Ökoépitészet - A környezettudatos építészet lehetőségei - Alexandra Kiadó, 2010

Antonino Terranova, Gianpaola Spirito, Sabrina Leone & Leone Spita: Ökoépitészet - A környezettudatos építészet lehetőségei - Alexandra Kiadó, 2010
Dr Osman Péter ismertetése



Ez a bámulatos album a jövő építészetéről szól - egészen pontosan arról az építészeti irányzatról, amelynek érvényesülése minden valószínűség szerint nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az emberiségnek legyen jövője. Eredeti címe még találóbb is e tekintetben: „Fenntartható építészet”. (Jellemzőként megemlítjük, hogy az eredeti címére első körben 16.100 találatot hoz fel a Google.) Amit itt látunk, az építészeti alkotások, amelyeket bemutat, mindennek a csúcsfényei, a mai igényeknek megfelelő környezetbarát épületek, és az azokban alkalmazott megoldások legjavának kiemelkedő példái. Bízhatunk - bíznunk kell - azonban abban, hogy úgy működik majd ez is, mint az innováció a XX. század gépjárműiparában: a haladást jelentő új megoldásokat először a csúcskategóriás modellekben hozzák létre, majd az ahhoz szükséges feltételek megteremtésével - ami gyakorta további innovációs munkát igényel - rendszerbe állítják azokat a fogyasztók széles tömegei számára gyártott változatokban is. Ebben az albumban a legmodernebb, környezetbarát épületek kiemelkedő példái sorakoznak - a bennük alkalmazott, e minőségüket adó technológiák, konstrukciós megoldások, anyagok pedig remélhetőleg átkerülnek a hétköznapok építészetébe is, hogy annak termékeit is környezetbaráttá tegyék.
Mindez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy korunk egyik sarkalatos kérdése a fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtése. Igen, a megteremtésük, hiszen ma túlnyomórészt olyan paradigmában működik a világunk, amelyben ezek a feltételek messze nem biztosítottak. Valójában azonban ennél is rosszabbul állunk: az élet igen sok területén nem is a fenntartható fejlődés, hanem a tartós fennmaradás feltételeinek a megteremtése, a hanyatlás megakadályozása az elsőszámú feladat. Meghatározó jelentőségű feladat ez az építészetben is, ahol a modern kor építészete tette azzá, legfőképpen annak az a része, amelynek a rendeltetése az volt, hogy kiszolgálja a városok gyors ütemű növekedését, valamint az erőltetett ütemű növekedés-re törekvő gazdasági élet igényeit. Emblematikus példái ennek az alacsonyabb vásárlóerejű tömegek részére létrehozott lakótelepek, különösen a szegényebb országokban - és nem a puszta létükkel, hanem az épületeik minősége miatt. Igen nagy tömegben, gyorsan, és a lehető legolcsóbban kellett lakásokat és egyéb épületeket létrehozni (a hajtóerőket és a mögöttes érdekeket most ne elemezzük!), ennek az anyagi-, technológiai- és pénzügyi kereteibe pedig nem fért bele a környezetbarát építőanyagok felhasználása. Így eljött a betonelemek és -építmények tömeges alkalmazása, aminek negatívumai közül itt egyet emelünk ki: a termékei velünk is maradnak szinte az idők végezetéig, és szó szerint elveszik az emberiség számának gyarapodásával amúgy is mind szűkebb életteret akkor is, midőn maguk már nem szolgálnak ilyeténként, hacsak nem találunk gazdaságilag életképes és lehetőleg környezetbarát megoldást arra, hogy hogyan szabadulhatunk meg tőlük. Hasonló problémákat jelentenek az egyéb olyan építmények, amelyeknek anyaga szolgálatuk megszűntével nem enyészik el önmagától, nem válik ismét a természet egészséges, önmegújító körforgásának részévé, s főként önmagától nem is adja így át a helyét az ember életfeltételei fenntartásának. Az előbbieknél is, ezeknél is különösen hasznos stratégia, hogy „ha túl nehéz megszabadulni tőle, keltsük új életre a korszerű igények szolgálatában” - amint arra e kötet izgalmas példákat hoz.
Építészetünk szintúgy döntő jelentőségű problémája az energiafelhasználás optimalizálása. Minden bizonnyal sok idő eltelik még addig, amíg kiderül, valós fenyegetést jelent-e a ma oly sokat emlegetett globális felmelegedés, amely elleni védekezést immár korunk óriási gazdasági kihatású kulcskérdésévé tették, vagy az netán minden idők egyik legnagyobb, és kommunikációval legjobban megágyazott gazdasági bulijának bizonyul. Ám még ha nem is kellene tartanunk attól, hogy a hőkibocsátással, valamint az üvegházhatás kedvezőtlen következményeinek fokozását eredményező légszennyezéssel magunk is erősen hozzájárulunk a létfeltételeink romlásához, a fennmaradásunk biztosításához mindenképpen drasztikusan és igencsak gyorsan csökkenteni kell a világunk energiafelhasználását. Ha nem azért, hogy a felmelegedés ne ártson, azért feltétlenül, hogy ne merüljenek ki az energiaforrásaink, továbbá hogy tartósan elviselhető szintre szorítsuk mindazt a környezetrombolást és egyéb járulékos problémákat, amelyek az energiatermeléssel járnak. Az utóbbiakat tekintve, igen valószínű, hogy meglehetősen gyorsan tarthatatlannak bizonyul az a törekvés, hogy bioüzemanyag előállítással fedezzük az energiaszükségletünk jelentős hányadát. Tarthatatlannak, mert ahhoz lesz szükség minden termelési tényezőre és -kapacitásra, hogy fedezni tudjuk az emberiség élelmiszer szükségletét. Az immár klasszikus „iszik vagy vezet” szlogen a nem igazán távoli jövőben már nagyjában-egészében így állhat elénk: „eszik vagy energiát fogyaszt”.
Aligha igényel tehát további fejtegetést annak belátása, mennyire létkérdés, hogy az építészet a maga eszközeivel minél jobban hozzájáruljon az energiával való takarékoskodáshoz, és azon messze túlmenően is a fennmaradáshoz és a fenntartható fejlődéshez szükséges környezet megóvásához. Annak is megtartó ereje lehet, ha az emberek minél szélesebb köreiben támad fel az igény, hogy az épített környezetükben is a természettel harmóniában éljenek. Mindennek ígéretét hordozzák azok a szuperépületek, amelyekkel itt megismerkedhetünk - ahogy egy-egy, kiemelkedően innovatív megoldásokkal létrehozott prototípus magában hordja e megoldások elterjesztésének és széleskörű hasznosításának ígéretét. Önmagukban nézve pedig ezek az épületek megragadó körképet adnak a mai építészetnek a jövő szempontjából kétségkívül legfontosabb irányzatáról.
A kötet öt tematikus fejezetre oszlik. Ezek: ◙ Ökotech: korszerű technológia a környezet szolgálatában. ◙ Low tech: helyi építőanyagok használata a fenntartható építészet szolgálatában. ◙ Green arch: a természet az épített környezetben ◙ Land arch: építészet a természet álruhájában ◙ Recycle arch: meglévő épületek környezetbarát átalakítása.
Mindegyik fejezet egy tömör, kétoldalas összefoglalóval indul. Ízelítőül idézünk a Low tech fejezetéből: „Az ökologikus szemléletű építészet igénye az 1970-es években, az első olajválság aggasztó jelenségeinek hatására fogalmazódott meg, ám ekkor még alig akadt olyan építész, aki az alacsony technikai igényű megoldásokat részesítette volna előnyben. Az utóbbi évek során azonban érzékelhetően megélénkült az építésztársadalom érdeklődése az olyan technológiák iránt, amelyek összhangba hozhatók a környezetvédelem szempontjaival; ezek közé tartozik a természetes építőanyagok használata. Azok az alkotók, akiket a mértéktartás és az ökológiai kérdések iránti érzékenység vezérel, ma rendkívül változatos módon alkalmazzák a korábban sokak által ’szegényesnek’ tartott építőanyagokat. (...) A low tech építészet arra törekszik, hogy a környezetbarát építőanyagok és technológiák használatát összeegyeztesse a korszerűség kívánalmaival.” Fenntartás nélkül mondhatjuk, hogy ez nagyon is követendő hozzáállás. (Ugyanaz a bölcsesség nyilvánul meg benne, mint az UNIDO megfontolásaiban, amikor a hetvenes évek táján, a fejlődő országok technológiai felzárkózását szolgáló technológia transzfer vonatkozásában előtérbe helyezte az optimális technológia koncepcióját. Abban a keretben az optimális technológia a fejlett technológiának azt a legmagasabb szintjét jelölte, amelyet a befogadó ország, ill. annak cégei képesek optimális ráfordítással és eredménnyel átvenni, bevezetni és hasznosítani.) A megvalósításra pedig nyolc példát sorakoztat fel a fejezet.
Az album összesen ötven építészeti alkotás részletes bemutatását adja fényképekkel, ábrákkal, vázlatokkal, elrendezési rajzokkal, és igen alapos leíró és magyarázó szövegekkel, a fontos és/vagy jellegzetes megoldási (technikai) részletek képi és szóbeli kiemelésével. Ezekkel sok-színű, rendkívül izgalmas válogatást kínál e felettébb korszerű irányzat világából, annak nemegyszer meglepőnek ható alkotásaiból. Kiragadott példákként említjük a Low tech fejezetből a pekingi nagy bambuszfalat, amely valójában diplomata-vendégházak sora, s a megtervezésére tíz neves ázsiai építészt kért fel a kínai kormány; a Green arch-ból a mumbai-i Residence Antilia magasházat, amelyről e kötet ekként szól: „A hegytetőre helyezett lakóépületről nem könnyű eldönteni, hogy a természeti vagy az épített környezethez tartozik-e; (...) az ’épített táj’-ként megjelenő szinteltolásos épület ősmintáját az ókori Babilon függőkertjei kínálták; a Land arch-ból a halászkunyhóból organikus formára átalakított, Antoni Gaudí mesebeli Parc Güell-jét idéző acélvázas-faburkolatú svéd Dragspelhuset épületet; a Recycle arch-ból a londoni Container City-t, amelyet a világ különböző pontjairól összeszedett, kiselejtezett konténerekből építettek, továbbá a hollandiai Tea House on Bunker teaházat, amelyet egy 1936-ban épült katonai bunkerből alakítottak ki, s az album szavait idézve „műfaji szempontból az építészet és a dizájn, pontosabban az építészet és a szobrászat határán helyezkedik el”.

Irene M. Pepperberg: Alex meg én - Vince Kiadó, 2009

Irene M. Pepperberg: Alex meg én - Vince Kiadó, 2009
Dr Osman Péter ismertetése

Igazán rendkívüli felfedezés értékű olvasmányt kínál ez a könyv. Egy háromévtizedes kutatásról szól, amely egy papagáj kommunikációs és kognitív képességeit térképezte fel, s a papagájról, Alexről, amelyről e kutatás felfedezései alapján a halálakor ilyen nekrológok születtek a média csúcsain: „Alex, az afrikai szürkepapagáj, akinek több esze volt, mint egy átlagos amerikai elnöknek, 31 éves korában elhunyt.” írta az igen rangos brit Guardian. Alex képei megjelentek a CNN adásában, a Time magazinban, szólt róla a New York Times - sőt, egy hét alatt háromszor is! -, a Nemzeti Közszolgálati Rádió, az ABC tévécsatorna kiemelkedően hosszú időt szentelt a halálhírének a reggeli hírműsorában, a CBS egyik hírműsora pedig hosszabban szólt az életéről és halálról, mint a világ vezető politikai híreiről. A nagytekintélyű brit Nature azt írta, hogy Pepperberg és Alex „megváltoztatták az emberek vélekedését az állatok mentális képességeiről” S talán a legnagyobb közéleti elismerés: az Economist, amelyben minden héten egy-egy igen jelentős személy nekrológja jelenik meg, a 2007. szept. 20-i nekrológjában Alexet méltatta. Amint írta „A kutatás végére Alex egy ötéves gyermek intelligenciájával rendelkezett, de még nem érte el képességeinek határát.”
Ezt mindenkinek érdemes elolvasnia. Szokott gondolkodásunkkal, beidegződéseinkkel egyszerűen hihetetlen, ami benne áll, viszont kétség sem férhet ahhoz, hogy mindez hiteles. Újfent be kell tehát látnunk, hogy " Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.", s attól, hogy valami hihetetlen, még ostoba és főként különösen kártékony hiba azt elutasítani. Az innovációs projektek megítélésének is igen gyakori buktatója, hogy nagy gondolkodási nyitottságot igényelnek, mert az alapjukat alkotó újdonságról nehéz elhinni, hogy valódi, ha pedig az, akkor hogy lehet, hogy eddig senki nem jött rá.
Ha elolvassuk a könyvet, akkor értjük meg, hogyan merte a szerző a figyelemfelkeltésre teljesen alkalmatlan „Alex meg én” címet adni neki. Kettőjük eredményei olyan széleskörű ismertséget, sőt elismerést érdemeltek ki, hogy a potenciális olvasók már tudták, milyen nagyszerű történet rejlik e három szó mögött. Pepperberg három évtizedes szívós és valóban hősies kutatómunkáról ad számot benne, amelynek során „menet közben” kellett kifejlesztenie annak módszereit is, hiszen nem kevesebbre tört, mint hogy megértse, és napvilágra is hozza, mi zajlik egy ilyen papagáj - az ő szavával dióbélnyi - agyában, s mennyiben fejleszthetők tanítással annak képességei. És valóban hősies kutatómunkát valósított meg, mert az eredményeiért, sőt a kutatói tevékenységének fenntartásáért is sok-sok éven át meg kellett harcolnia az elutasítással, amelyet a hivatalos tudomány témájával szemben hirdetett. „. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője” (Macchiavelli), Pepperberg eredményei pedig a maga területén a hivatalos tudomány dogmáit, állásának helytálló voltát cáfolták. Világosan megmutatkozik, hogy Alex nemcsak tudatosan beszél, hanem sokban kezelni is képes a kapcsolatát mind vele, mind pedig a laborban őt körülvevő emberekkel. Két példa a sok közül. A beteg Alexet inhaláló kamrában kezelték. Megtanulta, hogy csengő megszólalása után veszik ki onnan. Egyszer ott hagyták, mire így kezdett kiabálni: „Figyelj ide! Figyelj ide! Gyere ide! Vissza akarok menni!” Máskor barátkozni próbált egy ott dolgozóval, ekként: „Kérsz dió?” (Az angolban amúgy nincs is tárgyrag - OP) Válasz: „Nem, Alex.” „Kérsz kukorica?” „Nem, Alex.” „Hát akkor mit kérsz?” Még heccelődni is tudott, úgy, hogy készakarva adott rossz választ, és bocsánatot kérni is, helyénvalón használva a sajnálom szót. Kérése nyomatékosítására le tudta betűzni a szót, alkotott saját találmányú, találó kifejezést, és példa mutatja, hogy valóban tudott összeadni.
Könyve végén így összegzi Alex képességeit és teljesítményét, amelyek jelentős részét az a kutatás során tanulta meg: „Rengeteg határvonalat át kellett helyeznünk (a tudományos gondolkodásban - OP). A madarak nem tudnak tárgyakat megnevezni - mondták. Alex tudta. Na jó, de általánosítani nem képesek. Alex tudott. Rendben, de akkor sem képesek megtanulni a fogalmakat. Alex képes volt rá. No igen, de az „azonos” és „különböző” közötti viszonyt bizonyosan képtelenek megérteni. Alex képes volt erre is.”
Az elbeszélés során lépésről lépésre kibontakozik előttünk, hogyan nyilvánult meg és fejlődött Alex kommunikációs és kognitív (magyarán gondolkodási) képessége. És igen, felfedezés értékű, amit olvasunk, hiszen olyan magasszintű kapcsolatot mutat be ember és madár között, amelyről azt hinnénk, hogy az utóbbi képtelen rá. Az már csak ráadás, hogy az egész igen kellemes olvasmány.

Michael Lewis: A nagy dobás - A Wall Street tartja a tétet - Alinea Kiadó, 2010

Michael Lewis:
A nagy dobás - A Wall Street tartja a tétet
Alinea Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

A XX. században az ember feltalálta a csúcstechnológiás fegyvereket, az ördög pedig a kezébe adta a származtatott pénz- és tőkepiaci eszközöket. A Tudás Fája ezúttal is vészthozó gyümölcsöt termett.

Az Alinea Kiadó 2005-ben adta ki a szerző Brókerpóker c. könyvét, amely igen érdekes, s nem kevéssé megdöbbentő közelképet festett a tőkepiacok egyik szegmenséről, a kötvénykereskedelemről, és abban is az 1980-as évek világáról. Ez a szegmens akkor nőtt fel a legnagyobbak közé, gyökeres változások közepette - jórészt ezt tükrözi Lewis elbeszélése. A Brókerpóker nem mellesleg az akkori világ egyik leghatalmasabb pénzügyi szolgáltatójának, a Salomon Brothers-nek a története, amely az ő ottlétének időszakában vált a legnagyobb kötvény kibocsátóvá és -kereskedővé, és szintúgy ekkor tornyosultak fel benne azok a problémák, amelyek a hanyatlását okozták. Az a könyv leleplező beszámolót ad arról, miként gazdagodtak meg a Salomon, és a hozzá hasonló befektetési szolgáltatók.

Mindezt egy különleges nézőpontból mutatja meg. Lewis zöldfülű, bár diplomás kezdőként került be 1985-ben a Salomon gyakornoki programjába, amelynek rendeltetése az volt, hogy segítsen feltölteni a cég szakemberállományát az új, nagy lehetőségeket kínáló tőkepiaci helyzet meglovagolásához. Könyvében borotvaéles, kíméletlenül kritikus, nemegyszer cinikus elemzést ad a gyakornokokról, az oktatóikról, az egész cégről, és mindezzel magáról az akkori kötvény üzletágról. Külön érdekesség, hogy a története elénk tárja, hogyan teremtette meg - gyakorlatilag a semmiből - a tőkepiac leghatalmasabb üzletágát néhány zseniális, bár szinte tanulatlan olasz, amúgy döbbenetesen faragatlan bunkók, valamint a felfutás során hozzájuk csatlakozó „fehér” diplomások, és hogyan vadászták le őket a belső hatalmi harcok győztesei, a jövedelem utáni hajszában hogyan bántak /el/ egymással is a cég vezetői és alkalmazottai, s vitték hanyatlásba a piacot hajdan uraló céget.

Ez az újabb műve a közelmúltnak a világgazdaságot szó szerint megroppantó pénzügyi válsága nyomán született, és az amerikai, valamint a globális pénzügyi rendszernek azokat a hihetetlen torzulásait és repedéseit mutatja be, ahonnan az kirobbant. Mindazzal, amit elmond és ahogyan szól róla, a tartalma több, összefonódó réteget alkot. Ezek: ◙ Egy kissé túlírt gazdasági botránykönyv ◙ Gyilkos kritikai elemzés az amerikai pénz- és tőkepiac legnagyobb súlyú szegmensének működéséről és csalárdságairól ◙ Vádirat arról, hogy ez a pénzügyi rendszer hogyan rabolja ki az embereket egyrészt közvetlenül, azzal, hogy felelőtlen hitelfelvételekre csábít, másrészt közvetett úton, akként, hogy az önmagukat a profitéhségükben bajba keverő pénzügyi intézményeket a kormányaik az adófizetők pénzén mentik ki.

Az elemzés elegendő ahhoz, hogy a laikus olvasó is többé-kevésbé megérthesse, miként működik mindez. Ahhoz viszont már kevés, hogy a szakember belőle átláthassa az elmondott trükkök jogi és pénzügy konstrukciós részleteit - ám a könyv nem is pénzügyi szakkönyvként áll elénk. El kell azonban azt is mondanunk, hogy Lewisnak nem éppen a legerősebb oldala a szakmai fogalmak abszolút precíz kezelése, sem pedig a mindenben tökéletes elméleti felkészültség. Szakmai szempontból fontos azt is megemlítenünk, hogy gyakran beszél kockázati tőke alapokról és cégekről, azonban igen valószínű, hogy ezek nagy többsége egészen más, mint a mi fogalmaink szerinti kockázati tőke. Egyebek közt van, ahol nyilvánvalóan összekeveri a fedezeti alapot a kockázati tőkével. A vádirat sem jogilag, hanem publicisztikaként értendő, viszont ebben a minőségében végletesen felháborító, hiszen bemutatja, hogy a pénz nemcsak mozgatja, de ki is rabolja a világot, az ebben élenjáró vezetők pedig nemcsak bántatlanul megúszhatnak mindent, de még óriási jövedelmeket is húznak belőle. Azt pedig különösen döbbenetes és felháborító olvasnunk, hogy a maguk haszna érdekében milyen lelkiismeretlen szerepet játszottak mindebben a nagy hitelminősítő cégek - azok, amelyek a minősítéseikkel országok sorsáról is döntenek.

Mindez nem éppen könnyű olvasmány. Lewis olykor túlbeszéli, ismételgeti is a már elmondottakat, ám akit érdekel ennek a szép, új világnak a működése, feltétlenül érdemes elolvasnia - legfeljebb néha ugrik valamicskét. Igaz, a leírt ügyletek gyakran kaotikus gazdasági tartalmának megértését olykor a nem éppen kristálytiszta fogalmazás is nehezíti.

Aki mindezt olvasván megőrzi a nyugalmát, az talán nem igazán érti e könyv gazdasági mondanivalóját. Aki viszont érti, és kicsit is törődik a mai civilizáció jövőjével, az legszívesebben kivont karddal követelné vissza a régi szép időket, midőn a pénzpiacon még csak a két hagyományos eszközzel kereskedtek: kötvénnyel és a részvénnyel. Kétségtelen, hogy a derivatív eszközöket eredetileg arra fejlesztették ki, hogy általuk hatékonyabban működjenek a pénzpiacok, és az ügyfelek számára is jobban töltsék be a rendeltetésüket, és valóban jól szolgálhatják ezeket a célokat, ám, amint az utóbbi évtizedek nagy pénzügyi válságai mutatják, az új alkalmazásaik sokban közveszélyessé váltak. Ez utóbbiakról szól elkeseredett kritikával ez a könyv is. Sok egyéb közt Lewis idézi, hogy az IMF több ezermilliárd dolláros nagyságrendre becsülte a veszteségeket, amelyeket a subprime jelzáloghitel-eszközök okoztak. Nem tudhatjuk, ebbe beleszámították-e mindazt a veszteséget is, amelyet az egyes országok gazdaságai - köztük a miénk is - az így kirobbant, az egész világon cunamiként rombolva végigszáguldó válság következtében elszenvedtek.
Ehhez itt hozzá kell fűznünk, hogy - amint a könyv nagyon részletesen leírja - e veszteségek túlnyomó hányadának forrása nem is önmagában a minden prudenciát nélkülöző kihelyezés volt, hanem a hitelkövetelések értékpapírosításának módja, és még inkább az utóbbira épített, óriási profitokat hozó üzletek. Az egészben ugyanakkor meghatározó szerepet játszott az is, hogy az értékpapírosítás nemcsak levette a rossz hitelek kibocsátóiról az ezzel járó kockázatok terhét, hanem még ösztönözte is azokat az „alapanyag”, a kihelyezések szaporítására. Amint Lewis írja: „A kezdeti jelzáloghitelezőket anno a könyveikben maradt, egyébként jelentéktelen méretű hitelállomány sodorta csődbe. A tanulság egyszerű volt: Ne hitelezz olyanoknak, akik nem képesek visszafizetni a tartozásukat! A piac azonban más következményeket vont le az eseményekből: A hitelkihelyezéseket tovább kell pörgetni, csak arra vigyázzunk, hogy semmi ne maradjon végül a könyveinkben! Ebből a téves következtetésből alakult ki egy új üzleti modell, ami >originate and sell< néven terjedt el a köztudatban. A működése egyszerű volt: bocsáss ki annyi hitelt, amennyit csak tudsz, add tovább a hiteleket nagy Wall Street-i befektetési bankoknak, akik kötvénnyé alakítják őket (sic!), végül pedig értékesítsd a kötvényt a befektetőknek. A Wall Street hajlandó felszívni azokat a papírokat is, amelyeket te magad sem lennél hajlandó megvenni! Ez egy olyan lehetőség volt, amit nem lehetett kihagyni. A B&C Mortgage vállalatot például kizárólag azért alapították, hogy az >originate and sell< modell alapján működhessen, később pedig a Lehman Brothers akkora fantáziát látott a modellben és a cégben, hogy egy az egyben felvásárolta azt. 2005 elejére az összes nagy Wall Street-i befektetési bank mélyen belemerült a subprime businessbe.” Elmondásában így jutott el az amerikai eszköz alapú hitelezés odáig, hogy „Bonyolult pénzügyi termékeket álmodtak meg kizárólag azért, hogy olyan embereknek is kölcsönözni tudjanak, akik nyilvánvalóan nem tudták azt visszafizetni.” Mindezek alapján az amerikai kötvénypiacot lazán több ezer milliárd dolláros csalásokon nyugvó üzletnek nevezi. És rendre visszatér annak hangsúlyozására, hogy a mindebben résztvevő bankárok nagy hányadának egyszerűen fogalma sem volt, hogy voltaképpen milyen eszközökkel dolgozik, s azok milyen veszélyes kockázatokat hordoznak.

Szegény Marx Károly, ha ezt láthatná! Ez az igazi kapitalizmus: nem kell olyan primitív dolgokkal vacakolni, mint emberek dolgoztatása, ipar, mezőgazdaság, hagyományos kereskedelem, nehézkes, macerás kizsákmányolási technikák, hanem lenyúlni a pénzt csúcstechnológiás, nagyüzemi módon azoktól, akik megkeresték!
Amint Lewis elmondja, ebben az üzletben szintúgy benne volt a világ sok nagy pénzügyi szolgáltatója. Ami pedig a nagy hitelminősítő cégeket illeti, innen idézve: a Wall Street-i cégek a subprime hitelek értékpapírosításából kialakult legkockázatosabb három B besorolású kötvénypakettekből CDO-kat (collaterized debt obligation) hoztak létre, és „azért érte ez meg, mert tudták, hogy a hitelminősítők még a bizonytalan hitelekkel fedezett kötvénycsomagok 80 %-nak is képesek voltak három A minősítést adni (feltehetően itt valójában a CDO-k minősítéséről van szó - OP). Ezek után el tudták adni ezeket az értékpapírokat olyan befektetőknek is, amelyek csak a legbiztonságosabb, legmagasabb besorolású papírokba fektethették volna a pénzüket.”.

A következményeket nemcsak ismerjük, hanem a világ nagy részével együtt viseljük is az azokból kirobbant válság terheit. S ha legalább mondhatnánk, hogy a világ tanult belőle - de nem! És bizonyára nem kevesen vagyunk, akik a Lewis könyvében is leírtakról úgy véljük: a nagy dobás valójában óriási, gátlástalan, és döbbenetesen sikeres zsarolás. A nagy pénzügyi cégek arra játszottak, hogy minden baljós ügyletet megengedhetnek maguknak, amivel rengeteget keresnek, a kormányzatok pedig majd úgysem hagyják, hogy az ezekből felhalmozott veszteségeik maguk alá temessék őket. Ez a hírhedt „túl nagy, hogy bukni engedhessük” (too big to fail) elve. Lewis is elmondja: a két egymást követő USA pénzügyminiszter is azzal érvelt, hogy a Lehman bankház bukását követően, az előidézett pánik és káosz miatt, még egy nagy bank csődjét egyszerűen nem tudná megemészteni a rendszer. (Érdemes ezen elgondolkodnunk. Egy bank számára semmi sem rosszabb, mint ha a kihelyezését veszteségként le kell írnia. Vajon ha tudnák, hogy nem mentik ki közpénzen őket, mernének-e ilyen felelőtlen, vagy nagyon is kalandor ügyletekbe bocsátkozni? Aligha! S mernék-e tömeges bedöntéssel fenyegetni az adósaikat, amivel maguknak is veszteségként kellene leírniuk a nekik nyújtott hiteleket? Aligha - sokkal inkább kényszerűen is megpróbálnának valamilyen kölcsönösen megfelelő megoldást találni!)

És igencsak meghökkentő itt olvasnunk Giulio Tremonti olasz pénzügyminiszter idézetét (közli a Bloomberg News 2008. nov. 20-án), miszerint XVI. Benedek pápa jósolta meg először a globális pénzügyi rendszer válságát - 1985-ben, egy cikkében.

Carmine Gallo: Steve Jobs a prezentáció mestere - Hogyan legyünk őrülten hatásos előadók - HVG Könyvek, 2010

Carmine Gallo
Steve Jobs a prezentáció mestere
Hogyan legyünk őrülten hatásos előadók
HVG Könyvek, 2010
Dr Osman Péter ismertetése



„Ha valamit nem tudunk egyszerűen elmagyarázni, akkor nem értjük eléggé.” Albert Einstein
„Az egyszerűség a végső kifinomultság” Leonardo da Vinci
„Jobs előnyt ad el.” - idézetek a könyvből.
Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a kötet a kommunikáció, közelebbről pedig az azt szolgáló prezentáció kiemelkedően jó tankönyve. Ezen semmit sem változtat, hogy az alcíme bóvli módjára túloz (legalább is az amerikai piacon kívül ) - azt egyszerűen felejtsük el.. Magas szakmai minőségét viszont egyértelműen jelzi, hogy az eredetijét a világ egyik legjobb szakkönyvkiadója, a McGraw-Hill jelentette meg, ugyancsak 2010-ben.
Ha szétnézünk a világban, nyilvánvalóan megmutatkozik, hogy oly korban élünk, amelyben a kommunikáció - és annak eszközeként a prezentáció - a minden. Ma már a kommunikáció szinte korlátlanul képes olyannak láttatni a világot, amilyennek csak feladatul kapta. Az emberek mind nagyobb hányadába mindinkább a média és az egyéb /tömeg/kommunikációk vésik bele, hogy mik is az ő szükségleteik, és honnan várják azok kielégítését, legyen szó bár fogyasztási cikkről, világnézetről, vagy éppen az érdekeikről és azok képviseletéről. Másrészt, bőségesen látunk példákat arra is, hogy a rossz kommunikáció, vagy a rosszul megvalósított - ami e műfajban ugyanaz! -, nemcsak hogy nem képes a kívánt hatást tenni a célközönségre, hanem gyakran kifejezetten az ellenkező irányba taszítja azt. És soha ne feledjük: a kommunikáció mindig üzenet közvetítése, az üzenet megjelenítésének pedig a prezentáció az eszköze. Ha az üzenetet rosszul prezentáljuk, abból csak rossz, azaz hatástalan vagy éppen kontraproduktív kommunikáció születhet.
Egyaránt és maradéktalanul igaz ez a nyílt vagy éppen rejtett reklámokra, szóljanak bár fogkrémről, vagy az állam vezetéséről, igaz az előadásokra, szónoklatokra, sőt prédikációkra, igaz a meggyőzés, motiválás, mozgósítás és a manipuláció lényegében minden módjára. Napjainkra szerfelett széles lett a product placement alkalmazása, midőn látszólag nem reklámhordozó rendeltetésű filmekben, műsorokban jelennek meg - beetetési céllal - termékek. Mára ezzel a technikával propagálnak árucikkeken túl szintúgy szerepmodelleket, gondolkodási és életviteli módokat, világnézetet - s mindez persze ismétcsak a szerint működik, hogy milyen a prezentáció.
Valójában az is lehet kommunikációs fogás, ahogy a szerző a mondandóját arra fűzi fel, hogy Steve Jobs a kommunikáció nagymestere. Erre rímel a kötet eredeti címe is: Steve Jobs prezentációs titkai. Jobs valóban mágusa a meggyőzésnek. Kitűnő képet ad róla Jeffrey S. Young és William L. Simon: Steve Jobs és az Apple sikertörténete c. kötete (Lexecon Kiadó, 2009). Jobs a gazdaságtörténetben szinte páratlan pályát futott be, és ennek legalább is az első szakaszán úgy viselkedett, mint a tökéletes amatőr. Amatőr abban az értelemben, hogy imádta, amit csinált, mindenét bevetette a maga elé kitűzött célok elérése érdekében, ám eközben tökéletesen hiányoztak a hozzáállásából, magatartásából a profik eszköztárának nélkülözhetetlen elemei: a céltudatos fegyelmezettség, a vezetéshez és a másokkal való szükségszerű együttműködéshez elengedhetetlen önfegyelem, és valamelyes egészséges kétkedés abban, hogy másokkal szemben ő tévedhetetlen. Ugyanakkor tökéletesen rászolgált arra, amit e könyv eredeti angol címe mond: „Steve Jobs. A legnagyobb második felvonás az üzleti élet történetében”. Amint ugyanis a könyv részletesen elmondja, pályájának első felvonása innovációs, és arra támaszkodó üzleti sikerekben gazdag, káprázatos pályaívet futott be, ám vezetőként a bukásával zárul. A leírtak alapján az amatőrként való viselkedésére vonatkozó állítás is erre a szakaszra vonatkozik. Utána viszont olyan eredményeket felmutató visszatérést produkált, amelyhez aligha akad hasonló a modern gazdaságtörténetben. És Jobs mindkét korszakában a korszakalkotó, sőt világformáló nagy fejlesztések, és azokat sikerre vivő vállalatok szent szörnyetege. Képes szinte megnyerhetetlen csatákban győzelemre hajszolni az embereit. A könyv szavaival, különleges, páratlan és megfoghatatlan személyes varázsa rabigába vonta az embereket. Olvashatjuk: Jobs a saját hitét és meggyőző erejét adta a Macintosh csapatnak (az Apple máig élő, legendás gépcsaládjának alkotóinak). Vallása a számítástechnika volt, és igazi apostoli szerepben tűnt fel. Képes lett volna pulpitusra állni, és felállítani az egybegyűlteket, hogy azt kiáltsák: „Dicsértessék a Számítógép!” Egyik munkatársa mondta róla: „Van egy olyan képessége, hogy az őt körülvevő emberek képesek hinni annak, ahogy ő érzékeli a valóságot. Nagyon gyors irammal, megragadó frázisokkal és nagyon eredeti intuíciókkal képes levenni az embert a lábáról.” A tárgyalóasztalnál képes volt háborút nyerni azzal, hogy erőszakosabb, eltántoríthatatlanabb, vakmerőbb az ellenfelénél, és meggyőző erejének az sem tudott ellenállni. S mindehhez tudnunk kell: Jobs gondolatai, céltudatossága, törekvése, hite, elszántsága, minden meggyőző képessége csak azáltal érvényesülhet, hogy képes mindezeket kellőképpen - azaz lenyűgözően és ellenállhatatlanul - előadni.
Jobs azért válhatott az infokommunikációs kor egyik legfényesebb ikonjává, mert ilyen világraszóló eredményeket tudott elérni, és az eredményeiben döntő szerepe volt a kommunikációs és a prezentációs képességeinek. Ezért tökéletes választás - és tökéletes ikon - arra, hogy Gallo az ő nevéhez kötve adjon itt valóban szerfelett jó kitanítást a prezentáció mesterfogásairól. Ez a kitanítás végig Jobsra hivatkozik, az ő előadásait elemzi - ami voltaképpen szintúgy prezentációs fogás: Gallo Jobs sikereivel hitelesíti a mondanivalóját, amely igazából nem is szorul ilyen hitelesítésre. Elég végiggondolni, és rájövünk, hogy az bölcs és hasznos.
Gallo az egyik fejezetben ekként mutatja be Jobs módján e könyvét: „Könyvem elsőként mutatja be azt, hogyan adjunk elő úgy, mint Steve Jobs. Az Apple vezérigazgatóját manapság a világ legizgalmasabb előadójának tartják. (A dolgok természetéből következik, hogy világ legizgalmasabb előadójának azt tartják, akit a leghatásosabban prezentálnak a világ legizgalmasabb előadójaként!) Ez a könyv azokat a lépéseket veszi sorra, ahogyan ő is felkészül az előadásaira. A legjobb az egészben az, hogy bárki el tudja sajátítani ezeket a technikákat, hogy már a következő előadása is jobban sikerüljön.” Az idézet záró mondata tökéletes: nem ígéri, hogy a könyv Jobs magasságába emeli a képességeinket - ha ezt tenné, hiteltelen lenne. Azt viszont joggal állítja, hogy a benne leírt fogásokat mindenki eltanulhatja, és eredményesen hasznosíthatja.
A kommunikáció legfőbb szabálya, hogy nem az számít, mit akarunk üzenni, hanem csak az, hogy a befogadó mit olvas ki az üzenetünkből, és hogyan értelmezi azt. Az utóbbi működéséhez döntő jelentőségű, hogy meg tudjuk ragadni és az egész közlés - vagyis a teljes prezentáció - során meg is tartani a célközönség figyelmét. Gallo írja Jobs előadásairól: „Jobs mestere annak, hogy megfogjon egy egyébként unalmas izét, például egy elektronikus kütyükből összerakott szerkezetet, és magával ragadóan drámai sztorit gyártson köréje. Csak egészen kevés vezető képes erre.”
A kommunikáció akkor tud hatásos lenni, ha tömör, világos, átütő erejű. Ha pedig a média közvetítésére kell támaszkodnunk, döntő, hogy az mennyire híven adja tovább az üzenetünket. Midőn cégének valamilyen újdonságát mutatja be előadásával, „Jobs megelőzi a találgatásokat: olyan egymondatos összefoglalást ad az újdonságra, ami a leginkább meghatározza, jellemzi a terméket. Ezek a tömör ’feliratok’ annyira pontosak, olyan jól beválnak, hogy a média sokszor szó szerint átveszi őket. A riporter és a hallgatóság kategóriákat keres, amelyekbe a termék besorolható, éppen efféle egyetlen sűrű mondatot, amellyel könnyen leírható. Kíméljük meg őket ettől a munkától, és írjuk meg ezt saját magunk!”
Olvashatjuk: Jobs a prezentációihoz olyan feliratokat, címsorokat talál ki, amelyek konkrétak, megjegyezhetők, és ami a legjobb: beleférnek egy Twitter-bejegyzésbe [az max 140 karakter - OP]. Minden egyes termékre van ilyen, egyetlen sorból álló leírása, amelyet gondosan kidolgoz még a prezentáció tervezési szakaszában, jóval a bemutatók, sajtóközlemények és marketinganyagok előtt. A legfontosabb, hogy ez a leírás konzisztens: minden hordozóban, kommunikációban, bemutatón, webhelyen, hirdetésben, interjúban ugyanaz jelenik meg, és Jobs minden esetben következetesen ugyanazt mondja el. A „marketing villámháború” kezdetén, abban a pillanatban, amikor Jobs a színpadon elmondja a címet, teljes gázzal elindul az Apple marketing- és sajtógépezete, és a cég összes csatornáján ugyanaz az üzenet, cím, szlogen jelenik meg. És miközben Jobs az előadását mondja, képekben megjelennek mondatainak, üzeneteinek esszenciái: a lényeget legjobban érzékeltető néhány szó és/vagy kép, ábra. Gallo ehhez össze is foglalja a szlogen három alapkövetelményét: legyen tömör, konkrét, és kínáljon személyesen élvezhető előnyt. Idéz egy igen figyelemreméltó tanmesét is: Midőn a Google alapítói tőkéért fordultak a Sequoia Capital kockázati tőke céghez (http://www.sequoiacap.com/), cégüket egyetlen, tízszavas mondattal mutatták be. Ettől kezdve a Sequoia minden ilyen jelentkezőtől azt kívánta meg, hogy egyetlen rövid, egysoros mondatban írja le a leendő termékét.
A könyvnek nincs olyan része, amely ne érdemelné meg, hogy itt ismertessük. Minden lehető terjedelemből kifutván azonban már csak annyit mondhatunk, hogy aki nem olvassa el, az sokat veszít, és meg is érdemli. Itt pedig még csak egyetlen - szerfelett izgalmas - elemet emelünk ki:
„A Hősnek az összes klasszikus történetben meg kell harcolnia a Gonosszal. Ugyanez a forgatókönyv jelenik meg a világ legjobb előadásaiban is. Steve Jobs az igazán meggyőző történetek alapját úgy teremti meg, hogy bevezeti és a hallgatóságának bemutatja az ellenfelet, az ellenséget vagy a megoldandó problémát. Módszere nagyon egyszerű, ám annál hatásosabb: az ellenfél, azaz a probléma bemutatása a hallgatóságot a hős, azaz a megoldás köré gyűjti.” Az pedig igazán természetes, hogy a továbbiakban cégének az „ellenfél” legyőzését kínáló, a hallgatóságnak személyesen élvezhető előnyöket nyújtó újdonságát mutatja be, a legprofibb prezentációval kidomborítva annak átütő erejű érdemeit. Ismét a könyvet idézve: „Steve Jobs mestere az ellenségkészítésnek. Ha már bemutatta az éppen aktuális ellenfelet (például a jelenleg piacon lévő hasonló termékek korlátait), rögtön ezután bemutatja a hőst is: a megoldást, amely megkönnyíti és élvezetesebbé teszi majd életünket. Más szavakkal, az Apple terméke éppen időben érkezik, hogy megmentse a helyzetet, és ő legyen a nap hőse.” És ez a dolog kulcsa. Abba már mindenki belefáradt és beleunt, hogy körülötte ellenséget kiáltanak - oda sem figyelünk. Ám: „A Jobs-előadásokban a hős küldetése nem feltétlenül az, hogy lemészárolja az ellenséget, hanem sokkal inkább az, hogy jobbá tegye életünket.” Ilyen ígéretekkel is naponta megtelik a hócipőnk, ám ha valamelyik hitelesen hat, az meg is ragad bennünket. Ezért döntő a prezentáció minősége, s ezért van, hogy ha igazán jó - e könyvhöz nyúlva „Jobs-minőségű” -, akkor igaz lesz rá, hogy „e jelben győzesz”.

Rahaf Harfoush: Yes We Did - An inside look at how social media built the Obama Brand

Rahaf Harfoush: Yes We Did - An inside look at how social media built the Obama Brand (Igen, megcsináltuk - Bennfentes betekintés, hogyan építették fel a közösségi médiában az Obama márkát)
Pearson Education, 2009.

Dr Osman Péter ismertetése
Ez a nagyon tanulságos könyv különösen meggyőző erejű bizonyítéka annak, hogy a kibertér korunk mindinkább meghatározó jelentőségű csatamezejévé válik e fogalom szinte minden értelmében. A Magyar értelmező kéziszótár még úgy adja meg a kibertér jelentését, hogy az az egymással összekapcsolt adatbázisok hálózata, maga a világháló. Ennél mára már sokkal több: az a közeg, amely a legtöbb lehetőséget kínálja a kommunikációra, a kapcsolatok építésére, az emberek széles köreinek befolyásolására, mozgósítására, s mindehhez információk és egyéb tartalmak másokhoz való eljuttatására - olyanokhoz is, akik ezt behatolásként élik meg. A kibertér lett a hagyományos fegyverek nélküli hódítás minden bizonnyal legfontosabb közege, a kereskedelemben épp úgy, mint a közéletben, ez a könyv pedig érzékletesen, tökélete-sen gyakorlatiasan és hitelesen mutatja be, hogy mennyire azzá válhat a politikai hatalomért vívott harcban is. Arról ad alapos és szakszerű elemzést, hogyan járult hozzá a kibertérben, az internetes közösségi médiában folytatott „hadjárat” - vagyis az ott megvalósított meggyőzés, szervezés, mozgósítás - Obama elnöki kampányának győzelméhez.
Szerzője médiastratéga, akinek szakterülete az új technológiák alkalmazása, és azok hatása a kommunikációban és az élet más területein. A főhadiszálláson vett részt az Obama-kampányban, annak a legmodernebb és rohamosan növekvő jelentőségű csataterén: a közösségi média felhasználásában a kampány minden területén, az adománygyűjtéstől az önkéntesek mozgósításán át a tevékenységük szervezéséig és optimalizálásáig. A kiemelkedő szaktudás, amellyel ezt megvalósították, már széleskörű elismerést kapott, azonban ez az első mélyreható szakmai elemzés arról, hogyan vitték mindezt végbe. Láthatjuk, kritikus jelentőségű ebben a kommunikáció, amellyel elérik a célközönséget, képesek azt aktivizálni és koordinálni a tőle kért támogató tevékenységeket. Különösképpen fontos, hogy ezek a technikák a gyakorlatban jól használható lehetőségeket adnak a meggyőzést és a célszerűen szervezett mozgósítást szolgáló üzenetek finomhangolására - így arra is, hogy a célközönség minden szegmenséhez az ahhoz legjobban illeszkedő módon és tartalommal szóljanak, s hogy az üzenetek révén a kampányban mindenki mindenkor személyre szólóan tudja, melyek a legfontosabb tennivalók az adott pillanatban, amelyek révén segítheti a siker elérését.
Harfoush bemutatja, hogy a modern infokommunikációs technológia és az arra támaszkodó közösségi média ehhez olyan finoman hangolható eszközök létrehozását tette lehetővé, amelyek hatékonysága messze meghalad minden korábbiakat. Részletes szakmai elemzéssel tárja elénk, hogyan használta fel a kampány ezeket a kezdetektől a választás éjszakájáig, hogyan épített fel és irányított egy rendkívül hatékony „infokommunikációs közösséget”, hogy az segítsen megválasztani Obamát, aki ezzel a világ első „digitális” elnöke lett.
A könyv sok kritikus jelentőségű tanulsággal szolgál. A leginkább közvetlen, hogy milyen hatalmas lehetőségek nyíltak meg a kibertérben megvalósított befolyásolásra, mozgósításra lényegében mindenki előtt, aki képes kezelni ezeket az eszközöket, s mindez már messze túllép az online /politikai/ marketing hatókörén. Nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy mindannyian, akik internetet használunk, potenciális célközönsége vagyunk ilyen hadjáratoknak, akár valamilyen árucikket, akár nézeteket, vagy éppen egy elnököt akarnak ránk tukmálni.
Az itt bemutatottak felvetnek egy igen izgalmas további következtetést is: ez az újfajta eszköztár, s az annak alkalmazásában rejlő lehetőségek új, az ideálishoz talán számottevően jobban közelítő tartalmat adhatnak a demokrácia tényleges megvalósulásának és működésének. Ez a fajta infokommunikációs eszköztár talán az eddigieknél jóval hatékonyabban teremti meg az emberek minden eddigieknél sokkal szélesebb köre számára a kezdeményezések, az azokra való aktív reagálások, a szervezés és a közösségi együttgondolkodás lehetőségeit, és sokkal többeket tesz ténylegesen is képessé és hajlandóvá arra, hogy aktívan éljenek azokkal a bizonyos cserepekkel, azaz a vélemény nyilvánítás és a céljaikért való kiállás lehetőségeivel.

Norman Mailer: MOONFIRE Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja

Norman Mailer: MOONFIRE - Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja - Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése
A száraz tények: 1969. július 20-án az USA Apollo űrprogramjának keretében az Apollo 11 teljesítette Kennedy elnök ambíciózus ígéretét, Amerika nagy álmát, és ember lépett a Hold felszínére. A Holdra-szállást szolgáló, a NASA által megvalósítandó Apollo programot 1961 májusában jelentették be. Kennedy 1961-ben tűzte ki célul a Kongresszusban tartott beszédében, hogy az USA még az évtized lejárta előtt embert juttat a Hold felszínére, s onnan épségben vissza is hozza a Földre. Az idáig vezető út nem volt sima, és nagyon nem volt olcsó - az árába még emberéletek is bekerültek. A program keretében űrhajósok elsőként az Apollo 1 fedélzetén repültek volna a világűrben, azzal a feladattal, hogy Föld körüli pályán kipróbálják a majdani holdraszállás „anyahajójaként” szolgálni hivatott Apollo űrhajót. 1967. január 27-én azonban az indítópadon álló Apollo-űrhajóban próba közben halálos baleset történt: egy rövidzárlat következtében tűz ütött ki a tiszta oxigénből álló légkörű kabinban, és a legénység (Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee) életét vesztette. Ezt ember nélküli kísérleti repülések követték, és az Apollo 7 lett az első űrhajó, amely 1968 október 11-én három űrhajóssal a fedélzetén 163-szor sikeresen megkerülte a Földet. Az embereket a Holdra vezető út következő nagy lépését az Apollo 8 tette meg: űrhajósokkal a fedélzetén a Holdhoz repült, azt megkerülte, és sikeresen visszatért a Földre. Az Apollo 10 ismét űrhajósokat vitt a Holdhoz, akik a holdkomppal gyakorolták a holdraszállási manővert, 15,6 km-re megközelítették a holdfelszínt, de nem szálltak le. Űrhajójuk a visszaindulás előtt 31-szer kerülte meg a Holdat. Ezt követte az Apollo 11 sikere, Neil Armstronggal (a küldetés parancsnoka), Buzz Aldrinnal (a holdkomp pilótája) és Michael Collinssal (a parancsnoki kabin pilótája), amellyel lezárult az akkori két versengő szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió közötti űrverseny egy döntő szakasza.
Az Apollo 11 talán a legfényesebb csillag az űrkutatás egén. S ahogy a világunkat alkotó ele-mek nagy része szupernovák kohóiban jött létre, hasonlóképen a modern eszköztárunk nagy hányadát a katonai célú kutatás-fejlesztéseknek, köztük, némi eufemizmussal - vagy meglehe-tősen átlátszó álcázással - szólva, az űrtechnológiai kutatásoknak köszönhetjük.
A Holdraszállás több vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű. Mindenekelőtt és -felett, az ember első ízben tudta megvetni a lábát egy másik természetes égitesten. Az ebben megtestesülő tudományos és műszaki teljesítmény nagysága önmagáért beszél. S bár a 20. század második felében már mindinkább körülvették az embereket a hétköznapi életükben is a mindenkori csúcstechnológiák termékei - ill. azok polgári „leszármazottai” -, valószínűleg semmi más nem hívta fel a figyelmüket ennyire látványos, megragadó és nyilvánvaló formában a modern tudományban és technikában rejlő óriási lehetőségekre.
Az akkor még igencsak felszabdalt nemzetközi színtéren kiemelkedő jelentőségű volt az is, hogy az Apollo 11 sikerével az USA minden látható tény szerint visszavette az elsőséget az űrversenyben a Szovjetuniótól - ma már azt is tudjuk, hogy véglegesen. Nyilvánvaló az is, hogy milyen hatással volt ez a polgárainak az országuk iránt érzett megbecsülésére, amelyet a hatvanas évek igen sokakban igencsak megtépázott. S ma már tudjuk azt is, hogy a kikényszerített fegyverkezési verseny - annak látható homlokterében pedig az űrverseny és a csillagháborús fenyegetés - volt a fő eszköz abban, hogy az USA meg tudta törni az akkori nagy ellenfél, a sokban több mint potenciális ellenség, a Szovjetunió erejét, ami végül is elvezetett az utóbbi összeomlásához. Az Apollo 11 sikere, Neil Armstrong híres mondásával a „nagy lépés az emberiségnek” nagy lépés volt ezen az úton is. Az már egy más - nagyon is súlyos - kérdés, hogy mit tesz egy szuperhatalommal, ha úgy érzi, immár fenyegető versenytárs nélkül ül a világ trónján, és mit tesz a polgári célú kutatás-fejlesztéssel, ha mögötte nem állnak a geostratégiai versenyek és feszültségek által hajtott, erőltetett ütemű katonai fejlesztések teljesítményei. Mintha napjainkra a kutatás valamelyest meg is feled-kezett volna égi kísérőnkről, új jelentést adva Radnóti sorainak: „Ki fog néked, hold, szerenádot adni, / Hisz ma a bolondok ölnek, csalnak, / Éji zenét a Pénznek adnak… / A józanok, - a józanok meg bolondabbak, / Mint régi nagy bolondok. / Ki fog a holdnak ma szerenádot adni. (Radnóti Miklós: A bolond és a hold)
Mailer műve az emberiség egyik nagy hőseposzának sajátos megfogalmazása. Hőseposza az embernek és az ő modern technikájának, hiszen mi lehetne kényesebb kettejük viszonyában, mi tehetné szélsőségesebben próbára az ember bátorságát és a technikába vetett bizalmát, mint az, hogy három űrhajós rábízza életét egy rakéta-monstrumra, hogy az elvigye őket a Holdig, és épségben vissza is hozza, kettejük pedig ezen felül még egy törékeny kis szerkezet-re is, hogy az leszálljon velük a Hold felszínére, és vissza is vigye őket az űrhajóra. Minden előzetes felderítés ellenére is, a Nyugalom tengerében kijelölt leszállóhelyük valójában az ismeretlenség óceánjában úszott, hiszen ember a Holdon addig nem járt.
E történet nagyban a kockázatról szól, amelyet az ember azzal vállal, hogy egy űrhajóra bízza az életét, s amely messze túlszárnyal minden mást, ám a holdkomppal történő utazás kockázata még azt is sokkal felülmúlja. Ha a holdkomp cserbenhagyja utasait, senki sem segíthet rajtuk. Már az is a modern ember és a modern technika hallatlan és szinte felülmúlhatatlan csodája volt, hogy az Apollo 13 legénysége minden balszerencse ellenére épségben vissza tudott térni a földre. Több mint valószínű - és Isten ne adja, hogy ki kelljen próbálnunk! -, hogy ha a leszállt holdkomp meghibásodik, nem csikarható ki esély utasai kimentésre. A kötet idézi Michael Collins, a holdraszállás során a Hold körüli pályán keringő parancsnoki kabin pilótájának szavait: „Ha valami gondjuk van a Holdon, én semmit sem tehetek... Ők is tudják, én is tudom, és tudja a küldetésellenőrzés is, hogy van olyan üzemzavar, amikor egyszerűen nem tehetek mást, begyújtom a hajtóműveket, és nélkülük térek haza”. S ha belegondolunk, nehéz megmondani, ki járt volna rosszabbul, ha ez meg-történik: a két űrhajós, aki örökre ott marad a Holdon, vagy Collins, akinek már mindvégig azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy ott hagyta őket. Armstrong pedig, midőn a felszállás előtt sajtótájékoztatón megkérdezték, mik a terveik arra az esetre, ha a holdkomp nem tudna felszállni a Hold felszínéről, előbb nagyon emberi, majd nagyon professzionális választ adott: „Nos, erre nem kellemes gondolni.” és „Úgy határoztunk, hogy nem gondolunk rá, amíg nincs itt az ideje.”
A Vince Kiadó ajánlójából idézve, „A 20. század egyik legnagyobb íróját, Norman Mailert a LIFE bízta meg, hogy tudósítson a Holdra szállásról.” Aligha van objektív mérce annak megítélésére, ki számíthat „egyik legnagyobb” írónak. Tény, hogy Mailer a 25 éves korában megjelent nagysikerű könyvének, a Meztelenek és holtaknak erőteljes, nemegyszer cizelláltan brutális lényegláttatásával hívta fel magára a figyelmet. E kötet tekintetében jelentőséggel bír, hogy a főiskola után a Harvard Egyetemen repülőmérnöki tanulmányokat folytatott (aeronautical engineering - l. http://en.wikipedia.org/wiki/Norman_Mailer). Újságírói munkásságát az Encyclopaedia Britannica úgy jellemzi, hogy a tényeket a regények módján, az egyéni látásmód gazdagságával és a képzelet összetettségével tárja az olvasó elé. Kétszer is elnyerte a Pulitzer díjat, s megkapta az évente kiadott, az év legkiemelkedőbb minőségű, ame-rikai szerző által írt és amerikai kiadónál megjelent könyvét kitüntető Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award). Így nem meglepő, hogy megkapta ezt a megbízatást, és az sem, hogy e művét korántsem pusztán az események hűséges leírására összpontosító krónikaként, hanem „kobzán a dal magára vall” öntörvényű irodalmi alkotásként írta meg - ám rögtön meg kell jegyeznünk, hogy benne a pontos, részletes, korrekt krónika is maradéktalanul megtalálható.
Mailer itt hatalmas, gótikus katedrálist épített szavakból, s azt gyakran barokkos díszítésű mondatokkal leírt, rengeteg részlettel tölti ki. Mindent elmond a tényekből, amit összeszedhe-tett ill. megtapasztalhatott, és azok felvonultatása mellett szentel nem kevesebb teret annak, hogy írói eszközeivel is bemutassa az eseményeket, történéseket körülvevő hangulatokat, megidézze a küldetés egész légkörét, szellemét. Olykor meglehetősen messze el is kalandozik a közvetlen tárgytól, és lírai leírásokba, máskor filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, s az amerikai élet olyan sötét zugaiba, amelyek inkább csak földrajzilag kötődnek az Apollo 11 nagy útjához. Történetmondásának meghatározó fogása, hogy a krónikásról, akinek szemén át láttatja az eseményeket és azok környezetét, valamint hátterét, harmadik személyben szól - beszédes neve Vízöntő -, és vele mondatja el, hogy ő mit érez és mit gondol minderről. Az eredményt, az ebből született beszámoló milyenségét így összegzi a mindig korrekt és meg-bízható Vince Kiadó ajánlója: „Senki sem ábrázolta úgy az embereket, a hangulatot és a gépezetet, mint Norman Mailer.”
Enyhén szólva is rendkívüli élményt kínál a hatalmas album képanyaga. Az eseményeket több száz kiváló, a NASA archívumaiból, folyóiratokból, valamint magángyűjteményekből származó fénykép idézi fel, köztük bámulatos csillagászati felvételek, képek az alkalmazott technikáról, és természetesen a Küldetés emblematikus képei. Közülük sok először ebben a kötetben jelent meg. A bennük elénk táruló jelenetek skálája is igen széles. A képek megidézik az odáig vezető út számos jelenetét, fontos szereplőket, a felkészülés pillanatait, sok bravúros felvétellel a technikai részleteket, a kilövésre váró emberek hangulatát, a diadalmas visszatérést, és természetesen magának a holdutazásnak a képeit.
Aki megírta a Meztelenek és holtakat, aligha tekinthet el attól, hogy az űrprogram technikája az ördög nyoszolyájában fogant. A régi római mondásnak, hogy a pénznek nincs szaga, na-gyon ideillő modern változata, hogy a megszerezhető fontos technikának sincs bűze, amint azoknak sem, akik azt elhozzák. Mailer a beszámolójában nyomatékosan kitér az USA űrprogramjának második világháborús német gyökereire. Reflektorfénybe állítja a szakmai teljesítményével méltán legendás Wernher von Braunt, a náci rakétafegyverek atyját, akinek 1945-ben sikerült ötezer (!!) alkalmazottat és családjukat az oroszok elől amerikai hadifog-ságba menekíteni úgy, hogy vitték magukkal a dokumentumok egy részét is. Von Braun az USA űrkutatási programjának - akkoriban minő kedves eufemizmus az interkontinentális, majd az űrbéli fegyverkezésre! - is olyannyira kiemelkedő alakjává vált, hogy Vízöntő szerint az átlagos amerikai akkoriban az egész rakétaprogramban csak az ő nevét ismerte.
Az indítás előtti sajtótájékoztatón von Braun így összegezte az ember Holdra szállásának fon-tosságát: „Szerintem ugyanolyan jelentős pillanat, mint amikor az evolúció során a vízi élőlények kimásztak a szárazföldre.” Majd így folytatta: „Amit a holnapi útban keresünk, az valóban a kulcs földi létünk jövőjéhez. Kiterjesztjük az emberi elmét. Kiterjesztjük ezt az Isten adta elmét, és kinyújtjuk ezt az Isten adta kezet a legvégső határáig, és ezáltal az egész emberiség gyarapodni fog. (...) Amit elértünk, amint Neil Armstrong kilép a Holdra, egy egészen új lépés lesz az emberi evolúcióban.” Ez utóbbi szavak nyomán pár nappal később Vízöntő - írja Mailer - el is gondolkodott Armstrong híres mondásának - „Kis lépés ez...” - eredetéről. Von Brauntól idéz a kötet egy kulcsmondatot az egész program sarkalatos törvényéről is: „Az ideális a száz százalékos titoktartás lenne, és mindaz a pénz, amelyre szükségünk van. Amikor a Kreml ballisztikus lövedékeket akar, azt mondja a tudósoknak, hogy tartsák a tervet, és nem érdekli a hírverés. Itt (...) a képviselőknek hinniük kell abban, amit csinálunk, de ez addig nem történik meg, amíg a közvélemény nem hisz bennünk.”
Mailer történetmondását a kötet rengeteg idézettel, interjúk, nyilatkozatok, sajtóban megjelent cikkek részleteivel, a repülési naplóból, s szintúgy szakértők kommentárjaiból vett részletekkel és egyéb tényanyagokkal teszi az Apollo 11 küldetésének még pontosabb és részletesebb krónikájává. Visszautalva az USA űrprogramjának gyökereire, így olvashatjuk egyebek közt, hogy von Braun a texasi Fort Blissbe került, ahol már működött a Hermes-projekt, amelynek keretében rendbehozták és összeszerelték a német raktárakból elhozott rakétákat. A floridai Canaveral-fokon újonnan megalapított nagy hatótávolságú gya-korlóbázisról elsőként egy Bumper V-2-t indítottak. Ez volt az első kétlépcsős rakéta, amely a V-2 és a WAC Corporal rakéta összeépítéséből jött létre, s az első ember alkotta tárgy, amely kilépett az űrbe.
Az idézetek közt szerepel Richard Nixon értékelése: „A teremtés óta ez a világtörténelem legjelentősebb hete (a U. S. S. Hornet hadihajó mentőcsapata a küldetés 8. napja, 18. perce 18. másodpercében erősítette meg a sikeres vízreszállást), mert a történtek eredményeként a világ örökre kitágult.” Jó, mondhatjuk, így kell beszélnie egy politikusnak, hogy növelje országa teljesítményének tekintélyét. Ám az amerikai televíziós újságírás egyik legnagyobbja, Walter Cronkite is ekként fogalmazta meg a közmegítélést az indulás napján: „Azt hiszem, ez a nap szolgált életünk legnagyobb történetével... Hírt adtunk a II. világháborúról (...) és az azóta bekövetkezett konfliktusokról, az államfők változásáról. De nem hiszem, hogy ezzel bármi is felérne...
S hogy mi tette mindezt lehetővé, micsoda technikai teljesítmények szárnyán teljesült az Apollo 11 hősies útja és történelmi küldetése, arról is a részletek, tények, adatok, s nem utolsó sorban a dokumentáció értékű képek gazdag tárházát találjuk e kötetben.

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)- Geopen, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Ha majd először jobb székeken ülünk, akkor fogunk jobb emberekké is válni.” ◙ „Az iparban megjelenő modern művészet osztálykérdés. Ez a döntő.” ◙ „Öreg bútorok és fiatal idegességek - ez a modern.” ◙ „Az igazsággal, legyen akár többszáz éves is, erősebb a kapcsolatunk, mint a hazugsággal, amely mel-lettünk jár” - Mottók a könyvből.
Rostás Péter e műve nagyon alapos, szakszerű kutatómunka eredményeinek igen magvas, tanulságos feldolgozása. Címe szerint egy nagynevű cég pályájának és komoly kulturális jelentőséggel is bíró tevékenységének története, s valóban ez is áll a szerző történetírásának és ahhoz kapcsolódó elemzéseinek és értékeléseinek fókuszában. Ennek révén viszont mélyreható betekintést kapunk abba a társadalmi, gazdasági és kulturális környezetbe, amelyben a cég működött, s amelyben meg kellett találnia a vevőket a maga különleges termékeire és szolgáltatásaira. S mielőtt itt az „alapos” és „szakszerű” jelzők bárki számára is a „száraz”, netán „túlzottan elvont” (magyarán, a laikus számára unalmas) szinonimájaként érződne, emeljük ki, hogy a robusztus album több érdeklődési kör nézőpontjából is kiemelkedően érdekes ismeretanyaggal szolgál. Szintúgy azt is, hogy a több mint 700 képet tartalmazó illusztrációs anyagával a bútor- és az enteriőrművészet egy nagyon is meghatározó jelentőségű korszakában született alkotások bámulatos, csodálatosan gazdag és sokszínű kép-tára.
Igazából maga a korszak, amelyet e kötet áttekint, s még inkább annak a második fele volt igen nagy jelentőségű, az akkor végbement fejlődésnek köszönhetően, s az ebből adódó lehetőségek meglovagolása tette meghatározó fontosságúvá a bútor- és az enteriőrművészet e fejlődési szakaszát. E korszak második fele hozta el a modern kor első - és valószínűleg egyben utolsó - egységes, nagy művészeti stílusának, a szecessziónak a kibontakozását és diadalme-netét. Annak híveit egy új hit lelkesítette: a remény, hogy a születőben lévő nagyipar, s mindaz a modernség, amelyet attól reméltek, aranykort képes hozni, hogy a születőben lévő Gólem az emberiség szorgos, engedelmes, hasznos szolgája lesz. A szecesszió e lelkesültségben tudatosan törekedett arra, hogy a tárgyalkotást a hétköznapok életminőségének javítása szolgálatába állítsa. Arra, hogy a kialakítás növelje a tárgy értékét, a tárgy büszkén hirdesse az értékét, s mind-ezekkel iparrá tegye a szép, hasznos, mívesen igényes tárgyak termelését, s kívánatos életminőséggé azok használatát. Az ezt követő art decoban még ennek visszfénye csillogott a modern technika szellemiségének hangsúlyozásával, a további stílusokban azonban már megjelent a zavarodottság, a kiábrándultság és a döbbenet annak felismerése nyomán, hogy az ember a modern nagyiparban és az arra támaszkodó viszonyokban nem a remélt jótevőt teremtett magának, ha-nem nehezen - talán egyáltalán nem - domesztikálható fenevadat.
Az itt leírt korszakban azonban még messze nem ez utóbbiaknál tartunk. Valószínűleg nem nagy túlzás azt mondani, hogy itt a maga nemében korszakalkotó fejlődés megy végbe, amelynek lényege, hogy új társadalmi rétegek zárkóznak fel a luxusipar e szegmenseinek, a bútor- és az enteriőrművészetnek a fogyasztói közé, s megindul az a folyamat, amely a későbbiekben, az ipari formatervezésnek a nagyipari alkalmazása révén elviszi az alkalmazott művészetet a társadalom mind szélesebb köreihez. E folyamatnak két alapvető mozgatója volt: egyrészt az új közönségben fel kell kelteni az érdeklődést e luxustermékek iránt, másrészt a magabiztos bátorságot, hogy merhetik azokat maguknak is igényelni, hogy megmutathatják általuk /is/ a gazdasági és társadalmi felemelkedésüket. Ezt is nyomon követ-hetjük a Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története révén.
A szerzőnek nagyon erős szakmai alapja van ahhoz, hogy fölényes biztonsággal kezelje a témáját: művészettörténész, a cég történetét és tevékenységét dokumentáló archívum igen jelentős hányadát őrző Kiscelli Múzeum igazgatója, és bútorgyűjteményének kurátora. Könyve tanúsítja, hogy minden bizonnyal hibát-lanul alapos kutatómunkát végzett a Friedrich Otto Schmidt Lakberen-dezőház (a továbbiakban: Schmidt-ház) történetének, valamint alkotó- és üzleti tevé-kenységének feltárására. Így biztosak lehetünk, hogy a kultúr-, művészet-, társadalom- és gazdaságtörténeti részletekben bővelkedő ismertetése szakmailag helytálló, hiteles áttekintést és információkat nyújt. Műve egyúttal kiváló forrásmunka: Rostás utal rá, hogy azt a tudományos dolgozat igényével írta, s ez egyértelműen meg is mutatkozik az egész tárgyalásmódban. Alaposságát jelzi az is, hogy a szöveget kiegészítő hatalmas jegyzetanyag 1164 tételből áll.
A könyvnek itt a gazdasági nézőpontú olvasatát emeljük ki, amely önmagában is igen figyelemre méltó. Amint olvasható, a Schmidt-ház az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legjelentősebb enteriőr- és iparművészeti vállalkozása volt, s tevé-kenységének számottevő hányada kötődött Magyarországhoz. Különösen érdekessé teszi, hogy - amint arra fentebb már utaltunk - a benne leírt időszakban, főként annak második felében ment végbe az ipar- és gazdaságfej-lődésnek az a szakasza, amely létrehozta a kifejezetten az ipar számára alkotó formatervezést, és a modern ipari termelés egyik fontos eszközrendszerévé, a termékfejlesztés fontos eszközévé tette azt, és új piaci szegmenseket teremtett a formatervezett termékek kínálatának és az irántuk megnyilvánuló keresletnek a létrehozásával. Megmutatkozik ez a Schmidt-ház tevékenységében is. A könyv - valójában gazdagon illusztrált album - dokumentáció értékű ismertetéseket és képanyagot közöl a cég bútor- és enteriőrművészeti alkotásairól és termékeiről. Ezek jelentős részében már megjelennek a későbbi, nagyüzemileg gyártott búto-rok és egyéb lakberendezési termékek előképei, prototípusai.
A Geopen ismertetője írja, hogy „Abban a korszakban, amikor a lakberendezés ügye szenve-délyes ’hitviták’ tárgya és világnézeti kérdés lett, a Friedrich Otto Schmidt cég által kínált történeti és modern stílusegyveleg a született és a pénzarisztokraták rétegének volt önkifejezé-si, önreprezentációs eszköze.” Rostás érzékletesen, példák és tendenciák felvonultatásával mutat rá, hogy e ’hitviták’ valójában nagyon is evilági törekvések ütközései voltak, jelesül a körül dúltak, hogy kik tudják vásárlókként meghódítani maguknak a lehetséges vevőközönsé-get - magyarán, a piacért ment a harc. Magáról a ’hadszíntérről’ így idézi egyebek közt Fritz Minkusnak, az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetéséhez szorosan kapcsolódó szakírónak 1901-ben közreadott elemzését: „Az osztrák ipart a hagyományosan meglévő versenyképessége elvesztése fenyegette, mert fenyegető volt, hogy az arisztokrácia és a körülötte csoportosuló osztályok, röviden a hangadó körök, látva a hazai kézművesség művészeti visszamara-dottságát, fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy iparművészeti szükségleteiket külföldi piacokon elégítsék ki, elsősorban Angliában. (...) Azokat a bútorokat, amelyeket az új társadalmi szokások, illetve az élet praktikus oldala, a ház gyakorlati funkciókat szolgáló helyiségei, mint a könyvtár és a dolgozószoba berendezése megkövetelt, a kandalló előtti fotelek, a könnyen mozgatható tea- és játékasztalkák, valamint a télikertek és parkok gyékénybútorai, Angliából hozatták be, mert a hazai ipar semmi használhatót nem tudott kínálni, ráadásul az angol bútor anyagminőségben és kidolgo-zásban összehasonlíthatatlanul jobb volt a hazainál.”
A könyv elénk tárja a bécsi Secession művészeti csoportnak és az Osztrák Művészeti és Iparmúzeumnak a vásárlói hajlandóságot is erőteljesen befolyásoló művészeti ízlés feletti uralomért folytatott harcát is. Mindezekben a hadjáratokban jeleskedett -a maga érdekkörében - nagyon sikeresen a Schmidt-ház is, sikerének két fő forrása pedig a módszeres kapcsolatépítés, valamint a hasonlóképpen módszeres termékfejlesztés volt. Aki pedig ebben és Rostás sok meg-állapításában azt véli felfedezni, hogy a cég kiválóan alkalmazta és hasznosította azt, amit ma marketing szemléletmódnak és arra épülő üzleti stra-tégiának neve-zünk, az cseppet sem téved. Ez is egy jó példa arra, hogy a tudás, a sikerre vezető gyakorlat - technika - nem azzal születik meg, hogy nevesítik, hanem hogy eredményesen alkalmazásba veszik. Elvégre a Schmidt-ház számos itt látható alkotásában is már megtestesül az ipari formatervezés anélkül, hogy annak idején használták volna ezt a fo-galmat.
Szakmai érdekességként, közbevetőleg emeljük itt ki a következőket: Az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetését 1897-ben vette át Arthur von Scala, aki addig az 1873-as bécsi világkiállítás nyomán 1875-ben életre hívott Osztrák Kereskedelmi Múzeum vezetője volt. Amint olvasható, utóbbi elsősorban piacszervező, kiállításrendező, információs és közvetítő irodaként működött. Másolatokat és olyan eredeti darabokat is árusított, amelyeket másolás céljá-ból vettek meg Londonban. A közönség és az iparosok ízlésének formálásában a másolás és az előállított darabok értékesítésének megszervezése mellett előadá-sok tartásával is részt vett. Mindez kétségkívül igen modern és hasznos szerepkör volt. A Schmidt-ház is az ügyfelei közé tartozott, a raktárkönyvek alapján tudjuk, hogy már 1889-től vásároltak tőlük modelleket.
Visszatérve a történetének fő vonalához, a cég az arisztokratákkal és nagypolgárokkal kialakított szoros, bensőséges üzleti kapcsolatokra építette a tevékenységét. Ezt az üzletpolitikát követte Magyarországon is, így jutott hozzá, hogy - amint arról részletes képet kapunk - az egyik legfontosabb szerepet játszotta a századforduló körül, és azt követően a magyarországi késő historizmus kastélyainak és budapesti városi palotáinak berendezésében. (Közbevetőleg jegyezzük meg, szakmai érdekességként, hogy e munkái jelentős részben a fennmaradt pénzügyi kimutatásokból követhetők.) Nyilvánvaló, hogy ezt csak úgy érhette el, hogy a megren-delői mindig elégedettek voltak a szolgálataival. Az eredmény pedig kiválóan megmutatkozik Rostás történetírásában: A cég az 1880-as évek végétől Bubics Zsigmond püspök megrendelésére végezte a kassai püspöki palota be-rendezésének megújítását. Ehhez mai szemmel nézve is modernnek ható bútorokat is terveztek.
Bubics püspök ajánlotta be Max Schmidtet a 120 szobás fertődi Esterházy-kastély hat éven át tartó restaurálásának elvégzésére, amelyet ő a visszaemlékezéseiben élete mestermunkájának nevezett, s elmondása szerint ezért jött Magyarországra, ahol le is telepedett. Az Esterházy-hitbizomány zárgondnokaként is működő püspök bízta meg a Schmidt-házat a majorátus in-gatlanainak több mint tíz éven át tartó felújítási és berendezési munkáinak elvégzésével, s ennek során részt vettek a pottendorfi várkastély, a lékai vár, a kismartoni kastély és hercegi vasúti váróterem (!! - OP), a budai Tárnok utcai Esterházy-palota felújítá-sában és berendezésében is. A Bubics kapcsolat hozta meg a megbízást a temesvári püspöki palota berendezésére is. Rostás az Esterházy-megbízások közvetlen hasznaként emeli ki azt is, hogy azok hatására bővült a cég modellválasztéka.
A Schmidt-háznak más magyarországi munkái is voltak. Max Schmidt tervezte, s cége vitelezte ki Budapesten a Wodianer-palota belsőépítészeti kialakítását, s ugyanebben az időben vettek részt a budai Emmer-palota berendezésében. Ez utóbbinál olvashatjuk, hogy a lépcső-házban ma is meglévő eozinmázas kandalló a formája alapján a Zsolnay gyárnak tulajdonítható, amelyet méltán nevezhetünk a korabeli honi ipar egyik zászlóshajójának.
Munkáik, elsősorban az Esterházyaktól elnyert megbízás, valamint a magyar történészi és iparművészeti közéletben fontos szerepet játszó Bubics püspök révén a cég bekapcsolódott a magyarországi kiállítási életbe, és 1898-ban visszatért az osztrák iparművészeti kiállításokba is. Hírnevének öregbítésében nagyon hatásos eszközül szolgált részvétele a magyarországi millenniumi kiállításon, amelyen a fertődi Esterházy-kastély bizonyos szobáinak másolatával, az ún. Esterházy-szobasorral szerepelt.
A cégnek a könyvben 1918-ig követett története természetesen nagyon sok további tanulsággal érdekességgel szolgál. Az 1870-es évekkel kezdődő időszak Magyarország gazdasági aranykora volt. Nyilvánvalóan ezzel vág össze, hogy - amint sok egyéb közt Rostás elmondja - a magyar úri közönség az 1890-től kezdődő két és fél évtizedben roppant nagy piacot jelentett a luxusipar, az előkelő lakberendezést kínálók számára, s a Schmidt-ház itt őket célozta meg. Max Schmidt, azaz immár Schmidt Miksa 1894-ben kárpitos iparűzési engedélyt váltott ki Budapesten, s vélhetően 1902-ben nagyszabású boltot nyitott a Lipót körúton, Weiss Bertold (Weiss Manfred bátyja) bérházában. A Schmidt-ház kitűnő manőverező tehetségét bizo-nyítja az is, hogyan fogták ki a szelet a protekcionista és nacionalista magyar iparművészeti élet éppen őket támadó hangadóinak vitorlájából: látványosan bekapcsolódtak egy hazafias megmozdulásba, a Vörösmarty Mihály születési évfordulója alkalmából a szobrának felállítására indított gyűjtő-akcióba. Igen elmés fogás volt ebben, hogy Schmidt Miksa, azon túl, hogy adakozott a szoboralap javára, az 1901 február 16-án megnyitott kiállításán egy teljesen berendezett „magyar főúri lakást” mutatott be, amelynek megtekintéséért 2 koronás belépődíjat szedett - e külön belépődíj a közönség szemében minden bizonnyal erőteljesen felértékelte e bemutatót -, és az ebből befolyt összeget szintén az emlékmű javára ajánlotta fel.
1903 tavaszán Schmidték főszerepet játszottak a Magyar Iparművészeti Társulat lakberendezési kiállításán az Iparművészeti Múzeumban. Bécsen kívül itt, a múzeum középudvarában kialakított négyszobás lakástárlaton mutatkozott be első alkalommal a cég modern lakberendezés kínálata.
Rostás elmondja, hogy körülbelül 1903-ra tehető annak időpontja, hogy Schmidt Miksa Ma-gyarországra költözött. Habár a bécsi cég továbbra is az ő tulajdona maradt, és továbbra is az övé volt a döntő szó az üzletmenetet érintő kérdésekben, ideje nagy részét ettől kezdve a ma-gyar fővárosban töltötte, és - ami a mi szempontunkból ennél is lényegesebb - az itteni iparművészeti közéletnek lett részese. Ettől kezdve Budapesten bővült a cég modern modellreper-toárja. Magyar tervezőket vontak be új modellek kifejlesztésére, és velük együttműködve vettek részt kiállításokon, s viteleztek ki különféle megrendeléseket. A Ma-gyarországon való megtelepülés indítékai között igen figyelemre méltó, hogy ezzel egy igen komoly akadályt tudtak elhárítani az itteni gazdasági térnyerésük útjából: ez volt a leghatékonyabb módja, hogy a maguk tekintetében leszereljék a hazai iparművészeti közéletnek a patrióta indíttatású, s ezért - főleg az osztrák - ipari, szellemi és művészeti importtal szemben ellenséges magatartását, amely az állami megrendeléseknek a hazai cégekre való korlátozásában is megnyilvá-nult.
Végezetül, nem hagyható említetlenül, hogy a könyv jelentős hányada színes, élvezetes ol-vasmányként is gyönyörködtet (s ha már ezt a szót használtuk, említsük ismét a felsőfokú dicséretet érdemlő, bámulatos képanyagát). S érdekes kérdésekre vezet végiggondolni, vajon mi lehet annak az oka, hogy a mai Magyaror-szágon, az üzleti életnek a nagyközönség előtt megmutatkozó nyilvánosságában vagy tényleg nem jelenik meg ilyen szolgáltatásokat kínáló cég, vagy pedig rendkívül alacsonyan tartja a profilját.