Corvina Kiadó, 2023
Dr Osman Péter ismertetése
„Petőfi a valaha volt legnagyobb magyar költő, akinek életműve és élete elválaszthatatlanul összeforrt a magyarul beszélő emberek közösségével, azaz a magyar nemzettel. És minél többet mutatunk meg belőle, annál élőbb lesz. Rengeteg hangon meg tudott szólalni, az emelkedettől a frivolig, a szívszaggatóan romantikustól a néha egészen előre mutatóan modernig. Egész életműve – és életrajza is – azt igazolja: nem sokáig érdemes élni, hanem sokat.”
(Király Levente remek bevezető esszéjéből, kiemelések tőlem. S abból folytatjuk – OP)
„Már az eleve csúcsformájában lévő irodalmunkba robbant be, és nem mellesleg senki, sem előtte, sem utána, ilyen nagy hatású költészeti nyelvújítást nem csinált, mint ő. A János vitéz nemzedékek kedvenc olvasmánya volt, a Nemzeti dal és a forradalom elképzelhetetlenek egymás nélkül. A lírában még évtizedekig petőfiül gondolkodtak, petőfisen fogalmaztak. Ahogyan pedig a költő (vagyis: A Költő) szerepét a társadalomban megvalósította, az legalább másfél évszázadon át érvényben maradt, annak ellenére, hogy soha senki még csak meg sem tudta közelíteni közéleti hatását. Sokan talán még mindig úgy gondolják: egy költőnek korán meg kell halnia, előtte illik nyomorognia, és gyújtó hangú verssel az ajkán kell forradalmat kirobbantania.
Következetes és hatásos közéleti tevékenységet végez – ma úgy mondanánk: tematizálja a politikai teret mint sztárművész influenszer. Az 1848-as forradalom egyik főszereplője, később azonban radikalitása és tapasztalatlansága miatt elbukik az országgyűlési képviselő-választáson. Beáll a szabadságharcosok közé, és megvalósul, amit meg is jövendölt: »ott essem el én, a harc mezején«. Így ő lett a magyar szabadságért folytatott küzdelmek mártírja az aradi vértanúkkal egyetemben. És hogy még nagyobbra nőjön a legendája: holtteste sohasem kerül elő, ezért évtizedekig élt a titkos remény: hátha csak bujkál valahol, hátha csak orosz fogságba esett, s nemsokára visszatér…”
„Egy fiatal nemzet fiatal zsenije volt – folytatja Király –. Azóta tapasztaltabbak lettünk, egy kicsit tán bölcsebbek, de sokkal-sokkal cinikusabbak, megkeseredettebbek és szomorúbbak is. Ki tudja, leszünk-e még valaha is olyan frissek, életerősek, vidámak és boldogok, mint Petőfi Sándor 1848 kitüntetett pillanataiban? Titkon talán mind ezt reméljük, legalább egy kicsit.” S ki tudja, a nemzet szupernóvájának erőszakos kioltása után (bocsánat a tudományos képzavarért! – OP) hogy bírta volna Petőfi elviselni a rákövetkezőket, nem vált volna-e ő is sokkal‑sokkal cinikusabbá, megkeseredettebbé, lángját vesztetté? Így nézve, korai halála talán a sors ajándéka is lehetett. Olyan hőfokon lángolt sokoldalú tehetsége, szilaj temperamentuma, bénító konvenciókat harsányan elutasító természete, hogy emléke ragyogását így nem tompítja a korosodással járó lehiggadás. Önzés, de talán jobb, hogy ilyen kép nem maradt ránk róla! Óriási veszteség, hogy sok további remeklésétől estünk így el, de csorbítatlanul megmarad a szupernóva tündöklése.
„Ez a könyv nem a költő Petőfivel foglalkozik, hanem a levélíró, az útinaplót jegyző és a nyilvánossághoz forduló közírót mutatja be. Aki a pesti polgári közeg számára is szokatlanul szabadszájú volt: igen cifrán káromkodott, sőt még leveleiben is leír olyan szavakat, amelyeket az illemtudó kiadások rendre kipontoztak. Aki olyan mesterien tudott pénzt kunyerálni, hogy a kölcsönadó azt érezhette, ő van megtisztelve, hogy kisegítheti Sándor büdzséjét. Aki aztán ezeket a kölcsönöket nem mindig fizette vissza, de igen kreatívan meg tudta magyarázni, miért van nála jobb helyen a pénz. Akinek fergeteges humora volt, tessék csak elolvasni az úti jegyzeteit (mindkettő csorbítatlanul szerepel e könyvben) vagy az Arany Jánossal folytatott levelezését (néhány Petőfi-levél olvasható itt is). Aki ugyanis azt gondolná, a magyar romantika két állócsillaga sótlan figurák, afféle karót nyelt félistenek voltak, a levelekből láthatja majd: mint két viháncoló kamasz ugratták egymást, bolondoztak, és közben elképesztően kreatívan használták a magyar (és a latin, az angol, a német, a francia) nyelvet.”
Az őszintén, természetesen laza Petőfi egyik Aranyhoz írt korai levele nyitányának tükrében: „Lelkem Aranyom! Nem veszed tán rossz neven, ha elhagyom az önözést. Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán… miután tehát nálad bekopogtattam, s te ajtót nyitottál: megengeded, hogy egész kényelmemet használjam, annyival inkább, mert már barátomnak neveztelek s te engemet viszont, és én, részemről, nem szoktam e szót mindennapi értelmében használni, s remélem, te sem így alkalmaztad reám. Igaz, hogy ismernünk kell annak jellemét, kit barátunknak választunk; de hiszen, gondoltam, te az enyémet már ismerheted munkáimból, valamint én kiismertem a tiedet Toldidból. Aki ily dicsően festette a gyermeki szeretetet, annak magának is jó fiúnak kell vagy kellett lennie, s aki jó fiú, az nem lehet rossz ember, az szép, tiszta, nemes lélek. Ilyennek tartalak téged, s ezért neveztelek mingyárt barátomnak.”
Egy válogatás, amelyre a legcsekélyebb minősítés, hogy remek!
