Michael Lewis: A nagy dobás - A Wall Street tartja a tétet - Alinea Kiadó, 2010

Michael Lewis:
A nagy dobás - A Wall Street tartja a tétet
Alinea Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

A XX. században az ember feltalálta a csúcstechnológiás fegyvereket, az ördög pedig a kezébe adta a származtatott pénz- és tőkepiaci eszközöket. A Tudás Fája ezúttal is vészthozó gyümölcsöt termett.

Az Alinea Kiadó 2005-ben adta ki a szerző Brókerpóker c. könyvét, amely igen érdekes, s nem kevéssé megdöbbentő közelképet festett a tőkepiacok egyik szegmenséről, a kötvénykereskedelemről, és abban is az 1980-as évek világáról. Ez a szegmens akkor nőtt fel a legnagyobbak közé, gyökeres változások közepette - jórészt ezt tükrözi Lewis elbeszélése. A Brókerpóker nem mellesleg az akkori világ egyik leghatalmasabb pénzügyi szolgáltatójának, a Salomon Brothers-nek a története, amely az ő ottlétének időszakában vált a legnagyobb kötvény kibocsátóvá és -kereskedővé, és szintúgy ekkor tornyosultak fel benne azok a problémák, amelyek a hanyatlását okozták. Az a könyv leleplező beszámolót ad arról, miként gazdagodtak meg a Salomon, és a hozzá hasonló befektetési szolgáltatók.

Mindezt egy különleges nézőpontból mutatja meg. Lewis zöldfülű, bár diplomás kezdőként került be 1985-ben a Salomon gyakornoki programjába, amelynek rendeltetése az volt, hogy segítsen feltölteni a cég szakemberállományát az új, nagy lehetőségeket kínáló tőkepiaci helyzet meglovagolásához. Könyvében borotvaéles, kíméletlenül kritikus, nemegyszer cinikus elemzést ad a gyakornokokról, az oktatóikról, az egész cégről, és mindezzel magáról az akkori kötvény üzletágról. Külön érdekesség, hogy a története elénk tárja, hogyan teremtette meg - gyakorlatilag a semmiből - a tőkepiac leghatalmasabb üzletágát néhány zseniális, bár szinte tanulatlan olasz, amúgy döbbenetesen faragatlan bunkók, valamint a felfutás során hozzájuk csatlakozó „fehér” diplomások, és hogyan vadászták le őket a belső hatalmi harcok győztesei, a jövedelem utáni hajszában hogyan bántak /el/ egymással is a cég vezetői és alkalmazottai, s vitték hanyatlásba a piacot hajdan uraló céget.

Ez az újabb műve a közelmúltnak a világgazdaságot szó szerint megroppantó pénzügyi válsága nyomán született, és az amerikai, valamint a globális pénzügyi rendszernek azokat a hihetetlen torzulásait és repedéseit mutatja be, ahonnan az kirobbant. Mindazzal, amit elmond és ahogyan szól róla, a tartalma több, összefonódó réteget alkot. Ezek: ◙ Egy kissé túlírt gazdasági botránykönyv ◙ Gyilkos kritikai elemzés az amerikai pénz- és tőkepiac legnagyobb súlyú szegmensének működéséről és csalárdságairól ◙ Vádirat arról, hogy ez a pénzügyi rendszer hogyan rabolja ki az embereket egyrészt közvetlenül, azzal, hogy felelőtlen hitelfelvételekre csábít, másrészt közvetett úton, akként, hogy az önmagukat a profitéhségükben bajba keverő pénzügyi intézményeket a kormányaik az adófizetők pénzén mentik ki.

Az elemzés elegendő ahhoz, hogy a laikus olvasó is többé-kevésbé megérthesse, miként működik mindez. Ahhoz viszont már kevés, hogy a szakember belőle átláthassa az elmondott trükkök jogi és pénzügy konstrukciós részleteit - ám a könyv nem is pénzügyi szakkönyvként áll elénk. El kell azonban azt is mondanunk, hogy Lewisnak nem éppen a legerősebb oldala a szakmai fogalmak abszolút precíz kezelése, sem pedig a mindenben tökéletes elméleti felkészültség. Szakmai szempontból fontos azt is megemlítenünk, hogy gyakran beszél kockázati tőke alapokról és cégekről, azonban igen valószínű, hogy ezek nagy többsége egészen más, mint a mi fogalmaink szerinti kockázati tőke. Egyebek közt van, ahol nyilvánvalóan összekeveri a fedezeti alapot a kockázati tőkével. A vádirat sem jogilag, hanem publicisztikaként értendő, viszont ebben a minőségében végletesen felháborító, hiszen bemutatja, hogy a pénz nemcsak mozgatja, de ki is rabolja a világot, az ebben élenjáró vezetők pedig nemcsak bántatlanul megúszhatnak mindent, de még óriási jövedelmeket is húznak belőle. Azt pedig különösen döbbenetes és felháborító olvasnunk, hogy a maguk haszna érdekében milyen lelkiismeretlen szerepet játszottak mindebben a nagy hitelminősítő cégek - azok, amelyek a minősítéseikkel országok sorsáról is döntenek.

Mindez nem éppen könnyű olvasmány. Lewis olykor túlbeszéli, ismételgeti is a már elmondottakat, ám akit érdekel ennek a szép, új világnak a működése, feltétlenül érdemes elolvasnia - legfeljebb néha ugrik valamicskét. Igaz, a leírt ügyletek gyakran kaotikus gazdasági tartalmának megértését olykor a nem éppen kristálytiszta fogalmazás is nehezíti.

Aki mindezt olvasván megőrzi a nyugalmát, az talán nem igazán érti e könyv gazdasági mondanivalóját. Aki viszont érti, és kicsit is törődik a mai civilizáció jövőjével, az legszívesebben kivont karddal követelné vissza a régi szép időket, midőn a pénzpiacon még csak a két hagyományos eszközzel kereskedtek: kötvénnyel és a részvénnyel. Kétségtelen, hogy a derivatív eszközöket eredetileg arra fejlesztették ki, hogy általuk hatékonyabban működjenek a pénzpiacok, és az ügyfelek számára is jobban töltsék be a rendeltetésüket, és valóban jól szolgálhatják ezeket a célokat, ám, amint az utóbbi évtizedek nagy pénzügyi válságai mutatják, az új alkalmazásaik sokban közveszélyessé váltak. Ez utóbbiakról szól elkeseredett kritikával ez a könyv is. Sok egyéb közt Lewis idézi, hogy az IMF több ezermilliárd dolláros nagyságrendre becsülte a veszteségeket, amelyeket a subprime jelzáloghitel-eszközök okoztak. Nem tudhatjuk, ebbe beleszámították-e mindazt a veszteséget is, amelyet az egyes országok gazdaságai - köztük a miénk is - az így kirobbant, az egész világon cunamiként rombolva végigszáguldó válság következtében elszenvedtek.
Ehhez itt hozzá kell fűznünk, hogy - amint a könyv nagyon részletesen leírja - e veszteségek túlnyomó hányadának forrása nem is önmagában a minden prudenciát nélkülöző kihelyezés volt, hanem a hitelkövetelések értékpapírosításának módja, és még inkább az utóbbira épített, óriási profitokat hozó üzletek. Az egészben ugyanakkor meghatározó szerepet játszott az is, hogy az értékpapírosítás nemcsak levette a rossz hitelek kibocsátóiról az ezzel járó kockázatok terhét, hanem még ösztönözte is azokat az „alapanyag”, a kihelyezések szaporítására. Amint Lewis írja: „A kezdeti jelzáloghitelezőket anno a könyveikben maradt, egyébként jelentéktelen méretű hitelállomány sodorta csődbe. A tanulság egyszerű volt: Ne hitelezz olyanoknak, akik nem képesek visszafizetni a tartozásukat! A piac azonban más következményeket vont le az eseményekből: A hitelkihelyezéseket tovább kell pörgetni, csak arra vigyázzunk, hogy semmi ne maradjon végül a könyveinkben! Ebből a téves következtetésből alakult ki egy új üzleti modell, ami >originate and sell< néven terjedt el a köztudatban. A működése egyszerű volt: bocsáss ki annyi hitelt, amennyit csak tudsz, add tovább a hiteleket nagy Wall Street-i befektetési bankoknak, akik kötvénnyé alakítják őket (sic!), végül pedig értékesítsd a kötvényt a befektetőknek. A Wall Street hajlandó felszívni azokat a papírokat is, amelyeket te magad sem lennél hajlandó megvenni! Ez egy olyan lehetőség volt, amit nem lehetett kihagyni. A B&C Mortgage vállalatot például kizárólag azért alapították, hogy az >originate and sell< modell alapján működhessen, később pedig a Lehman Brothers akkora fantáziát látott a modellben és a cégben, hogy egy az egyben felvásárolta azt. 2005 elejére az összes nagy Wall Street-i befektetési bank mélyen belemerült a subprime businessbe.” Elmondásában így jutott el az amerikai eszköz alapú hitelezés odáig, hogy „Bonyolult pénzügyi termékeket álmodtak meg kizárólag azért, hogy olyan embereknek is kölcsönözni tudjanak, akik nyilvánvalóan nem tudták azt visszafizetni.” Mindezek alapján az amerikai kötvénypiacot lazán több ezer milliárd dolláros csalásokon nyugvó üzletnek nevezi. És rendre visszatér annak hangsúlyozására, hogy a mindebben résztvevő bankárok nagy hányadának egyszerűen fogalma sem volt, hogy voltaképpen milyen eszközökkel dolgozik, s azok milyen veszélyes kockázatokat hordoznak.

Szegény Marx Károly, ha ezt láthatná! Ez az igazi kapitalizmus: nem kell olyan primitív dolgokkal vacakolni, mint emberek dolgoztatása, ipar, mezőgazdaság, hagyományos kereskedelem, nehézkes, macerás kizsákmányolási technikák, hanem lenyúlni a pénzt csúcstechnológiás, nagyüzemi módon azoktól, akik megkeresték!
Amint Lewis elmondja, ebben az üzletben szintúgy benne volt a világ sok nagy pénzügyi szolgáltatója. Ami pedig a nagy hitelminősítő cégeket illeti, innen idézve: a Wall Street-i cégek a subprime hitelek értékpapírosításából kialakult legkockázatosabb három B besorolású kötvénypakettekből CDO-kat (collaterized debt obligation) hoztak létre, és „azért érte ez meg, mert tudták, hogy a hitelminősítők még a bizonytalan hitelekkel fedezett kötvénycsomagok 80 %-nak is képesek voltak három A minősítést adni (feltehetően itt valójában a CDO-k minősítéséről van szó - OP). Ezek után el tudták adni ezeket az értékpapírokat olyan befektetőknek is, amelyek csak a legbiztonságosabb, legmagasabb besorolású papírokba fektethették volna a pénzüket.”.

A következményeket nemcsak ismerjük, hanem a világ nagy részével együtt viseljük is az azokból kirobbant válság terheit. S ha legalább mondhatnánk, hogy a világ tanult belőle - de nem! És bizonyára nem kevesen vagyunk, akik a Lewis könyvében is leírtakról úgy véljük: a nagy dobás valójában óriási, gátlástalan, és döbbenetesen sikeres zsarolás. A nagy pénzügyi cégek arra játszottak, hogy minden baljós ügyletet megengedhetnek maguknak, amivel rengeteget keresnek, a kormányzatok pedig majd úgysem hagyják, hogy az ezekből felhalmozott veszteségeik maguk alá temessék őket. Ez a hírhedt „túl nagy, hogy bukni engedhessük” (too big to fail) elve. Lewis is elmondja: a két egymást követő USA pénzügyminiszter is azzal érvelt, hogy a Lehman bankház bukását követően, az előidézett pánik és káosz miatt, még egy nagy bank csődjét egyszerűen nem tudná megemészteni a rendszer. (Érdemes ezen elgondolkodnunk. Egy bank számára semmi sem rosszabb, mint ha a kihelyezését veszteségként le kell írnia. Vajon ha tudnák, hogy nem mentik ki közpénzen őket, mernének-e ilyen felelőtlen, vagy nagyon is kalandor ügyletekbe bocsátkozni? Aligha! S mernék-e tömeges bedöntéssel fenyegetni az adósaikat, amivel maguknak is veszteségként kellene leírniuk a nekik nyújtott hiteleket? Aligha - sokkal inkább kényszerűen is megpróbálnának valamilyen kölcsönösen megfelelő megoldást találni!)

És igencsak meghökkentő itt olvasnunk Giulio Tremonti olasz pénzügyminiszter idézetét (közli a Bloomberg News 2008. nov. 20-án), miszerint XVI. Benedek pápa jósolta meg először a globális pénzügyi rendszer válságát - 1985-ben, egy cikkében.