Richard H. Thaler Rendbontók - A viselkedési közgazdaságtan térnyerése

HVG Könyvek, 2016

+ Carlo Rovelli: Hét rövid fizikalecke - Park Kiadó, 2016

Dr Osman Péter ismertetése

Prológus

Kezdjük egy merész felvetéssel, kiindulva Carlo Rovelli: Hét rövid fizikalecke c csodás kis könyvéből, amely remekbe szabott elbeszélése annak, ami a modern fizikában köznapi embereknek szinte elbeszélhetetlen, mert szavakkal alig leírható. A kvantumelmélet születésének és alapjainak a barbár laikus számára is meglepően jól érthető ismertetésében írja: „Werner Heisenberg, egy egészen fiatal német zseni lesz az, aki – szédítő gondolatokra támaszkodva – elsőként felállítja az új elmélet egyenleteit. Heisenberg felteszi, hogy az elektronok nem léteznek mindig – hanem csak akkor, ha valaki megfigyeli őket, vagy pontosabban: ha kölcsönhatásba kerülnek valami mással. Egy helyen akkor »öltenek testet« valamekkora kiszámítható valószínűséggel, amikor nekicsapódnak valami másnak. A mi szemünkben az egyik pályáról a másikra való »kvantumugrás« az elektron létezésének egyetlen valóságos módja: az elektron nem más, mint az egyik kölcsönhatástól a másikig vezető ugrások összessége. Ha éppen senki sem zavar egy atomot, akkor az nem egyetlen meghatározott helyen van. Olyan ez, mintha az Úristen a valóság tervét nem határozott vonalakkal rajzolta volna meg, hanem pusztán beérte volna elmosódott vázlatokkal.

A kvantummechanikában egyetlen testnek sincs meghatározott helye, csak akkor, ha éppen belebotlik valami másba. A két kölcsönhatás közötti állapot leírására egy elvont, nem a valóságos, hanem egy absztrakt matematikai térben létező függvény használatos. De van itt még ennél rosszabb is: ezek az egyik kölcsönhatásból a másikba átvezető ugrások nem előre látható módon történnek, hanem teljességgel véletlenszerűen. Lehetetlen előre látni, hogy egy elektron hol bukkan majd fel újra, csupán annak a valószínűségét tudjuk kiszámítani, hogy valahol – itt vagy ott – megjelenik. A valószínűség a fizika legbensejében üti fel a fejét – ott, ahol, úgy tűnt, mindent pontos, egyértelmű és megmásíthatatlan törvények irányítanak.

Mindez képtelenségnek tűnik? Einstein is annak látta. Egyfelől Nobel-díjra javasolta Werner Heisenberget, elismerve ezzel, hogy tudóstársa valami sarkalatos felismerésre jutott a világról, másfelől amikor csak tehette, zsörtölődött: így semmit sem lehet megérteni.”

Hogyan kerül mindez ide, mi tűnhet rokonnak a kvantumelméletben és a viselkedési közgazdaságtanban? Az első, biztos párhuzam, hogy mindkettő forradalmi előrelépést hozott a maga tudományterületén és első kutatóik a tudás számára eladdig ismeretlen tartományokat nyitottak meg. További erős hasonlóság minden bizonnyal az alanyaik tényleges viselkedésére vonatkozó megállapításaik többnyire váratlan volta, s hogy e megállapítások mindkettejüknél annyira meredeken szembe mennek a köznapi józan ész feltevéseivel. Továbbá, hogy egyikük elméletei sem adnak az alanyaik viselkedését mindenkor a kétszer kettő józanságának szilárd egyértelműségével és precizitásával leíró képet, hanem csupán az esetek átlagára nagyjában-egészében illő, ám az egyedekről vajmi keveset mondó statisztikai valószínűségeket.

A kvantumelmélettel szemben a viselkedési közgazdaságtan ugyan nem állít olyasmit, hogy az alanyai két »kölcsönhatás« – azaz megfigyelhető gazdasági aktus – között mintha nem is léteznének, viszont itt sem alaptalan a gyanú, hogy minden, az alannyal interakcióban végzett megfigyelés, felmérés eltéríti az alany viselkedését, vagy hamis észlelésre vezethet. Sohasem tudható meg, mit tett, miként viselkedett volna az alany az adott helyzetben (amelyet mindig elég sok tényező alakít ahhoz, hogy valójában egyszeri és reprodukálhatatlan legyen), ha nem tud a megfigyelésről, amint az sem tudható soha, mennyire valósághűen és pontosan számol be a viselkedéséről, döntéseiről és azok mozgatórugóiról az utólagos kikérdezés esetén – akarva-akaratlan mit nem mond el vagy mond el másként, mint ahogyan volt; egyáltalán mennyi tudatosult benne a részletekből, tényezőkből, és a kikérdezéskor mit tud felidézni mindebből.

A kvantumfizikában a mérőeszköz óhatatlanul belejátszik a mért dologba, kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatja azt. A viselkedési közgazdaságtanban, ha statisztikai eszközökkel vizsgál, annak módszere transzformálja az egyedi tényeket statisztikai eredménnyé. Kikérdezéses vizsgálatnál viszont nem valószínűtlen, hogy a válaszadó akár szándéktalanul is figyel arra, hogy milyen képet mutat magáról a másiknak, vagy akár szerepet is játszhat neki (vagy épp önmaga kedvéért), azt pedig jól tudjuk, mennyire befolyásolhatja a válaszokat a kérdések tartalma és megformálása.

Mindkettő jelentős részét igen nehéz laikus nyelven kifejezni (a kvantumelméletben még inkább, és Rovelli az érthetővé tételében kifejezetten remekel e kicsiny könyvében). Íme egy mondat Thalertől (Semmiképp sem elrettentésül! A könyv szükségképp szakmai nyelvezetet is használ, de túlnyomó része a laikusnak is jól követhető) „A diszkontált hasznosság Samuelson-féle exponenciálisan leértékelő modellje vált az intertemporális döntések általánosan alkalmazott modelljévé.”

S végül, mindkettő alkotóinak – Thaler szavával – „vesszőfutást” kellett megjárniuk az új elmélet elfogadtatásához. A szerző ezt részletesen elénk tárja, a kvantumelméletet illetően pedig Rovellitől idéztük Einstein hozzáállását, és legendássá vált az ő ellenvetése is: „Isten nem kockajátékos”.

Thaler jelenleg a University of Chicago Booth gazdasági karán „Distinguished Service Professor of Behavioral Science and Economics” státusban dolgozik. A kar honlapján szereplő bemutatása elmondja, hogy az American Academy of Arts and Sciences, valamint több más szakmai szervezet tagja , 2015-ben az American Economic Association elnöke.

A kiadó ajánlója igen elismerő kritikákat idéz:

„»Richard H. Thaler kreatív géniusz. Nemcsak a viselkedési közgazdaságtan megalapítója, de nagy mesélő is, lenyűgöző humorral. Ebben a fantasztikus könyvben megcsillantja elképesztő tehetségét.« Daniel Kahneman közgazdasági Nobel-díjas pszichológus, a Gyors és lassú gondolkodás szerzője” Utóbbi megjelent HVG Könyvek, 2012. Kahnemanról, aki a viselkedés közgazdaságtan egyik legnagyobb alakja, úttörő kutatója, és az együttműködésükről, közös kutatásaikról és eszmecseréikről Thaler sokat beszél e könyvében.

„»Richard Thaler a közgazdaságtan forradalmi átalakulásának meghatározó alakja az elmúlt harminc évben. Könyve a ma létező modern közgazdaságtan legjobb összefoglalója.« Robert J. Shiller Nobel-díjas közgazdász, a Tőzsdemámor és az Animal Spirits társszerzője.” Thaler őt egyebek közt így említi: „Az 1980-as évek vége felé rajtam kívül valójában csak három olyan szakember létezett, akik viselkedési közgazdászként gondoltak magukra.” – és egyikükként nevezi meg.

„A könyv élvezetes történetekkel vezeti be olvasóit a modern közgazdaságtan világába. Ha választanom kellene, kivel szoruljak be egy liftbe, egy igazi intellektuellt, Richard H. Thalert választanám.” Malcom Gladwell, író, újságíró, rangos rendezvények meghívott előadója, akinek mind az öt, magas színvonalú gazdasági ismeretterjesztő könyve felkerült a The New York Times bestseller listájára. Mind az öt megjelent a HVG Könyvek kiadásában.

Néhány markáns idézet: (A továbbiakban minden idézet a könyvből, minden kiemelés tőlem. – OP)

„Az alternatív költségek bizonytalannak és elvontnak tűnnek, ha a konkrét készpénzkiadásokkal vetjük össze őket.” A könyv természetesen részletes, találó magyarázattal szolgál. – OP)

„Veszteségkerülő viselkedésünket az a tény idézi elő, hogy a veszteségek mindig nagyobb fájdalmat okoznak, mint amekkora örömöt az ugyanolyan értékű nyereségek szereznek. E felismerésből kovácsolták a viselkedési közgazdászok arzenáljuk leghatásosabb fegyverét.”

Az értékfüggvényről: „Az életet a változásokban tapasztaljuk meg, csökkenő érzékenységet mutatunk mind a nyereségekkel, mind a veszteségekkel szemben, s a veszteségek okozta kín jobban a húsunkba vág, mint amennyire az ugyanakkora nyereség megörvendeztet. Mennyi bölcsességet rejt magában ez az egyetlen ábra! Akkoriban nem is sejtettem, hogy pályafutásom hátralévő részében lényegében mindvégig e grafikonnal fogok bíbelődni!”

Az árak csábításáról: „A cégeknek lényeges felismerniük, hogy mindenki szeretne jó vásárt csinálni. Akár akciós, akár valóban alacsony árú termékről van szó, a jó üzlet csábítása mindig vonzó a vevők számára. A Costco, eme alacsony árairól közismert, raktáráruház jellegű kiskereskedő parkolóiban mindig szép számmal találunk luxuskocsikat. Ebből látszik, hogy a tranzakciós hasznosság a tehetős fogyasztókat is lázba hozza.”

Jobb ma egy veréb..: „Távollátó képességünk fogyatékos, és… ennélfogva a jövendő örömeit mintegy lekicsinyítve érzékeljük.”

„Az azonnali jutalmakat várjuk a legtürelmetlenebbül.”

Egy karakteres mondat Franco Modigliani fogyasztásifüggvény-modelljéhez: „Ha ellenben annak alapján választjuk ki a modellünket, hogy mekkora észkombájn a kidolgozója, akkor Modigliani a győztes, s mivel a közgazdászok a jelek szerint ezt a »minél fifikásabb, annál jobb« heurisztikát alkalmazták, e modellt nyilvánították a legkiválóbbnak és tették meg »ipari szabványnak«”.

„Amikor Robert Barróval évekkel ezelőtt részt vettünk egy konferencián, megkockáztattam a kijelentést, hogy modelljeink között csupán egy alapvető különbség van: ő azt feltételezi, hogy a gazdasági szereplők hozzá hasonló észkombájnok, én viszont abból indulok ki, hogy mindnyájan ugyanolyan buták, mint én magam. Barro egyetértett.”

„Az MBA-hallgatók az üzleti képzés során többek között megtanulnak ökonként gondolkodni, ám sajnos közben elfelejtik, hogyan okoskodnak az emberi lények.” (Az ökon fogalma és referencia-szerepe végig vonul a könyvön. – OP)

A narratíva hatalma: „Valamely cselekedet méltányosságának megítélése sok esetben nem csupán attól függ, hogy kinek használ vagy árt az adott tett, hanem attól is, milyen kerettörténetbe foglaljuk.” (Marketing? Manipuláció? Politika? Kényes az elhatárolás! – OP)

Karakteres üzleti stratégia: „Hihetetlenül fontos minden vállalkozás számára, hogy bármilyen nagy legyen is a kereslet, ne számítson fel vevőinek magasabb árat annál, mint amennyit terméke vagy szolgáltatása valóban ér – még abban az esetben sem, ha a vevők hajlandók volnának többet fizetni érte. (...) Az ilyen vendég nem térne vissza éttermébe, és további leendő kuncsaftokat is eltántorítana rossz szájízzel előadott beszámolójával.”

Expozíció

„Egyetemista korom óta, négy évtizede figyelem a lebilincselő történeteket, amelyekben az emberek kismillió dologban eltérő módon viselkednek a közgazdasági modellek kitalált teremtényeihez képest. Persze soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy emiatt embertársaimat bíráljam, hiszen mindnyájan emberi lények vagyunk – a Homo sapiens faj tagjai. Épp ellenkezőleg, a baj a közgazdászok által használt modellel van, amelyben a derék Homo sapienst a Homo economicusnak nevezett képzeletbeli lény szerepébe kényszerítik, akit én az egyszerűség kedvéért csak úgy hívok: ökon. Az ökonok eszményített világához mérten a gyarló emberi lények (Humans) igen gyakran rendbontók, s ez bizony azt jelenti, hogy a közgazdasági modellek előrejelzései sokszor tévesek. Gyakorlatilag nem akadt közgazdász, aki előre látta volna a 2007–2008-as válság közeledtét, – az egyik olyan közgazdász, aki mégis figyelmeztetett az ingatlanárak riasztó ütemű emelkedésére, viselkedési közgazdász kollégám, Robert Shiller volt –, s ami még rosszabb, sokan úgy vélték, hogy egyszerűen lehetetlenség az összeomlás és az utóhatások bekövetkezése. (Roppant kellemetlen tény, hogy a tudomány mai állása szerint egy piaci buborékot csak akkor és csak abból lehet felismerni, amikor összeomlik. – OP)

Ironikus módon a közgazdaságtan az emberi viselkedés e téves felfogásán alapuló hivatalos modelljeinek léte miatt tett szert abbéli hírnevére, hogy a legnagyobb befolyású társadalomtudomány – éspedig két különböző tekintetben is. Először is vitathatatlan, hogy a társadalomtudósok közül a közgazdászok véleménye esik a legnagyobb súllyal a latba, amikor a közpolitika alakításáról van szó. Az igazat megvallva monopolhelyzetben vannak stratégiai tanácsadásban. A többi társadalomtudomány képviselőit egészen a közelmúltig csak elvétve vonták be a tanácskozásokba, s ha mégis megtörtént, akkor olyan szerep jutott nekik, amilyen a családi összejöveteleken a kisasztalhoz szoruló gyerekseregnek.

Másodszor pedig a közgazdaságtant intellektuális értelemben is meghatározónak tartják a társadalomtudományok között. Befolyása abból a tényből fakad, hogy a közgazdaságtan egységes központi elméletrendszerrel rendelkezik, amelyből majdnem minden más levezethető. Ha az ember a közgazdasági elméletről beszél, hallgatói pontosan tudják, mire gondol. Egyetlen másik társadalomtudománynak sincs ilyen szilárd alapja.” (E kijelentésért a többi társadalomtudomány művelői alighanem szorgosan keresik a jogi kiskaput Thaler máglyára vetéséhez. – OP)

„Az igazat megvallva a közgazdászok gyakran hasonlítják tudományágukat a fizikához; ehhez hasonlóan a közgazdaságtan is néhány alapvető előfeltételezésre épül.”

Thaler itt, mint minden hitújító, kiteszi a kést az asztalra: „A közgazdasági elmélet legalapvetőbb előfeltevése az, hogy az emberek optimális döntéseket hoznak. Ezen túlmenően az elmélet azt is feltételezi, hogy az ökonok döntéseinek alapjául szolgáló meggyőződések mentesek mindenféle torzítástól, ami a közgazdászok kifejezésével élve azt jelenti, hogy mindannyian a »racionális várakozások« alapján döntenek. (...) A korlátozott optimalizálás eme előfeltevését – amelynek értelmében az ember behatárolt költségvetéséből mindig a legjobbat választja – a közgazdasági elmélet másik favoritjával, az egyensúllyal kombinálják. (...) Némiképp leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy optimalizálás + egyensúly = közgazdaságtan. Ez pedig igen hatásos párosítás, amelyhez foghatót a többi társadalomtudomány nem tud felmutatni. Van azonban egy probléma: a közgazdasági elmélet eme alapfeltevései korántsem támadhatatlanok. Először is az optimalizálási problémák, amelyekkel a hétköznapi emberek szembesülnek, gyakran megoldhatatlanul nehezek, sőt az egyén sokszor közelébe sem jut a megoldásuknak...” „Másodszor, a meggyőződések, amelyek alapján az emberek a döntéseiket meghozzák, korántsem mentesek a torzításoktól. Bár a közgazdászok szótárából mintha hiányozna a túlzott magabiztosság kifejezés, e tulajdonság emberi természetünk gyakori gyarlósága, s a pszichológusok még számtalan más torzítást is dokumentáltak.. (...) Harmadszor, az optimalizálási modell számos tényezőt figyelmen kívül hagy. Hosszan sorolhatnánk azokat a tényezőket, amelyek az ökonok világában lényegtelennek tartanak.” (Publius Terentius Afer „semmi sem idegen tőlem, ami emberi” tézisével szemben az ökonok itt bemutatott racionális, logikus, érzelemmentes gondolkodásmódjától távol áll minden emberi gyarlóság. Thaler szavával: „Az ökonoknak nincsenek szenvedélyeik; ők egytől egyig hidegvérű optimalizálók.” Ez pedig igen sokban eltérővé teszi a valódi emberek viselkedését, gazdasági és egyéb döntéseit az ökonokétól. Ez lehet a forrása a viselkedési közgazdaságtannak. – OP)

Harci riadó! „Mindazonáltal ez a kizárólag ökonokból álló népességre épülő közgazdasági modell mindmáig virul, piedesztálra emelve és a legbefolyásosabb társadalomtudománnyá téve a közgazdaságtant. Az évek során a kritikusokkal cseppet sem bántak kesztyűs kézzel; bírálatukat gyatra kifogásokkal és a bosszantó empirikus bizonyítékokra adott képtelen alternatív magyarázatokkal söpörték félre. A kritikák azonban mind erőteljesebb visszhangra találtak számos tanulmányban, s a tét egyre emelkedett. Azoktól a tanulmányoktól már nehezebb eltekinteni, amelyek nagyobb jelentőségű területeken – például a nyugdíj-előtakarékosság, a jelzáloghitel-felvétel vagy a tőzsdei befektetések ügyében – hozott gyatra döntéseket dokumentálnak. (...) Ideje végre felhagyni az üres kifogások hangoztatásával. Közgazdasági kutatásainkhoz egy átfogóbb megközelítésmódra van szükségünk, amely végre elfogadja az emberi lények létét és jelentőségét.”

Kedves megállapítás a folytatásból: „Az örvendetes hír az, hogy nem kell sutba hajítanunk mindazt, amit a gazdaság és a piacok működéséről tudunk. Nem szükséges elvetnünk az elméleteket, amelyek azon a feltevésen alapulnak, hogy mindenki ökon. Ezek ugyanis remek kiindulópontként szolgálhatnak a valósághoz hívebb modellek számára. Sőt bizonyos körülmények között, amikor a megoldandó problémák egyszerűek, vagy amikor a gazdasági szereplők rendelkeznek a témába vágó alapos szakképzettséggel, az ökonok modelljei jó közelítést adhatnak a való világ eseményeiről. Ám ahogy a későbbiekben látni fogjuk, az ilyen helyzetek inkább a kivételt jelentik, semmint a szabályt.”

A megoldás felé: „A közgazdászok akkor kerülnek bajba, amikor egészen konkrét előrejelzéseket tesznek, amelyek érvényessége kifejezetten annak függvénye, hogy minden érintett közgazdasági képzettséggel rendelkezzen. (...) Nem kell felhagynunk azzal, hogy absztrakt modelleket dolgozzunk ki a képzeletbeli ökonok viselkedésének leírására. De nem szabad többé abból a feltevésből kiindulnunk, hogy ezek a modellek pontosan mutatják be az emberek viselkedését, és éppígy nem szabad az ilyesféle hiányos elemzésekre alapoznunk alapvető döntéseinket. S ideje lenne végre figyelmet szentelnünk ezeknek a lényegtelennek tartott tényezőknek.” (Mármint azoknak, amelyek nem részei/alakítói az ökonok algoritmikus viselkedésének, annál inkább a valós emberekének – OP)

A viselkedési közgazdaságtan: „Számos közgazdász éveken át határozottan tiltakozott az ellen, hogy modelljeit az emberi viselkedés pontosabb leírásaira alapozza. Ám – hála a kreatív ifjú pályatársak nyomulásának, akik hajlandóak voltak némi kockázatot vállalni, és szakítani a közgazdaságtan hagyományos módszereivel – lassan megvalósul a közgazdasági elmélet egy átfogóbb változatának dédelgetett álma. E szakterület »viselkedési közgazdaságtan« néven vált ismertté. Persze korántsem egy másik tudományágról van itt szó: továbbra is a közgazdaságtanról beszélünk, ám egy olyan válfajáról, amelyet a pszichológiából és egyéb társadalomtudományokból vett értékes eredmények gazdagítanak.”

Sajátos előny: „érdekesebb és szórakoztatóbb” „Az emberi lények fogalmát elsősorban azért kellett bevezetni a közgazdasági elméletekbe, hogy javítsuk az előrejelzéseik pontosságát. (Igen határozottan megvan annak a szende bája, ha az előrejelzés olyan tényezőkre épül, amelyek megfelelnek a valóságnak. – OP) Ám a hús-vér emberek szerepeltetése más előnyökkel is jár. A viselkedési közgazdaságtan érdekesebb és szórakoztatóbb a hagyományos változatnál, mondhatni kevésbé zord tudomány.”

Mindezekkel tehát a könyv mondandója: „A viselkedési közgazdaságtan jelenleg a közgazdaságtan rohamosan fejlődő ága, amelynek művelőit világszerte megtalálhatjuk a legjobb egyetemeken. Az utóbbi években pedig a viselkedési közgazdászok és a viselkedéstudósok egyre inkább szerves – bár kicsiny – részét képezik a döntéshozói intézményrendszernek. 2010-ben az Egyesült Királyság létrehozta a Viselkedési Insight Csapatát (Behavioural Insights Team, BIT). Világszerte egyre több ország csatlakozik a kezdeményezéshez, amelynek keretei között különleges csapatokat állítanak fel azzal a megbízatással, hogy más társadalomtudományok eredményei hasznosíthatók legyenek a közpolitikában. A gazdasági társaságok is egyre gyorsabb ütemben zárkóznak fel, hiszen felismerik, hogy az emberi viselkedés alaposabb megértése minden tekintetben éppolyan fontos a sikeres üzletvitelhez, mint a pénzügyi kimutatások és a működésmenedzsment. Elvégre a cégeket is emberi lények irányítják, s alkalmazottaik és ügyfeleik szintén közülük kerülnek ki.

E könyv ennek az átalakulásnak a krónikája a saját szemszögemből. Jóllehet nem én végeztem a kutatások zömét – mint köztudomású, ehhez túlságosan lusta vagyok –, jelen voltam a kezdetektől, és részt vettem a mozgalomban, amely e szakterületet megteremtette. Amos (Amos Tversky, Kahneman kutatótársa, e szakterület – és e könyv – egyik főszereplője, akivel Thaler szintén szoros szakmai és személyes kapcsolatot ápolt. Ha nem hal meg, minden bizonnyal Kahnemannal együtt ő is Nobel-díjat kap. – OP) útmutatását követve számos sztorit fogok megosztani e könyvben, ám fő célom az események menetének hű megörökítése, s ama tanulságok egy részének megosztása, amelyeket időközben leszűrtünk. Cseppet sem meglepő módon számos perpatvarra sor került a hagyománytisztelőkkel, akik továbbra is a megszokott módon akarták művelni a közgazdaságtant. E civódások akkoriban vajmi kevéssé voltak kellemesek, ám ahogyan egy pocsék utazás élményei, idővel mulatságos történetekké halványultak, s maga a szakterület minden egyes megvívott küzdelemmel egyre megalapozottabbá vált.

Ahogyan a történetek általában, ez sem holmi töretlen lineáris fejlődést mutat be, amelynek során egyik elgondolásból természetes módon fakadt a következő. Inkább azt mondanám, hogy a különböző ötletek más-más időpontban és eltérő gyorsasággal szivárogtak be a tudományos köztudatba. Ennek eredményeként a könyv szerkezete egyszerre időrendi és tematikus jellegű.”

Áttekintése: „Következzen hát egy rövid áttekintés! A kezdet kezdetétől indulunk, amikor egyetemi hallgatóként egész listát gyűjtöttem össze a különös viselkedésformákból, amelyek látszólag nem illettek bele a tanult modellekbe. A könyv első részét a mostoha úttörő esztendőknek szentelem, s beszámolok néhány kutatásról, amelyeket szántszándékkal igyekeztek megfúrni mindazok, akik kétségbe vonták e vállalkozás létjogosultságát. A továbbiakban azokat a témákat taglalom, amelyek kutatói pályám első tizenöt esztendejében elsődlegesen lekötötték a figyelmemet: a mentális nyilvántartást, az önuralmat, a méltányosságelvet és a pénzügytant. Szándékomban áll világos képes adni arról, mi mindenre jöttünk rá kollégáimmal az idők során, hogy felismeréseink mindnyájunkat hozzásegítsék emberi lény voltunk jobb megértéséhez. Mindemellett néhány hasznos tanulságot is igyekszem átadni azzal kapcsolatban, miként próbálhatjuk meg megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját különböző kérdésekben – ami különösen bajos olyankor, ha sok energiát fektettek a status quo fenntartásába. A későbbiekben a közelmúlt egyes kutatásait vesszük szemügyre a New York-i taxisofőrök viselkedésétől kezdve a Nemzeti Futball-liga (National Football League, NFL) játékosválasztásán át egészen a nagy tétre menő vetélkedőműsorok résztvevőinek magatartásáig. Végül pedig elérkezünk Londonba a Downing Street 10. alá, ahol izgalmas új kihívások és lehetőségek egész sora sejlik fel előttünk.” (Szép útiterv, nemde? Arra azért számítson a kedves Olvasó, hogy időnként valamelyest kapaszkodnia kell, ha lépést akar tartani Thalerrel, és nem mindig oly nagyon egyszerű követni a szakmai gondolatmeneteit. Ez azonban a téma elválaszthatatlan, megúszhatatlan velejárója. Egy bonyolult tárgyban, mint a gazdasági viselkedés, amelyet a csúf irracionális lények jól megbonyolítanak, az egyszerű leírások, magyarázatok két szükségszerű alapjellemzője: kellemesek és tökéletesen semmitmondók. – OP)

Mielőtt tovább megyünk, álljon itt egy nagyon frappáns kórkép, amellyel Thaler a közgazdász-társadalmat jellemzi. Ebből is megmutatkozik, hogy meglehetős kritikusan szemléli a szomszédos szakterületek művelőit – ennek sokszor hangot ad –, és a maga tudományágának elfogadtatásáért velük folytatott küzdelmei, amelyekről részletesen szól, ezt érthetővé is teszik. Szintúgy, hogy a tudás, amelyet ő és általában a viselkedés közgazdászok kimunkáltak ill. megszereztek, a társterületek művelőit valóban gyakorta úgy mutatja, hogy „van szemük a látásra, de nem látnak; van fülük a hallásra, de nem hallanak.” (Ez. 12.2) Tehát: „Az elmélet okozta vakság napjainkban már szinte mindenkit sújt, aki megszerezte PhD-fokozatát közgazdaságtanból. A közgazdaságtani képzés, amelyben a hallgatók részesülnek, mélyreható betekintést enged számukra az ökonok viselkedésébe, ám azon az áron, hogy időközben eltompul józan észen alapuló intuíciójuk az emberi természettel és a társadalmi interakciók.”

A vesszőfutás: Machiavelli örökbecsű megállapítása, hogy „“Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője...”, amihez hozzátehető, hogy hasonlóképp gáncsolói, akik nagyon nem akarnak újat tanulni. Thaler részletesen beszámol arról, hogyan járta meg ő is e vesszőfutást, onnan kezdődően, hogy ő is belevágott annak az új megközelítésnek a feltárásába és kimunkálásába, amely a viselkedési közgazdaságtan lett. Keserveire alighanem minden új területre merészkedő kutató ráismer. „Amikor elfogadtam az állást a Cornellen, új pozíciómban kénytelen voltam két fronton is megállni a helyem. Egyfelől olyan kutatásokat kellett elvégeznem, amelyek hitelesen demonstrálják, milyen eredményeket várhatunk az általam javasolt új megközelítésmódtól. Másfelől – és ez ugyanolyan fontos szempont volt –, meggyőző válaszokkal kellett előállnom azokra a tömör és csípős rendreutasításokra, amelyekben csaknem minden alkalommal részem volt, amikor bemutattam kutatásaimat. A közgazdászoknak megvoltak a maguk munkamódszerei, és tiltakoztak mindenféle változás ellen – már csak azért is, mert évek szívós munkájával alakították ki a maguk kis zugát a közgazdasági elmélet impozáns épületében.

E tény az egyik első konferencián vált világossá számomra, amelyen előadást tartottam a közelmúltban végzett tevékenységemről. Amikor az előadást követően elérkezett a kérdések megválaszolásának ideje, egy tekintélyes közgazdász az alábbi kérdést szegezte nekem: »Ha komolyan veszem az ön által elmondottakat, mégis mit kellene tennem? Én ahhoz értek, hogyan oldjak meg optimalizálási problémákat.« Az illető álláspontja a következő volt: amennyiben nekem van igazam, s az optimalizáló modellek a tényleges emberi viselkedés gyatra leírásai, akkor az ő eszköztára bizony elavult. A neves közgazdász szokatlanul őszintén reagált. Jóval gyakrabban vágták a fejemhez – már persze azok, akik egyáltalán hajlandóak voltak foglalkozni a kutatásaimmal –, hogy mi mindent csinálok rosszul, és mely nyilvánvaló tényezők felett siklok el. Baráti körben a nekem szegezett rosszalló kérdések sorát csak vesszőfutásként emlegettem, ugyanis valahányszor előadást tartottam a munkámról, úgy éreztem magam, mintha egy középkori vesszőfutásra kényszerítenének.”

Könyve utolsó részében beszámol arról is, milyen jelentős elfogadottságot értek el a viselkedés közgazdaságtannak, amely és amelynek kiemelkedő művelői bekerültek magas kormányzati döntéshozatali területekre is. Megkapó összegzése a megtett útról:

„Immár több mint 40 esztendeje annak, hogy felírtam listám első tételeit az irodámban függő táblára. Azóta sok minden megváltozott. A viselkedési közgazdaságtan már nem a tudomány perifériájára szorult diszciplína, sőt többé azt sem tekintik megátalkodottan rendbontó viselkedésnek, ha valaki emberi lények reakcióiról ír közgazdasági tanulmányt – az 50 alatti közgazdászok zöme legalábbis elnézi. A hivatásom renegátjaként leélt évek után időbe telik feldolgoznom, hogy a viselkedési közgazdaságtan lassan bekerül a mainstreambe. Huh! A közgazdaságtudomány szemlélete egyre érettebbé válik, s ezt híven tükrözi a tény, hogy mire e könyv megjelenik, már jó néhány hónapja az Amerikai Közgazdasági Egyesület elnökeként fogok tevékenykedni – hacsak addig ki nem akolbólítanak –, a következő esztendőben pedig Rober Shiller lesz a hivatali utódom. Az ápoltak vették át az elmegyógyintézet vezetését!”

Az emberek fura természete, gondolkodása – ezúttal nem David Hume-tól, hanem a könyv pár kis részletével.

A csomagolás hatalma: Egyik nyitó példa, hogy a hitelkártyák terjedésének elején „a kártya-kibocsátó cégek jogi csatározásokat folytattak a kiskereskedőkkel, hogy a kereskedők felszámíthatnak-e különböző árakat a készpénzes és a hitelkártyával vásárló vevőknek. Mivel hitelkártyás vásárlás esetén a kiskereskedőknek különköltségük merül fel a pénz beszedéséért, egyes kereskedők, különösképpen a benzinkutasok, magasabb árakon akarták adni termékeiket a kártyahasználóknak. A hitelkártya-üzletág képviselői persze tiltakoztak e gyakorlat ellen; ők azt szerették volna, hogy a fogyasztók költségmentesnek tartsák a kártyahasználatot. Miközben az eset végigment a szabályozási eljáráson, a hitelkártyalobbi igyekezett menteni a menthetőt, és a tartalom helyett a formára tette a hangsúlyt. Ragaszkodtak hozzá, hogy ha egy kiskereskedelmi üzlet mégis eltérő árakat szab a készpénzes és a hitelkártyás vásárlóknak, akkor a »rendes ár« a magasabban megállapított összeg legyen, amelyből a készpénzes vevőknek »kedvezményt« adnak. A másik esetben ugyanis a készpénzes díjszabást állapították volna meg rendes árként, s így a hitelkártyás vásárlóktól »felárat« követeltek volna.” A dolog imígyen működött is. Miért? Mert ilyenek vagyunk. „Sok évvel később Kahneman és Tversky keretezésnek (framing) nevezte volna e megkülönböztetést, ám a termékértékesítőknek már ekkor megsúgta a zsigeri ösztönük, hogy a megfogalmazás igenis számít. A felár olyan, mintha az ember zsebéből húznák ki, míg a kedvezmény elszalasztása ’pusztán’ alternatív költség.”

Az utolsó mondat már előrevetíti azt is, hogy az olvasás során számos új fogalmat kell megismerni, és minél jobban megérteni. Ez utóbbi olykor kis kapaszkodást igényel, mert a tartalmuk mögött az emberi gondolkodás, mi rosszabb, a lelkünk működésének sajátosságai állanak. (Emlékezzünk a híres tanmesére: egy amerikai boltban konzervek tornyosultak 25 cent áron, és a kutya sem vitte. Zajos kiárusítást rendeztek tehát, hármat 75 centért, „csak amíg a készlet tart!”, és voilá, a konzervek elfogytak. Okos boltosok a viselkedési közgazdaságtant már akkor gyakorolták, midőn a neve sem létezett. Mondhatni ott hevert az utcán, csak neki kellett állni felismerni, s áttörni a szakma mindenkori ellenkezésén, féltékenységén, kenyér-féltésén.)

Birtoklási hatás: ez sincs benne a racionális gondolkodás enciklopédiájában! A „pusztán alternatív költséghez” kapcsolódóan írja Thaler: „Ezt a jelenséget birtoklási hatásnak neveztem el, ugyanis a közgazdászok szakzsargonjában a már birtokolt eszközök iránt elköteleződünk, s arra a következtetésre jutottam, hogy ezért az emberek többre értékelik az általuk birtokolt javakat azoknál a dolgoknál, amelyekre szert tehetnének ugyan, ám amelyek még nincsenek a birtokukban.” Az idézet példa arra is, hogy a szöveg egynémely részére még ráfért volna egy kis csiszolás, viszont szépen magyarázza, hogy ez különböztetheti meg és értékelheti fel a birtokolt pénz kiadását a megszerezhető pénz elszalasztásától.

Az utólagos bölcsesség fenyegetése az üzleti döntéshozatalban: „Lenyűgözőnek találtam az utólagos bölcsesség koncepcióját, s rendkívül lényegesnek a menedzsmentben. A cégek vezérigazgatóinak egyik legsúlyosabb problémája, hogy miként győzzék meg a menedzsereket, igenis vállalják fel a kockázatos projekteket, ha azok elég magas várt nyereséggel kecsegtetnek. A menedzserek persze okkal aggódnak, hiszen amennyiben a projekt balul üt ki, még akkor is őket fogják hibáztatni, ha a döntésük adott pillanatban helyénvalónak tűnt. Az utólagos bölcsesség torzítása nagymértékben súlyosbítja e problémát, hiszen a vezérigazgató tévesen úgy gondolja majd, hogy bármi volt is a kudarc oka, előre számítani kellett volna rá. S utólagos éleslátásának fényében meg lesz győződve arról, hogy ő mindig is kockázatos vállalkozásnak tartotta a projektet. E torzítást különösen kártékonnyá teszi, hogy másokban mindnyájan felismerjük a működését, önmagunkban azonban nem.”

Tapasztalás, tanulás: „A pszichológusok szerint két dolog szükséges ahhoz, hogy tanulhassunk a hibáinkból, éspedig a rendszeres gyakorlás és az azonnali visszajelzés. Ha ezek a feltételek teljesülnek, például amikor a biciklizés vagy az autóvezetés tudományát sajátítjuk el, az esetleges balfogások ellenére is képesek vagyunk eredményesen tanulni. Ám az életben felmerülő problémák közül sok nem kínál ilyen lehetőségeket, ami felvet egy érdekes gondolatot. A tanulásról és az ösztönzőkről folytatott disputa bizonyos mértékig ellentmondásokkal terhes.” Thaler ehhez kapcsolódóan elmondja, hogy nyilvános vitát folytatott Ken Binmore-ral, a játékelmélet brit tudósával, aki állította, hogy „Magas tétek esetén az emberek helyesen fogják meg a dolgokat.” Ellenvetésül ő kifejtette, hogy nagy téteket jentő döntési helyzetekbe (autó, drága dolgok, lakás, élettárs) ritkábban kerülünk, kevés tapasztalatot szerzünk, nem tudunk tanulni, javulni belőlük. „Mivel a tanulás gyakorlást igényel, nagyobb valószínűséggel járunk el helyesen apró-cseprő ügyekben, mint nagy tétek esetén. Ha a tanulás valóban kulcsfontosságú, akkor a tét emelkedésével a döntéshozó képesség alkalmasint romlik.”

Thaler a /szakma/történet vonulatában több vonatkozásban is bemutatja a versengő iskolákat. Ezek egyike lesz itt az utolsó téma, amelyből valamennyit ide citálunk: a fogyasztási függvény, amelyből megtudható (legalább is a rendeltetése szerint – OP), hogyan alakulnak a háztartások kiadásai a jövedelmük függvényében.

„E függvény közgazdasági szemlélete az 1930-as és az 1950-es évek dereka között egészen drámai váltáson ment át. Modelljeinek átalakulása híven szemlélteti a közgazdasági elmélet fejlődésének egy érdekes jellegzetességét, amely a Samuelson-féle forradalom kezdete óta megfigyelhető. Ahogy a közgazdászok kezdtek egyre magasabb szintű matematikát használni modelljeik kidolgozásához, a modellek által leírt emberek is mintha rohamos fejlődésen mentek volna keresztül. Először is az ökonok okosabbak lettek. Másodszor sikerült orvosolniuk valamennyi önuralommal kapcsolatos problémájukat. Ki kellene kalkulálni a húsz év múlva esedékes társadalombiztosítási juttatások jelenértékét? Mi sem egyszerűbb ennél! S hogy valaki a heti fizetéssel a zsebében netán beugrana a kocsmába, és elköltené a kosztpénzt? Ilyesmi szóba sem jöhet! Az ökonok egyszer s mindenkorra felhagytak a rendbontással.

A közgazdasági elmélet fejlődésében ez a felfogás jól megfigyelhető, ha szemügyre vesszük három nehézsúlyú közgazdász, John Maynard Keynes, Milton Friedman és Franco Modigliani fogyasztásifüggvény-modelljeit.” Ezeket Thaler sorban be is mutatja, s bizony nagyon elgondolkodtató különbségeket érzékelhetünk. „[Keynes] a fogyasztási függvény igen egyszerű modelljével állt elő. Feltételezte, hogy ha egy háztartás valamilyen jövedelemnövekményhez jut, akkor ennek a többletjövedelemnek meghatározott hányadát éli fel. A többletjövedelem e fogyasztásra szánt hányadának leírására bevezette a fogyasztási határhajlandóság kifejezést. A jeles közgazdász úgy gondolta, hogy egy adott háztartás fogyasztási határhajlandósága mindaddig nem változik meg drámai mértékben, amíg a jövedelme viszonylag állandó.”

„Milton Friedman bő két évtizeddel később, 1957-ben napvilágot látott művében azt a valószerű észrevételt tette, hogy a háztartások elég előrelátóak beosztani a fogyasztásukat, előállt tehát a permanensjövedelem-hipotézissel. Konkrétan azt állította, hogy a háztartások átlagosan egy háromesztendős időszakot áttekintve határozzák meg, mennyi is az állandó jövedelmük, tehát az extra kiadásokat egyenletesen osztanák el a következő három év folyamán.”

„Még kifinomultabb modellel állt elő Franco Modigliani. Noha munkássága időben nagyjából egybeesett Friedmanéval, modellje még egy fokkal feljebb hágott a közgazdaságtani lajtorján az ökonok modern felfogása felé. Nem röpke egy- vagy hároméves időszakokra összpontosított, hanem az egyén egész életében szerzett összes jövedelmére alapozta elméletét, amelyet ennek megfelelően életciklus-hipotézisnek nevezett el. Alapgondolata az volt, hogy az emberek még ifjúkorukban megtervezik, miként osszák be fogyasztásukat az életútjuk során, a nyugdíjaskort és az esetleges hagyatékozást is beleértve.” (Mindannyiunk drasztikus tapasztalatai okán kihagyhatatlan az idevágó ősi közmondás, amely gyorsulva változó korunkban aktuálisabb, mint valaha: »Ember tervez, a valóság meg jól ülepen rúgja!«)

Thaler ide kapcsoló összegzésében megjelenik egy újabb tényező, amely egész munkásságának egyik központi témája: „Figyeljük meg, hogy amint haladunk Keynestől Friedmanon át Modigliani felé, a gazdasági szereplők egyre nagyobb távlatokban gondolkodnak, s mindinkább magától értetődően feltételezik róluk, hogy elég akaraterővel rendelkeznek a fogyasztás – Modigliani esetében akár több évtizedes – késleltetéséhez.” Igen, ez az akaraterő, más megnevezésével önuralom, amelynek szerepéről sokat ír e könyvében. Mire végig olvassuk, megtanuljuk, hogy az ökonokat a halandóktól elválasztó szakadék mélysége jelentős részben az utóbbiak önuralmának fogyatékos voltával arányos.

Immáron csak egy kérdést hagyunk ide tolakodni, amely mindvégig ott settenkedik az ilyen közgazdasági művek olvasásának hátterében: Versengő iskolák, de hol a valóságot tükröző igazság, már ha az tényleg követ bármi szabályt? Ha az ember alapjában irracionális lény, pontosabban a meghatározó ösztöneit a fejlődésének hosszú útja formálta, s ezen csupán többé-kevésbé vékony kéreg a civilizáció minden tanítása, úgy mely racionális algoritmus írhatja le a viselkedését, döntési mechanizmusait? E kötet is sokat ad ahhoz, hogy ezen gondolkodjunk, ám az is jól kiütközik, hogy a megnyugtató válasz még várat magára.

Chris Anderson, David Sally Számháború - Miért van minden másképp a fociban, mint ahogy gondoltad?

Akadémiai Kiadó, 2014

Dr Osman Péter ismertetése

A matematika pásztázó mikroszkópja itt feltárja nekünk a futball rejtőzködő titkait.

Különleges könyv, felettébb tanulságos és érdekes olvasmány az emberek két csoportjának: akik kedvelik a focit, és akik nem, viszont érdekli őket a tudás hatalma és innovatív alkalmazásai.

A Kiadó ajánlójából idézve: „A témában alapműnek számító könyv a futball meglepő, rejtett összefüggéseit tárja elénk, kedvenc játékunk radikálisan új megközelítését kínálva. Elolvasása után másképpen fogunk tekinteni a focira, mint korábban.” Ez a „radikálisan új megközelítés” a statisztikai elemzés, ami – valljuk be – nem igazán sokak kedvenc foglalatossága. A legtöbben úgy vannak vele, hogy „Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.”

A futballal kapcsolatban legfeljebb az jut eszünkbe a matematikáról, hogy azok közül, akik módszeresen űzik a sportfogadást, sokan ebben a csapatok teljesítményének historikus elemzésére /is/ támaszkodnak, különös tekintettel a korábbi egymás elleni eredményeikre. Itt azonban sokkal többről is szó van. A két szerző azt mutatja meg, hogy a játéknak valójában nincs olyan eleme, mozzanata, aktív résztvevőinek olyan, hozzá kapcsolódó jellemzője, amelyről a megfelelően végzett statisztikai elemzés ne tudna mélyreható, fontos következtetésekre vezető képet adni. Folytatva az ajánlóból, „A könyv eközben azokról a csapatokról, játékosokról, edzőkről mesél nekünk, akiket és amelyeket nap mint nap láthatunk a tévé képernyőjén. A könyv szerzői olyan részletkérdésekre is tudják a választ, hogy a Chelsea-nek kit kellett volna leigazolnia Fernando Torres helyett, vagy hogy Villas-Boasról miért nem tudjuk még mind a mai napig, hogy milyen edző.”

Tegyük hozzá: nemcsak „mesél” róluk, hanem a mondandóját is nagyrészt a tőlük vett példákra, véleményekre, nyilatkozatokra, ezek elemzésére építi. Lapjain így ott él a futball, a legnagyobb közönséget vonzó modern látványsport ezerszínű, különleges világa.

Kiváló e könyv azoknak is, akiket ugyan hidegen hagy a bőr rugdosásával vívott küzdelem varázsa (vagy épp színjátéka), viszont érdekel, hogy mennyi lehetőséget ad a dolgok felszíne alá, a kulisszák mögé való betekintésre ez a legtöbbeknek „titok, idegenség, lidérces, messze fény” eszköz, a statisztikai elemzés. Odáig persze nem visz, hogy az emberben felhorgadjon a leküzdhetetlen késztetés ilyen elemzővé válni, de hiszen a jó ismeretterjesztés is elbűvöl a nekünk új dolgok, világok megmutatásával anélkül, hogy rögvest magunk is azok tudósává/specialistájává akarnánk válni, s a legjobb útikönyvek nyomán sem rohanunk jegesmedvét, vagy amazoni hárpiát kutatni. Ide viszont elsősorban ez utóbbi okból hozzuk e könyvet: kis adalékként a matematikában rejlő végtelen lehetőségek megmutatásához.

Chris Andersonról az angol Wikipediából: Író és vállalkozó. Pályájának első hat évében két tudományos folyóirat, a Nature és a Science szerkesztője (mindkettő igen rangos – OP). Ezt követően, 1994-gyel kezdődően hét évig a The Economist-nél töltött be különböző posztokat, a Technológia szakterület szerkesztőjétől a US Business szerkesztőjéig, London, Hong Kong és New York állomáshelyekkel. 2001-ben a Wired magazinhoz ment, 2012-ig annak főszerkesztője. (A nagyhírű Wired arra fókuszál, hogyan befolyásolják az új technológiák a kultúrát, a gazdaságot és a politikát – OP) 2006-ban jelent meg a Hosszú farok – Miért az az üzlet jövője, hogy egyre többől egyenként mind kevesebbet adjon el c. könyve. (Magyarul: Hosszú farok - A végtelen választék átírja az üzlet szabályait [HVG Könyvek, 2006] – OP) 2007 májusában a Time Magazin az év 100 kiemelkedő gondolkodója között nevezte meg.

Innentől minden idézet a könyvből.

A kihívás lényege a felvezetésből, amelyre a mondandó reagál: „A labdarúgás a véletlenek játéka. Mint a későbbiekben majd kiderül a könyvből, a gól ritka és különleges esemény, és a klubok milliókat költenek annak érdekében, hogy garantálni tudják. Ugyanakkor véletlenszerűek is. Dacolnak a magyarázatokkal, és semmibe veszik a valószínűséget.” Az utolsó két mondat nyilvánvalóan a gól/ok/ra vonatkozik, apró nyelvi hibával. A valószínűségre fittyet hányni látszó dolgokat viszont az erre felkészült szakemberek hozzák terítékre, e könyv elmondása szerint immáron a labdarúgásban is. Harcedzett retiáriusként rájuk dobják az adatgyűjtés hálóját, majd az elemzés szigonyával és kardjával kiterítik – valójában persze kiderítik – belőlük a lényeget, a megragadható, felhasználható törvényszerűséget. S mivel „A futballt gólra játsszák”, a gólok természete tekinthető a futball természete kvintesszenciájaként.

Jöjjön pár karakteres mondat, olvasásuknál pedig gondoljunk rá, hogy ezeket többé-kevésbé a foci statisztikai elemzése hozta fel, vagy annak vizsgálódási célterületébe tartoznak. ϴ „A futballmérkőzéseket és a bajnokságokat vajon a tudás vagy a szerencse dönti el? A foci megértésének ez az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb kérdése. Ha a játék inkább a képességekről szól, akkor a versengés logikája pofonegyszerű: végül a legjobb csapat fog nyerni. Ha inkább a szerencse dönt, akkor viszont mi értelme a tulajdonosnak milliókat költenie játékosokra, a menedzsernek begyakoroltatnia velük egy játékrendszert, a szurkolóknak pedig rekedtre ordítva magukat hajszolni őket a győzelem felé?” (Lássuk azért be: a szurkolók bizonyos része nem a csapatáért ordít, hanem a maga kedvéért, s vannak nem kevesen, akiknek a meccs csak egy sajátos társadalmi esemény az agresszió kiélésére.– OP) ϴ „A szép játék nem feltétele a sikernek. Hogy Reiner Calmundot, a Bayer Leverkusen egykori sportigazgatóját idézzük: a foci nem műkorcsolya. A stílusért nem jár pont.” ϴ „A szépség lehet a mellékterméke egy sikeres csapatnak, de önmagában kevés a győzelemhez, és nem is szükségszerű velejárója a sikernek.” ϴ „A futballt gólra játsszák, nem szépségre. Szeretjük, ha ez a kettő együtt jár, de nem ez az elsődleges cél.” (A lét egyik nagy dilemmája: az eredményesség általában nélkülözhetetlen, ám vajon milyen áron jutunk hozzá? Cyrano elmondhatta, hogy „A derekamra nem adok sokat, / Arra igen, hogy derekasan éljek!”, ám a való világban többnyire csak igen korlátozottan adatik meg, hogy feláldozhassuk a ’gólszerzést’ a ’szépségért’. – OP) ϴ „A fociban az esetek csaknem felében az esélyesebbnek tartott csapat nem is esélyesebb. Ami két tényezőnek köszönhető: a futballban ritkák a gólok, és gyakoriak a döntetlenek. Ennek a kettőnek a kombinációja nagyban megnehezíti a focimeccsek végeredményének megtippelését, és hozzájárul ahhoz, hogy a favoritok ritkábban nyernek.” ϴ „Egy csapat minősége nagyban meghatározza a kapura lövések számát, és minden lövésnek nagyjából egy a kilenchez az esélye arra, hogy a hálóba jusson.” ϴ „Elsősorban a szerencse, másodsorban a tudás és a képességek, harmadsorban pedig az olyan tényezők, mint a lendület, határozzák meg, hogy melyik csapat győz, és hány góllal.” ϴ „A foci a véletlen és a szerencse játéka, mindössze reménykedhetünk, hogy sikerül a lehető legtöbbet kihoznunk abból a kevéske befolyásból, amivel rendelkezünk.” (Ebben sem egyedülálló a lét különféle csatamezőin. – OP) ϴ „A győzelemért járó három pont miatt a menedzserek cseréi elsősorban a védekezésre koncentráltak, a hátvédeknek megtiltották, hogy előremenjenek, és nőtt a hosszú, felszabadító rúgások száma. A gólok nem lettek gyakoribbak, de még fontosabbá és értékesebbé váltak. A győzelemért járó három pont nem a támadó focit jutalmazta. Hanem a cinikus focit.” ϴ „[Argentínában] az ország futballhitvallását ez a mottó fejezi ki a legjobban: ganar, gustar, golear – vagyis győzni, gyönyörködtetni, gólt lőni” (a könyvben itt egy félrefordítás csúfoskodik, e három szó viszont valóban tökéletesen kifejezi a modern futball lényegét, s velük ismét ott vagyunk, hogy a foci maga az élet – OP). ϴ „A foci tehát egy skizofrén játék: sokkal inkább arról szól, hogy nem veszíteni, mint arról, hogy győzni – de úgy tesz, mintha nem így lenne.” (Igen szentségtörő párhuzam tolakszik ide: istók uccse, mintha csak az olyan területek működéséről beszélne, amelyeken nincs mérhető teljesítmény. Ilyen pl. bizonyos körülmények között a hivatalok kisebb-nagyobb hányada. A birodalmi logika az ott dolgozók számára egyértelműen a túlélést teszi a legfőbb céllá és értékké – nagyobb baj, kellemetlenség nélkül átvészelni a napot, vagyis "nem veszíteni!", megérni a holnapot, amikor majd ismét ez lesz a játék neve. – OP) ϴ „A labda nélkül nem lehet nyerni” (Ilyen az egészséges világ – erre aligha mondható, hogy maga az élet! – OP) ϴ „Ha nálunk van a labda, nem tudnak gólt lőni.” (Erre annál inkább! – OP) ϴ „Mindig a labda van a legjobb kondiban” és „A labda mindenkinél gyorsabb” (A lét újabb, igencsak általános érvényű, nagy igazságai – OP) ϴ „A labdatartás – a labda elvesztésének elkerülése – legitim stratégia a futballmérkőzések megnyerésére.” (Igen, nem engedjük az ellenfelet esélyhez jutni – ez sem csupán a foci sajátja! – OP) „A taktika alapvetően mindig egy csapat gyengeségeinek minimalizálásáról és erősségeinek maximalizálásáról szól. A cél egyszerű: előnyhöz jutni az ellenféllel szemben, és ez évezredek óta így van.” (Szun-ce óta mindenképp ismert és érvényes alapelv. – OP)

Akkor nézzünk valamennyit a mondandó fő vonalából.

A szerzők a felvezetőjükben érdekes áttekintést adnak. Címszavak belőle: ϴ A futballanalízis jelene ϴ A futballanalízis múltja ϴ A hiedelmek bizonyítása adatokkal ϴ Hiedelmek megváltoztatása adatokkal és analízissel (Hány más területen reménytelen próbálkozás! – OP) ϴ A jövő.

A fejezetek:

·      A mérkőzés előtt: A futballszámokban rejlő logika – benne, egyebek közt: A gól: a futball ritka csodája

·      A pályán: Futballintelligencia és a kevesebb miért lehet több – benne: Fény és sötétség (lelkesítő támadás és lehangoló védekezés – OP); Cicázás; A hosszú labda leeresztése; Gerillafutball

·      A kispadon: Csapatépítés, klubmenedzselés – benne: Miben hasonlít egy futballcsapat egy űrrepülőgépre; Kitömött játék mackók; Az ifjú herceg

·      A mérkőzés utánja a következő mérkőzés előttje – benne: Élet a reformációban; Ráadás: számháború a világbajnokságon.

A felvezetésből: „Időtlen idők óta négy szó uralja a labdarúgást: Mindig is így csinálták. Ez a csodálatos játék nyakig ül a hagyományokban. Ez a csodálatos játék ezer szállal kötődik saját dogmáihoz, közhelyeihez, hiedelmeihez és hitvallásaihoz. Ezt a csodálatos játékot olyan emberek irányítják, akik nem szeretnék, ha kívülállók kérdőjeleznék meg hozzáértésüket, akik tudják, hogy csak az a nézőpont a helyes, ahonnan ők szemlélik a játékot. Nem akarják, hogy valaki az orruk alá dörgölje: több mint egy évszázada figyelmen kívül hagynak valamit. Létezik olyan tudás, amely nincs a birtokukban. Az, hogy valamit mindig is így csináltak, még nem jelenti azt, hogy így is kell csinálni. (Nem, a látszat csal: itt nem a tudomány elefántcsonttornyairól beszélnek! – OP)

Ez a csodálatos játék szándékosan dugja homokba a fejét. Ez a csodálatos játék megérett a változásra. És ennek a változásnak a középpontjában a számok állnak. A számok kérdőjelezik meg a konvenciókat, rúgnak fel normákat, írnak át gyakorlatokat, és semmisítenek meg hiedelmeket. A számok segítségével új megvilágításba kerül minden, és úgy nézhetünk erre a játékra, ahogyan még soha. (Szép fogalmazás. Valójában persze azt jelenti, hogy a matematikára támaszkodó elemzés olyan új megértéshez és ennek révén a tények olyan megismeréséhez segít hozzá, amire nélküle nem voltunk képesek - ahogy az történik szinte mindenütt, a nanovilágtól a világmindenségig és a társadalom működéséig. Kiemelések pedig tőlem – OP)

A világ legnagyobb klubjai kivétel nélkül mind tisztában vannak ezzel. Mindegyiküknél dolgozik elemzőstáb, adatgyűjtésre és az adatok értelmezésére specializálódott szakértők, akik az így összeszedett információk alapján tervezik meg az edzéseket, a játékrendszereket és az átigazolásokat. Fontmilliókért és trófeák százaiért folyik a harc. A klubok bármire készek azért, hogy előnybe kerüljenek riválisaikkal szemben. Egyelőre azonban még egyik klubnak sem sikerült felfedeznie a számokban rejlő belső igazságot. Nem egyszerűen az adatok összegyűjtéséről van szó. Azt is tudni kell, mihez kezdjen velük az ember. (S szintúgy azt is, hogy a futball már régóta messze nem csak sport, s a játék, a versengés, a csapatszellem puszta öröméért ’focizó’ valódi amatőrök feletti rétegeiben már kőkemény szórakoztató- és reklámipar. Van igen fontos, jót és rosszat egyaránt tartalmazó szociológiai funkciója is, amelyben sok helyütt nagyrészt inkább csak ürügyként szolgál – ezzel a könyv nem foglalkozik, hiszen mondandója másról szól. Kitűnő elemzéssel szolgál viszont ehhez Franklin Foer A világ fociszemmel – A labdarúgás, mint korunk jelenségeinek magyarázata c. könyve [HVG Könyvek, 2008] Ez utóbbi messze nem a játéktéren zajló történésekről szól, mégcsak nem is arról, ami sportnak nevezhető a fociban, hanem a világról, amelyben élünk, ha tetszik, ha nem, és amelyet ezért meg is kell értenünk - ha tetszik, ha nem, amit látunk. Kényes témák helyenként borotvaéles szociológiai elemzései a javából - mindaz, amit a fociról mond, valójában csak egy sajátos tükör, amely felnagyít, és ezzel láthatóbbá tesz meghatározó jelentőségű összefüggéseket az egyes társadalmak, s velük végső soron az egész mai globális életterünk működésében. – OP)

Ez a futball legújabb határterülete. Gyakran mondják, hogy a focit nem lehet, vagy nem szabad puszta statisztikai adatokká átalakítani. A kritikusok szerint ez megöli a szépséget ebben a gyönyörű játékban. A Bajnokok Ligájáért, a Premier League bajnoki címéért vagy a világbajnoki trófeáért küzdő csapatok azonban nem így látják – és mi sem. Meggyőződésünk, hogy minden egyes tudásmorzsa, amelyet képesek vagyunk összegyűjteni, segít abban, hogy még jobban szeressük a futballt, a maga komplexitásában. Ez a jövő. Semmi sem tartóztathatja fel.”

A józan konklúzió pedig: „Ez persze nem jelenti azt, hogy az összes futballhagyomány téved. Az összegyűjtött adatok és ezek elemzése megerősítheti, hogy néhány dolog, amiben mindig hittünk, valóban igaz. Ugyanakkor a számok olyan további igazságokra is rávilágíthatnak, amelyekre ösztönösen nem érezhetnénk rá, és leleplezhetik a "mindig is így csinálták" érv hamisságát. A tiszteletben tartott hagyományokkal és a megcsontosodott dogmákkal az a legnagyobb baj, hogy ritkán kérdőjelezik meg őket. A tudás statikus marad, miközben maga a játék és a körülötte lévő világ változik.” (A „tudás” itt nyilvánvalóan nem a tudomány állását jelenti, hanem az 'illetékes fejekben' lakozó ismereteket és következtetéseket. – OP)

"Új nép, másfajta raj": „Az elemzőközpont  Azok az elegáns, szerény, komoly emberek, akik minden márciusban megjelennek Bostonban, a nagynevű MIT Sloan School of Management sportanalízis konferenciáján, csalódást kelthetnek azokban, akik a labdarúgás jövőjének guruira szeretnének vetni egy pillantást. Pedig ezek az emberek edzők és sportvezetők a világ legjelentősebb sportklubjainál, akik minden évben összegyűlnek itt, hogy továbbfejlesszék és még jobban megismerjék a számok játékát.

A foci régóta a tökéletes fizikumú atléták és a rezzenéstelen arcú menedzserek sportja. Azok a nők és férfiak, akik boldogan ülnek végig olyan prezentációkat, mint "A kipattanók elemzése digitális mozgásrögzítéssel" vagy az ellenállhatatlan "A következő nemzedék edzői már mobileszközöket használnak", magát a játékot nem találták vonzónak. Ez azonban kezd megváltozni. Az analízis – "az adatokban rejlő mintázatok felfedezése és azok kommunikálása" – minden iparágban robbanásszerű fejlődésnek indult, és a sport is kezd ráébredni a benne rejlő lehetőségekre. Az analízis jóval többet jelent grafikonoknál és statisztikáknál: nyitottságot az adatokra és az információk minden fajtájára – hivatalos, nem hivatalos, kategorizált, rendszertelen, megfigyelt, rögzített, elmondott stb. –, illetve eltökéltséget, hogy megtaláljuk a bennük rejlő igazságokat, mintázatokat és összefüggéseket. (A szerzők itt a nyilvánvalót mondják ki. Grafikonok, statisztikák csak azokat szolgálják, még inkább csak azokat hozzák lázba, akik megértik a jelentésüket. Az analízisnél azok csak a kiinduláshoz kellenek – a lényeg a belőlük kiolvasható tények szakszerű felszínre hozása, az erre épülő értelmezések kimunkálása és a következtetések levonása. Abban, amit e könyvükben bemutatnak, éppen az az innovatív, hogy pontosan ezt teszik itt a futballal, s ezzel minőségileg magasabb szintre emelik annak megértését, és az ezen alapuló fejlesztését. – OP) A baseball, a kosárlabda és az amerikai futball már elismerte az analízis fontosságát. A labdarúgás valamivel le van maradva, mintha vonakodna elfogadni a jövőt. A kétezer résztvevő között – 2007-ben még csak kétszázan voltak – ugyanúgy megtalálhatók Európa vezető futballklubjainak képviselői, mint az adat-előállító cégek emberei, akik igyekeznek kielégíteni a játék látszólag kielégíthetetlen információéhségét.”

A pénz és a számok házassága a futballban: „A sportfogadásban, akárcsak a pénzügyi piacokon, kulcsfontosságú a kockázatok felbecsülése, menedzselése és ezek kihasználása, amihez minél pontosabb előrejelzést kínáló modellekre van szükség. Ehhez pedig adatok kellenek. A fogadási oldalak oddsait nem hasra ütéssel állapítják meg; az összes adatot, amelyhez hozzáférnek, betáplálják egy algoritmusba, és ennek alapján határozzák meg, ki az esélyesebb. A pénzügyi piacokon is algoritmusokat használnak az árak meghatározásához. A futball a két terület találkozási pontján helyezkedik el.

Miközben a sportfogadással foglalkozó vállalatok learatják az analitikus odds-meghatározó algoritmusaik termelte hasznot – és az így szerzett pénzt arra használják fel, hogy drága szponzori szerződéseket kössenek a sportág legnagyobb neveivel, amire jó példa a Real Madrid és a bwin megállapodása –, addig azok, akik a pénzpiacokon ügyesen spekulálva szerezték vagyonukat, bevásárolják magukat a játékba: Sunderland, Brentford, Brighton, Stoke, Liverpool, Millwall és számos más csapat, amelynek a tulajdonosa egyetlen pennyt sem fektet be anélkül, hogy előbb meg ne vizsgálná a számokat.

Ebben áll az adatok valódi hatalma: megváltoztatja a játékhoz való viszonyunkat. (Akárcsak a navigációs eszközök fejlődése az iránytűtől a szextánson át a GPS-ig a hajózáshoz valót. – OP) A tulajdonosoknak nem kell többé a saját értékítéletükre hagyatkozniuk ahhoz, hogy megállapítsák, jól teljesít-e csapatuk, vagy hogy biztonságban van-e a befektetésük. A számokat minden hétfőn reggel az íróasztalukra csúsztathatják, vagy akár vasárnap este is elküldhetik a mobiltelefonjukra vagy az iPadjükre. A menedzserek minden egyes edzés után kifüggeszthetik az öltöző ajtajára, hogy melyik játékos mennyit futott. (..) A mindent látó szem mindig figyel.” (Nem biztos, hogy a játékosok is maradéktalanul örülnek ennek. – OP)

A számok forradalma a labdarúgás működtetésében, s e könyv rendeltetése: „A labdarúgás bizonyos szempontból olyan, mint egy vallás: régi megfigyelés, hogy ahhoz, hogy valaki szakértővé válhasson, megfelelő helyre kell születnie, és fiatal korától kezdve részt kell vennie az adott vallás szertartásaiban. A labdarúgásnak is megvannak a maga hitvallásai, a dogmái, a szurkolótársak gyülekezete, a gyónások, a kötelező viselet, a misebor megfelelője, az éneklés és a többi. Ha az adatok révén bárki szakértővé válhat, és rendelkezhet megalapozott véleménnyel, akkor azok, akiket hagyományos módon kereszteltek meg, szükségszerűen veszítenek a hatalmukból, kevésbé lesznek különlegesek, és egyre gyakrabban vonják kétségbe a szakértelmüket. Végül az is kiderülhet, hogy tévednek, és minél többször bizonyosodik be, hogy tévednek, annál kisebb lesz a hatalmuk. Ha ők a papok és a pápisták, akkor nekünk, a Számháború szerzőinek az a szerepünk, hogy rávegyük őket a tekintélyrombolás és a számok forradalmának elfogadására.” (Egyház, amint írják, vagy inkább törzsi társadalmak? Ne kötözködjünk ezen. Az viszont szinte ideális társadalomra utal, ha a hatalmasokra valóban áll, hogy „minél többször bizonyosodik be, hogy tévednek, annál kisebb lesz a hatalmuk”. Ilyet szeretnénk mi is! – OP)

A ’ritka csodák’ eloszlási törvénye: Mivel „A gól a futball ritka csodája”, a szerzők „kis számok törvénye” névvel előhúzzák az ilyen eloszlás jellemző törvényét, a Poisson-eloszlást. Anderson annak gazdasági jelentőségét mutatta be A hosszú farok c. könyvében. „Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ami értelmetlennek és véletlenszerűnek tűnt, annak valójában megjósolható mintázata van. (…) A ritka és valószínűtlen esemény teljességgel megjósolhatóvá válik; pontosan tudjuk, hányszor fog bekövetkezni. A véletlenben van logika, ahogyan Cruyff mondta.

A statisztikusok számos ritka eseményre alkalmazták Poisson képletét: légitámadások Londonban a második világháború alatt, közlekedési balesetek gyakorisága, radioaktív bomlás és így tovább. De mit jelent mindez a futball szempontjából? Nos, akárcsak a lórúgások (a gondolatmenet itt egy lovassági baleseti statisztikából indult – OP), a német bombázások és a radioaktív bomlás gyakorisága, a gólok is ritkák – hogy mennyire, arról később ejtünk majd szót –, de következetesen ismétlődnek, és függetlenek egymástól. Első megközelítésben mindegyik gól véletlennek tűnik. Egyenként megjósolhatatlanok. Ez teszi olyan izgalmassá őket. Ha viszont a meccsenkénti gólátlagot vesszük, és alkalmazzuk rá Poisson képletét, akkor megjósolhatjuk, hogy az elmúlt tizenhét évben hány találkozó végződött gól nélküli döntetlennel, hány meccsen született egy gól, hányon kettő – és így tovább. Semmit nem kell tudnunk a felállásokról, a taktikáról, a kezdő csapatokról, a sérülésekről, a menedzserekről vagy a szurkolókról – egyikről sem – ahhoz, hogy lássuk, a góllövésben van rendszer. Lehet, hogy a foci véletlenszerű, de megjósolható. Ez a megjósolhatóság azt jelenti, hogy tudjuk, a Premier League következő szezonjában nagyjából harminc találkozó ér véget gól nélkül, hetvenen csak egyetlen gól születik, kilencvenöt meccsen összesen kettő, nyolcvanon három, ötvenötön négy, és ötven igazán izgalmas mérkőzésen öt vagy annál több gólt láthatnak majd a nézők.” (Kiemelések tőlem. Az egésznek van azonban egy gyengéje -– ugyanaz, mint a tőzsdei befektetési stratégiák egyik fő iskolájának, az ún. technikai elemzésnek. Ez abban áll, hogy a múlt adataiból következtet a jövőre, ami valójában azt a feltevést hordja magában, hogy a vizsgált dolgot generáló alapvető törvényszerűségek lényegében változatlanok maradnak. Ezt nevezik a tőzsdei elemzés világában történelmi volatilitásnak. Aligha kell itt ragoznunk, mit tettek e volatilitással az olyan gyökeres változások, mint a kereskedési rendszerek tökéletes átalakítása – a nyílt kikiáltásostól az egymással kereskedő számítógépekig –, vagy épp a piacok globalizációja. – OP)

A nagy számok törvénye: Futballmeccsek nagyon meglepő eredményeiből felhozott példák után jön a következtetés: „Ritkák és csodálatosak az ilyen eredmények, de korántsem egyedülállóak, és nyilvánvalóan nem isteni közbeavatkozásnak köszönhetőek. (…) Végeredményeket tartalmazó táblázataink azt mutatják, mennyire ritkák ezek az események, de az, hogy egyáltalán előfordulnak, a nagy számok törvényének köszönhető, amelyet egy svájci statisztikus, Jacob Bernoulli határozott meg. Bernoulli alapfeltevése ez volt: ha elég hosszú ideig csinálsz valamit, minden lehetséges végkimenetel elő fog fordulni.” (Már megint szegény ló elé fogták a szekeret: persze, hogy az esemény létrejötte nem a statisztikai törvénynek köszönhető! Bernoullit és társait épp az különbözteti meg e tekintetben a Tervezőtől, hogy a törvényeik nem teremtik az eseményeket, hanem csak leírják az előfordulásuk meghatározó törvényszerűségeit. Ettől viszont még igaz, hogy a nagy számok törvénye szerint majdhogynem a kapanyél is rúghat gólt, ha eleget próbálkozik. És igaz, amit a továbbiakban a véletlenekről, a statisztikákról, és az azokra támaszkodó következtetésekről mondanak. – OP)

A fogadóirodák működése a véletlenre épül. Ha a meccsek végkimenetele megjósolható lenne, senki nem fogadna. (Amint a tőzsdén sem kötnének spekulatív üzletet, ha tudható lenne, hogyan alakul a továbbiakban az árfolyam. – OP) Ugyanakkor bizonyos tényezőket – forma, sérülések stb. – lehet tudni előre. Ezeken az információkon alapulnak az oddsok, és ezek teszik általában esélyesebbé az egyik csapatot a másiknál. Ezek az oddsok elárulnak valamit a sportban jelen lévő véletlenekről és a megjósolhatóságról. Minél alacsonyabb az odds, annál nagyobb balszerencse kell ahhoz, hogy az esélyesebb csapat kikapjon, ellenfelének pedig annál nagyobb mázlira van szüksége a győzelemhez. Amikor két csapat hasonló minőséget képvisel, akkor a szerencse és a pillanatnyi forma dönti el a párharcot, és a fogadóirodák szemében a két csapat győzelmi esélyei megegyeznek.” „Ebből kiindulva megvizsgáltuk az oddsokat a fociban és más sportokban, hogy megállapítsuk, a különböző sportok mennyire függnek a véletlenektől.” (A megállapítások természetesen itt olvashatók. – OP)

Már az asztrofizikusok is itt kutakodnak:

„Néhány évvel ezelőtt két asztrofizikus – Gerald Skinner, a University of Maryland, illetve Guy Freeman, a Warwick University tanára – szintén érdeklődni kezdett a mérkőzések végkimenetele iránt. Némi algebra és egy bonyolult, Bayes-statisztika névre hallgató módszer segítségével nekiálltak meghatározni, hogy a nagyobb játéktudással rendelkező csapat milyen gyakran győz egy focimeccsen. Vagy megfordítva: milyen gyakran viszi el a "rosszabb" csapat a győzelemért járó pontokat. Arra jutottak – megvizsgálva az 1938 és 2006 között lejátszott világbajnoki mérkőzéseket –, hogy, hacsak az egyik fél nem aratott három- vagy négygólos győzelmet, nagyon nehéz megállapítani, hogy a jobb csapat győzött-e. Ezután Skinner és Freeman még egy lépéssel továbbment. Ki akarták deríteni, mekkora a valószínűsége annak, hogy egy meccs végeredménye hűen tükrözi a két fél játéktudását.”

A futball a késleltetett kielégülés sportja. A kiindulás itt ismét, hogy „A futballt gólra játsszák, nem szépségre." A szerzők megvizsgálták a legnépszerűbb labdajátékokat, milyen sűrűek a gólok ill. azok megfelelői a meccseken. „Aligha lep meg bárkit is, hogy a fociban esik a legkevesebb gól a csapatsportok közül. Az arányok azonban megdöbbentőek. Amint az időfaktort is figyelembe vesszük, azonnal nyilvánvalóvá válik, miben rejlik a foci zsenialitása: képes mind a szurkolókat, mind a játékosokat rávenni, hogy hosszasan várakozzanak a jutalomra. Az amerikai futballban átlagosan kilencpercenként szereznek pontot; a rögbiben tizenkét és fél percenként, a hokiban huszonkét percenként. A fociban egy csapat átlagosan hatvankilenc percenként szerez gólt. A futball a késleltetett kielégülés sportja. Valamint az elképesztő hatástalanságé. (..) Egyetlen más sport sem követel ekkora erőfeszítést egy csapattól, mielőtt bármi olyasmi is történne, ami számít. Ez teszi olyan különlegessé a focit, ez teszi a focit azzá, ami. Olyan sok erőfeszítést kell tenni a gólszerzésért, hogy minden egyes gólt egy kicsivel jobban ünneplünk, és egy kicsivel többet jelent. Ezért olyan izgalmas ez a játék. Mert egyetlen gól a mérkőzés bármely szakaszában eldöntheti, ki győz, és ki veszít, ki megy a mennybe, és ki a pokolba. A gól a futball csodája, amely csak ritkán és vonakodva mutatkozik.”

Az elemzések és következtetések célkeresztjébe kerül a továbbiakban egyebek közt ϴ A tanult alapértékek megjelenése a focista játékstílusában ϴ A meg nem történt cselekvésekből levont hibás következtetések és téves értékítéletek szerepe a futballban ϴ A labdabirtoklás mint stratégia, és mire lehet jutni vele ϴ Gerillafutball ϴ Intelligens futball

Quo vadis, Domine? A gondolatmenet záró futamaiból: „Amit most tudunk, bepillantást nyújthat abba, hová fog vezetni az analitikus reformáció az elkövetkező évtizedben. Ez a mi előrejelzésünk arról az útról, amelyen a futball és a benne dolgozók végig fognak menni a következő tíz évben.” (Milyen sokatmondó, a kemény valóságot leleplező kifejezés itt ez „a benne dolgozók”! Az ember az örömért játszik, viszont a pénzért, vagy más hasonlóan fontos javakért dolgozik. – OP)

Itt tíz jóslat következik, egy-egy rövid állítás alapos magyarázattal. Izgalmasak, gondolatébresztőek, akár az egész könyv.

Mark Harvey, Steve Quilley, & Huw Beynon Exploring the Tomato Transformations of Nature, Society and Economy

A paradicsom feltárása - A természet, a társadalom és a gazdaság átalakításai

Edward Elgar, 2002

Dr. Osman Péter ismertetése

Gömbölyű vagy hosszúkás, apró vagy óriás, vörös, sárgás vagy zöld, édes vagy savanykásabb, eszik és isszák, és a mai árupiaci megjelenéseiben maga a folyamatos innovációk százarcú megtestesülése - mi az? Tessék itt elolvasni: a paradicsom.

Első ránézésre a dolog teljes képtelenségnek tűnik: a paradicsom egyike napi, viszonylag egyszerű élelmeinknek, és mi köze az innovációhoz? Megesszük, megisszuk, ételt ízesítünk vele, egynémely nemzeti konyhák arculatképző elemévé is vált, ámde hol van mindebben az a kitartó, céltudatos fejlesztés, amely az innovációk nélkülözhetetlen hátországa, s méginkább az ilyen fejlesztések szerteágazó szövevénye? Aki azonban elolvassa ezt a könyvet, részben világosan kifejtve készen kapja meg a nagyon is egyértelmű bizonyítékait annak, hogy mennyi innovációs fejlesztés áll e sokaknak nagyon kedves zöldség mai sokféle megjelenési formái mögött, másrészt, ha valamennyire járatos az innovációs fejlesztés témakörében, maga is sokhelyütt ráérez erre.

A kiváló kiadó e könyve átfogó történetírás, elemzés és értékelés egy hajdan obskúrus, egzotikus növény világhódító útjáról, a fejlődés és fejlesztések útjairól és módjairól, amelyek révén az elérte a mai kimagasló gazdasági és étkezésbeli jelentőségét. A paradicsom pályafutásának elemző bemutatása egyben nagy és igen jellemző szeletet ad modern világunk, fogyasztói társadalmunk gazdaság- és kultúrtörténetéből is, az Edward Elgar könyveinél megszokott kitűnő előadásmódban és magas szakmai színvonalon. A mű mindezzel - amint azt a fülszöveg ki is emeli - sajátos tanulmány a jelenkori kapitalizmusról e zöldségféle kapcsán. Tegyük hozzá: sajátos értekezés a fogyasztó társadalomról, és az azt a piacépítés, az értékesítési lehetőségeinek bővítése céljával létrehozó, kiszolgáló és nemegyszer keményen manipuláló árutermelésről. Ismét a könyvet idézve, a paradicsom sokszínű világában a kapitalizmus sokféleségét tapasztalhatjuk meg - és fűzzük ide: a termék-, valamint a technológiai innovációk szerepét és jelentőségét az új értékesítési lehetőségek létrehozásában és kiaknázásában.

Az egésznek van egy további, nagyon ajánlható olvasata is. Ha odafigyelünk, egyértelműen kitűnik belőle, hogy nincs vegytisztán „műszaki” innováció, amint vegytisztán „kereskedelmi” vagy „pénzügyi” sem, csak innováció van, amelynek létrehozása soha nem nélkülözheti sem a műszaki, sem a piaci elemeket. A paradicsom és a belőle származó termékek nagyívű karrierjében is ott sorakoznak az agrotechnikai-, a feldolgozóipari-, az élelmiszeripari-, valamint a ’piaci’ innovációk.

A paradicsom, mindennapos étkeink egyikeként, olyannyira magától értetődő része az életünknek, hogy fel sem ötlik bennünk, milyen hosszú út vezetett el idáig, milyen sok és sokféle innovációs- és marketing munka eredményeként létezik ma ez a sokarcú, szerteágazó zöldség- és termék család, és hódította meg gyakorlatilag az egész világot. A maják, aztékok és dél-amerikai elődeik hajdani növényét előbb a lassú, spontán európai elterjedés, majd a nagyon is tudatos, iparosított előállítás, feldolgozás és terjesztés a világ számos nemzeti konyhaművészetének nélkülözhetetlen részévé tette. A termesztésére, feldolgozására, a belőle készülő termékek értékesítésére, és mindezek újabb és újabb továbbfejlesztésére épülő gazdasági tevékenységek ma világszerte nagyon sok embernek adnak munkát és megélhetést - tehát kétség sem férhet ahhoz, hogy e növény a globális gazdaság számottevő tényezőjévé vált. Megkockáztatjuk még annak kijelentését is, hogy mai életünk legalább két fontos jelenségének is szimbóluma. Teljesítménykényszeres, rohanó világunk egyik jellemzője - kórtünete - a gyorsétkezés, amely emellett tekintélyes szerepet játszik az ifjúság jelentős részének szocializációjában is. Az ennek megvalósítására kifejlesztett termékek legalább két meghatározó vonalának nélkülözhetetlen része a paradicsom, a belőle készült öntet, mártás, feltét. Másrészt, a mai fogyasztói társadalom jellemző vonása az üdítőitalok kiemelkedő szerepe az árukínálatban és a fogyasztásban. Látjuk, hogy az üdítőitalok piaci választéka folyamatos bővül, új termékek jelennek meg a piacon, és szintúgy a már korábban bevezetettek új, vagy legalább is újnak beállított változatai. Mindebben egyaránt tetten érhető a kereslet ébrentartását, valamint az új kereslet ébresztését szolgáló termékváltás, és úgyszintén a marketingnek ama klasszikus eszköze, amely addig nem létező kereslet felkeltéséből és kielégítéséből áll. Naponta látjuk azt is, hogy a reklámipar, szintúgy a kereslet felkeltése érdekében, némely termékek, köztük üdítőitalok fogyasztását bizonyos vonzónak beállított szerepmodellekkel, ill. életmóddal, életfelfogással való azonosulás eszközeként propagálja. Amire mindezzel célzunk az a paradicsom részaránya, pontosabban annak méltánytalanul alacsony volta az üdítőitalok kínálatában. Ez a zöldségféle nagyon sok élettanilag hasznos anyagot, természetes táplálék-kiegészítőket tartalmaz, fogyasztása tehát kifejezetten előnyös a szervezetünk számára. Ugyanez nem feltétlenül mondható el bizonyos, más anyagokból előállított üdítőitalokról, amelyek ennek ellenére mind a kínálatnak, mind a fogyasztásnak a paradicsom alapúakénál lényegesen nagyobb hányadát adják. Látjuk azt is, hogy az előbbieket sokkal több reklám és egyéb marketing eszköz támogatja. Miért szorul e téren így ki a paradicsom? A feltehetően helyes válasz viszonylag könnyen megadható, itt azonban elég annak megállapítása, hogy a paradicsom e kiszorulása minden bizonnyal korunk egyik kórtünete, annak markáns jele, hogy mi, fogyasztók, kevésbé vagyunk bölcsek, viszont sokkal befolyásolhatóbbak a kelleténél, s hogy ezt a termékfejlesztők olykor nagyon is kihasználják.

A szerzők művüket azzal a megállapítással indítják, hogy a paradicsom immáron hétezer éve szimbiózisban él, fejlődik az emberrel. A növény szempontjából ez könnyen értelmezhető: az ember hajdan domesztikálta, azóta pedig termeszti, fokozatosan fejleszti, alakítja, új és új, eltérő sajátosságokkal bíró változatait, valamint felhasználási módjait hozza létre. Ha csak erről szólnának, művük természettudományos, esetleg növény-, ill. élelmiszeripari szakkönyv lenne. Részletesen bemutatják azonban azt is, hogyan hatott vissza mindez magára az emberre és a társadalmára, hogyan fejlődtek ezek a fejlesztéssel. Ezzel már társadalomtörténetté is válik, a legújabb kori fejlemények ismertetésével pedig a termékfejlesztésről és a marketingről szóló szakkönyvnek is igen érdekes.

A könyv a paradicsom pályafutásának dél- és közép-amerikai kezdeteitől kiindulva - ahol még apró, sárga vagy zöld, savanyú termény volt -, elénk tárja, hogyan vált az táplálékká, hogyan került át az újkor elején Európába, és lett ott kezdeti egzotikumból, afrodiziákumra hajazó gyümölcs-különlegességből előbb lassanként, majd gyorsuló ütemben népélelemmé, és ebben a minőségében gazdasági erőforrássá. Meglepő olvasnunk, hogy Európában évszázadokig csak főzéshez használták, nyersen nem ették, emögött pedig az állt, hogy nem tudták eldönteni, vajon gyümölcs-e vagy zöldség. A XIX. századi Amerikában a paradicsom erőteljes gyógyhatását vélték felfedezni, és ennek nyomán indult a propagálását szolgáló első nagy kampány, majd nőtt ki a sajtóban megjelenő írásokból és hirdetésekből a paradicsom-tabletta háború. Jóllehet ez a piac hamar összeomlott, a történtek nagyban hozzájárultak a paradicsom közismertté válásához, és a fogyasztásával kapcsolatos aggodalmak eloszlásához. Termelése és fogyasztása az USA-ban a XIX. sz. közepén megnégyszereződött, és e termény mélyen beépült az USA élelmezési kultúrájába. A XIX. sz. végére az előregyártott paradicsom félkész- és késztermékek, levesek, mártások, pürék, konzervek, stb. valamennyi társadalmi réteg fogyasztásának szokásos részévé váltak. Amerika természetesen ebben is megmutatta erős képességét a gazdasági és technológiai fejlődésre: a kezdeti, munkaerő-igényes kézi feldolgozás és konzervipar helyét gyorsan átvette a nagyipari termelés, az így kialakult konzervipari cégek pedig felépítették a beszállítói hátterüket. A létrejött konzerv nagyipar emellett a növénynemesítésre is visszahatott, és ennek következményeként az utóbbi elkezdte az adott felhasználásnak leginkább megfelelő változatok kitenyésztését. Az USA vasúthálózata, valamint a fejlett tengeri áruszállítás azt is lehetővé tette - az infrastruktúra és a piacépítés összefüggésének kitűnő példájaként -, hogy a brit piacot is nagyrészt Amerikából lássák el paradicsom termékekkel.

A fejlődés és fejlesztés egy másik vonalaként láthatjuk, hogyan hozták létre Nagy-Britanniában a friss gyümölcsök és zöldségek iránti igények hatására az azok termesztését szolgáló üvegházak iparágát, amely természetesen a paradicsomnak is fontos termelőjévé vált. Közgazdasági ínyencségekről is olvashatunk itt, pl. arról, hogyan vitte le az ehhez szükséges üveg árát az előbbinek töredékére, s adott ezzel nagy lökést az iparágnak az üvegre kivetett adó eltörlése 1845-ben. Ugyancsak a britek fiskális politikájához tartozó érdekesség, hogy egy 1896-os törvénnyel a ’kerti’ - üvegházi - növénytermesztést kizárták a mezőgazdaságnak nyújtott adókedvezményből, mivel az előbbit az alkalmazott modern technológiai eszközeinek okán a mezőgazdaságba nem tartozónak ítélték.

Felívelés és összeomlás: egy fejezetet kitevő részletes beszámoló mutatja be a Guernsey-szigeti üvegházi paradicsomtermelés felfutását, majd hanyatlását. A történet nagyrészt termelés- és értékesítés-szervezésről szól, a hanyatlás okainak hátterében pedig lám megjelenik egyebek közt négy ismert tényező: az energiaárak robbanása, a külföldről jövő erőteljes kínálat hatása, a modern, ám a kis családi cégek számára megfizethetetlen technológiák előretörése és ezzel a hagyományos termelés ellehetetlenülése, valamint a szupermarketek üzletpolitikája.

Mindez eddig a paradicsom-eposz viszonylag kicsiny, bár kétségkívül fontos része. A szerzők emellett bemutatják, hogyan fejlődtek, nőttek fel a paradicsom-alapú tevékenységek, azok technológiái, s szintúgy az alkalmazott üzem-és kereskedelemszervezési struktúrái, valamint logisztikai rendszerei a XX. század gyorsuló fejlődésével, hogyan formálták mindezt a termelők és a kereskedők közötti erőviszonyok változásai a piacon. Mindeközben magának e zöldségnek a termelésében is a termék- és a termelésfejlesztés egészen kiemelkedő teljesítményei jelentek meg. A tények olykor a tudományos-fantasztikus történetek világát idézik, ezek azonban valóságos üzemi megoldásokat mutatnak be. Az pedig már ismét korunk sajátos visszásságairól szól, hogy a piachódítás érdekében létrehozott bizonyos változatokat sokkal inkább a megjelenésük, mintsem a valóságos táplálkozás-élettani értékük tette sikeressé a piacon. A történetben természetesen megjelenik korunk egyik különösen nagyjelentőségű kérdése, a génmanipuláció alkalmazása. Tudjuk, ma még senki sem bízik igazán ezekben a technológiákban, hiszen mai eszközeinkkel nem vagyunk képesek előre felmérni az alkalmazásuk minden lehetséges hatását és mellékhatását, másrészt pedig olyan történeti tényanyaggal sem rendelkezünk, amely már megbízhatóan megmutatná az esetleges kockázati tényezőket. Aligha kétséges ugyanakkor, hogy a gazdasági fejlődés előbb-utóbb bevonja a technológiai eszköztárába a géntechnológiákat is. És mindaz, amit a mai paradicsom-iparról itt megismerünk, meggyőzően bizonyítja, hogy a fejlesztés ebben továbbra is erőteljesen halad előre, e kedves növény és az ember ’szimbiózisa’- élve a szerzők szavával - tovább ível felfelé.

Ashlee Vance: Elon Musk - Tesla, SpaceX és a fantasztikus jövő feltalálása

HVG Könyvek, 2015

Dr Osman Péter ismertetése

Ha kiderülne, hogy létezik Az Innováció Nagysárkány-rendje, az Atyamesterek közt Steve Jobs és Bill Gates mellett kétségkívül ott lenne Elon Musk is. Ez az ő igaz története, ahogy azt az újságíró Ashlee Vance a kutatásai és a beszélgetéseik nyomán lejegyezte.

„Elon Musk igazi férfi: mer kockáztatni, nem tántorítják el az akadályok, és hajtja a vágy, hogy fényes jövőt biztosítson az emberiségnek. Ashlee Vance ragyogó könyve hűen adja vissza Musk figyelemre méltó élettörténetét és kiolthatatlan lelkesedését." Figyelemre méltó minősítés egy ebben felettébb kompetens cégbirodalom-alkotótól, Richard Bransontól, a Virgin Group alapító-vezetőjétől, aki azzal minden idők egyik legnagyobb ívű, pár évtized alatt megvalósult gazdasági sikertörténetét hozta létre. (A Virgin-sztori c. könyvét nálunk a TranzPress Kft. adta ki 2012-ben).

„A Steve Jobsot követő vállalkozók sorában Elon Musk teszi a legmagasabbra a lécet. Szerencsések vagyunk, hogy személyében megkaptuk a "valódi" Tony Starkot, és most először végre megismerhetjük izgalmas élettörténetét.” Az előzőhöz hasonlóan ez is a fülszövegen olvasható, ez Marc Andreesentől. Kompetenciáját illetően róla tudni kell, hogy neves amerikai vállalkozó, kockázatitőke-befektető, a modern infokommunikáció egyik úttörője. Egyike a hatoknak, akiket az első World Wide Web nemzetközi konferencián, 1994-ben beválasztottak a World Wide Web Hírességek Csarnokába (Hall of Fame). Tony Stark az amerikai képregénysorozat rendkívül népszerű, pozitív "szuperhőse".

Ashlee Vance-ről a HVG ajánlója: „Korunk egyik prominens technológiai szerzője. Miután több éven át tudósított a Szilícium-völgyről és a technológia világáról a The New York Times számára, átigazolt a Bloomberg Businessweekhez, ahol több tucat vezércikket és riportot írt a magazinnak a kiberkémkedéstől kezdve a DNS-szekvencia meghatározáson keresztül az űrkutatásig.”

Szintén az ajánlóból: „Kevés olyan személyiséget találunk a történelemben, akinek hajthatatlansága és eredeti látásmódja lehetővé tette, hogy több iparágban is maradandót alkosson – mi több, forradalmasítsa azokat. Thomas Edison, Henry Ford, Bill Gates és Steve Jobs modern kori ötvözeteként Elon Musk az egyik legnagyobb hatású látnok a világot megváltoztató cégei, a PayPal, a Tesla Motors, a SpaceX és a SolarCity révén. Ashlee Vance technológiai újságíró sodró lendületű, tényfeltáró könyvében betekintést nyújt a Szilícium-völgy legmerészebb üzletemberének – és legnagyobb visszatérőjének – kiemelkedő életébe. (Itt azért meg kell jegyeznünk, hogy mindkét minősítés legalább annyira megilleti Steve Jobst is. – OP) A szerző több mint ötven órát beszélgetett Muskkal, továbbá közel háromszáz emberrel – a családtagjaival, a barátaival, a munkatársaival – készített interjút. Musk nem követi a trendeket, hanem alakítja: dinamizmusa és jövőképe elképesztő innovációkat eredményez az elektromos autók gyártása, a kereskedelmi űrhajózás és a napelemes rendszerek használatának területén. A könyv végigköveti Elon Musk útját nehéz dél-afrikai gyermekkorától kezdve a globális üzleti világ csúcsára való felemelkedéséig, és bepillantást nyújt az előttünk álló, hihetetlennek ígérkező évszázadba.”

Vance így beszél a forrásairól (a továbbiakban minden idézet a könyvből van): „Abban a két évtizedben, amelyben Musk vállalatokat hívott életre, tömegével hagyott maga mögött csodálókat és csalódottakat. Munkám során egész sor ilyen ember osztotta meg velem, milyennek látta Muskot, és sokan számoltak be kegyetlen részletekről is mind személyével, mind pedig üzletvitelével kapcsolatban.” És „Ekkoriban a Muskkal elköltött vacsorák és a Musklandbe tett látogatások a legkülönfélébb igazságokat hozták felszínre róla.”

„Gémlábú sasok, csodalények” (ez persze Cyrano – OP): „Üzemekből, ipari hatalmakból és több tízezer munkásból álló birodalma menekülésre késztette a konkurenciát, és Muskot a világ egyik leggazdagabb emberévé tette, akinek magánvagyona megközelíti a 10 milliárd dollárt. Musklandi látogatásom során egyre világosabbá vált, vendéglátóm hogyan hozta össze mindezt. Míg az "embert a Marsra" jelszó egyesek szemében eszement ötletnek tűnhet, Musk vállalataiban sajátos mottóvá vált. Átfogó céllá, amely egyesítő elvként vezérel minden kezdeményezést. Mindhárom társaság alkalmazottai tudatában vannak ennek, és azt is pontosan tudják, hogy nap mint nap a lehetetlent kísérlik meg. Amikor Musk irreális célokat tűz ki, verbálisan bántalmazza a beosztottakat, és betegre dolgoztatja őket, mindenki megérti, hogy mindez a Mars-terv részeként történik. Van, aki imádja ezért. Mások gyűlölik, de a küzdeni akarása és küldetéstudata iránt érzett tiszteletből meglepő módon hűségesek hozzá. (Íme a kimagasló üzleti siker mai szent szörnyetegei -–lényegében szóról-szóra ugyanezt a jellemzést kaptuk Steve Jobsról is a róla szóló könyvekben (l. a Szemle 2009/5., 2012/1., 2012/6. számait) – OP). Musk olyasmit alakított ki, ami a Szilícium-völgy legtöbb vállalkozójának nem sikerült: értelmes világlátást. Megszállott zseniként halad a valaha kitervelt legnagyobb szabású felfedezőúton. Kevésbé emlékeztet gazdagságot hajtó vezérigazgatóra, és sokkal inkább csapatát győzelemre vezető hadvezérre. Míg Mark Zuckerberg abban nyújt segítséget, hogy a gyerekeinkről készült képeket megoszthassuk másokkal, Musk mást akar. Hogy mit? Megmenteni az emberi fajt a saját maga által előidézett vagy a véletlen megsemmisüléstől.”

Vegyünk előre pár karakteres mondatot:

„Muskot a lehetetlen küldetések iránti erőteljes vonzalma emelte a Szilícium-völgy istenei közé, ahol a többi vezérigazgató, például Page (Larry Page, a Google egyik alapítója – OP), félelemmel vegyes áhítattal beszél róla, az ígéretes vállalkozópalántáknak pedig minden vágya "olyanná válni, mint Elon" – ahogy a korábbi években Steve Jobsot igyekeztek utánozni.” ϴ „Kevesebb mint egy évtized alatt, 27 éves korára Musk kanadai hátizsákos diákból multimilliomossá vált.” ϴ „Életcélja, hogy az embert a világűr gyarmatosítójává tegye. "Szeretnék abban a tudatban meghalni, hogy az emberiség előtt fényes jövő áll. Ha meg tudjuk oldani a fenntartható energia kérdését, és önfenntartó civilizációként elindulhatunk a több-bolygós fajjá válás útján, akkor egy másik bolygón talán megbirkózhatunk a legrosszabb forgatókönyv megvalósulásával: az emberi tudat kihalásával. És az… az szerintem nagyon jó lesz" – vallotta be.” (Vance-szel beszélgetve. Ám vajon mit érthet itt az emberi tudat kihalásán? Hogyan jöhet az létre a faj kihalása nélkül is? Vagy épp a biológiai ember kihalására és a tudatának átmentésére utal? – OP) ϴ „Musk szilícium-völgybeli rendezvényeken elmondott fellengzős beszédei gyakran hangzottak úgy, mintha egyenesen a technoutópia nagykönyvéből olvasná őket. És – ami a legidegesítőbb – világmegváltó vállalatai első ránézésre nem is muzsikáltak igazán fényesen. 2012 elején azonban a hozzám hasonló cinikusoknak észre kellett venniük, hogy Musk valójában rengeteg dolgot elér. Korábban sokat kifogásolt vállalatai meglepő dolgokban remekeltek.” És e remeklésekről: „A SpaceX rakományszállító teherűrhajót juttatott el a Nemzetközi Űrállomásra, és biztonságban vissza is hozta a Földre. A Tesla Motors életre hívta a Model S-t, ezt a gyönyörű, teljesen elektronikus szedánt (ötajtós kupé karosszéria), amely kijózanító pofonként szolgált Detroitnak, és amelytől az egész járműipar lélegzete elállt. Musk, e két eredménynek köszönhetően, még az üzleti óriások között is ritka magasságokba emelkedett. Egyedül Steve Jobs tudhatott magáénak hasonló sikert két ennyire eltérő iparágban: amikor ugyanabban az évben egy új Apple-termékkel és egy kasszasiker Pixar-filmmel is előállt. Musk azonban itt még nem fejezte be. A SolarCity elnökeként és legnagyobb részvényeseként annak a virágzó napenergia-vállalatnak az élére került, amely első nyilvános részvénykibocsátása előtt állt. Úgy tűnik, Musk egyszerre valósította meg az elmúlt évtizedek legnagyobb előrelépését az űr-, a jármű- és az energiaiparban egyaránt.” (Kiemelés tőlem – OP) ϴ „Azt hiszem, túl sok okos ember foglalkozik internetes dolgokkal, pénzügyekkel, vagy éppen joggal. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy manapság oly kevés újítás születik.” (Musk Vance-nek) ϴ „Musk víziója és – újabban – annak kivitelezése mintha Henry Ford és John D. Rockefeller legjobb ötleteit ötvözné.” ϴ Sajátos magánélete: „Musk épp ekkoriban szakított második feleségével, Talulah Riley színésznővel, és azt számítgatta, egyáltalán lehetséges-e mindezek közé becsempészni némi magánéletet is. "Az üzletre és a gyerekekre szánt idő talán rendben van, de szeretnék több időt szánni a párkapcsolatra. Találnom kellene egy barátnőt. Erre muszáj még egy kis időt szorítanom. Talán elég lehet öt vagy tíz… hetente mennyi idő kell egy nőnek? Talán tíz óra? Nagyjából ez a minimum, nem? Fogalmam sincs." – latolgatta.” Rileyt „később újra feleségül vette, miután a heti tízórás párkereső terve kudarcba fulladt.” (majd ismét elváltak – OP) ϴ „Nem vagyok befektető. Szeretem megvalósítani azokat a technológiákat, amelyeket a jövő szempontjából fontosnak és valamilyen módon hasznosnak tartok.” (Musk önmagáról – a valóságban viszont óriási összegeket, olykor épp mindenét, fektetett be a fejlesztési vállalkozásaiba. – OP) ϴ „Szamurájmentalitásom van. Inkább szeppukut hajtok végre, mint hogy elbukjam.” (Musk önmagáról - a szeppuku a japán rituális öngyilkosság hasfelmetszéssel. – OP) ϴ „"A médiának azt is megígértük, hogy lehozzuk a csillagokat az égről – mondta Fricker (Musk pénzügyi startup cége, az X.com társalapítója, amely megalkotta a világ első online bankját – OP). – Elon gyakran emlegette, hogy ez nem hagyományos üzleti környezet, ezért fel kell függeszteni a hagyományos üzleti gondolkodást. Ilyeneket mondott: »A hegy tetején egy nevetőgázüzem van, és folyamatosan nyomja a szert a völgybe.«" Nem Fricker volt az egyetlen, aki azzal vádolta Muskot, hogy túlreklámozza a termékeket, és félrevezeti a nagyközönséget – még ha nehéz is eldönteni, hogy mindez jellemhiba vagy a legzseniálisabb üzleti fogás.” ϴ Egy kiránduláson a malária egy különösen erőszakos fajtáját kapta el. Karakteres kommentárja túlélése után: „Majdnem meghaltam – jelentette ki Musk. – A pihenésről a következő tanulságot vontam le: ha szabira mész, véged.” ϴ „Musk úgy érezte, az űripar nem sokat fejlődött az elmúlt 50 év során. Az űrrepülési vállalatok alig teremtettek versenyhelyzetet, sokkal inkább méregdrága és maximális teljesítményű termékeket gyártottak. Mintha minden egyes kilövéshez egy Ferrarit építettek volna, amikor a célnak egy Honda Accord is megfelelt volna. Musk ezzel ellentétben néhány Szilícium-völgyben ellesett startuptrükköt szándékozott bevetni, hogy a SpaceX olcsón és hatékonyan működjön, és hasznot húzzon a számítástechnikai teljesítmények és anyagok utóbbi évtizedekben bekövetkezett robbanásszerű fejlődéséből. Akkoriban, amikor egy negyed tonnás rakomány felküldésének költsége 30 millió dollárnál kezdődött, ő azt ígérte, hogy a Falcon-1 képes lesz mindössze 6,9 millió dollárért elvinni 635 kg terhet.” És persze „Természetéből fakadóan Musk őrületesen nagyralátó időbeosztást adott meg mindehhez.” ϴ Pete Worden, a légierő nyugalmazott tábornoka, aki Muskkal a Védelmi Minisztérium konzultánsaként ismerkedett meg, Muskról és a Space-X projektjéről: „Ha ezt összehozzuk, az tényleg mindent megváltoztat. Az űrben így hasonlóan reagálhatnánk, mint a földön, a vízen és a levegőben.” És ugyanő: „Beszéltem olyanokkal, akik sugárfegyvert és hasonlókat raktak össze a garázsukban. Egyértelmű volt, hogy Elon más. Igazi látnok, aki tényleg értett a rakétatechnológiához, és engem teljesen lenyűgözött.” ϴ Előhang gyanánt Musk elektromos autó projektjéhez: „Aki az Egyesült Államokban autóipari vállalatot akar létrehozni, hamar szembesül azzal, hogy az utolsó sikeres startup az 1925-ben alapított Chrysler volt.” ϴ Erőltetett menetben a Tesla Roadster fejlesztése és az elkerülhetetlen takarékosság: „Elon tűzbe jött, és bejelentette, hogy végrehajtjuk ezt a nagyszabású költségcsökkentő programot. Beszédet tartott, amelyben azt mondta, hogy szombaton és vasárnap is dolgozni fogunk, az íróasztal alatt alszunk, amíg készen nem leszünk. Valaki felpattant a székről, és vitába szállt, hogy eddig is mindenki keményen dolgozott, hogy kész legyen az autó, és igazán megérdemelnének egy kis szünetet, hogy a családjukkal is foglalkozhassanak. Erre Elon azt válaszolta: "Nekik azt mondom, hogy eleget fogják látni a családjukat, ha csődbe megyünk."”

S felettébb ambivalens jellemzésként a zárszó befejezése: „Miután az információgyűjtés és az írás végére jutottam, alkalmam nyílt kicsit kötetlenebbül beszélgetni Musk bizalmasaival és alkalmazottaival, és egyes feltevéseimet is letesztelhettem rajtuk. Mostanra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy Musk mindig is küldetést teljesített, küldetése pedig olyan fantasztikus és akkora elhivatottságot kíván, amekkorát legtöbbünk soha nem élhet át. Úgy tűnik, szinte a rögeszméjévé vált az egyre nagyobb szabású célkitűzések megfogalmazása, és képtelen megállni, hogy bejelentse például a Hyperloop vagy az űrinternet tervét. Biztos vagyok abban is, hogy Musk mélyen érző ember, aki szenvedni és örülni egyaránt intenzíven képes. Meglehet, hogy ezt a tulajdonságát környezete egyáltalán nem tapasztalja, mert Musk a legintenzívebben saját emberiségmegváltó küldetését éli meg, így időnként nehezen ismeri fel a körülötte lévők érzelmeit. Ezért aztán az a kép alakul ki róla, hogy barátságtalan és nehéz ember. Én azonban azt mondanám, hogy empátiája egészen sajátos képet mutat. Úgy tűnik, az egész emberi faj sorsát viseli a szívén, és közben hajlamos megfeledkezni az egyes emberek szándékairól vagy szükségleteiről. De talán éppen ilyen ember tudja majd megvalósítani az űrinternet észbontó ötletét.” (Alapigazság, hogy az emberi fajt még mindig sokkal könnyebb szeretni, mint az egyes emberek nagy részét – OP)

Szokás szerint nézzünk kissé mélyebben is bele.

Musk összefoglaló jellemzése: „Úgy tűnik, a szoftverek, az elektronika, a legmodernebb anyagok és a számítástechnikai teljesítmény harmonikus egyesítése Musk lényeges adottsága. Elég egy picit hunyorognunk, és máris láthatjuk, ahogy a képességeit kihasználva kövezi ki az elképesztő gépek és a tudományos-fantasztikus álmok valóra válásának korába vezető utat. Ebben az értelemben Musk közelebb áll Thomas Edisonhoz, mint Howard Hughes-hoz. Ő feltaláló, ismert és ünnepelt üzletember és iparmágnás, aki képes a nagy ötletekből nagy termékeket varázsolni. Több ezer embert foglalkoztat, hogy amerikai gyárakban fémet kovácsoljanak egy olyan időszakban, amikor mások ezt lehetetlennek tartják. Dél-Afrikában született, most viszont Amerika leginnovatívabb iparmágnása, legelrugaszkodottabb gondolkodója, az a személy, akiről a leginkább hihető, hogy a Szilícium-völgy fejlődésének nagyratörőbb ívet képes adni. Musknak köszönhetően tíz év múlva az amerikaiak a világ legmodernebb autópályáira ébredhetnek: egy több ezer napelemmel működő töltőállomásból álló és elektromos autóktól nyüzsgő közlekedési rendszerre. Addigra könnyen lehet, hogy a SpaceX naponta küld fel rakétákat az űrbe, embereket és ellátmányt szállítva több tucat telepre, a Marsra való tartós átköltözést előkészítve. Ezeket az előrelépéseket nehéz egyidejűleg elképzelni, de szemmel láthatóan elkerülhetetlenek lesznek, amint Musk elég időt tud majd szánni a beindításukra. Ahogy volt felesége, Justine is mondta: "Azt teszi, amit akar, méghozzá tántoríthatatlanul. Ez Elon világa, mi, többiek pedig ebben élünk."”

Frappáns jellemzése egy kiemelkedő szakmabelitől: „Az egykori csodagyerek, Edward Jung, aki Jobsnak és Gatesnek egyaránt dolgozott, és végül a Microsoft vezető szoftvertervező mérnöke lett, így nyilatkozott róla: "Elonban megvan a technológia mélységes tisztelete, a korlátokat nem ismerő látnok szemléletmódja, valamint az a bizonyos Gateset és Jobsot egyaránt jellemző elszántság, amellyel hosszú távú feladataikat végigvitték. Ráadásul Steve-hez hasonlóan őt is a fogyasztók igényei iránti érzékenység jellemzi. Emellett kiváló érzékkel válogatja meg az embereit a saját szakterületén kívül eső feladatokra – ez pedig inkább Billre vall. Néha azt kívánja az ember, bárcsak Billnek és Steve-nek lenne egy géntechnológia segítségével életre hívott szerelemgyereke, és hát ki tudja, lehet, hogy nem ártana feltérképeznünk Elon génjeit, hogy kiderüljön, nem ez történt-e valójában."” Természetesen abszurd feltevés, ám ha így lenne, ki más hozhatta volna ezt létre, mint maga Musk? Végül is, Vance mondja róla: „Ha bármi, amit Musk mond vagy tesz, abszurdnak tűnne, az azért van, mert egy bizonyos szinten valóban abszurd.”

Teljesítménye és az innováció ellenszele: Számos részletben megjelenik, hogy a botrányt az egyik legkelendőbb árucikkeként kezelő sajtó mennyit gáncsolta Muskot és a cégeit, mennyire megnehezítette a fejlesztések véghezvitelét. Ebben mindenkit felhasználtak, elvált feleséget, volt munkatársat, aki csak rosszat mondott rá, a cégeire, és a várható fejlesztési kudarcokra. Például, amikor Musk egyszerre vitte erőltetett menetben a SpaceX és a Tesla fejlesztését, s ebben szinte leküzdhetetlen finanszírozási nehézségekkel harcolt, „A sajtó nem ismerte Musk pénzügyi gondjainak igazi komolyságát, de annyit azért tudtak róla, hogy kedvenc időtöltésük a Tesla bizonytalan pénzügyi helyzetének taglalása legyen. A The Truth About Cars weboldal 2008 májusában indította a Tesla Death Watch (Tesla halálfigyelő) című blogot, és már abban az évben több tucat bejegyzés keletkezett. Az itt megjelent írások nagy lendülettel tagadták Musk valódi cégalapítói szerepét, olyan pénzembernek és elnöknek állítva be, aki tulajdonképpen ellopta a Teslát Eberhardtól, a zseniális mérnöktől. Amikor Eberhard is létrehozta a saját blogját, amelyen azt részletezte, milyen előnyökkel és hátrányokkal számolhatnak a Tesla vásárlói, az autós oldal boldogan szajkózta a férfi panaszait. A népszerű brit televíziós műsor, a Top Gear széthajtotta a Roadstert, és úgy tett, mintha a tesztút során egyszerűen kifogyott volna belőle a szufla. "A legtöbben nem vették komolyan a Death Watch-t meg a hasonlókat, de azért elég durva volt – idézte fel Kimbal Musk (az öccse – OP). – Egyik nap 50 cikk is megjelent arról, hogyan fog kimúlni a Tesla." 2008 októberében, alig pár héttel a SpaceX első sikeres startja után a Valleywag ismét megjelent a színen. Először kigúnyolta Muskot, amiért hivatalosan is átvette a Tesla vezérigazgatói szerepét, és elfoglalta Drori helyét. Kritikáját arra alapozta, hogy Musk korábbi sikereit csak a véletlennek köszönheti. Ezután közölték az egyik Tesla-alkalmazott e-mailjét, amelyben mindenről kitálalt.” Nyilvánvaló, mennyire megnehezíti mindez bármely cég számára, hogy a nagyobb fejlesztésekhez nélkülözhetetlen külső forráshoz jusson, s szintúgy, hogy azokhoz megrendeléseket kapjon. Musk pedig a Tesla fejlesztéseket részben úgy finanszírozta, hogy előre fizető megrendeléseket szerzett a leendő autókra.

A gyermekkori képességeiről: „Öt-hat éves lehetett, és már tudta, hogyan zárja ki a külvilágot, hogy minden idegszálával egy adott feladatra összpontosítson. E képessége elméjének erősen vizuális jellegéből fakadt. Lelki szemeivel a mai számítógépes műszaki rajzok részletességével és alaposságával látta maga előtt a képeket. (..) Legfigyelemreméltóbb gyerekkori tulajdonsága az olvasás iránti szenvedélye volt. Egészen fiatal kora óta mindig könyvvel a kezében látták. "Az sem volt szokatlan, ha napi tíz órát olvasott – mesélte Kimbal. – Hétvégén simán kiolvasott két könyvet is egyetlen nap alatt.” „Musk így vélekedett az olvasás hasznáról: " Egyszer csak elfogyott az olvasnivaló az iskolai és a kerületi könyvtárban. Harmadikos vagy negyedikes lehettem. Megpróbáltam rávenni a könyvtárost, hogy rendeljen nekem könyveket. Jobb híján nekifogtam az Encyclopædia Britannicának. Hihetetlenül hasznos volt. Az ember nem is tudja, mi az, amit nem tud. Egyszer csak feleszmélünk, mi minden van körülöttünk.” Végül két enciklopédiasorozaton is átrágta magát – ám ez a hőstett nem sok barátot szerzett neki. Fotografikus memóriájának köszönhetően két lábon járó lexikon – igazi okostojás vált belőle.”

„A nagyközönség először 1984-ben találkozhatott Elon Reeve Musk nevével. A dél-afrikai PC and Office Technology című szaklap megjelentette a Musk által tervezett videojáték forráskódját. A Blastar nevű, tudományos-fantasztikus világ ihlette űrjáték 167 sornyi utasítás segítségével futott. Mindez még abban az időben történt, amikor a korai számítógép-felhasználóknak parancsokat kellett begépelniük, hogy a gépük egyáltalán működni kezdjen. Ebben az összefüggésben Musk játéka nem tűnt kimagasló számítástechnikai eredménynek, de az biztos, hogy túlszárnyalta azt a szintet, amelyre akkoriban a legtöbb 12 éves képes volt.”

Sikeres indulása a dotkom szép új világában: „1995-ben az egyetemről frissen kikerülve maga is elmerült a dotkom-őrületben: megalapította a Zip2 céget – a Google Maps és a Yelp meglehetősen kezdetleges keresztezését. Első vállalkozása hamar felfutott. A Compaq 1999-ben 307 millió dollárt fizetett a Zip2-ért. Musk 22 milliót keresett az ügyleten, és szinte a teljes összeget vissza is forgatta új vállalkozásába, egy startupba, amely később beleolvadt a PayPalba. Musk hihetetlenül meggazdagodott, amikor az eBay 2002-ben 1,5 milliárd dollárért felvásárolta a vállalatot.”

’Felnőtt-felügyelet’, akárcsak ’a Google-fiúk’-nál (l. Így vezetünk mi - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2015/5. sz.): „A Zip2 hajnalán Musk egy fontos bizalmasra tett szert, aki igyekezett a megfelelő mederbe terelni ezeket a végletes impulzusokat. Greg Kouri, a harmincas évei közepén járó kanadai üzletember a Musk fiúkkal még Torontóban találkozott, és már akkor megragadta a Zip2 ötlete. A fiúk egy szép napon megjelentek az ajtaja előtt, és közölték vele: Kaliforniába mennek, hogy megpróbálkozzanak az üzlettel. A fürdőköpenyes Kouri sarkon fordult, visszament a házba, pár percig matatott, majd 6 ezer dollárnyi bankjeggyel tért vissza. 1996 elején ő is Kaliforniába költözött, és társalapítóként csatlakozott hozzájuk. Kouri, aki a korábbi években több ingatlanügyletet is összehozott, és valós üzleti tapasztalattal és emberismerettel rendelkezett, biztosította a felnőtt felügyeletet a Zip2-nél. A kanadai értett ahhoz, hogyan nyugtassa meg Muskot, és végül afféle mentor lett belőle. "Az igazán okos emberek időnként nem értik meg, hogy nem mindenki tud velük lépést tartani – fogalmazta meg Derek Proudian kockázatitőke-befektető, aki később a Zip2 vezérigazgatója lett. – Greg azon kevesek egyike volt, akikre Elon hallgatott, és aki új kontextusba helyezte számára a dolgokat."”

Az említett startup: „A Zip2 eladása után Musk önbizalma új erőre kapott. Akárcsak az általa kedvelt videojátékok szereplői, Musk szintet ugrott. Teljesítette a Szilícium-völgy-pályát, és az lett, aki mindenki lenni akart: dotkom-milliomossá. Következő lépésként olyan vállalkozásba kellett kezdenie, amely méltó rohamosan növekvő ambíciójához – olyan iparágban, ahol rengeteg a pénz és az olyan hiányosság, amelyet ő az internet segítségével pótolhat. Musk gyakran felidézte a Bank of Nova Scotiánál töltött gyakornokságát. Úgy vélte, hasznára fordíthatná az ott szerzett legfőbb tapasztalatot, miszerint a bankárok gazdagok és ostobák.” Vance elmondja, hogy Musk e gyakorlata során felfedezett egy bombabiztosnak tűnő, kiaknázatlan üzleti lehetőséget, a bank vezetői azonban elutasították, ami alapvető tanulsággal szolgált neki: „Próbáltam elmagyarázni, hogy itt nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az egészet támogatja az amerikai állam. Tök mindegy, hogy a délamerikaiak mit csinálnak. Egyszerűen nem veszíthetünk rajta, csak ha az amerikai kincstár fizetésképtelen lesz. Ennek ellenére nem vállalták. Ezen teljesen ledöbbentem. Később, amikor bankokkal szemben szálltam versenybe, többször is visszagondoltam erre az esetre, és mindig önbizalmat adott. A bankárok csak majmolják a többiek viselkedését. Ha mindenki kútba ugrik, akkor ők is utánuk ugranak. Ha egy nagy halom arany fekszik a szoba közepén, és senki sem vesz belőle, akkor ők sem nyúlnak hozzá.” „Az elkövetkező években Musk többször elgondolkodott azon, hogy internetes bankot indít, és 1995-ben a Pinnacle Kutatóintézetnél gyakornokként nyíltan beszélt is erről. Az ifjú Musk kiselőadást tartott a tudósoknak arról, hogy a pénzügyi szektorban elkerülhetetlen az online rendszerek felé való nyitás, de azok megpróbálták jobb belátásra bírni. Azzal érveltek, hogy hosszú idő, mire a web biztonsága eléri azt a szintet, hogy meg tudja nyerni a fogyasztókat. Musk ennek ellenére nem adta fel meggyőződését, hogy a pénzügyi szektorra ráfér egy komoly megújulás, és ő maga egy viszonylag kis beruházással komoly befolyásra tehetne szert a bankolás területén.” Így hozta létre az X.com-ot, amelyből egy fúzióval a PayPal lett, Musknak pedig hatalmas bevétel – és nem kevés keserves tapasztalat.

„Musk irányításával az X.com radikális banki koncepciókat próbált ki. Az ügyfelek egy 20 dollárt tartalmazó bankkártyát kaptak, ha a szolgáltatást választották, és további 10 dollárt minden egyes személyért, akit ők ajánlottak. Musk beszüntette az idegesítő díjakat és késedelmi pótlékokat. Meglepő újítás volt a közvetlen fizetési rendszer, amelyben az ügyfelek rendkívül egyszerűen, az e-mail-címük megadásával küldhettek egymásnak pénzt az oldalon keresztül. A cél az volt, hogy maguk mögött hagyják a lassan reagáló bankokat, ahol a rendszernek napokba került feldolgozni a fizetési megbízásokat. Olyan rugalmas bank kialakítását tűzték ki maguk elé, ahol az ügyfél pár kattintással vagy e-mailen keresztül is mozgathatta a pénzét. Ez valóban forradalmi vívmány volt. Az indulás után néhány hónappal már több mint 200 ezer ember harapott rá, és fizetett elő az X.com-nál.”

Hányattatás és kudarc vezetőként: Akárcsak Jobsnak, Musknak is meg kellett tapasztalnia cégvezetőként a kudarcot, s ő is kiharcolta vezetői pozíciója visszaszerzését. Az X.com-tól buktatták ki, nem kis részben megérdemelten, majd pedig:

Győztes visszatérés és hatalmas siker (akárcsak Jobs második periódusában, csak sokkal gyorsabban) „Jórészt Musk vezetésének köszönhetően a PayPal túlélte a dotkomlufi kidurranását. A szeptember 11-ei támadást követően a cég elsődleges részvénykibocsátása az első kasszasiker lett, később pedig csillagászati áron adták el az eBaynek, miközben a technológiai ipart padlóra küldte a drámai visszaesés. Szinte lehetetlen volt túlélni, nemhogy győztesként emelkedni ki a romok közül.

A PayPal mindemellett az üzleti és informatikai tehetségek egyik legnagyobb gyűjtőhelyévé vált a Szilícium-völgyben. Musk és Thiel jó szemmel választotta ki a fiatal, zseniális szakembereket. Számos startup, köztük a YouTube, a Palantir Technologies és a Yelp alapítója korábban a PayPalnál dolgozott. Egy másik csoport – köztük Reid Hoffman, Thiel és Botha – a technológiai ipar legnagyobb befektetői lettek. A PayPal munkatársai úttörő szerepet töltöttek be az online csalás elleni technikák kidolgozásában. Fejlesztéseik alapul szolgáltak azokhoz a szoftverekhez, amelyeket a CIA és az FBI a terroristák felderítésére használ, illetve amelyeket a világ legnagyobb bankjai a bűncselekmények ellen vetnek be. A PayPal-maffia néven elhíresült szuperintelligens csapatnak – gyakorlatilag a Szilícium-völgy uralkodó osztályának – Musk a leghíresebb és legsikeresebb tagja.”

Mindehhez még: „Visszatekintve persze már Musk zseniális jövőbelátásának tűnik mindez (..) Ha az X.com vezetősége több türelemmel fordul Musk felé, joggal hihetjük, hogy keresztülvihették volna a "mindent átfogó online bankot", amely az eredeti terve volt. A történelem azt igazolta, hogy míg Musk céljai az adott pillanatban abszurdnak tűnnek, ha elegendő időt kap, rendíthetetlenségével el is érheti azokat. "Mindig máshonnan közelíti meg a valóságot, mint mi, többiek – mondta róla Ankenbrandt (az X.com egyik alkalmazottja – OP). – Egyszerűen más, mint a többiek."”

Továbblépés magasabb pályákra: „Ahelyett, hogy ellődörgött volna a Szilícium-völgyben, és társaihoz hasonlóan leereszt, Musk átvonult Los Angelesbe. Az akkori általános vélekedés szerint ilyenkor nagy levegőt kell venni, és kivárni a következő hatalmas dobás lehetőségét. Musk azonban máshogy döntött: 100 millió dollárt ölt bele a SpaceX-be, 70 milliót a Teslába és 10 milliót a SolarCitybe. Ennél gyorsabb iramban csak akkor tüntethette volna el a vagyonát, ha egy valódi pénzdaráló gépet épít. Egyszemélyes, szélsőségesen kockázatvállaló tőkebefektető műhellyé vált, ráadásul rátett még egy lapáttal, és rendkívül komplex fizikai termékeket gyártott a világ két legdrágább helyén, Los Angelesben és a Szilícium-völgyben. Vállalatai a nulláról indulva hoztak létre mindent, és igyekeztek újragondolni az űrrepülés, az autógyártás és a napenergia-ipar örök érvényűnek tartott törvényeit.”

E cégeiről: „A SpaceX többször használatos precíziós rakétákat tesztelt, amelyek teherrakományokat szállíthatnak az űrbe, majd a Földre visszatérve indítóállásukon landolnak. Ha a vállalat tökéletesíteni tudja a technológiát, pusztító csapást mér minden versenytársra, és szinte bizonyosan kiszorítja a rakétaipar egyes főszereplőit, miközben azt is eléri, hogy az Egyesült Államok világvezető szerepet töltsön be az űrbe történő teher- és személyszállítás területén. Ez pedig olyan fenyegetés, amely Musk szerint rengeteg ádáz ellenséget szerzett már neki.

A Tesla Motorsszal Musk megpróbálta átalakítani az autógyártást és -kereskedelmet, miközben világméretű üzemanyag-ellátó hálózatot igyekezett kiépíteni. Hibridek helyett – amelyek Musk kifejezésével élve szuboptimális kompromisszumok – a Tesla teljes mértékben elektromos autókat gyárt, amelyek után valósággal áhítoznak az emberek, és amelyek a technológia határait feszegetik. (…) A Tesla töltőállomásai már ott állnak az Egyesült Államok, Európa és Ázsia több fontos autópályája mellett, és nagyjából húsz percen belül több száz kilométerre elegendő szuflával látják el a kocsikat. Ezek az ún. szuper-töltőállomások napelemmel működnek, és a Tesla-tulajdonosok számára ingyenesek. Miközben Amerika infrastruktúrájának nagy része hanyatlik, Musk egy futurisztikus, mindent behálózó közlekedési rendszert épít ki, amely lehetővé tenné, hogy az Egyesült Államok messze megelőzze a világot. Musk víziója és – újabban – annak kivitelezése mintha Henry Ford és John D. Rockefeller legjobb ötleteit ötvözné.

A SolarCity a legnagyobb napenergiával foglalkozó vállalat, amely fogyasztók és cégek számára egyaránt épít és finanszíroz napelemeket. Musk tőkét biztosított a vállalat számára, segítséget nyújtott koncepciójának kidolgozásában, és a cég elnökeként is tevékenykedik, míg unokatestvérei, Lyndon és Peter Rive vezetik a vállalatot. A SolarCity több tucat közműnek ígért alá, és saját jogon lett kiterjedt közműcég. Abban az időben, amikor a környezetkímélő technológiát képviselő vállalatok aggasztó rendszerességgel mentek csődbe, Musk felépítette a világ két legsikeresebb cleantechvállalatát. Üzemekből, ipari hatalmakból és több tízezer munkásból álló birodalma menekülésre késztette a konkurenciát, és Muskot a világ egyik leggazdagabb emberévé tette, akinek magánvagyona megközelíti a 10 milliárd dollárt.”

A SpaceX kezdeti szakasza egy olyan képességét is megmutatja, amelyet szinte nem is hinnénk: a messze kimagasló cél elérését óvatosan becserkésző, ehhez szükségesen türelmes építkezését. Egy csoport PayPal igazgató az egyik hétvégén Las Vegasban gyűlt össze megünnepelni a vállalat sikerét. „"A Hard Rock Cafe egyik pavilonjában ejtőztünk, és Elon is ott volt. Valami érthetetlen, csupa penész, szovjet rakétákról szóló kézikönyvet olvasott, amit talán az eBayen vett – idézte fel Kevin Hartz, a PayPal egyik korai befektetője. – Ezt bújta, és nyíltan beszélt az űrutazásról, meg arról, hogy a világ megérett a változásra." Musk [új lakóhelyéül] tudatosan választotta Los Angelest. A város kaput nyitott az űr – vagy legalábbis az űripar – felé. Muskban ugyan még nem körvonalazódott, pontosan mit is akar az űrben, de arra rájött, hogy ha Los Angelesben van, a legnagyobb repüléstechnológiai koponyákkal lesz körülvéve. Segíthetnek neki finomítani az elképzelésein, és rengeteg potenciális jelöltből válogathat majd az új vállalkozása számára.”

Célja eléréséhez meglehetősen cifra társaságba is beszállt, rá jellemző módon: „Musk a repüléstechnológia képviselői közül elsőként a Mars Society (Mars Társaság) nonprofit szerveződés űrrajongóinak igencsak vegyes társaságával találkozott. A Mars Society elkötelezte magát a vörös bolygó felfedezése és betelepítése mellett, és 2001 közepén szponzorkereső és adománygyűjtő rendezvényt szerveztek. A fejenként 500 dolláros belépővel látogatható összejövetelt az egyik vagyonos tag házában tervezték megtartani, és szétküldték a meghívókat a szokásos szereplőknek. Robert Zubrint, a csoport vezetőjét igencsak meglepte, hogy egy Elon Musk nevű illetőtől is kapott választ, holott senki sem emlékezett rá, hogy meghívták volna. "Egy ötezer dollárról kiállított csekk érkezett tőle – idézte fel Zubrin. – Erre mindenki felkapta a fejét."”

A tájékozódó tárgyalások után a SpaceX koncepciója, ahogyan azt a cég weboldalán Musk közzétette: „Miközben az Apollótól a Fastrac X–34-es gépéig számos korábbi felbocsátási program tapasztalataira építünk, a SpaceX az alapoktól kezdve saját maga fejleszti a teljes Falcon rakétát, beleértve mindkét fokozat hajtóműveit, a turbószivattyút, a kriogén (hidrogén–oxigén) tartályszerkezetet és a vezérlőrendszert. Az alapoktól kezdődő belső fejlesztés megsokszorozza a nehézségeket és a szükséges beruházásokat, de más módon nem érhető el a szükséges fejlődés az űrutazás költségeinek területén.” A megvalósítás 21. századi hőseposzként mindvégig borotvaélen haladt, kudarcról-kudarcra, módszeres javítással és elszánt kitartással. A leginkább kritikus akadályokat természetesen a finanszírozás biztosítása jelentette, s ebben alapvetően Muskhoz kötődött, s így osztoznia kellett a Tesla-fejlesztés sorsában is.

A notórius 21. századi konkvisztádor újabb hódítása: a Tesla. Az indulásról: „A Tesla-alapítók úgy érezték, a szerencse hozzájuk sodorta a tökéletes befektetőt. Musk mindent megtett azért, hogy a mérnökkoponyák tudják, mit építenek. Emellett nagyobb ívű céljukkal is egyetértett, miszerint meg kell próbálni véget vetni az Egyesült Államok olajfüggőségének. "Olyan mecénások kellenek, akik hisznek is az ügyben, és számára ez nem pusztán pénzügyi tranzakció volt – fogalmazott Tarpenning (az egyik alapító-fejlesztő – OP). – Meg akarta változtatni az ország energiaegyenletét." Musk 6,5 millió dollárt ruházott be, így a Tesla legnagyobb részvényese és egyben a vállalat elnöke lett.” „Ha egy detroiti szakember benézett volna a Tesla Motorshoz, hisztériás rohamot kap. A vállalat járműipari szakértelme kimerült annyiban, hogy két teslás fickó odavolt az autókért, míg a harmadik korábban egy sor tudományos kiállításra szánt projekten dolgozott a járműipar számára nevetséges technológiára alapozva. Az alapító csapatnak mindazonáltal esze ágában sem volt Detroithoz fordulni tanácsért, hogyan építsék fel autócégüket. Nem, a Tesla azt tette, amit a többi szilíciumvölgybeli startup korábban: felvett egy rakás fiatal, éhes mérnököt, és menet közben találta ki, mit akar. Kit érdekelt, hogy a Bay Area történetében még nem fordult elő, hogy ez a modell autókkal is bevált volna.”

Musk, a sárkányölő: A Tesla fejlesztés a pénzügyi szakadék peremének már a belsejére sodródott, új tőke nélkül vége volt. „Musk 20 millió dollárt szedett össze, és megkérte a Tesla régi befektetőit – mivel újak nem bukkantak fel –, hogy ők is adjanak bele ennyit. A befektetők beleegyeztek.” Egyikük azonban a pénzügyi világ kegyetlen logikája szerint ellene játszott: „A VantagePoint nem óhajtott erről az időszakról beszélni, de Musk meggyőződése, hogy Salzman (a VantagePoint társalapítója és ügyvezető üzlettársa – OP) taktikája a Tesla csődbe juttatására irányult. Musk attól tartott, hogy a VantagePoint megfosztja vezérigazgatói székétől, és feltőkésíti a Teslát, hogy az autógyártó legfőbb tulajdonosa legyen. Ezek után már el tudná adni a Teslát egy detroiti autógyártónak, vagy az elektromos erőátvitelek és akkumulátortelepek eladására fókuszálna az autógyártás helyett. Ez a megközelítés üzleti szempontból praktikus lett volna, csak épp nem esett egybe Musk Teslával kapcsolatos céljaival. (A VantagePoint ebben az ún. karvalytőke tipikus logikáját követte – OP) "A VantagePoint ezt a megfontolt döntést egy olyan vállalkozó torkán akarta lenyomni, aki nagyobbat és merészebbet tervezett – fogalmazta meg Steve Jurvetson, a Draper Fisher Jurvetson partnere és a Tesla egyik befektetője. – Talán megszokták, hogy a vezérigazgatók meghajolnak, csakhogy Elon ilyet sosem tenne." Ehelyett Musk újabb hatalmas kockázatot vállalt.” Óriási blöffel, mindenét feltéve rá, megnyerte a fordulót, és „Az ügylet karácsony előestéjére végül lezárult, mindössze órákkal azelőtt, hogy a Tesla csődbe ment volna. Musknak addigra csak pár százezer dollárja maradt, és másnap nem tudott volna fizetést adni.”

Beszámolónk epilógusaként, bár csak a könyv közepéről: „A Tesla- és SpaceX-befektető Gracias számára a 2008-as év mindent elárult barátja személyiségéről. Egy olyan embert látott, aki üres kézzel érkezett az Egyesült Államokba, aki elveszített egy gyermeket, akit az exfelesége és a riporterek pellengérre állítottak a sajtóban, és aki kis híján kénytelen volt végignézni, ahogyan élete munkája romba dől. "Még senkivel sem találkoztam, aki nála keményebben dolgozna, és jobban bírná a stresszt – mondta róla Gracias. – Amin 2008-ban keresztülment, bárki mást megtört volna. Ő nem csupán túlélte. Folyamatosan dolgozott, végig összeszedett maradt." Az a képessége, hogy a legnagyobb válságban is tud összpontosítani, Musk egyik legfőbb előnye az igazgatókkal és a versenytársakkal szemben. "Ekkora nyomás alatt a legtöbben szétesnek – tette hozzá Gracias. – Rossz döntéseket hoznak. Elon viszont végtelenül racionális lett. Továbbra is képes volt logikus és hosszú távú döntéseket hozni. Minél nehezebbé vált a helyzet, ő annál jobb lett. Bárki, aki közelről látta, amin ez a fickó keresztülment, még jobban tisztelte utána. Ilyen fájdalomtűrő képességgel még sosem találkoztam."”

A könyvben viszont - a most új virágzását élő Star Wars fejezetcímét kölcsönözve - a továbbiakkal kezdődik az új remény. Abból csak ennyit: „Elon Musk maga a szüntelen mozgás. Mire ez a könyv az olvasó kezébe jut (Vance 2015-ben zárta le –OP), a SpaceX-nek talán már sikerült visszahoznia és letennie egyik rakétáját egy tengervízen lebegő uszályra vagy egy floridai kilövőállásra. A Tesla Motors pedig talán már bejelentette a Model X néhány extráját. Musk akár hivatalosan is hadat üzenhetett a Google adatközpontjaiban életre kelő, mesterséges intelligencia által irányított gépeknek. Ki tudja? Egy dolog biztos: Musk tettvágya folyamatosan nő. Már az utolsó simításokat végeztem a könyvön, amikor újabb nagy kaliberű kezdeményezésekbe fogott. A legdrámaibb ezek közül, hogy a Földet több ezer kisebb kommunikációs műholddal akarja körbevenni. Musk lényegében az űrinternet kiépítésére törekszik. A műholdak elég közel helyezkednének el a bolygóhoz, és nagy sávszélességű internetet sugároznának a Földre. Egy ilyen rendszer több okból is hasznos lenne: a száloptikás internethálózat kiépítéséhez túlságosan szegény vagy túlságosan távoli területeken élők számára először válna elérhetővé a gyors internet, az üzleti és lakossági felhasználók pedig hatékony backhaul hálózatként vehetnék hasznát.”

És a Star Wars világa a mai Földön, Musk tervében: „Az elkötelezett Musk-hívek 2013 augusztusában lelkesedhettek csak igazán, amikor példaképük fellebbentette a fátylat Hyperloopnak nevezett projektjéről. Újfajta közlekedési eszköznek nevezte a gépet, amely tulajdonképpen egy hatalmas pneumatikus cső – olyan, mint amilyet irodán belüli levélküldésre használnak a sűrített levegővel működő csőposták esetében. Musk azt tervezi, hogy nagyvárosokat, például Los Angelest és San Franciscót ilyen, magasban futó csővasúttal lehetne összekötni, amelyben az emberek és járművek kapszulák segítségével utazhatnának. A kapszulák 1200–1300 km/h sebességgel suhannának, vagyis Los Angelesből 30 perc alatt San Franciscóba lehetne érni. Természetesen az egész rendszer napenergiával működne.”