2016. február 26., péntek

Pico Iyer: A nyugalom művészete – Kalandozások egy helyben


HVG Könyvek, 2014, TED Books
Dr Osman Péter ismertetése
Az eredeti cím egyszerre jelenti a nyugalom gyakorlásának magasszintű képességét és művészetét – azt a tudást, hogyan érjük el, s tegyük tartósan meghatározóvá a lelkünkben annak termékeny békéjét. Csúcsra járatott világban minden bizonnyal ez az egyik legnehezebben elérhető állapot, amely lelki csodákkal ajándékozza meg az embert. Iyer e műve egyszerre önvallomás és riportkönyv erről.
Ő maga is nagyon a másik végletből indult. „Huszonkilenc évesen olyan életet éltem, amilyenről gyerekként álmodtam: iroda Manhattan belvárosában, lakás a Park Avenue-n; baráti viszony a kollégákkal, akiknél kívánni sem lehetne jobbat és érdekesebbet; és egy megunhatatlanul izgalmas munka: helyszíni tudósítás a Time magazinnak a világban zajló eseményekről. Hosszú nyaralásokon bejártam a Föld minden zugát, Balitól El Salvadorig.” Aztán utolérte a sikeresek gyakori létproblémája: „Hiába jutott izgalom minden napra, mélyen, legbelül valami azt súgta, hogy ebben a nagy rohanásban esélyem sincs meglátni, merre tartok, vagy elgondolkodni azon, hogy tényleg boldog vagyok-e. Valójában ez a megelégedettség utáni hajsza garantálta, hogy soha ne legyek elégedett.” Ezért a világjáró riporter, ismert útikönyv író célt váltott: nekiállt megismerni a nyugalom világát és művészetét. Ezekről a felfedezéseiről szól e műve.
„TED - gondolatok, amelyeket érdemes terjeszteni.” (l. Gallo, Carmine: TED-előadások, Hírlevél 2015/19. sz.) TED Books: „Ahol a TED-előadások véget érnek, ott kezdődnek a könyvek. Elég rövidek ahhoz, hogy gyorsan információhoz juthass, viszont elég hosszúak is, hogy mélyebbre áshass egy-egy témában.” Mindazzal, amit itt kapunk, ez tökéletesen illik e könyvre. Az előadások pedig: http://www.ted.com/talks/pico_iyer_the_art_of_stillness és http://www.ted.com/talks/pico_iyer_where_is_home
Mondandójából álljon itt pár gondolat – adjanak azok képet e témájában hatalmas, méretében barátságosan kicsiny könyvről.
„Egy helyben maradni nem azt jelenti, hogy az ember hátat fordít a világnak. Inkább csak hátrál néhány lépést, hogy tisztábban lássa, és jobban szeresse.”
Nyugalmat tanulni elment egy bencés menedékházba: „A csend sokkal kifejezőbb volt, mint bármilyen szó. Szinte azonnal felismertem, hogy amint zavartalanul egy helyben maradtam, a világ felragyogott, én pedig boldog és önfeledt lehettem. (…) Hamarosan ez a rendszeres elcsendesülés lett a legnagyobb és legfontosabb luxus az életemben. Képtelen lettem volna végleg beköltözni a remetelakba – a letelepedés sosem ment nekem, és nem vagyok tagja semmilyen egyháznak –, de úgy éreztem, néhány nap néma csend új értékekkel és izgalmakkal ruházza fel hétköznapi életem minden egyéb összetevőjét. Az emberek, akikkel a menedékházban találkoztam – bankárok, tanárok, ingatlanértékesítők –, mind nagyjából ugyanazért voltak ott.”
Könyvében sokakat idéz a nyugalom művészetéről, az ikonikus énekes, életművész Leonard Cohennel kezdve, írót, misztikus szerzetest, egészen a Szilikon-völgy „Yogler”-programjáig, az Intel „csendes pihenő”-jéig, az amerikai veteránok rehabilitálásáig, s hogy „ma már az amerikai vállalatok egyharmadának van "stresszcsökkentő programja", és ez az arány napról napra nő.”
„Kezdem azt gondolni, hogy a sebesség korában nincs üdítőbb, mint a lassúság. A zavaró körülmények korában nincs nagyobb luxus, mint a koncentrált figyelem. Az állandó mozgás korában nincs fontosabb, mint a csendes üldögélés.
Elmehetnénk nyaralni három hónapra Párizsba, Hawaiira vagy New Orleansba, és biztosan irtó jól éreznénk magunkat, de ha hazatérve azt szeretnénk érezni, hogy újjászülettünk – hogy élünk, tele vagyunk új reménnyel és imádjuk az egész világot –, akkor szerintem legjobb, ha megkeressük azt a nyugodt és csendes helyet, ahonnan nem megyünk sehová.”



2016. február 8., hétfő

Hajdu Anita: Utamaro szépségei

Vince Kiadó, 2015


Dr Osman Péter ismertetése


A 2010-es karácsonyi könyvvásár egyik legnagyobb, legkülönlegesebb szenzációja volt a Vince gyönyörű albuma: Hirosige – Edo száz nevezetes látképe (Hírlevél 2010/23. sz.). Aki addig nem volt híve a klasszikus japán festészetnek, ennek hatására biztosan azzá vált. Hasonlóképp megragadó a Kölnben élő festőművésznő e gyönyörű kiállítású kötete, amelyben 50 akvarellje látható Utamaro fametszetei nyomán. Az akvarell légies szépsége még tüneményesebbé teszi – és a mai ízléshez is közelebb hozza – a japán művészet e csodáit. A képekhez a szerző azok mondandójának és hangulatának megértését segítő, igen jó, apró magyarázatokat fűz.


Kitagava Utamaro (1753?-1806) a japán fametszés és festészet „lebegő világ” stílusának egyik legelismertebb mestere volt. Hajdu Anita igen tartalmas és érdekes bevezetőjéből idézve: „A tizennyolcadik század a japán fametszőkultúra fénykora. Vége felé a fametszés technikája már rendkívül kifinomult, különösen a többszínű nyomás tökéletesítésének köszönhetően. Az erősödő városi  polgárság körében megnőtt az érdeklődés az aránylag olcsó, könnyen  hozzáférhető nyomatok iránt, annál is inkább, mivel ezek főleg a "lebegő világ" híres színészeit és hírhedt szépségeit örökítették meg. Az igénnyel ugrásszerűen megnőtt a kiadók száma; az ő feladatkörükbe tartozott a művészek alkalmazása, továbbá a nyomatok kiviteleztetése, forgalmazása. (Hittük volna, hogy az internet előtti modern viszonyokhoz képest is ilyen fejlett volt ez az iparág az évszázadokkal korábbi japánban? – OP) Az egyik legnevesebb kiadó foglalkoztatta vezető művészként több évig Utamarót is, akinek tehetsége már kora gyermekkorában megnyilvánult. Pályafutását színdarabok címlapjának tervezésével (az ő idejében lett a kabuki színház igen népszerű), könyvillusztrációkkal, plakátok, művészi albumok készítésével kezdte, míg fokozatosan rá nem talált saját, jellegzetes műfajára: gyönyörű nők fél alakos ábrázolására. Ezzel új fejezet nyílt a japán fametszet tematikájában, mivel a korábbi erősen idealizált egészalakos ábrázolás nem nyújtott lehetőséget a modellek karakterének és kedélyállapotának kibontakoztatására – ezt csak Utamaro volt képes különleges bravúrral, néhány egyszerű vonal segítségével elérni. Az ő hölgyei boldogok, szomorúak, cinikusak, intrikusak, pajkosak, finomkodók, aggályosak, fennhéjázok. Metszetein megtalálható a lelki rezzenések és kedélyállapotok széles skálája. Ezeket esetenként sorozatban is megjelenítette; legismertebbek a "12 óra a Vigalmi Negyedben", " Tanulmányok a Női Fiziognómiáról", "Gyűjtemény a Legismertebb Szépségekről".”


Az itt sorakozó karakterekről: „Utamaro Edóban, Japán akkori fővárosában, az ottani vigalmi negyed közelében élt, valószínű, hogy képeinek nőalakjai is javarészt onnan származnak. Néhány metszetének címe is az ott élő híres szépségek nevét viseli. Azonban nem csak az említett hölgyeket választotta modellként; találunk nála számos ábrázolást egyszerű dolgozó nőkről is; a nagymosást végző lánykát, a krumplit pucoló konyhalányt, a fodrásznőt, a parasztasszonyt, sőt a legalacsonyabb rangú utcalányt is érdemesnek találta a megörökítésre, nem egyszer természetes környezetükben, így a képek az utókor számára kordokumentumként is értékesek. Számos metszetben örökítette meg az anya, és gyermeke közötti viszonyt is - ezekből az ábrázolásokból végtelen gyöngédség árad. Nem hallgathatjuk el szemérmesen az ún. sunga képeket, amik a fametszetek  nem kis hányadát képezik. Ebben a műfajban leghíresebb a "Párna- könyv" című albuma. A korszellemnek megfelelően a nemi aktus többé-kevésbé kendőzetlen ábrázolásáról van szó, ami az ő idejében rend- kívül népszerű volt. Ezeknek egy szelídebb változatát e kötetben is megtalálja az olvasó.”