Martos Gábor: „Ilyet én is tudok” - Sokmilliós művek kalapács alatt

Typotex, 2018 
Dr Osman Péter ismertetése
„Martos Gábor 2000 óta foglalkozik intenzíven a műkereskedelem elméleti kérdéseivel. Miután több száz cikket írt ezekkel kapcsolatban hazai és külföldi lapokban, a témából 2011-ben – Magyarországon elsőként – az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában PhD-fokozatot szerzett.” (Forrás Typotex)

Ez a kötete a Typotexnél megjelent Műkereskedelem — Egy cápa ára c. könyve (Hírlevél 2013/17.) ikerdarabja. Martos itt nagyon alapos, elmélyült elemzéseket kínál, kiváló szakmai felkészítésként annak, aki jobban akarja érteni, mi és miért történik e piacon, s mi alakítja az árakat. Sok idézettel mutatja, hogyan kezelik, értelmezik, magyarázzák a szakértők e témát. A hozzáértő pedig tanulságos párhuzamba állíthatja mindezt az immateriális vagyon értékének és árának kérdéskörével.

„Modern vagy kortárs, elsősorban absztrakt, nonfiguratív műveket bemutató képzőművészeti kiállításokon rendszeresen hallható a megjegyzés: »Ilyet én is tudok…« Amikor pedig egy ekként minősített alkotás dollár- vagy fontmilliókért cserél gazdát, joggal érkezik a kérdés: »Ki az a #*@, aki ennyi pénzt ad ezért?« Márpedig a világ legdrágábban elkelő műtárgyai között ma a legtöbb sztártétel az úgynevezett post-war vagy a kortárs művek közül kerül ki. A könyv ezekből a topleütésekből válogat, bemutatva a művek szerzőit, az alkotások történetét, illetve megpróbál szakmabeli elemzések segítségével magyarázatot találni a sokszor irracionálisnak tűnő árakra. (Idézetek a könyvből.)

Erről szól: „Ez a könyv arra vállalkozik, hogy bemutasson egy csokorra valót olyan modern, illetve kortárs, elsősorban absztrakt/nonfiguratív műalkotásokból, amelyek láttán jó eséllyel hallhatjuk azt bizonyos nézőiktől, hogy »ilyet én is tudok«, ám amelyek – fittyet hányva erre a hetyke állításra, illetve az eladásuk utáni, esetenkénti »ki az a…?« típusú értetlenkedő csodálkozásra, az elmúlt években nagyon magas, konkrétan 30 millió dollárt is meghaladó áron kerültek új tulajdonoshoz. Az összeállításban egyformán figyelembe veszem a nyilvános árveréseken, illetve a bármilyen formában nyilvánosságot kapott magánüzletekben létrejött adásvételeket; igyekszem röviden bemutatni a piacon legfontosabb/legsikeresebb ’sztárművek’ alkotóit, valamint ezeknek a műveknek a történetét, illetve különböző szakértők – művészettörténészek, kritikusok, esztéták – véleményét idézve megpróbálom felvázolni, hogy az adott esetben a nagyközönség bizonyos tagjainak a szemében nemcsak semmitmondó, de egyúttal semmit sem érő műtárgyak a velük alaposabban foglalkozók számára miért is jelentenek legtöbbször mégis komoly, művészettörténeti szempontból is értékelendő szellemi produktumokat.”

„Csakis és kizárólag tényeket, illetve bizonyos személyek által a tényekben szereplő alkotók munkásságához vagy éppen bizonyos konkrét műveikhez fűzött gondolatokat fogok felsorakoztatni ezeken az oldalakon – a ’tanulságok’ levonását pedig kinek-kinek a maga véleményére, annak megváltoztathatatlanságára vagy akár elmozdulására bízom.”

A piac nagyságáról: „A tavaly kiadott The Art Market 2017 című elemzés szerint – amely tehát értelemszerűen az előző év adatait tartalmazza – 2016-ban a világ műtárgypiacának összesített forgalma 56,6 Md dollár volt. (...) Az 56,6 Md dollár 81 %-át három ország, az Egyesült Államok (a teljes forgalom 40 %-a), az Egyesült Királyság (21%) és Kína (20%) ’termelte meg’; a koncentrációra jellemző, hogy a negyedik helyen Franciaország már csak hét, az ötödiken és a hatodikon Németország és Svájc már csak két-két %-kal szerepel, és a világ összes többi része osztozik a maradék nyolc %-on. Egy másik kimutatás szerint viszont ma mindössze a társadalom legvagyonosabb négy százaléka gyűjt egyáltalán műtárgyat, vagyis ezen a piacon ők költik el ezt a rengeteg pénzt.” („Gyűjt”: ez az esetek nagy hányadában elsősorban vagyongyarapítást, befektetést jelent – OP)

Mike Wright, Bart Clarysse, Philippe Mustar, Andy Lockett: Academic Entrepreneurship in Europe (A felsőoktatási intézmények céges vállalkozási tevékenysége Európában)

Edward Elgar, 2007

Dr Osman Péter ismertetése

Első szavunkkal emeljük ki, hogy a címben szereplő entrepreneurship kifejezésnek több jelentése is van. Itt a fordítással a téma szerinti jelentéstartalmát igyekeztünk visszaadni.

A világ legjobbjai közé tartozó szakkönyvkiadó könyve olyan témakört vizsgál, amely az utóbbi időkben a fejlődés élvonalát alkotó országokban, és az Európai Unió gazdaság- és tudománypolitikai műhelyeiben is mind nagyobb közfigyelmet kap. A keretét egy szó szerint létfontosságú kérdéskör adja: jelesül, hogy hogyan lehet a gazdaság versenyképességének javítása érdekében eredményesebbé és hatékonyabbá - szerényebben szólva működőképessé - tenni a felsőoktatási intézményeknél (a továbbiakban egyetemet mondunk) végzett K+F tevékenységek eredményeinek, és - szélesebb merítéssel - a náluk keletkező új tudásnak a gazdaságban való hasznosítását. Általánosan elfogadott tény, hogy erőteljesen növelheti a gazdaságban folyó ipar innovációs tevékenységek eredményességét, ha azok hatékonyan támaszkodnak a felsőoktatás ‘tudásgyárai’ által létrehozott új fejlesztésekre, azok gyakorlatban hasznosítható új ismereteire. Mindennek a gazdasági, sőt nemzetstratégiai jelentősége napról-napra növekszik, hiszen a cégeknek, régióknak, országoknak a mind erőteljesebben kibontakozó tudás-alapú gazdaságban kell helytállniuk, ahol az ipar által létrehozott hozzáadott érték igen jelentős, és tendenciájában növekvő hányadát a szellemi alkotások hasznosítása adja. Aki ebben lemarad, az zuhan lefelé a globális gazdaság táplálékláncában. Ugyanakkor, a neves amerikai egyetemeknek az új cégek létrehozásában megjelenő teljesítménye - a Genentech-től a Google-ig - reflektorfénybe állította a közösségi szektorban végzett kutatás stratégiai szerepét nemcsak az új tudás és új technológiák létrehozásában, hanem szintúgy a csúcstechnológiai cégek létrehozásában és fejlesztésében.

Mindezzel nincsenek alapvető ellentétben, inkább árnyalják a képet a megállapítások, amelyekkel a kötet bevezetője indul: Az egyetemek természete Európában változóban van a ’90-es évek közepe óta, amit több tényező is gyorsít. Közöttük a legfontosabbak: a közfinanszírozásuk csökkenése, valamint az a kialakult társadalmi vita, amely arról szól, hogy milyen szerepet kell betölteniük a társadalomban. Számos európai ország fogadott el törvényt az egyetemek szabadalmaztatási tevékenységéről is. Ezek a változások növelik a nyomást és az ösztönzést is az egyetemeken arra, hogy mind nagyobb hangsúlyt kapjon náluk a kutatásaik gazdasági hasznosítása. Különösen nagy figyelmet érdemel ebben az egyetemek céges vállalkozási tevékenysége, amely az eredményeik gazdasági hasznosításának továbbfejlesztését jelenti, túllépve a hagyományos licencértékesítésen az új vállalkozások létrehozása felé. Ez utóbbiak adhatnak megfelelő keretet az egyetemeken létrehozott technológiák és tudás azokon kívül megvalósuló hasznosításához. Magyarán, mindez azt az erősödő igényt jelenti, hogy az egyetemek a korábbiaknál nagyobb mértékben forduljanak a gazdaság felé, ezzel részben vegyék le a finanszírozásuk terheit az adófizetők válláról, és - ami nyilvánvalóan még fontosabb - igyekezzenek minél nagyobb mértékben hozzájárulni a nemzetgazdaságok tudásbázisának növeléséhez.

E könyv kinyilvánított célja, hogy az amerikaitól erősen különböző európai viszonylatban adjon képet az egyetemi spin-off vállalkozások létrehozásáról, annak megvalósulási folyamatáról. Európait mondván valójában öt országra összpontosítja e vizsgálódást: Belgiumra, Franciaországra, Németországra, Svédországra és az Egyesült Királyságra. Ez sokszempontú vizsgálódást tesz lehetővé, mivel ezek az országok az intézményi környezet széles spektrumát testesítik meg, egyebek közt olyan vonatkozásokban, mint az egyetemeket körülvevő általános intézményi keretek, a szellemi tulajdonra vonatkozó tulajdonosi jogok rendezése az egyetemeket illetően, az egyetemi spin-off vállalkozások létrehozásának ösztönzésével és finanszírozásával kapcsolatos folyamatok és politikák.

A szerzők kiemelik: viszonylag egyenes út vezet egy jogi személy megteremtéséhez, a vállalat létrehozása azonban egyáltalán nem szükségszerűen jelenti, hogy az a továbbiakban tőkenyereséget és jövedelmet termel. Ezért igen nagy szükség van arra, hogy megértsük a spin-off vállalkozások létrehozásának folyamatát, különösképpen pedig azt, hogyan lehet vagyont termelni a hagyományosan nem üzlet-orientált egyetemek által meghatározott környezetben.

Az előzőekben az ilyen tárgyú vizsgálódások, s úgyszintén a gazdaságpolitika alkotóinak figyelme főként néhány ebben sikeres USA intézményre összpontosultak, mint pl. az MIT és a Stanford. Az európai egyetemek azonban ebben egészen más képet, viszonyokat, feltételrendszereket és hatásmechanizmusokat mutatnak. Olyan gazdasági környezetben működnek, amelyben a high-tech alapú vállalkozások meglehetősen újak és fejletlenek. A spin-off folyamatok így szükségképpen nagyon is különböznek az erősen fejlett high-tech vállalkozói viszonyok között megvalósulóktól, amilyen pl. Boston vagy a Szilikon Völgy. Ez utóbbiakban már gyakorlattá vált, hogy az üzleti körök választják ki a legjobb projekteket és rendelnek hozzájuk forrásokat, azaz a spin-off folyamatokban az üzlet húzza az innovációk hasznosítását. Európában viszont, ahol sokkal gyengébb az innovációs erőtér - a bevezető is utal az Európai Innovációs Paradoxonra (amelynek fogalmát az Európai Bizottság vezette be, és arra a szomorú tényre utal, hogy Európában erős a tudomány, ám gyenge az innováció) és gyengébbek vállalkozói közösségek, valamint az innováció egyéb kulcsfontosságú mozgatói, a közösségi kutatási szervezeteknek, s közöttük az egyetemeknek sokkal kezdeményezőbb inkubációs szerepet kell betölteniük - itt a spin-off-oknál inkább a technológia kínálat nyomása a mozgatóerő.

A kötet több szinten is elemzi a spin-off vállalkozások fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket. Ilyenek: a különféle politikákkal való összefüggéseik, ◙ a spin-off cégek típusai, ◙ az inkubációs folyamatok, amelyek szerephez jutnak a spin-offok fejlesztésében egyrészt az egyetemek, másrészt közösségi kutatási szervezetek szintjén, ◙ a folyamatok, amelyek a spin-off cégek szintjén játszanak szerepet, ◙ az egyéni vállalkozók és a vállalkozói teamek szerepe, ◙ a finanszírozók szerepe.

A fejezetek: Közösségi politikák az egyetemi spin-off vállalkozások elősegítésében ◙ A spin-off vállalkozások típusai ◙ Folyamatok intézményi szinten: inkubáció modellek ◙ Folyamatok cég szinten: a fejlesztés fázisai és modelljei ◙ Vállalkozói teamek a spin-off-okban ◙ A pénz szűkösségének problémái, és finanszírozáshoz jutás ◙ Megállapítások, következtetések és megfontolandó szempontok a spin-off-okkal kapcsolatos politika alkotáshoz.

Helmut Kohl A fal leomlásától az újraegyesülésig

Antall József Tudásközpont, 2014

Dr Osman Péter ismertetése

„Helmut Kohl visszaemlékezése sorsfordító időszakba kalauzolja az olvasót, a német újraegyesülési folyamat korszakába. A tárgyilagos hangú memoárból kiderül: a berlini fal 1989. november 9-i leomlása nem jelentette automatikusan a német egység megteremtését – az egységet tűzön-vízen keresztül képviselő, mégis mértéktartó politikai vezetésre volt szükség ahhoz, hogy a németek 1990. október 3-án már a két Németország újraegyesülését ünnepelhessék. Helmut Kohl számtalan ütköző nézőpontra mutat rá e sorsdöntő napokból: a nyugat-európai államok vonakodásától, a párton belüli intrikáktól és a bel-német ellenállástól kezdve az NDK-val és a Szovjetunióval folytatott nehéz tárgyalásokon, az amerikai elnökkel kialakított és elengedhetetlenül fontos szoros együttműködésen, valamint a nyugatnémet és a keletnémet márka közötti átváltási problémákon át a teljes szuverenitás és az egyesült Németország NATO-tagsága által felvetett létfontosságú kérdésekig. Helmut Kohl végül egy minden európaihoz szóló, nagyon is aktuális felhívást fogalmaz meg, amely a németországi egység megteremtése óta a szeme előtt lebeg. Ez pedig az európai egyesülésnek, az „érme másik oldalának” a beteljesítése. A magyar kiadás Helmut Kohl magyar olvasókhoz címzett, személyes hangú előszavával válik teljessé.” – a kiadó ajánlója.

Tükör által világosan… Tények vagy illúziók? A világtörténelem és a nagypolitika iránt érdeklődő magyarok számára különleges jelentősége van az akkor hivatalban lévő nyugatnémet kancellár krónikájának. Meggyőződések, illúziók, hozzájuk kötődő remények 1989 óta élnek itt arról, mekkora szerepe és érdeme van Magyarországnak az akkor felszínre tört történelmi változásokban. Vajon mennyire igaz, hogy különleges szerepet játszott a szovjet tábor összeomlásában azzal, hogy a Nyugatra menekülő NDK állampolgárok tömeges kiengedésével elsőként törte meg az NDK politikai épségét, s ezzel elindította a folyamatot, amely Németország újraegyesítéséhez vezetett? Vajon a híres páneurópai piknik volt-e a pillangó, amely szárnyai meglebbentésével kiváltotta a tornádót, amely végül is elhozta a Szovjetunió és tábora lelépését a geopolitika csatateréről? Mennyiben volt kockázatos a vasfüggöny szó szerinti, s még inkább az átvitt értelmű megbontása? Kevesen szólhatnak erről több akkori közvetlen rálátással, mint Helmut Kohl, még ha az ő rálátása sem lehetett teljeskörű.

„Senki sem akart egy nyolcvanmilliós ország szomszédja lenni.” – Kohl józan megállapítása az egyesülést illető ellenérzésekről ϴ „Kétszer már legyőztük a németeket! Erre most megint itt vannak!” – Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök a tizenkét EK-tagállam állam- és kormányfőinek december 8-i és 9-i strasbourgi csúcstalálkozóján ϴ „Ha meg akartuk akadályozni, hogy az emberek oda menjenek, ahol nyugatnémet márkához jutnak, akkor oda kellett vinnünk a nyugatnémet márkát hozzájuk.” Kohl az NSZK stratégiájáról ϴ „Gorbacsov főtitkár – a kancellár egyetértése mellett – megállapította, hogy a Szovjetunió, a Német Szövetségi Köztársaság és az NDK között semmiféle véleménykülönbség nincs abban a tekintetben, hogy az egység kérdését maguknak a németeknek kell megoldaniuk, és nekik maguknak kell arról is dönteniük, hogy milyen állami keretek között, milyen határidőkkel, milyen gyorsan és milyen további feltételek mellett kerüljön sor az egység megvalósítására.” Kohl beszámolója a Bundestagban a Gorbacsovval folytatott 1990. február 10-i tárgyalásról. – idézetek a könyvből.

Az emberiség történelme kételyt kizáróan azt mutatja, hogy a bölcsesség tartós trónra kerülésétől eltekintve szinte bármi megtörténhet, ám az, hogy a II. világháború utáni két német állam puskalövés és bármi más katonai agresszió nélkül, egy történelmi időskálán igen gyors folyamatban egyesült, alighanem minden idők legvalószínűtlenebb történelmi fejleménye. Nem nagyon sokkal meglepőbb, mintha földönkívüli békefenntartók jöttek volna azt nyélbeütni. Az érdeklődők számára a „mi történt”-nél jóval fontosabb a „miért”, hiszen az eseményeket többé-kevésbé ismerjük – legalább is ahogy a felszínen megjelentek -, ám arról mindig csak töredékes ismeretek kerülnek ki, hogy milyen erők és megfontolások mozgatták azokat a kulisszák mögött, a geopolitika boszorkánykonyhájában, és kik milyen szerepet játszottak bennük. Kohl könyvét éppen az teszi különösen érdekessé és tanulságossá, hogy ő egyike azoknak, akik a legteljesebb áttekintéssel bírtak mindebben, sőt jelentős részese is volt a folyamatok, történések alakításának. Krónikájában bőkezűen megosztja velünk az ő ebbéli személyes történelmét, a kancellárként követett céljait, stratégiáját, helyzetértékeléseit, megfontolásait, a személyes érzéseit, s szintúgy a többi főszereplőt illető szakmai és személyes véleményét. A továbbiakban bemutatásul ebből adunk némi ízelítőt.

„Hat héttel azután, hogy a magyarok 1989 májusában nekiláttak a műszaki határzár lebontásának és a "vasfüggöny" megszüntetésének, Mihail Gorbacsov, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke első hivatalos látogatására a Német Szövetségi Köztársaságba érkezett. Ez a találkozás mindkettőnk számára sorsdöntőnek bizonyult, amelynek nagy hatású következményeit azonban 1989 júniusában még senki sem sejthette. (…) A találkozó azon három fő témakör köré szerveződött, amelyeket még az 1988. októberi moszkvai látogatásom alkalmával közösen fogalmaztunk meg:

– A Szovjetunióval, legnagyobb és legfontosabb keleti szomszédunkkal minden területen ki akartuk építeni a kapcsolatainkat. Ezek a kapcsolatok számunkra központi jelentőségűek voltak.

– A két állam és a két kormány közötti kapcsolatokat a kölcsönös bizalomra építve ki akartuk szélesíteni, hogy ezen az alapon tartós jószomszédi viszonyt alakíthassunk ki egymással.

– Elő akartuk készíteni az utat a népeknek a kormányok közötti egyetértésen túlmutató megbékélése felé.” S egy megállapítás, amelynek valódi jelentőségét csak az események további menete mutatta meg: „Gorbacsov ezúttal sokkal jobb benyomást keltett, mint néhány hónappal korábbi moszkvai látogatásom idején. Különösen a saját helyzetét illetően tűnt sokkal bizakodóbbnak.”

Kölcsönös pozícióharc és puhatolózás a találkozón: „Végül áttértünk az NDK helyzetének megbeszélésére. A szocialista államokban zajló alapvető átalakulások kapcsán Gorbacsov arra hívta fel a figyelmet, hogy ha valaki megpróbálna kívülről beavatkozni az eseményekbe, az csak a helyzet bizonytalanná válásához vezetne, és így a Nyugat és a Kelet közötti kölcsönös megértést is veszélyeztetné. Én határozottan kijelentettem, hogy a Német Szövetségi Köztársaság egyáltalán nem érdekelt az NDK destabilizálásában. (Ez visszatérő, rituális eleme Kohl nyilatkozatainak. Annyi bizonyos, hogy tényleg nem volt érdekük, hogy az NDK-t olyan problémák sújtsák, ami az ottani keményvonalasok megerősödését eredményezhetik. – OP) Pillanatnyilag azonban leginkább maga Honecker főtitkár felelős az NDK helyzetének bizonytalanná válásáért, méghozzá azért, mert nem hajlandó bizonyos változtatásokra. Tőlem folyton azt követelik, magyaráztam Gorbacsovnak, hogy gyakoroljak nyilvánosan nyomást az NDK-ra, miszerint ott is vezessenek be olyan reformokat, mint amilyeneket a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon már elindítottak. Tudomásom van róla, hogy a helyzet az NDK-ban napról napra nehezebb lesz, és ezért a nyilvánosság előtt igyekszem e kérdésben visszafogottan nyilatkozni, ugyanakkor a belpolitikai hatásokat nem hagyhatom teljesen figyelmen kívül. Gorbacsov nem reagált az elhangzottakra. Nyilvánvalóan nem akarta bírálni Honeckert.” Itt azonban olyan kijelentés következik, amely igen kevéssé áll összhangban a Szovjetunió addigi magatartásával: „Amit azonban ezt követően mondott, az mégiscsak a kelet-berlini vezetéssel szembeni figyelemreméltó távolságtartásáról árulkodott. Gorbacsov szerint ugyanis az NDK-ra is érvényes az az általános szabály, hogy mindenki felelős saját magáért. Moszkvának nem áll szándékában másokat kioktatni, hiszen ki szeretné, hogy kioktassák. A Szovjetunió minden vonatkozásban, így a politikai megújulás, a gazdaság átalakítása, valamint a szocialista államok önállósága terén is a pozitív változásokért száll síkra.”

Ha nem tudnánk, hogy mi következett, ezt kétség és habozás nélkül üres frázisnak vehetnénk, hiszen mindaddig a történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy Moszkva inkább csak kényszerűen és a saját politikai belharcai függvényében engedi a táborában a politikai megújulást, a gazdaság átalakítását. (Akkoriban még élt a pesti vicc, hogy mi a moszkvai segélyhívó száma: 56-68-79 [1956: Budapest, 1968: Prága, 1979: Afganisztán], nem is említvén az 1953-as NDK beavatkozást.) Így viszont Kohl egyike lehetett a nyugati vezetőknek, akik legelsőkként kaptak jelzést a készülőben lévő nagy fordulatról. Nagyon is logikus az álláspontja: „A legnagyobb európai kereszténydemokrata párt elnökeként ideológiai tekintetben igen távol álltam az SZKP főtitkárától, ugyanakkor mégis érdekelt voltam a sikerében. Az ugyanis növelné a béke esélyeit, az általa képviselt reformpolitikával pedig fontos lépéseket tehetnénk a németkérdésben is..” S talán itt megkockáztatható a kijelentés: valószínűleg igazából sohasem tudjuk meg, mi mehetett végbe „a Gorbacsov által képviselt reformpolitika” hátterében, milyen erők vezényelték le azt a folyamatot, amelynek során a sok tekintetben még mindig a geopolitika egyik fő hatalmát jelentő Szovjetunió legfelső vezetése rövid úton lebontotta a birodalmat, harc nélkül feladta annak külső pozícióit, feloszlatta a „szocialista tábort”, és mindezzel a geopolitikai harcmezőn messze az USA mögé léptette vissza az országát. E miértre Kohl sem ad választ, a hogyannak viszont igen fontos vetületét tárja elénk.

„A következő két találkozón, június 13-án és 14-én, a leszerelési szempontok mellett az a kérdés is nagy hangsúlyt kapott, hogy hogyan segíthetne a Német Szövetségi Köztársaság a siralmas helyzetben lévő szovjet gazdaságon. (Ez a történeten végighúzódó Kohl-Gorbacsov játszma egyik különösen érdekes vonala. Amennyire nyilvánvaló, hogy a Szovjetuniót gazdaságilag hozták vert helyzetbe, különösképp Reagan „csillagháborús” stratégiájával, annyira magától értetődő az is, hogy Gorbacsov e vereséget nem ismerhette el. Így a Szovjetunió számára sokkal nehezebb volt elfogadni az NSZK anyagi segítségét, mint az utóbbinak nyújtania azt. – OP) Emellett azonban egy sor további kérdés is terítékre került, így például az eltűntnek nyilvánított hadifoglyok felkutatása, az egykori Kelet-Poroszország északnyugati részének megnyitása az NSZK-ból érkező turisták előtt, vagy az oroszországi németek autonómiájának visszaállítása. Amilyen nyitottnak mutatkozott Gorbacsov ezekben a kérdésekben, legalább annyira kitérően reagált az NDK-ban zajló fejleményeket érintő felvetésekre. (…)  Mindketten egyetértettünk abban, hogy ha javítani szeretnénk az összeurópai helyzeten, akkor ahhoz a német–szovjet kapcsolatokat is teljesen új alapokra kell helyeznünk. Ebből született meg azután a gondolat, hogy szükség lenne egy új szerződésre, amellyel a németek és a Szovjetunió ugyan nem zárnák le a múltat, de a jövőre vonatkozóan új perspektívákat teremtenének. Egy ilyen szerződést – amit mi "nagy szerződésnek" neveztünk el – bizonyára mindkét állam polgárai boldogan üdvözölnének. Én természetesen még azt is hozzátettem, hogy ebből a szerződésből mindaddig semmi sem lesz, amíg Németország megosztottsága elválaszt bennünket egymástól. A két nép kapcsolatát ugyanis ez terheli meg leginkább. Gorbacsov rögtön ellentmondott, méghozzá teljesen a szovjet álláspont szellemében. Ez a megosztottság, mondta, a történelmi fejlődés logikus következménye.”

Kohl beszámolója is megerősíti: Gorbacsov számára a dolgok végigvitelében a legfőbb nehézséget nem Nyugattal való megegyezés jelentette, hanem hogy azt elfogadtassa a saját országa és a „szocialista tábor” uralkodó erőivel. Az NDK esetében különösen nyilvánvaló volt, hogy a változások a hatalom egész rendszerének a bukását hozzák, természetesen a hatalmon lévőkével együtt, amit azok nagyon nem akartak elfogadni, kész szövetségeseként Gorbacsov belső és külső ellenzékének.

Egy különösen fontos mondat: „Ettől a naptól kezdve Gorbacsov véleménye lassan változni kezdett – ennek nem utolsósorban az volt az oka, hogy emberileg közelebb kerültünk és kölcsönösen a bizalmunkba fogadtuk egymást.” Krónikájának visszatérő eleme, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonít az abban főszerepet játszó politikusokkal fenntartott személyes baráti viszonyának. Az EK állam- és kormányfőinek november 18-i párizsi rendkívüli csúcstalálkozójával kapcsolatban írja: „Úgy tűnt, hogy még a barátomban, François Mitterrandban sem bízhatok meg.” Aligha kérdéses azonban, hogy vezető politikus csak addig honorálhatja politikai ügyekben a barátságot, ameddig az érdekek, amelyeket képviselnie kell, azt felül nem írják. (Nincs ez másként az üzleti életben sem.)

A fentebb említett anyagi segély pedig tényleg megvalósult: „Amikor 1989–1990 telén az orosz nagyvárosokban valóban összeomlott a közellátás, álltam a szavamat, és haladéktalanul megszerveztünk egy hatalmas segélyakciót: a szövetségi költségvetésből elkülönítettünk 220 millió nyugatnémet márkát, és a szövetségi köztársaság 1990. február közepétől a NATO-tartalékból élelmiszert és közszükségleti cikkeket szállított a Szovjetunióba.” Humanizmus? Sokkal inkább bölcs hozzáállás. A változások ellenzőit döntő mértékig megerősíthette volna a nép körében erősen növekvő elégedetlenség.

Gorbacsov látogatásának legfőbb hozadéka: „A legfontosabb esemény a "Közös nyilatkozat" elfogadása volt, amelyet Mihail Gorbacsovval írtunk alá. Ez a dokumentum több olyan fontos megállapítást is tartalmazott, amelyek nekünk, németeknek különösen fontosak voltak. Felvázoltunk benne egy politikai programot, amelyet aztán a következő években megpróbáltunk lépésről lépésre megvalósítani. Ez azonban elválaszthatatlanul összefüggött azzal, hogy sikerül-e elérni a nyilatkozatban megfogalmazott célkitűzésünket, vagyis sikerül-e egész Európában kivívni, hogy minden nemzetnek és államnak jogában álljon szabadon dönteni a sorsáról, és elérhető-e, hogy a nemzetközi jog alapelveit és normáit korlátozások nélkül betartsák, különös tekintettel a nemzeti önrendelkezésre. Németország számára különös jelentőséggel bírt az a megállapítás, hogy minden államnak joga van saját politikai és társadalmi berendezkedésének szabad megválasztásához. A bonni dokumentum messze túlmutatott a kétoldalú kapcsolatokon, mivel határozottan kiállt az európai identitás és az európai közösség mellett, amely a több évtizedes megosztottság ellenére is eleven maradt, és határozottan felszólította az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten részt vevő valamennyi államot, hogy működjenek közre Európa jövőbeli architektúrájának kialakításában.”

„Minden államnak joga van saját politikai és társadalmi berendezkedésének szabad megválasztásához.” Ebben a szerfelett bonyolult és kényes játszmában ennek az elvnek a közös deklarálása úgy, hogy az valóban kösse is a Szovjetuniót, gyakorlatilag az NDK szó szerinti feladását jelentette: azt a "puha" átmenetet, amely révén a keletnémetek a nyugati politikai és társadalmi berendezkedést választva egyesülnek az NSZK-val. Az NDK vezetése természetesen másként akarta. 1989 júniusáról írja Kohl: „A szűnni nem akaró menekült áradatról (a kivándorlási céllal az NSZK külképviseleteire menekülő keletnémetek – OP) hallva egyre növekvő aggodalommal figyeltem, hogy a Honecker-kormányzat továbbra is makacsul elzárkózik minden reform elől, miközben a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka hatására a legtöbb szocialista országban az emberek számára alapvetően pozitív változások mentek végbe. Az NSZEP önfejű magatartásán a siralmas gazdasági helyzet sem változtatott, fokozva ezzel a keletnémet polgárok elkeseredettségét.” Amint az események megmutatták, az NSZEP, azaz az NDK Német Szocialista Egységpártja számára az „önfejűség” feladása gyakorlatilag az önfeloszlatást jelentette, amint az be is következett. S hogy ehhez milyen keskeny, csapdákkal teli ösvényen kellett az NSZK-nak eljutnia, azt jól jellemzik Kohl szavai arról a nyárról: „A helyzet eszkalálódásához sem fűződött érdekünk. Tisztában voltam vele, hogy a keleti oldalon néhányan már alig várják, hogy Bonnban egy kicsit élesebben fogalmazzunk, ami ürügyként szolgálhatna ahhoz, hogy visszatérjenek a hidegháború agresszív módszereihez, és ismét meghiúsítsák a Kelet és Nyugat között alakuló reményteli közeledést.”

1989. augusztus 13-án, a berlini fal megépítésének 28. évfordulóján „a keletnémet állampárt központi lapja, a Neues Deutschland a valóságot szinte már felülmúlhatatlanul félreismerve arról írt, hogy "a növekvő gazdasági teljesítőképesség biztos alapokat teremt az emelkedő életszínvonal, a szociális biztonság, a teljes foglalkoztatás, a magas színvonalú oktatás és az ingyenes egészségügyi ellátás számára". A cikk a berlini falról mint a stabilitás biztosítékáról áradozott, és ezúttal is mereven elutasított mindenféle reformot. (…) Egy nappal később Erich Honecker az NDK-szocializmus erényeit dicsérte. Arról beszélt, hogy az erfurti mikroelektronikai kombinát sikeresen kifejlesztette egy 32 bites mikroprocesszor első működőképes kísérleti darabját, ami ékes bizonyítékul szolgál arra, "hogy a szocialista társadalmi koncepció bukását diadalmasan hirdető nyugati újságcikkek fabatkát sem érnek." (finom egyensúly: a tétel épp oly szilárd, mint amennyire a chip ezt bizonyítja. Amúgy nekünk is volt egy Mikroelektronikai Vállalatunk, amelynek bukásától feltehetően annak leégése mentett meg 1985-ban – OP). Még azt is hozzátette, hogy "a szocializmus lendületét az égvilágon semmi sem törheti meg." A menekültek tömege ennek épp az ellenkezőjéről tanúskodott. Ekkor már több mint 200 ezer NDK-állampolgár tartózkodott Magyarországon.” S megtörtént az elképzelhetetlen: „Augusztus 19-én azután eljött a megfelelő alkalom, amikor Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke egy "páneurópai pikniket" szervezett az osztrák határnál fekvő Sopron közelében. Amikor a piknik közben – az előzetes terveknek megfelelően – rövid időre megnyitották a határt, több száz ember egyszerűen átrohant Ausztriába.” Kohl hozzáteszi: „Mindezt Németh Miklós, az akkori magyar miniszterelnök döntése tette lehetővé, aki a határőröket több kilométer hosszan visszavonta az adott határszakaszról.” És: „A soproni tömeges menekülésben nemcsak a már Magyarországon lévők és a kiutazásra várók, hanem az NDK-ban maradók és a még tétovázók is új jelzést láttak. Habár a nyári szünet már majdnem véget ért, mégis tízezrek indultak el újból dél felé. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Vöröskereszt a magyar hatóságok támogatásával hatalmas sátorvárosokat épített, a Német Szövetségi Köztársaságban pedig külön számlákat nyitottak a magyarországi segélyszervezetek számára.” Itt már „repült a nehéz kő”, bár még a jövő titka volt, vajon „hol áll meg s kit hogyan talál meg?”

„Ezekben a zaklatott és nehéz napokban a magyarok egy meglepő indítvánnyal kerestek meg bennünket, amellyel rögtön az első téglát is kiütötték a berlini falból, és mintegy előrevetítették az NSZEP végnapjait. Horváth István bonni magyar nagykövet, a német nép barátja, azzal a kéréssel fordult Horst Teltschikhez, hogy Németh Miklós a lehető leggyorsabban és a lehető legteljesebb diszkréció mellett találkozni szeretne velem. Egy pillanatig sem haboztunk, és haladéktalanul megállapodtunk a magyarokkal egy augusztus 25-i, pénteki találkozóban.” S egy különösen izgalmas kérdés: „A magyar reformpolitikusokra hatalmas nyomás nehezedett. Mindent meg kellett tennünk, hogy a találkozót titokban tartsuk, és a rendkívül feszült viszonyt Budapest és Kelet-Berlin között ne élezzük tovább.” Akkoriban sokan tudni vélték, hogy a szovjetek mindenről értesülnek, egy akkori mondás szerint „még ki sem mondod, a Benczúr utcában már tudják!”. „Németh miniszterelnök, Horn Gyula külügyminiszter és Horváth nagykövet augusztus 25-én érkezett meg egy magyar kormányzati repülőgéppel a köln-bonni repülőtér katonai gépek számára fenntartott részére.” Megtörténhetett-e mindez a szovjetek tudta nélkül, s hogy az NDK ne szerezzen erről tudomást? Kohl azt érzékelteti, hogy igen. Németh nyíltan feltételes, menekülő klauzulával teljes ígérete pedig: „A magyar miniszterelnök a végére hagyta a megváltó bejelentést: "Az NDK-s menekültek visszatoloncolásáról szó sem lehet. Megnyitjuk a határokat. Ha valami külső katonai vagy politikai erő nem kényszerít bennünket más viselkedésre, akkor nyitva tartjuk a határt az NDK-s állampolgárok előtt."” Hiszen Kohl maga mondja: "Gorbacsov, aki a magyarországi reformokat kifejezett jóindulattal szemlélte, maga sem élvezte a nómenklatúra feltétlen támogatását (Understatement of the year! - OP), és senki sem tudta, hogyan reagálna majd Moszkva végül arra, ha Magyarország megnyitná a határait az NDK-ból érkező németek előtt." Van továbbá mindennek egy további, igen pikáns vonatkozása: „Németh arról is beszámolt még, hogy tudomása szerint Bulgáriában, Romániában és Csehszlovákiában is számos NDK-s turista tartózkodik, akik onnan kísérik figyelemmel, milyen irányt vesznek az események. Ők szépen kivárják majd a magyar kormány következő lépését, mondta a miniszterelnök, és utána vagy visszatérnek az NDK-ba, vagy Magyarországon keresztül kiutaznak Nyugatra.” Több mint valószínű, hogy az említett országok kormányzatai a saját további politizálásukhoz, igazodásukhoz szintúgy igencsak várták, hová vezetnek, és azzal mire engednek következtetni a magyarországi események.

S a realitás: „A mindent eldöntő kérdés azonban elsősorban az lesz, hogyan viszonyul a moszkvai vezetés a határnyitásra vonatkozó magyar tervekhez. Gorbacsov mindenesetre eddig még nem volt hajlandó érdemben nyilatkozni a németek önrendelkezési jogával kapcsolatban. "A világ – válaszolta legutóbb igen talányosan egy újságírói kérdésre – a mi hozzáállásunknak megfelelően fog változni." Nem sokkal később telefonon beszéltem Mihail Gorbacsovval. Tudattam vele, hogy miben állapodtunk meg Németh Miklóssal és Horn Gyulával, és megkérdeztem tőle, hogy támogatná-e a magyarokat. Gorbacsov először csak hallgatott. Majd azt válaszolta, hogy "a magyarok jó emberek". Többet ezzel kapcsolatban nem mondott. Ezzel egyértelművé vált a számomra, hogy a magyar miniszterelnöknek és a külügyminiszternek nem a saját szakállára kell cselekednie, mivel biztosak lehetnek benne, hogy Moszkva is áldását adja a döntéseikre.” Merész következtetés, főként ha azt is figyelembe vesszük, hogy Gorbacsovnak, amint arra Kohl is utal, menet közben folyamatosan meg kellett küzdenie az ilyen fejlemények belső és külső ellenzőivel.

Szavak, remények… „Még a gymnichi kastélyban konkretizáltuk a Magyarországnak nyújtandó segítséget. (Ez még Németh Miklós látogatásáról – OP) (…) Azt is elmondtam magyar vendégeinknek, hogy az Európai Közösségben és az Egyesült Államokban is kiállok majd amellett, hogy Magyarországot a lehető leggyorsabban és a bürokrácia mellőzésével kisegítsék a gazdasági válságból.” Tudjuk, mi lett belőle….

A történet sajátos része, hogy a magyar határnyitás menthette meg Kohlt a politikai bukástól: „Egész évben egyre világosabban éreztem, hogy a párton belüli ellenfeleim, Heiner Geissler, Lothar Späth, Kurt Biedenkopf, Walther Leisler Kiep, Rita Süssmuth és időnként még Norbert Blüm is a megbuktatásomra készülnek. Ők ugyanis nem értettek egyet azzal az irányvonallal, amelyet a párt és az ország számára kijelöltem. Ehelyett szerették volna a CDU-t határozottabban balra tolni. Ez azonban a hosszú évek óta egyértelműen képviselt Németország-politikánkat is érintette volna, és így az NDK polgárai és külföldi partnereink belénk vetett bizalmát is alapjaiban rendítette volna meg. Ellenfeleim azok közé tartoztak, akik a német egység lehetőségét ekkorra már régen feladták…” Kohl elmondja, hogy a Bundestag elnök asszonya és Richard von Weizsäcker szövetségi elnök is kész volt közreműködni az ő megbuktatásában. S ekkor jött pártja brémai kongresszusa: „szeptember 10-én, vasárnap, alig néhány órával azelőtt, hogy elindultam volna a pártkongresszus helyszínére, Brémába, megérkezett a magyar nagykövetségről a megváltó üzenet, miszerint aznap, vagyis vasárnap éjfélkor végre megtörténik, amire vártunk: ahogy azt Németh miniszterelnök augusztus 25-én a gymnichi kastélyban tartott titkos megbeszélésünkön megígérte, a Magyarországon tartózkodó NDK-állampolgárok kiutazhatnak egy általuk megjelölt országba. (…) A történelmi határnyitás másnapján a 750 kongresszusi küldött e világot megváltoztató események hatása alatt állt. A Geissler (a CDU főtitkára, akit Kohl kettejük ellentéte miatt e kongresszuson nem jelölt tiszte újbóli betöltésére – OP) körül kialakult csoport ugyanakkor még mindig nem adta fel a puccsal kapcsolatos terveit. Miután megtartottam hagyományos pártelnöki beszámolómat, én is bekapcsolódtam az éles kirohanásokkal tarkított vitába. Egy szenvedélyes, támadó hangvételű beszédben válaszoltam az engem ért vádakra, és visszautasítottam őket. A küldöttek lelkesen fogadták szavaimat, és állva tapsolták meg beszédemet. Ezzel a megbuktatásomra szőtt tervek meghiúsultak.”

Reng a föld az NDK-ban: „Október 9-én fordult elő először, hogy az NDK kormánya nem lépett fel egy ötven-hetvenezer résztvevőből álló tiltakozó felvonulás ellen Lipcsében. Az emberek demokratikus megújulást követeltek. Egy héttel később, október 16-án százhúszezer ember vonult végig Lipcse utcáin azon a tüntetésen, amelynél nagyobbra az NDK-ban az 1953. június 17-i népfelkelés óta nem volt példa. (Azt a szovjetek verték le, tankokkal –OP) Két nappal később, október 18-án megbuktatták Erich Honeckert.” Túl messzire azért nem mentek: „Az NSZEP-állam első embere Egon Krenz, a Politikai Bizottság korábbi második számú vezetője lett.” És „November 4-én a kelet-berlini Alexanderplatzon tartott tömegtüntetésen is kiderült, hogy Krenzben az NDK polgárai egyáltalán nem a reformert látták. A tüntetésen több mint félmillió ember vett részt, hogy tiltakozzon a kerékkötők – és köztük a név szerint is megemlített Egon Krenz – ellen. A Gorbacsovra hivatkozó és egyfajta emberarcú, „harmadikutas” szocializmust hirdető szónokok között számos neves és korábban rendszerhűnek számító író, művész és tudós is volt. Meglepő volt látni, milyen gyorsan átkerültek az ellenkező oldalra azok, akik hosszú éveken át a rezsim haszonélvezői voltak, és most egy olyan rendezvényen szónokoltak, amely végül az „NSZEP-boncok” számonkérésébe torkollott.” Csodálkoznunk kellene?

S vajon mennyire kell csodálkoznunk azon, hogy milyen ellenzői voltak a német egyesülésnek?

„A német egységet helyettesítő "harmadikutas" reformkommunista elképzeléseknek a nyugatnémet ellenzék soraiban is akadtak hívei. Walter Momper, Berlin polgármestere "a kapitalizmus és kommunizmus közötti harmadik út NDK-s politikájában" olyan egyedülálló és jövőbe mutató modellt látott, amelyet nem lenne szabad veszélybe sodorni a "fölösleges és zsákutcába torkolló újraegyesítési vita erőltetésével". Más neves szociáldemokrata politikusok is hasonlóan nyilatkoztak. (…) A világos politikai irányvonallal azonban a szociáldemokraták adósak maradtak. (…) Az SPD politikájának e kettőssége egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a szociáldemokratáknak az NSZEP-vel kapcsolatos stratégiája éveken át a két párt közeledését célozta, még ha az SPD erről ma már nem is akar tudni. (…) az SPD soraiban újból és újból megfogalmazódott az a követelés, hogy töröljük az újraegyesülésre vonatkozó rendelkezést az Alaptörvény preambulumából.”

„A Zöldek is görcsösen ragaszkodtak a kettős államiság eszméjéhez, és óva intettek a "német nemzetállam újjászületésétől"”.

A november 2-án és 3-án megrendezett német–francia csúcstalálkozóról: „A beszélgetés során Mitterrand szabad utat adott az újraegyesülésnek, és a csúcstalálkozó záró sajtótájékoztatóján még annak a kérésemnek is eleget tett, hogy kitérjen az elmúlt napok legkényesebb kérdésére. A francia elnök szavaiból első pillantásra arra lehetett következtetni, hogy ő is támogatja az álláspontunkat: "Én nem félek az újraegyesítéstől [...]. A történelem a maga útját járja. Én pedig elfogadom olyannak, amilyen. Szerintem a németek újraegyesülési törekvései teljesen legitim törekvések, már ha valóban ezt akarják, és valóban meg is tudják valósítani. Franciaország a saját politikáját aszerint fogja megválasztani, hogy az hogyan szolgálja a legjobban Európa és Franciaország érdekeit." Az utolsó mondatban már felcsillant bizonyos távolságtartás, amelynek mi, németek, beleértve magamat is, azokban a zaklatott napokban talán nem szenteltünk elegendő figyelmet. Sajnos később meg kellett állapítanom, hogy Mitterrand a következő néhány hétben egyfajta kettős játékot űzött. Az egyik közeli munkatársának például elárulta, hogy szerinte a német újraegyesülés a közeljövőben biztosan nem fog megtörténni. (…) Én ugyan akkor erről még nem tudtam, de Mitterrand és hozzá hasonlóan Margaret Thatcher is arra számítottak, hogy Gorbacsov sohasem lesz hajlandó elfogadni egy olyan egyesült Németországot, amely a NATO tagja.”

„A brit miniszterelnök asszonyt illetőn – a levéltárak megnyitása után – ma már egy értelműen bizonyítható mindaz, amit én akkoriban még csak sejthettem: Margaret Thatcher minden lehetséges eszközzel meg akarta akadályozni a német egység létrejöttét, és ebben központi szerepet szánt a szovjet pártfőtitkárnak. Már az 1989. szeptember 23-i moszkvai látogatásán megjegyezte Gorbacsovnak, mennyire aggasztják az NDK-ban zajló események. "„Angliának és Nyugat-Európának semmilyen érdeke nem fűződik a német újraegyesüléshez, mondta Thatcher asszony. Meglehet, hogy a hivatalos NATO-dokumentumokban valami más olvasható, de annak semmi jelentősége. Mi nem akarunk semmiféle német újraegyesülést." (…) Margaret Thatcher – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – Mitterrand elnökkel tárgyalva már 1989. szeptember 1-jén határozottan elutasította a német újraegyesítést, amelyet ugyanakkor lehetségesnek is tartott. Engem személy szerint hazugsággal vádolt, mivel én az egyesülésre törekedtem, Gorbacsovot pedig túl gyengének tartotta. Mitterrand is egyetértett vele, és kijelentette, hogy ő a stabil európai határok híve. Az újraegyesülést lehetetlennek látja: "Gorbacsov sohasem lesz hajlandó elfogadni egy egyesült Németországot, amely a NATO tagja, vélekedett a francia államelnök. Tehát emiatt nem is érdemes aggódnunk. Mondjuk azt, hogy megtörténhet, ha a németek úgy akarják, annak tudatában, hogy a két nagyhatalom úgyis megóv majd bennünket ettől.””

Kohl beszámol Gorbacsov tárgyalásairól, és sajátos állásfoglalásairól. „November 1-jén egy Egon Krenzcel folytatott megbeszélés során a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – igyekezve némi bátorságot önteni a beszélgetőpartnerébe – így foglalta össze a helyzetet: Krenznek tudnia kell, hogy egyetlen komolyan vehető csúcspolitikus – így Thatcher, Mitterrand, Giulio Andreotti, Wojciech Jaruzelski lengyel államelnök és az amerikaiak, akik – úgy tűnt, ez idő tájt még álláspontjuk kialakításával voltak elfoglalva – sem akarja, hogy Németország egyesüljön. Sőt valamennyien úgy gondolják, fejtegette Gorbacsov, hogy egy ilyen egyesülés egy sor robbanásveszéllyel fenyegető következménnyel járna. A vezető nyugati politikusok nagy része nem akarja, hogy a NATO és a Varsói Szerződés felbomoljon, mivel ezt a két tömböt a legfontosabb egyensúlytényezőnek tekintik.” És „Amikor november végén, vagyis már a fal leomlása után, Gorbacsov Rómában találkozott Giulio Andreotti olasz miniszterelnökkel, a pártfőtitkár azt mondta olasz vendéglátójának, hogy "az NDK és az NSZK egyesülése jelenleg nem aktuális". Jobb lenne, folytatta Gorbacsov, ha "Kohl barátunk” kicsit lehiggadna."” Ezt sem tudjuk meg soha: vajon Gorbacsov egy kamionnal egyensúlyozott végig egy drótkötélen a Niagara felett, vagy pillanatnyi helyzetek, erőviszonyok szerint manőverezett, ahogy az örvények vitték.

George Bush elnökről viszont Kohl a legnagyobb politikai és személyes elismerés hangján szól. „A németekkel szemben sem voltak előítéletei. Számára megmásíthatatlan tétel volt, hogy egy országot nem szabad megosztani. Az ő szemében az bűntettnek számított. A német történelemnek az a szakasza, amely a náci diktatúrával és a világháborúval oly sok fájdalmat és borzalmat okozott, Bush elnök számára végérvényesen lezárult. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy ő egyáltalán nem fél a múlt árnyaitól, és a németeknek nem kell az idők végezetéig vezekelniük. A németek már teljesítették a kötelességüket, és megbízható szövetségesek lettek. És ez fordítva is igaz volt, hiszen számomra ő volt az egyik legfontosabb – a német egységhez vezető úton pedig minden kétséget kizáróan a legfontosabb – szövetségesünk. 1989 és 1990 esemény dús hónapjaiban jó néhány személyes találkozón és számtalan telefonbeszélgetésben folyamatosan tájékoztattam az NDK-beli történésekről és a lépéseimről. Ugyanígy tett ő is. Az pedig, hogy a Németország számára sorsdöntő napokban ilyen szoros maradt az együttműködés közöttünk, egyértelműen bizonyítja, milyen óriási szerencsénk volt nekünk, németeknek, hogy akkor éppen Georg Bush volt az Egyesült Államok elnöke.”

Itt elejtjük a történet fonalát. A folytatást mindenki ismeri - úgy, ahogy. Itt végigkövethető az egyik legfontosabb főszereplő bennfentes nézőpontjából - ahogy ő látta. Tükör által világosan. Már csak két idézet. A visszaemlékezések záró mondatai: „1990. október 3-án Németország állami egységének megvalósításával elértük nagy nemzeti célunkat. Egy vízió megvalósult. De az útnak ezzel még nem értünk a végére. Hazánk állami egységének megteremtése sok tekintetben még csak a kezdetet jelentette, de az alapok, amelyekre építhettünk, már tartósnak bizonyultak. Ez különösen érvényes volt víziónk második részére, amelyet először a háború utáni években fogalmaztunk meg: arra, hogy Európa egyesülése ugyanannak az éremnek a másik oldala.”

S a magyar kiadás előszavának zárása: „Visszaemlékezéseimet 1990. október 3-ával, a német egység napjával zárom, amikor éjfél körül végigtekintettem a berlini Reichstag előtt boldogan ünneplő emberek és a fekete-vörös-arany német nemzeti lobogók tengerén. Ezt a megindító záróképet azzal a nyomatékos felszólítással kapcsolom össze, hogy békés és szabad jövőnkhöz Európa egyesülési folyamatát tovább kell folytatni és be kell teljesíteni.” Igen, „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés”, ám a tények nagyon azt mutatják, hogy ehhez még hiányzik pár nélkülözhetetlen adalék: összhang a célokban, összhang az érdekekben, a cselekvésben, s egy mindenki számára elfogadható vezetés know-how-ja. Más dimenzióban ugyanez: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…” Ma vitathatatlanul az egyesült Németország vezeti Európát. Kérdés, mikorra és hogyan juttatja el azt idáig…

Leander Kahney: Jony Ive - A zseni az Apple termékei mögött

HVG Könyvek, 2014

Dr Osman Péter ismertetése

„Jonathan Ive: az ember, aki kiszabadította a személyi számítógépet a szürke vagy bézs dobozából. A brit dizájnernek a londoni Design Museum 2003-ban Az év dizájnere kitüntetést adta, elismerésül Ive úttörő terveiért a 2002-es iMac-hez, amely abban az évben az Apple legnagyobb számban eladott terméke lett, valamint a 2002-es iPod-hoz. Azzal, hogy a dizájnt a személyi számítógép vonzerejének épp oly lényegi részévé tette, mint a teljesítményt és a sebességet, Ive alapvetően átírta a terméknormákat egy olyan iparágban, amely a ’70-es évekbeli létrejötte óta Szent Gráljaként kezelte termékeinek a szolgáltatásait…” Részlet az Encyclopaedia Britannica DVD-kiadás 2004-es évkönyvéből. A 2014-es kiadás pedig már – nem csekély elismerésként – terjedelmes, név szerinti szócikket is szentel az akkor 47 éves Sir Jonathan Ive-nak.

Kahney életrajzából világosan megmutatkozik Ive szakmai pályafutásának egy különleges, és talán egyedülálló, de mindenképp nagyon ritka jellemzője. A digitális forradalom minden korábbinál rövidebb idő alatt minden korábbinál nagyobb számban termelt ki zseniális birodalomépítő-vállalatvezetőket, s közülük is az egyik legnagyobb hatású Steve Jobs volt. Jobs lánglelkű alkotóként, félelmetes akarnokként, az embereit kíméletlenül irányítva és hajszolva vezette az alapítástól a csúcsra az Apple-t. Ekkori káprázatos pályaíve azonban vezetőként a bukásával zárult. Tíz évvel később viszont megtette azt, amit egy róla szóló könyv eredeti címe tökéletesen találóan így nevezett „Steve Jobs. A legnagyobb második felvonás az üzleti élet történetében” (Jeffrey S. Young – William L. Simon: Steve Jobs és az Apple sikertörténete, Lexecon Kiadó, 2009 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2009/5. sz.) E „második felvonásban” ismét a csúcsra vezette a végzeteshez közelítő nehézségek közé hanyatlott Apple-t, és haláláig az élvonalban tartotta, olyannyira, hogy a cég az ő halálát is pozíció veszteség nélkül élte túl. Ive karrierje itt abban különleges, hogy Jobs visszatérésével egyidőben fiatal, de korántsem kezdő dizájnerként szegődött a céghez, és ott az évek során olyan teljesítményt nyújtott, hogy igazából nehéz lenne megmondani, kettejük közül melyikük adott többet a másik sikeréhez: a szinte páratlanul karizmatikus vezető és félelmet nem ismerő – vagy akárcsak ésszerű visszafogottságot gyakorló – Jobs, aki a termékfejlesztői eszköztár kulcselemévé tette a dizájnt, vagy Ive, aki kulcsszerepet játszott a Jobs által kitűzöttek megvalósításában, és lényegében a kellően erős szárnyakat adta főnöke kivételes szárnyalásához. Az innovációkban legfőképp ők ketten teremtették meg az Apple-történelmet – más kérdés, hogy a világ előtt mindig a vezénylő tábornok kapja a figyelem és ismertség túlnyomó részét. S akkor már jegyezzük meg, amit e könyvből részletesen is megtudunk: izgalmas-szép munka az innováció, ám kell hozzá a kiváló szakembereknek az a serege is, akik munkája révén az álmokból és tervekből létrejönnek a polcokról hatalmas számban levehető termékek. Róluk is szól ez a könyv. Néhány idézet belőle elöljáróban:

„Mindig is átéreztem a kézzel készült dolgok szépségét. Rájöttem, hogy a legfontosabb az a gondosság, amellyel elkészítjük. Ha van valami, amit igazán megvetek, az az, ha látom egy terméken a nemtörődömséget.” – Ive Walter Isaacsonnak, Steve Jobs életrajzírójának (róla szóló könyve: Walter Isaacson: Steve Jobs, HVG Könyvek, 2011, l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2012/1. sz. - OP) ϴ „Mi, tervezők már nem tárgyakat tervezünk. Azt tervezzük meg, hogy a felhasználók miként gondolnak majd az adott dologra; hogy milyen tartalommal, jelentéssel telítődik majd, milyen funkciókat tölt be és hogy milyen lehetőségeket rejt.” Jony Ive ϴ „Az iMac eljövetele azt jelentette, hogy az irodai termékeket immár kamaszoknak kezdték árulni.” ϴ „Az iMac és az iBook sikere törvényszerűen Jony és tervezőcsapata kezébe adta a hatalmat. " ϴ „Alaposan megnőtt a cégben a fluktuáció – mondta a terméktervezők egykori vezetője. – Szinte a teljes mérnökcsapat lecserélődött. Sok régi kollégánk felmondott. Nem tudták tartani a tempót. A termékfejlesztésre szánt idő 3 évről 9 hónapra csökkent, és ezzel az Apple lett az egyik leggyorsabban újító cég a szakmában.” (Szinte hihetetlen, állandó erőltetett menet volt a termékfejlesztésben. Amint Isaacson, és mások is leírták, Jobs volt vezetőként a szent szörnyeteg. Kahney elmondja: Ive a maga angol úri modorában nem volt sokkal kíméletesebb. – OP) ϴ „Az Apple-termékeket döntően az különbözteti meg a többitől, hogy mi mániákusan odafigyelünk mindenre, nem csak a legkézenfekvőbb dolgokra. Megszállottjai vagyunk azoknak a részleteknek, amelyekről mások gyakran megfeledkeznek.” – Ive ϴ „Kicsit mániákusak vagyunk. Ha például gombot tervezünk, képesek vagyunk akár ötven modellt is készíteni, mondjuk egy Home vagy egy hangerő-szabályozó gombhoz. Elvitatkozunk azon, mennyire legyen magas a pereme; legyen-e a gomb alatt kapcsoló, kerek legyen-e; fémből vagy inkább műanyagból készüljön-e. Fontos számunkra a mérete, a hossza, a szélessége, a magassága. Ezért minden részlete nagyon okosan van kitalálva.” - Chris Stringer tervező az Apple stúdiójában dolgozó munkatársak részletek iránti megszállottságáról. ϴ „Mindig "az Apple tervezőcsapatáról" beszélnek, de Steve (Jobs – OP) sosem akarta, hogy reflektorfénybe kerüljünk; hogy megtaláljanak minket az újságírók és a fejvadászok. Ezért egymás közt azt mondogattuk, hogy mi vagyunk a "dizájnstúdió a vasfüggöny mögött"” – Doug Satzger, aki 1996 és 2008 között dolgozott az Apple tervezőcsapatában, ő lett a csapat fő szín-, anyag- és felületszakértője. (Azzal, hogy mennyire kritikus jelentőségű volt Jobs-nak és Ive-nak a termékek külső megjelenése, ez kiemelkedően fontos feladatkör volt. – OP) ϴ „Külön kutatás-fejlesztési részleg nincs az Apple-nél.” (A tudatosan vezérelt összjátékok révén a cég vezetői, tervezői, technológusai, gyártás- és ellátási lánc-irányítói jószerint egy nagy K+F részleget alkotnak. – OP) ϴ „Vezetőként Jony nagyon hatékony. Egy igazi halk szavú, angol úriember, mégis elérte, hogy Jobs meghallja őt. (…) Sokszor megesett, hogy Jony irányította Jobsot. (Nem kis teljesítmény! – OP) Ha fontosnak tartotta, akkor ő szólt Steve-nek, hogy szerinte ezen vagy azon változtatni kellene.” – Satzger ϴ „Bármit mutatsz Steve-nek, legyen az bármilyen nagyszerű, kritizálni fogja. Ezért a jó megoldás mellé kell néhány gagyi is.” Használati útmutató Jobs-hoz Tim Wasko felhasználói felület tervezőtől. (A felhasználói felület kialakítását Jobs kezdettől a legfontosabb eszközként kezelte a felhasználók megnyerésében. – OP) ϴ „Kezdettől fogva olyasvalamit akartunk, ami annyira természetes, magától értetődő és egyszerű, hogy senkinek sem jutna eszébe róla, hogy komoly tervezés eredménye. Nem a forma volt a fontos; ha úgy akarjuk, akár banán alakú is lehetett volna.” Ive az iPod dizájnról. („Az egyszerűség a végső kifinomultság.” Ez a Leonardo da Vincinek tulajdonított aforizma egyaránt volt Ive és Jobs dizájnfilozófiájának meghatározó elve, különösen szerencsés és gyümölcsöző egybeesésként az Apple számára. – OP) ϴ „Az iPod volt a 21. század első kultikus tárgya, ikonja. A középkori társadalmakban még a katedrálisoknak tulajdonítottak ilyen ikonikus formát. Az 1950-es évekre pedig az autóknak. 50 évvel később az iPod tölti be ezt a szerepet; ez az a technológia, amellyel az ember zsebre vághatja az egész világot. Az iPod megjelenése a 21. század társadalmának egyik kulcspillanata volt.” ϴ „Az iPod piacra dobását követően vált egyértelművé, hogy Jony minden addiginál nagyobb szerepet játszik a cégfilozófia formálásában. Meggyőződése volt, hogy egy számítógép vagy egy zenelejátszó használata egyszerű, megjelenése pedig gyönyörű kell hogy legyen, és ezzel megszabta nemcsak az iPod, hanem az új iMac– és iBook-modellek fejlesztésének az irányát is.” (A céghez való csatlakozásától kezdve Ive útja ritka töretlenséggel – igaz, rettenetesen sok munkával és óriási tehetséggel és eltökéltséggel – vezetett a csúcsra, túlélve Jobs elvesztését is. – OP) ϴ „Nem akarom, hogy az embereim a költségeken agyaljanak. Ne is törődjenek a költségekkel, mert nem ez a dolguk.” (Hihetetlen kijelentés egy tömeggyártó cég egyik vezetőjétől. Ive és csapata munkájának sikerét és jelentőségét mutatja, hogy ezt is megengedhette magának/maguknak. Szerencsés együttállás ebben, hogy Jobs gyakran hasonlóképp gondolkodott a fejlesztőiről. S hogy miért tehették? Erről szól a következő idézet. – OP) ϴ „A folyamatos fejlesztésben az Apple épp a saját fegyverével győzte le a legélelmesebb "követőket". Ők nem tesznek mást, mint fognak egy nyerő terméket, megépítik annak olcsóbb verzióját, és villámgyorsan piacra dobják. A néha csupán olcsó utánzatok mellett sokszor egészen jó minőségű versenytársak is akadnak, lásd az ezernyi androidos telefont. Az Apple azonban az iPad gyors, agresszív fejlesztésével, és azzal, hogy minden újabb verzió klasszisokkal lesz jobb az előzőnél, mindig az élen tud maradni.”

Az Ive-val nagyjából egyidős Kahney-t a Wikipedia egy érdekes, korunkra jellemző szakmai kategóriába sorolja: technológiákkal foglalkozó író (technology writer and author). Elmondja, hogy négy könyvet írt az Apple-t övező szubkultúráról és magáról a cégről: The Cult of Mac, Cult of iPod, Inside Steve's Brain és e kötet. Jelenleg leginkább arról ismert, hogy szerkesztője és kiadója a Cult of Mac c. népszerű blognak. E könyve idézeteiben és hivatkozásaiban az is megmutatkozik, milyen alapos anyaggyűjtéssel támasztotta alá a benne foglaltakat.

Az egész történet egyik sarkalatos eleme egy meghatározó változás. "Először megalkotjuk a készülék/eszköz dizájnját, mert az fogja pozícionálni a piacon, és úgy kell majd kialakítani/kifejleszteni a műszaki megoldást, hogy az abba beleférjen." Nemrég még szinte minden műszaki szakember agyament őrültségként utasította volna el ezt – majd jött két szuperzseni, Steve Jobs és Jony Ive, és az Apple sikerének kulcsává tették. A hagyományos megközelítés helyébe – azaz, hogy a műszakiak elkészítik a terméket, majd a formatervezők "bedobozolják", házat, burkolatot alkotnak neki – a dizájnvezérelt termékfejlesztést állították. Ennél a dizájnerek pozícionálják a leendő terméket azzal, hogy megalkotják a küllemét, annak elemeit, és ezt kell a műszakiakan "belakniuk". S teszi ezt Ive nem is csak a hagyományos értelemben. Kahney elmondja, hogy megkapta a szoftverfejlesztés vezetését is. Részletesen nem fejti ki, ám nyilvánvaló: itt a felhasználói felület kialakításáról van szó, azaz hogy mit lát a felhasználó az eszköz képernyőjén, és az hogyan kommunikál vele. Sok jó és rossz tapasztalatunk emléke igazolhatja, mennyire meghatározó ez egy eszköz használatában.

Pár Ive idézet a könyvből, amelyek jól érzékeltetik tervezői ars poeticáját: ϴ „Amikor a szabályokat bátran felrúgó vállalatokról beszéltünk, olyan cégeket említettünk, mint a Swatch, ahol úgy gondolták, a technológiának kell utat találnia a vevőhöz, és nem a vevőnek a technológiához.” (Ezt igazán akkor értékeljük, midőn egy számítógépen, tableten, okostelefonon egy megbokrosodott alkalmazással küzdünk, s képtelenség kideríteni, mi lehet a baj oka. – OP) ϴ „Azt hiszem, a dizájnt sokan csak eszköznek látják, amely arra való, hogy egy terméket a versenytársaitól különbözővé tegyen – mondta. – Én megvetem ezt a hozzáállást. Ez cégközpontú, és nem vevő- vagy emberközpontú szemlélet. Fontos, hogy megértsék, nem csupán az volt a célunk, hogy a termékünket a többi terméktől különbözővé tegyük, hanem az is, hogy a jövőben szerethető termékeket alkossunk. Az egyediség már csak ennek a következménye.” ϴ „Nekünk az Apple-nél egyáltalán nem az a célunk, hogy pénzt csináljunk. Ez talán komolytalanul hangzik, de ez az igazság. A célunk az, minket az izgat, hogy remek termékeket készítsünk. És hisszük, hogy ha ez sikerül, akkor a termékeink tetszeni fognak az embereknek, és ha jól végezzük a munkánk operatív részét, akkor lesz bevételünk is, de azt biztosan tudjuk, hogy mi a célunk.” (A hasonlóan gondolkodó Jobs nélkül ez persze csak szép álom maradt volna. Erről is szól a következő idézet – OP) ϴ „Jony elmagyarázta, hogy ezt a leckét Jobstól tanulta akkor, amikor az Apple épp készült elmerülni. "A cég a csőd szélén állt, és nem sok választotta el attól, hogy örökre eltűnjön a süllyesztőben, [de] a halál közelsége sok mindent megtanít nekünk az életről, és a haldokló cégnél sokat tanultam arról, mitől lesz életképes egy vállalkozás – összegezte egy konferencián. – Az ember azt hinné, hogy amikor csak egy kis tőke kellene a csőd elkerüléséhez, nyilván a pénzkeresésre koncentrálunk, de [Steve Jobs] nem így gondolkodott. Ő úgy látta, hogy a termékek nem voltak elég jók, és erre azzal állt elő, hogy jobb termékeket kell alkotnunk. Ez pedig szöges ellentétben állt minden korábbi próbálkozásunkkal."” ϴ „Jony mindezek mellett elszántan viszi tovább a Jobs-féle híres összpontosítást. Jobs mindig azt mondta, hogy ez nem arról szól, hogy igent mondunk-e a projektekre, hanem arról, hogy tudunk-e nemet mondani rájuk. Jony vezetése alatt az Apple továbbra is önuralmat gyakorolva tudott nemet mondani olyan termékekre, amelyek csak ’megfelelőek’, de nem ’nagyszerűek’ voltak. "Többször megesett, hogy már a gyártásra készülődve összegyűltünk, és azt vettem észre, hogy kissé túl hangosan dicsérjük az adott terméket. Számomra az mindig veszélyt jelez, ha egy kicsit hangosabban próbálok beszélni valamiről, mert ilyenkor rájövök, hogy ezzel magamat igyekszem meggyőzni arról, hogy a termék valóban elég jó" – mondta.”

„Az Apple ipari formatervezésért felelős alelnökeként (Ive) ma már páratlanul nagy erővel formálja információalapú társadalmunkat, és újradefiniálja a munka, a szórakozás, valamint az emberek közötti kommunikáció formáit. Hogyan lett a diszlexiás, művészeti iskolát végzett angol diákból a világ vezető technikai innovátora? E könyv lapjain megismerhetünk egy zseniális, mégis szerény embert, a formatervezés megszállottját, akinek bámulatos és nagy hatású gondolatai kétségtelenül átformálták életmódunkat.” – írja előszavában Kahney. Idézzük ide egy pár további részlettel Ive, Jobs és az Apple e rendkívüli történetét.

Jonyt (a könyv így emlegeti) pályafutása kezdetétől igen határozott szakmai meggyőződés vezette. „Jonyt érdekelte, miként lehet valamit jól és a célnak megfelelően megalkotni. Kifejezetten a technológia emberközelivé tétele vonzotta. Terveinek kiindulópontja mindig az volt, hogy egy adott tárgynak milyennek kellene lennie. Az sokszor a legkevésbé sem érdekelte, hogy épp most milyen, vagy hogy a mérnökök szerint milyennek kellene lennie.” - emlékezik hajdani cégtársa. Ugyanakkor, nagyon is bölcs tudatossággal „kerülte a jellegzetes stílusjegyek alkalmazását, mert így akarta óvni termékeit a túlságosan gyors elavulástól.” írja Kahney. „Ive jól tudta, hogy a rohamos változások korában a stílus a dizájn ellensége lehet, és a termék már akkor idejétmúltnak tűnik, mielőtt annak itt lenne az ideje. Azzal viszont, hogy nem a stílusra fokuszált, elérte, hogy a tervei tovább éljenek, ráadásul nagyobb figyelmet fordíthatott arra a fajta hitelességre, amelyre minden tervező törekszik, de csak kevesen tudják elérni.” – idézi a mélyinterjúból, amelyet az Apple formatervezési részlegét bemutató, az 1980-as években megjelent AppleDesign c. könyvhöz készítettek.

Kivételes tehetsége az Apple számára is gyorsan megmutatkozott. Cégük megbízást kapott újító dizájntervek elkészítésére. „Brunner azt kérte Jonytól és a Tangerine-csapat több tagjától, hogy bátran feszegessék a határokat, de azért tartsák meg az Apple akkori formanyelvének főbb elemeit (sötétszürke szín, lekerekített formák, műanyag felületek). A formaterveknek valós technológiára kellett épülniük, hogy akár már a közeljövőben is gyártani lehessen őket.” Robert Brunner volt, aki „létrehozta a cég első saját dizájnstúdióját, ezzel előkészítve a terepet annak a munkának, amely a dizájnvilág csúcsára repítette az Apple-t.” Már ismerte Ive-t, nagyra becsülte a tehetségét és „másodszor is megpróbálta Jonyt bevenni a csapatába.” E megbízás keretében „"Jony szuper táblagépet készített – mondta Brunner. – Lenyűgöző volt. Korábbi munkáihoz híven ez is letisztult, kifinomult és minden részletében kidolgozott volt. Mégsem lett unalmas. […] Fejlett és kifinomult technológiát mutatott, és ehhez gyönyörű, letisztult felületek társultak, mégis volt benne érzelem. Csöppet sem volt színtelen." Brunner arra is jól emlékszik, hogy Jonynak a Juggernaut-projekthez készült tervei azért is voltak olyan kiemelkedőek, mert egyáltalán nem hasonlítottak arra, amit az Apple – vagy bármelyik másik számítógépgyártó – korábban csinált. A tervek teljesen eredetiek voltak. "Olyan érzelmi érettséget tükröztek, amely ritka egy Jony korú embertől" – tette hozzá. Jony akkor 25 éves volt.” („A Juggernaut-projekt egy nagy ívű, párhuzamos dizájntanulmány volt, hogy egy egész sor hordozható eszközt fejlesszenek ki akkor és akár a távolabbi jövőben is.” – az Apple külsőkkel végeztetett programja. – OP) Jony így emlékezett vissza erre: „Bár addig is nagyon sok érdekes munkám volt, a Juggernaut-projektben csupa új, eddig ismeretlen feladattal találtam szembe magam. A legfőbb kihívást az jelentette, hogy személyiséggel, tartalommal kellett megtölteni egy technológiát, amelyet még mindig afféle arctalan ismeretlenként kezeltek, és ez a feladat nagyon izgatott. Az is fontos szempont volt, hogy az Apple támogató környezetet biztosított a munkatársainak. Ez egy olyan cég, ahol egy tervezőnek nem kell annyit foglalkoznia a mindennapi, üzleti feladatokkal, így sokkal több ideje és energiája marad a tervezésre.”

Brunner lett az Apple dizájn-részlegének létrehozója és első vezetője, létrehozta a cég saját „dizájn-álomcsapatát” és sikerült abba behoznia Jonyt is. Akkori munkamódszeréről és különleges szakmai elkötelezettségéről így beszél a csapat egyik tagja, Tim Parsey: „Jony mindenáron valami különlegeset akart alkotni. "Ahhoz, hogy megalkothasd a legjobb dizájnt, együtt kell élned és lélegezned a termékkel. A Jonytól megszokott színvonalon a tervező és a termék kapcsolata olyan volt, akár egy szerelmi viszony. A tervezési folyamat felvillanyozó […] és kimerítő. Amíg nem vagy hajlandó mindent beleadni, addig a dizájn sem lesz elég jó."”

„Jony első nagy feladatnak a Lindy fedőnevű második generációs Newton Message Pad tervezését kapta. (…) A munka elkészültével a kollégák teljesen le voltak nyűgözve az új Newtontól és Jonytól is, aki alig egy hónapja dolgozott a cégnél. Az Apple egyik vezetője, a Newton fejlesztéséért is felelős Gaston Bastiaens már akkor megmondta Jonynak, hogy ezzel elnyeri az összes létező dizájndíjat. Majdnem így is lett. A Lindy 1994-es bevezetése után Jony számos szakmai nívódíjat nyert: az Ipari Formatervezés Kiválóságainak Aranydíját (Gold Industrial Design Excellence Award), az iF termékdizájn díjat, a német Dizájninnovációs díjat (Design Innovation Award), az I.D. magazin éves szemléjének kategóriagyőztese lett, továbbá az a megtiszteltetés érte, hogy bekerült a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeuma állandó kiállításának darabjai közé.” Nem rossz mindössze 27 éves korban!

„Jonyt ugyan nem vezetőként alkalmazták, mégis a csapat vezéralakja lett. "Nagyon komolyan vette a munkát – mesélt English (fotós, aki az 1980-90-es években sokat dolgozott az Apple-lal – OP) a kezdeti időszakról –, és mindig hatalmas intenzitással vetette bele magát. Nyugodt volt, de elmélyült és komoly, ugyanakkor kedves és rendes fickó. Amolyan ’csendes’ vezér, aki azzal emelkedett ki, hogy a vele való munkára inspirálta a többieket." Idővel Jony lett Brunner jobbkeze, és nemcsak ötleteket és ízlésformáló terveket gyártott, hanem a következő tervezőcsapat összeállításában is segédkezett. Néhány évvel később már Jony felvételiztette az új csapat tagokat, akik azután olyan termékek létrehozásában vettek részt, mint az iMac, az iPod és az iPhone.” A cég és dizájncsapata filozófiájáról pedig: „Amikor a tervezőgárda új kollégát keresett, a műszaki és számítógépes ismeretek előnyt jelentettek ugyan, de nem várták el senkitől. "Mi személyiséget keresünk, elsöprő tehetséget és csapatjátékost – mondta De Iuliis. – Azt akarjuk, hogy a leendő tervezőnk annyira lenyűgözzön minket, hogy az már-már megfélemlítőleg hasson." Más szóval nagyobb valószínűséggel vettek fel egy tehetséges autótervezőt, mint egy középszerű informatikust.”

„Jony következő nagy projektje a 20. évfordulós Macintosh volt – az első olyan, nagyobb munka, amelyet nem a mérnök-, hanem a tervezőcsapat indított útjára.” Brunner ezzel hozott alapvető irányváltást: „A projektben még véletlenül sem a műszaki szempontok domináltak. Az egészet a dizájn vezérelte.” idézi tőle Kahney. Brunner ugyan hamarosan lemondott és tovább állt, viszont eljött az Apple nagy sorsfordulója, 1997. július 9, a nap, amelyen Jobs visszatért a cég élére. A cég összegyűlt vezetői előtt elmondott belépője igencsak reá vallott: „Halljam, szerintetek mi ennek a cégnek a legnagyobb baja? – fordult az összegyűlt kollégák felé. Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, rájuk rivallt: – A termékei! Szarok a termékei! Teljesen kiherélték őket!” Vele pedig eljött a teremtő rombolás: az új termékstratégia. „Jobs nem csupán közgazdasági szempontból tervezte újra az Apple jövőjét. Elhatározta, hogy az ipari formatervezés lesz az Apple nagy visszatérésének kulcseleme. Első vezetői időszaka (1976–1985) óta nyilvánvalóvá lett, hogy a dizájn az életét vezérlő csillag. (…) Jobs számára a dizájn többet jelentett a puszta külsőnél. "A többség tévesen a külső megjelenéssel azonosítja a dizájnt – hangzik Jobs híressé vált mondása. – Az emberek azt hiszik, hogy a dizájn csak a felszín; hogy a tervezők kapnak egy dobozt, és azt kell kicsinosítaniuk. Mi nem így gondoljuk. A dizájn ugyanis nem csak az, hogy valami milyennek látszik, vagy milyennek érződik. A dizájn az, hogy az egész miképp működik"” Amint arról az egész könyv igen ékesen szól, ez egy az egyben Jony tervezői filozófiája is.

„Amikor Jobs végre ellátogatott az Apple dizájnstúdiójába (amelyet Brunner, roppant cselesen, a cég központján kívülre, attól valamelyest elszigetelten telepített, hogy önállóságot nyerjen – OP), egészen elképedt a kézzelfogható kreativitás és a rend láttán. A stúdió tele volt olyan látványos makettekkel, amelyeket az előző cégvezetés nem mert megvalósítani. Jobs nem tudta nem észrevenni a CNC esztergapadokat és a még szárnyait bontogató CAD-es csoportot. Leginkább azonban a halk szavú Jony kötötte le a figyelmét. Az ifjú titán később elmondta, hogy Jobsszal az első pillanattól kezdve megtalálták a közös hangot. "A formák és az anyagok lehetséges megközelítéseiről beszélgettünk – mesélte Jony. – Nagyon egy hullámhosszon voltunk. Mindjárt tudtam, miért is szeretem ezt a céget." Jobs úgy döntött, a tervezőcsapat változatlan formában dolgozhat tovább, Jonyval az élén. Első körben Jon Rubinsteint, a hardveresek vezetőjét nevezte ki Jony felettesének. (Később, amikor a dizájncsapat önálló részleggé vált, változtatott ezen.) Noha Jony Rubinsteinnek tartozott beszámolással, az elkövetkező néhány hónapban Jony és Jobs rendszeresen együtt ebédeltek. Jobs átjárt a dizájnstúdióba is, sokszor munka után ugrott be. "Rendszeresen jött hozzánk – emlékezett vissza a tervezőcsapat egykori tagja. – Többnyire csak Jonyval kívánt találkozni, de azért azt is látni akarta, min dolgozunk." Idővel Jobs szinte a stúdió állandó vendége lett.” A nagy páros tehát egymásra talált, s ez így maradt Jobs élete végéig – sőt, megkockáztatjuk, azon túl is.

Tény, hogy Jony kezdetben vezetőnek nem igazán volt mindenben jó: „A dizájnbrigádot látszólag Jony vezette, de a csapat erőit mégsem fogta össze. Fiatal és tapasztalatlan vezetőként nem igazán tudott fegyelmezni és irányítani. A stúdióban afféle kreatív káosz uralkodott, akárcsak a cég többi egységében. A tervezőrészleg tele volt tehetséges, de önfejű tervezőkkel, akik mind a saját projektjükön dolgoztak, gyakorlatilag anélkül, hogy bárki is koordinálta volna a munkájukat. (…) úgy tűnt, (Jony) nem tud vagy nem akar keménykezű vezetővé válni.” Ezért „Jobs lépett közbe azzal, hogy a gyengének tűnő projekteket a kukába dobta, és az Apple termékskáláját egy 2×2-es táblázatba zsugorította (…) közölte, hogy a cég ezentúl minden energiáját csupán négy termékre összpontosítja.”

Első feladatul egy internetezésre alkalmas számítógép létrehozását tűzte ki, ez lett az iMac. „Jobs olcsó számítógépet akart, olyat, amely elnyeri a tömegek tetszését, akik alig várták, hogy végre kipróbálhassák az internetet, ami akkoriban kezdett népszerűvé válni, köszönhetően a Netscape Navigator böngészőjének, az olcsó modemek elterjedésének és az AOL-hez hasonló internetszolgáltatók robbanásszerű növekedésének, ami kedvező árú internet hozzáférést hozott magával többféle csomagban. Jobs azt akarta, hogy a gép gyorsan elkészüljön. A leépítéseknek hála, a cég valamelyest fellélegezhetett, ugyanakkor égető szüksége volt új termékekre, hogy az árbevételt a korábbi szintre tornázza fel. Jobs erre az egy termékre tett fel mindent.”

Jony pedig életbe léptette a cég új dizájn-filozófiáját és hozzá megkezdte az Apple termékfejlesztésének teljes átalakítását: „A stúdióba hívta az egész csapatot, hogy munkához lássanak. Első lépésben a Mac NC célközönségére összpontosítottak. "Nem a műszaki szempontokkal kezdtünk foglalkozni, hanem az emberekkel” – mondta. Később a Newsweek magazinnak adott interjújában a következőket nyilatkozta: "Az iMac-projekt nem a csip sebességéről vagy a piaci részesedésről szólt. Olyan nehezen megfogható kérdések foglalkoztattak minket, mint »Hogyan érezzenek a termékkel kapcsolatban az emberek?« vagy »Melyik agyterületünkre hasson?«." (…) Az iMacnek néhány hónap múlva a boltok polcain kellett lennie, különben az Apple lehúzhatta a rolót. Jony, hogy meggyorsítsa a tervezést, kitalált egy radikálisan új, integrált folyamatot, amely teljesen átalakította az Apple termékfejlesztését. Ez a munkafolyamat lényegében a mai napig ebben a formában él tovább.”

Olyan tényezőket tett főszereplővé, amelyekkel addig nem számoltak, s talán sehol senki más sem, s amelyek meghatározó szerepét a továbbiakban is megőrizte, s vezetőként átvitte a szoftverek felhasználói felületének kialakításába is: „A tervezők, hogy fokozzák a ’megközelíthetőség’ érzését, az iMac tetejére egy fogantyút szereltek. Jony nem azért rakatta rá, hogy azt hurcolászni lehessen, hanem kötődést kívánt kialakítani a gép és a vevő között azzal, hogy arra ösztönzi, érjen hozzá, vegye kézbe. (Kiemelés tőlem – OP) Ez fontos, ám szinte észrevétlen újítás volt, mégis alapjaiban változtatta meg ember és számítógép viszonyát. "Az idő tájt az emberek idegenkedtek a technológiától – magyarázta Jony –, és ha valaki fél valamitől, akkor nem szívesen ér hozzá. Anyám például biztos félt volna hozzányúlni. Ezért arra gondoltam, legyen rajta fogantyú, az kapcsolatot teremthetne a gép és az emberek között. Megközelíthetővé válna. Tudat alatt azt üzeni: engedélyezem, hogy megérints. Így juttatja a tudomásodra, hogy engedelmeskedik neked."”

„Jony szerint az iMac átírta a korábbi képletet. "Abból, ahogyan az iMacet fogadták, világosan kiderült, hogy nemcsak mi, hanem mindenki más is úgy gondolja, hogy a tárgyak ma már túl bonyolultak, és elszakadtak az emberi igényektől. A gyártók figyelmen kívül hagytak minden, az érzelmekre ható terméktulajdonságot. Ideje volt ezen változtatni."” És

„Jobsnak köszönhető, hogy a dizájn hirtelen elnyerhette függetlenségét az Apple-nél. "A legtöbb ember számára a dizájn a külcsínt jelenti. Számomra azonban nem is állhatna ennél távolabb a jelentése. A dizájn az ember alkotta termék lelke" – nyilatkozta a Fortune-nak nem sokkal azután, hogy újra átvette az Apple irányítását. Az iMac megalkotása még szorosabbra fűzte Jobs és Jony között azt a köteléket, amely idővel a modern kor egyik leggyümölcsözőbb kreatív szakmai kapcsolatává nőtte ki magát.” És „Az intuitív gondolkodás és a praktikus megvalósítás kombinációja lett a Jobs–Ive-páros igazi védjegye.”

Jony és Jobs, két zseniálisan kreatív megszállott, megszállottan kreatív zseni (jóllehet Jony ebben sokkal visszafogottabb volt, Jobs "szent szörnyetegi” viselkedése nélkül. Kahney részletes leírásokat, közelképeket ad az Apple ikonikus termékcsaládjainak születéséről. Szerfelett elismerésre méltó milyen apró finomságok számítottak a terméktervezésben. „ Az iPod fehér, műanyag előlapját egy nagyon vékony, áttetsző plexiüveggel vonták be, ettől lett olyan ragyogó. Ez épp annyival volt az iPod előlapja felett, hogy csak oldalról látszott. Az iPod tiszta és zárt borításaként ráadásul – Jony szerint – "szinte fényudvart vont" a termék köré. Ettől már-már ragyogott.” Jobs az iPod-ról: „Ha létezett valaha olyan termék, amely megerősítette, hogy az Apple nemhiába létezik, akkor az ez. Mert ebben egyesül az Apple hihetetlen technológiai bázisa, termékeinek legendásan könnyű használata és kiváló dizájnja. Ebben a termékben találkozik ez a három kvalitás, és megmutatja, kik vagyunk, és mit csinálunk. Szóval, ha bárki bármikor megkérdi, mi végre van az Apple a világon, felmutatom neki ezt a terméket.”

„Jony csapata az iMachez is tervezett csomagolást, akárcsak az iPodhoz. Egy dobozt megtervezni triviális feladatnak tűnhet, de úgy érezték, az oly fontos első benyomáshoz szorosan hozzátartozik a termék kicsomagolásának élménye. "Steve-vel mindig sok időt szánunk a csomagolásra – nyilatkozta Jony akkoriban. – Imádok kicsomagolni. Meg kell tervezni az egész rituáléját, hogy a vevő már a kibontáskor érezze, ez a termék különleges. A csomagolás felérhet egy színházi előadással: akár egy egész történetet elmesélhet."”

„Jony szentül hitte, hogy az iPhone lényege a képernyő lesz. Abban már az elején mind egyetértettek, hogy semmi sem vonhatja el a figyelmet a kijelzőről, amit Jony egy feszített víztükrű, "végtelen" medencéhez hasonlított, amelynek nem látszik a széle. "Egyértelműen a képernyő lett a fontos; egy olyan terméket akarunk tervezni, amely kiemeli, főszereplővé teszi a kijelzőt. Az első megbeszélések is többek között ennek a végtelen medencének, tavacskának a gondolata körül forogtak, […] amelyben egyszer csak, mintegy varázsütésre, megjelenik a kijelző." A csapat tehát elhatározta, hogy elvet minden olyan ötletet, amely csökkentené a kijelző jelentőségét. Jony elmondta: azt akarták, hogy a kijelző "varázslatos" legyen és "meglepő", és – végső dizájn ide vagy oda – ebből nem engedett.”

A többi már történelem - kitűnően leírva ebben a technika-történelmi dokumentum értékű, ugyanakkor szórakoztatóan olvasmányos könyvben. És Ive még csak 47 éves…

Max Tegmark: Élet 3.0 - Embernek lenni a mesterséges intelligencia korában

HVG Könyvek, 2018

Dr Osman Péter ismertetése - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2018/5. sz.

„»A hidrogén […], ha elég időt adunk neki, emberré alakul.« (Edward Robert Harrison)” (Forrásmegadás nélküli idézetek a könyvből – OP) A könyv pedig azt kutatja, tovább lép-e, s ha igen, miként, a fejlődés.

„»A technológia segítségével az élet soha nem látott módon virágzásnak indulhat – de el is pusztíthatja önmagát.« (Future of Life Institute)”

„»Ha mihamarabb nem változtatunk irányt, oda lyukadunk ki, ahová tartunk«. (Irwin Corey)” (Magyarul találóan vészjósló ez a kifejezés, hiszen kilyukadunk, elsüllyedünk. Kiemelések mindenütt tőlem – OP)

De hová is tartunk? Nagy kérdése ez a könyvnek, amelyre választ nyilván valóan nem adhat, de segít a tájékozódásban az egyik kulcsfontosságú területen. Mesterséges intelligencia (a továbbiakban MI). A modern korban két fő tényező hajtja a fejlesztést: a profit és a fegyverkezés (fegyverkezés a konkurencia ellen, katonai fegyverkezés, fegyverkezés a hatalom megtartásáért). Még a Steve Jobs osztályú látnok-építkezők is csak azért kapják meg a teremtő munkájukhoz az eszközöket, mert azzal a céget teszik erősebbé, és részvényesi értéket is termelnek. Ez igaz az MI fejlesztésére is, amely teljesen ismeretlen vizekre viheti az emberiséget. „Vajon a jövőben az MI legfőbb felhasználása civil vagy hadászati célú lesz? Tudnunk kell, hogy hamarosan több pénzt költünk majd az utóbbira – különösen, ha megindul a hadászati célú MI-fegyverkezési verseny. A civil jellegű MI-befektetések értéke 2016-ban meghaladta az egymilliárd dollárt, mindez azonban eltörpül a Pentagon 2017-es büdzséigénye mellett, amely a mesterséges intelligenciával kapcsolatos projektek esetén 12–15 milliárd dollár közé esik.”

Sorsdöntő jelentőségű kérdést boncolgat Tegmark azt vizsgálva, hogyan osztozhatnak majd az emberek és a MI a munkahelyeken. Ezt még senki sem tudja, s mind többen rettegnek tőle – nem alaptalanul. [L. Martin Ford: Robotok kora - Milyen lesz a világ munkahelyek nélkül? [HVG Könyvek, 2017 – Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2017/ 3. sz.] „Az ipari forradalom idején kezdtük felfedezni, hogyan helyettesíthetjük az izmainkat gépekkel, az ember pedig átállt a jobban fizetett munkákra, ahol inkább az eszét kell használnia. A kétkezi munkát felváltotta a szellemi munka. Most azt fedezzük fel, hogyan helyettesíthetjük az eszünket. Ha végül sikerül, vajon milyen munkák maradnak számunkra? Optimista elgondolás, hogy a fizikai és szellemi munkák után a következő robbanás a kreatív munkák terén következik be, de a pesszimisták erre azzal válaszolnak, hogy a kreativitás is szellemi folyamat, vagyis a mesterséges intelligencia idővel ezt is elsajátítja.” Sőt, amint az eddigiek mutatják, s ezekre a könyv részletesen kitér, az MI a kreativitásban is minden bizonnyal képes lesz túlszárnyalni az embert.

Talán még ennél is nagyobb súlyú, vajon akar-e majd a fejlett MI önállóságot, függetlenséget az embertől, s ha igen, abból mi lesz az emberre nézve. Érdemes elgondolkodnunk, miért akar maga az ember ilyet magának, hogyan jutott odáig, hogy megszülessék benne erre az igény. S ha feltesszük, hogy az önállóan tanuló, magát szellemileg fejlesztő MI az egyik fontos forrásaként feldolgozza a történelmet és a nyugati irodalmat – márpedig ezt minden bizonnyal megteszi –, úgy minden bizonnyal arra jut majd, hogy a szabadság, függetlenség, önállóság a legfőbb jók közé tartoznak, tehát neki is mindenképp kellenek.

A HVG Ajánlója idézi Stephen Hawking kommentárját e könyvhöz: „Mindnyájunknak – nem csak a tudósoknak, iparági szakembereknek és hadvezéreknek – meg kell vizsgálnunk, hogy mit tehetünk már most annak érdekében, hogy a jövőben nagyobb eséllyel profitálhassunk az MI-ből, és elkerülhessük a buktatókat. Ez korunk legfontosabb párbeszéde, és Tegmark gondolatébresztő könyve lehetővé teszi, hogy ebben mi is részt vegyünk.”

Egy másik hozzáértő vélemény róla az Ajánlóból: „A mesterséges intelligencia által felszabadított, eddig soha nem tapasztalt erőnek köszönhetően az emberiség talán történelmének legjobb évtizede előtt áll – vagy épp a legrosszabb előtt. Még soha nem olvastam ilyen alapos és egyben szórakoztató könyvet az MI hatásairól, mint amilyet Max Tegmark írt. Aki még nem ismeri Tegmark lebilincselő gondolatait, az most igazi ínyencfalatra talál.” (Erik Brynjolfsson, a MIT Digitális Gazdaság Kezdeményezésének igazgatója)

„eddig soha nem tapasztalt erő” – a könyv legfontosabb témája, hogy fogalmunk sincs, mire lesz képes a jövőben ez az erő. Kínálja magát a párhuzam az atomenergiával, amelyről a kutatások korai korszakában szintúgy nem lehetett tudni, mit hozhat majd a gyakorlatban. Van ugyanakkor egy kritikus következmények eshetőségét felidéző különbség. Az atomenergiáról tudható volt, hogy felhasználásával az ember, ha eléggé ostoba vagy vak, elpusztíthatja magát és talán többé-kevésbé a földi világot is, ám az nem történhet meg, hogy az atomenergia önállósítja magát, s az ember fölé kerekedik. Az MI-ben ez utóbbiak lehetősége nagyon is benne lehet. A Hawking idézet szövegkörnyezetét nem ismerjük, de nem kétséges, hogy az említett „buktatókban” ennek elkerülése, megelőzése is benne van, s minden bizonnyal még fontosabb, mint a „profitálás”.

Jámbor óhaj? Ismét egy vélemény az Ajánlóból: „»Tegmark új könyve mélyen elgondolkodtató útmutató korunk legfontosabb párbeszédéhez, megpróbál választ adni arra a kérdésre, hogyan hozhatunk létre jó indulatú civilizációt a jövőben, miközben a biológiailag adott gondolkodásunkat a saját magunk alkotta még nagyobb intelligenciával ötvözzük.« - Ray Kurzweil, feltaláló, szerző és jövőkutató, A szingularitás küszöbén c. könyv szerzője [l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2013/5. sz.]”  Nem kevéssé borongóssá teszi ebben a kilátásokat, ha végig gondoljuk, mikor tudott az ember az eddigiekben „jó indulatú civilizációt” létrehozni, jóllehet már most is a létével, a fennmaradásával játszik. S még az Ajánlónál maradva: „Vajon a jövő technológiája teljesebbé teszi az életünket? Képesek leszünk kordában tartani a mesterséges intelligenciának köszönhető hatalmat? A jövőben békésen élnek majd az emberek a robotokkal, kiborgokkal és hibridekkel?” Hogyan, ha még önmagukkal sem tudnak?

A szerzők összegzése a könyvről: „A kollektív jövőnkről szóló vita nem korlátozódhat csupán az MI-kutatókra. Éppen ezért született meg az Élet 3.0 is: abban a reményben, hogy az olvasók is csatlakoznak a párbeszédhez. Milyen jövőt szeretnénk? Fejlesszünk halálos automata fegyvereket? Mi történjen a munka automatizálásával? Milyen pályaválasztási tanácsot adhatunk a mai gyerekeknek? Azt szeretnénk, ha új feladatok váltanák fel a régieket, vagy munkahelyeket nem ismerő társadalmat képzelünk el, ahol mindenki élvezi a kényelmes életet és a gépeknek köszönhető gazdagságot? Még messzebbre tekintve: létrehozzuk az Élet 3.0-t, és elterjesszük a kozmoszban? Mi fogjuk irányítani a gépeket, vagy azok minket? Átveszik-e a helyünket az intelligens gépek? Egymás mellett létezünk majd, vagy összeolvadnak velünk? Mit jelent majd embernek lenni a mesterséges intelligencia korában? Mit jelentsen mindez, és hogyan alakítsuk ebben a szellemben a jövőt?”

Nagyon is kapcsolódik ezekhez egy merészen eretnek – vagy eretneken merész – gondolat: vajon mi biztosítja az embert, hogy ő a teremtés koronája? Nem tudjuk, mi indította a fejlődést, hogyan jöttek rá pajkos óriásmolekulák, hogy szeretnének olyan csodákká fejlődni, mint a dinoszauruszok, vagy a homo sapiens sapiens, s egyáltalán, mi indította az anyagot az óriásmolekulákká szerveződésre. Így azt sem tudhatjuk, vajon ugyanaz a valami, ami eddig hajtotta, nem hajtja-e magasabb szintekre is a fejlődést. Ha azt vesszük, hogy : „A tyúk csak a tojás vállalkozása arra, hogy még több tojást hozzon létre.” (Mérő László: A pénz evolúciója – L. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2008/6. sz.), még találóbban: „A tyúk nem más, mint a tojás lehetősége egy még életképesebb tojás létrehozására.” (Siddhartha Mukherjee: A gén, Park Könyvkiadó, 2017.), akkor mi zárja ki logikailag, hogy az ember nem pusztán a fejlődés eszköze az evolúció következő lépcsője, a még tökéletesebb lény, a MI létrehozására? Akár a „vak mestere tépi, cibálja” eredménye a fejlődés, akár valamiféle tudatos erő műve, a haladása az eddigiek alapján elvitathatatlan. Így logikailag mintha az is beleférne – Stanisław Lem zseniális felvetésével összhangban [Lymphater utolsó képlete – azonos című kötet, Kotzmosz Könyvek, 1966], hogy az MI talán az élet vállalkozása, hogy létrehozza azt a magasabb rendű, szervetlen intelligenciát, amelyre az maga nem volt képes. Végül is, innen idézve, „Az agy kvarkokból és elektronokból áll, amelyek úgy rendeződnek el, hogy egy erős számítógépet alkossanak, és nincs olyan fizikai törvény, amely megakadályozná, hogy még intelligensebb kvarktömböket hozzunk létre.”

Jöjjön pár karakteres mondat.

„Az intelligenciának nincsen vitathatatlanul ’helyes’ definíciója. A meglévő meghatározások pedig, amelyekben a logika, megértés, tervezés, érzelmi tudás, öntudat, kreativitás, problémamegoldás és tanulás képessége egyaránt felbukkan, jellemzően rivalizálnak egymással.” (Magyarán, úgy használjuk e fogalmat, hogy nem tudjuk megmondani, pontosan mit jelent. Tegmark ezt részletesen tárgyalja, és a könyvhöz ad róla ’munkadefiníciót. – OP)

„Az emberfeletti ÁMI (általános mesterséges intelligencia – OP) miatt aggódók többsége úgy hiszi, minimum évtizedekre van tőlünk. Azt azonban hangsúlyozzák, hogy mindaddig, amíg nem vagyunk száz százalékig biztosak abban, hogy nem következhet be évszázadunk során, jobban tesszük, ha minél előbb elkezdjük a biztonságtechnikai kutatást, hogy minden eshetőségre felkészüljünk.” (Sőt – az itt elmondottakból teljesen világos, hogy valószínűleg csak az ÁMI eljövetele előtt tehető bármi óvintézkedés az ember primátusának megőrzésére, már ha egyáltalán ez lehetséges marad. Az ÁMI, ha követi a fejlődés eddigi logikáját, azt már aligha engedi majd – l. erre Irving J. Good lentebb idézett kijelentését is. – OP)

Az MI tudata: „Ha elüt egy vezető nélküli autó, nincs jelentősége, van-e szubjektív tudata. Az emberre csupán az hat, amit a szuperintelligens MI tesz, a szubjektív érzései nem számítanak.” (Ám vajon az esetleges érzései nem befolyásolhatják-e majd a cselekedeteit? – OP)

„Ugyanazt a számítást bármely univerzális számítógépen végre lehet hajtani, ez pedig azt jelenti, hogy a számítás ugyanúgy közegfüggetlen, mint az információ: saját életre kelhet, fizikai közegétől függetlenül!” (A legsötétebb kilátás: az interneten, vagy hasonló óriáshálózaton eloszló elemekből összeálló MI – OP)

„Az intelligencia lehetővé teszi az irányítást: az ember nem azért idomíthat tigriseket, mert erősebb náluk, hanem mert okosabb. Ez azt jelenti, hogy ha feladjuk a bolygó legokosabb lényeként kivívott pozíciónkat, előfordulhat, hogy lemondunk az irányításról.”

„Az eltérő intelligenciák rendszertani osztályozásakor hasonlóan kulcsfontosságú a szűk és a széles intelligencia közti különbségtétel. (...) Az emberi intelligencia – mindeddig legalábbis – egyedülállóan széles körű, és döbbenetesen változatos készségek elsajátítását teszi lehetővé.” (Egyedülálló? Félő, hogy ez már csak technológiai kérdés. – OP)

„Vitathatatlan, hogy a tanulás képessége az általános intelligencia legelképesztőbb aspektusa.” (A „Mi a tanulás?” gondolatmenet indítása. Némileg kockázatos állítás, hiszen a tanulás képességét az intelligenciának tudja be, vagyis ezek szerint aki/ami tanulni tud, az intelligens. Ez a „tanulás” nagyon egyértelmű definiálásáért kiált. A témát részletesen taglalja is az alfejezet. – OP)

„Habár bizonyíthatóan egy tetszőleges méretű neurális hálózattal elméletben bármi kiszámolható, arról nem szól a bizonyíték, hogy mindez a gyakorlatban is megvalósítható-e észszerű méretű hálózattal.” (Vigyázat, mélyvíz! – OP)

„Magát a társadalmat is tekinthetjük olyan rendszernek, amely emlékezik, számításokat végez és tanul, mindezt pedig egyre gyorsuló tempóban, ahogy az egyik találmány lehetővé teszi a következőt: az írást, a nyomtatást, a modern tudományokat, a számítógépeket, az internetet és így tovább. Vajon a jövő történészei mit írnak majd fel következőként a képességteremtő találmányok listájára? Valószínűleg a mesterséges intelligenciát.”

„Mennyi idő kell ahhoz, hogy a gépek minden kognitív feladatban legyőzzenek minket? Egyértelmű, hogy nem tudjuk, azonban fontolóra kell vennünk annak eshetőségét is, hogy mindez bekövetkezik, talán már a mi életünkben.”

„Míg a hagyományos ipari robotok drágák és nehezen programozhatóak, a jelenlegi trend az, hogy olyan olcsóbb, MI-vezérelt robotokat hoznak létre, amelyek képesek a programozási tapasztalattal nem rendelkező dolgozóktól megtanulni a feladatukat.” (Szép új világ! A robot eltanulja a dolgozótól, s az utóbbi már mehet is zabot hegyezni. – OP)

Justitia 3.0 „A robotbírák elméletileg biztosíthatják – a történelem folyamán először –, hogy a törvény előtt minden ember valóban egyenlő legyen. Arra programozhatók, hogy mindenkit egyformán kezeljenek, és átláthatóan alkalmazzák a törvényt, mégpedig valóban pártatlanul. a robotbírák könnyen másolhatóak, hiszen jobbára csak szoftverből állnak, így a folyamatban lévő ügyeket párhuzamosan is fel lehet dolgozni, vagyis minden ügy saját robotbírát kaphat, ameddig csak szükséges. Végül pedig: míg az emberi bírák számára képtelenség minden lehetséges ügyük kapcsán az összes releváns szakmai tudást elsajátítani, a szövevényes szabadalmi vitáktól kezdve a gyilkossági rejtélyekig, amelyek a legújabb igazságügyi szakértői vívmányokon állnak vagy buknak, a jövő robotbírái gyakorlatilag korlátlan memóriával és tanulási kapacitással rendelkezhetnek.” (Nem is rossz kilátás! A tanulási kapacitás nagy ígéret, s remélhetőleg a robotbírákat nem befolyásolhatják személyes ambíciók, és nem figyelik félszemmel a közvéleményt sem. – OP)

Erről szól a könyv:
 /Rém?/mesével indul: MI-fejlesztők („az omegák”) létrehozták az általános mesterséges intelligenciát (a Prométheuszt), amely a továbbiakban önjáró módon bővítette képességeit, exponenciális ütemben. „Stratégiájuk megválasztásakor Irving J. Good 1965-ös intelligenciarobbanás-elméletéből indultak ki: Definiáljuk az ultraintelligens gépet olyan gépként, amely messze túl tudja szárnyalni a legokosabb ember intellektuális tevékenységeinek mindegyikét. Mivel a gépek megtervezése is ilyen intellektuális tevékenység, egy ultraintelligens gép még jobb gépeket tervezhet; ekkor pedig megkérdőjelezhetetlenül bekövetkezne az ’intelligenciarobbanás’, és az emberi intelligencia messze lemaradna. Éppen ezért az első ultraintelligens gép az utolsó találmány, amelyet az embernek meg kell alkotnia, feltéve, hogy a gép elég engedelmes, hogy megmondja, hogyan tarthatjuk uralmunk alatt. Úgy gondolták, ha beindul a rekurzív önfejlesztés, a gép rövidesen olyan okos lesz, hogy minden egyéb, számára hasznos emberi képességet is megtanít majd magának.” („Rekurzív önfejlesztés”: alighanem a jövő valós ígérete / fenyegetése [ami megvalósulhat, és elég erős érdekek kötődnek ehhez, az létre is jön!] – OP)

A Prométheusz megmaradt fejlesztői szolgálatában, akik reá támaszkodva, gazdasági eszközökkel teljesen átformálták és uralmuk alá vonták a világot. „Az omegák tehát végrehajtották a világtörténelem legdrámaibb rendszerváltását. Bolygónkat először igazgatta egyetlen hatalom, amelyet mérhetetlen intelligencia támogatott, és amely akár évmilliárdokig is virágoztathatná az emberiséget a Földön és a kozmoszban.”

„A könyv további része egy másik mese – amelyet még senki sem írt meg: jövőnk a mesterséges intelligenciával. Milyennek szeretnénk látni? Kialakulhat-e olyasmi, ami akár távolról is hasonlít az Omega történetére, és ha igen, valóban ezt szeretnénk? Félretéve a spekulációkat az emberfeletti MI-ről: hogyan kellene kezdődnie a történetünknek? Hogyan hasson az MI a munka világára, a törvényekre vagy a fegyverekre az elkövetkező évtizedben? Még távolabbra tekintve: hogyan írnánk meg a befejezést? Ez a mese valóban kozmikus méreteket ölt, mivel nem kevesebbről szól, mint az élet sorsáról univerzumunkban. És ezt a történetet nekünk kell megírnunk.” Erről szólnak, ennek lehetőségeit, kockázatait, ésszerű megfontolásait keresik, fejtegetik a további fejezetek.

Alapozó töprengések:

„Ha univerzumunk sosem ébredt volna öntudatára, teljesen értelmetlen maradt volna – egy hatalmas kiterjedésű tér lenne csupán. Ha pedig tartósan visszasüllyedne álmába valamely kozmikus csapás vagy önmaga előidézte szerencsétlenség folytán, szánalom, de ismét értelmetlenné válna.” (De mit jelent az „értelmetlen” és mitől „értelmes” az értelmes? Mit mond majd az ultraintelligens gép az előtte volt világról? – OP)

„Ahogy [az ősrobbanást követően] a világegyetem tágult és hűlt, úgy lett egyre érdekesebb, mivel a részecskéi még összetettebb dolgokká álltak össze.” „[Mi, emberek] Talán olyanok vagyunk, mint az öntudat első, halovány megcsillanása, amelyet akkor érzékelünk, amikor reggel lassanként kiemelkedünk álmunkból. Egy jóval magasabb tudat előhírnökei, amely megérkezik, amint kinyitjuk a szemünket, és teljesen felébredünk. Az élet esetleg elterjed majd kozmoszunkban, és több milliárd, sőt billió éven át virágozni fog – mindez pedig talán azoknak a döntéseknek lesz köszönhető, amelyeket az életünk során itt, a mi kis bolygónkon hozunk.” „Hogy is történt tehát ez a csodálatos felébredés? Nem elszigetelt esemény volt, hanem csupán egyetlen lépés egy 13,8 milliárd éve tartó szünet nélküli folyamatban, amely univerzumunkat egyre összetettebbé és érdekesebbé teszi – és amely egyre gyorsuló iramban folytatódik.” (Folyamatok látványosan szembe az entrópiával, hiszen „egyre összetettebbé és érdekesebbé” formálták a világot – ami, a tudomány tanítása szerint önmagától nem történhet meg. S ha „egyre gyorsuló”, mire vezethet az? – OP)

„Az univerzum tágulásával [az ősrobbanás után, „az erőteljes nukleáris erő” hatására létrejött] atomok fokozatosan hideg és sötét gázzá hűltek, az így kialakult első éjszaka sötétsége pedig nagyjából 100 millió éven át tartott. E hosszú éjszaka után köszöntött be a kozmikus hajnal, amikor a gravitációs erőnek sikerült felerősítenie a gáz fluktuációit, és összefogta az atomokat, hogy megalkossa az első csillagokat és galaxisokat.” (Amíg a cáfolhatatlan tudományos bizonyítékok mindenben nem igazolják, ez vészesen emlékeztet egy kifinomult teremtésmítoszra, amit az tesz különösen izgalmassá, hogy hasonlóképp állunk az élettel is – amint azt a következő idézet mutatja. – OP)

„Ahogy maga az univerzum, az élet is fokozatosan vált egyre összetettebbé és érdekesebbé.” (Ó, az a fránya entrópia-elv! S vajon, ha az MI az ember útját folytatja, milyen lesz az ő te-remtésmítosza vagy –elmélete?, Kihez-mihez intézi majd Rilke szavait: „Mihez fogsz, Isten, ha megholtam? / szép korsód: - cseréppé omoltam?” (Ford. G. Szabó László)

Az élet érdekes definíciója: „Úgy is tekinthetünk az életre, mint egy önsokszorozó, információfeldolgozó rendszerre, amelynek szoftvere mind viselkedését, mind pedig hardvere felépítését meghatározza.” (S, nagyon nem mellesleg, a mainstream elmélet szerint ez a szoftver csak a hardver révén képes továbbadni magát – s vajon hogyan született a forrásprogramja? – OP)

Főút az MI-hez? „Miért lett az élet összetettebb? Az evolúció azt az életet jutalmazza, amely elég komplex ahhoz, hogy előre lássa és kiaknázza környezete szabályszerűségeit, így összetettebb környezetben összetettebb és intelligensebb élet alakulhat ki. Az okosabb élet komplexebb környezetet hoz létre az egymással versengő létformák számára, amely ezáltal még összetettebb lesz, míg végül egy kifejezetten komplex létformákból álló ökoszisztéma alakul ki.”

A cím magyarázata, a 3 szint: „Az élet három szakasza: biológiai evolúció, kulturális evolúció és technológiai evolúció. Az Élet 1.0 nem képes élete során újratervezni sem a hardverét, sem a szoftverét: mindkettőt a DNS-e határozza meg, és a változás csakis több nemzedéken átívelő evolúció során lehetséges. Ezzel szemben az Élet 2.0 újra tudja tervezni szoftvere nagy részét. Az ember képes összetett, új készségeket elsajátítani – például nyelvet, sportot és szakmát tanulni –, és alapjaiban megújítani világnézetét és céljait. Az Élet 3.0, amely még nem létezik a Földön, nagymértékben újra tudja tervezni nem csupán saját szoftverét, hanem a hardverét is, ahelyett hogy megvárná, míg az nemzedékek során fokozatosan fejlődik tovább.” (E szerint az Élet 3.0 a természeti törvények keretei között gyakorlatilag omnipotens, s képes mindenben feltárni e törvények végső határait, és odáig vinni a maga adottságait és eszköztárát. Elképzelhetetlen távlatok! Része lenne a mechanizmusnak, hogy nem tudjuk, mit művelünk? S a könyvön vörös fonalként végighúzódó kérdés: ha az MI az élet- és fejlődőképességben ennyire magasabb minőség az embernél, a szép új világában milyen helye, szerepe lehet mellette az embernek? Jó, bizonyára ’lefelé kompatibilis’ lesz, azaz szót ért majd velünk. Ám mit változtatna a dolgokon, ha megtanulnánk szót érteni például a hangyákkal? – OP)

„Mi, emberek az Élet 2.0-ra vagyunk példák: életünk során a hardver fejlődés, míg a szoftver jobbára tervezés következtében alakult ki. Szoftveren itt azokat az algoritmusokat és tudást értjük, amelyeket az érzékeink nyújtotta információk feldolgozásához használunk, és amelyek alapján eldöntjük, hogy mit tegyünk.” (Apró botlás: ez a „szoftver” szűkebb, mint az élet fenti definíciójában szereplő. És igazából a szoftverünk nagyon is meghatározó hányadát a törzsfejlődés fejlesztette ki bennünk, arra ült, annak befolyása alatt működik a civilizációs 'felépítmény'. Elég, ha ennél csak az ösztöneinkre gondolunk, különös tekintettel a szexre, az utódnevelésre, vagy épp a 'törzsi' magatartásokra. Többszázezer év szervesen bevésődött beidegződéseit, amelyek oly sokban szolgálnak szellemi működésünk alapjául, hogyan is írhatná felül egy-két ezer év ’civilizációs’ tanítása? Tudatunk ’vékonyságát’ jól mutatja, hogy a modern tömegkommunikáció nagyrészt nem a gondolkodásunk tudatos rétegét célozza, hanem az alatta lévőket. – OP)

Erről szól a könyv: „A kozmikus evolúció 13,8 milliárd éve után a fejlődés drámai mértékben felgyorsult a Földön: az Élet 1.0 nagyjából 4 milliárd éve bukkant fel, az Élet 2.0 (az ember) nagyjából százezer évvel ezelőtt érkezett, és számos MI-kutató szerint az Élet 3.0 – a mesterséges intelligencia fejlődésétől hajtva – akár az elkövetkező évszázadban megvalósulhat, vagy talán már saját életünk során. Hogyan történik majd mindez, és mit jelent számunkra? Erre próbálunk választ találni ebben a könyvben.”

A lényeget kutató prognózis viták: „A kérdéskör rendkívül ellentmondásos. A világ vezető MI-kutatói nemcsak az előrejelzésekkel kapcsolatban nem értenek egyet, hanem szélsőséges érzelmi reakciókat is mutatnak a magabiztos optimizmustól kezdve a komoly aggályokig. Még olyan rövid távú kérdésekről sem alakult ki konszenzus, hogy milyen gazdasági, jogi és hadászati következményekkel járhat az MI, a véleménykülönbség pedig csak fokozódik, amikor az időhorizontot tovább tágítva az általános mesterséges intelligenciáról (ÁMI) esik szó. Különösen érzékeny kérdés, hogy az ÁMI mikor éri el és haladja meg az emberi szintet, hogy lehetővé váljék az Élet 3.0 megszületése. Az általános intelligencia gyakorlatilag bármely célt képes elérni, köztük a tanulást is, ellentétben például a sakkozóprogramok szűk intelligenciájával.”

„Az Élet 3.0-ról szóló vita két különálló kérdés köré épül: mikor és mi? Mikor következik be (ha egyáltalán), és mit jelent majd az emberiségre nézve? Három jól elkülöníthető filozófiai iskolát érdemes számba vennünk, mindháromhoz világklasszis szakemberek is tartoznak: a digitális utópistákét, a technoszkeptikusokét és a jó szándékú MI mozgalmáét. (...) A technoszkeptikusok és digitális utópisták egyetértenek abban, hogy aggodalomra semmi ok, de egészen eltérő okból: az előbbiek meggyőződése, hogy az ÁMI belátható időn belül nem jöhet létre, míg az utóbbi csoport szerint bekövetkezik ugyan, de biztosan jó dolog lesz. A jó szándékú MI mozgalma szerint az aggodalom jogos és észszerű, mert az MI-hez kapcsolódó biztonságtechnikai kutatásoknak és vitáknak köszönhetően egyre nagyobb a valószínűsége, hogy jó irányba megy a folyamat. A gépromolók biztosra veszik, hogy az egésznek rossz vége lesz, és ellenzik az MI-t.” (Az ÁMI viszonylag gyors létrejöttét illetően: a műszaki fejlődés egyértelmű, tartós gyorsulása alapján meglehetősen valószínű, hogy annak egyetlen dolog állhatja útját: ha az ember már azt megelőzően szétveri a civilizációját. Az említett utópisták épp azért azok, hogy ilyen szépet higgyenek – ám aligha található kemény bizonyíték arra, hogy e hitnek bármi szilárd alapja lenne, amint a jó szándékú MI mozgalom reményének sem. Az érdekek, akár vakon és ostobán is, eddig mindig felülírták a biztonsági megfontolásokat, és mi hozhatna trendfordulót e folyamatokban?

A 'tervező' az embernél nem tudta elérni, hogy mentes legyen a másokkal szembeni agresszív indíttatásoktól – sőt, azokat a törzsfejlődés nagyon is beleépítette –, s még kevésbé, hogy tekintettel legyen másokra. Ezt az olyan »társadalmi szerződések« is csak igen korlátozottan tudták megvalósítani, mint a Tízparancsolat, a Biblia tanításai vagy épp a törvénykönyvek. Miért fogna e tekintetben jobban a MI-n az ember tanítása, főként ha nézi, maga az ember hogyan tartja be azokat? Mi akadályozhatja az önfejlesztő MI-t, hogy túllépjen ezen, különösen ha felismeri saját érdekeit?

A géprombolók aggodalma nem alaptalan, különösen, hogy a „rossz vég” több különböző módon is előállhat – amiben persze nagy kérdés, mi rossz, mi jó a lehetséges fejlemények körében –, az viszont nem kétséges, hogy az MI útját nem tudják elállni. Tegmark idézi Larry Page-et [Google], aki szerint „az MI-paranoia késleltetni fogja a digitális utópiát, és/vagy oda vezet, hogy a hadsereg átveszi az MI-t, ez pedig szöges ellentétben állna a Google »Ne légy gonosz!« szlogenjével.” Történelmi ismereteink alapján nem lehet kétséges, hogy a hadiipar mindenképp átveszi, sőt, az élenjáró eredményeit, titokban vagy sem, már most is alkalmazza – ilyen az ember társadalma. A modern innovációk nagy hányada pedig eleve a hadiiparban születik.  – OP)

Rémkép vagy »Térdre! Imához!«? „Az öntörvényű intelligenciának nincs szüksége robottestre, mindössze internetkapcsolatra. A negyedik fejezetben látni fogjuk, hogyan lehetnek képesek átverni a pénzügyi piacokat, meghaladni az emberi feltalálókat, manipulálni és félresöpörni az emberi vezetőket, és számunkra érthetetlen működésű fegyvereket kifejleszteni. Ha a robotok létrehozása fizikailag lehetetlen volna is, egy szuperintelligens és szupergazdag MI könnyen megfizethetne és manipulálhatna sokmilliónyi embert, akik öntudatlanul is engedelmeskednének neki.”

A könyv kínálata: „Először ismerjük meg az élet történetét, időrendjét és fogalmait, majd vegyük sorra a célok és a jelentés kérdéseit, illetve mindazt, amit tennünk kell, hogy a vágyott jövőt érhessük el.” (Ez az első fejezet összegzése. – OP)

Ehhez az intelligencia itteni jelentéstartalma: „Amikor egy vezető MI-kutatókból álló panelt arra kértek, hogy definiálják az intelligencia fogalmát, a tagok hosszasan vitatkoztak, de nem jutottak egyetértésre. Igazán különös, hogy még az intelligens intelligenciakutatók között sincs konszenzus az intelligenciáról! Az intelligenciának tehát nincsen vitathatatlanul ’helyes’ definíciója. A meglévő meghatározások pedig, amelyekben a logika, megértés, tervezés, érzelmi tudás, öntudat, kreativitás, problémamegoldás és tanulás képessége egyaránt felbukkan, jellemzően rivalizálnak egymással. Az intelligencia jövőjének tárgyalása során átfogó és megengedő értelmezést alkalmazunk, amely nem korlátozódik az intelligencia eddig létrejött formáira. Az előző fejezet (utalás az első fejezetre – OP) intelligenciafogalma alapján a kifejezés mindvégig rendkívül tág értelemben használatos: Intelligencia = összetett célok elérésének képessége. Ez elég általános ahhoz, hogy az összes fent említett meghatározást felölelje, hiszen a megértés, öntudat, problémamegoldás, tanulás stb. mind összetett célokra jelent példát.”

Az IQ-ról: „Mivel számos lehetséges cél létezik, sokféle lehetséges intelligenciatípus van. Definíciónk szerint tehát semmi értelme számszerűsíteni az emberek, állatok vagy gépek intelligenciáját az IQ-hoz hasonló egyetlen számmal.” és „Az összetett célok elérésének képességeként definiált intelligencia nem mérhető egyetlen IQ-val, csakis az összes célra kiterjedő képességspektrummal.”

 „A második fejezetben megismerjük az intelligencia alapjait, és azt, hogy a tudatlannak látszó anyag miképpen szervezhető újra, hogy képes legyen emlékezni, számításokat végezni és tanulni. Ahogy feltárul előttünk a jövő, történetünk különféle lehetséges forgatókönyvek felé ágazhat el, bizonyos kulcskérdésekre adott válaszaink alapján. Az 1.4. ábra összefoglalja ezeket a kiinduló kérdéseket, amelyekkel a potenciálisan még fejlettebb mesterséges intelligencia felé tartó időutazásunk során találkozni fogunk.”

„Egyelőre azt a döntést kell meghoznunk, hogy elkezdjük-e az MI-fegyverkezési versenyt (a valóságban az élet ettől a döntéstől már megkímélt, ez a verseny már nagyban folyik. Az ember társadalmainak közös, állandó vonása – talán piciny közösségek kivételével -, hogy amiből fegyver kovácsolható, abból fegyver lesz. Ékes-éktelen példa erre a modern informatika és telekommunikáció a mesterségesen létrehozott, agresszíven terjesztett és állandóan fejlesztett vírusokkal és egyéb kártevőkkel, majd az ezekből táplálkozó kiberhadviseléssel – OP), és azt kell megválaszolnunk, hogyan mentesíthetjük a programhibáktól és miként terjeszthetjük ki a holnap MI-rendszereit. („programhibák”: izgalmas kérdés az önfejlesztő MI tekintetében. Az evolúció is programhibákból építkezik. – OP) Ha az MI gazdasági hatása növekedni kezd, azt is el kell döntenünk, hogyan modernizáljuk a törvényeket (ami túlnyomó részben az erőviszonyoktól függ majd – OP), milyen pályaválasztási tanácsot adjunk a gyerekeknek, hogy elkerülhessék a hamarosan automatizálandó munkaköröket (az is szép versenyfutás lesz! – OP). Ezeket a rövid távú kérdéseket a harmadik fejezetben bontjuk ki.”

„Amennyiben az MI fejlődése tovább folytatódik az emberi szint felé (ez sem kérdés, garantáltan bekövetkezik, hacsak ki nem esik alóla a civilizáció – OP), azt a kérdést is fel kell tennünk magunknak, miképp biztosíthatjuk a jóindulatát (erről fentebb már esett szó – OP). Meg kell fontolnunk, létre tudjuk-e hozni vagy létre kell-e hoznunk a pihenő társadalmat, amely munkahelyek nélkül is virágzik? (Sokféle virág van ám, mérgező is, húsevő is. – OP) Mindebből az a kérdés következik, hogy az intelligenciarobbanás vagy a lassú, folytonos növekedés juttathatja-e el az ÁMI-t az emberi szinten túlra. Több ilyen forgatókönyvvel is találkozunk majd a negyedik fejezetben, az ötödikben pedig megvizsgálunk számos lehetséges következményt, amelyek a vitathatatlanul disztópikustól a vitathatatlanul utópisztikusig terjednek. Kinél van az irányítás: az embernél, a mesterséges intelligenciánál vagy a kiborgoknál? Az emberekkel jól vagy rosszul bánnak? Lecserélnek-e minket, és ha igen, akkor hódítóknak vagy méltó utódoknak tekintjük-e őket? Rendkívül izgalmas kérdés, hogy az ötödik fejezetben felvázolt forgatókönyvek közül ki melyiket választaná.” (Már ha egyáltalán beleszólást kaphat a dolgok menetébe – ami az eddigi történelem minden tanítása szerint a legtöbbször csak keveseknek adatik meg, ha egyáltalán. Az is meglehetősen egyértelműnek tűnik, s meghatározó lehet a ’beleszólás’ kérdésében, hogy miközben a modern tudomány és technika mind intelligensebb gépeket, rendszereket állít elő, a társadalmakban a viszonyok úgy alakulnak, hogy tömegek körében a ’közösségi intelligencia’ egyre inkább elfordul a nagy társadalmi kérdésektől, belétáplált elterelő, kisszerűbb kérdések és csalóka értékek felé. – OP)

„Végül a hatodik fejezetben több milliárd év átugrásával furcsamód határozottabb következtetést vonunk le, mint a korábbi fejezetekben: a kozmoszunkban virágzó élet végső korlátait nem az intelligencia, hanem a fizika törvényei határozzák meg.” (Sokkal meglepőbb lenne e következtetés ellenkezője mellett kiállni, vagy akárcsak afelé hajlani. Ha csak élesen el nem választjuk az élet evolúcióját az anyagétól – ami ugyebár óhatatlanul is markáns választás lenne nézetrendszerek közt -, egy ilyen kiállás kiterjesztené az intelligencia primátusát az anyagra is. – OP)

„Az intelligencia történetének felvázolása után átgondoljuk, milyen jövőt szeretnénk, és hogyan érhetjük el. Hogy összekapcsoljuk a rideg tényeket a cél és jelentés kérdéseivel, a hetedik fejezetben feltárjuk a célok fizikai alapját, míg a nyolcadikban a tudatosság alapjait vizsgáljuk meg. Végül az epilógusban megnézzük, mit tehetünk már ma, hogy a vágyott jövőt alkothassuk meg.”

„A legtöbb fejezet viszonylag önálló, ha tisztában vagyunk az első fejezetben és a második fejezet elején bemutatott terminológiával és definíciókkal.”

Mit is kaptunk a fejünkbe az evolúciótól? „A feladatok bonyolultságát természetes módon aszerint értékeljük, hogy számunkra mekkora nehézséget jelentenek. Ez azonban eltér attól, milyen nehezen végrehajthatóak a számítógépek számára. Sokkal bonyolultabbnak tűnik összeszorozni a 314 159-et a 271 828-cal, mint felismerni egy fényképen a barátunkat, a számítógépek ennek ellenére már ötven éve is kenterbe vertek bennünket aritmetikában, míg az emberi szintű képfelismerés csak nemrégiben vált lehetővé. Ezt nevezzük Moravec-paradoxonnak: az egyszerűnek tűnő, alacsony szintű szenzomotoros feladatok hatalmas számítási erőforrást igényelnek. Agyunk ezeket a feladatokat azért érzékeli könnyűnek, mert hatalmas mennyiségű célirányos hardvert szentel nekik – ami azt illeti, elménk több mint negyedét.” (Érthető: a törzsfejlődés során a fennmaradáshoz matematikai képességek nemigen kellettek, viszont felismerni barátot és ellenséget, ehetőt és ehetetlent, tájékozódáshoz tereptárgyakat annál inkább. Aki az utóbbiakban rosszul teljesített, aligha adhatta tovább a génjeit. – OP)

Neurális hálózatok: Tegmark vázolja, hogy elménk hardvere neurális hálózatokkal működik. Érdekes következtetése: „Az evolúció valószínűleg nem azért tette biológiai neuronjainkat olyan bonyolulttá, mert szükséges volt, hanem azért, mert így lett hatékonyabb – és az evolúció, az emberi mérnököktől eltérően nem az egyszerű és könnyen megérthető dizájnt részesíti előnyben.” (Igazából itt nem is annyira a neuronokra utal, hanem a belőlük felépülő neurális hálózatok struktúrájára. A tudatosságnak e fogalmazásból kicsillanó feltételezése csábító téma, de itt kihagyjuk. Az viszont mindenképp említést kíván, hogy a törzsfejlődés során fennmaradt konstrukciók bizonyára nem önmagukban optimalizáltak, hanem az összességük, maga a velük működő élő szervezet optimalizált, az is csak a többi versenyzőhöz képest. – OP)

Rejtélyek: Kutatásai nyomán írja: „[Rájöttünk, hogy] a neurális hálózatok által is megoldható függvények igencsak hasonlítanak a fizikában használatos függvényekhez. (...) Ez nemcsak azt magyarázza meg, hogy a neurális hálózatok miért olyan népszerűek manapság az MI-kutatók körében, hanem azt is, hogy miért alakultak ki az agyunkban a neurális hálózatok: ha agyunk a jövő megjóslására alakult ki, akkor logikus, hogy olyan számítási architektúra fejlődött ki, amely pontosan a fizikai világban alkalmazott számítási problémákban működik jól.” („a fizikai világban alkalmazott számítási problémákban”: a legutóbbi tucat – vagy akár pár tucat évezredet megelőzően, amelyek során agyunk felépítése és fiziológiája már nem változott, milyen számítási problémákat kellett a törzsfejlődés során eleinknek megoldaniuk a fennmaradáshoz, ami ilyen képességgel ruházott fel? Az nyilvánvaló, hogy készen kaptuk agyunkban a hardvert, amelyet a matematika felfedezésével kitűnően használhattunk olyan feladatokra, amilyenek elé nem az ön- és fajfenntartás állított, amint egyéb tudományok művelésére is, ám vajon miért hozta létre a 'tervező' ezt a rengeteg, magához az élethez nem mindenben szükséges ’hardver’ kapacitást? Ha a törzsfejlődést mozgató erőnek – amely legalább abban áll, hogy minden élőlény automatikusan igyekszik életben maradni és szaporodni [vajon ezt mi ültette beléjük felülírhatatlan parancsként?] – nincs célja, s az élőlények alkotóelemei, oprendszerei csak a túlélést szolgálják, akkor mi hajtotta ezen messze túl az agyunk fejlődését? – OP)

„A tanulás története legalább olyan hosszú, mint az élet története. Minden önreprodukcióra képes szervezet érdekes információmásolást és -feldolgozást hajt végre – ez pedig olyan viselkedés, amelyet valamiképp megtanultak.” („legalább”? Mi is tanult az élet előtt? Az „önreprodukcióra képes szervezet” vajon nem maga az élet? És „valamiképp megtanultak”: újabb rejtély, hogy miképp és mi hajtotta ezt. A másolás szükségessége érthető, hiszen nélküle nincs reprodukció – de honnan ez a képesség? 'Isteni adomány' az élet létrejöttéhez? És a feldolgozás képességének létrejötte? – OP)

„Körülbelül félmilliárd évvel ezelőtt a Földön bizonyos génsorok ’felfedezték’, hogyan lehet neurális hálózattal rendelkező állatokat létrehozni, amelyek az életük során átélt tapasztalatokból is képesek tanulni. Megérkezett hát az Élet 2.0, és mivel lényegesen gyorsabban tanult, így versenyelőnyre tett szert, és rohamos tempóban terjedt el a bolygón.” (Ez meg hogyan, mi hajtotta? Az egész Élet sorsát megváltoztató minőségi ugrás a semmiből? – OP)

„Ahogyan az első fejezetben már láttuk, az élet egyre hatékonyabban tanult, méghozzá folyamatosan növekvő sebességgel. Bizonyos majomszerű fajok tudáselsajátításra termett agyat fejlesztettek ki, így megtanulták a szerszámhasználatot, a tűzrakást, megalkották a nyelvet, és komplex, globális társadalmat hoztak létre.” (Hagyjuk a „fejlesztettek ki” szóhasználat sugallt jelentéseit, ám ez mindenképp úgy hat, hogy a hardver – az agy – fejlődése előtte járt a szükségleteknek, a képesség már megvolt, amikor az ember felfedezte az igényét rá, és erre csatlakozhatott a felhasználás, sőt, a neuroplaszticitás révén a képesség további fejlesztése a használatnak megfelelően. Ám mi hajtotta az eredeti 'többletkapacitás' létrejöttét, valamint a további sorsdöntő képesség, a neuroplaszticitás kialakulását? – OP)

Világos lényeg, rejtőzködő miként: „2015-ben a Google DeepMind kijött egy MI-rendszerrel, amely mély tanulás segítségével több tucat számítógépes játékkal boldogult egy gyermek szintjén – mindenféle utasítás nélkül –, és rövid idő alatt bárkinél jobban tudott velük játszani. 2016-ban ugyanez a vállalat létrehozta az AlphaGót, egy gót játszó számítógépes rendszert, amely mély tanulás segítségével méri fel a táblán lévő különböző állások erősségét, és amelynek sikerült legyőznie a világ legerősebb gobajnokát. (...) Miért volt mindennek ekkora jelentősége? Nos, ahogy már láttuk, az intuíció és kreativitás alapvető emberi tulajdonságok. Lássuk hát, hogyan használta mindkettőt egyszerre az AlphaGo.

A gojátékosok felváltva helyezik el fekete és fehér köveiket egy 19×19-es pályán. Jóval több lehetséges gopozíció létezik, mint ahány atom van az univerzumban, ami azt jelenti, hogy az összes érdemleges potenciális lépéssorozat gyors elemzése reménytelen. A játékosok éppen ezért erősen támaszkodnak tudatalatti megérzéseikre, a racionális okoskodást kiegészítve. A szakértők szinte természetfelettinek ható érzékkel mérik fel, mely pozíciók erősek, és melyek gyengék.

Ahogyan azt az előző fejezetben is láttuk, a mélytanulás eredményei időnként az intuícióra hasonlítanak: a mély neurális hálózat anélkül is meghatározhatja, hogy egy kép macskát ábrázol, hogy meg tudná magyarázni, miért. (Meglehetősen meredek állítás. A neurális hálózat egy logikai rendszer, bármilyen összetett és bonyolult is. A kimeneteit is a logikai működés állítja elő a rendszer törvényei szerint. Gondoljuk meg, hogyan fér ebbe bele, hogy a rendszerben ne legyen meg annak magyarázata, hogyan jött létre a kimenő eredmény? Alighanem sehogy, legfeljebb a vele dolgozók nem tudják ezt felfedni – ami nagyon bonyolult rendszereknél, s még inkább az öntanulóknál megeshet. – OP) A DeepMind-csapat éppen ezért abból az elképzelésből indult ki, hogy a mélytanulás nem csupán macskákat tud felismerni, hanem erős gopozíciókat is. Az AlphaGóba azt az alapelgondolást építették be, hogy a mélytanulás intuitív erejét (? – OP) az ún. GOFAI logikai kapacitásával párosítják. A GOFAI a mélytanulás forradalma előtti időkből származó ’jó kis régimódi MI’ (Good Old-Fashioned AI) kifejezés vicces rövidítése. Bevetették a gopozíciók hatalmas adatbázisát, amelyben emberi játszmák és olyan meccsek szerepeltek, ahol az AlphaGo saját klónjával játszott. Betanítottak egy mély neurális hálózatot, hogy az adott pozícióból megjósolja a fehér győzelmének valószínűségét, egy különálló hálózatot pedig arra, hogy a következő lépést jósolja meg. A hálózatokat ötvözték a GOFAI-módszerrel, amely átvizsgálta a valószínű jövőbeli lépések szűkített listáját, hogy azonosítsa azt a következő lépést, amely a későbbiekben a legerősebb pozíciót eredményezheti.” („tudatalatti megérzés”, „szinte természetfelettinek ható érzék” – szép és jól ismert fogalmak annak elfedésére, hogy nem igazán tudjuk, hogyan intézi az elme az ilyen feladatok megoldását. Lényegében ott vagyunk, mint  Anders Ericsson és Robert Pool magyarázata a Csúcsteljesítmény - A szakértelem és a kiválóság pszichológiája c. könyvükben rendkívüli szellemi teljesítményekre, mint pl. a szimultán vaksakk és általában a sakkmesterek speciális képességeire: „A kiváló teljesítményt gyakorlatilag minden területen az a képesség fémjelzi, hogy valaki meglátja a mintázatot olyan halmazokban, amelyek a kevésbé fejlett mentális reprezentációval rendelkezők számára véletlenszerűnek vagy zavarosnak tűnnek. Más szóval a szakértők meglátják az erdőt ott, ahol mindenki más csak fákat lát.” Magyarázatuk a sakkmesterek esetében mintázatokról és „tömbökről” szól, és „mire egy sakkozóból mester válik, nagyjából 50 ezer ilyen tömböt gyűjt össze. Egy mester, aki megvizsgál egy sakkpozíciót, tulajdonképpen tömbök halmazát látja, amelyek más mintázatokban további tömbökhöz kapcsolódnak.” Hogy mire képes így a jól pallérozott, vagy eleve zseniális elme, azt a példák jól mutatják. Hogy miként képes erre – túl azon, hogy érdekes ’meséket’, modelleket alkotunk róla –, ennek felderítése még előttünk áll. Az viszont nagyon is valószínű, hogy a mély- és még rejtelmes értelmű kifejezések – intuíció, tudatalatti megérzés, mintázatok – mögött ugyanaz az elmeműködés rejlik. – OP)

Szól a vészcsengő? A neurális hálózatokról írja Tegmark, hogy „a közelmúltban tapasztalt sikere[ik azt mutatják, hogy] gyakran túltesznek a hagyományos, könnyen érthető MI-algoritmusokon – csak éppen a kiismerhetetlenség árán.” (De hogyan uralhatnánk az MI-t, ha nem is értjük, s főleg így hogyan vesszük észre a veszélyt, mielőtt fölénk nő? – OP)

„Az MI immár készen áll arra, hogy a játéktáblán túl is rangsorolja és kihívja (vagy segítse) a legjobb emberi stratégákat: akár a befektetési stratégia, a politikai stratégia vagy a hadászati stratégia területén. A való világbeli stratégiai problémákat az emberi pszichológia, a hiányzó információk és a véletlenszerűként modellezendő tényezők is bonyolítják, de a pókerező MI-rendszerek már bebizonyították, hogy e kihívások egyike sem legyőzhetetlen.” » Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.« !