2012. január 26., csütörtök

David A. Vise & Mark Malseed: A Google Sztori - K.u.K. Kiadó, 2009



Dr Osman Péter ismertetése

„fiatalság + szabadság + átláthatóság + új modell + az általános népszerűség előnye + hit és bizalom = A Google Csodája” -A könyvből

E könyvből kibontakozik az internet egyik legfényesebb, makulátlan sikertörténete. A siker méreteit talán a legjobban jellemzi, hogy jóllehet a Google szolgáltatásainak propagálásában a cég a marketingstratégiai elvei szerint soha nem folyamodik fizetett kereskedelmi reklámhoz, a címlapon is látható logója minden bizonnyal a világ egyik legismertebb árujelzője, amelyet talán csak egy-két olyan előz meg - ha egyáltalán -, mint a Coca-Cola. Ismertségét pedig azok révén nyeri, gyarapítja, akik a szolgáltatásait, eszközeit elégedetten használják.

Azok között, akik a világhálót nem pusztán telekommunikációs csatornarendszerként alkalmazzák, valószínűleg kevés olyan akad, akik ne használnák többé-kevésbé rendszeresen a Google egyre bővülő eszköztárát. Hogy hányféle eszközzel áll már a rendelkezésünkre, arra sokan talán csak ebből a kötetből ébrednek rá. Tudjuk persze, hogy a Google a legelterjedtebben használt kereső program. A GMail levelező rendszer minden bizonnyal az ingyenesen használhatók között az egyik legmegbízhatóbb, s ennek megfelelően az egyik leginkább elterjedt. Rendkívüli szolgáltatása, hogy jelenleg 7371 MB tárhelyet biztosít ingyen minden egyes felhasználónak (!!), és azon még saját képtárat is berendezhet. Van természetesen írásos csevegési (chat) szolgáltatás is, úgyszintén számítógépek között telefonálás, sőt videó is. A földrajz és a légifelvételek szerelmesei jól ismerik a Google Earth rendszerét. Akinek pedig részletes térképre, térképi információkra - közlekedési utak, domborzati viszonyok térképeire, műhold felvételekre - van szüksége, minden bizonnyal nagyon hasznosnak találja a Google Maps szolgáltatásait. Ez közúti közlekedéshez kitűnő, részletes útvonal tervezést tesz lehetővé. Méltatlan lenne kihagynunk a Google Alerts szolgáltatásait. Ez a témaválasztásunk szerinti email értesítéseket küld a Google keresőrendszerek által talált legújabb információkról. A még kísérleti szakaszban lévő szolgáltatás honlapja ilyen tájékoztatásokat kínál egyebek közt a hírekről, a szolgáltatás igénybe vevője által meghatározott hírességekről, eseményekről, a sport világának szereplőiről, de akár a gazdaság meghatározott szereplőiről vagy ágazatairól is. És még egyáltalán nem értünk a felsorolás végére.

Mindezeket - akárcsak az itt nem említetteket - folyamatosan, módszeresen építkező innovációkkal ki kellett kifejleszteni, beilleszteni a Google rendszerébe, bevezetni, működtetni, a szolgáltatás stabil minőségbiztosításával is sikerre vinni. És persze ez az egész csak akkor nyújt igazán értékes szolgáltatást, ha a rendszer felöleli a Föld minél több országát, információforrását, a bolygó minél több lakóját, amit a Google mindinkább meg is valósít. Íme, ez a Google sztori, ahogyan azt a kaliforniai Stanford egyetem két zseniális Ph.D. hallgatója sikerre vitte.

A bevezetés kiemeli, s igen valószínű, hogy igaz is: amióta Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást és ezzel megnyitotta az emberek mind nagyobb tömege számára hozzáférést a rohamosan szaporodó nyomtatott információhordozókhoz, egyetlen innovációs eredmény sem teremtett olyan tág lehetőségeket a világ információkészletéhez való hozzáféréshez, mint a Google. Magunk is tapasztalhatjuk, hogy a gyorsuló sebességgel táguló Google-galaxis pár év alatt alatt teljesen megváltoztatta az emberek viszonyát az információk szinte végtelen sokaságához, mindinkább önállóvá téve őket abban, hogy a mindenkori szükségleteik, érdeklődéseik vagy éppen a pillanatnyi kedvük szerint maguk találjanak rá az őket éppen érdeklő információkra, olvasmányokra, vagy akár képanyagra, zenére, videókra. A Google rendkívül gyorsan mind többek számára a napi élet nélkülözhetetlen eszköze lett, s a rendszerei már száznál több nyelven állnak a rendelkezésre akár számítógép, akár mobiltelefon közvetítésével. Az általa teremtett új technikai lehetőségekkel alapvető és váratlan újításokat hozott az élet sok területén. Mind többen vannak például, akik egy-egy akár magánjellegű, akár hivatalos találkozás előtt a Google segítségével tájékozódnak arról, akivel találkozni fognak (s ellentétben a tájékozódás sok más módjával, ez rendkívül gyors és abszolút diszkrét), s úgyszintén gyorsan nő azok száma, akik presztizskérdésként kezelik, hogy hány találatot hoz fel róluk a legelterjedtebb internetes kereső.

Sikertörténete eddig töretlen. A dolgok logikája szerint jönnie kell majd olyan új innovációs eredménynek, amely túlszárnyalja, legyőzi, ám az eddigi története arról győz meg, hogy a Google fejlesztői kivételesen sikeresen tartják a lépést az ilyen kihívásokkal. Folyamatos innovációs munkával módszeresen és igen eredményesen valósítják meg az újabb és újabb térnyeréseket, s őrzik a helyüket, az eszközeik, szolgáltatásaik helyét a csúcson.

A Google rendszereinek és szolgáltatásainak legnagyobb csodáját a legtöbben egyáltalán nem érzékeljük, amint azt sem, hogy a Föld forog, száguld velünk a Nap körül, s vele együtt a világegyetemben. Teljesen természetesnek vesszük, hogy beírunk szavakat a keresőbe, és a másodperc töredéke alatt akár ezres, százezres vagy még nagyobb számban jönnek fel találatok a világ bármely részén működő számítógépekről, méghozzá a kulcsszavainkhoz kapcsolódásuk szorossága - relevanciája - szerint rangsorolva, sőt a rendszer szükség szerint még javaslatot is ad a keresőszavaink pontosítására, vagy más keresőszavakra. Teljesen természetes, hogy elküldünk egy emailt, akár igen nagyszámú címre is, és az lényegében azonnal célba ér a Föld akárhány pontján. És ilyen műveleti sebességgel kereshetünk híreket, könyveket, egyéb információ-csomagokat, képeket, zenét és egyre több mást is - ám valljuk be: a szakértőktől eltekintve még annyi fogalmunk sincs arról, hogy mindez valójában hogyan működik, mint az ősrobbanásról, és az erre ki nem képzett elmének nagyjából ugyanannyira is felfogható az egész, mint a Nagy Bumm.

A könyv -kikövetkeztethetően 2008-ban írt - előszavából idézve a Google rendszer elképesztő, világméretű diadalmenete, és a cég azt tükröző pénzügyi sikere nyomán a rendszer alapjának, a keresőmotornak két kidolgozója, Sergey Brin és Larry Page, akik a továbbiakban is meghatározó szerepet játszottak az arra épülő, a különféle alkalmazások egyre bővülő sorának kifejlesztésében és rendszerbe állításában, bekerült az első öt közé a Forbes magazinnak a leggazdagabb amerikaiakat felsoroló 400-as listáján. Mindkettejük vagyonát 17,5 Md dollárra becsülik. Brin és Page kezdettől fogva két tökéletes és tökéletesen együttműködő profiként vitte előre a közös fejlesztéseiket, majd szintúgy az arra épülő vállalatukat. Az innovációik sikereiből származó pénz természetesen mind nagyobb hatalmat adott a kezükbe, és ők ezt is céltudatosan, higgadtan a Google-eszköztár és a vállalat/birodalom/ további fejlesztésére használták. A könyvből róluk kibontakozó kép szerint nemcsak fejlesztőként és cégépítőként és –vezetőként kivételesek, hanem abban is, hogy a jellemüket, magatartásukat a legcsekélyebb mértékben sem kezdte ki a rendkívül keveseknek megadatott nagyságú vagyon, és a vele járó hatalom birtoklása. Cégük ügyleteinek irányításában, a Google sikerének óriási erejére támaszkodva tudnak hajlíthatatlanok lenni, ha ez szolgálja a cég érdekeit, képesek páratlan fegyvertényeket végrehajtani, de sohasem öncélúan vagy ésszerűtlenül. És bármily hihetetlen, egyetlen sötét foltot sem látunk sem Brin és Page, sem pedig a cégbirodalmuk jellemrajzán.

Ők teremtettek és tartanak fent a mind terebélyesebb vállalatukban olyan légkört, viszonyokat, az emberekkel való bánásmódot, hogy a cég kezdettől fogva mágnesként vonzza a tehetségeket - akiknek mindenkori kritikus tömege nélkül e fejlesztések nem válhattak volna világsikert arató termékvonallá. Az előszó adatai szerint mindössze tíz évvel azután, hogy 1998-ban elindították a Google-t, a cég több mint 20 ezer embert alkalmaz, s számítógépek millióit működteti, amelyek másodpercenként milliárdnyi keresési eredményt állítanak elő. Hogyan ment végbe meg mindez - erről kapunk itt igen részletes, alapos, s egyben kezdettől mindvégig megragadóan érdekes áttekintést. A megbízhatóságát illetően érdemes ide idézni, hogy David A. Vise korábban a The Washington Post Pulitzer-díjas újságírója volt, jelenleg pedig egy vezető New York-i magántőke cég, a New Mountain Capital vezető tanácsadója. Mark Malseed korábban a világhírű tényfeltáró újságíró, Bob Woodward számára végzett az annak műveit tényekkel megalapozó kutatásokat. Maga is tényfeltáró újságíró, és tanácsadóként is dolgozik az informatikai ágazatban. Elemzőként rendszeres előadó a cégeknek, szervezeteknek, oktatási intézményeknek tartott Google szemináriumokon. Ha könyvük angol címét beütjük a keresőbe, kb 743 ezer találatot hoz fel (0,29 másodperc alatt!!).

A sikertörténet nagyon is jól kimunkált szakmai alapokon nyugszik. A cég a kezdettől Brin és Page által meghatározott stratégiájának megfelelően mindent megtesz annak érdekében, hogy a felhasználók még a véglegesítés előtt kipróbálhassák az új termékeit, szolgáltatásait, az így kapott visszajelzésekkel pedig különösen értékes információkat kapnak ahhoz, hogy kijavítsák azok esetleges hibáit, gyengeségeit. Egészen kivételes és különleges a stratégiájuk abban is, ahogyan a fejlesztéseket kezelik. Manapság, midőn egyre inkább mindenben a pénz az úr, s ezért a vállalati fejlesztési stratégiák célkeresztjében szükségszerűen is a generálható bevétel áll, a könyvet idézve a Google-nél a fejlesztők elsősorban azzal törődnek, hogyan oldhatnak meg problémákat, teremthetnek új eszközöket és felhasználásokat, ebbe mindenüket beleadják, a várható anyagi haszonnal pedig csak ez után foglalkoznak. Magától értetődő, hogy ez a hozzáállás a cégvezetést jellemzi, hiszen ha ők nem hagynák, a beosztottak nem dolgozhatnának így. S magától értetődő, hogy ilyen hozzáállást csak olyan cég engedhet meg magának, amely anyagiakban mérve is tartósan és nagyon sikeres.

Utaltunk rá, hogy a Google nem használ fizetett kereskedelmi reklámot. Marketingstratégiája szerint nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a felhasználók igényeit a legnagyobb mértékben kielégítsék, az elégedett felhasználók pedig terjesztik a cég és eszközei jóhírét. Az, hogy ez nagyon is bevált, egyértelműen igazolja a termékeik és szolgáltatásaik globális diadalmenete, s hogy beválhatott, az nagyrészt a termékfejlesztés és –gondozás sikerének köszönhető.

Tény, hogy szerencséjük is volt, igaz, abban az értelemben, hogy a műszaki és a gazdasági életben a szerencse is csak azokat segíti, akik képesek jól kiaknázni a kedvezéseit. Az internet és csúcstechnológiai buborék 2000. körüli kipukkanása sok kitűnő szakembert is az utcára sodort, a Google pedig ezzel ritka jó alkalmat kapott, hogy válogasson a legjavából. Az viszont már ismét a cég Brin és Page által vezérelt stratégiája, hogy olyan munkahelyi légkört, olyan támogató környezetet teremtettek a dolgozóiknak, amely hozzásegítette őket, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Szinte már abszurd kényeztetést kaptak, a munkahelyen számos különféle, magas színvonalú regenerációs lehetőséggel és kényelmi szolgáltatással - ami ugyanakkor bölcs számítást is mutat, hiszen nagyon sok kell ahhoz, hogy valaki otthagyjon egy izgalmas munkát, jó fizetést, amelyhez még ilyen különleges bónuszokat is kap. Bölcs számítás: egyebek közt, a Google buszokat is üzemeltetett az alkalmazottai munkába járásához, és vezeték nélküli internet hozzáférést teremtett a számukra, hogy produktívan tölthessék az egyórás utat.

Az internet-kor egyik nagy genezis-története. Nagyon érdemes elolvasni. A fordítás pár botlása ugyan vitathatatlan, de nincs a könyvnek oldala, amely ne lenne tanulságos és élvezetes.

2012. január 24., kedd

Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve - A fényképezés kultúrtörténete - Typotex, 2011


Dr Osman Péter ismertetése


Tartalma, a benne elénk tárt ismeretanyag gazdagsága, intellektuális- és úgyszintén kultúrtörténeti dokumentációs értéke szerint ez a szó átvitt, legpozitívabb értelmében a fotográfia nagyon nagy könyve. Mind esztétikailag, mind intellektuálisan, mind pedig a fényképezésben rejlő, szinte végtelen kifejezési, láttatási lehetőségek felmutatásában káprázatos, bámulatos, lenyűgöző, és szerfelett tanulságos.
A mindig kifogástalanul korrekt Typotex ajánlójából idézve, e kötet „az eddigi legteljesebb összefoglalás a kezdetektől napjainkig, szerzője fotótörténeti kánont alkotott. Közel 600 kép ismerteti meg az olvasót a fotózás történetével a művészet és technika, a szociográfia és divat, a háború és természetfotózás szemszögéből. (...) Közelképet kaphatunk azokról az emblematikus fotósokról is, akik egyéni szemléletükkel, technikai újításaikkal váltak e végtelen történet szereplőivé. E mozaik számtalan kockája a fotográfia teljes történetévé áll össze, melyet a kultúra lencséjén át szemlélhetünk.”
A fényképezés a technika és a kultúra egyik nagy találkozása. A technika tette lehetővé a létrejöttét, s a puszta - bár önmagában is kétségkívül kiemelkedően nagy jelentőségű dokumentációs funkcióján túl - a kultúrában teljesedik ki alkotásainak intellektuális értéke. A technika fejleszti folyamatosan a fényképezés anyagi eszköztárát, s ezek az eszközök teszik mind inkább lehetővé, hogy a fényképész az eszközök kötöttségeitől nem béklyózva, szabadon szárnyaljon alkotó kedvének megvalósításában, mondanivalójának kiteljesítésében. Itt igazán láthatjuk azt is, hogy egyszerű, a mából visszatekintve nagyon kezdetleges fényképezőgéppel is lehet nagyot alkotni, csodálatos fényképeket létrehozni, ám az is kétségtelen, hogy minél többre képes az eszköztár, annál jobban segíti az alkotót a művészi és/vagy társadalmi mondandójának finoman kimunkált, hatásos kifejezésében.
Napjainkra a technika és a fényképezés találkozásának van egy különösen fontos, új vonulata is. Mindig is voltak amatőrök, akik pusztán az alkotás öröméért fényképeztek, hogy a maguk szintjén igényes módon megörökítsenek képeket, személyeket, jeleneteket - egy részük bizonnyal azért is, hogy talán mások számára is megmutatkozik az ebbéli tehetségük. A hagyományos eszközökkel történő fényképezés azonban meglehetősen drága mulatság volt, s ez erősen korlátozta, hogy a kevésbé tehetősek is kedvükre foglalkozhassanak vele. (A fiatalabbak kedvéért: ha a fényképezőgép árát figyelmen kívül hagyjuk is, meg kellett venni a filmet, előhívatni a filmet, papírmásolatokat vagy diákat készíttetni a képekről, ez utóbbiakat többnyire nagyítva - tehát minden felvétel pénzbe került, még az elrontottak is. Végezhettük ugyan az előhívást, nagyítást, másolást házilag is - már akinek volt hozzá kedve, ideje, tehetsége -, ám ehhez is eszközök, vegyszerek, fotópapírok kellettek.) A digitális fényképezőgépek, s legfőképpen a fényképezésre is alkalmas mobiltelefonok viszont szinte mindenkinek a kezébe adták a fényképezés lehetőségét, méghozzá úgy, hogy a felvételek készítése mindaddig nem kerül semmibe, amíg megelégszenek a képek megjelenítésével egy másik modern technikai eszközön, a képernyőn (amely mögött egyaránt lehet számítógép, vagy egy fejlettebb televízió, vagy maga a fényképezőgép ill. a mobil). Aligha kétséges, hogy az ilyesfajta amatőr fényképezés is igen számottevően fejleszti az ember vizuális kultúráját, finomítja a látásmódját, és igényességre neveli- és ma egyre inkább aranyat ér minden, ami fejleszti, erősíti az intellektuális igényességet. Minél kevesebben legyenek, akiknek „szemeik vannak a látásra, de nem látnak”. A fényképezés látni tanít, felismerni, megérteni, netán elemezni, értékelni a látványt. Jó példa erre, hogy sokan vagyunk, akik nekünk új tájakon járva akkor látunk igazán, amikor a fényképezőgép keresőjébe/képernyőjére nézve keressük a jellemző képeket, érdekességeket.
A fényképezés művészi ereje, intellektuális értéke ma, a mind többre képes mozgókép-felvevők korában is töretlen. Ál-naív kérdés, vajon van-e még létjogosultsága. Nagyon is van, művészfotóként is, és úgyszintén benyomások, jövendő emlékek megörökítésére. Ez az egész gyönyörű album is a szó legjobb értelme szerint ékes bizonyítéka annak, hogy a fényképezőgép, avatott kézben, valami egészen különlegeset tud: kimerevíteni, és ezzel megragadni a pillanatot, megmutatni egy arc, egy táj vagy éppen egy jelenet belső sugárzását, megörökíteni az illékony hangulatot, a perc varázsát éppúgy, mint a lidércnyomás dermesztő hidegét. És szintúgy különleges képessége, hogy a felkészült fényképész kezében a fénykép sokkal, sokkal több lehet, mint a kép puszta rögzítése - formálható, mint festő ecsete alatt a kép, szobrász vésője alatt a márvány. Mondanivalónk hordozójává, kifejezőjévé válik, és szinte korlátlan lehetőségeket kínál az üzenet árnyalatainak megformálására. Az igazán jó fénykép megragad és a hatása alatt tart. Vele olykor többet el lehet mondani, és még inkább többet megéreztetni, mint egy hosszú szónoklattal, és a meggyőző ereje is magasan felülmúlhatja az utóbbiét. Sőt, egy-egy gondolat, érzés, üzenet átütő megjelenítésében a fénykép felülmúlhatja még a mozgóképet is.
A Typotex ajánlója kiemel az albumból három igen tanulságos példát. Igen jellemzőek, szellemesek, érdemes őket ide idézni:
„Lincoln demokrata ellenfelei mindig elénekeltek egy dalt, amely e sorokkal végződött: "Könyörögve kérjük - az Isten szerelmére, meg ne mutassák a fényképét." [Ami persze sunyi módon azt igyekezett sugallni, hogy Lincoln finoman szólva „hót ronda”. OP] Mivel az emberek többsége soha nem látta Lincolnt, kampányát végigkísérték a csúfságáról szóló pletykák. Aztán Mathew Brady elkészítette híres képét és Lincoln megnyerte a választásokat. Később így nyilatkozott: "Brady és a Cooper Institute csinált belőlem elnököt. "”
„Fénykép készült MacArthur tábornok és Hirohitó császár első találkozásáról 1945. szeptember 27-én. A kép felháborította a japán közvéleményt, mert úgy vélték, hogy MacArthur tábornok túlságosan lezser viseletével megsértette a császárt.” Nyilvánvaló, hogy - hacsak nem MacArthur akarta így megsérteni a japánokat - ezzel a fényképész vétett goromba hibát. A kép beállításánál figyelemmel kellett volna lennie a kulturális közegre.
„Borisz Mihajlov 1997-ben fogott bele az Esettörténet sorozatba, miután Ukrajnában engedni kezdett a szovjet szorítás. Éhes hajléktalanoknak fizetett, hogy modellt álljanak, szarkasztikusan bírálva ezzel a kapitalizmus kialakulását és hatásait. A képek nagy vitát váltottak ki, mert sokak szerint a fényképezőgép cinikusan, ridegen figyeli a segítség nélkül maradt embereket.” Persze, hogy itt a „fényképezőgép” a fényképészt jelenti, akitől feltétlenül elvárható, hogy ne így mutassa meg az elesetteket.
Hatalmas ez az áttekintés! Akit igazán érdekel a fényképezés kultúrtörténete - ami egyben az így megmutatott, dokumentált világ kultúrtörténetének, sőt még a történelmének is egy sokatmondó szelete -, az szinte kimeríthetetlen intellektuális kincsestárat talál benne. Technikatörténeti tekintetben pedig a meglepetés rögtön az első rész első két fejezetével kezdődik: ◙ A fényképészet kezdetei (1839-ig) ◙ A fényképészet második feltalálása (1839-1854).
Az album hat részbe tagolva 14 fejezetet vonultat fel. E részek: ◙ A fényképezés kétszeres feltalálása ◙ A fényképészet térhódítása (1854-1880) Benne egyebek közt: A népszerű fényképészet és a művészet céljai; Fényképész társaságok, kiadványok és csereklubok; A társadalmi világ képi megjelenítése; Háború és fényképészet; A fényképészet és a társadalomtudományok ◙ A fényképészet és a modern kor (1880-1918) Benne: Tömegmédia és tömegpiacok; A művészi fotózás kihívói; A modern élet; A tudomány és a fényképészet; A fényképészet, a társadalomtudomány és az expedíciók; Háború és forradalom ◙ Új látásmód (1918-1945) Benne: A művészet és a tömegmédiumok kora; A fotóriporterek; A társadalomtudomány, a társadalmi változások és a fényképezőgép; A dokumentarizmus gyökerei; A II. világháború ◙ A kultúra lencséjén át (1945-1975) Benne: Az ember családja; A Nyugat és a hidegháború; Technológia és média a háború utáni Amerikában; Fényképészet a művészetben ◙ Konvergenciák (1975-től napjainkig) Benne: Globalizmus, technológia és társadalmi változás; Posztfényképészet; A társadalmi érdeklődés kategóriái; A politika külleme; A posztmodern látásmód; Az új társadalmi dokumentarizmus; A természet és az ember; Divatfotózás; A posztmodernizmus vége; A huszonegyedik század felé; A jelenben élő múlt; A pillanat médiuma; A fényképészet gyakorlata és a globalizáció; Tudomány és társadalom; Képernyők és platformok.

2012. január 4., szerda


Paulo Coelho: Alef - Athenaeum Kiadó, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

„Születésünk pillanatától halálunk percéig életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is változhatnak, miközben a vonat megállíthatatlanul halad tovább. Az élet maga a vonat, nem az állomás.” - Paulo Coelho.

Megragadóan, izgalmasan különös könyv Paulo Coelho új műve. A kiadó ajánlójából idézve, „Legújabb regényében a világszerte elismert szerző újra felfedezi az életet oly gyönyörűvé tevő csodákat és kincseket. Egy időn kívüli helyre követi a tökéletes szerelmet, és végigjárja a lélek útját.” Teszi pedig ezt úgy, hogy - ismét az ajánló szavaival - „2006-ban Paulo Coelho spirituális válságba került: úgy érezte egyedül van, és lelki fejlődése megakadt. Ha követi Mesterének tanácsát - menjen egy olyan helyre, "ahová a szíve vágyik" -, talán rátalál a megoldásra és az előre vezető útra. Több országban megfordult, végül Oroszországban találta magát. Úgy döntött, a hatalmas, 9288 kilométeres távolságot vonaton teszi meg. Három ember kísérte útján: egy Tao mester, orosz kiadója és egy különleges török nő, Hilal... Útja az első állomástól kezdve spirituális kutatássá válik.”

Nem tudom, igazából mit akart Coelho ezzel a művével, de erős sejtésem van erre - két változatban. Az egyik, hogy egy mesteri és mesterien kaján tréfát űz belőlünk, azt a fajtát, amelynek minden bizonnyal a leginkább kiemelkedő mestere a 20. század egyik legnagyobb mágusa, Pablo Picasso, s archetípusa Pomádé király új ruhája. A józan lét útjára helyezve elénk tár egy erősen misztikus és borzongatóan romantikus történetet, s talán kuncog magában azon, hogy elfogadjuk, mert a világhírű, és azt valóban értékes művekkel kiérdemlő író hitele áll mögötte.

A másik viszont, hogy itt is úgy használja a misztikát, ahogyan korábbi, csodálatos művében, A zarándoklat-ban (A zarándoklat - Egy mágus naplója - Athenaeum Kiadó) - hogy általa töprengésre késztessen, és értékes gondolatokhoz, igazságok felismeréséhez segítsen. Ott rávezetett az élet nagy titkára: maga az út a cél. A megvilágosodás, megtisztulás, vagy éppen megnyugvás nem a megérkezés ajándéka, hanem mindazon lelki vívódásnak és fizikai gyötrődésnek a nemes hozadéka, amit a zarándoklat jelent. Itt pedig, ez az utazás a Transzszibériai vasúton is egyfajta zarándoklat, akárcsak Szent Jakab különös útjának, az El Camino-nak a végigjárása, amelynek során Coelho - Radnóti szavaival - immár jóval idősebben ismét megjárja a lélek hosszát, ha erősen másként is. Ha így fogjuk fel, és - akárcsak A zarándoklat esetében - megfejteni, érteni igyekszünk a misztikum fátylába burkolt mondanivalóját, azt kapjuk tőle, amit a legnemesebb irodalom adhat: nemes gyakorlatot, s gazdagodást szellemben és lélekben.

A történet meglehetősen összetett, az Oroszországon átívelő vonatozás hátterével, s az időutazás egzotikus kellékével. Az olvasó majd eldönti magának, hogyan értelmezi a „különleges török nő”, Hilal alakját, szerepét, s hogy mindebben egy szerelem kibontakozását követi-e, vagy inkább egy különös, transzcendens törekvést elkövetett bűnök jóvátételére. Coelho erősen lebegteti, hogy a ’való élet’ síkján voltaképpen mi is zajlik az 59 éves, öntörvényű író és a 21 éves, meglehetősen egzaltált lány között. Kettősüket igen érdekesen gazdagítja egy különleges rezonőr, Yao, a kínai születésű, Braziliában nevelkedett tolmács alakja - ő a fentebb említett Tao mester.

Jürgen Neffe: Albert Einstein igaz története - Typotex, 2011




Dr Osman Péter ismertetése

„Csönget a postás, torkom szorul, / száz levél s újság rám borul. / Ha íly kín rág, mit tehetnék? Hagyjatok már végre békén!” (Einstein verse) ◙ „Örökre felfoghatatlan, hogy a világ felfogható.” ◙ „Fiatalemberként mindössze annyit kívántam és vártam el az élettől, hogy legyen egy nyugodt sarok, ahová leülhetek, és végezhetem a munkámat anélkül, hogy tudomást vennék az emberekről.” ◙ „A matematika az egyetlen módszer, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember önmagát a saját orránál fogva vezesse.” ◙ „Életemben még közelítőleg sem kínlódtam ennyit, és igen nagy tisztelet alakult ki bennem a matematika iránt, míg végre eljutottam odáig, hogy árnyalt részleteiben képes legyek meglátni a tiszta szépséget.” ◙ „Felismertem, hogy a matematika számos speciális részterületre tagolódik, s azok mindegyike rövid életünk egészét igényelné. Így Buridán szamarának láttam magam, aki nem tud dönteni két szénabála között.” ◙ „Korábban azt hittük, hogy ha a világegyetemből minden anyag eltűnne, akkor is megmaradna a tér és az idő; a relativitáselmélet szerint az anyaggal a tér és az idő is eltűnik.” ◙ „Te a kockázó Istenben hiszel, én viszont valami objektív létező által meghatározott, teljes egészében törvényszerű világban. A kvantumelmélet nagy kezdeti sikerei ellenére sem tértem át a kockajátékosok hitére, bár jól tudom, hogy a fiatalabb kollégák ezt a meszesedés számlájára írják.” (1944-ben Max Bornnak) ◙ „A hülyék uralmát legyőzni képtelenség, mert oly sokan vannak, és az ő szavazatuk épp annyit számít, mint a miénk. (...) Isten országa egyre különösebb formát ölt. Mindenből, még a butaságból is tömegtermék lesz.” (1954-ben az USA-ról.) ◙ „Kedves Utókor! Ha nem lesztek igazságosabbak, békésebbek és egyáltalán okosabbak, mint mi vagyunk, illetve voltunk, vigyen el benneteket az ördög. Minden nagyrabecsülésem mellett ezzel a jámbor kívánsággal maradok a ti (egykori) Albert Einsteinetek (1936) sk.” - Idézetek a könyvből.

A könyv címe láttán az emberben megszólal a kisördög: vajon az Einstein életrajzok garmadában miért ez az ő igaz története, mivel érdemli ki ezt megkülönböztetésként Neffe műve? Annyi bizonyos, hogy ő maga szerényebb címet adott neki - legalább is a könyv eredeti német címe: Einstein. Egy életrajz. Ám bizonyos az is, hogy ha az olvasók túlnyomó hányada megítélni nem is tudja, mennyivel igazabb ez a történet az Einsteinről szóló más műveknél, a kép, amelyet itt kap róla, az emberről és a tudósról, a való világ varázsainak mérnökéről, rendkívül sokrétű, alapos és lenyűgözően színes, s további kiemelkedő erénye, hogy nagyon sok tudással szolgáló tudománytörténeti háttérbe helyezi a munkásságát. Ez utóbbinak van egy különösen sokatmondó hozadéka: megmutatja, hogy Einstein zsenialitásának egyik fő vonása, a kimagasló tudományos teljesítményének egyik fő forrása az a képessége volt, ahogy szintetizálni, extrapolálni és továbbfejleszteni tudta az előtte jártak és szintúgy a kortársai tudományos eredményeit. A mindig korrekt, megbízható Typotex ajánlója kiemeli: „Az Einstein legendának ez a nagy összefoglalása olyan sikernek örvend, hogy a Washington Post az „Év legjobb könyvének” választotta. Egy amerikai napilap – egy németből fordított művet!” Ez igazán ékesen szól e könyv mellett.

Panaszunk csupán egy lehet, és az sem a szerzőre, hanem a Tervezőre, aki a világunk fizikáját megalkotta - bárki vagy bármi légyen is ő -, s aki/ami titkolózó vagy hanyag módon nem hozta összhangba nyelvünk kifejező képességét a világ szerkezetével. Ha meg akarnánk érteni Einstein munkásságának, megállapításainak, felfedezéseinek lényegi részleteit, vagy akár az azokhoz vezető magyarázatokat, hamar beleütközünk, hogy a nyelv ebben nemhogy összekötő lenne, hanem közénk áll, s a szavak nem képesek nekünk megjeleníteni ezeknek a természeti törvényeknek, összefüggéseknek a mibenlétét. Bánatosan ismerjük fel ezúttal is, hogy igaz lehet: a természet nyelve a magas matematika, amelynek világából viszont a legtöbbünket száműzött a neveltetésünk. Neffe igazán sokat tesz azért, hogy e részletekbe is jó betekintést adjon, és kevés kivétellel igazán nem az ő hibája, ha olykor elveszítjük a fonalat. Így adódik, hogy a relativitáselméletre vonatkozó magyarázatai olykor zavarba ejtőek: első olvasatra világos, és újra átgondolva jövünk rá, hogy a lényeget mégsem értjük. Pl. azt az állítást, hogy semmi sem mozoghat gyorsabban a fénysebességnél, arra építi, hogy „az idő fénysebességgel mozog” (itt persze rögvest belegabalyodhatunk az idő mibenlétének problémájába is). Ezt egy tétel előzi meg, miszerint „az időt nem lehet megelőzni ", s Neffe ehhez azt a sajátos indoklást fűzi: „mert ha lehetne, akkor beletekinthetnénk a jövőbe, ez pedig ellentmond a józan észnek.". Hasonlóképpen zavarba ejtő tétel, hogy „a fény úgyszólván együtt terjed az idővel” s ehhez egy sajátos magyarázat csatlakozik a téridőben való mozgásról, azzal a következtetéssel, hogy „mivel a fényrészecskék nem az időben, hanem az idővel mozognak, azt mondhatjuk, hogy nem öregszenek. "Most" és "örökké" ugyanazt jelenti a számukra. Örökre saját pillanatukat "élik".” Ha pedig erről Hamlet szavai jutnak eszünkbe - „Több dolgok vannak földön és egen...” - az nem arra vezet, hogy „kizökkent a világ”, csak hogy nem csupán a felfedezéséhez kell zseni, hanem a megértése is az adott témában magasan kiművelt emberfőt igényel. Lehet, hogy - Einstein gyakran idézett, híres mondásával - Isten nem kockázik a világegyetemmel, viszont nagyon úgy tűnik, hogy igen erősen rejtjelezte annak tervrajzát és tervezési know-how-ját.

Neffe idézi egy „időskori” nyilatkozatát: „Ha arról kérdeznek engem, hogyan lehetséges, hogy éppen én fedeztem fel a relativitáselméletet, számomra az alábbi körülmény tűnik fontosnak: a felnőttek nem gondolnak bele a téridőproblémába. (Annál is kevésbé, mert a legtöbbjük azt sem tudja, mi az. - OP) Mindazt, amit itt érdemes végiggondolni, véleményük szerint már gyermekkorukban megtették. Én azonban olyan lassan fejlődtem, hogy már felnőttem, amikor először rácsodálkoztam a térre és időre. Természetes, hogy ekkor mélyebben beleláttam a problémába, mint egy közönséges gyerek.” S nehogy ezt elkönyveljük egy karakteres einsteini nyelvöltögetésként. Neffe azzal folytatja, hogy Einstein Jean Piaget gyermekpszichológust (a szakterület egyik leghíresebb tudósát - OP) is biztatta: kérdezzen meg gyermekeket, milyen intuitív elképzelésük van a sebességről, a térről és az időről. Ezzel az egyik leggyümölcsözőbb kutatási területet adta Piaget kezébe.

Kizökkent a világ? Szerfelett elgondolkodtató, milyen nagy érdeklődéssel fogadták az emberek a 20. század elején Einstein nagy felfedezésének hírét és részleteit. A sajtómegjelenésre 1919-ben a fény elhajlására vonatkozó tételének méréses igazolása adott okot. „Egész Anglia az Ön elméletéről beszél” írta Sir Arthur Eddington, a napfogyatkozás-expedíció tudományos vezetője. A kvantum-mechanika kiemelkedő kutatója, Paul Ehrenfest Hollandiából írta:”Az újságok tele vannak a Times cikkének fordításával, amely a napfogyatkozásról és a te elméletedről szól.” Pár héttel később a Berliner Illustrierte Zeitung címlapján hozta Einstein képét: „A világtörténelem új nagysága” aláírással. S amint Neffe írja, rövid időn belül szinte nem volt ember, aki ne hallott volna Einsteinről és a művéről. Egy korabeli leírást idéz: „Egyetlen nevet sem emlegettek annyit ebben az időben, mint azét asz emberét. Az emberek többségét lebilincselő szokásos univerzális témák mintha eltűntek volna a színről. Széltében hosszában kurzusok, mozgóegyetemek alakultak utazó docensekkel, akik az embereket a mindennapi lét háromdimenziós nyomorából a négy dimenziós világ barátságos tájaira röpítették. A relativitás közismert és megváltó szóvá lett. Elképzelhetetlenül hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy a tudomány hangja uralta a világot.” És mindez 1919 végének háború-vesztes, lepusztított, szegénységtől gyötört Németországában. Óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés, vajon ebben a mai világban mennyi hasonló figyelmet kapna egy ilyen, a közember számára végső soron nagyon is elvont felfedezés, vagy akár bármilyen valódi tudományos teljesítmény? Félünk a választól....

Einstein pedig megmutatta jellemének egy igen sajátos ellentmondását, tehetségének új elemét. Szemben az „anélkül, hogy tudomást vennék az emberekről” hajlamáról, hamar elkezdte mind szakszerűbben kiaknázni a épszerűségében rejlő lehetőségeket a maga markáns humanitárius és politikai céljai érdekében. Neffét idézve, „Amint a média felkapta, fokozatosan megtanulta, hogyan állítsa a saját szolgálatába - kezdetben meglehetősen ügyetlenül, végül egyre ravaszabban. Bájos esetlensége eközben mindvégig megmaradt. Szavának súlya volt, kijelentései szalagcímbe kerültek, beszédei országos sugárzású rádiócsatornákon hangzottak el. Azáltal, hogy szuverén módon bánt az újságírókkal, a rádióriporterekkel és a filmesekkel, olyasvalamit teremtett, amit a reklámstratégiák ma "márkajelnek" neveznének. Az Einstein márkában összekapcsolódott egymással a szórakozott professzor és a béke, az emberi jogok, a leszerelés és a világkormány rettenthetetlen harcosa, a konvencióknak és mindenféle előírásnak fittyet hányó bohém, valamint a kor látnoki elemzője.” Vegyük itt észre azonban: ellentétben a mai világgal, amelyben a közérdeklődés homlokterébe kerülők kevés kivétellel nem a saját intellektuális teljesítményük, hanem a mesteri tömegkommunikáció és -manipuláció termékei, s tudós hamarabb kerül címlapra egy botránnyal, mint egy nagy felfedezéssel, az Einstein iránti figyelem alapját a valódi tudományos nagysága adta. Schöne alte Zeiten, hogy stílszerűek legyünk....

A könyv beszámol arról is, hogy Einstein számos találmányt alkotott. Számára - a meggyőződéses pacifistának - talán a sors fricskája, hogy a harmincas években szinte valamennyi ország hajóhada a részben általa továbbfejlesztett pörgettyűs iránytű segítségével tájékozódott a tengereken.

1902 és 1909 között a berni szabadalmi hivatalban műszaki szakértőként dolgozott. Ebbe az időszakba tartozik az „aranyéve”, 1905 is. 1919-ben egyik legjobb barátjának írt levelében úgy emlékezett vissza e hivatalra, mint „világi kolostor, ahol a legszebb gondolatai szárba szökkentek.” Élete utolsó évében pedig újra hangsúlyozta: „a műszaki szabadalmak végleges formába öntése áldásos munka volt a számára”.

Nem volt igazán magányos harcos. Sokan segítették: az előtte jártak a tudomány állását létrehozó eredményeikkel a múltból, amint arról a könyv kitűnő tudománytörténeti leírásai részletesen is beszámolnak, valamint kortársai, barátai. Neffe ugyanakkor elmondja, hogy az általános relativitáselmélet felé Einstein magányosan vágott utat. Idézi Max Planck erre vonatkozó tanácsát, amely sokat elmond a tudományos körök akkori világáról is: „Mint öreg barátja, tanácsolom, hogy hagyjon fel ezzel a próbálkozással. Egyfelől, mert nem fogja tudni végigvinni; másfelől, ha mégis végigvinné, senki sem fog hinni Önnek.”

Tudományos pályájának egyik különös, fényesnek éppen nem mondható eleme a barátnőjével, később első feleségévé Mileva Marić-csal való szakmai együttműködés, amelyről nem is tudható, mennyi volt a kezdetben komoly tudományos ambíciókat ápoló Mileva hozzájárulása Einstein eredményeihez. Neffe erről is beszámol, akárcsak Einstein magánéletének a Milevához és a közös gyermekeikhez fűződő hosszú részéről. Személyiségének markáns vonása, hogy Milevával és a közös gyermekeikkel mintaférj és apa volt: az önmagát fenntartás nélkül védő és ezért végső soron következetesen kíméletlen férj és apa mintapéldánya. Végső soron azonban ennek olyan olvasata is kicsendül a sorokból, hogy Einstein számára mindenekelőtt és -felett való volt a tudományos munkája, és nem tűrte, hogy annak bárki, bármi az útjába álljon, vagy azt magánéleti problémákkal megnehezítse.

Ahogy a könyv olvasásától nagyon nehéz elszakadni, ugyanúgy nehéz az ismertetésétől is. Utóbbi azonban elkerülhetetlen, ezért már csak a fejezetcímekből és alcímekből idézünk további kedvcsinálóként: ◙ Albertből így lett Einstein - Egy zseni pszichogramja ◙ Egy kis tudománytörténet Einstein olvasatában ◙ A fizikus és a nők ◙ A fény kvadratúrája - Hogyan fedezte fel Einstein a relativitáselméletet ◙ „Drága fiaim... Apátok” - A zseniális apa drámája ◙ Egy felfedezés anatómiája - Hogyan jutott el Einstein a relativitáselmélethez? ◙ Einstein, az „univerzum főmérnöke” ◙ Amikor reng a téridő - Nagyító alatt a relativitáselmélet ◙ Einstein, Németország és a politika ◙ Nem vagyok tigris! - Einstein az ember ◙ Az Einstein nevű zsidó - Egy elv volt az istene ◙ A cél szentesíti a kétkedést - Einstein és a kvantumelmélet ◙ A világképlet keresése ◙ Barbáriából Dolláriába - Einstein Amerikája ◙ „Az emberiség rossz találmány” - Einstein, az atombomba, McCarthy és a vég.