Dr Osman Péter ismertetése
ϴ „Szeretném remélni, hogy mire az
olvasó a könyv végére ér, egyetért velem abban, hogy a nemzeti demokráciák
jogosítványainak megerősítése valójában biztonságosabb és egészségesebb
alapokat teremt a világgazdaság számára, mint a jelenlegi. És ebben rejlik a
globalizáció igazi paradoxona.” ϴ „Világunk sokszínűsége azt sugallja, hogy a
hiperglobalizáció nem egyeztethető össze a nemzeti keretek között működő
demokráciával.” ϴ „A piacok akkor fejlődnek a legjobban, és akkor termelik a
legnagyobb gazdagságot, ha egy erőteljes állami intézményrendszer támogatását
élvezik. A piacok és az állam kiegészítik egymást, és nem helyettesítik,
szemben azzal, ahogy bizonyos együgyű közgazdasági nézetek hívei gondolják.” ϴ
„A közgazdaságtan egyik alapvető igazsága, amit senki nem tanított nekem az
egyetemen: ha azt akarjuk, hogy a piacok növekedjenek, az államnak is növekednie
kell.” ϴ „Az államra azért is szükség van, hogy gondoskodjon a piacok
legitimitásának védelméről.” ϴ „Egy becsületes elméleti közgazdász, ha azt
kérdezik tőle, hogy munkája eredménye hogyan hasznosítható a gyakorlati
gazdaságpolitikában, válaszként üres tekintettel bámul a kérdezőre. "Az túlságosan
sok mindentől függ" – mondja, ha ragaszkodik az igazsághoz.” ϴ „Minden
hibája dacára a rendeleti úton biztosított kereskedelmi monopólium sikeres
intézményi innováció volt, amely – a kor politikai és gazdasági tényezőivel
összehangolva – számosat leküzdött a nemzetközi kereskedelemre jellemző
tranzakciós költségek közül. Ösztönzést adott a magánvállalatoknak, hogy
fektessenek be a tudásba, a biztonság megteremtésébe, a szerződések
kikényszeríthetőségébe, és ezek révén elhárítsák a kereskedelem előtt
tornyosuló akadályokat.” ϴ „Nem csupán az a dolgunk, hogy megértsük a szabad
kereskedelem közgazdasági természetét, de meg kell értenünk azt is, hogy milyen
következményekkel jár mindez az igazságos elosztásra és a társadalmi normákra nézve.”
ϴ „A globalizációval szemben tapasztalható ellenállás azt tükrözi, hogy a
bérből és fizetésből élők egyre inkább felismerik, hogy ami jó a globális
gazdaságnak és a nagyvállalatoknak, nem feltétlenül jó nekik”. ϴ „Amikor a
tőkét szabadjára engedik a világban, csak idő kérdése, hogy mikor jönnek létre
– Charles Kindleberger gazdaságtörténész emlékezetes szavaival – "a
mániák, a pánikok és az összeomlások."” ϴ „Talán megbocsátható, ha valaki
úgy véli, hogy szemben azzal, amit előzetesen gondoltunk, a pénzügyi innovációtól
elvárt előnyök nem nagyon jelentkeztek”. (Ben Bernanke) ϴ „Nem akarhatjuk egyszerre a
hiperglobalizációt, a demokráciát és a nemzeti szuverenitást. A legtöbb, amit
elérhetünk, a háromból kettő.” – idézetek a könyvből (Kiemelések tőlem
– OP).
„Az új évszázadban, amelyben a
gazdasági globalizáció erői sokkal erőteljesebbek, ismét ki kell találnunk a
kapitalizmust. Smith feszes kapitalizmusa (kapitalizmus 1.0.) annak idején
átadta a helyét Keynes vegyes gazdaságának (kapitalizmus 2.0.). Most nekünk
kell elgondolkodnunk azon, hogy a vegyes gazdasági nemzeti modelltől hogyan
juthatunk el annak globális megfelelőjéig.” – íme a mondandó kvintesszenciája.
És nyilvánvalóan csak olyan modell biztosíthat társadalmi stabilitást,
elfogadható jövőt az emberiségnek, amely az emberek messze túlnyomó hányadának
kielégítően jó életminőséget biztosít.
Az 1997-es nagy pénzügyi
válságról, valamint a másodrendű jelzáloghitelekre épített pénzpiaci
manipulációkból kirobbant, máig is tartó hatású válságról szólva, a könyv
mondandóját indító szcenáriónak is kitűnőek Rodrik megállapításai: „Ezek a
válságok nem azért törtek ki, mert nem lehetett volna előre látni őket, hanem
azért, mert senki nem látta őket előre. A közgazdászok (és azok, akik
hallgatnak rájuk) túlságosan bízni kezdtek a saját történeteikben, amelyekkel
az eseményeket magyarázták: a piacok hatékonyak, a pénzügyi innováció azokhoz
telepíti a kockázatokat, akik a leginkább képesek azok kezelésére, az
önszabályozás a legjobb módszer, az állami beavatkozás nem hatékony, sőt
egyenesen káros. Ezek az emberek nem vettek tudomást arról, hogy voltak egészen
más irányba mutató gondolatmenetek is. Az elbizakodottság vakfoltok
kialakulásához vezet.” S hogy mennyire így volt, Rodrik ezt önkritikával is
igazolva ekként folytatja: „Bár én egyike voltam azoknak, akik bírálták a
pénzügyi globalizációt, mégsem voltam mentes ezektől. A közgazdászszakmával
együtt én is túl könnyen elhittem, hogy a felügyeleti szabályozás és a
jegybanki politikák a fejlett országokban elég magas korlátokat állítottak a
pénzügyi pánikok és az összeomlás útjába, és hogy a feladat valójában abban
áll, hogy hasonló rendszereket hozzunk létre a fejlődő országokban is. A
részletkérdéseket illetően alighanem más nézeteket vallottam, de a nagy
összefüggések tekintetében én is együtt meneteltem a többiekkel.” A sorsdöntő
tényezőket kiemelő konklúzió pedig: „Mi akadályozhatta volna meg a pénzügyi
válság kirobbanását? Vajon az okok a lelketlen jelzálog-hitelezők
magatartásában keresendők? Vagy a költekező adósokat hibáztassuk? Netán a
hitelminősítő intézetek hibás gyakorlatát? A túlságosan nagy tőkeáttétellel dolgozó
pénzintézeteket? A globális szinten túlzott mértékű megtakarításokat? A Federal
Reserve túl laza monetáris politikáját? A Fannie Mae és a Freddie Mac részére
biztosított állami garanciákat? Azt, hogy az amerikai pénzügyminisztérium
megmentette a Bear Stearnst és az American International Groupot (AIG), de nem
segített a Lehman Brothersen? Mohóság? Erkölcsi kockázat? Túl kevés
szabályozás? Túl sok szabályozás? E kérdések tekintetében mind a mai napig éles
vita folyik, és még sokáig fog. Ám a dolgokat nagyobb összefüggésekbe helyezve
ezek a kérdések csak a részleteket érintik. Ha a történet mélyére nézünk, a probléma
az, hogy alapvető narratívánk elvesztette a hitelét és vonzerejét. Nem kevés
idő fog eltelni, amíg egy döntéshozót ismét meg lehet győzni arról, hogy a
pénzügyi innováció döntően a közjót szolgálja, netán a pénzügyi piacok az
önszabályozás révén tarthatók leginkább kordában, vagy hogy a kormányok
megengedhetik maguknak, hogy a sorsukra hagyják a pénzintézeteket, mondván,
fizessenek csak a hibáikért. Új narratívára van szükségünk, amely a
globalizáció újabb szakaszáról szól.” Kritikus kérdés persze, hogy ténylegesen
mekkora szerepük van a világunk működésében az említett döntéshozóknak, s ha
van, milyen prioritásokat követnek. Hiszen látjuk: a globalizációban a
világgazdaság egyik fő hajtómotorja az eredményesség növelése azzal, hogy
minden tevékenységet oda telepítenek, ahol azt a legjobb költséghatékonysággal
végzik, vele szemben azonban, a munkahelyek ’áthelyezésével’ mind fenyegetőbben
ott áll az erősödő tendencia, amelyet tökéletesen jellemez, hogy „Mondd, mit
érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél…”. Minden esetre, Rodrik e könyvében
ezt a szükséges új narratívát igyekszik megalapozni.
A szcenárió további pillére: „A
világpiacokon nem érvényesek a nemzetállamok intézményi keretei, és ezért,
hacsak nem hoznak létre speciális megállapodásokat, e piacok nem is élvezik az
ilyen intézményi keretek támogató hatását. Hasonlóképpen fontos az is, hogy a
világpiacok működésük során voltaképpen átlépnek azokon az intézményi
határokon, amelyek elválasztják egymástól az államokat és azok fennhatóságát. E
két tény megértése – ti. hogy a globális piacok számára nem működnek mindenre
kiterjedő intézményi keretek, viszont vannak a feszültségek, amelyeket e piacok
a helyi intézmények között generálnak – elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy
átlássuk a gazdasági globalizáció természetét. Segítenek, hogy végiggondoljuk a
globalizáció támasztotta kihívásokat, és hogy megértsük a korlátait is. Ezekkel
a könyvben újra és újra foglalkozni fogok.”
Különösen fontos a figyelmeztetés:
„Nem arról van szó, hogy mindig gonosz erők húzódnak meg a piacok és a
globalizáció hátterében; vannak jobb, és vannak rosszabb szabályok. Ám le kell
számolnunk azzal az illúzióval, hogy a piacok akkor működnek a legjobban,
amikor magukra hagyják őket. A piacok működéséhez szükség van nem piaci
intézményekre. Doug North Nobel-díjas közgazdász pontos meghatározásával élve
ezek az intézmények határozzák meg a "játékszabályokat" a piacok
számára. Létezésük viszont felveti azt a kérdést, hogy milyen szerkezetben
működnek, és kinek az érdekeit szolgálják. Ha komolyan foglalkozunk ezekkel a
kérdésekkel, és nem tekintjük a válaszokat adottnak, jobban megérthetjük,
hogyan jönnek létre az ilyen piactámogató intézmények. Egyszersmind zavarba
ejtő gondolataink támadnak a gazdasági globalizáció korlátait illetően.” A
minden bizonnyal legfontosabb kulcskérdés itt, amely a meghatározó
mozgatóerőkhöz vezet a „kinek az érdekeit szolgálják”. Természetesen ebben ne
valamiféle összeesküvést lássunk, hanem azt, hogy a dolgok természetéből
következően a gazdaságban, annak minden szintjén, az érdekek – pontosabban a különféle
érdekek eredői – irányítják a folyamatokat és azok eredményeit. Végül is, a
hajdani világban, amelynek jelentősebb erővel rendelkező szereplőit semmiféle
szervezeti vagy hatalmi kapcsolatrendszer sem hangolta össze, az előző gazdasági
rend sem úgy jött létre, hogy e szereplők, hathatós telekommunikáció még
sajnálatosan nem lévén, összegyűltek- és szentül elhatározták volna, hogy
létrehozzák a kapitalizmust.
Rodrik további alaptétele: „A
piacok nem önmagukat hozzák létre, nem szabályozzák, nem stabilizálják saját
magukat, és nem is teremtik meg önmaguk legitimitását. Minden jól működő
piacgazdaság ötvözi az államot és a piacot, a laissez faire-t és a
beavatkozást. Az ötvözetben szereplő komponensek aránya az adott ország
preferenciáitól, nemzetközi helyzetétől és történelmi adottságaitól függ. Ám
azt még egyetlen ország sem találta ki, hogyan lenne képes úgy fejlődni, hogy
nem szán jelentős szerepet az állami szektornak. Az államok megkerülhetetlenül
fontosak a nemzeti piacok működése szempontjából…” Valóban! Tudjuk, mikor még
nem tiltották meg, a Szent Versenysemlegesség jegyében, az egyes országoknak,
hogy az erőforrásaikkal segítsék a gazdaságukat és annak konjunktúra teremtő
elemeit – vállalatait -, az állami szektort arra is használták, hogy válságok
kivédésére, a konjunktúra élénkítésére jövedelmet adjanak át, pl. árak
formájában, a magánszektor e tekintetben különösen fontos részeinek.
A fő mondandó egy további eleme, a
globalizáció egyik legfőbb létrehozója, a szabad kereskedelem intézményesített
rendszere fundamentalista tételeinek kritikájaként (a fejlődő országok
felemelkedését illetően): „A kereskedelmi fundamentalisták (…) alapvetően
félreértették azon nehézségek természetét, amelyekkel a fejlődő országok
szembesülnek. A gazdasági növekedéshez és a fejlődéshez a képességek
felhalmozódása szükséges, amihez idő kell. Ezek a képességek a technológiától
és a képzettségtől a közintézményekig mindent magukban foglalnak. A
globalizáció önmagában nem hozza létre ezeket a képességeket; pusztán azt teszi
lehetővé, hogy az országok jobban kihasználják azt, amijük már megvan. Ezért
van az, hogy a globalizáció sikeres szereplői – korunkban a kelet-ázsiai
országok – először belföldön létrehozták a termelőkapacitásaikat, majd csak
azután tették ki magukat a világpiaci verseny forgószelének. Hogy ez a fajta
iparpolitika, bármilyen formában is valósul meg, ma már nem csupán elfogadható,
de egyenesen szükséges is, bőséges bizonyítéka annak, hogy milyen messzire
kerültünk az 1990-es évek kereskedelmi fundamentalizmusától.” A helyzet azonban
mégsem ily biztató: „Ám korai még a győzelmet ünnepelni. A kereskedelmi
fundamentalizmuson alapuló szabályok továbbra is részét képezik a WTO szabálykönyvének,
ahogy más multilaterális szervezet politikájának is. És még mindig túlságosan
sok technokrata és döntéshozó gondolkodását tartják fogságukban.”
Félő ugyanakkor, hogy szerzőnket
olykor elragadja a hév, s olyat állapít meg, amit csak szeretne tapasztalni: „Kétségtelen,
hogy a globalizációval kapcsolatos összeütközések immáron nem csupán az
utcákon, de a pénzügyi sajtóban és a fő áramlathoz tartozó agytrösztök falai
között is megjelentek. A globalizáció jelenlegi modelljét megalapozó
intellektuális konszenzus szétesése már az előtt elkezdődött, hogy a világ a
2008-as pénzügyi összeomlás örvényébe zuhant. Mára a globalizáció
zászlóvivőinek harcos önbizalma jószerével a múlté, helyét a fenntartások, a kételyek
és a kérdőjelek vették át.” Erre azért feltehetően jobb nem fogadni nagyobb
tétben. Lehet persze, hogy „a globalizáció zászlóvivőit” mint titkos métely emészti
már az erősödő kétely, ám egészen bizonyos, hogy ezt – legalább is egyelőre –
vitézül titkolják. S vajon téves feltevés-e, hogy ebbéli kitartásukban igencsak
megerősítik őket azok a nem csekély erejű gazdasági szereplők, amelyek a
globalizáció jelenlegi működési és hódítási módjának további fennmaradásában
érdekeltek?
„A világ egyszer már
megtapasztalta a globalizáció összeomlását. Az aranystandard kora – amely
együtt járt a kereskedelem és a tőkemozgások szabadságával – egyik pillanatról
a másikra véget ért 1914-ben, és csupán az első világháború után lehetett
újjáéleszteni. Vajon valami ehhez hasonló globális gazdasági összeomlással kell
számolnunk az elkövetkező években?” Bizony, amik eddig történtek, csupán ízelítőként
szolgáltak abból, mit hozhat egy igazi, globális gazdasági összeomlás. Erősen
valószínűsítik, hogy ha az bekövetkezne, intézményi védműveink nagyjából annyi
oltalmat adnának, mint a parti védművek a cunami ellen. Márpedig: „A kérdés
korántsem a képzelet szülötte. Bár a gazdasági globalizáció példa nélkül álló
gazdagságot eredményezett a fejlett országokban, és nagyszerű lehetőséget
teremtett a Kínában és más ázsiai országokban élő alacsony jövedelmű munkások
százmilliói számára, ám a talapzat, amire épült, nagyon is ingatag. Ellentétben
az országok belső piacaival, amelyeket a belföldi szabályozás és a politikai
intézmények tartanak karban, a globális piacok beágyazottsága gyenge. Nincsenek
globális trösztellenes hatóságok, globális végső hitelnyújtó, globális
szabályozó, globális védőháló, és természetesen globális demokrácia sem. Más
szavakkal, a globális piacok hiányossága a gyenge szabályozás, ezért
tendenciaszerűen labilisak, nem elég hatékonyak, és a legitimitásuk is gyenge a
választók körében. A kormányok nemzeti hatásköre és a piacok globális
természete között feszülő ellentmondást a globalizáció Achilles-sarkának
tekinthetjük.”
Ehhez tartozik. hogy nagyon úgy
tűnik: „talajszinten”, azaz a társadalmak kevésbé gazdag rétegeiben egyre
többen vannak, akik nem érzik a globalizáció jótékony hatásait. Ebben ugyan
vastagon benne van, hogy a modern technológiák rohamos fejlődése tesz mind többeket
szükségtelenné a munkaerő-piacon, ám az emberek túlnyomó része nem tesz ilyen
finom elhatárolásokat. S ahogy a globalizáció mindinkább egységes térré teszi
az országokat, növekszik a demokrácia újraértelmezésének szükségessége. Hogy
működhetnek öntörvényű, jó esetben a maguk népének jogos érdekeit követő és
érvényesítő demokráciák a globális térben? És vajon ebben az érdekek által
szerteszét szabdalt, permanens csatatérré tett világban miként is lehetne
globális demokrácia? Nagyon is idevágó üzenetet hordoz Rodrik megállapítása a
globális kereskedelmi rendszer szabályozását illetően: „A fejlődő országok
mindig is panaszkodtak, hogy a rendszer sérti az érdekeiket, hiszen a
szabályokat a "nagyfiúk" írják.” Hasonló ellentmondásoknak, érdek- és
normaütközéseknek végeláthatatlan sora zavarja az ideális globális együttélés elíziumi
mezőinek boldog békéjét, a munkahelyek féltésétől akár odáig, hogy a gazdag
országokban valóban jótékony hatású normák mennyiben követelhetőek meg a szegény
országoktól, amelyek azok betartását egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Továbbá,
a demokrácia egészséges működésének egyik alapvető feltétele, hogy a társadalomban
az elvárások legyenek összhangban a lehetőségekkel. A globalizáció e
tekintetben a szegényebb tájakon erősen eme összhang ellen hat: az árucikkek,
és még inkább a nézetek beáramlásával, a jobb módra méretezett életvitel vonzó mintáinak
megmutatásával felsrófolja az igényeket, méghozzá úgy, hogy az emberek
természetes joguknak érzik azokat. Ha ez összetalálkozik a munkaerőpiac
szűkülésével, valamint az így megnőtt igények kielégítésére elégtelen
jövedelmekkel – márpedig ez mindinkább megtörténik! -, abból felettébb csúf
gyúelegy keletkezhet.
A legújabb kor eredendő bűne: „Az
1945 utáni időszak első három évtizede a Bretton Woods-i kompromisszum jegyében
telt el (…) A Bretton Woods-i rendszer olyan laza multilateralizmusra épült,
amely lehetővé tette a kormányok számára, hogy a belföldi szociális és
foglalkoztatási kérdésekre összpontosítsanak, de eközben elősegítette a
globális kereskedelem újjáéledését és fellendülését. A rendszer nagyszerűsége
abban állt, hogy számos cél között sikerült figyelemreméltóan jó egyensúlyt
teremtenie. A kereskedelmet gátló legdurvább korlátozásokat lebontották, ám
eközben a kormányok megőrizték cselekvési szabadságukat a gazdaságpolitika
terén, illetve abban a tekintetben, hogy a jóléti állam számukra legmegfelelőbb
verzióját alakítsák ki. A fejlődő országok számára viszont lehetővé vált, hogy
viszonylag csekély külső korlát mellett hajthassák végre saját növekedési
stratégiájukat. A nemzetközi tőkemozgások erős korlátozása fennmaradt. A
Bretton Woods-i kompromisszum látványosan sikeresnek bizonyult: az ipari
országok talpra álltak, és egyre gazdagodtak, míg a fejlődő országok
többségének gazdasága korábban nem látott ütemben növekedett. A világgazdaság
ebben az időszakban gyorsabban bővült, mint bármikor korábban a történelem során.
(Majdhogynem paradicsomi állapotok – OP) (…) A Bretton Woods-i pénzügyi
rendszer végül is azért vált fenntarthatatlanná, mert a tőke nemzetközi szinten
mobilissá vált, és mert az 1970-es évek olajárrobbanásai súlyosan érintették a
fejlett országok gazdaságát. Így ennek a rendszernek a helyét az 1980-as és
1990-es években egy ambiciózusabb elgondolás vette át, amely gazdasági
liberalizációt és erőteljesebb integrációt irányzott elő – ez kísérlet volt egy
olyan rendszer létrehozására, amit leginkább hiperglobalizációnak nevezhetnénk.
(…) Ám miközben a közgazdászok és a döntéshozók a háború utáni globalizációs
modellt saját természetes határain túlra fejlesztették, figyelmen kívül
hagyták, hogy mi is volt az eredeti modell sikerének a titka. Így aztán egyik
csalódás a másik után érte őket. A pénzügyi globalizáció sokkal inkább
instabilitást teremtett, mint több beruházást és gyorsabb növekedést; az országokon
belül a globalizáció fokozta a jövedelmi egyenlőtlenségeket és a létbizonytalanságot.
Voltak ennek a korszaknak elképesztő sikerei is – elsősorban Kínára és Indiára
gondolok. Ám, amint a következőkben látni fogjuk, ezek az országok úgy
döntöttek, hogy a globalizációs játékot nem az új, hanem a régi, a Bretton
Woods-i szabályok szerint akarják játszani. Nem nyitották meg piacaikat
feltétel nélkül a nemzetközi kereskedelem és a pénzügyi folyamatok előtt. Ehelyett
vegyes stratégiákat dolgoztak ki, amelyekben a diverzifikáció érdekében az
állami beavatkozás is jelentős szerephez jutott. Más országok viszont, amelyek
elfogadták a hagyományos recepteket – például a latin-amerikai országok – ,
kiábrándító teljesítményt nyújtottak. Ily módon a globalizáció saját korábbi
sikerének áldozata lett.” És a nagy, bíztató tanulság: „A Bretton Woods-i
korszak sikere azt bizonyítja, hogy a dinamikusan gyarapodó világgazdasághoz
egészséges nemzetgazdaságokra van szükség, és ha ez teljesül, akkor még a
nemzeti szinten fennmaradó korlátozások sem jelentenek lényeges akadályt.”
Az eredendő bűn 2.0: „Az 1990 körül
elindult pénzügyi globalizációval párhuzamosan a WTO megjelenése egy újfajta
globalizáció hírnökévé vált, amely megfordította a Bretton Woods-i rezsim
prioritásait. Ez nem más, mint a hiperglobalizáció. A belföldi gazdaságpolitika
rendelődött alá a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi folyamatoknak, és nem
fordítva. A gazdasági globalizáció, ami az áru- és tőkepiacok (de nem a
munkaerőpiac) nemzetközi integrációja, önmagáért való cél lett, amely felülírja
a belföldi kérdéseket. A politikai viták dinamikája egyre inkább ezt a
változást tükrözte. Az 1980-as évektől kezdve, ha az ember valami mellett vagy valami
ellen akart érvelni, biztosan sikerre számíthatott, ha érveit valami ilyesmivel
ötvözte: "országunk nemzetközi versenyképessége érdekében...". A
globalizáció olyan imperativusszá vált, ami minden országot arra ösztönzött,
hogy ugyanazt a stratégiát kövesse, amelynek része az alacsony vállalati
adózás, a feszes költségvetési politika, a dereguláció és a szakszervezetek
hatalmának meggyengítése.”
Ismét előttünk a klasszikus
kérdés: mi a teendő? Rodrik szerint „Annak érdekében, hogy a világgazdaságot
biztosabb alapokra helyezzük, jobban meg kell értenünk annak az érzékeny
egyensúlynak a természetét, ami a piacok és a kormányzás között áll fenn. Ebben
a könyvben alternatív narratívát szeretnék ajánlani, ami két egyszerű
elgondoláson alapul. Először is a piac és az állam kiegészítik, nem pedig
helyettesítik egymást. Ha több és jobb piacot akarunk, több (és) jobb
kormányzásra van szükség. A piacok nem ott működnek a legjobban, ahol
az állam a leggyengébb, hanem ott, ahol erős. (Kiemelés tőlem – OP) Másodszor,
a kapitalizmusnak nem egyetlen modellje van. A gazdasági gyarapodás és
stabilitás az intézményrendszerek többféle kombinációjában képzelhető el olyan
területeken, mint a munkaerőpiac, a pénzügyek, a vállalatirányítás és a
társadalmi jólét. Az országok – és ehhez minden joguk megvan – szükségleteik és
értékrendjük alapján nagy valószínűséggel eltérő döntéseket hoznak, hogy a különböző
intézményi alternatívák közül melyiket választják. Bármennyire is banálisnak
tűnik, ezek az elgondolások óriási hatást gyakorolnak a globalizációra és a
demokráciára, valamint arra is, hogy milyen messzire mehetünk el az egyik
tekintetében, figyelembe véve, hogy a másikkal is számolnunk kell. Ha egyszer
megértjük, hogy a piacok hatékony működéséhez állami intézményekre és szabályozásra
van szükség, és ha elfogadjuk, hogy a különböző országoknak eltérő nézeteik
vannak ezeknek az intézményeknek és szabályoknak a konkrét formáit illetően,
akkor kialakíthatjuk azt a narratívát, ami egészen új eredményre vezet. (Nagy
kérdés, vajon a megértés képes-e felülírni a most uralkodó irányzatok
fenntartásához kötődő érdekeket. – OP) Először is megérthetjük azt, amit én a
világgazdaság politikai „trilemmájának” nevezek: nem lehet egyszerre akarni a
demokráciát, a nemzeti szuverenitást és a gazdasági globalizációt.
(Kiemelés tőlem – OP) Ha tovább akarjuk folytatni a globalizációt, (akkor) vagy
a nemzeti szuverenitást, vagy a demokratikus politikai berendezkedést kell
feladnunk. Ha ragaszkodunk a demokráciához, és ki akarjuk teljesíteni, (akkor) választanunk
kell a nemzetállam és a szoros nemzetközi gazdasági integráció között. Ha a
nemzetállamot és az önrendelkezést választjuk, akkor a demokrácia elmélyítése
és a globalizáció további bővítése között kell választanunk. A gondjaink abból
adódnak, hogy vonakodunk szembenézni ezekkel az elkerülhetetlen választásokkal.
(…) Szeretném egyértelművé tenni az én választásomat: a demokrácia és a nemzeti
önmeghatározás felülírja a hiperglobalizáció szempontjait. A demokráciáknak
joguk van a saját társadalmi berendezkedésük védelméhez, és ha ez a jog ütközik
a globális gazdaság érdekeivel, ez utóbbinak kell meghátrálnia. Talán lesz, aki
azt gondolja, hogy ez az elv a globalizáció végét jelenti. Ez nem így van.
Szeretném remélni, hogy mire az olvasó a könyv végére ér, egyetért velem abban,
hogy a nemzeti demokráciák jogosítványainak megerősítése valójában
biztonságosabb és egészségesebb alapokat teremt a világgazdaság számára, mint a
jelenlegi. És ebben rejlik a globalizáció igazi paradoxona. A szikárabb
nemzetközi szabályok, amelyek több teret biztosítanak a nemzeti kormányok
számára, jobb globalizációt eredményeznek. Ezen szabályok segítségével képessé
válunk arra, hogy kezeljük a globalizáció visszásságait úgy, hogy eközben
megőrizzük a tőle várt fontos gazdasági előnyöket. Okos globalizációra, és nem
maximális globalizációra van szükség.” (Kiemelés tőlem – OP)
Könyvéről pedig: „ez a könyv nem
erkölcstani értekezés a jó és rossz fiúkról. Nem szeretem azokat a
történeteket, amelyek szerint a közgazdászok lennének a felelősek a világ sok
bajáért, de azt sem, amikor a piaci fundamentalisták a saját vállukat
veregetik. Nem fogom a sárba taposni a közgazdasági ideákat, ahogy nem fogom
zajosan ünnepelni sem őket. Inkább azt szeretném bemutatni, hogy a különböző
időszakokban hogyan éltek és hogyan éltek vissza ezekkel, és hogyan
használhatnánk fel ezeket az ideákat arra, hogy jobb globalizációt hozzunk léte
– olyat, amelyik jobban összhangban van az országok eltérő értékrendjével és
törekvéseivel, és ezért ellenállóbb is. A közgazdaságtanról mind a mai napig
úgy vélekednek, hogy két rész csodaszer, egy rész kuruzslás. Remélem, ez a
könyv segíteni fog az olvasónak abban, hogy különbséget tegyen e kettő között.”
(S rátaláljon a valódi hasznos összetevőre, a gondolkodásra, amely segít
megérteni a gazdasági erőket, összefüggéseket, mozgásokat – OP).
Erős kérdés persze, mennyire
megbízható a szerző szakmai kompetenciája, nézeteinek szakmai alapja. A Princeton
Egyetem elméleti és intellektuális kérdéseket vizsgáló kutatóközpontjának (Institute
for Advanced Study, IAS) honlapján található bemutatása szerint Rodrik ott a társadalomtudomány
professzora; előtte a Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government
intézetének nemzetközi közgazdaságtan professzora volt. A honlap hosszan sorolja
rangos tudományos kitüntetéseit (l. http://www.sss.ias.edu/faculty/rodrik
) Az IAS is kiemeli, hogy az 1997 elején megjelent Has Globalization Gone Too
Far? (Nem ment-e túl messzire a globalizáció?) c. könyvét a Business Week-ben
az évtized egyik legfontosabb gazdasági könyvének nevezték. Rodrik a
bevezetőben elmondja, hogy a könyv a kiadó, a washingtoni Institute for
International Economics (IIE, Nemzetközi Gazdaságkutató Intézet) egyik
sikerkönyve lett, nem utolsósorban azért, mert az IIE a globalizáció egyik
legismertebb szószólója.
Ez a könyve kétségkívül alapmű.
Nem azért, mert a végső igazságot mondaná – óvakodjunk azoktól, akik ezt teszik
-, hanem mert világos, alapos elemzésekkel és következtetésekkel segít érteni a
problémákat, és a társadalmak számára optimális megoldást találni.
A legjobbak módján, mondandóját a
gazdaságtörténet elemzésére és az ebből levont következtetésekre alapozza. A Kereskedelmi
fundamentalizmus a trópusokon c. fejezetet pl. így indítja: „1960 márciusában
James Meade, aki később a nemzetközi gazdasági együttműködés területén folytatott
kutatásaiért Nobel-díjat kapott, egy kis közgazdászcsapat élén Mauritius brit
gyarmatra utazott. A sziget készült a függetlenség kikiáltására, s a sziget
brit kormányzója kérte fel, hogy tekintse át a gazdaság helyzetét, és tegyen
javaslatokat a jövőbeni fejlesztési irányokra. Meade a közgazdászok praktikus,
két lábbal a földön járó fajtájához tartozott, és az ajánlások, amelyeket
később megfogalmazott, pontosan ezt a pragmatizmust tükrözték. Ám három évtizeddel
azt követően, hogy Meade Mauritiuson járt, a közgazdaságtan fejlődéssel
foglalkozó ága a felismerhetetlenségig megváltozott; addigra az uralkodó
nézetek leginkább a versenypiacokról és a szabad kereskedelemről szóltak.
Meade-nek és kortársainak legfőbb megállapításai – miszerint a reformokat a helyi
sajátosságokhoz kell igazítani, továbbá proaktív gazdaságpolitikára van
szükség, amely elősegíti a szerkezeti átalakításokat – eltűntek a könyvtárak
mélyén. Csak mostanában veszik elő ezeket a régebbi felismeréseket, és építik
vissza őket a fejlesztési stratégiákkal foglalkozó tudományokba. Ez a fejezet a
józan ész elvesztésének és (részleges) újrafelfedezésének különös történetét
tárgyalja.” S ha „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” magyarázatot
keresünk világunk hányattatásaira, világos, bár nem épp szívderítő
megállapítást találunk e fejezetben: „Mennyire jellemző és milyen szomorú, hogy
a globalizációs játékszabályok nem megkönnyítették, hanem inkább meggátolták, hogy
más országok követhessék a Mauritiushoz, Dél-Koreához, Tajvanhoz, Indiához és
Kínához hasonló országok sikerét. A WTO szabályai, az IMF gyakorlata és a
nyugati tanácsadók ajánlásai együttesen megnehezítették az országok dolgát,
hogy ilyen, hazai gyártású, fokozatos megközelítésen alapuló gazdaságpolitikát dolgozhassanak
ki és hajthassanak végre. Mindezt a globalizáció áldásainak elterjesztése
jegyében.”
A világgazdaság politikai
„trilemmája” c. fejezet „Meg lehet-e menteni egy gazdaságot úgy, hogy a
globalizáció hajójának árbocához kötözzük?” címmel az egyik különösen látványos
kísérletet, Argentína nagy menetelését tárgyalja. „1990-ben Argentína
történelmének legnagyobb káoszát élte át. Az 1970-es évek óta szinte
állandósult a válság, az ország a hiperinfláció és a súlyos adósság terhe alatt
görnyedezett.” Rodrik részletesen elemzi, hogy Domingo Cavallo, aki a Harvardon
szerzett PhD-fokozatot közgazdaságtanból és 1991 februárjában megkapta a
pénzügyminiszteri tárcát, hogyan próbálta rendbe tenni az ország gazdaságát. Ám
2002-re „A kísérlet a hiperglobalizációval kolosszális kudarcba fulladt. Mi
lehetett a baj? A rövid válasz szerint a belföldi politika a hiperglobalizáció
útjába állt. Az erőteljes integráció miatt szükségessé váló belgazdasági
intézkedések kiváltották az érintett társadalmi csoportok ellenállását, és a
csata végül is a politika javára dőlt el.” Az elemzés itt a kritikus
jelentőségű üzenetet hordozó „A politika és a hiperglobalizáció között az
összeütközés elkerülhetetlen” alcímmel folytatódik. Ennek során Rodrik
leszögezi: „az argentin eseményeknek van egy mélyebb, politikai tanulságuk is,
ami lényeges, ha meg akarjuk érteni a globalizáció természetét. Ez az ország
beleszaladt a világgazdaság egyik legalapvetőbb dilemmájába: a nemzeti szintű
demokrácia és a szoros integráció nem összeegyeztethetők. A demokratikus belpolitika
erőteljesen determinálja a pénzügyi piacokat, és ez nem teszi lehetővé, hogy
egy ország szoros integráció formájában kapcsolódjon a világpiachoz.
Nagy-Britannia 1931-ben tanulta ezt meg, amikor arra kényszerült, hogy feladja
az aranystandardot. Keynes ezt az igazságot a Bretton Woods-i rezsim
talapzatává tette, Argentína viszont figyelmen kívül hagyta.” S így folytatja:
„Ha a globalizáció összeütközésbe kerül a belpolitikával, a bölcs döntés az, ha
tétjeinket az utóbbira tesszük.” Ezt előzőleg azzal a megállapításával alapozza
meg, hogy „Argentína sorsát a külföldi befektetők szemében nem az pecsételte meg,
amit Cavallo és De la Rúa csinált, hanem az, ahogyan az argentin lakosság
reagált. A befektetők és a hitelezők egyre kevésbé hitték el, hogy az argentin
törvényhozás, a tartományok és a köznapi emberek elfogadják azokat a
megszorításokat, amelyek a fejlett ipari országokban már régen hitelüket
vesztették.” Az elemzőben itt ugyanakkor felhorgad némi gyanú, hogy Rodrik a
jövőre nézve nem számol eléggé az emberek gondolkodását és értékrendjét mind
gyökeresebben átformáló, csúcstechnológiás, nyílt és rejtett kommunikáció
gyorsan növekvő erejével.
Egy részlet A világgazdaság
politikai „trilemmája” c. fejezetből, amelyet valószínűleg sokan találhatnak felettébb
aktuálisnak: „A dolog lényegét tekintve nincs semmilyen ellentmondás egy
szabályokon alapuló globális rezsim és a nemzeti keretek között megvalósuló
demokrácia között. Ez utóbbi ugyanis a gyakorlatban soha nem hibátlan. Robert
Keohane, Stephen Macedo és Andrew Moravcsik, a Princeton Egyetem
politológiaprofesszorai szerint a jól átgondolt és megszerkesztett külső
szabályok valójában ösztönözhetik a demokratikus folyamatok minőségét és
legitimitását. A demokráciának ugyanis – mondják a szerzők – nem kizárólagosan
az a célja, hogy maximalizálja a lakosság részvételét. Még ha a külső szabályok
korlátot is jelentenek a résztvevők számára nemzeti szinten, de másfelől
kompenzálhatnak is az olyan demokratikus értékek növelésével, mint a társadalmi
vita minőségének javítása, a széthúzás csökkentése vagy a kisebbségek jogainak
biztosítása. A demokratikus folyamatok minősége olyan biztonsági rendszerek
beépítése révén is javítható, amelyek meggátolják, hogy egyes érdekcsoportok
befolyásuk alá hajtsák az államot, vagy garantálják, hogy a társadalmi vitákban
megjelenjenek a megfelelő gazdasági és tudományos tények és bizonyítékok.” Talán
nem túl eretnek, s nem is alaptalan felvetés ehhez, hogy a kívülről „segített” demokrácia roppant csúszós
pálya, s könnyen oda vihet, hogy a „segítettek” kevésbé áldásosnak érzik azt,
mint a „segítőik”.
S már csak egy további részletet
emelünk ki, A kapitalizmus 3.0. verziójának megtervezése c. fejezetből. „Ebben
a fejezetben hét olyan alapelvet sorolok fel, amelyeket a józan ész is diktál.
Ezek együttesen adhatnák azt a bázist, amely megfelelőképpen támogatná a
világgazdaság működését az elkövetkező években.” – írja Rodrik. Egyikük: „Az
országok nem kényszeríthetik saját intézményeiket más országokra.” Ebben
olvasható: „Világos választóvonalat kell húzni a közé, amikor egy ország
korlátozza a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi folyamatokat a saját értékei
és normái védelmében, szemben azzal, amikor az illető ország saját értékeit és
szabályait más országokra erőlteti. A globalizációs szabályok nem
kényszeríthetik az amerikaiakat vagy az európaiakat, hogy olyan árukat
fogyasszanak, amelyek előállítási módja ezen országok polgárai számára nem
elfogadható. De azt sem követelhetik, hogy más országok adjanak szabad utat olyan
pénzügyi tranzakciók számára, amelyek aláássák ezeknek az országoknak a
belföldi szabályait. És az sem megengedhető, hogy az Egyesült Államok vagy
Európa kereskedelmi szankciókkal sújtson más országokat, vagy mindenféle
eszközzel nyomást gyakoroljon rájuk, hogy azok megváltoztassák saját munkajogi,
környezetvédelmi vagy pénzügyi szabályaikat. Az országoknak joguk van arra,
hogy különbözőek legyenek; senki nem kényszerítheti őket konvergenciára.”
Valóban, és huncut, aki másként mondja! Ám meglehetős nyugtalanítóan következik
kissé tovább egy újabb alapelv: „A nemzetközi gazdasági rezsimben a nem
demokratikus országok nem számíthatnak ugyanolyan előjogokra, mint a
demokráciák.” Óhatatlanul is ágaskodik a kérdés: ki ítélheti meg és milyen
kritériumok alapján, hogy mely ország bélyegezhető nem demokratikusnak? Kik
osztogathatják az előjogokat, és minek alapján? Hol van erre objektív mérce? Kinek
a globalizációja, amibe ez is belefér? Ez az alapelv olyan, mintha a szerző
megijedt volna kivont kardjának árnyékától.
Mindezzel, nyomatékkal ismételjük,
e könyv feltétlenül végiggondolandó alapmű.
