Antall József Tudásközpont, 2014
Dr
A tényirodalom legjobb darabjai
fényesen igazolják a régi tételt, hogy a valóság messze izgalmasabb tud lenni
minden kitalált műnél, és sokkal sokkal tanulságosabb is. Még izgalmasabb, ha
abból, amit mond, a jövő is meglehetősen közvetlenül következik. Ez azonban
csak akkor érvényesül, ha ezt mesterien tárják elénk. A történelem és a
geopolitikai játszmák iránt érdeklődő, intellektuálisan erősen igényes olvasók
számára Kissinger e kötete minden bizonnyal a műfaj egyik legjobb könyve.
Különlegessé teszi szerzőjének kivételes rálátást biztosító korábbi pozíciója,
hiszen Kissinger sokáig nem is csak a legmagasabb szinten látta az USA
külpolitikáját - és ennek kapcsán a geopolitika szereplőit, köztük Kínát, annak
mindenkori szövetségeseit és ellenfeleit -, hanem aktívan formálta is azt. Ez
képessé tette, hogy minden ízében, részletében, s még a hangulati elemeiben is
átérezze, és így értékelje Kínának és vezetőinek helyzetét, pályafutását, az
eléjük tornyosuló külső és a belső kihívásokat, s mindazt, aminek egy
többé-kevésbé jó kivonatolása utóbb történelemként kerül a tankönyvekbe. A
főszereplők egyikének beszámolója továbbá olyat is tud, amire más legfeljebb
csak másodkézből képes: személyes részletekkel is élővé tenni az elmondottakat,
például így éreztetni a tárgyalások hangulatát. Különösen sokat ad ez olyankor,
midőn az elbeszélt történések szereplőiről már él bennünk többé-kevésbé
határozott kép, és ehhez képest kapunk azt jelentősen kiegészítő és/vagy
árnyaló többletet. Az újkori Kína ismerőin túl kevesen lehetnek, akiket nem lep
meg például az igen árnyalt kép, amelyet Mao Ce-tungról fest, annak
államférfiúi összehasonlítása Hruscsovval, vagy épp a szerző értékelése a mára
bizonnyal elfeledett Csou En-lajról, s a félmúltba halványuló Teng
Hsziao-pingről. S csak az államhatalom, a birodalom működtetésének
legrejtettebb mechanizmusát és gondolkodásmódját a saját gyakorlatából, a
közvetlen tapasztalataiból jól ismerő tud olyan, a lényeget láttató áttekintést
adni, amilyet itt tőle Kína sok évszázados birodalmi történelméről,
főnix-madári feltámadásairól kapunk.
E könyv nem csak a szó átvitt
értelmében óriási olvasmány, hanem a fizikai terjedelmében is hatalmas. A
jegyzetek és az index nélkül is majd 600 oldal, amelyek mindegyikét odaadó figyelemmel
érdemes olvasni. Tartalma viszont annyira lebilincselő, hogy aktív pihenésre is
van olyan jó, mint a political fiction műfajának legjobbjai.
Végtelen nyugalommal, türelemmel,
kitartással – ez Kína időtlen stratégiája, ami behozhatatlan előnyt biztosít
neki hosszabb távon minden ellenféllel, versenytárssal szemben, amely erre
kevésbé képes. Akkor is őrzi pozícióját, amikor a másikat már szétrázták a
forgószelek. „Kitartóan ápold kertecskédet, s előbb-utóbb látni fogod, amint
ellenséged holttestét viszik az utcán.” – tartja a kínai mondás. Íme a példák
gazdag tárházából Mao egy kijelentése, a második tajvani válság lezárása után
arról, hogy – Kissinger szavaival – elérte a céljait: „Végigharcoltuk ezt a
kampányt, ami arra késztette az Egyesült Államokat, hogy hajlandók legyenek
tárgyalni. Az Egyesült Államok kinyitotta a kaput. A helyzet a jelek szerint
nem kedvez nekik, s éjjel-nappal idegesek lesznek, ha nem tárgyalnak most
velünk. Oké, akkor tárgyaljunk. Az általános helyzet szempontjából jobb, ha
tárgyalások útján, békés úton rendezzük a vitákat az Egyesült Államokkal, mert
mi mindannyian békeszerető emberek vagyunk.” És Kissingert idézve: „A kínai
vezetők által rendszeresen felhozott kulturális sajátosság a történelmi perspektíva
– annak a képessége, sőt szükségessége, hogy a nyugatétól eltérő
időkategóriákban gondolkozzanak. Bármit is valósít meg egy kínai vezető, az a
társadalmának történelméből arányaiban mindig rövidebb időkeretet ölel fel,
mint a világon bármely más vezető esetében. A kínai múlt terjedelme lehetőséget
ad a kínai vezetőknek arra, hogy szinte időtlen történelmükkel bizonyos fajta
szerénységre kényszerítsék a tárgyalópartnereiket (még akkor is, ha amit történelemként
emlegetnek, az alkalmanként nem több metaforikus értelmezésnél). A külföldi
partnerrel éreztetni tudják, hogy a természeti szükségszerűség útjában áll, és
az, amit tesz, az a kínai történelem végtelen folyamában mindössze egy mellékesen
megemlített kitérő lesz.”
Részlet Kissinger előszavából,
amely egyaránt jellemzi a könyv tartalmát és a szerző hozzáállását:
„Közel negyven évvel ezelőtt
Richard Nixon elnök abban a megtiszteltetésben részesített, hogy elküldött
Pekingbe kapcsolatot létesíteni egy Ázsia történelmében központi szerepet
játszó állammal, amellyel Amerikának már több mint húsz éve nem volt magas
szintű érintkezése. (…) Az azóta eltelt időben ötvennél is többször jártam
Kínában. Mint olyan sok látogató az évszázadok alatt, én is a kínai nép
kitartása, kifinomultsága, családszeretete és kultúrája iránti csodálattal
eltöltve jöttem el onnan. Ugyanakkor egész életemben a béke megteremtésének
gondolata foglalkoztatott – elsősorban amerikai szempontból. Abban a
szerencsében volt részem, hogy vezető tisztviselőként, üzenetek közvetítőjeként
és tudósként egyidejűleg ismerhettem meg Kínát mindkét megközelítésből.
Ez a könyv kísérletet tesz arra,
hogy részben a kínai vezetőkkel való beszélgetéseimre alapozva megmagyarázza
azt a szemléletet, ahogy a kínaiak gondolkoznak a béke és háború, a nemzetközi
rend kérdéseiről, valamint ennek viszonyát a pragmatikusabb, esetről esetre
haladó amerikai megközelítéshez. (…) Nem mindig értek egyet a kínai látásmóddal,
s némely olvasó is bizonyára így lesz ezzel. Szükségünk van azonban a
megértésére, mivel Kína kiemelkedő szerepet fog játszani a huszonegyedik században
kialakuló világban.”
Kissinger itt tudósnak mondja
magát, s kétségtelen, hogy könyve tudományos alaposságú. Utal is rá, s főként
érződik is, hogy igen alapos kutatással alapozták meg a benne előadottakat. A
kifejezetten az ő különleges pozíciójának köszönhető anyagot így jellemzi: „A
jelen kötet fókuszában a kínai és az amerikai vezetőknek a Kínai Népköztársaság
1949-ben történt megalapítása óta való érintkezése áll. Mind kormányon belül,
mind azon kívül feljegyzéseket készítettem a kínai vezetők négy generációjával
folytatott megbeszéléseimről, és ennek a könyvnek a megírásakor elsődleges
forrásként ezekre támaszkodtam.” Emellett sok idézetet sorakoztat fel a
főszereplők történelmi jelentőségű kijelentéseiből, és sokat megtudunk Kína
egyedülállóan hosszú és sokszínű történelméről. Csupán egyetlen részlet az utóbbihoz:
„Konfuciusznak a tanítványai által lejegyzett tanításai azonban fennmaradtak.
Amikor a vérontás véget ért, és Kína ismét egyesült, a Han-dinasztia (Kr. e.
206 – Kr. u. 220) hivatalos állami filozófiaként a konfuciuszi elveket vette
át. A konfuciuszi kánon, amit Konfuciusz mondásaiból és tudós kommentárokból készült
későbbi könyvekből állítottak össze, az idők során Kína egyfajta bibliájává és
egyben alkotmányává vált. Aki Kína császári adminisztrációjában kívánt
dolgozni, annak számára elsődleges követelménnyé vált az ezekben a szövegekben
való jártasság. Országos versenyeken dőlt el, hogy kik lehetnek a tudós hivatalnokok
"papi rendjének" tagjai, s ezeknek az embereknek kellett a császár
hatalmas birodalmában a harmóniát biztosítani.” Napjainkig nem sok további
példa akad az egyetemes történelemben arra, hogy a kiváltságos hivatalnoki
pozíciókat versenyvizsgákon kellett és lehetett is elnyerni, s ezek a vizsgák
elvileg mindenki előtt nyitva álltak.
A történeten vezérfonalként húzódik
végig, milyen nagy szerepet játszik a mindenkori kínai államvezetésben az évezredek
óta finomított stratégiai- és állambölcselet alkalmazása, különösen Konfuciusz
és Szun-ce tanaié. Kissinger ezeket Mao Ce-tung és utódai döntéseiben és
manővereiben is számos ízben kimutatja. Hozzátesz ehhez még egy speciális
elemet: a nyugati és a kínai stratégiai gondolkodás közötti alapvető különbség
jellemzését, amelyet az utóbbi oldalán szintén ősi hagyományhoz, Kína
legrégebbi, népszerű ősi játékának, a nálunk go néven wei qi-nek a gondolkodásmódjához
vezet vissza. Ez a gondolkodásmód, amint Kissinger számos részletnél kifejti,
uralta Mao és utódai geopolitikai stratégiáját is. A lényegét így összegzi a
Kína egyedisége c. fejezetben: „A kínaiak a realpolitik agyafúrt művelői és a
nyugat által előnyben részesített stratégiától és diplomáciától határozottan
eltérő stratégiai doktrína hívei voltak. A kínai vezetőket eseménydús
történelmük megtanította arra, hogy nem lehet minden problémát megoldani, és ha
egyes események teljes megértésére túl nagy hangsúlyt helyeznek, akkor az
felboríthatja az univerzum harmóniáját. A kínai államférfiak csak a legritkább
esetben kockáztatták egyetlen mindent eldöntő összecsapással egy konfliktus
kimenetelét, a stílusuknak jobban megfeleltek a bonyolult manőverek. Miközben a
nyugati hagyomány a hősiesség hangsúlyozásával előnyben részesítette az erők
döntő összecsapását, a kínai ideál a ravaszságot, a kerülő utak szerepét és a
relatív előnyök türelmes halmozását hangsúlyozta. Az ellentétet jól
megvilágítja a két civilizáció kedvelt táblás játékai közötti különbség. Kína
legrégebbi, népszerű játéka a wei qi (nyugaton többnyire a japán változat nevét
ismerik: go). A wei qi szó szerinti fordításban „az egymást körbekerítő kövek
játéka”, a játék elve a stratégiai bekerítés. (…) Ezzel szemben a sakk a totális győzelemről
szól. A sakk a döntő csatáról szól, a wei qi az elhúzódó hadakozásról. A
sakkjátékos totális győzelemre tör, a wei qi játékos viszonylagos előnyre kíván
szert tenni.” Ha belegondolunk, hogy a geopolitikában a történelem tanúsága
szerint nincs és soha nem is volt totális győzelem, megértjük a wei qi
bölcsességét – ez a könyv pedig megmutatja, milyen mesterien alkalmazták a
kínai vezetők a geopolitikai játszmáikban. S mellé kívánkozik egy további
alapelv, amely szintúgy meghatározó jelentőséget kapott e történetben: „A
nyugati stratégák az elveiket a csatákban elért győzelmekkel bizonyítják,
Szun-ce viszont olyan győzelmekkel, amelyekben a csaták már korábban
feleslegessé váltak.” Ezért kulcs a megértéshez, beleértve még Maót is:
„Egyetlen másik országban sem lenne elképzelhető, hogy egy modern vezető
bármilyen nagyobb szabású vállalkozáshoz ezeréves események stratégiai elveit
elevenítse fel – egy ilyen vezető még csak azt sem várhatná el, hogy a kollégái
megértsék az utalásai jelentőségét. Kína azonban egyedi. Egyetlen más ország
sem dicsekedhet ilyen hosszú és folyamatos civilizációval, ilyen bensőséges
kapcsolattal a régmúltja, illetve a stratégia és az államvezetés klasszikus
elvei irányában.”
A tétről, a lehető legtömörebben:
„Kína az első látogatásom óta gazdasági szuperhatalommá és a globális politikai
rendet alakító egyik legjelentősebb tényezővé vált. Az Egyesült Államok győzött
a hidegháborúban. A világbéke és a globális jólét keresésének középponti eleme
lett a Kína és az Egyesült Államok közötti viszony.”
A szemben álló felek jellemzése: „Bonyolult
út volt, mert mindkét társadalom meg van győződve arról, hogy egyedi értékeket
képvisel. Amerika sajátossága a hittérítő jelleg. Úgy tartja, hogy az Egyesült
Államoknak kötelessége az értékeit elterjeszteni szerte a világon. (Tiszta
beszéd Amerikáról! – OP) Kína sajátossága a kulturális jelleg. Kína nem akar
téríteni: nem állítja, hogy jelenlegi intézményeinek bármilyen relevanciája lenne
Kínán kívül. Azonban a "középső birodalom" hagyományának örököseként formálisan
is alárendelt fokozatokba sorolta az összes többi államot annak megfelelően,
hogy azok mennyire közelítettek a kínai kulturális és politikai formákhoz. Más szóval,
egyfajta kulturális egyetemesség határozza meg a kínai nézőpontot.”
A diplomácia művészetéhez: „Az
amerikai és a kínai érdekek közötti egyensúly jól mutatja, hogy az ambivalencia
időnként miért elengedhetetlenül fontos a diplomáciában. A normalizálásban foglaltak
nagy részét egy sor kétértelműség tartotta fent negyven éven át. Ám ez nem mehet
a végtelenségig. Bölcs vezetők szükségesek mindkét oldalon a folyamat előreviteléhez.”
Két karakteres vonás Kína
portréjához: ϴ „Kína számos polgárháborún, interregnumon és kaotikus korszakon
ment keresztül. A kínai állam minden egyes összeomlás után szinte örökkévaló
természeti törvényként újrateremtette magát.” (S amint Kissinger szavaiból is
kibontakozik, Kínát ez az ereje segítette akkor is, amikor a 20. század
viszontagságai, legutóbb a kulturális forradalom teremtette romokból ismét
felemelkedett. – OP) „A kínai államférfiak az ország egész történelmében
kiemelkedően ügyesen használták a kormányzás eszközeiként a vendéglátást, a
rituálékat, valamint a gondosan ápolt személyes kapcsolatokat. Olyan diplomácia
volt ez, amely jól illett Kína hagyományos biztonsági kihívásaihoz – egy letelepedett
életmódot folytató agrárcivilizációhoz, amelyet olyan népek vettek körül,
amelyek ha összefogtak volna, nagyobb katonai erőt képviseltek volna Kínáénál.
Kína fennmaradt, sőt többnyire győzött is azzal, hogy a jutalmak és büntetések
gondos kombinálását művészi fokra fejlesztette. Ebben az összefüggésben a
vendéglátás a stratégia egyik elemévé válik.”
Mao merész politizálása és a kínai
hagyomány: „Mao hitt az ideológiai és mindenek felett a lélektani tényezők
objektív hatásában. A szuperhatalmakkal úgy viselkedett, mintha egyenrangú fél
lenne, azok katonai képességei iránt közömbösséget tettetett. A kínai
stratégiai hagyomány klasszikus történetei közül az egyik az "üres város"
cselfogásról szól, és A három királyság románcában található meg.. Ebben egy
parancsnok észreveszi, hogy az övénél sokkal erősebb hadsereg közeledik. Mivel
az ellenállás biztos pusztulást ígér, míg a megadás a jövő fölötti ellenőrzés
elvesztését jelentené, a parancsnok cselhez folyamodik. Kinyitja a város
kapuit, odaül és elkezd lanton játszani a legnagyobb nyugalmat színlelve, míg
mögötte a pánik vagy az aggodalom legkisebb jele nélkül az élet megy a maga
kerékvágásában. A támadó hadsereg parancsnoka ezt a hidegvért rejtett
tartalékok jelének tulajdonítja, megállítja az előrenyomulást és visszavonul.
Maónak a nukleáris háborúval szemben színlelt közömbössége minden bizonnyal
részben ebből a hagyományból eredt.” Tehát „Mao meríthetett a kínai
államvezetés messzi időkbe nyúló azon hagyományából, hogy miként lehet hosszú
távú célokat megvalósítani egy viszonylagosan gyenge pozícióból. A kínai
államférfiak egyrészt olyan kapcsolatrendszerekbe fonták be a
"barbárokat", amelyek féken tartották őket, másrészt diplomáciai
mesterkedéssel gondosan fenntartották felsőbbrendűségük politikai fikcióját.
Kína a Népköztársaság megszületésének pillanatától kezdve az objektív erejénél
nagyobb szerepet játszott a világban. Nemzeti örökségének elszánt védelméből
adódóan a Kínai Népköztársaság a két szuperhatalom között egyensúlyozni
próbáló, újonnan függetlenné vált országok csoportjában, az "el nem
kötelezettek" mozgalmában befolyásos szerepre tett szert. Kína olyan nagyhatalomként jelent meg,
amellyel nem lehet tréfálni. Ugyanakkor újradefiniálta az identitását és
diplomáciai kihívást intézett a nukleáris hatalmakhoz.” (Kiemelés tőlem –
OP) S amin e könyv olvastán már cseppet sem lepődünk meg: „egy külpolitikai
fordulóponton, 1969-ben a Mao által kijelölt négy marsall a stratégiai
lehetőségek tárgyalásakor az ősellenség Amerikával való nyílt kapcsolat mellett
szóló érvét az akkor Kínában tiltott A három királyság románcából vett
idézettel támasztotta alá – biztosra véve azt, hogy Mao is olvasta a művet. A
Kína ősi öröksége ellen folytatott legszélesebb körű kampány idején is Mao a
külpolitikai doktrínáit mély tudást kívánó tradicionális kínai játékokból vett
analógiák keretébe ágyazta.” Kissinger is többször utal rá, mennyire kedvelte
és alkalmazta Mao a képletes beszédet, a filozofikus kijelentésekbe rejtett
nagyon is gyakorlati jelentőségű kijelentéseket.
Akik még egyáltalán emlékszünk rá, Maóról
talán leginkább az utolsó korszakában rá ragasztott negatívumok jutnak eszünkbe.
Kissinger kifejezetten nagy államférfinek, zseniális stratégának, rendkívül
ügyes tárgyalónak mutatja, aki szinte élete végéig kitűnően használta szarkasztikus
humorát, s néha még öniróniát is megcsillantott. Íme, szavai a Nixonnal
folytatott tárgyalásából: „Azt hiszem, általánosságban szólva, hogy a hozzám
hasonló emberek hajlamosak nagyokat mondani. Például olyanokat, hogy "az
egész világnak egyesülnie kell az imperializmus, a revizionizmus és az összes
reakciós legyőzésére és a szocializmus megvalósítására." Mao harsányan
felnevetett annak gondolatára, hogy bárki is komolyan vehetett egy olyan
jelszót, ami évtizedekig minden nyilvános helyen felbukkant Kína egész
területén. Egy jellegzetesen cinikus megjegyzéssel zárta a beszélgetést: Talán
Ön személy szerint nem tartozik azok közé, akiket meg kell buktatni. Azt
mondják, hogy ő (Dr. Kissinger) is azok között van, akiket nem kell
megbuktatni. Ha mindnyájukat megbuktatnánk, barátok nélkül maradnánk.” Amint
tudjuk, az intelligencia és a kíméletlenség nagyon is tudnak kéz a kézben járni
és így uralkodni. Az ő példája is ezt mutatja.
Pályáját Kissinger ekként összegzi:
„Maónak a kínai emberekbe vetett
hitéből és a hagyományok iránti megvetéséből összegyúrt ambivalens elegy tette
lehetővé, hogy egy megdöbbentően óriási mutatványt vigyen végbe: egy gigantikus
megrázkódtatást jelentő polgárháborúból éppen kiemelkedő és egy önmagát
szétmarcangoló, elszegényedett társadalom hadat tudott viselni az Egyesült Államokkal
és Indiával szemben; kihívást intézett a Szovjetunió ellen; helyreállította a
kínai birodalom történelmileg szinte legnagyobb kiterjedésű területét magába
foglaló államhatárokat.
Kína a következetes kommunista
propagandája ellenére a hidegháború során képes volt a két nukleáris
szuperhatalom által dominált világban gyakorlatilag egy geopolitikai "szabad
vegyértékként" funkcionálni. Viszonylagos gyengesége ellenére teljesen
független volt, és rendkívül befolyásos szerepet játszott. Kína ellenségből
már-már az Egyesült Államok szövetségesévé vált, míg a Szovjetunióval szemben
pontosan ellenkező pályát futott be – szövetségtől a konfrontációig. Talán még
ennél is figyelemreméltóbb, hogy Kínának végül sikerült elszakadni a Szovjetuniótól
és a "győztes" oldalon fejezte be a hidegháborút.
Ugyanakkor Mao az ősi rendszer
alapjaiban való megváltoztatására irányuló minden erőfeszítése sem tudta
megtörni a kínai élet örök ritmusát. Az utódai negyven évvel a halála után egy
erőszakkal és drámai eseményekkel terhes utat követően ismételten
konfuciusziként jellemzik a napjainkban egyre jobb módban élő társadalmat.
2011-ben egy Konfuciusz-szobor került a Tienanmen térre Mao mauzóleumától nem
messze – Mao mellett ő az egyetlen személy, akit ez a megtiszteltetés ért.
Kizárólag egy a kínaihoz hasonlóan kitartó és türelmes nép tudott egyesülve és
dinamikusan kikerülni a történelem hullámvasútján tett utazásból.”
A beszélgetések leiratainál gyakran
kísért az érzés, hogy Mao, kitűnően ismerve a nyugati gondolkodásmódot,
szándékosan tett abban elfogadhatatlan állásfoglalásokat, s ezzel végső soron úgy
játszott a nyugati partnereivel, mint macska az egérrel.
Rendkívül érdekes mindaz, amit
Kissinger elmond, idéz arról, ahogy küzdött, taktikázott egymással és
ugyanakkor a világgal szemben a két kimagasló – és kiemelkedően könyörtelen –
államférfi, akikhez képest Machiavelli csak jámbor teoretikus volt: Sztálin és
Mao.
„Mao Ce-tung első jelentős
külpolitikai lépéseként 1949. december 16-án, alig két hónappal a Kínai
Népköztársaság kikiáltása után Moszkvába utazott. (…) Sztálin megértette a
Kínában bekövetkezett kommunista győzelem geopolitikai jelentőségét, a
stratégiai célja pedig a következményeinek manipulálása, valamint az abból
származó előnyök megszerzése volt. Feltehetően megérezte, hogy Maóban emberére
talált. (…) A két elszánt machiavellista a barátság és az ideológiai azonosság
ki nyilvánítása mellett a világban betöltött vezető szerepről és jelentős
méretű területek ellenőrzéséről alkudozott. Sztálin volt az idősebb és egyelőre
az erősebb. Mao a magabiztosabb – geopolitikai értelemben. Mindketten kiváló
stratégák voltak, s ezért megértették, hogy az általuk formálisan kijelölt úton
az érdekeik szinte biztosan összeütközésbe kerülnek majd egymással.” Hatalmas
játszma kezdődött, amelyet azután szovjet részről egy másik bel- és
geopolitikai intrikákban edzett vezér folytatott: Hruscsov, Mao pedig geopolitikája
célkeresztjébe állította a szovjet fenyegetés kizárását.
A klasszikus mondást idézve: „Értem,
értem, de fel nem foghatom!” Kissinger leírja Mao játszmáit, de van, amit talán
csak kínai észjárással lehet felfogni. Íme: Csou En-laj-t idézi: „Véleménye
szerint a második válság a Tajvani-szorosban annak demonstrálására szolgált,
hogy az ideológiai ellentétek ellenére a két kínai fél képes hallgatólagos
megállapodásokat kötni egymással még akkor is, amikor a szuperhatalmak egy
nukleáris háborúról vitatkoznak. (…) Richard Nixon 1972-es pekingi látogatása
során Zhou (Csou En-laj – OP) az alábbiakban összegezte Peking stratégiáját: "1958-ban
Dulles akkori külügyminiszter figyelmeztette Chiang Kai-sheket, hogy adja fel
Jinmen és Mazu szigeteit, hogy Tajvan teljesen elszakadjon a szárazföldtől.
Chiang Kai-shek nem volt erre hajlandó. Mi azt tanácsoltuk neki, hogy ne
vonuljon vissza a part menti szigetekről. Azt mondtuk neki, hogy akkor se
vonuljon vissza, ha lőni fogjuk a szigeteket – a páratlan napokon lőni fogjuk
őket, a párosokon nem, és az ünnepnapokon sem lőjük őket. Így megértették a
szándékainkat és nem vonultak ki. Semmi máshoz nem kellett folyamodnunk és nem
kellett más üzeneteket sem küldeni; a bombázás ezen módjából felfogták a
szándékainkat."”
Mao, a stratéga: ϴ „A forradalom
állandó küzdelmet jelent. Egy győzelem után azonnal újabb célt kell kitűznünk
magunk elé. Így a párttagok és a tömegek örökké forradalmi lelkesedéssel
lesznek eltelve önhittség helyett. Egyszerűen nem lesz idejük az önteltségre. Ha
új terheket rakunk a vállukra, akkor teljesen el lesznek foglalva azzal, hogyan
oldják meg a problémákat.” – Mao Ce-tung ϴ „Az instabilitás általános, objektív
szabály. A ciklus, ami végtelen, az instabilitástól az egyensúly és aztán ismét
az instabilitás felé halad. Mindegyik ciklus azonban a fejlődés egy magasabb
szintjére visz bennünket. Az instabilitás normális és abszolút, míg a
stabilitás átmeneti és viszonylagos.” – Mao Ce-tung ( S ha elvetjük az „instabilitás”
negatív felhangját, látjuk, hogy ez a természet és az élet alapigazsága, a
fejlődés alaptörvénye – a társadalomban is. – OP) ϴ „Mao sokat tanult a kínai
történelemből, de ilyen nagymértékben egyetlen korábbi kínai vezető sem
egyesítette a hagyományos elemeket az általa alkalmazott tekintélyelvűséggel és
átfogó látásmóddal. A kihívásokkal szemben Mao kíméletlenséget tanúsított,
amikor pedig a körülmények nem tették lehetővé az általa szívesen alkalmazott drasztikus
lépéseket, akkor ügyes diplomáciához folyamodott.” (A nagy, cinikusan okos diktátorok
sajátossága – az utolsó mondat Sztálinra is illik. – OP) ϴ „Amikor a
prevencióról kialakított kínai felfogás összeütközik a nyugati értelmezésű
elrettentéssel, akkor ördögi kör alakulhat ki: a Kínában védelmi jellegűnek
felfogott lépéseket a külvilág agresszióként kezelheti; a nyugat elrettentést
célzó akcióit pedig Kínában bekerítésként minősíthetik. (Kissinger kitűnően
elmagyarázza: a kínai stratégiai felfogásban a bekerítés a legfőbb fenyegetés.
– OP) Az Egyesült Államok és Kína többször is szembekerült ezzel a dilemmával a
hidegháború alatt, sőt bizonyos szempontból mind a mai napig nem találták meg a
megoldást, amellyel túlléphetnének ezen.” ϴ „A külpolitikában az államférfiak
gyakran érdekegyeztetéssel próbálják elérni céljaikat. Mao politikája pontosan
ennek az ellenkezőjén alapult. Megtanulta kiaknázni az egymással átfedésben
lévő ellenségeskedéseket.” ϴ „A koreai háború befejezése után Mao egy éven
belül katonai összeütközésbe keveredett Amerikával a Tajvani-szorosban kirobbant
válság során. Ezzel egyidejűleg ideológiai téren konfrontálódott a
Szovjetunióval. Elég magabiztos volt ahhoz, hogy párhuzamosan tegye meg ezeket
a lépéseket, mert úgy számolt, hogy egyik szuperhatalom sem fogja megengedni
azt, hogy a másik legyőzze Kínát. Mindez a Zhuge Liang-féle (181–234, kora
legnagyobb stratégájaként tisztelik – OP) "üres város" cselfogásnak ragyogó
alkalmazása volt, amely az anyagi gyengeséget lélektani előnnyé formálja.” (Kissinger
számos helyütt megmutatja, a gyakran szélsőségesen brutális reformer Mao mennyit
merített Kína hatalmas tudásvagyonából. – OP) ϴ "Amikor Mao valamilyen
kihívással került szembe, akkor többnyire a legváratlanabb és legbonyolultabb
utat választotta. Miközben John Dulles külügyminiszter Manilába repült a SEATO
megalakítására, Mao figyelmeztetésként elrendelte Jinmen és Mazu nagyarányú
bombázását, és azt akarta kipróbálni, hogy Washington milyen mértékben
elkötelezett Ázsia multilaterális védelmére." ϴ Mao bejelenti a kínai
vezetőknek az 1962-es India elleni háború megindítását: „Háborúztunk a jó öreg
Chiang [Kai-shek] ellen. Háborút viseltünk Japán ellen, majd Amerika ellen.
Egyiktől sem rettentünk vissza. És mindig győztünk. Most az indiaiak akarnak
háborúzni velünk. Nem félünk most sem. Természetesen nem engedhetünk, mert
mihelyt engedünk, akkor egy Fujian nagyságú területet adnánk fel a javukra. […]
Mivel Nehrunak viszket a tenyere és hadakozni akar velünk, nem lenne barátságos
lépés részünkről, ha nem harcolnánk vele. Az udvariasság szabályai is ezt
követelik.” ϴ „Mao Par excellence hidegháborús harcos volt, az amerikai konzervatívok
egyetértettek volna vele.”
Mao sajátos HR-politikája a vezető
káderek tekintetében: „A jelek szerint Mao a száműzöttek közül sok emberre úgy
tekintett, mint egyfajta stratégiai tartalékban lévő munkaerőre. Négy marsallt
is visszahívott a száműzetésből, amikor szüksége volt tanácsra azt illetően,
hogy Kínát miként pozícionálja az 1969-es nemzetközi válságban. Deng
is hasonlóképpen tért vissza magas hivatalába. Amikor Mao elhatározta, hogy
ejti Zhout, Deng volt a legjobb – talán az egyetlen – "stratégiai
tartalék" az ország irányítására.”
A – Kissinger fejezetcímével –
„kvázi szövetség”, a kínai-amerikai kapcsolat sajátos minőségéről: „Szövetségek
mindig is léteztek, amióta a történelem feljegyzi a nemzetközi élet eseményeit.
Számos ok miatt hozták létre őket: az egyes szövetségesek erejének egyesítésére;
kölcsönös segítség kötelezettségének biztosítására; elrettentés céljából az
adott pillanat diktálta taktikai megfontolásokon túlmenően. A kínai–amerikai
kapcsolatok különlegessége abban rejlett, hogy a résztvevők formális kötelezettség
nélkül kívánták koordinálni a lépéseiket. Egy ilyen megoldás beleillett a
nemzetközi kapcsolatokról vallott kínai nézetek természetébe.”
Csou En-lajról (a továbbiakban:
Zhou Enlai):„ A közéletben nagyjából eltöltött hatvan évem alatt nem
találkoztam Zhou Enlai-nál lenyűgözőbb személyiséggel. Alacsony, elegáns,
átható szemű és kifejező arcú ember volt, aki kivételes intelligenciával és a
tárgyalópartnerének lélektana iránti ösztönös megérzéssel irányította a
megbeszéléseket. (…) Nagy szerepe volt Mao átfogó vízióinak konkrét programokba
való átültetésénél. Ugyanakkor sok kínai háláját is kiérdemelte azzal, hogy
ezeknek a vízióknak a szélsőségeit mérsékelte, legalábbis akkor, amikor Mao
elszántsága lehetővé tett bármilyen mérséklést.” S a vérbeli profik józansága: „Zhou
szinte mellékesen megjegyezte, hogy Kína tetteire, s ne a retorika
"vaktöltényeire" figyeljünk. Lényegében ugyanezt mondta Mao pár
hónappal később Nixonnak.”
Teng Hsziao Ping (a továbbiakban
Deng): „A ma Kínája – a világ második legnagyobb gazdaságával és a legnagyobb
devizatartalékkal, olyan nagyvárosokkal, melyek az Empire State Buildingnél is
magasabb felhőkarcolókkal büszkélkednek – Deng víziójának, kitartásának és
józan eszének az eredménye.”
„Mao a kormányzását arra alapozta,
hogy a kínai nép képes lesz kibírni a személyes víziói miatt rárótt
szenvedéseket. Deng a kínai emberek találékonyságának a felszabadításával kormányzott,
és ennek révén kívánta megvalósítani a saját jövőképét. Mao a gazdasági növekedést
attól a misztikus hittől várta, hogy a kínai "tömegek" kizárólag
akaraterő és ideológiai tisztaság segítségével legyőznek minden akadályt. Deng
nem szépítgette Kína szegénységét, hanem nyíltan beszélt arról, hogy széles
szakadék választja el az kínaiak életszínvonalát a fejlett világétól. Deng kijelentette,
hogy "a szegénység nem szocializmus", s ezzel azt is mindenkinek a
tudomására hozta, hogy Kínának külföldi technológiára, szakértelemre, valamint
tőkére van szüksége a hátrányának leküzdésére.”
Nixonról: „A Nixon és Zhou közötti
találkozók különlegesek voltak két kormányfő között (Nixon természetesen
államfő is volt) abban a tekintetben, hogy egyáltalán nem foglalkoztak
semmilyen kurrens kérdéssel, ezeket a kommüniké megfogalmazóira és a
külügyminiszterekre hagyták. Nixon megpróbálta az amerikai politika
konceptuális kereteit a tárgyalópartnere elé terjeszteni. A két fél
kiindulópontja ismeretében fontos volt, hogy a kínaiak hiteles és megbízható
útmutatót kapjanak az amerikai célokról. Nixon rendkívüli módon alkalmas volt
erre a szerepre. Tárgyalópartnerként nem szeretett szemtől szemben
konfrontálódni – sőt, ha lehetett, elkerülte ezt –, s ez időnként
bizonytalanságot okozott. Ugyanakkor nagyszerűen tudta tájékoztatni az
embereket. Az általam ismert tíz amerikai elnök közül kiemelkedően jól ismerte
a hosszú távú nemzetközi folyamatokat.”
„Nixon Pekingben elemében érezte
magát. Bármi is volt a kommunizmusról mint kormányzati rendszerről kialakított
és hosszú ideje vallott negatív véleménye, nem azért jött Kínába, hogy
megtérítse annak vezetőit az amerikai demokratikus elvek és a szabad
vállalkozás hitére – feleslegesnek érezte ezt. Amire Nixon a hidegháború egész
ideje alatt törekedett, az egy szilárd nemzetközi rend kialakítása volt a
nukleáris fegyverekkel teli világ számára. Így Nixon a Zhouval történt első
találkozóján fejet hajtott azoknak a forradalmároknak az őszintesége előtt,
akiknek a sikerét korábban az amerikai politika kudarcaként értékelte:
"Tudjuk, hogy Önök mélyen
hisznek a saját elveikben, s mi is mélyen hiszünk a mieinkben. Nem kérjük
Önöktől, hogy engedjenek az elveikből, ahogy Önök sem kérnék, hogy engedjünk a
mieinkből.”
„Nixon elismerte, hogy az elvei
korábban – számos honfitársához hasonlóan – arra ösztönözték, hogy a kínai
célokkal ellentétes politikát szorgalmazzon. A világ azonban megváltozott, s
most az amerikai érdek azt követeli, hogy Washington alkalmazkodjon ezekhez a
változásokhoz:
"A nézeteim, mivel én is az
Eisenhower-adminisztrációban szolgáltam, akkoriban hasonlatosak voltak Mr.
Dulles-éihoz. A világ azóta megváltozott, ezért a Kínai Népköztársaság és az
Egyesült Államok közötti viszonynak is meg kell változnia. Ahogy Miniszterelnök
úr mondta egy Dr. Kissingerrel tartott korábbi találkozón, a kormányosnak meg
kell lovagolnia a hullámokat, különben elnyeli az áradat."
A számláló már túl magasan jár –
abba kell hagynunk. Ahogy ilyenkor mondjuk: tessék a könyvet elolvasni. Nemcsak
szerfelett érdekes, hanem a jövő is csak Kínával az egyik középpontban érthető.