2016. január 8., péntek

Henry Kissinger: Kínáról



Antall József Tudásközpont, 2014
Dr Osman Péter ismertetése

Nagyon sűrű könyv - minden mondata számít. Nem lehet felületesen olvasni anélkül, hogy a történeti leírások és Kissinger mesteri elemzései és értékelései jelentős hányadát elveszítenénk. És minden mondata megéri a figyelmet, a gondolkodást.


A tényirodalom legjobb darabjai fényesen igazolják a régi tételt, hogy a valóság messze izgalmasabb tud lenni minden kitalált műnél, és sokkal sokkal tanulságosabb is. Még izgalmasabb, ha abból, amit mond, a jövő is meglehetősen közvetlenül következik. Ez azonban csak akkor érvényesül, ha ezt mesterien tárják elénk. A történelem és a geopolitikai játszmák iránt érdeklődő, intellektuálisan erősen igényes olvasók számára Kissinger e kötete minden bizonnyal a műfaj egyik legjobb könyve. Különlegessé teszi szerzőjének kivételes rálátást biztosító korábbi pozíciója, hiszen Kissinger sokáig nem is csak a legmagasabb szinten látta az USA külpolitikáját - és ennek kapcsán a geopolitika szereplőit, köztük Kínát, annak mindenkori szövetségeseit és ellenfeleit -, hanem aktívan formálta is azt. Ez képessé tette, hogy minden ízében, részletében, s még a hangulati elemeiben is átérezze, és így értékelje Kínának és vezetőinek helyzetét, pályafutását, az eléjük tornyosuló külső és a belső kihívásokat, s mindazt, aminek egy többé-kevésbé jó kivonatolása utóbb történelemként kerül a tankönyvekbe. A főszereplők egyikének beszámolója továbbá olyat is tud, amire más legfeljebb csak másodkézből képes: személyes részletekkel is élővé tenni az elmondottakat, például így éreztetni a tárgyalások hangulatát. Különösen sokat ad ez olyankor, midőn az elbeszélt történések szereplőiről már él bennünk többé-kevésbé határozott kép, és ehhez képest kapunk azt jelentősen kiegészítő és/vagy árnyaló többletet. Az újkori Kína ismerőin túl kevesen lehetnek, akiket nem lep meg például az igen árnyalt kép, amelyet Mao Ce-tungról fest, annak államférfiúi összehasonlítása Hruscsovval, vagy épp a szerző értékelése a mára bizonnyal elfeledett Csou En-lajról, s a félmúltba halványuló Teng Hsziao-pingről. S csak az államhatalom, a birodalom működtetésének legrejtettebb mechanizmusát és gondolkodásmódját a saját gyakorlatából, a közvetlen tapasztalataiból jól ismerő tud olyan, a lényeget láttató áttekintést adni, amilyet itt tőle Kína sok évszázados birodalmi történelméről, főnix-madári feltámadásairól kapunk.


E könyv nem csak a szó átvitt értelmében óriási olvasmány, hanem a fizikai terjedelmében is hatalmas. A jegyzetek és az index nélkül is majd 600 oldal, amelyek mindegyikét odaadó figyelemmel érdemes olvasni. Tartalma viszont annyira lebilincselő, hogy aktív pihenésre is van olyan jó, mint a political fiction műfajának legjobbjai.


Végtelen nyugalommal, türelemmel, kitartással – ez Kína időtlen stratégiája, ami behozhatatlan előnyt biztosít neki hosszabb távon minden ellenféllel, versenytárssal szemben, amely erre kevésbé képes. Akkor is őrzi pozícióját, amikor a másikat már szétrázták a forgószelek. „Kitartóan ápold kertecskédet, s előbb-utóbb látni fogod, amint ellenséged holttestét viszik az utcán.” – tartja a kínai mondás. Íme a példák gazdag tárházából Mao egy kijelentése, a második tajvani válság lezárása után arról, hogy – Kissinger szavaival – elérte a céljait: „Végigharcoltuk ezt a kampányt, ami arra késztette az Egyesült Államokat, hogy hajlandók legyenek tárgyalni. Az Egyesült Államok kinyitotta a kaput. A helyzet a jelek szerint nem kedvez nekik, s éjjel-nappal idegesek lesznek, ha nem tárgyalnak most velünk. Oké, akkor tárgyaljunk. Az általános helyzet szempontjából jobb, ha tárgyalások útján, békés úton rendezzük a vitákat az Egyesült Államokkal, mert mi mindannyian békeszerető emberek vagyunk.” És Kissingert idézve: „A kínai vezetők által rendszeresen felhozott kulturális sajátosság a történelmi perspektíva – annak a képessége, sőt szükségessége, hogy a nyugatétól eltérő időkategóriákban gondolkozzanak. Bármit is valósít meg egy kínai vezető, az a társadalmának történelméből arányaiban mindig rövidebb időkeretet ölel fel, mint a világon bármely más vezető esetében. A kínai múlt terjedelme lehetőséget ad a kínai vezetőknek arra, hogy szinte időtlen történelmükkel bizonyos fajta szerénységre kényszerítsék a tárgyalópartnereiket (még akkor is, ha amit történelemként emlegetnek, az alkalmanként nem több metaforikus értelmezésnél). A külföldi partnerrel éreztetni tudják, hogy a természeti szükségszerűség útjában áll, és az, amit tesz, az a kínai történelem végtelen folyamában mindössze egy mellékesen megemlített kitérő lesz.”


Részlet Kissinger előszavából, amely egyaránt jellemzi a könyv tartalmát és a szerző hozzáállását:


„Közel negyven évvel ezelőtt Richard Nixon elnök abban a megtiszteltetésben részesített, hogy elküldött Pekingbe kapcsolatot létesíteni egy Ázsia történelmében központi szerepet játszó állammal, amellyel Amerikának már több mint húsz éve nem volt magas szintű érintkezése. (…) Az azóta eltelt időben ötvennél is többször jártam Kínában. Mint olyan sok látogató az évszázadok alatt, én is a kínai nép kitartása, kifinomultsága, családszeretete és kultúrája iránti csodálattal eltöltve jöttem el onnan. Ugyanakkor egész életemben a béke megteremtésének gondolata foglalkoztatott – elsősorban amerikai szempontból. Abban a szerencsében volt részem, hogy vezető tisztviselőként, üzenetek közvetítőjeként és tudósként egyidejűleg ismerhettem meg Kínát mindkét megközelítésből.


Ez a könyv kísérletet tesz arra, hogy részben a kínai vezetőkkel való beszélgetéseimre alapozva megmagyarázza azt a szemléletet, ahogy a kínaiak gondolkoznak a béke és háború, a nemzetközi rend kérdéseiről, valamint ennek viszonyát a pragmatikusabb, esetről esetre haladó amerikai megközelítéshez. (…) Nem mindig értek egyet a kínai látásmóddal, s némely olvasó is bizonyára így lesz ezzel. Szükségünk van azonban a megértésére, mivel Kína kiemelkedő szerepet fog játszani a huszonegyedik században kialakuló világban.”


Kissinger itt tudósnak mondja magát, s kétségtelen, hogy könyve tudományos alaposságú. Utal is rá, s főként érződik is, hogy igen alapos kutatással alapozták meg a benne előadottakat. A kifejezetten az ő különleges pozíciójának köszönhető anyagot így jellemzi: „A jelen kötet fókuszában a kínai és az amerikai vezetőknek a Kínai Népköztársaság 1949-ben történt megalapítása óta való érintkezése áll. Mind kormányon belül, mind azon kívül feljegyzéseket készítettem a kínai vezetők négy generációjával folytatott megbeszéléseimről, és ennek a könyvnek a megírásakor elsődleges forrásként ezekre támaszkodtam.” Emellett sok idézetet sorakoztat fel a főszereplők történelmi jelentőségű kijelentéseiből, és sokat megtudunk Kína egyedülállóan hosszú és sokszínű történelméről. Csupán egyetlen részlet az utóbbihoz: „Konfuciusznak a tanítványai által lejegyzett tanításai azonban fennmaradtak. Amikor a vérontás véget ért, és Kína ismét egyesült, a Han-dinasztia (Kr. e. 206 – Kr. u. 220) hivatalos állami filozófiaként a konfuciuszi elveket vette át. A konfuciuszi kánon, amit Konfuciusz mondásaiból és tudós kommentárokból készült későbbi könyvekből állítottak össze, az idők során Kína egyfajta bibliájává és egyben alkotmányává vált. Aki Kína császári adminisztrációjában kívánt dolgozni, annak számára elsődleges követelménnyé vált az ezekben a szövegekben való jártasság. Országos versenyeken dőlt el, hogy kik lehetnek a tudós hivatalnokok "papi rendjének" tagjai, s ezeknek az embereknek kellett a császár hatalmas birodalmában a harmóniát biztosítani.” Napjainkig nem sok további példa akad az egyetemes történelemben arra, hogy a kiváltságos hivatalnoki pozíciókat versenyvizsgákon kellett és lehetett is elnyerni, s ezek a vizsgák elvileg mindenki előtt nyitva álltak.


A történeten vezérfonalként húzódik végig, milyen nagy szerepet játszik a mindenkori kínai államvezetésben az évezredek óta finomított stratégiai- és állambölcselet alkalmazása, különösen Konfuciusz és Szun-ce tanaié. Kissinger ezeket Mao Ce-tung és utódai döntéseiben és manővereiben is számos ízben kimutatja. Hozzátesz ehhez még egy speciális elemet: a nyugati és a kínai stratégiai gondolkodás közötti alapvető különbség jellemzését, amelyet az utóbbi oldalán szintén ősi hagyományhoz, Kína legrégebbi, népszerű ősi játékának, a nálunk go néven wei qi-nek a gondolkodásmódjához vezet vissza. Ez a gondolkodásmód, amint Kissinger számos részletnél kifejti, uralta Mao és utódai geopolitikai stratégiáját is. A lényegét így összegzi a Kína egyedisége c. fejezetben: „A kínaiak a realpolitik agyafúrt művelői és a nyugat által előnyben részesített stratégiától és diplomáciától határozottan eltérő stratégiai doktrína hívei voltak. A kínai vezetőket eseménydús történelmük megtanította arra, hogy nem lehet minden problémát megoldani, és ha egyes események teljes megértésére túl nagy hangsúlyt helyeznek, akkor az felboríthatja az univerzum harmóniáját. A kínai államférfiak csak a legritkább esetben kockáztatták egyetlen mindent eldöntő összecsapással egy konfliktus kimenetelét, a stílusuknak jobban megfeleltek a bonyolult manőverek. Miközben a nyugati hagyomány a hősiesség hangsúlyozásával előnyben részesítette az erők döntő összecsapását, a kínai ideál a ravaszságot, a kerülő utak szerepét és a relatív előnyök türelmes halmozását hangsúlyozta. Az ellentétet jól megvilágítja a két civilizáció kedvelt táblás játékai közötti különbség. Kína legrégebbi, népszerű játéka a wei qi (nyugaton többnyire a japán változat nevét ismerik: go). A wei qi szó szerinti fordításban „az egymást körbekerítő kövek játéka”, a játék elve a stratégiai bekerítés. (…)  Ezzel szemben a sakk a totális győzelemről szól. A sakk a döntő csatáról szól, a wei qi az elhúzódó hadakozásról. A sakkjátékos totális győzelemre tör, a wei qi játékos viszonylagos előnyre kíván szert tenni.” Ha belegondolunk, hogy a geopolitikában a történelem tanúsága szerint nincs és soha nem is volt totális győzelem, megértjük a wei qi bölcsességét – ez a könyv pedig megmutatja, milyen mesterien alkalmazták a kínai vezetők a geopolitikai játszmáikban. S mellé kívánkozik egy további alapelv, amely szintúgy meghatározó jelentőséget kapott e történetben: „A nyugati stratégák az elveiket a csatákban elért győzelmekkel bizonyítják, Szun-ce viszont olyan győzelmekkel, amelyekben a csaták már korábban feleslegessé váltak.” Ezért kulcs a megértéshez, beleértve még Maót is: „Egyetlen másik országban sem lenne elképzelhető, hogy egy modern vezető bármilyen nagyobb szabású vállalkozáshoz ezeréves események stratégiai elveit elevenítse fel – egy ilyen vezető még csak azt sem várhatná el, hogy a kollégái megértsék az utalásai jelentőségét. Kína azonban egyedi. Egyetlen más ország sem dicsekedhet ilyen hosszú és folyamatos civilizációval, ilyen bensőséges kapcsolattal a régmúltja, illetve a stratégia és az államvezetés klasszikus elvei irányában.”


A tétről, a lehető legtömörebben: „Kína az első látogatásom óta gazdasági szuperhatalommá és a globális politikai rendet alakító egyik legjelentősebb tényezővé vált. Az Egyesült Államok győzött a hidegháborúban. A világbéke és a globális jólét keresésének középponti eleme lett a Kína és az Egyesült Államok közötti viszony.”


A szemben álló felek jellemzése: „Bonyolult út volt, mert mindkét társadalom meg van győződve arról, hogy egyedi értékeket képvisel. Amerika sajátossága a hittérítő jelleg. Úgy tartja, hogy az Egyesült Államoknak kötelessége az értékeit elterjeszteni szerte a világon. (Tiszta beszéd Amerikáról! – OP) Kína sajátossága a kulturális jelleg. Kína nem akar téríteni: nem állítja, hogy jelenlegi intézményeinek bármilyen relevanciája lenne Kínán kívül. Azonban a "középső birodalom" hagyományának örököseként formálisan is alárendelt fokozatokba sorolta az összes többi államot annak megfelelően, hogy azok mennyire közelítettek a kínai kulturális és politikai formákhoz. Más szóval, egyfajta kulturális egyetemesség határozza meg a kínai nézőpontot.”


A diplomácia művészetéhez: „Az amerikai és a kínai érdekek közötti egyensúly jól mutatja, hogy az ambivalencia időnként miért elengedhetetlenül fontos a diplomáciában. A normalizálásban foglaltak nagy részét egy sor kétértelműség tartotta fent negyven éven át. Ám ez nem mehet a végtelenségig. Bölcs vezetők szükségesek mindkét oldalon a folyamat előreviteléhez.”


Két karakteres vonás Kína portréjához: ϴ „Kína számos polgárháborún, interregnumon és kaotikus korszakon ment keresztül. A kínai állam minden egyes összeomlás után szinte örökkévaló természeti törvényként újrateremtette magát.” (S amint Kissinger szavaiból is kibontakozik, Kínát ez az ereje segítette akkor is, amikor a 20. század viszontagságai, legutóbb a kulturális forradalom teremtette romokból ismét felemelkedett. – OP) „A kínai államférfiak az ország egész történelmében kiemelkedően ügyesen használták a kormányzás eszközeiként a vendéglátást, a rituálékat, valamint a gondosan ápolt személyes kapcsolatokat. Olyan diplomácia volt ez, amely jól illett Kína hagyományos biztonsági kihívásaihoz – egy letelepedett életmódot folytató agrárcivilizációhoz, amelyet olyan népek vettek körül, amelyek ha összefogtak volna, nagyobb katonai erőt képviseltek volna Kínáénál. Kína fennmaradt, sőt többnyire győzött is azzal, hogy a jutalmak és büntetések gondos kombinálását művészi fokra fejlesztette. Ebben az összefüggésben a vendéglátás a stratégia egyik elemévé válik.”


Mao merész politizálása és a kínai hagyomány: „Mao hitt az ideológiai és mindenek felett a lélektani tényezők objektív hatásában. A szuperhatalmakkal úgy viselkedett, mintha egyenrangú fél lenne, azok katonai képességei iránt közömbösséget tettetett. A kínai stratégiai hagyomány klasszikus történetei közül az egyik az "üres város" cselfogásról szól, és A három királyság románcában található meg.. Ebben egy parancsnok észreveszi, hogy az övénél sokkal erősebb hadsereg közeledik. Mivel az ellenállás biztos pusztulást ígér, míg a megadás a jövő fölötti ellenőrzés elvesztését jelentené, a parancsnok cselhez folyamodik. Kinyitja a város kapuit, odaül és elkezd lanton játszani a legnagyobb nyugalmat színlelve, míg mögötte a pánik vagy az aggodalom legkisebb jele nélkül az élet megy a maga kerékvágásában. A támadó hadsereg parancsnoka ezt a hidegvért rejtett tartalékok jelének tulajdonítja, megállítja az előrenyomulást és visszavonul. Maónak a nukleáris háborúval szemben színlelt közömbössége minden bizonnyal részben ebből a hagyományból eredt.” Tehát „Mao meríthetett a kínai államvezetés messzi időkbe nyúló azon hagyományából, hogy miként lehet hosszú távú célokat megvalósítani egy viszonylagosan gyenge pozícióból. A kínai államférfiak egyrészt olyan kapcsolatrendszerekbe fonták be a "barbárokat", amelyek féken tartották őket, másrészt diplomáciai mesterkedéssel gondosan fenntartották felsőbbrendűségük politikai fikcióját. Kína a Népköztársaság megszületésének pillanatától kezdve az objektív erejénél nagyobb szerepet játszott a világban. Nemzeti örökségének elszánt védelméből adódóan a Kínai Népköztársaság a két szuperhatalom között egyensúlyozni próbáló, újonnan függetlenné vált országok csoportjában, az "el nem kötelezettek" mozgalmában befolyásos szerepre tett szert. Kína olyan nagyhatalomként jelent meg, amellyel nem lehet tréfálni. Ugyanakkor újradefiniálta az identitását és diplomáciai kihívást intézett a nukleáris hatalmakhoz.” (Kiemelés tőlem – OP) S amin e könyv olvastán már cseppet sem lepődünk meg: „egy külpolitikai fordulóponton, 1969-ben a Mao által kijelölt négy marsall a stratégiai lehetőségek tárgyalásakor az ősellenség Amerikával való nyílt kapcsolat mellett szóló érvét az akkor Kínában tiltott A három királyság románcából vett idézettel támasztotta alá – biztosra véve azt, hogy Mao is olvasta a művet. A Kína ősi öröksége ellen folytatott legszélesebb körű kampány idején is Mao a külpolitikai doktrínáit mély tudást kívánó tradicionális kínai játékokból vett analógiák keretébe ágyazta.” Kissinger is többször utal rá, mennyire kedvelte és alkalmazta Mao a képletes beszédet, a filozofikus kijelentésekbe rejtett nagyon is gyakorlati jelentőségű kijelentéseket.


Akik még egyáltalán emlékszünk rá, Maóról talán leginkább az utolsó korszakában rá ragasztott negatívumok jutnak eszünkbe. Kissinger kifejezetten nagy államférfinek, zseniális stratégának, rendkívül ügyes tárgyalónak mutatja, aki szinte élete végéig kitűnően használta szarkasztikus humorát, s néha még öniróniát is megcsillantott. Íme, szavai a Nixonnal folytatott tárgyalásából: „Azt hiszem, általánosságban szólva, hogy a hozzám hasonló emberek hajlamosak nagyokat mondani. Például olyanokat, hogy "az egész világnak egyesülnie kell az imperializmus, a revizionizmus és az összes reakciós legyőzésére és a szocializmus megvalósítására." Mao harsányan felnevetett annak gondolatára, hogy bárki is komolyan vehetett egy olyan jelszót, ami évtizedekig minden nyilvános helyen felbukkant Kína egész területén. Egy jellegzetesen cinikus megjegyzéssel zárta a beszélgetést: Talán Ön személy szerint nem tartozik azok közé, akiket meg kell buktatni. Azt mondják, hogy ő (Dr. Kissinger) is azok között van, akiket nem kell megbuktatni. Ha mindnyájukat megbuktatnánk, barátok nélkül maradnánk.” Amint tudjuk, az intelligencia és a kíméletlenség nagyon is tudnak kéz a kézben járni és így uralkodni. Az ő példája is ezt mutatja.


Pályáját Kissinger ekként összegzi:


„Maónak a kínai emberekbe vetett hitéből és a hagyományok iránti megvetéséből összegyúrt ambivalens elegy tette lehetővé, hogy egy megdöbbentően óriási mutatványt vigyen végbe: egy gigantikus megrázkódtatást jelentő polgárháborúból éppen kiemelkedő és egy önmagát szétmarcangoló, elszegényedett társadalom hadat tudott viselni az Egyesült Államokkal és Indiával szemben; kihívást intézett a Szovjetunió ellen; helyreállította a kínai birodalom történelmileg szinte legnagyobb kiterjedésű területét magába foglaló államhatárokat.


Kína a következetes kommunista propagandája ellenére a hidegháború során képes volt a két nukleáris szuperhatalom által dominált világban gyakorlatilag egy geopolitikai "szabad vegyértékként" funkcionálni. Viszonylagos gyengesége ellenére teljesen független volt, és rendkívül befolyásos szerepet játszott. Kína ellenségből már-már az Egyesült Államok szövetségesévé vált, míg a Szovjetunióval szemben pontosan ellenkező pályát futott be – szövetségtől a konfrontációig. Talán még ennél is figyelemreméltóbb, hogy Kínának végül sikerült elszakadni a Szovjetuniótól és a "győztes" oldalon fejezte be a hidegháborút.


Ugyanakkor Mao az ősi rendszer alapjaiban való megváltoztatására irányuló minden erőfeszítése sem tudta megtörni a kínai élet örök ritmusát. Az utódai negyven évvel a halála után egy erőszakkal és drámai eseményekkel terhes utat követően ismételten konfuciusziként jellemzik a napjainkban egyre jobb módban élő társadalmat. 2011-ben egy Konfuciusz-szobor került a Tienanmen térre Mao mauzóleumától nem messze – Mao mellett ő az egyetlen személy, akit ez a megtiszteltetés ért. Kizárólag egy a kínaihoz hasonlóan kitartó és türelmes nép tudott egyesülve és dinamikusan kikerülni a történelem hullámvasútján tett utazásból.”


A beszélgetések leiratainál gyakran kísért az érzés, hogy Mao, kitűnően ismerve a nyugati gondolkodásmódot, szándékosan tett abban elfogadhatatlan állásfoglalásokat, s ezzel végső soron úgy játszott a nyugati partnereivel, mint macska az egérrel.


Rendkívül érdekes mindaz, amit Kissinger elmond, idéz arról, ahogy küzdött, taktikázott egymással és ugyanakkor a világgal szemben a két kimagasló – és kiemelkedően könyörtelen – államférfi, akikhez képest Machiavelli csak jámbor teoretikus volt: Sztálin és Mao.


„Mao Ce-tung első jelentős külpolitikai lépéseként 1949. december 16-án, alig két hónappal a Kínai Népköztársaság kikiáltása után Moszkvába utazott. (…) Sztálin megértette a Kínában bekövetkezett kommunista győzelem geopolitikai jelentőségét, a stratégiai célja pedig a következményeinek manipulálása, valamint az abból származó előnyök megszerzése volt. Feltehetően megérezte, hogy Maóban emberére talált. (…) A két elszánt machiavellista a barátság és az ideológiai azonosság ki nyilvánítása mellett a világban betöltött vezető szerepről és jelentős méretű területek ellenőrzéséről alkudozott. Sztálin volt az idősebb és egyelőre az erősebb. Mao a magabiztosabb – geopolitikai értelemben. Mindketten kiváló stratégák voltak, s ezért megértették, hogy az általuk formálisan kijelölt úton az érdekeik szinte biztosan összeütközésbe kerülnek majd egymással.” Hatalmas játszma kezdődött, amelyet azután szovjet részről egy másik bel- és geopolitikai intrikákban edzett vezér folytatott: Hruscsov, Mao pedig geopolitikája célkeresztjébe állította a szovjet fenyegetés kizárását.


A klasszikus mondást idézve: „Értem, értem, de fel nem foghatom!” Kissinger leírja Mao játszmáit, de van, amit talán csak kínai észjárással lehet felfogni. Íme: Csou En-laj-t idézi: „Véleménye szerint a második válság a Tajvani-szorosban annak demonstrálására szolgált, hogy az ideológiai ellentétek ellenére a két kínai fél képes hallgatólagos megállapodásokat kötni egymással még akkor is, amikor a szuperhatalmak egy nukleáris háborúról vitatkoznak. (…) Richard Nixon 1972-es pekingi látogatása során Zhou (Csou En-laj – OP) az alábbiakban összegezte Peking stratégiáját: "1958-ban Dulles akkori külügyminiszter figyelmeztette Chiang Kai-sheket, hogy adja fel Jinmen és Mazu szigeteit, hogy Tajvan teljesen elszakadjon a szárazföldtől. Chiang Kai-shek nem volt erre hajlandó. Mi azt tanácsoltuk neki, hogy ne vonuljon vissza a part menti szigetekről. Azt mondtuk neki, hogy akkor se vonuljon vissza, ha lőni fogjuk a szigeteket – a páratlan napokon lőni fogjuk őket, a párosokon nem, és az ünnepnapokon sem lőjük őket. Így megértették a szándékainkat és nem vonultak ki. Semmi máshoz nem kellett folyamodnunk és nem kellett más üzeneteket sem küldeni; a bombázás ezen módjából felfogták a szándékainkat."”


Mao, a stratéga: ϴ „A forradalom állandó küzdelmet jelent. Egy győzelem után azonnal újabb célt kell kitűznünk magunk elé. Így a párttagok és a tömegek örökké forradalmi lelkesedéssel lesznek eltelve önhittség helyett. Egyszerűen nem lesz idejük az önteltségre. Ha új terheket rakunk a vállukra, akkor teljesen el lesznek foglalva azzal, hogyan oldják meg a problémákat.” – Mao Ce-tung ϴ „Az instabilitás általános, objektív szabály. A ciklus, ami végtelen, az instabilitástól az egyensúly és aztán ismét az instabilitás felé halad. Mindegyik ciklus azonban a fejlődés egy magasabb szintjére visz bennünket. Az instabilitás normális és abszolút, míg a stabilitás átmeneti és viszonylagos.” – Mao Ce-tung ( S ha elvetjük az „instabilitás” negatív felhangját, látjuk, hogy ez a természet és az élet alapigazsága, a fejlődés alaptörvénye – a társadalomban is. – OP) ϴ „Mao sokat tanult a kínai történelemből, de ilyen nagymértékben egyetlen korábbi kínai vezető sem egyesítette a hagyományos elemeket az általa alkalmazott tekintélyelvűséggel és átfogó látásmóddal. A kihívásokkal szemben Mao kíméletlenséget tanúsított, amikor pedig a körülmények nem tették lehetővé az általa szívesen alkalmazott drasztikus lépéseket, akkor ügyes diplomáciához folyamodott.” (A nagy, cinikusan okos diktátorok sajátossága – az utolsó mondat Sztálinra is illik. – OP) ϴ „Amikor a prevencióról kialakított kínai felfogás összeütközik a nyugati értelmezésű elrettentéssel, akkor ördögi kör alakulhat ki: a Kínában védelmi jellegűnek felfogott lépéseket a külvilág agresszióként kezelheti; a nyugat elrettentést célzó akcióit pedig Kínában bekerítésként minősíthetik. (Kissinger kitűnően elmagyarázza: a kínai stratégiai felfogásban a bekerítés a legfőbb fenyegetés. – OP) Az Egyesült Államok és Kína többször is szembekerült ezzel a dilemmával a hidegháború alatt, sőt bizonyos szempontból mind a mai napig nem találták meg a megoldást, amellyel túlléphetnének ezen.” ϴ „A külpolitikában az államférfiak gyakran érdekegyeztetéssel próbálják elérni céljaikat. Mao politikája pontosan ennek az ellenkezőjén alapult. Megtanulta kiaknázni az egymással átfedésben lévő ellenségeskedéseket.” ϴ „A koreai háború befejezése után Mao egy éven belül katonai összeütközésbe keveredett Amerikával a Tajvani-szorosban kirobbant válság során. Ezzel egyidejűleg ideológiai téren konfrontálódott a Szovjetunióval. Elég magabiztos volt ahhoz, hogy párhuzamosan tegye meg ezeket a lépéseket, mert úgy számolt, hogy egyik szuperhatalom sem fogja megengedni azt, hogy a másik legyőzze Kínát. Mindez a Zhuge Liang-féle (181–234, kora legnagyobb stratégájaként tisztelik – OP) "üres város" cselfogásnak ragyogó alkalmazása volt, amely az anyagi gyengeséget lélektani előnnyé formálja.” (Kissinger számos helyütt megmutatja, a gyakran szélsőségesen brutális reformer Mao mennyit merített Kína hatalmas tudásvagyonából. – OP) ϴ "Amikor Mao valamilyen kihívással került szembe, akkor többnyire a legváratlanabb és legbonyolultabb utat választotta. Miközben John Dulles külügyminiszter Manilába repült a SEATO megalakítására, Mao figyelmeztetésként elrendelte Jinmen és Mazu nagyarányú bombázását, és azt akarta kipróbálni, hogy Washington milyen mértékben elkötelezett Ázsia multilaterális védelmére." ϴ Mao bejelenti a kínai vezetőknek az 1962-es India elleni háború megindítását: „Háborúztunk a jó öreg Chiang [Kai-shek] ellen. Háborút viseltünk Japán ellen, majd Amerika ellen. Egyiktől sem rettentünk vissza. És mindig győztünk. Most az indiaiak akarnak háborúzni velünk. Nem félünk most sem. Természetesen nem engedhetünk, mert mihelyt engedünk, akkor egy Fujian nagyságú területet adnánk fel a javukra. […] Mivel Nehrunak viszket a tenyere és hadakozni akar velünk, nem lenne barátságos lépés részünkről, ha nem harcolnánk vele. Az udvariasság szabályai is ezt követelik.” ϴ „Mao Par excellence hidegháborús harcos volt, az amerikai konzervatívok egyetértettek volna vele.”


Mao sajátos HR-politikája a vezető káderek tekintetében: „A jelek szerint Mao a száműzöttek közül sok emberre úgy tekintett, mint egyfajta stratégiai tartalékban lévő munkaerőre. Négy marsallt is visszahívott a száműzetésből, amikor szüksége volt tanácsra azt illetően, hogy Kínát miként pozícionálja az 1969-es nemzetközi válságban. Deng is hasonlóképpen tért vissza magas hivatalába. Amikor Mao elhatározta, hogy ejti Zhout, Deng volt a legjobb – talán az egyetlen – "stratégiai tartalék" az ország irányítására.”


A – Kissinger fejezetcímével – „kvázi szövetség”, a kínai-amerikai kapcsolat sajátos minőségéről: „Szövetségek mindig is léteztek, amióta a történelem feljegyzi a nemzetközi élet eseményeit. Számos ok miatt hozták létre őket: az egyes szövetségesek erejének egyesítésére; kölcsönös segítség kötelezettségének biztosítására; elrettentés céljából az adott pillanat diktálta taktikai megfontolásokon túlmenően. A kínai–amerikai kapcsolatok különlegessége abban rejlett, hogy a résztvevők formális kötelezettség nélkül kívánták koordinálni a lépéseiket. Egy ilyen megoldás beleillett a nemzetközi kapcsolatokról vallott kínai nézetek természetébe.”


Csou En-lajról (a továbbiakban: Zhou Enlai):„ A közéletben nagyjából eltöltött hatvan évem alatt nem találkoztam Zhou Enlai-nál lenyűgözőbb személyiséggel. Alacsony, elegáns, átható szemű és kifejező arcú ember volt, aki kivételes intelligenciával és a tárgyalópartnerének lélektana iránti ösztönös megérzéssel irányította a megbeszéléseket. (…) Nagy szerepe volt Mao átfogó vízióinak konkrét programokba való átültetésénél. Ugyanakkor sok kínai háláját is kiérdemelte azzal, hogy ezeknek a vízióknak a szélsőségeit mérsékelte, legalábbis akkor, amikor Mao elszántsága lehetővé tett bármilyen mérséklést.” S a vérbeli profik józansága: „Zhou szinte mellékesen megjegyezte, hogy Kína tetteire, s ne a retorika "vaktöltényeire" figyeljünk. Lényegében ugyanezt mondta Mao pár hónappal később Nixonnak.”


Teng Hsziao Ping (a továbbiakban Deng): „A ma Kínája – a világ második legnagyobb gazdaságával és a legnagyobb devizatartalékkal, olyan nagyvárosokkal, melyek az Empire State Buildingnél is magasabb felhőkarcolókkal büszkélkednek – Deng víziójának, kitartásának és józan eszének az eredménye.”


„Mao a kormányzását arra alapozta, hogy a kínai nép képes lesz kibírni a személyes víziói miatt rárótt szenvedéseket. Deng a kínai emberek találékonyságának a felszabadításával kormányzott, és ennek révén kívánta megvalósítani a saját jövőképét. Mao a gazdasági növekedést attól a misztikus hittől várta, hogy a kínai "tömegek" kizárólag akaraterő és ideológiai tisztaság segítségével legyőznek minden akadályt. Deng nem szépítgette Kína szegénységét, hanem nyíltan beszélt arról, hogy széles szakadék választja el az kínaiak életszínvonalát a fejlett világétól. Deng kijelentette, hogy "a szegénység nem szocializmus", s ezzel azt is mindenkinek a tudomására hozta, hogy Kínának külföldi technológiára, szakértelemre, valamint tőkére van szüksége a hátrányának leküzdésére.”


Nixonról: „A Nixon és Zhou közötti találkozók különlegesek voltak két kormányfő között (Nixon természetesen államfő is volt) abban a tekintetben, hogy egyáltalán nem foglalkoztak semmilyen kurrens kérdéssel, ezeket a kommüniké megfogalmazóira és a külügyminiszterekre hagyták. Nixon megpróbálta az amerikai politika konceptuális kereteit a tárgyalópartnere elé terjeszteni. A két fél kiindulópontja ismeretében fontos volt, hogy a kínaiak hiteles és megbízható útmutatót kapjanak az amerikai célokról. Nixon rendkívüli módon alkalmas volt erre a szerepre. Tárgyalópartnerként nem szeretett szemtől szemben konfrontálódni – sőt, ha lehetett, elkerülte ezt –, s ez időnként bizonytalanságot okozott. Ugyanakkor nagyszerűen tudta tájékoztatni az embereket. Az általam ismert tíz amerikai elnök közül kiemelkedően jól ismerte a hosszú távú nemzetközi folyamatokat.”


„Nixon Pekingben elemében érezte magát. Bármi is volt a kommunizmusról mint kormányzati rendszerről kialakított és hosszú ideje vallott negatív véleménye, nem azért jött Kínába, hogy megtérítse annak vezetőit az amerikai demokratikus elvek és a szabad vállalkozás hitére – feleslegesnek érezte ezt. Amire Nixon a hidegháború egész ideje alatt törekedett, az egy szilárd nemzetközi rend kialakítása volt a nukleáris fegyverekkel teli világ számára. Így Nixon a Zhouval történt első találkozóján fejet hajtott azoknak a forradalmároknak az őszintesége előtt, akiknek a sikerét korábban az amerikai politika kudarcaként értékelte:


"Tudjuk, hogy Önök mélyen hisznek a saját elveikben, s mi is mélyen hiszünk a mieinkben. Nem kérjük Önöktől, hogy engedjenek az elveikből, ahogy Önök sem kérnék, hogy engedjünk a mieinkből.”


„Nixon elismerte, hogy az elvei korábban – számos honfitársához hasonlóan – arra ösztönözték, hogy a kínai célokkal ellentétes politikát szorgalmazzon. A világ azonban megváltozott, s most az amerikai érdek azt követeli, hogy Washington alkalmazkodjon ezekhez a változásokhoz:


"A nézeteim, mivel én is az Eisenhower-adminisztrációban szolgáltam, akkoriban hasonlatosak voltak Mr. Dulles-éihoz. A világ azóta megváltozott, ezért a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok közötti viszonynak is meg kell változnia. Ahogy Miniszterelnök úr mondta egy Dr. Kissingerrel tartott korábbi találkozón, a kormányosnak meg kell lovagolnia a hullámokat, különben elnyeli az áradat."


A számláló már túl magasan jár – abba kell hagynunk. Ahogy ilyenkor mondjuk: tessék a könyvet elolvasni. Nemcsak szerfelett érdekes, hanem a jövő is csak Kínával az egyik középpontban érthető.

2016. január 2., szombat

Deyan Sudjic: Épület-komplexus - Ahogy a hatalmasok és gazdagok építkeznek


HVG Könyvek, 2007

Dr Osman Péter ismertetése


„A történészek a Harmadik Birodalom épületeiből akkor is ki tudták volna olvasni Hitler világuralmi törekvéseit, ha az összes dokumentumnak nyoma vész.” Albert Speer

„Hitler egy politikai rendszer létrehozásán fáradozott, és ehhez vezetői mítoszra is szüksége volt. Az ő kezében az államvezetés a római császárok, a germán törzsfők, porosz királyok kormányzását jelentette. Épületei szabályok, rituálék kipróbálására szolgáltak.” Deyan Sudjic

„A szovjet építészetet az egyszerűség, a puritán formavilág és a gazdaságos elrendezés kell hogy jellemezze. Az épületeknek vonzó külsejűeknek kell lenniük, mégpedig nem a dekoratív díszítőelemek, hanem az épület formája és rendeltetése közötti szerves kapcsolat, valamint a helyes arányok, az építőanyagok, a szerkezetek helyes alkalmazása, illetve a minőségi munkavégzés révén.” Nyikita Hruscsov

„Először mi alakítjuk az épületeinket, utána pedig az épületeink alakítanak minket.” Sir Winston Churchill

Az idézetek természetesen e könyvből vannak. És nagyon jó ez a könyv: világos, tanulságos, és igen meggyőző példákkal alátámasztott képet ad az építészet és a mindenkori hatalom viszonyáról. Nagyon jó annak ellenére is, hogy Sudjic nem tud könyvet írni. A szövege nem eléggé összeszedett, az egy-egy motívumra, vezérgondolatra felfűzött fejezetek belső szerkezete olykor kissé kusza, és helyenként hirtelen témaváltások is megtörik a kifejtés logikáját. A magyar szövegben is akadnak javítani való mondatok - a könyv elemzéseinek kiemelkedő értéke mellett azonban mindezek csak apróbb szépséghibák.

Az építészetről tudjuk, hogy kezdetétől fogva többet jelent az ember számára, mint hogy védelmezze az életterét. A különböző korok urai építészeti alkotásokkal igyekeztek hirdetni az erejüket, kifejezni fennhatóságukat, biztosítani helyüket az örökkévalóságban. A kiemelkedő alkotásokra törekvő építész ugyanakkor a leginkább kiszolgáltatott minden művészek között. Sudjic ezt kitűnően fejti ki, mintegy összegezve e műve üzenetét és tanulságát: „Az utóbbi években ugyan hallhattunk kenetteljes szónoklatokat arról, hogy az építészetnek kötelessége a közösség szolgálata, a szikár tények azonban azt mutatják, hogy az építésznek minden kultúrában kapcsolatot kell kialakítania a gazdagokkal és a hatalmasokkal, hiszen csak ők rendelkeznek az épületek megvalósításához szükséges erőforrásokkal. Az építész genetikailag úgy van programozva, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy dolgozhasson - éppúgy, ahogy a lazac, mielőtt kilehelné a lelkét, még tesz egy utolsó nagy utat árral szemben, hogy ikrákat rakjon. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy az építész szakmáról jóindulatot kell feltételezni. Könnyen lehet, hogy inkább fausti alkura bármikor kapható társaságként érdemes kezelni a művelőit.” Továbbá: „Az építészet nemzetformáló szerepe felfogható egyfajta egyenruhaként, a hovatartozás, illetve a nemzeti törekvések erőteljes jelzéseként. Az építészeti alkotások alkalmasak a saját tábor mozgósítására, illetve a vélt vagy valós ellenség megfélemlítésére. Az épületek formáját, a katonai egyenruhákhoz hasonlóan, látszólag praktikus, funkcionális megfontolások szabják meg, valójában azonban hihetetlenül konkrét érzelmi üzenet közvetítésére tervezik őket.” Ebbe a vonalba illik az a meglehetősen sarkos vélemény is, amelyet Sudjic a franciákról mond. „Franciaország természetesnek tekinti azt is, hogy elnökei, polgármesterei, illetve azok tanácsadói a lehető legdirektebb módon alakítják építészeti arculatát, és az emlékművek (itt nyilvánvalóan az építményekre gondol, amelyet a hatalom eme birtokosai a maguk emlékműveként emelnek - OP.) költségeit álló adófizetőket vajmi kevéssé vonják be a döntéshozatalba. Ebben az országban - az elnök párizsi példáját követve - minden magára valamit is adó vidéki polgármester építtetett magának egy üvegfalú - és jó eséllyel üvegpadlójú - művészeti galériát, vagy egy bálnacsontvázra emlékeztető tetőszerkezettel ellátott TGV-állomást, esetleg egy rózsaszín műanyag hullámlemezbe csomagolt konferencia-központot.

A józan építészetnek finom érzékkel kell megtalálnia a helyes mértékét a bizalomépítő erődemonstrációnak, és soha nem átcsapnia bizalmat romboló pazarlásba. Kitűnően érzékelteti ezt Sudjic az amerikai kisvárosi bankok dilemmájával, amelyek egyrészt impozáns külsővel szeretnék jelezni, hogy náluk biztonságban van az ügyfél pénze, másrészt viszont „nem vihetik túlzásba a márványt vagy a korinthoszi oszlopokat”, mert az már gyanúba keverhetné őket, hogy nem tisztességes úton teremtették elő rá a pénzt. Részletesen ismertet két igencsak látványos negatív példát is. Ezek egyike a londoni Millennium Dome. Amint elmondja, Tony Blair az ő megújulást ígérő Új Munkáspártja megdicsőülésének megtestesülését, az új politikai irányvonalat sugalló propagandaeszközt látott benne. Irdatlan mennyiségűközpénzt öltek bele - így jött létre - Sudjic szavával - a brit kulturális élet legnagyobb szabású üres gesztusa. Az építmény nem csupán szó szerint kiüresedett, hanem, amint olvashatjuk, az enyészet fenyegeti. A másik példa az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank hírhedtté vált székháza, a politikai alku révén az elnöki székébe került Jacques Attali mániás építési és átalakítási költekezései révén.

És „Mindenfajta politikai kultúra racionálisnak, pragmatikusnak tekinthető célokra használja az építészetet. Ha viszont a politikai számítás és a pszichopatológia közti határvonal elmosódik, akkor az építészet már nem pusztán a gyakorlati politika része, hanem fantazmagória, sőt áldozatait felfaló betegség.” Sudjic ez utóbbi megállapítását annyiban finomítanánk, hogy jóllehet az elkövetői a ráció és a mánia közötti vékony, vörös vonalat átlépő építészetet is racionálisnak, pragmatikusnak tüntetik fel, ám messze nem az. Ő maga is hoz fel erre példákat, nekünk pedig megvannak a magunkéi, köztük a legrosszabbként Ceauşescu falurombolásával.

A kötet építmények alapos és szakszerű elemzésével - sajnos képek nélkül -, építtetők és építészeik jellemzésével mutatja meg 13 tematikus fejezetben a legkiemelkedőbb példáit annak, hogyan valósult meg mindez a 20. században, Hitler, Mussolini, Sztálin építészetétől a Rockefellerekig és a valóban bámulatos Crystal Cathedralig.