2011. április 25., hétfő

Wolfgang Fleischer: 1000 katonai jármű - Harckocsik, motorkerékpárok, dzsipek, tehergépkocsik és kétéltűek - Alexandra Kiadó, 2010


Dr Osman Péter ismertetése


A kötet az Alexandra kitűnő "1000.. sorozatának egyik legújabb darabja.
„Vihar tombol vagy havazik, vagy a Nap nevet ránk,/ A nappal tűzforró, vagy az éj jéghideg, / Arcunkat por lepi, de a lelkünk vidám, / Igen, a lelkünk / Tankunk tovaszáguld a szélvészben. / Mennydörgő motorral, villámsebesen / A tankunkban védetten / A bajtársaink előtt járva / Egyedül állunk a csatában, / Egyedül állunk, / Így törünk be mélyen az ellenség soraiba.” (Panzerlied, a Wehrmacht egyik legismertebb katonadala - ezt éneklik A halál ötven órája c. film talán leghatásosabb jelenetében is. Részlet, saját nyersfordításban).
„Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” (Shakespeare - III. Richárd, V.4.) - Íme, mit érhet egy hatékony harci jármű kiélezett helyzetekben! Vajon mit ajánlott volna a veszte elől kétségbe esve menekülni próbáló király egy olyan lehetőségért, amelyet az e kötetben felsorakoztatott gépek akár leggyengébbike is kínál??
„Milyen balszerencse, hogy a Föld első intelligens társas állata egy törzsi szerveződésű ragadozó." - idéztük James Lovelock Gaia halványuló arca c. könyvéből. Tegyük azonban hozzá - ha sokkal békésebb természetű lenne az emberiség, akkor talán technikai fejlettségben a közelében sem járnánk a mainak. Ha csak az innovációk exponenciális gyorsulásának legutóbbi egy-másfél évszázadát nézzük, a fejlesztések igen nagy hányadának - bizonyos területeken azok zömének - forrása az egymásra fenekedő "törzsek", azaz országok egymással versengő törekvése a hatalmi potenciáljuk növelésére, valamint a mások haditechnikai fölényének kiegyenlítésére. Voltaképpen, ahogy a világunkat felépítő nehéz elemek a szupernovák kohói-ban jöttek létre, hasonlóképpen elmondható, hogy a hétköznapi élet modern eszköztárának nagy hányada a hadiiparban "forrón és szilajon" született fejlesztések leszármazottja. Csak az egyik legpolgáribb területen, a konyhánkban maradva, a teflonbevonatú edényektől a mikrohullámú sütőn át a lézer-élesítésű késekig a modern főzőeszközeink sorát köszönhetjük a hadiiparnak.
Minden bizonnyal az emberiség legújabb korszaka nyitányának tekinthető, hogy a most folyó nagy észak-afrikai tömegmegmozdulások egyik fő mozgatója az internetnek és a mai telefontechnikának a segítségével megvalósított szervezés és mozgósítás, jóllehet az érintett országok mégcsak nem is sorolhatók a legmagasabb technikai színvonalon állók közé; s hogy erős országok erős diktatúrái is a hatalmukat fenyegető erőnek tekintik a modern infokommunikációban rejlő ilyen lehetőségeket. Aligha valószínű viszont, hogy a hadiipari fejlesztések nélkül ezek az eszközök a legtöbbünk rendelkezésére állnának. Ehhez tartozik az is, hogy a hadiipari fejlesztéseknek van egy kritikus jelentőségű sajátossága - jelesül, hogy ugyan a technikai fejlődés előrehaladtával mindinkább kiemelkedően nagy a forrásigényük, azonban a finanszírozásukban a polgári területekhez képest sokkal kevésbé jutnak döntő szerephez a megtérülési követelmények. Ezért itt olyan innovációs fejlesztések is megvalósulhatnak, amelyekre a polgári ágazatokban nem jutna pénz. Másrészt viszont, és ez az ilyen fejlesztések számunkra igen fontos vonása, a profitszerzés a hadiipar szereplői számára is kiemelt cél, s ezért a létrehozott innovációs eredmények nagy hányadát - vagy azok leszármazottait - előbb-utóbb igyekeznek a polgári alkalmazásokban is hasznosítani. Ecce homo, ecce teflonbevonat és mikrosütő...
Magának e kötetnek is izgalmas olvasata jellemezhető az "ecce homo" mottóval. A katonai járművek benne felsorakoztatott seregszemléje egyaránt szól az ember militáns hajlamáról, valamint a kiemelkedő, lenyűgöző alkotóképességéről. Tudjuk, a kerék feltalálása egyike a társadalmi-gazdasági fejlődését megalapozó legfontosabb, korai innovációknak. A Bevezetés itt azt is kiemeli, hogy a kocsi már a fejlődése legkorábbi szakaszában egyaránt szolgált gazdasági és hadi célokat. Az ókor magasan fejlett kultúráiban már megjelentek a gyors, ló vontatta harci kocsik. Mozgékonyságuk, valamint hogy a harcosaik a fegyvereiket e magasabb platformról tudták használni, fölényt biztosított nekik a harcban (e kocsik tehát joggal nevezhetők a kor csúcstechnológiás fegyvereinek - OP).
Az említett Bevezetés igen érdekes, bár szükségképpen tömör had- és technikatörténeti átte-kintéssel szolgál e járműcsalád fejlődéséről és alkalmazásáról. Tényeket ugyan csak példálóz-va hozhat fel, ám azok így is nagyon tanulságosak. Csak egy részletet ízelítőül kiragadva: a korabeli adatok szerint 1914 nyarán (azaz nem sokkal az autózás hajnalát követően - OP), az első világháború kezdetén Belgium, Franciaország és Nagy-Britannia haderői csak a nyugat-európai fronton 76 ezer gépjárművel rendelkeztek; az orosz hadseregnek ekkor 16 ezer gép-járműve volt. 1918-ra az antantnak 240 ezer gépjárműve volt hadi szolgálatban, hatszor annyi, mint a német haderőnek, míg a császári és királyi osztrák-magyar haderő 24 ezerrel rendelkezett. A gépkocsik igen rövid idő alatt a vasutak mellett első számú katonai közlekedési eszközzé léptek elő. És ugyancsak e világháború egyik kiemelkedő jelentőségű katonai innovációja volt egy egészen újfajta, kifejezetten kiváló terepjáró és fegyverhordozó képességűnek fejlesztett harci jármű-család, amely az eredeti fedőneve alapján a tank elnevezéssel vált a fegyvertárak és fegyveres erők egyik kiemelkedő harcértékű részévé.
Érdemes ide idéznünk a Bevezető történeti áttekintésének sokatmondó alcímeit - ◙ A mozgó hadviselés kezdetei ◙ Az első harci kocsik ◙ Járművek minden fronton - a hadseregek gépesí-tése az első világháborúban ◙ Gépesítés és páncélos-hadviselés a két világháború között ◙ A fő csapásmérő erő - katonai járművek és páncélosok a második világháborúban ◙ Mozgé-konyság új körülmények közepette (a második világháborút követő időkben, napjainkig - OP).
Ezernél több típusról összesen 336 oldalon, mindegyikről fényképpel - ez azt is jelenti, hogy a szöveges ismertetések csak a legfontosabb jellemzők pársoros összegzésére szorítkozhatnak. Az ismertetést adatsor teszi teljesebbé, amelynek címszavai: ◙ Feladat ◙ Gyártás (évei) ◙ Kezelők (száma) ◙ Súly ◙ Teljesítmény ◙ Fegyverzet ◙ Páncélzat (vastagsága). Jogos hiányérzetünk inkább csak abban lehet, hogy jól jött volna egy glosszárium a "beszélő" típusnevek, valamint a főként a németeknél szereplő rövidítések magyarázatával - utóbbiak annál is inkább, mert azok a jármű sajátosságára utalnak.
A kötet tartalmáról és rendezőelveiről a szerzők elmondják, hogy az elsősorban az európai térség harci járműveivel foglalkozik, de kitekint a tengeren túli országokra, főként az Egyesült Államokra. (A mondottakon túl a japán típusok kapnak még nagyobb teret - OP). A váloga-tásnál előnyben részesítették a hagyományos autógyártó országokat, de bevettek kevésbé fejlett autóiparú országokat is, amennyiben figyelemre méltó licenc-alapú gyártás folyt a területükön, vagy lemásoltak egy ismert katonai járművet. A modellek kiválasztásánál nem csupán a gyakoriságuk, hanem a technikai megoldásaik érdekessége, vagy a szokatlan külsejük is szempont volt. A kötet anyagát a gyártó országok szerint csoportosították. Azon belül a járműveket időrendbe és típus szerint rendezték. A legkisebb és legrégebbi, páncélozatlan járművekkel kezdték, azaz a motorkerékpároktól és a dzsipektől a nehéz tehergépkocsikig haladtak előre. Azokat vontatók, felderítő páncélkocsik, a lövedékvető és egyéb különleges gépjárművek követik, majd a nehéz páncélozott harci járművek, lövészpáncélosoktól az önjáró lövegeken keresztül a harckocsikig. A sort a jelenkor legnehezebb páncélozott járművei zárják. A szerzők e felsorolása ugyan külön nevesítve nem szól róluk, de szerfelett fenyegető rakétahordozókat is láthatunk itt.
A haditechnikában kevésbé otthonosaknak igazán rendkívüli tárlat végig nézni ezeket a járműveket. Ha el tudunk tekinteni a szélsőségesen csúf, gyilkos rendeltetésüktől - és az is igaz, hogy sohasem az eszköz a rút, megvetendő, hanem a gazdája! -, akkor az egész albumról elmondható, hogy csaknem kivétel nélkül nagyon figyelemre méltó műszaki alkotások seregszemléje. Ilyenként szerfelett sokszínű és érdekes, mind az eszközök képességeit, mind azok technikai megoldásait, valamint megjelenését tekintve, a korai, viszonylag apró, fürge jószágoktól az erőteljes darabokon át a szinte legyűrhetetlennek látszó hatalmas csúcsragadozókig.

2011. április 15., péntek

Mark Schumann & Libby Sartain: Tehetségmágnesek - A kiválóakat vonzó vállalati márka felépítése - HVG Könyvek, 2010


Dr Osman Péter ismertetése

Mi vagyunk az Élet fiai, / A küzdelemre fölkent daliák, / Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor / Alattunk ez a régi világ! (József Attila: Fiatal életek indulója) A szakirodalom jónéhány éve már kimutatta, hogy napjainkra a szellemi tulajdon vált a legfontosabb vagyonelemmé a modern gazdaságban - olyannyira, hogy a felmérések szerint az Egyesült Államokban az 500 legnagyobb tőzsdei cég piaci értékének 80 %-át már az immateriális vagyonuk teszi ki, annak pedig igen jelentős hányadát a szellemi vagyonuk adja. (Pl. Gordon V. Smith, Russell L. Parr: Intellectual Property- Valuation, Exploitation, Infringement damages [Szellemi tulajdon - Értékelés, Hasznosítás, Bitorlás okozta károk], John Wiley & Sons, 2005 - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2007/3. sz.) Szükségtelen részleteznünk, mennyire döntő jelentősége van a cég szellemi vagyonának abban, hogy képes legyen folyamatosan megújítani az árucikkei versenyképességét, valamint a tevékenysége jövedelemtermelő képességét. Csak a dolog velejét összegezve, innováció nélkül nincs versenyképesség, nem tartható fent sem az eredményesség, sem a hatékonyság, erős és folyamatosan fejlesztett szellemi vagyon nélkül nincs innováció. Tegyük még hozzá: a piac élvonalában tartozó cégek túlnyomó hányada esetében az immateriális vagyonuk jelentős részét alkotja a good-will-jük is, azaz a piac kedvező értékítélete a céget és annak árucikkeit illetően. E good-will-nek a gazdasági értékét az adja, hogy nagyon is számottevő versenyelőnnyel ruházhatja fel a céget a piacon, ami komoly mértékben növelheti annak jövedelemtermelő képességét. A piaci versenyben azonban csupán addig fejti ki a cég számára e kedvező hatását, amíg annak árucikkei maguk is jól állják a versenyt mind a technikai, mind a gazdasági jellemzőik tekintetében. Ezeket tehát folyamatosan fejlesztenie, frissítenie kell, vagy éppen újabbakkal lecserélnie, hogy elejét vehesse good-will-je lemorzsolódásának. Hasonlóan kritikus jelentősége van a good-will fenntartása tekintetében azoknak az eszközöknek és módszereknek is, amelyeket a cég a piaci munkájában alkalmaz, és amelyeket hasonlóképpen fejlesztéssel lehet folyamatosan az élvonalban tartani. A mindehhez szükséges fejlesztések eszköztárának alapját pedig szintén a cég szellemi vagyona adja - tehát a good-will értéke is csak addig marad fent és gazdagítja a cég immateriális vagyonát, ameddig ezt kellőképpen segíti az innovációs munka, amely viszont szükségképpen a szellemi vagyonára támaszkodik. Tehát a good-will gazdasági értékének is a szellemi vagyon adja a tartószerkezetét. Magától értetődik, hogy ugyanez érvényes az élvonalban végzett piaci munkában kritikus jelentőségű árujelzőkre is. A cégek számára - és minden olyan szervezet, intézmény számára tehát, amelynek változó, fejlődő környezetben kell tudnia fennmaradni, s ezért ha másokkal nem is, de a változásokkal lépést kell tudnia tartani - a szellemi vagyon elemei „a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.” (Mt 5,13). Ugyanennyire nélkülözhetetlenek az olyan szakemberek, a kik képesek a szellemi vagyon kezelésére, karbantartására, fejlesztésére, hasznosítására. Modern világunkra jellemző azonban az is, hogy az élvonalbeli termelőerők fejlesztésében, megújításában a legszűkebb kapacitást a kellő felkészültségű szakemberek alkotják, hiszen belőlük lehet a legkevésbé igény szerint bővíteni a kínálatot. A szerzők erre építik e könyvük mondanivalóját. Amint a bevezetőjükben írják: „Minden olyan vállalatnak, amelyik az élre akar törni, olyan marketingcentrikus szervezetet kell kiépítenie, amely ugyanolyan agresszíven teremt márkahűséget a dolgozók között, mint ahogy a fogyasztók között. Ezért írtuk meg ezt a könyvet.” Az érthetőség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a márkahűség itt - és az egész könyvben - a szóban forgó céghez való kötődést jelenti, a márka - az árujelzők működési módjával analóg módon - a céget jeleníti meg. Ám, amint mondják „A munkáltatói márkahűség (ami itt a márkahűség szinonimájaként szerepel - OP) eltér az elköteleződés hagyományos formájától. Bár a klasszikus lojális munkaerő létfontosságú egy cég számára, azonban ez a fajta elkötelezettség csak a munkavégzés idejére korlátozódik. A munkáltatói márkahűség ennél hosszabb távú és szélesebb spektrumú lojalitást jelent, ami túlmutat a hagyományos értelemben vett munkakapcsolaton, és kiterjed a dolgozóknak a munkahelyi arculattal való azonosulására is.” S ha már a szerzők az árujelzők világából átemelték a márka fogalmát, fűzzük ide: a munkáltatói márkahűségről nyilvánvalóan a munkáltatói márkával összefüggésben, ez utóbbi létét feltételezve lehet beszélni. Az viszont inkább csak korlátozott körben bír jelentőséggel: az ember munkavállalóként a munkáltatóhoz kötődhet, és annak "márkájához" valószínűleg inkább csak a sok vállalatból állók, jelesül a multik esetében, ahol a márka lényegében ugyanolyan azonosítóként segíti a munka-kínálatban történő eligazodásban, mint vásárláskor az áruvilágban. „A piacon, ahol a tudás hatalom, a potenciális munkaerőt a rendelkezésére álló információ erősebbé teszi, mint a potenciális munkáltatót” ◙ „A tehetségmárka, mint minden más márka, ígéret: annak kinyilvánítása, amit a vállalat nyújtani szeretne a dolgozó hozzájárulásáért cse-rébe. A többi márkához hasonlóan a tehetségmárka is lenyomata annak, amiben a cég hisz, és amit képvisel. A tehetségmárka célja megkülönböztetni a vállalatot a többi cégtől a fogyasztó figyelméért vívott versenyben. Annyi a különbség, hogy itt a fogyasztó a munka fogyasztója.” ◙ „Régen a dolgozót kielégítették a hosszú távú kompenzációk, a mai munkaerő azonban azonnali kielégülésre vágyik, és nem túl kitartó. A márkahűséget, különösen a munkáltatói márkához való hűséget tehát ki kell vívni.” ◙ „A törekvéseken alapuló tehetségmárka azt fejezi ki, amivé a szervezet válni akar. Emellett hirdethet folyamatos fejlődés melletti munka-végzést is, amikor azt mutatja meg, hogy milyen lesz a szervezet a jövőben.” ◙ „Az élményen alapuló tehetségmárka bemutatja, hogy milyen élményben lesz része a dolgozónak mindennap az első pillanattól kezdve, amikor belép az ajtón. Az ’utazás’ és a ’célállomás’ reklámozása általában olyan szervezetekre jellemző, amelyek közismerten és büszkén pozitív élményt nyújtanak a dolgozóiknak, és amelyek hisznek ennek az élménynek a megkülönböztető erejében. A cég arra alapoz, hogy ha a legtöbb szempontból ugyanazt kínálják a munkaadók, akkor a dolgozó az élményt fogja választani. A kihívás ebben a vállalat számára az, hogy bizonyos-nak kell lennie abban, hogy ez az élmény létezik, különben a dolgozók elkezdik keresni azt, amiről úgy érzik, hogy nem kapták meg.” ◙ „Vannak olyanok, mint az IBM, amelyek a siker kritériumait szövik bele az üzenetbe: ” Idézetek a könyvből. Az, hogy a szellemi vagyon a cégek, és általában a bárminemű szervezetek messze legfontosabb erőforrásává lépett elő, szükségképpen magával hozta a humánerőforrással való gazdálkodás hasonló felértékelődését. Erről a műről ezért teljes joggal mondható, hogy a legújabb korunk egyik vadonatúj, mindinkább aktuális és fontos gazdasági témájának igen alapos szakkönyve. Témáját egy-két évtizede még utópisztikus műnek tekintettük volna, ma viszont az minden valószínűség szerint kulcs a legjobb vállalatok versenyképességének megtartásához - vagy egyre inkább azzá válhat. Ebben a legújabb korban kőkemény szegmentálódás megy végbe a munka világában, a munkavállalók körében. Fokozódóan tudomány-alapú gazdaságban élünk, s a cégeknek ebben kell felvenniük a versenyt a túlélésért, a legéletképesebbeknek pedig a terjeszkedésért, gyarapodásért. Ebben az emberek munkavállalói értékét is az esetek nagy hányadában az adja meg, hogy milyen tudással tudnak hozzájárulni a cég céljainak eléréséhez. Az egyik szegmensbe így azok kerülnek, akiknek a munkaereje - ma már inkább a munkavégzésre szolgáló felkészültsége - tömegárú, akikből a kínálat meghaladja a keresletet, és örülhetnek, ha munkát és főként érte fizetést kapnak. Ők azok, akiket a technológiai fejlődés mindinkább kiszorít a foglalkoztatásból, akik esetében vállalati szinten mindinkább gazdaságossági mérlegelés kérdése, hogy a munkát velük, vagy inkább gépekkel végeztessék el. A másik, sokkal szűkebb szegmens a munkavállalók legjaváé, azoké, akik a nagyon erős szakmai felkészültségükkel - tudásukkal, tapasztalatukkal, kreativitásukkal, a szakmai fejlődési képességükkel - a legfejlettebb technológiák mellett is nélkülözhetetlenek az élvonalbeli, vagy oda törekvő vállalatok számára. Belőlük a kereslet haladja meg a kínálatot, a fejlődés őket teszi mind keresettebbé és a munkáltató számára értékessé. Ők a csúcstechnológiák korában is nélkülözhetetlenek, sőt, ők kellenek a csúcstechnológiák életben tartásához és továbbfejlesztéséhez is, gyakran pedig szintúgy azok hatékony működtetéséhez. Az ő megszerzésüket és megtartásukat célozza az az új vállalati tudás, amelynek ez a mű igen jó tankönyvéül szolgál. Amint a szerzők összegzik, könyvük arról szól, hogyan lehet az eredményesség jegyében megszerezni, megtartani és motiválni a rátermett embereket a hozzájuk leginkább illő munka elvégzéséhez. Olyan cégek számára, amelyeknek kritikus jelentőségű, esetleg létszükség, hogy magukhoz tudják vonzani a munkavállalók legjavát, az itt előadottak egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy milyen hihetetlenül kemény verseny bontakozik ki az ilyen emberek megszerzéséért és megtartásáért, és milyen magas színvonalú felkészültségre kell szert tenniük, milyen apparátussal kell harcba szállniuk azért, hogy sikeresek lehessenek ebben. A munkavállalók e legjavát a szerzők így jellemzik: a munka új fogyasztója, aki úgy keres munkahelyet, mint ahogy terméket, vagy szolgáltatást rendel. Úgy sétál be a céghez, hogy teljes leírást vár el a karrierfejlődésével, a teljesítménymenedzsmenttel, a kompenzációs rendszerrel, és a munka-magánélet egyensúllyal kapcsolatban. Fogyasztóként ellenőrzi, számára vállalhatók-e annak a helynek az erkölcsi értékei, ahol vásárol (ez a munkahelyet jelenti - OP). Tudja, hogy bármikor lecserélheti a terméket (vagyis az állását - OP) és újat találhat. Még a legjobb tehetségmárkával rendelkező cégeknél is mindig az előrelépésre gondol, és folyamatosan nyitott az új lehetőségekre a cégen belül és kívül. Mindehhez pedig fő eszköze az internet, ahol a lehetőségek és az azokra vonatkozó információk után kutat. Ő már nem CV küldéssel ajánlkozik, hanem a profilját adja meg internetes portálon, vagy éppen YouTube videón jeleníti meg a bemutatkozását. Sohasem áll le a munkakereséssel, és a munkáltatóját és az állását is úgy választja, hogy az jól mutasson a munkavállalói profiljában (vagyis hogy erősítse a tárgyalási pozícióját, amikor majd tovább akar lépni, és a következő állás feltételeiért tárgyal - OP). És apró, ám igen jellemző vonás: az ilyen munkavállaló a munkahelyén „türelmetlen lesz, ha az email postafiókja nem készül el az első napján, vagy a laptopján még bütykölni kell”!! A szerzők részletesen vázolják ezeknek az újfajta munkavállalóknak a munkájukkal és a munkáltatójukkal szembeni elvárásait, aki pedig nem elég szerencsés közéjük tartozni, az csak csodálkozik, és - valljuk be - irigykedik. A cégeknek viszont, amelyeknek szükségük van rájuk, mindezzel számolniuk kell, s alkalmazkodni hozzájuk. Így például olvashatjuk: a munka élményének ezek a fogyasztói (Gondolta volna bármely korábbi generáció, vagy akár a mai idősebbek, hogy ők nem dolgozók, alkalmazottak, hanem „a munka élményének a fogyasztói”?? Arany Jánost idézve, „Gondolta a fene!” - OP) többet és mást akarnak, amikor belépnek a munkaerőpiacra. Számukra a jól azonosítható, vonzó arculat, vagyis a tehetségmárka mutatja meg mindazt, hogy mit ad a cég. Ezért a tehetségmárka (amelyet természetesen a cégnek kell magáról felépítenie, fenntartania, módszeresen fejlesztenie - OP) mindazt kell, hogy tartalmazza, amit a munka élményének fogyasztója érezni akar; ezenkívül sugározza a reményt és a nagyra törő célokat. Azt kommunikálja a világ felé, hogy a cég mit tud, mit akar és mit ajánl. A fogyasztó agyának azt a részét éri el, amely ugyanazon az alapon dönt a munkavégzésről, mint a kávéról, a kocsiról vagy a szabadidőről. Amit a szerzők a cégek újfajta márkáiról, főként a tehetségmárkáról elmondanak, abban mintha helyenként lenne némi kis misztifikáció is, ezen azonban igazán könnyű túllépni. Könyvük valóban kitűnő, részletes, módszeres, sok gyakorlati példával alátámasztott útmutató ehhez a - joggal mondható - teljesen újfajta HR szakmához, amely, úgy látszik, egyre jobban létfontosságú része lesz a cégek 21. századi fegyverzetének, és mindahhoz, amit azoknak ehhez tudniuk és tenniük kell.

2011. április 2., szombat

James Lovelock: Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés - Akadémiai Kiadó, 2010

James Lovelock: Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés - Akadémiai Kiadó, 2010 - Új polihisztor sorozat

Dr Osman Péter ismertetése

Úgy tűnik, az emberiség számára vége a szelvényvagdosásnak, s elodázhatatlanul eljött a paradigmaváltás kényszere az egész gazdálkodásában. Eddig abból élt és gyarapodott mind a számában, mind pedig az eszközállományában, hogy magához ragadta annak a hatalmas rendszernek a haszonélvezetét, amelyet a természeti környezete, a Föld és a bioszféra alkot, és - lássuk be - gátlástalanul, s mi rosszabb, minden valódi elővigyázatosság, józan előrelátás nélkül kiaknázta azt. Tovább azonban már teljességgel tarthatatlan, hogy gazdasági érdekek szerint élünk, ahogy élünk, a környezet erőforrásaival. Katasztrófára vezet, hogy ebben önzőn, ostobán feléljük a következő generációk jövőjét. S mindez nem valami mérgeszöld programnyilatkozat, hanem a valóságunk egy nagyon is megfontolandó olvasata. Ezzel összecsengő megfontolásokat kínál James Lovelock műve, s ha igaza van, úgy tényleg nagyjából utolsó figyelmeztetésként.

A szerzőt az Akadémiai Kiadó így mutatja be e kötet ajánlásában: „Vizsgálódásai középpontjában az emberi tevékenység által kiváltott, globális ökológiai változások állnak. Szenvedélyes hangon megírt, számos meghökkentő elgondolást tartalmazó könyvei világszerte jelentős visszhangot váltottak ki. Ezekben többek között szembeszáll a közvéleményt és a politikai szférát jelentős mértékben meghatározó zöld gondolat több alaptételével is.”

E könyvének súlyos következtetéseiről úgy érezhetjük, hogy Kasszandra lelke költözött belé, s ha elemzései helytállóak, akkor az emberiség egészére kétféle sors várhat: bölcsessége szerint kerül a pokolba vagy a purgatóriumba. „Utolsó figyelmeztetése” tehát arról is szól, hogy még van bizonyos esély arra, hogy az emberiség túlélje a valószínűleg elháríthatatlanul bekövetkező klímaváltozást, ha nem is őrizheti meg a jelenlegi életkörülményeit, sőt, mindenképpen drasztikus veszteségeket kell elszenvednie. Ha eléggé bölcs, akkor e purgatóriumon át egy új, ígéretes, hosszú távon stabil és kedvező életminőségbe juthat. Ehhez azonban nagyon sok mai eszmével le kell számolnia, sok törekvéssel felhagynia, és minden erővel, s még inkább az erőinek értelmes használatát irányító bölcsességgel alkalmazkodnia kell az „élő Földnek” azokhoz a folyamataihoz és működési módjához, amelyekkel nem tud hathatósan szembeszegülni.

Mondanivalójának alapja a Gaia-elmélet, amelyet ő dolgozott ki. Erre építi a megállapításait és következtetéseit. A kötet Fogalomtárában így írja le „a Föld értelmezésének a nyolcvanas években közzétett elmélete, amely a Földet olyan önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet az élő organizmusok összessége, a felszíni kőzetek, az óceán és a légkör alkotnak, szorosan összekapcsolódva, fejlődő rendszerként. Az elmélet szerint a rendszer célja a felszíni állapotok a lehető legoptimálisabb (sic!) szinten való tartása az éppen létező élet számára. Az elmélet megfigyelésekre és teoretikus modellekre épül, és gyümölcsözőnek bizonyult, már nyolc sikeres előrejelzés fűződik hozzá.” Tőle idézve: „Már sok tény igazolja, hogy a Föld úgy viselkedik, mint egy élő rendszer. Képes ellenállni a klímaváltozásnak, de erősítheti is azt, és amíg ezt nem vesszük számításba, addig sem megérteni, sem előre jelezni nem tudjuk a Föld viselkedését. Már maga az élet sem pusztán a körülmények haszonélvezőjeként jött létre, hanem kezdettől fogva maguk az életformák is hozzájárultak a kedvező feltételek létrehozásához. Ne felejtsük el: önhittség feltételezni, hogy tudjuk, hogyan kell megmenteni a Földet - bolygónk gondoskodik önmagáról. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni önmagunkat.”

A megújuló forrásokat - értve ezen mind az energiahordozókat, mind a táplálékul szolgáló anyagokat - illető, alapvető jelentőségű figyelmeztetése, hogy a fenntartható jövő csak akkor biztosítható, ha ezekből az emberiség fogyasztása nem lépi túl Gaia megújuló/megújító képességeit. S be kell látnunk, hogy igaza van, mondván: az egyetlen valóban megújuló forrásunk a Napból folyamatosan hozzánk áramló energia. Minden másból egy adott készlettel gazdálkodunk, azt fogyasztjuk, még ha így-úgy igyekszünk is regenerálni, amit lehet és tudunk. (Gondoljunk bele: a hivatalos koncepciók megújuló erőforrásként állítják be pl. az energianövények, bioüzemanyagok termelését. Valójában azok ’feleszik’ maguk alól a termőtalaj éltető anyagait, előbb-utóbb kimerítve azt. Ha az erózió romboló hatását kis is zárjuk, a termőtalaj éltető képessége hosszabb távon csak addig stabil, ameddig a rajta tenyésző élet ott helyben hal el, és adja vissza építőanyagát a földnek, az elhasznált termőképességét pedig csak nagyon lassan regenerálják a természeti folyamatok. - OP)

Keményen kiáll a nukleáris energiatermelés mellett. Hangsúlyozza, hogy miután a fosszilis erőforrások kimerülőben vannak, egyetlen alternatívánk a nukleáris energia. Ugyanakkor „Atomenergia-ellenes, dezinformációkat terjesztő propagandahullám várható azoknak az energiatermelő cégeknek a részéről, amelyek veszélyben érzik a profitjukat, sőt egyes olyan országok részéről is, amelyek úgy látják, hogy az atomenergia terjedése erejük és befolyásuk csökkenését okozza.” És: „Elegendő mennyiségű nukleáris energia híján a Föld számos vidéke egy-két évtizeden belül a teljes szegénység állapotába csúszhat le. Az emberiség előtérbe helyezésével Gaia kárára, a zöldek saját pusztulásuk magvát hintették el, s ha kitartanak a törekvéseik mellett, könnyen lehet, hogy a miénket is.” Hasonlóan lesújtó kritikával illeti a nagyüzemi szélenergia-termelő telepek létesítését is, mindenekelőtt az óriási fajlagos terület- és építmény-igényük miatt, továbbá mert „minden egyes szélenergiatelep-szörnyhöz egy teljes értékű szén- vagy atomerőművet kellene felépíteni, hogy azok pótolhassák a kiesést az idő 75 %-ában, amikor a szél vagy túl erős, vagy túl gyenge.”

Igen sommásan ítéli el a globális felmelegedés elleni védekezés hivatalos alaptételeit, azt az erre vonatkozó konszenzust, amelyre a világ különféle hatalmai/érdekcsoportjai ebben jutottak. Nyíltan kimondja, hogy ha mai, egymással is ütköző érdekek állanak a holnapután megmentését célzó cselekvési program kimunkálásának útjában, akkor „a háború első áldozata az igazság, és ez - úgy látszik - a klímaváltozásra is érvényes.” Állítja, hogy a globális felmelegedést és a globális gazdasági összeomlást egyidejűleg idéznénk elő, ha hirtelen sikerülne megvalósítanunk a globális károsanyag-kibocsátás 60 %-os csökkentését, mert a szennyező aeroszolok eltávolítása után a melegházi gázok szabadon kifejthetnék a hatásukat, és végre elpusztíthatnák azt, ami még megmaradt a kellemes, interglaciális Földből. „Bolond egy klímánk van, és bármit teszünk, el vagyunk átkozva” idézi egyik korábbi kijelentését. Ám mindabból, amit elénk tár, nagyon úgy tűnik, hogy voltaképpen mi vagyunk az érdekek hálójában és a tudatlanság béklyóiban vergődő bolondok.

Amint mondja, pusztán a fosszilis fűtőanyagok felhasználásának, az energiafogyasztásnak és az erdőirtásnak a visszafogása nem elégséges válasz a globális felmelegedésre, nem utolsósorban azért, mert a klímaváltozás, úgy tűnik, gyorsabban is végbemehet, mint ahogy reagálni tudunk rá, és lehetséges, hogy nem is visszafordítható.

A globális felmelegedéssel járó szcenáriót úgy vázolja fel, hogy drasztikusan szűkülni fognak a Föld azon területei, amelyeken az emberiség stabil létfeltételekre talál magának, valamint a létfenntartásához szükséges agrártermelésnek. Lényegében a globális klíma forró és száraz „óceánjában” megmaradó kellemesebb éghajlatú „szigetekre” kell visszavonulnia. Ez egyben azt is jelenti - hangsúlyozza ismételten is, hogy a jelenlegi össznépességnek csak kis része számára lesz így hely.

Ugyanakkor nem a közelgő apokalipszis egzaltált prófétája, hanem kőkemény, racionális/nak ígérkező/ programot vázol fel a túléléshez szükséges tennivalókra. Olyan programot, amely nem mellesleg alapjaikban sérti hatalmas érdekcsoportok érdekeit. Példák erre: „Az Európai Unió hangzatos és jó szándékú fantazmagóriái, amelyek szerint kizárólag ’természetes’ erőforrásokra építve kell ’megmenteni a bolygót’ és biztosítani a fenntartható fejlődést, működőképesek lehettek volna 1800-ban, amikor összesen egymilliárdan voltunk, de ma ezeket csak célszerűtlen luxuselképzeléseknek tekinthetjük, amelyeket aligha engedhetünk meg magunknak. (...) Ha a kormányok ragaszkodnak ahhoz, hogy célszerűtlen és drága megújulóenergia-sémákat erőltessenek át, nemsokára oda jutunk, hogy a földek nagy részét bioüzemanyag-gyártást szolgáló ültetvények, biogáz-generátorok és ipari nagyságrendben szélerőművek lepik el - akkor, amikor a földterületnek teljes mértékben az élelmiszer-termelést kellene szolgálnia, s még inkább egy elviselhető éghajlat és kémiai összetétel fenntartását. Ne legyen bűntudatunk, amikor nemet mondunk erre az egész ostobaságra: jobban megvizsgálva kiderül, hogy az egész csak egy jól kidolgozott trükk, amely néhány olyan ország érdekét szolgálja, amelyek gazdasága rövid távon jó hasznot húz a szélerőművek, bioüzemanyag-gyárak és egyéb, zöldnek hangzó, energiával kapcsolatos berendezések eladásából. Pillanatra se higgyünk az ügynöki dumának, hogy ezzel mentjük meg a bolygót.”