Naomi Klein: Sokkdoktrína - A katasztrófakapitalizmus felemelkedése - Akadémiai Kiadó, 2013

Dr Osman Péter ismertetése

„E könyv pellengérre állítja a hivatalos történet központi és leginkább felmagasztalt állítását, miszerint a deregulált kapitalizmus a szabadságban született, és a korlátok nélküli szabad piac kéz a kézben jár a demokráciával. Ezzel szemben láthatjuk majd, hogy e fundamentalista kapitalizmus világra jövetelénél a kényszerítés legdurvább formái voltak jelen, melyeket egyaránt alkalmaztak a társadalmon, mint közösségen és emberi testek megszámlálhatatlan sokaságán. Korunk szabad piacának története – melyet leginkább a korporatizmus felemelkedéseként írhatunk le – valójában sokkról sokkra halad.” Így határozza meg Klein műve mondanivalójának velejét. Merész, szerfelett merész, hiszen ezzel szembe megy a makrogazdaságtan uralkodó áramlatával. Igazából nem is lenne ez kockázatos, ha pusztán elméleti vitáról lenne szó, azonban a tét a mai világban szinte mérhetetlenül nagyobb: amint ő maga is nagyon világosan leírja, a gazdaság feletti uralomnak, finomabban a gazdaság kormányzásának megalapozása.

Paul Krugman: Elég legyen a válságból! MOST! (Akadémiai Kiadó, 2012. – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/3. sz.) c. könyve kapcsán idéztük a közgazdasági Nobel-díjas Paul A. Samuelson, a modern közgazdaságtan egyik megalapozója szavait: „A közgazdaságtan legalább annyira művészet marad mindig, mint amennyire tudománynak számít.” Tegyük hozzá: Az elmélet-alkotók dolgát enyhén szólva végletesen megnehezíti, hogy az egymást kölcsönösen meghatározó gazdaságra és társadalomra maradéktalanul érvényesek Hérakleitosz tételei: „Semmi sem állandó, csak a változás maga.”, következésképp, (kissé egyszerűsítve) „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba.”. Nyilvánvalóan, a közgazdaságtan is olyan tudomány, amelynek az adja a gyakorlati értékét, ha elvei, tanításai, iránymutatásai a gyakorlatban alkalmazhatóak, hiszen másként mi hasznát vennénk. A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvényünknek a szabadalmazhatóság feltételei sorában volt egy igen jó meghatározása: „A gyakorlatban alkalmazható a megoldás, ha azonos eredménnyel ismételten megvalósítható.” (Szt. 5. §) A makrogazdaságtan gyakorlati alkalmazhatóságára vetítve és az előbb felhozottakra visszautalva ez az a probléma, amelynél az ész megáll, és egyhelyben zokog.

Mindezt, amint jeleztük, az teszi kritikus jelentőségűvé, hogy a modern világban a makrogazdaságtan doktrínái a kormányzatok gazdaságpolitikájának alapjául – vagy épp ürügyéül – szolgálnak. Aki pedig azt véli látni, hogy a globalizáció sodrában az uralkodó – vagy azzá emelt – doktrína a kormányzatok fölé kerekedett, gyakran még a mutatis mutandis mozgásterét sem adva meg nekik, az nem biztos, hogy téved. Az elmélet súlyának, a gazdaságra, annak szereplőire, s köztük az emberek életére gyakorolt igen nagy hatásának, másrészt a gyakorlati igazolása ’nehézségeinek’ (merészebben szólva lehetetlenségének) összevetése pedig nehezen elkerülhetetlenné teszi azt a következtetést, a makrogazdaságtan doktrínái a hittételek szintjére emelkedtek, emlékeztetve a korra, amikor a vallás fonódott össze a kormányzó hatalommal, és nem nélkülözve az eretnek vonulatot sem. Ezt tekintetbe véve elmondható, hogy Klein e könyve a főáramlattal szembeni vegytiszta eretnekség, a képletes vártemplom kapujára kiszegezett kihívó tételek sora és gyakorlati példákkal történő bizonyítása.

Karl Marxhoz kegyesek voltak az istenek: a világát uraló hatalmak nem láttak annyi reális fenyegetést e szigorú próféta kritikáiban és a világ hatalmi struktúráját illető elméletében, hogy érdemesnek találják vele szemben megtagadni Rousseau híres mondását, jelesül, hogy „az elégetés nem válasz”. Klein könyve a mai roppant erős tömegkommunikációs fehérzajban talán „csak egy könyv” marad, ám mindenképpen nagyon is méltó a figyelemre. S mert benne a főáramlat egyik legmeghatározóbb ideológusa, Milton Friedman és közgazdasági iskolája doktrínájának gyakorlati következményeit taglalja, némi rezignált cinizmussal hozzátehető: Aki utálja Milton Friedmant, rossz ember nem lehet! Aki viszont nem ért egyet ezzel, annak is lehet igaza! Magát Friedmant ő így jellemzi: „a korlátlan kapitalizmus atyamestere, akinek a világ a modern, hipermobilis globális gazdaság szabálykönyvét köszönheti.”

Folytatva a fent megkezdett idézetét: „A tétek magasra kúsztak. A korporatisták szövetsége immár a végső határokat ostromolja: az arab világ zárt olajpiacait és a nyugati gazdaságok olyan szektorait, melyeket már régóta óvnak a haszonelvű befektetőktől – mint a katasztrófavédelem vagy a hadseregek fejlesztése. Mivel még nyomokban sem látszik a közmegegyezés keresésének igénye eme alapvető szolgáltatások privatizálásában, a célok eléréséhez egyre fokozódó erőszakhullám és egyre hatalmasabb katasztrófák szükségeltetnek. Ugyanakkor, mivel a sokk és a válság szerepét ilyen tökéllyel eliminálták a szabad piac felemelkedésének hivatalos történetéből, az Irakban és New Orleansban alkalmazott szélsőséges megoldásokat a legtöbben a Bush-adminisztráció különös hozzá nem értése és haveri alapon folytatott politikája számlájára írják. Eközben a helyzet valójában az, hogy a Bush-kormányzat tettei mindössze egy ötven éve folyó, a piac teljes felszabadítását célzó kampány hihetetlenül erőszakos és igen kreatív végkifejletét jelentették.”

„Amikor eszméket teszünk felelőssé a híveik által elkövetett bűnökért, igencsak körültekintően kell eljárnunk.” – írja Klein. Ugyanakkor igen világos történelmi körképet ad az eszmék és a tényleges történések összefonódásáról. Marx (micsoda témát jelentene neki a globalizáció!) esetében még emberöltők teltek el, amíg eszméit alapul/ürügyül vették a „lenini út” vezetői. Friedman doktrínájának átültetése az országok gazdaságpolitikájának gyakorlatába, olvashatjuk, ideális körülményeket teremtett a mai szóhasználattal multiknak nevezhető nagyhatalmú cégek számára, amelyek igen gyorsan minden tőlük telhetőt meg is tettek ezért, felhasználva ennek érdekében a befolyásukat az USA kormányzatára is. A doktrína módszeres exportálásán túl hamar eljutottak az azzal szemben haladó kormányzatok erőszakos eltávolításához – amiben, amint Klein tényekkel bemutatja, hathatós segítséget kaptak az USA kormányzatának berkeiből is. Hódító hadjárataik első terepeit a könyv így nevezi meg: „A rendszerváltás leckéi: Brazília és Indonézia”, s míg az előbbiben a megvalósítás még csak mérsékelt fizikai brutalitással ment végbe, az utóbbiban már „Az alkalmazott terror olyannyira könyörtelen volt, oly mértékben meghaladta az emberek legbaljóslatúbb várakozásait, hogy egy nép, mely hetekkel korábban még egyként kiállt országa függetlenségéért, most kellően megrettent, hogy önként átadja az irányítást Suhartónak és pribékjeinek.” Klein idézi: „Ralph McGehee szerint, aki a puccs idején a CIA műveleti vezetője volt, Indonézia egy "mintahadművelet volt [...] Minden komolyabb véres esemény, melyet Washington vezényelt le, Suharto hatalomra kerüléséhez köthető. A siker azt jelentette, hogy [ezt a sémát] újra és újra alkalmazzák majd."” És valóban, nem sokkal később következett Chile, az Allendét megbuktató puccs és a terror.

Az Akadémiai Kiadó ezzel ajánlja e könyvét: „Bármerre tekintsünk is a földgolyón, Nagy-Britanniától az Egyesült Államokon és Ázsián át a Közel-Keletig, mindenütt jelen vannak a hatalom birtokosai, akik hasznot húznak a káoszból, kihasználják a vérontást és a katasztrófákat, hogy brutális módon saját képükre formálják a világot. Ők a sokkdoktorok. A Sokkdoktrína, e lebilincselő és revelatív munka rávilágít korunk titkos történetére. Mikor sokat látott újságíróként Naomi Klein a nyereségvágy globális lovagjainak nyomába eredt, olyan információkra és kapcsolatokra bukkant, melyek még őt is megdöbbentették. Álmában sem hitte volna, hogy a sokkdoktorok nézetei ilyen mértékben eluralták világunkat, mint ahogy hatalomra kerülésük története is minden képzeletet felülmúlt. A szökőár nyomán besöpört milliárdok, Oroszország kifosztása és az iraki háborús helyzet kihasználása mind-mind egy folyamat állomásai, melyben a haszon növekedésének gyilkos tempóját csak az ennek érdekében elkövetett gyilkosságok brutalitása múlja felül.”

A Wikipedia elmondja, hogy 43 éves kanadai szerző társadalmi aktivista, aki korporációs globalizációt illető politikai elemzéseiről és kritikájáról ismert, s ez a harmadik könyve e témában. A Klein honlapján olvashatók szerint e műve a megjelentetéseit tekintve széles diadalmenetet ért el:  már harminchat országban ill. nyelven kiadták. A nagy angolszászoktól pl. Brazílián, Olasz- és Német- és Oroszországon, és több más európain, Törökországon, Japánon, Tajvanon, Koreán, Vietnamon át megjelent még Albániában, valamint arab és katalán nyelven is.

A könyv alaphangját, eretneksége mértékét már a bevezetésének címe megadja: „Ami üres, az szép – Világunk leradírozásának és újjáépítésének három évtizede”. Ennek tartalmát, a sokkdoktrína lényegét Klein elsőként a 2005-ös Katrina hurrikán által lerombolt New Orleans példáján mutatja be. Pár, a lényeget láttató idézet ebből: „a város ismert republikánus kongresszusi képviselője, Richard Baker a következőket mondta egy lobbista csoportnak: "Végre felszámoltuk a közlakhatási problémákat New Orleansban. Saját magunk ugyan nem tudtuk megcsinálni, de Isten cselekedett helyettünk." New Orleans egyik leggazdagabb fejlesztője hasonlóképpen nyilatkozott: "Azt hiszem, most tiszta lappal indulhatunk. És ez a tiszta lap rengeteg nagyszerű lehetőséget tartogat." A Louisianai Állami Törvényhozás épülete azon a héten megtelt a cégek lobbistáival, akik megpróbáltak maguk is részesedni a "nagyszerű lehetőségekből": alacsonyabb adókat, kevesebb szabályozást, olcsóbb munkaerőt és "kisebb, biztonságosabb várost" akartak – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közösségi lakótelepek lebontását tervezték, és magántulajdonú társasházakat szerettek volna emelni helyettük. Az "újrakezdés" és a "tiszta lap" igéző álomképe szinte elfeledtette, hogy pár mérfölddel odébb egy város fuldoklik a mérgező iszapban, szivárgó kemikáliákban, és emberi maradványok úsznak a romok között. (...) A New Orleans-i árvízben új lehetőséget látók közé tartozott Milton Friedman. Talált magában elég erőt ahhoz, hogy közzétegyen egy publicisztikát a Wall Street Journalben, három hónappal az után, hogy a gátak megadták magukat a víz nyomásának. "New Orleans legtöbb iskolaépülete romokban hever", állapította meg, "nemkülönben azon gyermekek otthonai, akik a padjaikat koptatták. Tragédia. Azonban egyúttal lehetőség is az oktatási rendszer radikális átalakítására."” És: „Miközben a gátakat csigalassúsággal hozták helyre, és az elektromos hálózat is meglehetősen vontatottan épült fel újra, New Orleans iskolarendszerének kiárusítása katonás rendben és fékevesztett ütemben zajlott le. Mindössze tizenkilenc hónap leforgása alatt – miközben a szegények jelentős része továbbra sem lelt új otthonra – az iskolarendszert szinte teljes mértékben eluralták a magáncégek által működtetett charter schoolok. („Közpénzből működő iskolák, melyeket magáncégek üzemeltettek sajátos szabályok mentén. A charter schoolok megjelenése mélyen megosztotta Amerikát, és ez a megosztottság sehol nem volt nagyobb, mint New Orleansban, ahol számos afroamerikai szülő úgy tekintett rájuk, mint valamiféle visszalépésre az emberi jogi mozgalmak eredményeitől, melyek szavatolták az oktatás azonos színvonalát minden gyermek számára.”) Az egyik friedmani alapokon álló agytröszt, az American Enterprise Institute lelkesen üdvözölte, hogy "amire a louisianai iskolareformerek évek alatt képtelenek voltak [...] azt a Katrina egyetlen nap alatt elvégezte". A közoktatásban dolgozó tanárok viszont – látva, ahogy az árvízkárosultaknak szánt pénzekből felszámolják a közszolgáltatást, és utat nyitnak a magáncégeknek – Friedman tervét "oktatásügyi földrablásnak" titulálták.” Erre írja Klein: „A katasztrófák utáni összehangolt támadásokat a közszféra ellen, melyek mögött az a gondolat áll, hogy a pusztítás izgalmas piaci lehetőségeket tartogat, jómagam "katasztrófakapitalizmusnak" neveztem el.”

Közbevetőleg. a katasztrófa nem feltétlenül mindenkor vegytiszta átok. Ellentétben az alkohol megrögzött híveinek álláspontjával - kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság! -, sok múlik a mértékeken. Akik egy gazdaságon gyökeres átalakítást akarnak végrehajtani, hamar szembekerülnek az ausztrál bennszülöttek közmondásos problémájával: nagyon szeretne egy új bumerángot, de nem tudja eldobni a régit. Megérzik Machiavelli híres tételének igazát is az újítók végzetéről: „Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Igencsak figyelembe veendő, visszatartó politikai nyomást jelenthetnek a döntéshozóknak azok is, akik, akár a gazdaságban, akár a magánéletben ragaszkodnak a megszokott körülményeikhez. Mindezért tény, hogy a fájdalmas katasztrófának valóban lehet üdvös következménye, ha tág teret nyit az újjáépítéshez, azzal a minőségi javuláshoz, ha a célja legalább nagyjában-egészében megfelel a ’közjónak’, és rendelkezésre is állnak a szükséges források. Kitűnő példa erre a második világháború során szinte porig rombolt Nyugat-Németország újjáépítése. Minden azon múlik tehát, hogy kiknek s mennyire jó, amit a romokon létrehoznak. Klein nagyon világosan megmutatja: a katasztrófakapitalizmus térhódítása a meghatározó érdekek önjáróvá vált, ’csúcstechnológiás’ érvényesítése. Ezt igazolja körképpel alátámasztott megállapítása, amely szerint „A sokkdoktrína pontosan azért lehetett ilyen kedvelt eszköz, mert a gazdasági egyenlőség álma meglehetősen népszerű volt, és így kevés esély kínálkozott arra, hogy tiszta küzdelemben legyőzzék.” A tiszta küzdelem itt valódi demokratikus eszközök alkalmazását jelenti.

Kissé tovább, Klein így folytatja elemzését:

„Friedman először a hetvenes évek közepén – amikor a chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok tanácsadója volt – kapott lehetőséget annak kipróbálására, miként használhatja ki egy kiterjedt sokk vagy válság hatásait. Ez idő tájt Chilét nemcsak Pinochet erőszakos hatalomátvétele rázta meg, de az ország a hiperinflációtól is szenvedett. Friedman azt javasolta megbízójának, hogy gyors ütemben alakítsa át a gazdaságot – adócsökkentésekkel, a szabad piac bevezetésével, privatizált szolgáltatókkal, a szociális kiadások megnyirbálásával és deregulációval. A chileiek hamarosan azzal szembesültek, hogy az eddigi állami iskolák helyébe magánintézmények léptek, melyek utalványokkal voltak igénybe vehetők. Minden idők legnagyobb szabású kapitalista átalakítása zajlott itt le, mely a "chicagói iskola" forradalmaként vonult be a köztudatba, ugyanis Pinochet közgazdászai Friedmannál tanultak a Chicagói Egyetemen. Friedman megjósolta, hogy a gazdasági változások sebessége, váratlansága és kiterjedése olyan pszichikai reakciókat indítanak el az emberekben, melyek "elősegítik az igazodást" a változásokhoz. Ő volt az, aki nevet is adott ennek a fájdalmas taktikának: ez volt a gazdasági "sokkterápia". Az azóta eltelt évtizedekben, ha egy kormány kiterjedt szabadpiaci átalakításokat kívánt végrehajtani, mindig ott volt a "sokkterápia" kézenfekvő eszköze.” Vázolja, hogyan ment végbe a sokkterápia Irakban, majd a 2004-es pusztító szökőár után Srí Lankán, majd így folytatja: „Legtöbben, akik túlélnek egy pusztító katasztrófát, a legkevésbé sem akarnak tiszta lappal újraindulni: lehetőségeik szerint megpróbálják menteni a menthetőt, és újra megerősíteni kapcsolatukat a hellyel, melyhez múltjuk köti őket. "A város újjáépítésekor úgy érzem, saját magamat is újjáépítem", mondta Cassandra Andrews, New Orleans erősen megrongálódott Lower Ninth Ward negyedének lakója a romok eltakarítása közben. Azonban a katasztrófakapitalistáknak nem áll érdekükben javítgatni a valaha volt értékeket. Akár Irakot, akár Srí Lankát vagy New Orleanst tekintjük, a félrevezető nevű "rekonstrukció" minden esetben azzal indult, hogy a befektetők bevégezték azt, amit a katasztrófa elkezdett: eltöröltek mindent, ami csak megmaradt a közszférából és a helyi közösségekből, majd gyors ütemben egyfajta "Új Jeruzsálemet" építettek fel helyettük – mielőtt a háború vagy a természeti csapás áldozatai magukhoz térhettek, és követelhették volna azt, ami egykor az övék volt. Mike Battles fogalmazza meg mindezt a legkegyetlenebb pontossággal: "Számunkra a félelem és a káosz ígéretes lehetőséget jelentett." A harmincnégy éves volt CIA ügynök arról beszélt, miként segítette Custer Battles nevű sehol sem jegyzett kis cégét az iraki megszállás utáni káosz abban, hogy mintegy százmillió dollár értékű szerződést kössön a szövetségi kormánnyal. Szavai a modern kapitalizmus jelmondataként is megállják a helyüket – a félelem és a zűrzavar az előrelépés legjelentősebb katalizátorai.”

És „Amikor kutatni kezdtem a pusztító katasztrófák és az elképesztő profit kapcsolatát, úgy gondoltam, napjainkban alapvető változás tapasztalható abban, ahogy a piacok "felszabadítási hulláma" végigvonul a világon. Jómagam is részese voltam annak a mozgalomnak, mely útját próbálta állni a cégek mindent elsöprő hatalmi törekvéseinek, és mely először 1999-ben, a seattle-i világgazdasági konferencián tette le meglehetősen harsány névjegyét. Ilyetén elkötelezettségem révén nem voltak számomra ismeretlenek a WTO-csúcstalálkozókon kikényszerített „üzletbarát” intézkedések, vagy éppen az IMF-hitelekhez kapcsolódó feltételek. A három, védjegynek is beillő követelmény – a privatizáció, a kormányzati dereguláció és a szociális kiadások jelentős visszafogása – sosem volt népszerű a polgárok körében, azonban amikor a megegyezéseket aláírták, legalább tetten érhető volt a tárgyaló felek kölcsönös akarata, és az úgynevezett szakértők is egyetértettek a megoldásban. Most azonban a korábbi ideológiai programot a lehető legerőszakosabb módon nyomják le a nép torkán: egy inváziót követő idegen katonai megszállás alatt, illetve közvetlenül valamilyen természeti kataklizma után. (…) Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ástam e piaci modell világméretű terjedésének történetében, rájöttem, hogy a krízisek és katasztrófák kihasználása voltaképpen a kezdetektől alapvető eszköze volt Milton Friedman iskolájának – a kapitalizmus e fundamentalista változatának mindig is katasztrófákra volt szüksége az előrelépéshez. Való igaz, hogy a változásokat "előmozdító" krízisek mértéke egyre rémületesebb, azonban az Irakban vagy a New Orleansban történtek egyáltalán nem szeptember 11-e utáni fejlemények – ezek a merész kísérletek sokkal inkább egy folyamat eredményei, melynek végrehajtói harminc éven át szigorúan ragaszkodtak a sokkdoktrína elveihez.”

Meg kell jegyeznünk: Klein itt nem követi az elemzések aranyszabályát, amely szerint „az elemző legyen hideg, mint a jég, ha azt akarja, hogy elemzése perzseljen, mint a láng”. Valószínűleg nem tévedünk nagyot mondván, hogy a jó elemző hűvös semlegessége helyett ő az aktivista szenvedélyességével értékel, és keresi az okozókat. Igen sarkosan ítél: „Ha e doktrína felől közelítjük meg a dolgokat, az utóbbi harmincöt év eseményei egészen más fénytörésben látszanak. A korszak leghírhedtebb emberijog-sértéseiről, melyeket mindeddig antidemokratikus rezsimek szadista tetteiként tartottunk számon, kiderül, hogy végrehajtóik voltaképpen szándékosan terrorizálták a lakosságot, illetve kihasználták a helyzetet annak érdekében, hogy radikális szabadpiaci "reformokat" vezessenek be. A hetvenes évek Argentínájában például harmincezer ember – többségükben baloldali aktivisták – "eltüntetése" létfontosságú volt a junta számára ahhoz, hogy bevezesse a chicagói iskola módszereit, de a terror fontos szerepet játszott a szomszédos Chile hasonlóan radikális gazdasági átalakításában is. Kínában, 1989-ben a Tienanmen téri vérengzés és az ezt követő, tízezreket érintő letartóztatási hullám adott szabad kezet a Kommunista Pártnak, hogy az ország nagy részét gyorsan fejlődő exportzónává alakítsa, melyben a munkások félnek hangot adni jogköveteléseiknek. 1993-ban Borisz Jelcin tankokat küldött az orosz parlament épületének ostromlására, és börtönbe zárta az ellenzék vezetőit, így nyitva szabad utat a rablóprivatizációnak, melynek eredményeképp kiemelkedtek Oroszország hírhedt oligarchái.

Hasonló szerepet töltött be az 1982-es falklandi háború Margaret Thatcher politikájában, Nagy-Britanniában: a háborús helyzetből adódó zűrzavar és a felerősödő nacionalista hangok lehetővé tették számára, hogy hihetetlen erővel törje le a szénbányászok sztrájkját, és véghezvigye a nyugati világ első privatizációs ámokfutását. Belgrád 1999-es NATO-bombázása megteremtette a hátteret a volt Jugoszlávia gyors ütemű privatizációi számára – ezt a célt pedig már a háború előtt kitűzték. Semmiképp sem állítom, hogy e fegyveres konfliktusok mögött kizárólag gazdasági indítékok álltak, azonban az minden esetben elmondható, hogy egy hatalmas, kollektív megrázkódtatást arra használtak ki a piaci erők, hogy alapot teremtsenek a gazdasági sokkterápiának. (…) Ismerünk persze olyan eseteket is, amikor a szabadpiaci elveket demokratikus úton fogadtatták el – voltak keményvonalas politikusok, akik tudtak választást nyerni, elég csak Ronald Reagant említenünk, de a francia elnök, Nicolas Sarkozy is ide sorolható. Ezekben az esetekben azonban a szabad piac élharcosai komoly közösségi nyomással találták szemben magukat, és minden esetben finomítani és módosítani kellett elképzeléseiken, elfogadva, hogy be kell érniük bizonyos részeredményekkel a teljes átalakítás helyett. Végeredményben ki kell mondanunk, hogy Friedman gazdasági modellje demokratikus körülmények között csak részben valósítható meg, teljes kibontakoztatásához autoriter rendszerre van szükség. Ahhoz, hogy a gazdasági sokkterápiát korlátozások nélkül alkalmazzák – mint Chilében a hetvenes években, Kínában a nyolcvanas évek végén, Oroszországban a kilencvenes években, továbbá az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után – szükség volt valamilyen jelentős kollektív traumára, mely időlegesen, vagy véglegesen képes volt elérni a demokratikus gyakorlat felfüggesztését. Ez az ideológiai keresztes hadjárat a dél-amerikai autoriter rendszerekből indult világhódító útjára, és legnagyobb meghódított területein – Oroszországban és Kínában – a mai napig a lehető legkényelmesebben, és persze a legnagyobb hasznot hozva megfér az országot vasmarokkal irányító vezetéssel.”

Az üzleti vetületről: szeptember 11 után, írja, „A Bush-adminisztráció azonnal belekapaszkodott a támadások nyomában megjelenő félelembe, és nemcsak, hogy elindította a "terrorellenes háborút", de rögtön azt is biztosította, hogy a vállalkozás profitábilis legyen – egy virágzó új iparág, mely új életet lehet a betegeskedő amerikai gazdaságba. (…) A katasztrófakapitalizmus komplexumának mozgásba hozására a Bush-adminisztráció kiszervezte az állam számos igen érzékeny és alapvető funkcióját – a katonák egészségügyi ellátásától a foglyok kihallgatásán át a polgári információgyűjtésig és "adatbányászatig". A kormányzat szerepe e véget nem érő háborúban nem egyszerűen a bedolgozó cégeket irányító adminisztrátoré volt: inkább hasonlított egy gazdag nagyvállalkozóhoz, aki egyrészről biztosította az alaptőkét a komplexum létrehozásához, másrészről pedig a legjelentősebb megrendelőként igénybe vette annak szolgáltatásait,” És „Az igazi pénz az idegen földön vívott háborúkban van. Az Egyesült Államok hadseregének fenntartása ma a világ egyik leggyorsabban növekvő szolgáltatási szektora  – még úgy is, ha eltekintünk a szerződéses fegyvergyártóktól, akik az iraki háborúnak köszönhetően hihetetlen nyereséget vághattak zsebre. "A világ eddig még nem látott háborút, mely két olyan ország között tört volna ki, melyekben egyaránt működik McDonald’s étterem", jelentette ki büszkén Thomas Friedman, a New York Times publicistája 1996 decemberében. Nos, az élet két év múlva nemcsak, hogy rácáfolt állítására, de az Egyesült Államok hadserege a profitorientált hadviselés modelljének megfelelően a Burger Kinggel és a Pizza Huttal karöltve vonul a háborúba, hiszen e cégek leányvállalati biztosítják a katonák étkezését a bázisokon Iraktól a Guantánamói-öböl "minivárosáig".

Mindezek után itt van még a humanitárius segélyezés és az újjáépítés. E tevékenységek Irakban debütált profitorientált megvalósítása hamar globális paradigmává lépett elő, és immár nem számít, hogy az eredeti pusztítást egy megelőző csapás okozta, mint Libanon 2006-os izraeli megtámadása, vagy éppen egy hurrikán. Az erőforrások szűkössége és a klímaváltozás nyomán egyre fokozódó ütemben bekövetkező katasztrófák ismeretében a vészhelyzetek kezelése túlságosan is ígéretes, növekvő piac ahhoz, hogy meghagyják a non-profit társaságoknak…”

A bemutatottak gazdasági – és persze annak nyomában társadalmi – súlyáról így beszél: „A katasztrófakapitalizmus komplexuma méreteiben a kilencvenes évek "fejlődő piacaihoz" és az információtechnológiai fellendüléshez fogható. Sőt, a bennfentesek azt állítják, hogy az üzlet még a dotkom-korszakbelinél is jobban megy, és "a biztonsági buborék" magába szívta a korábban kipukkadt egyéb gazdasági buborékok után maradt romokat is. Ha mindehhez hozzávesszük a biztosítási szektor kiemelkedő profitját (a számítások szerint ez csak az USA-ban elérte a 60 milliárd dolláros rekordértéket a 2006-os évben), valamint az olajiparban realizált őrületes hasznot (mely minden krízissel csak emelkedik), könnyen elképzelhető, hogy a katasztrófakapitalizmus mentette meg a világot attól a jelentős válságtól, mely szeptember 11-e előestéjén már a küszöbön állt.”

S hogy világosan lássunk: „A "nagy kormányzat" és a "nagy üzlet" közti határok eltörlésének rendszere nem igazán liberális, sem konzervatív vagy kapitalista – legjobban a korporatista, vagyis vállalatközpontú elnevezés illik rá (pontosabban gazdasági korporatista, de a szövegben megmaradunk ennél az egyszerűbb alaknál – a ford.). Legfontosabb jellemzője ugyanis az, hogy ahol megvalósítják, a közvagyon hatalmas részei kerülnek magánkézbe, és ezt a folyamatot gyakorta a hitelállomány felduzzadása is követi, az elképesztően gazdagok és a nyomorgók közti szakadék egyre nő, az agresszív nacionalizmus pedig utat nyit a biztonsági kiadások határtalan emelkedésének. Azok számára, akik bejutottak az így kialakuló hihetetlenül gazdag elit köreibe, nincs nagyobb haszonnal kecsegtető módszer a társadalom szervezésére.” Ha jól meggondoljuk, rájövünk, hogy ebben a célok és az azok elérésére felhasznált eszközök radikális mivoltától eltekintve nem sok újdonság van: így működik a kapitalizmus azóta, hogy nekiálltak a közlegelők „magánosításának”.

A könyv hét részre tagolt 21 fejezetben ad részletes, markáns elemzést és értékelést a katasztrófakapitalizmus világáról. Ezeket követő befejező része ugyanakkor valamelyes biztató pozitívummal szolgál: arról vázol fel széles nemzetközi körképet, hogyan szorul az vissza az egyes országokban, milyen erők lépnek fel ellene. Címét idézve: „A sokkhatás lecseng - Az újjáépítés emberi útra tér”. Ez Friedman 2006-os halálával indul. Klein idéz egy nekrológból: „Friedman, mint a szabadpiaci közgazdaságtan utolsó hatalmas oroszlánja, tátongó űrt hagy maga után. [...] Nincs még egy hozzá hasonló szellemi nagyság a jelenleg élő közgazdászok között. Vajon azok az elvek, melyekért Friedman harcolt és kiállt, képesek-e hosszú távon fennmaradni határozott, karizmatikus és rátermett szellemi vezetők új generációja híján? Aligha tudhatjuk a választ.” majd így folytatja: „Corcoran borús helyzetleírása még csak megközelítőleg sem írja le azt a zűrzavart, ami azon a novemberen a korlátlan kapitalizmus híveinek táborában uralkodott.” Tömör áttekintést ad a kurzusváltásokról, kiindulásként felvillantva, hogy mekkora feszültségeket okozott a katasztrófakapitalizmus. Amint írja, „a chicagói fiúk (Friedman és csapata – OP) tevékenysége nyomán (…) a (chilei) diktatúra "szabadpiaci" törvényei pontosan azt tették, amire kitalálták őket. Ahelyett, hogy egy tökéletesen harmonikus gazdaságot alakítottak volna ki, inkább arcátlanul gazdaggá tették a már eleve vagyonosokat, a szervezett munkásosztályból pedig eldobható árut csináltak. A rétegződés e mintázatai mindenütt megfigyelhetők voltak, ahol csak a chicagói iskola ideológiája győzedelmeskedett. Kínában, a hihetetlen gazdasági növekedés ellenére a városlakók és a 800 milliós vidéki szegénység közti jövedelmi szakadék megduplázódott az utóbbi húsz évben. Argentínában, ahol 1970-ben a leggazdagabb tíz százalék jövedelme 12-szerese volt a legszegényebbnek, ez a szám 2002-re 43-szorosra nőtt. Chile "politikai sikere" tehát valóban világméretűre duzzadt. 2006 decemberében, egy hónappal Friedman halála után megjelent egy ENSZ-tanulmány, mely kimutatta, hogy "a világ felnőtt lakosságának 2 százaléka birtokolja a háztartások globális összvagyonának több mint felét". A változás talán az Egyesült Államokban volt a legszembeötlőbb, ahol 1980-ban, amikor Reagan elindította a friedmani folyamatot, a vezérigazgatók átlagosan 43-szor többet kerestek a munkásoknál. 2005-re a szorzó 411-szeresre nőtt.” Ugyanakkor, Klein a trendforduló egyik fontos jellemzőjeként írja: „Latin-Amerika legjelentősebb védelmét a jövőbeli sokkhatásoktól (és így a sokkdoktrínától) az adja, hogy a kontinens egyre kevésbé függ Washington pénzügyi intézményrendszerétől, mindezt pedig a térség kormányainak fokozódó összefogása teszi lehetővé.”

Vajon mennyiben teljesedik be az idézett fejezetcím ígérete, vajon a katasztrófakapitalizmus visszaszorulásának napsütése mennyiben változtathatja még át rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá - ez még a jövő titka. Az azonban igen valószínű, hogy ez már aligha változtathat, legalább is rövidtávon, mindazokon a mélyenszántó, és igen sokak számára romboló változásokon, amelyeket a sokkdoktrína alkalmazása létrehozott. Akárcsak az eredeti tőkefelhalmozásnál, a végbementeket már nem lehet meg nem történtté tenni, s a vesztesek is aligha kapnak érdemi kárpótlást. Ám ha kitart a trendforduló, legalább nem folytatódik az irányzat diadalmenete. Klein megmutatja, milyen ígéretes pozitív hatásokkal jár, ha a közösségek összeszedik magukat, hogy felülkerekedjenek a rombolásokon. Példákkal bizonyítja: „Létezik egy igen fontos közös jellemzője mindazon példáknak, ahol az emberek saját kezükbe veszik az újjáépítést: a résztvevők úgy látják, hogy nem egyszerűen épületeket hoznak helyre, de saját magukat is gyógyítják.”

Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete - A kezdetektől a huszadik század végéig

Akadémiai Kiadó, 2011 - 5. javított, bővített kiadás

Dr Osman Péter ismertetése

A szerencséseknek, akik ismerik, akárcsak híréből is, Simonyi professzor legendás munkásságát, óriási szakmai tudását és szinte végtelen lelkiismeretességét, jószerint már e könyvének puszta címe is elég ahhoz, hogy tudják: intellektuális értékében különösen becses, magasan kiemelkedő remekművet kapnak benne. A tájékozottabbak azt is, hogy, a benne a témáról elénk tárt kép teljességét tekintve ez a kötet egyedülálló a magyar nyelven e témáról megjelentek között. A szakmailag feltétlenül kompetens Akadémiai Kiadó ajánlójából idézve: „A magyar természettudományos könyvkiadás talán legjelentősebb műve most először jelenik meg a legendás szerző által megalkotott teljességében. A 2001-ben elhunyt Simonyi Károly legutoljára egy német kiadás számára dolgozott könyvén, s az ekkor keletkezett szakaszok, melyek a 20. század utolsó évtizedét is átfogják, csak most jutnak el a hazai olvasókhoz.”

Simonyi az óriási tudása miatt leginkább csodált, legendákkal övezett professzorunk volt a 60-as évek első felében a Műegyetem Villamosmérnöki Karán. Kegyetlenül nehéz tárgyakat tanított, ám nagyon szerettük az előadásait, főként azért, ahogyan elénk tárta azok tudományát. Tőle hallottuk először – és másoktól nagyon ritkán -, hogy egy egyenlet, egy matematikai levezetés, bizonyítás szép. Az évfolyamunkon ugyan presztizskérdés volt jól tanulni, igazán jó mérnökök akartunk lenni, de addig meg sem fordult a fejünkben, hogy a szaktárgyakban szépség is lakozik.

Sok kitűnő tanárunk volt, de legfőképp ő ébresztett rá bennünket, hogy a szaktudás birtoklása nemcsak szakma, hanem kultúra is. Akkor még nem tudtuk volna így megfogalmazni, de lényegében azt tanította, hogy sokoldalúan kiművelt gondolkodás nélkül az ember a szakmájában sem lehet igazán jó. Ebben a hatalmas művében is szinte egyenlő hangsúlyt kap a cím két kulcsszava: a fizika és a tudományának kultúrája. Előszavában ő így ír róla: „A könyv igen széles olvasóréteg számára íródott. Úgy képzelem, hogy a nem szakember is követni tudja – természetesen némi szellemi erőfeszítés árán – a lényeges gondolatmeneteket, ugyanakkor a szakfizikus számára is van a könyvnek mondanivalója.” (Olykor bizony a témában kevésbé felkészültnek jóval több is kell mondandója követéséhez, mint „némi” szellemi erőfeszítés, viszont az ő tudásából részesülni minden erőfeszítést megér! - OP)

Csurgay Árpád, későbbi akadémikus, aki Simonyi mellett fiatal oktatónk volt és ifjú zseni hírében állt, „Simonyi Károly életműve megőrzendő, az európai ifjúság jeles öröksége” címmel egyebek közt így beszél róla: „

Hervé Kempf: Új világ küszöbén - Le Monde Diplomatique Magyar Kiadás, 2013

Dr Osman Péter ismertetése

Látjuk a hírekben: kisiklott az expresszvonat, mert kétszázzal robogott ott, ahol nyolcvannál többel nem lett volna szabad. 79 halott, sok-sok sebesült. Akinek még szeme van hozzá (hiszen mind többekre áll, hogy „van szemük a látásra, de nem látnak; van fülük a hallásra, de nem hallanak” Ez. 12.2), félreérthetetlenül látja a hírekben: ez a mi szép új világunk is gyorsuló tempóban robog egy pályán, amely mentén mind több jel int arra, hogy az fenntarthatatlan helyzetbe, nem kis valószínűséggel katasztrófába visz. Ha ez beteljesül, lesznek-e még, akik megszámlálják a halottakat, és ellátják a sebesülteket? Kempf ezért joggal kölcsönözhette volna alcímül Ady sorait: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar”, nehogy Shakespeare szavai teljesedjenek be: .”mert a koronában, / A királyok halandó homlokán / Halál tart udvart s udvari bohóc ül.” (II Richard, Somlyó György ford).

„Igenis úrrá lehetünk ezen a válságon, és ehhez nem kell más, csak tisztánlátás és elszántság.” – írja a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman minden figyelmet megérdemlő Elég legyen a válságból! MOST! c. könyvében (Akadémiai Kiadó, 2012 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle          2012/1. sz.). Bizony megfordul az ember fejében, hogy nem véletlenül nem politológiából kapott Nobel-díjat (olyan nincs is! –OP), hiszen van-e annyi tisztánlátás és elszántság, ami bölcs, összehangolt, és ezért a partikuláris érdekeket félredobó, kellőképpen drasztikus cselekvésre készteti e sokszorosan szétdarabolt világ vezetőit, urait? „Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.” – írta Kempf e művével nagyon sokban összecsengő, hasonlóképp bölcs figyelmeztetéssel szolgáló, A nemnövekedés diszkrét bája c. könyvében Serge Latouche (Savaria University Press, 2011.) bár szintúgy politikust is kellett volna mondania. Hiszen, amint ő idézi, John Stuart Mill már az 1868-ban megjelent Principles of Political Economy c. könyvében ekként figyelmeztetett: „Mivel az emberek korlátlan gyarapodása a Föld javainak nagy részét veszélybe sodorhatja (...), az utánunk következő nemzedékekre tekintettel őszintén azt kívánom, hogy elégedjünk meg azzal, amink van, mielőtt még a körülmények kényszerítenek bennünket önmegtartóztatásra. És akkor a borús Thomas Robert Malthust (Tanulmány a népesedés törvényéről [An Essay on the Principle of Population] - 1798) még nem is említettük.

Igencsak merész intéssel szól az őrzőkhöz James Lovelock a Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés c. könyvében (Akadémiai Kiadó, 2010 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2011/2. sz.): „Már sok tény igazolja, hogy a Föld úgy viselkedik, mint egy élő rendszer. Képes ellenállni a klímaváltozásnak, de erősítheti is azt, és amíg ezt nem vesszük számításba, addig sem megérteni, sem előre jelezni nem tudjuk a Föld viselkedését. Már maga az élet sem pusztán a körülmények haszonélvezőjeként jött létre, hanem kezdettől fogva maguk az életformák is hozzájárultak a kedvező feltételek létrehozásához. Ne felejtsük el: önhittség feltételezni, hogy tudjuk, hogyan kell megmenteni a Földet - bolygónk gondoskodik önmagáról. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni önmagunkat.” Nem kis program, akárcsak Bjorn Lomborg COOL IT - Hidegvér! c. könyvének mondandója (Typotex, 2008 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2008/3. sz.), amely azzal a szerfelett merész – netán naiv -, lehetetlenségbe hajló javaslattal él, hogy az emberiség a maga alapvető érdekében szorítkozzék józan önmérsékletre és bölcs stratégiák alkalmazására a globális környezetgazdálkodásban.

Most pedig itt van Kempf figyelmeztetése. Amint utalunk is rá, nem elsőként, de megragadóan nyílt, manapság kiemelkedően merész szókimondással, mindenki számára tökéletesen érthetően, nehezen letagadhatóan, ezzel a könyvvel ott lángol az írás a falon! Nem vádirat – keményebb és igazabb annál: olyan, a nyugati civilizáció túléléséhez, ill. annak veszélyeztetéséhez kapcsolódó, végzetes következményekkel járó, vagy félig-meddig még csak fenyegető tényeket sorakoztat fel, amelyeket semmilyen védelem sem képes megcáfolni vagy irrelevánssá tenni.

A mondandójának súlyához és megalapozottságához képest meglepően karcsú, kicsiny könyv első öt fejezete igen alapos látlelettel szolgál arról, hogy hogyan jutottunk idáig, mit tettünk a világunkkal, s benne magunkkal. Ezek azok a tények, amelyekről az abban érdekeltek óriási apparátussal igyekeznek inkább másfelé fordítani a figyelmünket, nem is csekély sikerrel. Meg- és felrázó olvasmány, igencsak kevés illúziót hagy meg arra vonatkozóan, mi is a mai szupercivilizációnk ára. Érdemes igen alaposan elolvasni, s nagyon elgondolkodni rajta. Mi itt a szerzőnek a jövőt és a megmenekülés esélyét kínáló következtetéseiből, felvetéseiből adunk valamelyes betekintést.

Íme a globális harctér néhány meghatározó vonása: „Mára az ökológiai tér erősen leszűkült, így kisajátítása egyre kényesebb problémát jelent. Ebben ma is, mint mindig, az országok közötti erőviszonyok a meghatározóak.” ϴ „Az Egyesült Államok, Európa és Japán nagy nyersanyag és energiaimportőrök, és rezzenéstelen arccal nézik, hogy a harmadik világ országaiban olyan ökológiai feltételekkel folyik a kitermelés, amelyeket otthon már nem engedélyeznének. Persze, hiszen így marad alacsonyan az ár. A mérgező anyagok exportja egy másik módszer az ökológiai tér elfoglalására, például amikor kitelepítik a használt elektronikus eszközök szétbontását és az ezzel járó szennyezést, vagyis egyszerűen átküldik Afrikába vagy Kínába a szemetet.” ϴ „A fejlett országok továbbra is erősen terhelik az ökológiai rendszert, és ehhez ma már hozzáadódik az újonnan iparosodott óriásországok, Kína és Inda szennyezése is. Réz, fa, olaj, szén, szója, hús – többek között e termékek iránt állandó és kielégíthetetlen a kereslet a felzárkózó országokban. Az igény magával rántja a beszállítókat – Latin-Amerika, Afrika, Mongólia, Délkelet-Ázsia –, ökológiailag pusztító következményekkel.” ϴ „Az ökológiai tér másik fajta kisajátítása zajlik a 2000-es évek vége óta a termőföldek elfoglalásával, vagyis a szegény országok művelésre alkalmas óriás méretű mezőgazdasági földjeinek felvásárlásával, ahova nagyipari mezőgazdasági termelést telepítenek. A felvásárolt földek negyedén bioüzemanyagot termelnek. (Bioüzemanyag termelésre állítani hatalmas termőföldeket, miközben a világban sok-sok millióan éheznek – ez önmagában megér egy kiátkozást! – OP) Ugyanakkor a földek feléről el kellett űzni az addig ott dolgozó kistermelőket.” ϴ „A társadalmi berendezkedés ma a legtöbb országban úgy van kialakítva, hogy a közös termelés eredményének legnagyobb részét a társadalom vezetőinek egy kis csoportja kapja meg. És az összes ország oligarchái határokon átnyúló osztályt képeznek. Közös érdekük, hogy ne változzanak meg azok a feltételek, amelyek lehetővé tették a gyors meggazdagodásukat.” (Kiemelés tőlem – OP) ϴ „Az igaz, hogy az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot nem az oligarchák találták ki. Úgy tűnik, hogy az emberi gondolkodás természetes velejárója – pedig az ember társadalmi lény, aki mindig "másokkal" él együtt. A bizalmatlanság egyébként sem nem kirekesztő, sem nem domináns, viszont amikor a politikai hátsó szándékkal felkorbácsolják, az mindig teljesen tudatos döntés következménye. És annyiszor és olyan sok országban alkalmazzák, hogy igazán nem mondhatjuk alkalmi megoldásnak." (Gondolkodjunk el egy kissé, mert itt sokkal többről van szó az emberi magatartást illetően, mint amit az idézet felszíne mond. Olyan mechanizmusról, amelyet könnyű, és ezért még sokkal inkább lelkiismeretlen piszkos célok szolgálatába állítani. Tény, hogy a társadalmi kapcsolatok, mechanizmusok fejlődése sokkal gyorsabb – főként az utóbbi évszázadokban –, mint ahogy az agyunkban azok a „szoftverek”, amelyek az evolúció során kialakultak és a gondolkodásunkat, döntéseinket, cselekvéseinket vezérlik, ahhoz alkalmazkodni tudnak. Tény, hogy az evolúciós alapokon az agyunk ma is azt a főszabályt követi -–hacsak tudatosan felül nem bíráljuk -, hogy a túléléshez sokkal biztonságosabb az esetleges veszélyt túl-, mintsem alulbecsülni, hiszen az utóbbival mindent elveszthetünk. Ez működik az idegenekkel szembeni magatartásban is, hacsak tudatosan felül nem bíráljuk. Az ember törzsi szerveződésű ragadozóként emelkedett ki, ezért a törzs tagjaiban szükségszerűen bízik -–ez is evolúciós program, hiszen enélkül nem működhetne a törzs. A "kisebb kockázat" előzőekben említett elve (ösztöne) viszont arra indítja, hogy az idegenekben veszélyforrást lásson. A társadalmak fejlődésével azután meg kellett tanulnia, hogy ezt épp úgy uralnia kell, mint a zsákmányszerzés ösztönét – ám gondoljunk bele, mi is a természetes reakciónk, ha egy veszélyes környéken ottani "bennszülött" közelít. És ha itt Szent István híres intelmeit hozzuk fel a befogadó magatartásról, úgy látni kell, hogy ő maga is – szükségképpen! - igencsak kevés toleranciát gyakorolt azokkal szemben, akik az ő/állam/rendje ellen támadtak. – OP)

És a végkövetkeztetéshez: ϴ „.A kiélezett egyenlőtlenség miatt elfogadhatatlanná vált a nyugati anyagi jólét további növekedése. Az ökológiai válságból a kiút pedig a legjobb esetben is csak a katasztrófa elkerülését vetítheti elénk.” ϴ „Mivel a világ különböző régiói között az egyenlőtlenség ma elviselhetetlen, és biztosan nem tartható fenn örökké, választani kell. El kell döntenünk, hogy a gazdag országok előre kiszámítható módon és önként hajlandóak-e csökkenteni a fogyasztásukat, vagy ezt kényszer alatt és sok szenvedés árán teszik meg.” ϴ „Semmit sem tehetünk addig, amíg az országok nem lazítják meg a nyakuk köré tekert kötelet, és ki nem szabadítják magukat a nemzetközi pénztőke szorításából.”

„Önként csökkenteni a fogyasztást.” Jelképszerűen ide illik civilizációnk egyik igen jellemző kórtünete, amely ugyan nem a legrosszabbak közül való, ám önmagában is számottevő káros következményekkel jár: a klímaberendezések meglehetősen felelőtlen használatának erős terjedése. Aligha kétséges, hogy ezzel sokak túl nagy árat fizetnek az emberiség terhére azért kényelemért, hogy ne kelljen elviselniük olyan időjárási viszonyokat, amelyek számukra többé-kevésbé talán kellemetlenek, de – a betegeket kivéve – nem veszélyesek. Ezek a gyorsan terjedő berendezések hatalmas és gyorsan növekvő energiamennyiséget fogyasztanak el, s a számukra szükséges energia megtermelése révén többszörösen is hozzájárulnak a környezetromboláshoz. Hozzájárulnak annak szennyező hatásai által, továbbá azzal, hogy az energiatermeléshez felhasznált energiahordozók kitermelése is többnyire jelentős környezetrombolással jár. A klímaberendezések használatának káros következményeit jelentősen növeli még egy paradox hatás is. Ezek a berendezések hűtéskor hőszivattyúként működnek, ami azt jelenti, hogy a hűtött térből a hőt a külső térbe viszik át, s ezzel azt még melegebbé teszik. E külső melegítő hatásukat tovább növeli, hogy a berendezések maguk is energiát fogyasztanak, amiből hulladékhő keletkezik, s ez is a külső teret fűti. Természetesen ha mindezek miatt még inkább nő a külső tér általános hőmérséklete, a klímaberendezések csak még nagyobb energiafogyasztás árán képesek tartani a hűtött terek alacsonyabb hőfokát. Vajon mikor mond le mindezek miatt az ember azok használatáról, s mikor jutnak el a gyártók a nemes önkorlátozásnak arra a fokára, hogy az emberiség üdvéért felhagyjanak ezeknek az igen jól és tömegesen eladható eszközöknek a gyártásával? Talán némi átvitt jelentéssel is ide illik a népies mondás: majd ha piros hó esik!

Nézzünk még egy kissé bele e kegyetlen, kitűnő diagnózisba:

„Mint azt Naomi Klein könyvében, A sokkstratégiában kifejti (magyarul Sokkdoktrína - A katasztrófakapitalizmus felemelkedése címmel jelent meg, Akadémiai Kiadó, 2013 – OP), amikor egy társadalmat valamilyen erős hatás ér, akkor ettől a közösség összetartó ereje meggyengül. A mai kapitalizmus nem akarja megoldani az eredeti problémát, épp ellenkezőleg, kihasználja a lakosság elkeseredését, és gyorsan belekezd ideológiai programjának megfelelő különböző intézkedésekbe, amelyek a gazdaság teljes liberalizálásához vezetnek. Ezt szépen illusztrálja a Valutaalap egyik vallomása a pénzügyi válság kellős közepén: "A piac nyomása alatt sikeresen megvalósíthatók azok az intézkedések, amelyeket egyébként más eszközökkel nem sikerült keresztülvinni. Amikor tarthatatlanok a feltételek, akkor az ország hatóságai megragadhatják az alkalmat, hogy az egyébként nehezen elfogadható reformokat megvalósítsák" (IMF: Lifting Euro Area Growth: Priorities for Structural Reforms and Governance, 2010. nov. 22).” És: „A 2010-es évek fordulóján Görögország lett a leglátványosabb kísérleti terepe a sokkterápiának, amelyet több-kevesebb erővel Portugáliában, Spanyolországban, Olaszországban és Nagy-Britanniában is alkalmaztak. Egyszerű érveléssel éltek: túl magas az államadósság – az adósságot pedig törleszteni kell, nincs mese.” Ám, amint arra Krugman az idézett könyvében az uralkodó irányzattal szembeni eretnekséggel nagyon is világosan rámutat, az államadósság alacsony szintre kényszerítésével valójában attól a lehetőségtől fosztják meg az országokat, hogy a kormányzat beavatkozhasson a problémák enyhítése, a fejlesztések elősegítése, a gazdaság és a társadalom erősítése érdekében. Az államadósság leszorítása eszköztelenné teszi a kormányokat, ez pedig gyengíti az országokat. Krugman hangsúlyozza: „Az államnak most többet és nem kevesebbet kell költenie, egészen addig, amíg a magánszektor meg nem erősödik annyira, hogy képes legyen fellendíteni a gazdaságot - ehelyett azonban a munkahelyeket pusztító, megszorító politika vált uralkodóvá. Ezzel a könyvvel igyekszem megtörni ennek a destruktív közvélekedésnek a hatalmát, és érvelni egy bővítésre koncentráló, munkahelyteremtő gazdaságpolitika mellett, amelyet régóta követelnünk kellett volna.”

„Az OECD országok államadóssága tényleg erőteljesen nőtt a legutóbbi válság idején, hiszen meg kellett menteni a bankokat…” Látva, amit látunk, felhorgad a kérdés: valóban kellett? Ennyiért? Cui prodest?? Netán ugyanúgy célirányos hittétel áldozatai vagyunk, mint az államadósság tekintetében? (Az utóbbit illetően, félreértések elkerülése végett: valutaunió országaiban tökéletesen helyénvaló az ilyen összehangolás.)

„Jelenleg a környezetvédelemben is gátlástalanul alkalmazzák a sokkterápiát, és ez egyáltalán nem egy mellékes jelenség. Országaink vezetői jól tudják, hogy elértük a növekedés határát, hogy az ökológiai válság egyre súlyosbodik, hogy baj van az energiaellátással, az energiaforrások és az éghajlatváltozás szempontjából is. De meggyőzik magukat, hogy hamarosan felbukkan majd – mint eddig is mindig az ipari forradalom óta – az az új technológia, maga a technológiai csoda, amely megint beindítja a növekedést. És akkor nem kell kilépni a neoliberalizmus, vagyis a kapitalizmus ideológiai keretei közül. Már részben elkezdődött egy technológiai paradigmaváltás, és ez mintha ebbe az irányba vezetne. Eszerint a biomassza fogja majd helyettesíteni a fosszilis energiaforrásokat, a gazdaságot átállítják megújuló forrásokra, a növényeket, az algákat és mindenféle élőlényt bevonnak az erőforrások körébe. Ez lesz a jövő, ez helyettesíti majd a több millió év alatt kialakult fosszilis erőforrásokat. Maga az elképzelés nem rossz, de sok múlik a megvalósítás módján.” Itt nem csak az ördög, de a profit is a részletekben rejlik, s mi rosszabb, azokon múlik, fenntartható lesz a az emberiség jövője. Mindez rendkívül éles kérdéseket vet fel a kiútként javasolt új megoldások, technológiák megítélésében. A legfőbb kritérium csak a globális társadalom és gazdaság egészére számított költséghatékonyság lehetne – helyette ma jól láthatóan az érdekérvényesítő-erő működik. Tény, hogy az olyan fejlesztésekhez, amelyektől igazán áttörő erejű megoldásokat remélünk, rengeteg pénz kell, és az ilyen fejlesztések kiküszöbölhetetlen kockázatai és a megvalósításukhoz fűződő közérdek miatt azok végrehajtói joggal igénylik, hogy ennek igen jelentős részéhez közpénzt kapjanak. Ugyanakkor ostobaság tagadni: ma sincs elegendő tudományunk ahhoz, hogy jól megalapozottan mérhessük fel, az ennyire előre be nem látható fejlesztési pályák közül melyek kínálják a globális közösség számára az optimálishoz legjobban közelítő megoldásokat, és így döntsünk a hatalmas közpénzek odaítéléséről. Itt lép be a gazdaság és a politika bonyolult viszonya.

Lomborg írja idézett könyvében: rá kellene jönnünk, valójában sokkal fontosabb problémáink is vannak, mint a globális felmelegedés. Sokkal súlyosabb probléma az éhezés, a szegénység és a betegség. Ha ezeket megoldjuk, több embernek segíthetünk, méghozzá olcsóbban és biztosabb sikerrel, mint ha dollárbilliókat fordítunk a drasztikus éghajlatpolitikára. Könyve elején kiemeli, hogy erőteljesen gerjesztett hisztéria irányítja a figyelmünket, és az erőforrások felhasználását a globális felmelegedés - jócskán felnagyított - veszélyeire, és az ellene való cselekvés múlhatatlan szükségességére. A továbbiakban majd igen alapos elemzéseknek veti alá ezeket a téziseket, s rendre meg is cáfolja a túlzásaikat. Fűzzük hozzá: a karavánunk ettől még változatlanul ugyanarra halad.

A rohamos technológiai fejlődésünk egyik árnyoldala – leplezni igyekezett, súlyos problémája – , hogy az emberek mind nagyobb hányadát kiszorítja a munka világából, a kenyérkeresetből és a munkával járó szociális életformából. Ugyanakkor, Kempf írja: „A biogazdasági ágazat fejlődését támogatók az új gazdasági rendszert is a szabadpiac elvei szerint kívánják fejleszteni, vagyis a szabályozásoktól nem korlátozott nagyvállalati modell mintájára. Ez azt jelenti, hogy az ipari tömegtermelés módszereit alkalmaznák az élőlényekkel is. Óriás területeken "termelnének" növényeket és állatokat, nagyon kevés élőmunkával, de sok műtrágya, víz, és különféle permetezőszerek felhasználásával. Ez a rendszer erősen pusztítja a biológiai sokszínűséget, a kisparasztságot teljesen kiiktatja a termelők sorából, belőlük vagy mezőgazdasági munkás, vagy még gyakrabban a nagyvárosok nyomortelepeinek lakója lett.” S ha ez önmagában nem kínálna eléggé félelmetes jövőképet, így folytatja: „Ugyanakkor még tovább akarják csökkenteni a "szabályozási költségeket", mint azt az OECD megfogalmazta. (La Bioéconomie à l’horizon 2030: quel programme d’action? – 2009) Ez a logika vezérli a Fehér Ház biogazdasági stratégiáját is, amikor "stratégiai elvárásként" kezeli "a különféle korlátozások lebontásához szükséges szabályozási reformot".” Nos, a szép új világ.! A vállalati működés lényegéből törvényszerűen következik, hogy a cég érdeke, a tevékenységének hozama számára a törvények betartásának keretei között fontosabb az élelmiszerbiztonságnál, és általában a felhasználók biztonságánál. Más kérdés, hogy - akárcsak a globális felmelegedés problematikáját tekintve – itt is ismeretlen vizeken hajózunk, ahol senki sem ismeri a valódi tényeket, az azokra vonatkozó teljes igazságot, és mindenki, akinek hatalmában áll, a maga érdekeit igyekszik érvényre juttatni. Kiemelkedő példa erre a GMO-problémakör. Azt, hogy a génmódosított élőlények hasznosításában mik a valós veszélyek, teljes alapossággal talán még senki sem tudja. Azt annál inkább tudják, akiknek ebben érdekei vannak, hogy egyrészt mekkora üzlet lehetősége van bennük, másrészt az e veszélyekre való hivatkozással hogyan lehet védeni ellenük a meglévő piaci pozíciókat. És: „Az így elképzelt és már meg is kezdett áttérés a biogazdasági rendszerre tulajdonképpen semmit sem változtat azon, hogy továbbra is eszeveszett hajsza folyik az energiáért és nyersanyagokért, amiért, mint az már láttuk, drága ökológiai árat kell fizetnünk.”

És még a harctérről: „Éles törésvonal húzódik az összes ország oligarchái – akár azt is mondhatjuk, hogy világ-oligarchia – és az alávetett népek között. Ez az érdekellentét legalább olyan fontos, mint az Észak és a Dél országait elválasztó törésvonal. (…) A különféle feszültségek felgyülemlése végül lehet, hogy erőszakos megoldáshoz vezet. Az erőszak részben abból fakad, hogy a változások rendkívül gyorsan követik egymást az utóbbi évtizedekben: nőttek az egyenlőtlenségek, ez kiélezte a kirívó, hivalkodó versengést; teret nyert az önző individualizmus és atomizálódott a társadalom; élesen elválik a szegény- vagy nyomornegyedekben, illetve a jól védett villanegyedekben élő emberek sorsa. Így azután terjed a bizalmatlanság, a félelem, ami a civil erőszak melegágya.” Itt bizony globálisan egy mindent eldöntő jelentőségű versenyfutás megy végbe: vajon a növekvő problémák és elnyomorodás okozta feszültségek robbannak, vagy azt megelőzően már sikerül az istenadta népet a nagyüzemi agymosással olyan intellektuális állapotba, olyan értékrend keretei közé hozni, hogy már minden ilyet eltűr.

Kempf egy veszélyesen félrevezető megállapítást is tesz: „a legszegényebbek leépülése közvetlen következménye az elit szegényellenes politikájának”. Ez túl olcsó magyarázat, és rossz következtetésre vezet. Valójában a legszegényebbek leépülésének, és a mind szélesebb alsóbb rétegek leszakadásának sokkal mélyebb okai vannak – különösen a hatalmat jelentő javak kisajátítása. Igen fontos a közvetlen hozadéka a társadalmi instabilitás gyorsuló növekedése is – cui prodest?

Egy újabb kritikus elem: „A "közbiztonsági" piac, vagyis maga az elnyomás húzóágazattá vált, és szép nyereséget termel – piaci részesedése összességében évi 7,5 százalékkal nő.” Itt nagyon is lényegbe vágó kérdés, hogy mire is megy ki mindez? A kialakult viszonyok között a közbiztonsági piac legalább annyira a védekezést szolgálja a társadalmi instabilitás gyorsuló növekedése miatt, mint az elnyomást. Jó kérdés ebben, hogy vajon mennyiben - és miért?? - számít elnyomásnak másokat megakadályozni abban, hogy a társadalom és annak tagjai biztonsága, a létük alapjául szolgáló normái ellen cselekedjenek? Hol a közös optimuma a társadalom jogos érdekeinek és az egyéni szabadságnak, amely a legjobb feltételeket biztosíthatja a fenntartható, és emberséges életformát biztosító fennmaradáshoz? És mivel érhető ez el?

És „De a közbiztonság miatti aggodalom sem képes eltéríteni a lakosság haragját, amit a korrupt elit és a folyamatosan romló gazdasági helyzet okoz. Ezért tesz meg az elit mindent annak érdekében, hogy ezt a haragot az idegenek, a külföldiek ellen fordítsa. Szítják az idegengyűlöletet és a nemzetek közötti ellentéteket is. Azt akarják elhitetni, hogy a bajok forrása külföldön van, a rivális külföldi hatalmak okozzák őket, esetleg a legszegényebbek, a bevándorlók, akik elveszik a hazai dolgozók munkahelyét.” Ebben ismét rengeteget számít, hogy a mai idők messze legerősebb hatalmi eszközével, a csúcstechnológiás agymosással mivé sikerül formálni „a lakosság” intellektuális állapotát. Tény, hogy a gazdasági helyzet folyamatos romlását csak részben okozza az elit korrupciója – minden bizonnyal sokkal nagyobb részben az általa működtetett nyugati termelési mód gyorsan mélyülő válsága, amelynek nyomán mind többen lesznek, akiknek „nem jut kapanyél, (…) ki setét gondok közt henyél”, ahol a globalizáció által keltett globális versenyben mind gyilkosabb a marakodás a szűkülő munkaalkalmakért. S az „elitnek” nagyon nem érdeke, hogy ezt az érintettek így felismerjék – a végén még rossznéven vennék….

Egy újabb végzetes jelentőségű kérdés: „Az oligarchia nagyon jól tudja, hogy már nem összeegyeztethető a demokrácia és a kapitalizmus, mivel a demokrácia a közjót érvényesíti, míg a kapitalizmus az egyéni érdekek kifejezését segíti érvényre.” (Az oligarchia fogalmát Arisztotelész vezette be, a mai – idősebb – generációknak pedig leginkább talán a marxizmus tanításait idézi. Arra, amit itt jelöl, a mai itteni közgondolkodásban más kifejezések is használatosak. A továbbiakban Kempf is felhoz egyet: a nemzetközi pénztőke. – OP) És „A növekedés fenntartásához ma már el kell fojtani a szabadságot.” Nos, feltéve, bár el nem fogadva, hogy az össztársadalmi jóléthez állandó növekedés kell (ami gyilkos ideológia, mert fenntarthatatlan viszonyokra vezet!), így választani kellene a társadalmi preferenciákban a szabadság és a jólét között. Vissza Petőfihez, A farkasok dalához? Ha a társadalom ráeszmél erre a választásra, vajon melyiket támogatja? Ma úgy tűnik, olyan helyzetbe hozzák, amelyben mind kevesebb a választása. Roppant jogos és mindinkább halogathatatlanul időszerű ezért Kempfnek a következőkben idézett tétele, csak épp hol vannak a meghatározó erők, amelyek érvényre juttatják. Azokat látjuk, amelyeknek ellenkezőek az érdekeik. A tétel pedig, amellyel A baloldal és az új jövőkép c. fejezet kezdődik: „A nyugati országok legfontosabb politikai kérdésévé vált annak tudatosítása, hogy le kell mondani az anyagi javak növekedéséről, ha továbbra is jól akarunk élni. Amennyiben erre nem leszünk képesek, akkor minden erőfeszítésünk arra megy majd el, hogy megvédjük magunkat a riválisok elkerülhetetlen támadásai, illetve az egyre súlyosabb környezeti károk ellen.” (Azt most ne feszegessük, mennyire lehet érvényes a politikában a Heisenberg-féle határozatlansági reláció egyfajta analógiája, jelesül, hogy minél alaposabban megfigyelünk egy formációt, annál ellentmondásosabbá válik, hogy a nagy elvek koordinátarendszerében valójában merre is tart.) Az előbbivel szemben: „A jobboldali válasz, vagyis az oligarchia álláspontja kimerül a sokkstratégiában, illetve a biogazdaság koncepcióját tervezik széles körben alkalmazni. Ennek következménye, mint azt már láttuk, az erőszak egyre magasabb és magasabb szintre emelése lesz.” - ezzel küldik le a lejtőn a nyugati világ országait, amint az már tragikus következményeket mutat Dél-Európában.

Tehát, Hans Fallada hajdani nagysikerű könyvének címét idézve, Mi lesz veled, emberke? Kempf a Más világ – a változás útjai c. fejezetét így indítja: „Elkerülhetetlen, ugyanakkor kívánatos is, hogy csökkenjen a nyugati országokban a termékek fogyasztása. (Állj! Ne feledjük, hogy a világ más, emelkedő országaiban is mind többen a fogyasztás növekedésében látják a jólét útját, a Nyugatnak sikerült őket is megfertőznie! A problémát ők is mindinkább súlyosbítják! – OP) De hogyan lehet csökkenteni a fogyasztást úgy, hogy közben ne éljünk rosszabbul, és megőrizzük a gazdag társadalmakban elért jólétet? Ezzel a kérdéssel alapvető politikai problémára kérdezünk rá: a gazdasági növekedés kimondatlanul azt ígérte, hogy a gyarapodás soha nem ér véget, és csak a bőséget kell majd igazságosabban elosztani. Ezzel szemben most már világos, hogy a társadalmat kell teljesen más alapokon megszervezni. Hivalkodás nélküli, józan rendszert kell kialakítani. Ez annyira más, mint az utóbbi fél évszázadban elterjedt fogyasztói társadalom eszméje, hogy nem valószínű, hogy ellenállás nélkül megvalósítható. A nehézségek ellenére meg kell próbálnunk végiggondolni ennek a drasztikus átalakulásnak a lehetséges útjait.” Igen, a cél valóban ígéretes, akárcsak egynémely múltbéli álomképé volt, csak épp az odavezető út…  

Kempf így folytatja „Az egyik lehetséges út a sokkterápia, amely kizárólag a technológiai változásokra épít: az uralkodó osztályok ezt választották, és ezt elemeztük az előző fejezetben. De van egy másik megoldás is: amikor a közérdeket állítjuk előtérbe, és az áruk fogyasztásának visszaszorítását ellensúlyozza a közösségi javak bősége. Ehhez persze átalakítandó a közösségi javak elosztása és a hozzáférés rendje is. A baloldal számára ez nem lesz könnyű döntés. Át vagyunk itatva, mint a nyugati országok lakóinak többsége, a több évtizede agyonreklámozott értékekkel, amelyek beszövik a közös tudatot és világképet. Át vagyunk itatva az egészen szélsőséges individualizmussal, amelyet az ellenfél nélkül maradt gátlástalan kapitalizmus az utóbbi harminc évben szélsőségessé vadított. A baloldalnak döntenie kell az oligarchák konzervativizmusa, vagyis a mai állapotok fenntartása és az ökológiai szempontú politika között.” Ám igazából ez messze nem csak az oligarchák konzervativizmusa. Ahogy a folytatásban fel is vázolja, ez az istenadta nép (nagyon tudatosan belénevelt – OP) értékrendje is, a fogyasztás felmagasztalása! Nehéz lesz róla a szükséges gyorsasággal lenevelni.

Nézzünk bele tehát a mondandó legkeményebb részébe: hogyan tovább? „Egy nem teljesen pesszimista elképzelés szerint csak a teljes összeomlás – az oligarchia egyenesen vezet minket a szakadékba – nyithat utat egy másik politika megvalósíthatóságának. (De ismerős koncepció!! - OP) Akkorra már készen kell lenniük az elképzeléseknek, hogy milyen eszközökkel építhető újra a szétesett társadalom. Ezért sem fölösleges, ha már most megpróbáljuk megfogalmazni a jövőképünket. Alapvetően nem ördöngősség az a politika, amely a jövő kulcsa. Három tengelye van: vissza kell venni az ellenőrzést a pénzügyi rendszer felett, csökkenteni az egyenlőtlenségeket és zöldebbé tenni a gazdaságot.”

Igen, a jövő kulcsa – ezt megvalósítani kb a Legyen világosság! nehézségi fokozata. A koncepció e részéről részletesebben nem szólunk. Tessék elolvasni, nagyon alaposan végiggondolni az abban előadottakat – igazán érdemes. Tény, hogy amit Kempf javasol, az úgy nagyjából halálugrás triplaszaltóval, ám ha sikerül, átviheti az emberiséget a most előtte tátongó szakadék felett. Az jól látszik, hogy kegyetlenül nehéz lehet megvalósítani, és sárkányokkal kell megküzdeni a sikerért. Ám semmilyen ismert tényező sem szól amellett, hogy ez nem sikerülhet! Aligha kétséges, hogy a jelenlegi modus vivendi mind gyorsabban erodálódik, és soká már nem maradhat fent. Ha összeomlik, a romok alá, a szakadékba kerülünk. Ha az emberiségben még van elegendő intellektuális erő és akarat ahhoz, hogy megpróbálja létrehozni a nagy, megmentő váltást, két eshetőséggel számolhat: 1) sikerrel jár, és új eséllyel, életképesebb civilizációban élhet tovább; 2) kudarcot vall, és bezuhan a szakadékba - ahová akkor is kerül, ha nem is próbálkozik megmenteni magát.

Végezetül már csupán néhány további felvetés, különösen nagy horderejű kérdésekben:

„Egyik legmeglepőbb jellegzetessége korunknak, hogy feltalálta a munkanélküliséget, vagyis azt a helyzetet, amelyben a társadalom jelentős része tartósan munka nélkül van. Ez nem csak gazdasági probléma. A munkanélküliség megjeleníti a közösen átélt méltánytalanságot, hiszen a munkanélküli mint egyén tehetetlennek érzi magát, és ezt a közösség is az önbecsülés elvesztéseként éli meg. (…) A kapitalizmus fejlődése tovább súlyosbítja a helyzetet. A termelést egyre gyakrabban robotizálják, még az információáramlást is automatizálják, hogy kiiktassák a munkát. (…) A termelőmunkában megjelenő robotizálás azt jelenti, hogy miután a kapitalizmus radikálisan csökkentette a munkát a mezőgazdaságban, most ugyanerre készül az iparban is, és emellett a lakosság nagy részét közvetlenül érintő szakmunkák kiiktatására, a szakemberek fokozatos leépítésére is. Még élesebben elválik majd a kirekesztettek világa a tulajdonosok és kiszolgálóik világától. Bizton állíthatom, hogy ez a fenyegető változás nem elkerülhetetlen, sőt, meg lehet szüntetni a munkanélküliséget. Mindenki találhat magának hasznos tevékenységet, amelyik biztosítja önálló megélhetését és emberi méltóságát.” (Kiemelés tőlem. S ez bizony legalább is az utópia határát súroló, szerfelett merész állítás! – OP)

Igen erőteljes vonásokkal mutatja be, hogyan rombolják le világszerte az agrárgazdaságban a kis- és középüzemi termelést. Amint írja, „globális szinten, az egyre teljesebb szabadkereskedelem kikényszerítése immár harminc éve teljesen tudatos és voluntarista döntés annak érdekében, hogy meggyengítsék a már egyébként is sérülékeny agrárgazdaságokat.” Ezzel szemben izgalmas programot vázol fel az agrárgazdaság új, fenntartható fejlődési pályára állítására és a munkahelyteremtésre - amihez kell a kereskedelem megreformálása is

Ezzel és az ipar túlélésével kapcsolatos koncepciójában szerepel egy további, ugyancsak nem egykönnyen érvényre juttatható, ugyanakkor sorsdöntő jelentőségű tényező, amelynél ismétcsak az a nagy kérdés, vajon hogyan juttatható érvényre: „a szabadkereskedelem ideológiája nem lesz többé egyeduralkodó, és ez meg fogja változtatni a világkereskedelem szabályait is.”

A mai világunk kőkemény - és abszolút jogos - kritikájával ellenpontozott programnak már csak egy eleméből idézünk ide, azzal a hatalmas sóhajjal, hogy "Bárcsak...!": „Az anyagi javak fogyasztásának csökkenését ellensúlyozza majd a jóléthez legszükségesebb közösségi szolgáltatások fejlődése, mint amilyen az egészség, az oktatás, az idősek ápolása. Ezek épp azok a területek, amelyeket az oligarchia le akar építeni a "kiadások csökkentése" felkiáltással, de ez társadalmilag öngyilkos politika, hiszen például az oktatás az egyik legfontosabb eleme a társadalom jólétének, és minden közösség jövőbeli ereje ebből származik.” Ha ezt elértük, szinte már könnyű lesz megtenni, amire a következő alfejezet címe szólít: „Felejtsük el a GDP-t !

Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén - Ad Astra, 2013

 

Dr Osman Péter ismertetése

Óriási ez a könyv, az emberiség fejlődésének távlatai iránt érdeklődőnek szédítően gazdag és érdekes! Szinte nehéz megmondani, mi lehet/ett/ a nagyobb munka és a nagyobb élvezet: az ebben a szakmája részeként is hivatásszerűen kutakodó szerzőnek összeszedni, rendezni és tovább gondolni, extrapolálni ezt a hatalmas, nagyívű és szerteágazó anyagot, vagy az olvasónak megismerni, megérteni mindezt, mérlegelni Kurzweil következtetéseit és jóslatait, és kialakítani a magáéit. A benne felvázolt, a csúcstechnológiák fejlődési prognózisára alapozott jövőkép messze meghaladja minden képzeletünket, ugyanakkor egy kiemelkedő szakmai pozíciót betöltő innovátornak – Kurzweil a Google fejlesztési igazgatója – alapos mérlegeléseire támaszkodik abban, hogy mi várható a rohamléptekkel haladó fejlődéstől. Ezt összegzi a kötet alcíme: „Amikor az emberiség meghaladja a biológiát”. És egészítsük ki ezt az itt olvashatókból: amikor a technológia újjáalkotja az embert és önmagát. Az agyunk, a technológiáink fejlődési távlatai, és az ezekből kibomló jövőkép mélyreható és alapos (legalább is ilyennek lenni törekvő) elemzéssel feltárva - ez a jövő Csillagösvényének igazi panorámája.

„Ray Kurzweil a legalkalmasabb személy, akit ismerek, hogy megjósolja a mesterséges intelligencia jövőjét. Lenyűgöző új könyvében olyan jövőt képzel el, melyben az információtechnológia olyan mértékben és gyorsan továbbfejlődött, hogy az emberiség képes meghaladni biológiai korlátait - elképzelhetetlen módokon változtatva meg életünket.” – idézi a kiadó Bill figyelmet érdemlő Gates ajánlását.

Műve kulcsfogalmát, a szingularitást így definiálja Kurzweil: „A szingularitás egy jövőbeli korszak, melyben a technológiai változás üteme olyan gyors lesz, a hatása pedig olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul.” És roppant merészen jósol: „A szingularitás lehetővé fogja tenni, hogy meghaladjuk biológiai testünk és agyunk korlátait. Uralkodni fogunk a sorsunk fölött. A kezünkbe kerül a halandóságunk. Olyan sokáig élhetünk majd, amilyen sokáig csak akarunk. Teljesen érteni fogjuk az emberi gondolkodást, és hatalmas mértékben ki fogjuk terjeszteni és tágítani a hatókörét. Ennek a századnak a végére intelligenciánk nem biológiai része billiószor billiószor (nem elírás! – OP) erősebb lesz, mint a támogatása nélküli emberi intelligencia.”

Írásunkban mindebből az összkép egyik vetületére, az emberi lény várható átalakulására összpontosítunk. A helyzetértékeléseihez és jóslataihoz pedig fontos tudni, hogy a kötet a 2006-os kiadás alapján készült.

Néhány idézet e hatalmas elemzésből és a képzelet határait feszegető prognózisból.

„Egyesek kétségbe vonják, hogy a saját gondolkodásunkat alkalmazhatjuk a saját gondolkodásunk megértésére. Douglas Hofstadter mesterségesintelligencia-kutató (l. Douglas R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach: Egybefont gondolatok birodalma – Typotex, http://www.typotex.hu/konyv/douglas_hofstadter_godel_escher_bach - OP) szerint lehet, hogy egyszerűen sorsszerű véletlen, hogy az agyunk túl gyenge ahhoz, hogy megértse önmagát. Nekünk azonban már sikerült modelleznünk az agyunk egyes részeit – neuronokat és fontos neurális területeket –, és ezeknek a modelleknek az összetettsége sebesen nő. Előrehaladásunk az emberi agy visszafejtésében – kulcsfontosságú probléma, amit részletesen tárgyalni fogok a könyvben – azt bizonyítja, hogy igenis rendelkezünk azzal a képességgel, hogy megértsük, modellezzük és kiterjesszük saját intelligenciánkat. Ez fajunk egyedi mivoltának egyik aspektusa: az intelligenciánk éppen a fölött a kritikus küszöb fölött helyezkedik el, ami ahhoz szükséges, hogy a kreatív erő korlátoktól mentes magasságaiba növeljük saját képességeinket – és van szembefordítható végtagnyúlványunk (a hüvelykujjunk), ami ahhoz kell, hogy az akaratunknak megfelelően manipuláljuk a világegyetemet.” ϴ „Gyakran gondolok Arthur C. Clarke harmadik törvényére: "bármely, kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától".A mi varázsigéink a modern világ mágiája mögött rejlő képletek és algoritmusok.” ϴ „A technológiánk fejlődésének sebessége – és ez a technológia megkülönböztethetetlen lesz önmagunktól – ennek a századnak a közepe előtt olyan meredek lesz, hogy gyakorlatilag függőlegesnek fog tűnni. Szigorúan matematikai szempontból a növekedés üteme még mindig véges lesz, de olyan szélsőséges, hogy az okozott változások szinte szét fogják szakítani az emberi történelem szövetét – legalábbis így fogja látni a régimódi biológiai emberiség.” (Kiemelések tőlem – OP) ϴ „A szingularitás egyik szembeszökő következménye a megértésre való képességünk jellegének változása lesz. Sokkal okosabbak leszünk, ahogy eggyé olvadunk a technológiánkkal.” (Vigyázat: az eggyé olvadás szükségképpen azt is jelenti, hogy a technológiánk velünk egyenrangú lesz ennek minden értelmében. S jaj nekünk, ha ezt kevesli!! – OP) ϴ „Két évtizeden belül az emberi agy összes területéről tudni fogjuk, hogyan működik.” ϴ „Ennek az évtizednek a végére rendelkezésünkre fog állni a szükséges hardver, hogy szuperszámítógépekkel emuláljuk az emberi intelligenciát, a következő évtized végére pedig ugyanez személyi számítógép méretű berendezésekkel is lehetségessé válik. A 2020-as évek közepére elkészülnek az emberi intelligencia működő szoftvermodelljei.” (Azt nem tudhatjuk, mi rejtőzik titkos laboratóriumok mélyén, az ismertté vált eredmények szerint viszont ez még késik. – OP) ϴ „Miután rendelkezésre áll az emberi intelligencia teljes emulálásához szükséges hardver és szoftver, számíthatunk rá, hogy a 2020-as év végére a számítógépek átmennek a Turing-teszten, azaz az intelligenciájuk megkülönböztethetetlen lesz a biológiai emberekétől.” ϴ „Amikor a számítógépek elérik ezt a fejlettségi szintet, képesek lesznek egyesíteni az emberi intelligencia hagyományos erősségeit a gépi intelligencia erősségeivel.” (Ez már szinte az új Jelenések Könyve: a számítógépek egyesítik… - OP) ϴ „A DNS-alapú intelligencia eredendően nagyon lassú és korlátolt.” (Ez vagyunk mi! – OP) ϴ „Ennek az évszázadnak a második évtizedére a legtöbb számítástechnikai eszköz nem ilyen téglatest alakú tárgy lesz, hanem el lesz osztva a környezetünkben. A számítástechnika mindenhol ott lesz: a falakban, a bútorainkban, a ruháinkban, a testünkben és az agyunkban.” ϴ „Természetesen az emberi civilizáció nem lesz arra korlátozva, hogy mindössze néhány kilogrammnyi anyaggal végezzen számításokat. A 6. fejezetben meg fogjuk vizsgálni egy Föld méretű bolygó számítási potenciálját, illetve a naprendszerek, a galaxisok és a teljes ismert világegyetem nagyságrendjével összemérhető számítógépekéit.” (Merész, roppant merész! – OP) ϴ „Ahogyan azt látni fogjuk, az az idő, amire az emberi civilizációnak szüksége van a bolygónkon túlra, a világegyetembe kiterjedő számítástechnika – és intelligencia – nagyságrendjének eléréséhez, sokkal rövidebb lehet, mint hinnénk.” (A jós itt bízvást alapozhat arra, hogy nem tudjuk, mit higgyünk.” – OP) ϴ „A Homo sapiens, az első igazán szabad faj, hamarosan felmond a természetes kiválasztásnak, a minket létrehozó erőnek… Hamarosan mélyen magunkba kell néznünk, és el kell döntenünk, mivé akarunk válni." (E. O. Wilson: Consilience: The Unity of Knowledge [Egybehangzás: a tudás egysége], 1998)” (Ezt Minden egybecseng - Az emberi tudás egysége címmel megjelentette a Typotex - http://www.typotex.hu/konyv/edward_wilson_minden_egybecseng - OP) ϴ „Az agy visszafejtésének egyre gyorsuló üteme világossá teszi, hogy nincsenek korlátai az önmagunk – vagy bármi más – megértésére való képességünknek.” (Majd szóljon, aki érti a teljes kozmológia, vagy akárcsak az élet keletkezése minden mozgató erejét! – OP) ϴ „Ahogyan azt az 5. fejezetben tárgyalni fogom, mire meglesznek az eszközeink az emberi agy teljes lemásolására, rengeteg lehetőségünk lesz a XXI. századi testek közül választani úgy a nem biológiai emberek, mint az intelligenciájuk kiterjesztését választó biológiai emberek számára. (Hogy is van ez? „A nem biológiai emberek” vajon milyen minőség alapján lesznek az emberek közé sorolhatók? Mik lehetnek az emberi faj új meghatározó kritériumai? – OP) Az emberi test v2.0 halmazába realisztikus virtuális környezetben létező virtuális testek, nanotechnológiai alapú fizikai testek és még sokféle egyéb test fog tartozni.” (Ha ezt Hieronymus Bosch megfesthetné! – OP) ϴ „"A robotoké lesz a Föld? Igen, de a robotok a mi gyermekeink lesznek."” Marvin Minsky, 1995 (Csekély vigasz! Minsky pedig kognitív tudományokkal, a mesterséges intelligenciával foglalkozó amerikai kutató, a Massachusetts Institute of Technology's Mesterséges Intelligencia Laboratóriumának egyik alapítója. – OP)

Kurzweil ekként összegzi alapfilozófiáját előszavában: „A megfelelő ötlettel még a látszólag megoldhatatlan problémák is megoldhatók. Mindmáig meg vagyok győződve ennek az alapfilozófiának a helyességéről: mindegy, milyen nehézségekkel kerülünk szembe – üzleti, egészségi, kapcsolati problémákkal, vagy korunk nagy tudományos, társadalmi és kulturális kihívásaival –, létezik olyan ötlet, gondolat, eszme, ami lehetővé teszi, hogy felülkerekedjünk rajtuk. Mi több, meg is tudjuk találni ezt az ötletet, amikor pedig megtaláljuk, át kell ültetnünk a gyakorlatba. Ez az imperatívusz formálta az életemet. Az eszmék ereje – már ez is egy eszme.”

Prognózisának merészségére igen jellemzők a következő szavai: „Az ebben a könyvben bemutatott elméletekkel szemben gyakran hozzák fel azt az ellenvetést, hogy ezek az exponenciális trendek előbb-utóbb el kell hogy érjék a határukat, ahogy az általában az exponenciális trendekkel történni szokott. Amikor egy faj új élőhelyre kerül, amire a híres példa az üregi nyulak Ausztráliába telepítése, az egyedszáma egy ideig exponenciálisan nő, ám végül eléri a környezet teherbíró képességének a határát. Bizonyára az információfeldolgozásnak is vannak hasonló határai. Valóban, a számítási teljesítménynek is határt szabnak a fizikai törvények, de addig még lehetővé teszik az exponenciális növekedés folytatódását, amíg a nem biológiai intelligencia billiószor billiószor erősebbé válik a mai teljes emberi civilizációnál, a jelenlegi számítógépeket is beleértve.” Találunk ugyanakkor példát arra is, hogy bölcsebb nem jósolni túl közeli terminusra: „Ennek az évtizednek a végére (ne feledjük, 2006-ban jelent meg a könyve – OP) a számítógépek megszűnnek különálló fizikai objektumok lenni – a képernyők beépülnek a szemüvegekbe, az elektronikát beleszövik a ruháinkba, elhozva a teljes bemerülést biztosító virtuális valóságot. Ekkor az "ellátogatok egy weboldalra" azt fogja jelenteni, hogy belépünk egy virtuális környezetbe – legalábbis a látó- és hallószerveink szempontjából –, ahol közvetlen interakcióba kerülhetünk a termékekkel és az emberekkel, valóságosakkal és szimuláltakkal egyaránt. Noha a szimulált emberek nem fognak felérni a valódiakkal – legalábbis 2009-ben még nem –, eladóknak, ügyintézőknek és kutatóasszisztenseknek jók lesznek. A taktilis (érintő) interfészek lehetővé teszik majd, hogy megérintsük a termékeket és az embereket. Nehéz felismerni a régi téglából és habarcsból álló világ bármely előnyét, amit ne haladnának meg végül a hamarosan beköszöntő, gazdag interaktív interfészek.” S ha a mai ügyféli, vásárlói tapasztalatainkra gondolunk, és arra, hogy a számítógép nem raplis, nem nyűgös, nem utál dolgozni, alig várjuk e világ eljövetelét.

Könyvéről szintúgy elmondja: „Az 1990-es években empirikus adatokat gyűjtöttem az információval kapcsolatos technológiák látszólagos gyorsulásáról, és igyekeztem finomítani a megfigyeléseim mögött rejlő matematikai modelleket. Kidolgoztam egy elméletet, amelyet a gyorsuló megtérülések törvényének neveztem el, s amely arra ad magyarázatot, hogy a technológiai és evolúciós folyamatok miért exponenciális módon haladnak előre. A The Age of Spiritual Machines (ASM) (A spirituális gépek kora) című, 1998-ban írt könyvemben megkíséreltem ábrázolni az emberi életet úgy, ahogy majd akkor létezik, amikor az emberi és gépi tudatosság egybemosódik. Ezt a korszakot valójában a biológiai örökségünk és a biológiát meghaladó jövő közötti egyre szorosabb együttműködés korának tekintettem.

Az ASM megjelenése óta a civilizációnk jövőjén, illetve a világegyetemben elfoglalt helyünkkel való kapcsolatán gondolkodom. Noha nehéznek tűnhet elképzelni a jövő civilizációjának képességeit, melynek intelligenciája óriási mértékben meghaladja majd a miénket, képességünk, hogy az elménkben modelleket alkossunk a valóságról, lehetővé teszi, hogy fontos megállapításokat tegyünk biológiai gondolkodásunk és az általunk jelenleg is teremtett nem biológiai gondolkodás közelgő egybeolvadásáról.

Ezt a történetet szeretném elbeszélni ebben a könyvben. A történetnek az a gondolat az alapja, hogy képesek vagyunk megérteni saját intelligenciánkat – ha úgy tetszik, hozzáférünk saját forráskódunkhoz –, illetve képesek vagyunk felülvizsgálni és kibővíteni azt.”

És:

„Egyre gyorsabban nő azoknak a területeknek a listája, ahol a számítógépek képességei meghaladják az emberét. Emellett a számítógépes intelligencia egykor szűk alkalmazási területei is fokozatosan bővülnek, egyre több tevékenységet ölelve fel. Például ma már a számítógépek elektrokardiogramokat és orvosi képeket diagnosztizálnak, repülőgépeket vezetnek, automatizált fegyverek taktikai döntéseit vezérlik, pénzügyi döntéseket hoznak és hiteleket bírálnak el, és sok egyéb feladatot is átvettek, amik egykor az emberi intelligencia közreműködését igényelték. Ezeknek a rendszereknek a teljesítménye egyre inkább többféle mesterséges intelligencia (MI) integrálásán alapul. Ám amíg egyetlen MI is hibázik bármelyik ilyen területen, a szkeptikusok mindig úgy fognak mutogatni arra a területre, mint a saját teremtményeink képességei fölötti emberi felsőbbrendűség inherens bástyájára.  Ez a könyv viszont amellett fog érvelni, hogy az információalapú technológiák néhány évtizeden belül fel fogják ölelni az összes emberi ismeretet és jártasságot, és végső soron elsajátítják az emberi agy mintafelismerő képességeit, problémamegoldó eszköztárát, illetve érzelmi és erkölcsi intelligenciáját is.”

„A modelljeim azt mutatják, hogy minden évtizedben megkétszerezzük a paradigmaváltás sebességét, ahogyan arra a következő fejezetben részletesen is kitérek. Így gyorsult fel a XX. század a mai fejlődési sebességre. A 2000. évi sebességgel számolva – állandó ütemben – a múlt század egésze alatt tapasztalt fejlődéshez csupán húsz évre lett volna szükség. Ezt a húszévnyi fejlődést aztán tizennégy év alatt, 2014-re ismételjük meg, majd mindössze hét év alatt ismét. Másképp kifejezve, nem százévnyi technológiai fejlődést fogunk tapasztalni a XXI. században, hanem húszezer évnyit (ismét csak a mai fejlődési sebességgel mérve), azaz ezerszer nagyobbat, mint amekkora a teljes XX. századé volt.” Nos, ha azt nézzük, mennyit változott a homo sapiens tudata az elmúlt tízezer év alatt, hogyan követte az anyagi világának fejlődését, akkor meglehetősen elgondolkodtató, hogyan tart majd lépést ezzel az exponenciális gyorsulással.

Szép új világ közeleg? Kurzweil szerint „A szingularitás lesz a biológiai gondolkodásunk és létezésünk technológiával való egybeolvadásának a csúcspontja, aminek eredményeképpen olyan világ születik, amely megmarad emberinek, ám meghaladja biológiai gyökereinket. A szingularitás után nem lesz különbség ember és gép, a fizikai és a virtuális valóság között. Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy mi marad egyértelműen emberi ebben a világban, akkor a válasz ennyi: az, hogy a mi fajunk az, amelyik inherensen fizikai és szellemi hatóköre aktuális határainak a kitágítására törekszik.” No, ez igencsak önkényes, tudományosnak nem tekinthető definíciója az „emberi” minőségnek! És az utolsó mondathoz oda kívánkozik: semmi sem ad okot bíznunk abban, hogy ez így lesz, hogy nem teszik ugyanezt a mesterséges intelligenciák is! Ezt támasztja alá Kurzweil következő állítása is: „Noha a szingularitásnak sok arca van, a legfontosabb következménye az, hogy a technológiánk előbb utoléri, majd nagymértékben meghaladja mindannak a kifinomultságát és rugalmasságát, amit a legjobb emberi jellemzőknek tartunk.” És itt félve kérdezhetjük: mi lesz a legrosszabbakkal? Azokra ugyanúgy érvényes a Turing-teszt! Vajon tényleg fehér-e ez az utópia, vagy legalább is pepita, fekete elemekkel? Hiszen: „A szingularitás lehetővé fogja tenni, hogy évszázados emberi problémákat oldjunk meg, és óriási mértékben felerősítsük az emberi kreativitást. Meg fogjuk őrizni és fel fogjuk javítani az evolúció által ránk ruházott intelligenciát, és közben legyőzzük a biológiai evolúció komoly korlátait. Ám a szingularitás felerősíti majd azt a képességünket is, hogy kiéljük destruktív hajlamainkat, tehát a teljes történet még közel sem íratott meg.” Annál is kevésbé – hacsak nem az oly divatos fekete utópiákra gondolunk -, mert a Turing-teszt logikája szerint a gépeknek is lesznek destruktív és agresszív hajlamai. Miért is ne lennének, ha minket másolnak, belőlünk fejlődnek ki? Különösen kritikus kérdés mindebben, hogy ha valóban létrejönnek az olyan mesterséges intelligenciák, amelyek már átmennek a Turing-teszten, működnek-e majd bennük is ugyanolyan hajlamok, hajtóerők, túlélési mechanizmusok, mint amelyek agresszívvé teszik az embert? Ha ezek a gépek le tudják tölteni az emberi agy intellektuális tartalmát, tudását és képességeit, és a fejlődésük érdekében ezt meg is teszik, nem alakul-e ki evolúciós verseny köztük és az ember között? Mindazok szerint, amit az evolúcióról tudunk, szinte kizárt, hogy ez ne következzék be. Vajon e gépek majd hogyan írják tovább a Terminátort?

„Képes-e a technológiai fejlődés korlátlanul felgyorsulni? Van-e olyan pont, amin túl az emberek nem képesek elég gyorsan gondolkodni ahhoz, hogy lépést tartsanak? A közönséges emberek esetében egyértelműen igen a válasz. De vajon mit érhetne el ezer tudós, akik mind ezerszer intelligensebbek és ezerszer gyorsabbak, mint a mai tudósok (mert alapvetően nem biológiai agyuk sokkal gyorsabban dolgozza fel az információt)? Nekik egy naptári év egy egész évezreddel érne fel. Mivel állnának elő? Nos, részben olyan technológiákkal, amelyektől még intelligensebbek lesznek (mivel az intelligenciájuk kapacitása már nem rögzített). Megváltoztatnák saját gondolkodási folyamataikat, hogy még gyorsabban gondolkodhassanak. Amikor pedig a tudósok milliószor intelligensebbek lesznek, és milliószor gyorsabban gondolkodnak, egy óra egy évszázad fejlődésének felel majd meg (mai mértékkel mérve).” Nos, ez már a klasszikus értelemben vett szingularitás túlsó oldala - az a tartomány, amellyel nem köt össze ok-okozati összefüggés, amelybe ezért nem is láthatunk bele. Az erre vonatkozó feltevések valóban csak találgatások lehetnek. Annál is inkább, mert a természetben minden exponenciális folyamat vagy kifullad, vagy töréshez vezet. Kurzweil azonban azt mondja: „Én a magam részéről nehéznek találtam, bár nem lehetetlennek, hogy túltekintsek ezen az eseményhorizonton, még azután is, hogy évtizedeken át gondolkodtam rajta és a következményein. Mégis az a véleményem, hogy gondolkodásunk komoly korlátai ellenére elég jó az absztrakciós készségünk ahhoz, hogy értelmes kijelentéseket tegyünk a szingularitás utáni életről.”

Könyvében felsorakoztatja a szingularitás megítélése szerinti alapelveit, s ezeket sorban kifejti, elemzi és megkísérli végiggondolni azokat. Közülük csupán néhányat emelünk itt ki, részben-egészben, e szédületes panoráma valamelyes érzékeltetésére.

„A paradigmaváltás (technikai innováció) sebessége nő, jelenleg minden évtizedben megduplázódik.” Ha a fogalmazás – és a fordítás – pontos, ez felvet egy kritikus kérdést. Kurzweil „technikai innováció”-ról beszél. Tudja-e ezt követni a homo sapiens, a társadalmak, az emberiség gondolkodási, szervezeti innovációja? S ha nem, hogyan alakul majd a gyakorlatilag korlátlanul adaptív „intelligens gépek” és a korlátoltan adaptív emberek közötti viszony?

„A nem biológiai intelligencia előnye az, hogy ha egy gép elsajátít egy képességet, akkor nagy sebességgel, optimális pontossággal és kifáradás nélkül képes többször végrehajtani azt.” Továbbá: „S talán a legfontosabb: a gépek rendkívül gyorsan képesek megosztani a tudásukat, szemben az ember nyelvi alapú, nagyon lassú tudásmegosztásával.” És: „A nem biológiai intelligencia képes lesz képességeket és tudást letölteni más gépekről, és végül az emberektől is.” És: „Az internet révén a gépek hozzá fognak férni emberi–gépi civilizációnk összes tudásához, és képesek lesznek elsajátítani ezt a tudást.” Térdre, imához?

„Amikor a gépek szert tesznek arra a képességre, hogy ugyanúgy tervezzék és fejlesszék a technológiát, mint az emberek, csak éppen sokkal nagyobb sebességgel és kapacitással, akkor hozzá fognak férni a saját tervrajzukhoz (forráskódjukhoz), és képesek lesznek módosítani azt.” Ezzel az ember elveszti minden uralmát a dolgok további alakulása fölött! Különösen, mert: „A technológiai változás sebessége nem fog az ember szellemi sebességére korlátozódni. A gépi intelligencia olyan visszacsatolási ciklusban fogja fejleszteni a saját képességeit, amit az emberi intelligencia nem fog tudni segítség nélkül követni.” És ezzel az ember valóban megalkotta a maga isteneit?

„A nanobotok (molekuláris szinten tervezett, mikronokban mérhető robotok) a biológiai idegsejtekkel kapcsolatba lépve ki fogják tágítani az emberi tapasztalás határait azzal, hogy közvetlenül az idegrendszeren belül hoznak létre virtuális valóságot.” Ez már a totális manipuláció és vele az ember feletti totális uralom lehetősége.

„Amint megveti a lábát a nem biológiai intelligencia az emberi agyban (ez már elkezdődött a számítógépes neurális implantátumokkal), a gépi intelligencia exponenciálisan megnövekszik az agyunkban (ahogyan tette azt eddig is), és legalább megkétszerezi a teljesítményét minden évben. (Kiemelés tőlem. És ez száz év alatt 1,26-szor 10³⁰ növekedést jelent! – OP) Ezzel szemben a biológiai intelligencia kapacitása gyakorlatilag rögzített. Ennélfogva intelligenciánkban végső soron a nem biológiai rész lesz az uralkodó.” És „A kép- és hanghullámok manipulálására képes, fogletnek (kb. önszervező nanobotok felhőjének) nevezett nanorobotok el fogják hozni a valódi világba a virtuális valóságok képlékenységét.” S ezzel el is jött az emberi civilizáció vége. Ráadásul: „Fontos megjegyezni, hogy a nanoáramkörök önmaguk konfigurálására is képesek lehetnek.”

„Ahogy az idegrendszeren belüli virtuális valóság a felbontás és a hihetőség tekintetében a valódi valóság versenytársává válik, a tapasztalataink egyre nagyobb része helyeződik át a virtuális környezetekbe.” Helyeződik át oda, vagy onnan származik? Utóbbi ismét a totális manipuláció lehetőségét teremti meg annak számára, ami a virtuális környezetet uralja. És kiváló kérdés, hogy ami erre képes, az minden bizonnyal már nem ami, hanem aki!

„A virtuális valóságban mind testileg, mint érzelmileg más emberek lehetünk. Sőt mások (például a partnereink) más testet választhatnak nekünk, mint amit mi választanánk magunknak (és fordítva).” Vegytiszta horror!

„A gyorsuló megtérülések törvénye (ezt Kurzweil definiálja a könyvben) mindaddig fenn fog állni, amíg a biológiai intelligencia "át nem itatja" ember–gép-intelligenciánkkal a világegyetemben közelünkben lévő anyagot és energiát. Az "átitatás" alatt azt értem, hogy a számítások fizikájáról szerzett ismereteink (kiké is? – OP) alapján optimális mértékben kihasználja az anyag- és energiamintázatokat a számításokhoz. Ahogy közelebb kerülünk ehhez a határhoz, civilizációnk intelligenciájának tovább fognak bővülni a képességei, miközben továbbterjeszkedik a világegyetemben. Ennek a terjeszkedésnek a sebessége hamar el fogja érni az információ utazásának maximális sebességét.” És: „Végül az egész világegyetemet át fogja itatni az intelligenciánk. Ez a világegyetem sorsa. (Lásd: 6. fejezet.) Mi fogjuk meghatározni a saját sorsunkat; nem fogjuk hagyni, hogy az égi mechanikát jelenleg uraló "buta", egyszerű, gépies erők határozzák meg azt.” Ez már nagyon messze túllép a legmerészebb SciFi írók jövendölési bátorságán is. És vajon az intelligens világegyetem összeáll-e valamiféle hiperintelligenciává? Netán az ember-gép hibridek annak lesznek valamiféle hiperneuronjai?

Tehát mivé lészel drága völgyünk? „Sok kutató figyelmeztet az emberi intelligenciánál magasabb rendű nem biológiai intelligencia kialakulásának veszélyeire (a problémára visszatérünk még a 9. fejezetben). (…) A biológiai emberiség szempontjából ezek az emberfeletti intelligenciák hű szolgáinknak fognak tűnni: a szükségleteink és vágyaink kielégítésére fognak törekedni. Ám a nagy becsben tartott biológiai ősök kívánságainak teljesítése csak töredékét fogja lekötni annak a szellemi erőnek, amit a szingularitás fog elhozni.” Vajh miért, milyen alapon meri ezt jósolni ? A mesterséges intelligenciák, amelyek már átmennek a Turing-teszten – hiszen ez a jóslat egyik premisszája –, miért is elégednének meg a szolga szerepével? Ha pedig megelégszenek azzal, már emiatt minőségileg eltérnek az embertől, s ezzel kétségessé válik, valóban átmentek-e a Turing-teszten!

„Az evolúció indirekt módon működik: az evolúció létrehozta az embereket, az emberek létrehozták a technológiát, és az emberek most egyre fejlettebb technológiával igyekeznek létrehozni a technológia új nemzedékeit. (…) A technológia teszi lehetővé a következő evolúciós lépésünk megtételét. A haladás ekkor olyan gondolkodási folyamatokon fog alapulni, amelyek fénysebességgel zajlanak, nem pedig az igen lassú elektrokémiai reakciók sebességével (ez utóbbi vagyunk mi, biológiai lények. – OP).” Ámde: a felvázoltakból minden arra mutat, hogy a biológiai embernek és a technológiának ebben a szimbiózisában a technológiáé lesz a primátus, hiszen az az ember jelenlegi utolsó megmaradt erőssége, az intellektus vonatkozásában is felülmúlja őt, minden másban pedig eleve jobb, és - az ember biológiai lehetőségeivel szemben - szinte korlátlanul fejlődőképes.

Egy újabb hihetetlen szaltó mortále a jóslatban: Kurzweil levezeti, hogy létezhet olyan számítástechnika, amellyel nem jár energiafogyasztás. S így folytatja: „Nehéz eléggé hangsúlyozni ennek a meglátásnak a jelentőségét. A szingularitással kapcsolatban az egyik kulcsfontosságú megállapítás az, hogy végső soron minden fontos dolgot az információfeldolgozás – a számítástechnika – fog mozgatni. A fentiek fényében pedig a jövő technológiájának elsődleges alapja nem fog energiát igényelni.” Ezzel az egyik legkritikusabb korlát kilőve!

S még néhány részlet eme mai Jelenések Könyvéből:

Az emberi agy feltöltése c. fejezetből: „Egy emberi agy feltöltése azt jelenti, hogy a legapróbb részletekig feltérképezzük, majd elhelyezzük az eredményeket egy kellően nagy teljesítményű számítási közegben. Ez a folyamat rögzítené egy személy teljes személyiségét, emlékezetét, ismereteit és élettörténetét.” (A mai informatikai szóhasználattal ez valójában letöltés. S ha ez megvalósul, az beláthatatlan következményekkel jár. Közülük szinte csak a legkisebb az egyén halhatatlansága.  – OP) (…) A legfontosabb kérdés talán az lesz, hogy a feltöltött emberi tudatok valóban mi magunk leszünk-e? Még ha a feltöltés át is megy a személyre szabott Turing-teszten, és megkülönböztethetetlennek bizonyul az eredetitől, akkor is joggal merül fel a kérdés, hogy új személyről van-e szó, vagy a régivel megegyezőről? Végül is az eredeti a feltöltéstől függetlenül még létezhet. Ezekre a nagyon fontos kérdésekre a 7. fejezetben fogok kitérni.” Ugyancsak szinte végtelen új távlatokat nyit, hogy ha – a vázoltak szerint letölthető lesz a teljes személyiség, s ha az egy kibernetikus szerkezetben lakik, amelynek előállítási programja szintén információcsomagban tárolható, akkor a lény – az ember (?) – teljes egészében információcsomagként lesz továbbítható korlátlan távolságra, s legalább fénysebességgel, feltéve, hogy ott meglesz a visszakonvertálás eszközrendszere.

„A XXI. század első felét három, egymást átfedő forradalom fogja jellemezni – a genetika, a nanotechnológia és a robotika forradalma. Ezek fogják elhozni a korábban említett ötödik korszakot, a szingularitás kezdetét. Ma a „G” forradalom korai szakaszában vagyunk. Az élet mögött rejlő információs folyamatok megértése révén kezdjük megtanulni biológiánk átprogramozását, hogy gyakorlatilag megszüntessük a betegségeket, drámaian megnöveljük az emberi képességeket, és radikálisan meghosszabbítsuk az életet.” Ámde: ha „radikálisan meghosszabbítjuk az életet”, akkor még sokkal nagyobb ütemben gyarapodik a Föld népessége, ennek minden problémájával és kockázatával együtt. Ha nem sikerül egyidejűleg gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket teremteni Földön kívüli életterek gyarmatosítására, akkor ez is csak törésre vezethet.

S hogy a fejlődés felvázolt útja új veszélyekkel is terhes, e jóslatot pedig nem a félénk visszafogottság uralja, arra igen jellemzőek a következők: „Noha mindegyik forradalom meg fogja oldani a korábbi átalakulások nyomán keletkezett problémákat, új veszélyeket is magával fog hozni. A „G” leszámol a betegségekkel és az öregedéssel, de egyben alapul szolgál új, biológiailag tervezett vírusfenyegetéseknek is. A teljes mértékben kifejlett "N" képes lesz megvédeni minket minden biológiai veszélytől, de megteremti a saját önszaporodó fenyegetését, ami sokkal nagyobb lesz, mint bármilyen biológiai veszély. A teljesen kifejlett "R" révén meg fogjuk tudni védeni magunkat ezektől a fenyegetésektől, de mi fog megvédeni minket a miénket meghaladó, beteges intelligenciától? Van stratégiám ezeknek a problémáknak a megoldására, a 8. fejezet végén fejtem ki részletesen. Ebben a fejezetben azt vizsgálom meg, hogyan fog kibontakozni a szingularitás a három egymást átfedő forradalom, a "G", az "N" és az "R" révén.”

Eljő-e az elszabadult mesterséges intelligencia apokaliptikus korszaka? „Ha egyszer megszületik az erős mesterséges intelligencia, azonnal továbbfejleszthető lesz, és képességei megsokszorozhatóak, hiszen ilyen a gépi képességek alapvető természete. Amint az egyik erős MI elkezd sok másik mesterséges intelligenciát gyártani, az utóbbiak már képesek lesznek megérteni és továbbfejleszteni a saját felépítésüket, és így gyorsan egy sokkal nagyobb kapacitású, sokkal intelligensebb mesterséges intelligenciává fejlődni, és ez a körforgás akármeddig folytatódhat. Az egyes ciklusok nemcsak hogy egy sokkal intelligensebb mesterséges intelligenciát hoznak létre, de mind kevesebb időbe kerülnek majd, mint az azt megelőző ciklusok, ahogy az már a technológiai evolúciónál (vagy bármilyen evolúciós folyamatnál) lenni szokott. Egyesek azt jósolják, hogy ha egyszer az erős MI megszületik, azonnal elszabadul, és a sebesen fejlődő szuperintelligencia gyorsvonata elhúz a messzeségbe. A saját elképzelésem egy kissé különbözik ettől. Az elszabadult mesterséges intelligencia logikája legitim elképzelés, ám át kell gondolnunk az időkereteket!”

A többit tessék elolvasni. Elhinni – ez szabadon választott gyakorlat. Mérlegelni – szerfelett ajánlatos, mert segít megérteni azt, ami van, s ami majd lehet.