Robert Kagan: MADE IN AMERICA - Avagy kitart-e az amerikai világrend?

Antall József Tudásközpont, 2015

Dr Osman Péter ismertetése

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek. / Milyen hig fejűek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak: űznek / S neki hajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. / Szeretném már magamat utálni. / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni.” - Ady Endre: A Muszáj-Herkules

Fontos könyv, sokban segít érteni a világot, amely itt is szinte mindent meghatároz, cégeknek és embereknek egyaránt. Kezdjük róla az AJTK ajánlójával:
„Robert Kagan most kézben tartott könyve 2012 egyik nemzetközi könyvszenzációja volt, mivel erős érvekkel mutat rá Amerika világban betöltött vezető szerepének eredményeire, és történelmi példákkal támasztja alá, mit kockáztatunk a jelenlegi berendezkedés megváltozásával. A szerző elmélete szerint, ha egy nagyhatalom hanyatlásnak indul, az mindig az általa kiépített gazdasági rendszert, az általa felállított normákat és intézményeket is magával rántja. A II. világháború vége óta az Egyesült Államok neve fémjelzi azt az amerikai világrendnek nevezhető korszakot, mely a demokratikus politikai berendezkedést és a liberális gazdasági rendszert emelte normává. Ezek az elvek ma is ugyanolyan értéket képviselnek, mint hatvan évvel ezelőtt? Valóban hanyatlásnak indult-e az eddig világelső Amerika? Vajon Kína, Oroszország vagy akár egy harmadik régió felé billenhet-e a mérleg nyelve? Érdemes-e megvédeni a jelenlegi világrend eddig elért eredményeit? Ezekre a kérdésekre ad vitára indító válaszokat e kötet.”
Idézik a Financial Timesban róla megjelent véleményt: “Hatásos védőbeszéd az Egyesült Államok világpolitikában betöltött szerepe mellett, egyszersmind érvekkel alátámasztott cáfolata a hanyatló Amerikáról szóló közbeszédnek.”, valamint a The Washington Postban megjelentet: „Kagan könyvének nagy előnye a világos, közérthető érvelés, így az olvasó mindig tudhatja, mely érvekkel szállna vitába, és melyekkel ért egyet.”

Kompetenciáját tekintve, Kagan amerikai történész, a nagynevű Brookings Institution vezető kutatója, külpolitikai tanácsadóként szolgált John McCain elnöki kampányában, szintúgy Hillary Clinton, majd John Kerry külügyminisztériuma Külpolitikai Tanácsadó Testületében. A Wikipedia.com azt írja róla, gyakran az egyik vezető neokonzervatívként jellemzik, ám ő inkább liberális intervencionistaként határozza meg magát.

Néhány idézet a könyvből, elöljáróban:
ϴ „Egy nép felszabadításához ugyanolyan brutális erőre van szükség, mint a meghódításához, és még az erkölcsös háborúknak is vannak erkölcstelen következményei. Sem ember, sem nemzet nem képes a végén tiszta kézzel letenni a háború és a kényszerítés eszközeit.” („Brutális erővel, kényszerítéssel felszabadítani” – sokatmondó beszéd. Különösen, hogy ebben egyértelműen benne van: a felszabadító jobban tudja, minő szabadság kell az így megsegítettnek, mint maga az utóbbi. – OP) ϴ „Winston Churchill cinikus és kétélű bókkal élt, mikor megjegyezte, hogy az amerikaiakra mindig lehet számítani, hogy helyesen cselekednek, de csak miután minden más lehetőséget kimerítettek.” ϴ „Otto von Bismarck, a német egység megteremtője, állítólag azt mondta, hogy Isten vigyáz a részegesekre, a bolondokra, és az Amerikai Egyesült Államokra. Ez igaz lehet arra a világrendre is, melyet az amerikaiak építettek és tartottak egyben, szinte önmaguk ellenében.” ϴ „Az előrébb való eszme nem fog csak azért győzedelmeskedni, mert előrébb való – nagyhatalmakra van szüksége, amelyek képviselik.” (Ebből ismétcsak adja magát az eretnek következtetés: a nagyhatalmak jobban tudják, és mások boldogulására diktálják, mi az „előrébb való eszme”. Így szerették, segítették a világ számukra elérhető népeit a szovjetek is. – OP) ϴ „Egy liberális nemzetközi gazdasági rendszer nem jöhet létre, és nem fenntartható, ha a legerősebb állam(ok) nem áll(nak) mögötte.” (Pusztán logikai alapon is felmerül: ha olyan jó és hasznos az érintetteknek, miért nem áll meg a maga lábán? Még ha kezdetben nem is tűnik eléggé vonzónak, kibontakozva sem eléggé az? Másutt maga a szerző is valamelyest ellentmond ennek. – OP) ϴ „Az amerikaiak általánosságban úgy gondolják, hogy a szabadpiac végül mindig, minden más alternatíva felett győzedelmeskedik, mivel egyszerűen nincs jobb nála.” ϴ „Az Egyesült Államok csak akkor kér jóváhagyást egy katonai beavatkozáshoz, mikor biztos benne, hogy meg is kapja.” ϴ „Az amerikai retorika "multilateralizmus iránti elkötelezettsége" még a hidegháború idején is "többnyire unilateralista törekvéseket rejtegetett".” ϴ „Még ha félre is tesszük azt a kérdést, hogy ki fogja fenntartani a rendet a közös javak terén, akkor is lehetséges, hogy egy új, többpólusú korszak nagyhatalmai még a kellő akarat birtokában sem lennének képesek fenntartani egy szabadpiaci és szabadkereskedelmi nemzetközi rendszert.” (Magyarán: Amerika primátusa nélkül sem rend, sem szabadpiaci és szabadkereskedelmi nemzetközi rendszer nem remélhető – ehhez tartsa mindenki magát! – OP) ϴ „Róma óta töretlenül tartja magát az az igazság, miszerint nem létezhet világrend, ha nincs hatalom, ami fenntartsa, alakítsa normáit, megvédje intézményeit és megóvja gazdasági rendszerének mozgatórugóit.” (Szép kilátás! – OP) ϴ „Könnyen lehet, hogy az Egyesült Államok nem csak a jó szerencséjének köszönheti, hogy egészen idáig képes volt átvészelni a különböző válságokat, és más nemzeteknél erősebben és egészségesebben kilábalni belőlük, míg versenytársai rendre elbuktak. Talán nem vágyálom úgy gondolni, hogy újból sikerülhet neki.” (Már csak az kérdés, kiknek bíztatás ez, és kiknek nem annyira az. – OP)

Bevezetőjében Kagan a következőképp összegzi könyve mondandóját, miután felvezetésül vázolta, milyen következményekkel jártak a korábbi világrendek összeomlásai:
„Kevésbé súlyos következményei lennének vajon a jelenlegi amerikai rend felbomlásának? Most, hogy annyian beszélnek Amerika hanyatlásáról, ez napjaink egyik fontos kérdése. Az általános vélekedés szerint az amerikai dominancia vége nem vonná szükségszerűen maga után a jelenlegi liberális nemzetközi rend végét. Arra számítanak, sőt abból indulnak ki, hogy e rend pozitív elemei – demokrácia, prosperitás, béke a nagyhatalmak között – túlélhetik az amerikai hatalom és befolyás hanyatlását. (…) Ebből kiindulva érdemes megvizsgálni, hogy milyen mértékben függ a mai világrend az amerikai hatalomtól és annak sajátos jellegétől. Milyen hatással lenne a jövőre, ha a nemzetközi rendet többé nem elsődlegesen az Egyesült Államok és a hasonló gondolkodású szövetséges országok alakítanák? Ki vagy mi venné át Amerika helyét? Ráadásul van egy másik, hasonlóan fontos kérdéskör is. Valóban hanyatlik Amerika? Vagy inkább az a veszély áll fenn, hogy a hatalom elvesztésével kapcsolatos indokolatlan félelmeik miatt az amerikaiak szuperhatalmi öngyilkosságba hajszolják önmagukat?”

A Szemle 2014/3. számában mutattuk be Zbigniew Brzezinski Stratégiai Vízió - Amerika és a globális hatalom válsága c. könyvét, amelyet szintén az AJTK adott ki. Kagan e műve – kétségkívül nem véletlenül – erősen összecseng vele. Itt is eléggé nyilvánvalónak és semmiképp sem kifogásolhatónak tűnik, hogy a tekintélyes politikai szakértő ezzel a könyvével szolgálni is akarja országát, erősítve olvasóiban a meggyőződést, hogy a világnak létszükséglete az erős Amerika és annak vezető szerepe a biztonság és az arra támaszkodó fejlődés fenntartásában. Ha így van, a felsorakoztatott elemzéseivel és okfejtéseivel e tekintetben is igen alapos munkát végzett. Szintúgy jól kiérződik, hogy könyvét az amerikai belpolitikában is mozgósító erejűnek szánja, s ebben is jól működhetnek a benne felsorakoztatottak. Épp e feltehető belpolitikai rendeltetésből következhet, hogy innen nézve olykor úgy érződik, meglehetős túlzásba viszi Amerika nélkülözhetetlen és önzetlen szerepvállalásának hangsúlyozását. Ugyan számos vonásban erősen kiemeli az amerikaiak ebbéli kétlelkűségét – Brzezinski ezt kevésbé tette –, ám azt minden kétséget kizáróan egyértelművé teszi, hogy ez az óriás „Muszáj Herkules” nagyon is a javára van a világnak, s az utóbbi, ha jót akar, nem is nélkülözheti.

Elfogult Amerika javára? A maga módján aligha! Könyve nem szűkölködik az USA kritikájában sem, ami attól kétségkívül hiteles és figyelemreméltó, mert egyértelmű a hozzáállása: „érted haragszom én, nem ellened, erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.” (József Attila: Érted haragszom, nem ellened)

Nézzünk kicsit bele a könyvbe, mit mond az nekünk.

„Sok mindent természetesnek veszünk modern világunkkal kapcsolatosan: a széles körben elterjedt szabadságjogokat, a példa nélküli globális prosperitást (még a jelenlegi gazdasági válság ellenére is), valamint a nagyhatalmak közötti háború hiányát. 1941-ben a Föld országai közül csak egy tucat volt demokrácia. Ma száznál is több. 1950 előtt négy évszázadon át a globális bruttó hazai termék (GDP) kevesebb, mint egy százalékkal nőtt évente. 1950 óta ez a szám átlagosan négy százalék, és emberek milliói emelkedtek ki a szegénységből.” Ezzel a szerző lényegében meghatározza az értékrendet és annak fő mutatóit, amelyben a továbbiakban az értékeléseket elvégzi, s amely így mértékadó a következtetéseire is.

„Lehetséges, hogy az általunk látott fejlődés nem az emberi faj evolúciójának szükségszerű következménye, hanem egyedi és talán múló körülmények terméke: egy olyan sajátos nemzetközi hatalmi berendezkedésé, amely egyes világnézeteket előbbre valónak tekint másoknál. Lehet, hogy ha megváltoznának ezek a körülmények, ha eltolódnának az erőviszonyok, akkor a világrend is velük együtt változna. Lehet, hogy a demokrácia nem egyszerűen azért terjedt el száznál is több országban 1950 óta, mert az emberek vágynak a demokráciára, hanem mert a nemzet, amelyet 1950 óta a világ legerősebbjeként tartunk számon, maga is demokrácia. Lehet, hogy az elmúlt 60 év lenyűgöző globális gazdasági fejlődését egy, a világ vezető szabadpiaci gazdasága által alakított gazdasági rend tette lehetővé. Lehet, hogy a békének, amelyben jó ideje élünk, van valami köze ahhoz a hatalmas erőhöz, amely egyetlen ország kezében összpontosul.” Kétségkívül elgondolkodtató felvetések, amelyek megvilágító erejű következtetésekre vezethetnek. Kagan ezzel leszögezi: a fejlődés olyan nemzetközi hatalmi berendezkedés eredménye, amely egyes világnézeteket előbbre valónak tekint (s amint fentebb idéztük, a globális közjó érdekében erővel is érvényre juttat). Ámde a kép teljességéhez érdemes abba is belegondolni, hogy a technikai és gazdasági fejlődés már a 20 sz. első felében is erőteljesen gyorsult, amikor a liberális demokrácia messze nem ilyen mértékben volt meghatározó a világban, és felettébb gyors volt a még nem demokratizálódott "kistigrisekben", továbbá a Párt vezetése alatt konszolidálódott Kínában.

„Az első világháború kitörésével azonban a tartós béke és a terjedő liberalizmus kora – az európai civilizáció kiteljesedésének ígérete – megszakadt, átadva helyét a hipernacionalizmus, a despotizmus és a gazdasági zűrzavar korának. A demokrácia és a liberalizmus egykor oly bíztató térnyerése megtorpant, majd visszájára fordult, és egy maréknyi ostromlott demokráciát hagyott maga mögött, aggasztó túlerőben lévő, fasizálódó és totalitárius szomszédok árnyékában. A világ hirtelen tele lett ragadozó hatalmakkal, élükön diktatórikus vezetőkkel.” A látlelet pontos, a végtelenül gyászos következményeket mindannyian ismerjük, s máig is megszenvedjük. Ám a történteket aligha lehet megérteni, s még kevésbé lehet létfontosságú tanulságokká feldolgozni, ha nem tárjuk fel, miért fordultak el a népek és az emberek az ígéretes liberalizmustól és demokráciától, adták oda magukat a sötét erőknek. Valamelyes magyarázattal Kagan is szolgál: „Úgy tűnik tehát, hogy az emberek nem csak szabadságra, önállóságra, kibontakozási lehetőségekre és elismerésre vágynak. Ha nehéz idők járnak, ugyanígy igénylik a biztonságot, a rendet és azt, hogy valami nagyobb, magasztosabb dolog részének érezhessék magukat, amely felülírja a függetlenséget és az individuumot – és e szükséget az autokrácia gyakran jobban kielégíti, mint a demokrácia. Az emberek továbbá hajlamosak a győztesek felé húzni, az 1920-as és 1930-as évek demokratikus és kapitalista országai pedig gyengének tűntek a szemlátomást erőtől duzzadó fasiszta rezsimek és a sztálini Szovjetunió mellett.”

„Az amerikai rend”-ről:
„A történészek kétségkívül úgy fognak hivatkozni a második világháború végétől egy egyelőre ismeretlen pontig tartó időszakra, mint az "amerikai világrend" korára. Ennél azonban konkrétabb értelemben is beszélhetünk amerikai rendről. Nem csak arról van szó, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi rendszer legbefolyásosabb tényezője. Mai világunk legfontosabb tényezői – a demokrácia nagymértékű terjedése, a prosperitás, a tartós nagyhatalmi béke – közvetlenül és közvetetten is az Egyesült Államok hatalmára és befolyására vezethetők vissza. (Tiszta beszéd – ismét értékválasztás mentén! – OP) Nincs másik ország, amely képes lett volna olyan hatással lenni a világra, mint Amerika, ugyanis nincs másik ország, amely rendelkezik vagy valaha rendelkezett az Amerikát meghatározó sajátos tulajdonságokkal.” (Az emberben azonban felüti a fejét a kisördög, és a nem is oly távoli múltból dúdolni kezdi: „Nincs a földön gazdagabb, szebb ország / Minden ember érzi, hogy szabad.” A Cirkusz c. szovjet film dalszövege, 1938 – OP)

Szerfelett érdekes a folytatás: „Ezen tulajdonságok némelyike roppant könnyen azonosítható. Amerika sajátos földrajzi helyzete, kapitalista gazdasága, demokratikus kormányzati rendszere és hatalmas katonai ereje együttesen olyan nemzetközi rendet hoztak létre, amely nagyon másként festene, ha egy másik, más jellemzőkkel leírható ország rendelkezett volna az Egyesült Államokéhoz mérhető befolyással.” Itt azért két kérdés is megkísérti az olvasót. A megnevezett tulajdonságok még nem hoznának létre és tartanának fent erőnek erejével is nemzetközi rendet – ehhez kell valami további is, ami erre a késztetést adja. Másrészt, a "demokratikus kormányzati rendszert" illetően maguk az amerikaiak adnak képet arról, hogy a kampányok költséges volta miatt mekkora szerepet játszik a választásokban a pénz, mennyire függ a meg- és újraválasztás a pénzzel támogatóktól.

Meglehetősen csúszós pálya a nemzetkarakterológia. „Kevésbé könnyen megfogható, de az amerikai világrend megértése szempontjából ugyanolyan fontos tényező az amerikai nép összetett nemzeti karaktere. (…) Általánosságban az amerikaiak pont olyanok, mint bárki más: egyszerre önzők és nagylelkűek. Ugyanakkor más népekhez képest jobban meghatározzák őket egymásnak ellentmondó ösztöneik és a világban játszandó szerepükkel kapcsolatos ambivalens érzelmeik. Az amerikaiak erőteljes nemzeti mítoszok mentén gondolkodnak, amelyek egyszerre inspirálják és félrevezetik őket.”

Egy, a külvilágra különösen nagy hatású vonás ebben a háborúk indításához való viszonyuk. „Gyakran idézik John Quincy Adams híres mondását, miszerint az amerikaiak nem mennek "külföldre legyőzendő szörnyeket keresni". Ha valaki mégis rámutat, hogy márpedig pontosan ezt tették számos alkalommal, akkor "vonakodó seriffként" jellemzik magukat, aki inkább csizmájával az asztalon újságot olvasgat, amíg valami kellemetlenkedő banda – imperialista japán, náci, szovjet kommunista, iszlám dzsihádista – be nem lovagol a városba, arra kényszerítve a seriffet, hogy leporolja puskáját. Ahogy egy prominens politikus néhány éve megjegyezte, "az Amerikai Egyesült Államok soha nem azért háborúzik, mert úgy tartja kedve. Csakis azért háborúzunk, mert muszáj." De ez az önkép, bármennyire is őszinte, igen távol áll a valóságtól. Mióta az Egyesült Államok nagyhatalommá vált a 19. század végén, az amerikaiak több tucatszor folyamodtak erőszakhoz – és csak nagyon ritkán nem lett volna más választásuk.” Itt a háborúik felsorolása következik, és „Tették mindezt számos okból: hogy megvédjék magukat a távolból leselkedő veszélyektől, hogy megóvják gazdasági érdekeiket, hogy megelőzzék mások lemészárlását, hogy ellenálljanak az agressziónak, hogy szembeszálljanak a zsarnoksággal, hogy támogassák a demokráciát. Az amerikaiak minden más népnél nagyobb mértékben tekintenek úgy a háborúra, mint a külpolitika elfogadott, sőt elengedhetetlen eszközére. Kevés ország van ma (és egyikük sem demokrácia), amely annyira rajong múltbéli és jelenlegi katonai hőseiért, mint az amerikaiak.” És „Nem küldetéstudat vezérli őket. Ugyanakkor soha nem is tudták teljesen levetkőzni demokratikus énjüket, demokratikus lelkiismeretüket és azon meggyőződésüket, hogy az ő különleges ügyük Benjamin Franklin szavaival élve "az egész emberiség ügye". Amerikainak lenni annyit tesz, mint odaadóan hinni abban, amit az amerikaiak – és csakis az amerikaiak – az "életformájuknak" hívnak. Mivel alapító elveiket egyetemesnek vélik, az összes többi népet ugyanazzal a merev mércével mérik. Ez a roppant ideologikus világkép azt sugallja számukra, hogy minden nem-demokratikus kormány eredendően illegitim.” (Kiemelések tőlem – OP)

Sajátos összegzésként: „Ha külpolitikáról van szó, az amerikaiak már-már skizofrén módon csaponganak a végletek között. Kelletlenek, majd agresszívek; elalszanak az indítógombnál, de bizsereg az ujjuk a ravaszon; közömbösek, majd megszállottak, majd megint közömbösek. Felelősségtudat vezérli őket, aztán frusztrálja és megijeszti őket a magukra vállalt felelősség terhe. Nem meglepő módon gyakran pont az eredeti céljukkal ellentétes hatást érik el a világban. Azt mondják, stabilitást akarnak a nemzetközi viszonyokban, de gyakran pont ők rúgják fel leginkább az egyensúlyt. Hirdetik a nemzetközi intézmények és jog erényeit, majd szinte gondolkodás nélkül ignorálják és sértik meg őket. Forradalmi hatalmat képviselnek, de status quo hatalomként tekintenek magukra. Azt akarják, hogy békén hagyják őket, de látszólag képtelenek másokat békén hagyni. Viselkedésükkel rendre meglepik a világot, de közel sem annyira, mint önmagukat.” Önmagukat??

Szintúgy sajátos – talán nem kevéssé eufemisztikus – értékelés, feltehetőleg elsősorban belföldi fogyasztásra: „A valódi Amerika tétova, és még akkor is távolságot akar tartani a világ többi részétől, amikor a saját kezével alakítja azt. Ezzel szövetségeseit gyakran frusztrálja, ellenségeit összezavarja, de egyben kevésbé félelmetes hegemón is. Ezek a tulajdonságok nélkülözhetetlennek bizonyultak több mint hatvan évvel ezelőtt, amikor az Egyesült Államok az Európával való gazdasági és stratégiai szövetség megerősítésével lefektette a mai liberális világrend alapjait. Most, hogy Európa ideje már állítólag lejárt, és beléptünk az "ázsiai évszázadba", könnyű elfelejteni, hogy világunk – az a politikai, gazdasági és stratégiai rendszer, ami Ázsia fejlődését is lehetővé tette – a második világháború utáni Európa romjaira épült. És csakis azért épülhetett fel, mert az Egyesült Államok megoldást talált Európa megoldhatatlan problémájára.” „Lefektette a világrend alapjait”, „Ázsia fejlődését is lehetővé tette”, „Megoldást talált” - szinte már bibliai képek…

A II. világháború utáni világrendről: [Amerika vissza akart húzódni] „Az európaiak azonban nem akartak harmadik erő lenni (Tudták ezt vajon ők maguk is? – OP), és hamar kiderült, hogy egyedül nem is lettek volna képesek rá. Azt akarták, hogy "amerikai katonák" álljanak őrt "köztük és a Vörös Hadsereg között", és tartsák kordában az újjáéledő Németországot. A NATO szövetség inkább volt Európa ötlete, mint Amerikáé: egyfajta felkérés az európai országok részéről, hogy az Egyesült Államok "terjessze ki birodalmi ernyőjét fölébük", melyet Amerika csak vonakodva fogadott el.” Innen nézve jelentősen árnyalja e képet, hogy „az európaiak” itt azokat az országokat és népeket jelenti, amelyeket nem engedtek át a szovjet birodalomnak. És: „Az Egyesült Államok erővel, valamint Nyugat-Németország, Olaszország, Japán, Ausztria és Dél-Korea tartós megszállásával biztosította a demokrácia fennmaradását.”

A csavaros logika gyönyörű példája: „Az Amerika és Japán közti szoros biztonsági függés az Egyesült Államok németországi szerepét is segít megérteni. A régió legagresszívebb hatalmától elvették a lehetőséget a további agresszióra, így az népének hatalmas energiáit inkább a gazdasági fejlődésbe, a technológiai innovációba és a nemzetközi kereskedelembe fektethette.” Borzongató ennek mentén belegondolni, hogy száguldana a technológiai fejlődés, ha Amerikától vennék el hasonlóképp az említett lehetőséget.

S a kiteljesedés: „Az Amerika által létrehozott európai és ázsiai stratégiai együttműködések a liberális világrend pilléreivé, a globális gazdaság motorjává, a terjeszkedő demokrácia szívévé, valamint a világháborúk és az előző évszázadban elterjedt nagyhatalmi konfliktusok elsődleges gátjává váltak a hidegháború során. A hidegháború alatt Amerika köré kiépülő önjáró liberális rendszer idővel gazdaságilag, katonailag és politikailag is túl erőssé vált fő versenytársa, a Szovjetunió, az oroszok által létrehozni kívánt világméretű kommunista rendszer számára. Az amerikai rend lett az uralkodó világrend. Moszkva korábbi csatlós államai lelkesen csatlakoztak "a Nyugathoz", lehetővé téve napjaink liberális világának kibontakozását.”

További meggondolkodtató érvelés: „Mivel magyarázható a 20. század utolsó negyedében látott demokratizálódási folyamat tartós sikere? Bizonyára nem a világgazdaság stabil növekedésével és a szabadság, az önállóság és az elismerés iránti általános vágyódással. Ezek fontos összetevők, de önmagukban nem elegendők. (…) A választ a hatalom és az eszmék globális elrendeződésében kell keresni. A nemzetközi hangulat az 1970-es évek közepe után egész egyszerűen befogadóbb lett a demokráciák számára, és elutasítóbb az autokratikus rendszerekkel szemben, mint korábban.” Itt megjelent egy különösen jelentős és furcsán ismerős tényező: „a nemzetközi hangulat”. Világos, hogy folyamatok, történések igazolására rendeltetett, ám vajon kik fejezik ki és hogyan, kik mérik s ítélik meg és hogyan, és milyen legitimációval? Mennyivel legitimebbek, mint akik korábban Isten nevében uralták és kormányozták a világot? Alaptalanul emlékeztet-e ez arra, midőn errefelé a népek békeakaratáról beszéltek nekünk?

Ismét a nézőpont jelentősége: Ahogy a szovjet emberek nagyon sokáig hittek a rendszerükben, bizonyára amerikai nézőpontból jól megáll, hogy „A demokratikus normák terjedése nagymértékben annak volt köszönhető, hogy a világ legerősebb országa elkötelezte magát e normák iránt.” Kívülről, kritikusabban nézve már talán oda kívánkozik, hogy ebben nem csak a normák, de azok erőteljes terjesztése iránti elkötelezettségnek volt nagy szerepe.

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt,10.34) „A harmadik demokratizálódási hullám 1974-ben kezdődött Portugáliában, ahol a "szegfű forradalom" egy félévszázados diktatúrának vetett véget. Ahogy Larry Diamond demokrácia-szakértő is megjegyezte, ez a forradalom nem csak úgy megtörtént magától. Az Egyesült Államok egyes európai demokráciákkal karöltve "komoly erőfeszítéseket tett a demokratikus pártok támogatására", amely kulcsfontosságúnak bizonyult. Az ezt követő másfél évtizedben az Egyesült Államok számos eszközzel, köztük katonai beavatkozással segítette világszerte a demokratikus átalakulásokat és a már meglévő, törékeny demokráciák megmaradását. (…) Huntington becslései szerint nagyjából másfél évtized leforgása alatt Amerika támogatása "kulcsfontosságúnak bizonyult a Dominikai Köztársaság, Grenada, El Salvador, Guatemala, Honduras, Uruguay, Peru, Ecuador, Panama és a Fülöp-szigetek demokratizálódási folyamatainak szempontjából, és hozzájárult Portugália, Chile, Lengyelország, Korea, Bolívia és Tajvan demokratikus átalakulásához".”

Újabb tiszta beszéd a posztszovjet Kelet-Közép-Európáról: „Akik a NATO, majd később az Európai Unió tagjai akartak lenni, tudták, hogy minderre esélyük sincs, ha nem bizonyítják a demokrácia iránti elkötelezettségüket.” Ez netán azt sugallná, hogy a demokratizálódás számukra nem is annyira a felismert jó, nem a cél volt, hanem az erősebbhez való csatlakozás ára?

Többszörösen is érdekes tétel: „Az arab világban tapasztalható forrongásra adott amerikai válasz jól illusztrálja, hogy az amerikaiak még átfogó tervek vagy akár szándék nélkül is a demokrácia felé billenthetik a mérleg nyelvét. (…) Az Egyesült Államok eredeti célja nem a diktátorok megdöntése volt, de végül mindkét esetben úgy érezte, hogy az eltávolításukat követelő nép oldalán a helye. E váratlan döntések nyomán az Amerika által képviselt erő döntő tényező lett az arab politikai zűrzavar keretét képező regionális és nemzetközi környezetben.” Végül is, Kagan maga mondta az előzőekben, hogy Amerika nem tűrheti, hogy más népek helytelen rendszerek alatt éljenek, márpedig számukra minden, az ő mércéjük szerint nem demokratikus kormány eredendően illegitim. A végkifejletet még csak félve várjuk.

„A demokrácia térnyerése mindazonáltal az amerikai világrend egyik alapvető jellemzője. Még ha időnként sérültek is az amerikaiak bizonyos érdekei, kárpótolta őket az a tény, hogy általánosabb érdekeik egy békésebb világban és egy nyitottabb gazdasági rendszerben érvényesülhettek. Bizonyítható, hogy két demokrácia között ritkább a háború, és hogy a politikailag liberális kormányok nagyobb valószínűséggel preferálják a liberális gazdasági rendszereket.” Ki tagadná, hogy a liberális gazdasági rend sokkal nyitottabb a tőke és a külföldről jövő verseny számára, ez pedig Amerika érdekeit szolgálja? S miért is ne törekedne erre?

Őszinte szavak a jelenlegi liberális gazdasági rend történetét tárgyaló részben a szabad piacról: „A szabad piacra és kereskedelemre épülő gazdaságot nem mindenhol vették át önkéntesen és hálásan. Lehet, hogy az amerikaiak (ahogy előttük a britek is) úgy hiszik, hogy a szabadpiaci és szabadkereskedelmi rendszer a gazdagodás lehetőségét hozta el a fejlődő országoknak, de ahogy egy kutató megjegyezte, "a lehetőségeket" ettől még gyakran "rá kellett erőltetni a vonakodó partnerekre. […] A szabad kereskedelem az erősek politikája."” (Kagan gyakran él a „megjegyezte” fordulattal, végjegyzetben viszont pontosan megadja a forrást. Kiemelés tőlem – OP)

Újabb izgalmas fejtegetést indít Kagan a következőkkel: „Figyelemre méltó, sőt elképesztő, hogy az amerikai szuperhatalmat minden hibája, túlzása és kudarca ellenére ilyen mértékben elfogadja és megtűri a világ jelentős része. Mi több, Amerika roppant erejét egyes országok nemcsak, hogy megtűrik, de egyenesen igénylik, üdvözlik, szövetségükkel növelik, és meglepően gyakran legitimálják is a NATO-hoz és az ENSZ-hez hasonló multilaterális szervezetekben és más, kevésbé hivatalos koalíciókban. Történelmi tekintetben páratlan jelenségről van szó.” Ennek fordulatai közt írja: „Valójában azonban az Egyesült Államok nem mindig érezte úgy, hogy törvényekhez vagy intézményekhez kellene igazodnia – még akkor sem, amikor a kérdéses törvényeket és intézményeket ő maga hozta létre. (…) Ráadásul az amerikaiak, bár elviekben általában elkötelezettek a multilateralizmus mellett, nem is nagyon engedik, hogy szövetségeseik vagy az ENSZ-hez hasonló szervezetek korlátozzák őket.”

Most pedig „ugorgyunk”, oldalak tucatjain át e furcsán tagolatlan szövegű könyv új fejezetet nyitó a nagy kérdéséig: „Most akkor valóban hanyatlik az Egyesült Államok?” „Bár már halványan látszanak egy lehetséges új világrend körvonalai, még mindig egy olyan rendszer biztonságából kémleljük a horizontot, amelynek legfőbb formálója továbbra is az Egyesült Államok. A kérdés csak az, hogy vajon meddig tart mindez? Hanyatlóban volna az Egyesült Államok? Ha igen, akkor elkerülhetetlen ez a hanyatlás, vagy az Egyesült Államok és más országok képesek lehetnek még megállítani?” A részletes elemzésből csupán két kicsiny de nagyon fontos töredéket hozunk ide. „Az új évezred első éveiben a legtöbb megfigyelő hanyatlás helyett még Amerika maradandó fölényéről beszélt. (…) Ilyen drámai mértékben megváltoztak volna pár év alatt az Egyesül Államok relatív hatalmának alapjai? Nincs szó ilyesmiről.” És „A katonai kapacitás is számít, ahogy azt a korai 19. századi Kína is megtanulta, és ahogy azt Kína mai vezetői nagyon is jól tudják. E tekintetben pedig az Egyesült Államoknak továbbra sincs párja. Magasan a valaha volt legerősebb állam, a más országok hadseregeihez viszonyított katonai erejében pedig nem ment végbe hanyatlás – legalábbis egyelőre.” Itt talán nem alaptalanul horgad fel valamelyes kétely Kagan szavainak igaza iránt. Már a vietnami háború is megmutatta, Afganisztán, Irak még erősebben, hogy rendkívül erőteljesen változik a háború művészete, és az amerikaiak sokkal kevésbé sikeresek a mai nem-hagyományos hadviseléssel szemben, különösen, ha az modern (városi) gerilla harcmodort, s inkább, ha öngyilkos módszereket alkalmaz. Alapállásukból következően eszköztelenek az olyan harcmodorral szemben, amelynek az alapja, hogy nem számít az emberélet. A polgári lakosság védelmének alapelve miatt nehezen küzdenek Mao-ce Tung híres és nagyon sikeres stratégiájával: „a hadsereg úgy él a népben, mint hal a vízben”. S úgy tűnik, katonai teljesítményük növelését erősen fékezi a hagyományos rettegésük attól, hogy a hadseregük, vagy általa az állam a szerintük elfogadhatónál nagyobb hatalomra tesz szert.

Újabb gondolatmenet nyitánya Amerika hegemóniáját illetően: „De mi a helyzet a "többiek felemelkedésével", vagyis az olyan államok egyre növekvő gazdasági jelentőségével, mint Kína, India, Brazília és Törökország? Felemelkedésük nem Amerika hatalmából és befolyásából vesz el? A válasz az, hogy attól függ.”

A végkövetkeztetés lenyűgöző címe: „Ez egy csodálatos világ(rend)”. Belőle idézünk:

„Az amerikaiak és az általuk lakott világ szempontjából egyaránt nagyon is fontos, hogy az Egyesült Államok elkezd-e hanyatlani az elkövetkezendő két évtizedben, vagy még kétszáz évig megmarad mostani domináns szerepében. Talán, ha az amerikaiak tisztábban látnák, hogy mi jöhet az amerikai világrend után, akkor jobban hajlanának rá, hogy tovább küzdjenek és megóvják az általuk létrehozott világot, vagy legalábbis biztosítsák, hogy a rendszer esetleges változásai ne ássák alá azt a rendet, amelynek ők és mások olyan sokat köszönhetnek.” Most nem időzünk „az általuk lakott világ” és a „mások olyan sokat köszönhetnek” szófordulatoknál. Viszont az amerikaiaknak tényleg ijesztő jövőt kell látniuk ahhoz, hogy összeszedjék magukat, s „tovább küzdjenek és megóvják az általuk létrehozott világot”?

„Ha hirtelen úgy tűnne, hogy az Egyesült Államokra már nem lehet ugyanolyan nyugalommal rábízni a meglévő rend védelmét, akkor a rend bomlásnak indulna. Lehet, hogy egyesek roppant vonzónak találnának egy ilyen gyengébb Amerikát, de ha az Egyesült Államok nem lenne képes a segítségükre sietni égető szükségük idején, akkor máshová kellene fordulniuk a biztonságuk reményében. Az amerikaiaknak tehát ismét el kell dönteniük, hogy milyen szerepet kívánnak maguknak a világban – és az ilyen választási helyzeteket ki nem állhatják. A múltból kiindulva valószínű, hogy a döntés sok habozás, tétovaság és kétely árán születik majd. Lehet, hogy a végén úgy döntenek, hogy eddigi szerepük túlságosan is költséges volt. Azonban amikor a különböző költségeket mérlegelik, fel kell tenniük maguknak a kérdést: megéri fenntartani az amerikai világrendet?”

Panta rhei: „A tudomány és technológia, a kommunikáció, a közlekedés és a számítástechnika vívmányai új viselkedésformákat és új gazdasági berendezkedéseket szülnek, csakúgy, mint a fizikai környezet változásai. A nemzetközi kapcsolatokban az országok közti, illetve az országok és a nem állami szereplők közti hatalommegoszlás folyamatosan változik. Manapság emberek egy kis csoportja nagyobb kárt tud okozni egy erős országnak, mint korábban. A jövőbeli új technológiák azonban lehet, hogy újból mások előnyére tolják el majd az egyensúlyt. (…) A világnak és vele együtt az Egyesült Államoknak is alkalmazkodnia kell az újhoz.”

Az egyértelműen mozgósító erejűnek szánt záró sorok:
„Nem szabad azonban hagynunk, hogy a változás annyira elbűvöljön minket, hogy ne lássunk meg néhány alapvető és időtálló igazságot – a hatalomról, az emberi természetről, valamint a különböző hiedelmek és a hatalom világrendeket formáló kölcsönhatásáról. Nem azért kell tisztában lennünk történelmünkkel, hogy a múltba kapaszkodhassunk, hanem hogy megérthessük, mitől olyan egyedi saját korunk. Az Amerika által felépített világ minden hibája és nyomorúsága ellenére is egy figyelemre méltó rendellenesség az emberiség történetében. Egy nap talán majd nem lesz más választásunk, mint nézni, ahogy a semmibe vész. De ma még van választásunk.”