Dr Osman Péter ismertetése
Mint minden igazán jó műnek, ennek is több tartalmas olvasata
van. Nagyon érdekes aszerint olvasnunk, milyen is volt valójában az a nemzet,
amelyet sokan itt, Közép-Európában nemrég még a szó legjobb értelmében vett úri
társadalom ideáltípusának, a legelegánsabb, mértékadó mintának tekintettek. Itt
és most azonban számunkra fontosabb a válasz, amelyet arra a kérdésre ad, mi és
hogyan teszi nemzetté az emberek egy nagy, heterogén halmazát, s méginkább
hogyan teszik ezek nemzetté magukat. Azoknak, akiket ez érdekel, javasoljuk
elébe olvasni Illyés Gyula híres tanulmányát: Ki a magyar. Szavai sokban
erősítik a nagyon befolyásos konzervatív angol filozófus megállapításait.
Illyés mondja: „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a
hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más
jelenű néptől. Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára
hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné. Minden nép közösség - jó
magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.” Scruton ugyan a gyökerek
feltárásának részeként szellemes, ám kíméletlen módon tárja elénk az „angolok”
identitás keresését és annak furcsaságait, ám végül is lényegében igen hasonló
következtetésekre jut. A különbség, hogy Illyés az irányfényt kereste a
közösségi gondolkodáshoz, Scruton viszont sokkal inkább - és sokkal több
iróniával - a részben valós, részben idealizált közösség letűnésének okait.
Persze, Illyés írása mindössze 36 oldal, Scruton tanulmánya 190 oldallal sokkal
részletesebb és részletezőbb.
Tőle, innen: „Az angolok különleges vonása, hogy pontosan
tudják, kik, de azt már nem, hogy mik. Válságos
pillanatokban elvont eszméket idéznek meg. Birodalmuk ’pillanatnyi elmezavarban’
született, vagyis nem politikai tervek szerint, hanem olyan magánvállalkozások
nyomán alakult ki, amelyben a skótok, az írek és a walesiek egyenlő súllyal
vettek részt: ez már nem angol, hanem brit birodalom volt. Az alattvalói hűség
tárgya azonban még a legdicsőségesebb korban is Anglia maradt. (...)
legkönnyebben Anglia, az anyaország tűnt meghatározhatónak. A meghatározás
azonban a birodalom összehúzódásával fokozatosan értelmét veszítette, az angolok
pedig lassan és bizonytalanul felülbírálták az önmagukról alkotott képet, más
európai népekhez hasonlóan nemzetnek tettetve magukat. De melyik nemzetnek? Hát
nem britnek...” „Anglia mindenekelőtt olyan hely, amelyet szokások
szentesítenek. Az angol viszonyok között kifejlődött patriotizmus hasonló a
régi rómaiakéhoz, amennyiben nem a ’faj’, hanem az anyaország felé irányult.
(...) a bevándorlókkal szemben [ma] megnyilvánuló ellenérzés nem a rasszizmus
eredménye, hanem a szülőföld ősi tapasztalatának megszűnéséből származik, annak
a varázslatnak az eltűnéséből, amely a hazát a biztonság és a vigasz földjévé
tette.” „Az angolok világa a rituálék, az egyenruhák, a precedensek és a
hivatalok világa volt. Az intézmények nem csupán egy feladat ellátását, hanem
egyúttal az összetartozás egy formáját is jelentették. A monarchia az angolok
számára nem a politikai hatalom egyik formáját jelentette, hanem (...) egy
kísérletet, amelynek célja, hogy itt és most megjelenítsük a hatalom mindazon
titokzatos eszméit és a hozzá kapcsolódó történelmi jogokat, amelyek nélkül
egyetlen hely sem válhat szülőfölddé.” „Az otthon dolgai nem szorulnak
magyarázatra. (...) Az angolok egyik legfigyelemreméltóbb vonása éppen az, hogy
milyen kevéssé igénylik a magyarázatot a szokásaikra és intézményeikre.” „Az
otthon az a hely, ahol azok lehetünk, amik lenni szeretünk. Tiszteld a
rituálékat és a háztartás isteneit, s minden másban szabad kezet kapsz. Az
angolok különcsége rögvest magától értetődik, ha figyelembe vesszük, hogy saját
világukban otthon és biztonságban érzik magukat.” „Az ország társadalmi rendje
szinte teljes egészében magánkezdeményezésekre épül. Iskolák, egyetemek,
helyhatóságok, kórházak, színházak, fesztiválok, sőt katonai alakulatok
ugyanarra a történetre tekintenek vissza: egy közösségi lelkületű amatőr
létrehozott egy alapítványt, meghatározta az alapszabályt, vásárolt egy
épületet székhelynek, majd az egészet kurátorokra vagy a koronára bízta; az
állam - ha egyáltalán, akkor is - csak a folyamat legvégén került a képbe, hogy
biztosítsa a fennmaradását és fejlődését annak a munkának, amelyet maga sohasem
kezdeményezett volna. Ez az angol út. A hivatalos ügyintézéshez való viszonyt
Angliában az az általános meggyőződés tükrözi a legjobban, miszerint: ha
valamit meg kell tenni, arra én magam vagyok a megfelelő ember.”
Scruton itt módszeresen végig veszi az angol jellemet, a
közösség személyként való kezelésének angol sajátosságát, az angol vallást,
jogot, társadalmat, kormányzatot, kultúrát. Elemzését még élőbbé és ezzel
érdekesebbé teszi, hogy ő még beleszületett annak a világnak a végnapjaiba,
amelyről beszél, és mondandóját személyes élményeivel színezi. Hitelét emeli,
hogy célja nem a ma divatos tagadás, az új értékeknek a régebbiek fölé emelése,
hanem a tények és a mozgatóerők őszinte, nyílt, lényegretörő feltárása, nagy
empátiával annak vizsgálata, hogyan alakult ki a „vidám, öreg Anglia”, vagy
annak ideálképe, mi volt mögötte, s hogyan tűnt le.
Zárjunk az ő szavaival. „Anglia: arculat, szokások és
intézmények, vallás és kultúra, amint azt az előző lapokon sorra vettem. Szinte
mind halott. (...) Helyénvaló, ha az angol civilizáció örökösei megőrzik
erényeinek és eredményeinek emlékét, és tudják, mindez mit jelentett.”
Mi pedig tanuljunk mindebből.
