Norman Mailer: MOONFIRE Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja

Norman Mailer: MOONFIRE - Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja - Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése
A száraz tények: 1969. július 20-án az USA Apollo űrprogramjának keretében az Apollo 11 teljesítette Kennedy elnök ambíciózus ígéretét, Amerika nagy álmát, és ember lépett a Hold felszínére. A Holdra-szállást szolgáló, a NASA által megvalósítandó Apollo programot 1961 májusában jelentették be. Kennedy 1961-ben tűzte ki célul a Kongresszusban tartott beszédében, hogy az USA még az évtized lejárta előtt embert juttat a Hold felszínére, s onnan épségben vissza is hozza a Földre. Az idáig vezető út nem volt sima, és nagyon nem volt olcsó - az árába még emberéletek is bekerültek. A program keretében űrhajósok elsőként az Apollo 1 fedélzetén repültek volna a világűrben, azzal a feladattal, hogy Föld körüli pályán kipróbálják a majdani holdraszállás „anyahajójaként” szolgálni hivatott Apollo űrhajót. 1967. január 27-én azonban az indítópadon álló Apollo-űrhajóban próba közben halálos baleset történt: egy rövidzárlat következtében tűz ütött ki a tiszta oxigénből álló légkörű kabinban, és a legénység (Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee) életét vesztette. Ezt ember nélküli kísérleti repülések követték, és az Apollo 7 lett az első űrhajó, amely 1968 október 11-én három űrhajóssal a fedélzetén 163-szor sikeresen megkerülte a Földet. Az embereket a Holdra vezető út következő nagy lépését az Apollo 8 tette meg: űrhajósokkal a fedélzetén a Holdhoz repült, azt megkerülte, és sikeresen visszatért a Földre. Az Apollo 10 ismét űrhajósokat vitt a Holdhoz, akik a holdkomppal gyakorolták a holdraszállási manővert, 15,6 km-re megközelítették a holdfelszínt, de nem szálltak le. Űrhajójuk a visszaindulás előtt 31-szer kerülte meg a Holdat. Ezt követte az Apollo 11 sikere, Neil Armstronggal (a küldetés parancsnoka), Buzz Aldrinnal (a holdkomp pilótája) és Michael Collinssal (a parancsnoki kabin pilótája), amellyel lezárult az akkori két versengő szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió közötti űrverseny egy döntő szakasza.
Az Apollo 11 talán a legfényesebb csillag az űrkutatás egén. S ahogy a világunkat alkotó ele-mek nagy része szupernovák kohóiban jött létre, hasonlóképen a modern eszköztárunk nagy hányadát a katonai célú kutatás-fejlesztéseknek, köztük, némi eufemizmussal - vagy meglehe-tősen átlátszó álcázással - szólva, az űrtechnológiai kutatásoknak köszönhetjük.
A Holdraszállás több vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű. Mindenekelőtt és -felett, az ember első ízben tudta megvetni a lábát egy másik természetes égitesten. Az ebben megtestesülő tudományos és műszaki teljesítmény nagysága önmagáért beszél. S bár a 20. század második felében már mindinkább körülvették az embereket a hétköznapi életükben is a mindenkori csúcstechnológiák termékei - ill. azok polgári „leszármazottai” -, valószínűleg semmi más nem hívta fel a figyelmüket ennyire látványos, megragadó és nyilvánvaló formában a modern tudományban és technikában rejlő óriási lehetőségekre.
Az akkor még igencsak felszabdalt nemzetközi színtéren kiemelkedő jelentőségű volt az is, hogy az Apollo 11 sikerével az USA minden látható tény szerint visszavette az elsőséget az űrversenyben a Szovjetuniótól - ma már azt is tudjuk, hogy véglegesen. Nyilvánvaló az is, hogy milyen hatással volt ez a polgárainak az országuk iránt érzett megbecsülésére, amelyet a hatvanas évek igen sokakban igencsak megtépázott. S ma már tudjuk azt is, hogy a kikényszerített fegyverkezési verseny - annak látható homlokterében pedig az űrverseny és a csillagháborús fenyegetés - volt a fő eszköz abban, hogy az USA meg tudta törni az akkori nagy ellenfél, a sokban több mint potenciális ellenség, a Szovjetunió erejét, ami végül is elvezetett az utóbbi összeomlásához. Az Apollo 11 sikere, Neil Armstrong híres mondásával a „nagy lépés az emberiségnek” nagy lépés volt ezen az úton is. Az már egy más - nagyon is súlyos - kérdés, hogy mit tesz egy szuperhatalommal, ha úgy érzi, immár fenyegető versenytárs nélkül ül a világ trónján, és mit tesz a polgári célú kutatás-fejlesztéssel, ha mögötte nem állnak a geostratégiai versenyek és feszültségek által hajtott, erőltetett ütemű katonai fejlesztések teljesítményei. Mintha napjainkra a kutatás valamelyest meg is feled-kezett volna égi kísérőnkről, új jelentést adva Radnóti sorainak: „Ki fog néked, hold, szerenádot adni, / Hisz ma a bolondok ölnek, csalnak, / Éji zenét a Pénznek adnak… / A józanok, - a józanok meg bolondabbak, / Mint régi nagy bolondok. / Ki fog a holdnak ma szerenádot adni. (Radnóti Miklós: A bolond és a hold)
Mailer műve az emberiség egyik nagy hőseposzának sajátos megfogalmazása. Hőseposza az embernek és az ő modern technikájának, hiszen mi lehetne kényesebb kettejük viszonyában, mi tehetné szélsőségesebben próbára az ember bátorságát és a technikába vetett bizalmát, mint az, hogy három űrhajós rábízza életét egy rakéta-monstrumra, hogy az elvigye őket a Holdig, és épségben vissza is hozza, kettejük pedig ezen felül még egy törékeny kis szerkezet-re is, hogy az leszálljon velük a Hold felszínére, és vissza is vigye őket az űrhajóra. Minden előzetes felderítés ellenére is, a Nyugalom tengerében kijelölt leszállóhelyük valójában az ismeretlenség óceánjában úszott, hiszen ember a Holdon addig nem járt.
E történet nagyban a kockázatról szól, amelyet az ember azzal vállal, hogy egy űrhajóra bízza az életét, s amely messze túlszárnyal minden mást, ám a holdkomppal történő utazás kockázata még azt is sokkal felülmúlja. Ha a holdkomp cserbenhagyja utasait, senki sem segíthet rajtuk. Már az is a modern ember és a modern technika hallatlan és szinte felülmúlhatatlan csodája volt, hogy az Apollo 13 legénysége minden balszerencse ellenére épségben vissza tudott térni a földre. Több mint valószínű - és Isten ne adja, hogy ki kelljen próbálnunk! -, hogy ha a leszállt holdkomp meghibásodik, nem csikarható ki esély utasai kimentésre. A kötet idézi Michael Collins, a holdraszállás során a Hold körüli pályán keringő parancsnoki kabin pilótájának szavait: „Ha valami gondjuk van a Holdon, én semmit sem tehetek... Ők is tudják, én is tudom, és tudja a küldetésellenőrzés is, hogy van olyan üzemzavar, amikor egyszerűen nem tehetek mást, begyújtom a hajtóműveket, és nélkülük térek haza”. S ha belegondolunk, nehéz megmondani, ki járt volna rosszabbul, ha ez meg-történik: a két űrhajós, aki örökre ott marad a Holdon, vagy Collins, akinek már mindvégig azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy ott hagyta őket. Armstrong pedig, midőn a felszállás előtt sajtótájékoztatón megkérdezték, mik a terveik arra az esetre, ha a holdkomp nem tudna felszállni a Hold felszínéről, előbb nagyon emberi, majd nagyon professzionális választ adott: „Nos, erre nem kellemes gondolni.” és „Úgy határoztunk, hogy nem gondolunk rá, amíg nincs itt az ideje.”
A Vince Kiadó ajánlójából idézve, „A 20. század egyik legnagyobb íróját, Norman Mailert a LIFE bízta meg, hogy tudósítson a Holdra szállásról.” Aligha van objektív mérce annak megítélésére, ki számíthat „egyik legnagyobb” írónak. Tény, hogy Mailer a 25 éves korában megjelent nagysikerű könyvének, a Meztelenek és holtaknak erőteljes, nemegyszer cizelláltan brutális lényegláttatásával hívta fel magára a figyelmet. E kötet tekintetében jelentőséggel bír, hogy a főiskola után a Harvard Egyetemen repülőmérnöki tanulmányokat folytatott (aeronautical engineering - l. http://en.wikipedia.org/wiki/Norman_Mailer). Újságírói munkásságát az Encyclopaedia Britannica úgy jellemzi, hogy a tényeket a regények módján, az egyéni látásmód gazdagságával és a képzelet összetettségével tárja az olvasó elé. Kétszer is elnyerte a Pulitzer díjat, s megkapta az évente kiadott, az év legkiemelkedőbb minőségű, ame-rikai szerző által írt és amerikai kiadónál megjelent könyvét kitüntető Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award). Így nem meglepő, hogy megkapta ezt a megbízatást, és az sem, hogy e művét korántsem pusztán az események hűséges leírására összpontosító krónikaként, hanem „kobzán a dal magára vall” öntörvényű irodalmi alkotásként írta meg - ám rögtön meg kell jegyeznünk, hogy benne a pontos, részletes, korrekt krónika is maradéktalanul megtalálható.
Mailer itt hatalmas, gótikus katedrálist épített szavakból, s azt gyakran barokkos díszítésű mondatokkal leírt, rengeteg részlettel tölti ki. Mindent elmond a tényekből, amit összeszedhe-tett ill. megtapasztalhatott, és azok felvonultatása mellett szentel nem kevesebb teret annak, hogy írói eszközeivel is bemutassa az eseményeket, történéseket körülvevő hangulatokat, megidézze a küldetés egész légkörét, szellemét. Olykor meglehetősen messze el is kalandozik a közvetlen tárgytól, és lírai leírásokba, máskor filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, s az amerikai élet olyan sötét zugaiba, amelyek inkább csak földrajzilag kötődnek az Apollo 11 nagy útjához. Történetmondásának meghatározó fogása, hogy a krónikásról, akinek szemén át láttatja az eseményeket és azok környezetét, valamint hátterét, harmadik személyben szól - beszédes neve Vízöntő -, és vele mondatja el, hogy ő mit érez és mit gondol minderről. Az eredményt, az ebből született beszámoló milyenségét így összegzi a mindig korrekt és meg-bízható Vince Kiadó ajánlója: „Senki sem ábrázolta úgy az embereket, a hangulatot és a gépezetet, mint Norman Mailer.”
Enyhén szólva is rendkívüli élményt kínál a hatalmas album képanyaga. Az eseményeket több száz kiváló, a NASA archívumaiból, folyóiratokból, valamint magángyűjteményekből származó fénykép idézi fel, köztük bámulatos csillagászati felvételek, képek az alkalmazott technikáról, és természetesen a Küldetés emblematikus képei. Közülük sok először ebben a kötetben jelent meg. A bennük elénk táruló jelenetek skálája is igen széles. A képek megidézik az odáig vezető út számos jelenetét, fontos szereplőket, a felkészülés pillanatait, sok bravúros felvétellel a technikai részleteket, a kilövésre váró emberek hangulatát, a diadalmas visszatérést, és természetesen magának a holdutazásnak a képeit.
Aki megírta a Meztelenek és holtakat, aligha tekinthet el attól, hogy az űrprogram technikája az ördög nyoszolyájában fogant. A régi római mondásnak, hogy a pénznek nincs szaga, na-gyon ideillő modern változata, hogy a megszerezhető fontos technikának sincs bűze, amint azoknak sem, akik azt elhozzák. Mailer a beszámolójában nyomatékosan kitér az USA űrprogramjának második világháborús német gyökereire. Reflektorfénybe állítja a szakmai teljesítményével méltán legendás Wernher von Braunt, a náci rakétafegyverek atyját, akinek 1945-ben sikerült ötezer (!!) alkalmazottat és családjukat az oroszok elől amerikai hadifog-ságba menekíteni úgy, hogy vitték magukkal a dokumentumok egy részét is. Von Braun az USA űrkutatási programjának - akkoriban minő kedves eufemizmus az interkontinentális, majd az űrbéli fegyverkezésre! - is olyannyira kiemelkedő alakjává vált, hogy Vízöntő szerint az átlagos amerikai akkoriban az egész rakétaprogramban csak az ő nevét ismerte.
Az indítás előtti sajtótájékoztatón von Braun így összegezte az ember Holdra szállásának fon-tosságát: „Szerintem ugyanolyan jelentős pillanat, mint amikor az evolúció során a vízi élőlények kimásztak a szárazföldre.” Majd így folytatta: „Amit a holnapi útban keresünk, az valóban a kulcs földi létünk jövőjéhez. Kiterjesztjük az emberi elmét. Kiterjesztjük ezt az Isten adta elmét, és kinyújtjuk ezt az Isten adta kezet a legvégső határáig, és ezáltal az egész emberiség gyarapodni fog. (...) Amit elértünk, amint Neil Armstrong kilép a Holdra, egy egészen új lépés lesz az emberi evolúcióban.” Ez utóbbi szavak nyomán pár nappal később Vízöntő - írja Mailer - el is gondolkodott Armstrong híres mondásának - „Kis lépés ez...” - eredetéről. Von Brauntól idéz a kötet egy kulcsmondatot az egész program sarkalatos törvényéről is: „Az ideális a száz százalékos titoktartás lenne, és mindaz a pénz, amelyre szükségünk van. Amikor a Kreml ballisztikus lövedékeket akar, azt mondja a tudósoknak, hogy tartsák a tervet, és nem érdekli a hírverés. Itt (...) a képviselőknek hinniük kell abban, amit csinálunk, de ez addig nem történik meg, amíg a közvélemény nem hisz bennünk.”
Mailer történetmondását a kötet rengeteg idézettel, interjúk, nyilatkozatok, sajtóban megjelent cikkek részleteivel, a repülési naplóból, s szintúgy szakértők kommentárjaiból vett részletekkel és egyéb tényanyagokkal teszi az Apollo 11 küldetésének még pontosabb és részletesebb krónikájává. Visszautalva az USA űrprogramjának gyökereire, így olvashatjuk egyebek közt, hogy von Braun a texasi Fort Blissbe került, ahol már működött a Hermes-projekt, amelynek keretében rendbehozták és összeszerelték a német raktárakból elhozott rakétákat. A floridai Canaveral-fokon újonnan megalapított nagy hatótávolságú gya-korlóbázisról elsőként egy Bumper V-2-t indítottak. Ez volt az első kétlépcsős rakéta, amely a V-2 és a WAC Corporal rakéta összeépítéséből jött létre, s az első ember alkotta tárgy, amely kilépett az űrbe.
Az idézetek közt szerepel Richard Nixon értékelése: „A teremtés óta ez a világtörténelem legjelentősebb hete (a U. S. S. Hornet hadihajó mentőcsapata a küldetés 8. napja, 18. perce 18. másodpercében erősítette meg a sikeres vízreszállást), mert a történtek eredményeként a világ örökre kitágult.” Jó, mondhatjuk, így kell beszélnie egy politikusnak, hogy növelje országa teljesítményének tekintélyét. Ám az amerikai televíziós újságírás egyik legnagyobbja, Walter Cronkite is ekként fogalmazta meg a közmegítélést az indulás napján: „Azt hiszem, ez a nap szolgált életünk legnagyobb történetével... Hírt adtunk a II. világháborúról (...) és az azóta bekövetkezett konfliktusokról, az államfők változásáról. De nem hiszem, hogy ezzel bármi is felérne...
S hogy mi tette mindezt lehetővé, micsoda technikai teljesítmények szárnyán teljesült az Apollo 11 hősies útja és történelmi küldetése, arról is a részletek, tények, adatok, s nem utolsó sorban a dokumentáció értékű képek gazdag tárházát találjuk e kötetben.