2016. augusztus 30., kedd

Glenn Hubbard–Tim Kane: EGYENSÚLYBAN - A nagyhatalmak gazdasága az ókori Rómától a modern Amerikáig


Antall József Tudásközpont, 2016


Dr Osman Péter ismertetése


Kitart-e a nyugati civilizáció, vagy a letűnt birodalmak sorsára jut? Mi lehet a sorsdöntő ebben? Mitől tűntek le a korábbi birodalmak, és mit tanulhatunk e bukásokból, hogy elkerüljük a magunkét? A közgazdász szerzők új megközelítéssel kínálnak erre választ – a birodalmak működésének és hanyatlásának makrogazdasági és ökonometriai elemzésével. A legfőbb, amit kiolvashatunk belőle: már Róma óta a hatalmat nem a tábornokok nyerik meg, hanem a technológiák, beleértve a gazdaság működtetésének technológiáit is!

Alaptételük, hogy a birodalmak bukását nem külső erők okozzák, hanem a gazdasági egyensúlyzavaruk, főként, ha a döntő működési tényezőt, az intézményrendszert a fejlődés biztosítása helyett a politikai érdekek szerint alakítják. „A viszonylagos nagyhatalom elleni kihívás nem azt jelenti, hogy a felemelkedő ellenfelek versenyeznek az elégtelen erőforrásokért. Hasonlóképpen, nem az a veszély számít, hogy a vezető hatalom túlterjeszkedik, vagy az energiáit nem a megfelelő arányban osztja szét a katonai kiadások és a gazdasági befektetés között. Mi elvetjük ezeket az elképzeléseket. A történelem inkább azt mutatja, hogy a nagyhatalmak akkor vesztik el a vezető szerepüket, amikor már nem ostromolják tovább a technológiai határokat.” „A nagy civilizációkra leselkedő egzisztenciális fenyegetést nem annyira a kapu előtt álló barbárok, mint inkább a belső, önmaguk okozta gazdasági egyensúlytalanság jelenti.” (Kiemelések tőlem. Idézetek a könyvből, s onnan vesszük a továbbiakat is.)

Caveat „Nincs olyan tökéletes gazdasági szabályegyüttes, ami garantálná a növekedést.” Ezzel csak maradéktalanul egyetérteni lehet – ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szabályok ab ovo használhatatlanok lennének, hanem hogy mindig esetenként kell megválasztani az adott feltételek és célok rendszerében várhatóan optimális eredményt hozó szabályegyüttes elemeit, és azt folyamatosan finomítani a lentebb is említett "próba-hiba" módszerével. Királyi út csak a bukáshoz van! A szerzők megfogalmazásában: „Igaz, soha nem lesz tökéletes intézményi modell, mivel a közgazdaságtan még mindig teszteli az új szabályokat a gazdasági fejlődés "fegyverkezési versenyében". Ennek ellenére sok ország beleesett abba a csapdába, hogy azt higgye: a törvényei optimálisak. Nyugat-Európa legtöbb állama például már nem próbálja megreformálni a gazdaságát, helyette az eurózónán belüli "harmonizáló" szabályozásokra koncentrál. Ez a tendencia pedig egy valódi kihíváshoz vezet: a politikai intézmények stagnálni fognak, és lehetetlenné teszik a gazdasági evolúciót.”

Expozíció „Ez a könyv nem birodalomról szól, hanem az emberi történelem nagyhatalmainak gazdasági adatairól és tényeiről. Olyan szerzőkre támaszkodunk, akik e témát kiemelkedő vezetők, hatalmas hadseregek és nagyszerű kultúrák narratívájaként fogták fel. Mindnyájan halandók voltak. Megszámlálhatatlan tudósnak hála, a mi nemzedékünk minden korábbinál jobban megérti ezt a rejtvényt. Amit a jelen kötetünkkel megpróbálunk adni, az a szakterületünk, a közgazdaság különleges tartományából következik, amely a természeténél fogva a világot a legkevésbé természetes módon látja. Mi "kínálatot" és "keresletet", "ösztönzőket" és "kényszereket" látunk a piacokon, s nem csupán az áruk és a szolgáltatások számára, hanem piacokat látunk a presztízs, a biztonság és a politikai hatalom számára is. (Huncut vagy ostoba, aki tagadja ennek igazságát! – OP) (…) A katonai vereség, természetesen, a nagyhatalmak hanyatlásának záróköve, ám a történelem összekeveri az okot az okozattal. Visszariad attól, hogy olyan prózai tényezők döntik el a jövőt, mint valuták, adóslevelek, valamint termelékenységi ráták. Ám legalábbis egyetért abban, hogy a nemzetek sorsáról az igazságot nem a kardok, s nem az ekék jelentik, hanem a kettő kombinációja.” (Kiemelés tőlem – OP)

A történelem megörökítése a civilizációk kezdetétől fontos szerepet játszik. Kezdetben valószínűleg az emberi lét rejtélyének magyarázatához tartozott – hogyan és miért vagyunk itt –, később már társadalomformáló erővé és hatalmi tényezővé is vált, utóbbiként legitimáció fontos eszközévé is. Innen van, hogy „akié a jelen, azé a múlt”, s így „nehéz a múltat előre látni!” Tudományos igényű elemzését arra használták és használják ma is, hogy segítsen megérteni a társadalmak működését, a modern idők kezdetétől pedig már mindinkább összekapcsolják a közgazdaságtannal is: a megtörténtek tükrében vizsgálva, hogyan működik a társadalom anyagi alapját adó gazdaság, és hogyan irányítható e gazdaság működése a társadalom vezetőinek igényei szerint (ami természetesen igen fontos hatalomtechnikai kérdés is). Aligha alaptalan azonban az állítás, hogy miközben a közgazdaságtan mindig is igyekezett a folyamatok időbeli alakulásának elemzésére (magyarán a történelemre) támaszkodni, a történelemtudomány egészen a legújabb időkig kevésbé használta fő eszközeként a részletekbe menő közgazdasági elemzéseket.

A közgazdász szerzők, illő szerénységgel így folytatják mondandójuk bevezetését: „A jelen kötet megírásának egyik fő indítéka az volt, hogy gazdasági szemüvegen keresztül végigtekintve a világtörténelmen, feltárjuk azt, hogy a magatartási tényezők összességében miként idézték elő a nemzetek közötti egyensúlyhiányt. A történelem ilyen jellegű megközelítése nem teljesen új, és a módszerei sem fejlődtek ki teljesen, ám mi úgy véljük, hogy a társadalmi tényezők számbavétele legalább annyira fontos, mint a puszta hatalmi mátrixok alkalmazása.”

A szerzőkről, csak dióhéjban. Glenn Hubbardról, a Columbia Egyetem honlapján hosszan sorolt fontos pozícióiból: 2004 óta a Graduate School of Business dékánja, 1994 óta annak gazdasági és pénzügyi professzora, 2007-től a FED New York gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 1999-2004 az Egyetem Entrepreneurship Program-jának társigazgatója, 2004-2006 a Congressional Budget Office gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 2001-2003 az Elnök Gazdasági Tanácsadó Tanácsának elnöke, 2001-2003 a Fehér Ház Nemzeti Gazdasági Tanácsának és Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja, 2001-2003 az OECD Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke. Kitüntetéseinek igen tekintélyes listájáról itt nem idézünk.

Tim Kane a Stanford Egyetem Hoover Intézetének (Institution) közgazdász-kutatója. Az Egyetem honlapja kiemeli, hogy kétszer szolgált a Kongresszus Egyesített Gazdasági Bizottsága vezető közgazdászaként. Tudományos publikációi felölelik a startup cégek révén történő munkahelyteremtés, a gazdasági növekedés, az USA politikájának, külügyeinek és nemzetbiztonságának kérdéseit.

Új módszer a gazdasági hatalom mérésére

„Mihelyt a közgazdaságtan szemüvegén keresztül tekintünk a történelemre, soha többé nem nézhetünk hátra. A történelem sokkal több lesz, mint személyiségek drámája, s politikai döntések olyan meglepő ritmusát tárja elénk, amelyek visszatekintve irracionálisnak tűnnek. E könyv egyik témája az, hogy a politikai intézmények gyakran túlságosan lassan idomulnak a változó gazdasági realitáshoz. A mi könyvünk annyiban jelent pluszt, hogy új módszert kínál a gazdasági hatalomnak a mérésére, amit olyan sűrűn használunk a napi érintkezésben, de soha nem határozták meg világosan, hogy mi is az. Megvizsgáljuk, hogy egykor életerős társadalmak miként válnak politikailag és gazdaságilag pangóvá – s nem inkább azt, hogy egyáltalán miként növekednek. A kötet nagy része a hatalmi, mindenekelőtt a nagyhatalmi gazdasági egyensúlytalanságot tárgyalja.”

A vizsgálódás alaptétele „Birodalmak és nemzetek gyakran úgy veszítik el az egyensúlyukat, hogy közben nem értik meg a háttérben mozgásban lévő tektonikus gazdasági erőket. Másfelől, uralkodók időnként képtelenek alkalmazkodni még úgy is, hogy megértik ezeket az erőket – e tekintetben kísérteties és lenyűgöző párhuzamot mutatnak napjaink nagyhatalmaival.” „A nyugati demokráciákra jellemző stagnálás első pillantásra határozottan különbözik a történelem birodalmainak az összeomlásától. A Kr. u. 13-ban létezett Róma és a 2013-as Amerika összehasonlítása érdekes, de nem kell túlságosan komolyan venni. Róma végül is birodalom volt. A történelmet mi úgy értelmezzük, hogy a "modernnek az [ókoritól való]" eltérésébe vetett túlzott magabiztosság mindössze egy újabb közös tünet. A nagyhatalmak hanyatlása majdnem mindig egy adott séma alapján történik: a stagnálás belső természetének tagadása, a hatalom központosítása, valamint a jövő "feláldozása" a jelenben folytatott túlzott költekezéssel.”

Ennek megfelelően, a vizsgálódásaikat és elemzéseiket a szerzők a jelenben indítják – elvégre arról áll rendelkezésre a legtöbb és legkönnyebben hozzáférhető adat, és természetesen a felismeréseiknek és a következtetéseiknek is a jelenben kell hasznosulniuk. Dolgozatukat ilyen ajánlásokkal is zárják. Mondandójuknak van egy igen karakteres, hazai fogyasztásra szánt ága, amely kristálytisztán megjelenik e tételükben: „Ha Amerika globális gazdasági hatalma véget ér, akkor minden valószínűség szerint a fiskális egyensúly elvesztése miatt fogja követni a történelem nagyhatalmai által kikövezett utat. Azok a roppanások, amiket hallunk – a Moody’s hitelminősítő enyhe figyelmeztetése, vagy az adósságplafon körüli elkeseredett politikai küzdelmek –, megerősítik, hogy Amerikára nézve az egyetlen egzisztenciális fenyegetést maga Amerika jelenti.”

Értékrend kérdése is Tudjuk, hogy a makrogazdaságtanban elmélet-rendszerek, iskolák vetélkednek, és egyikük igazát sem lehet a természettudományokban bevett, egzakt eredményeket adó vizsgálati módszerekkel bizonyítani. A makrogazdasági ítéletek nagy részét viszont többé-kevésbé befolyásolhatja, hogy mely elmélet-rendszer értékrendje alapján hozzák meg azokat. A szerzők a mai Kínáról, annak növekedési prognózisáról írják, hogy „a gazdasági fundamentalizmusa számos megfigyelőt irritálhat.”, ami nyilvánvalóan szembeállítás a nyugati típusú, liberális piacgazdasággal. Az értékrend-alapú megítélés másutt is megjelenik a könyvükben.

Tükör által? A meglehetősen sommás ítéletalkotás példáját adják Japán tekintetében is. (Emlékezhetünk, Japán erőteljes gazdasági felemelkedését akkoriban a menedzsment-tudományban sokan a speciális gazdaságszervezési modelljüknek tulajdonították, amelynek lényeges elemeit a kormányzat és a cégek együttműködése, továbbá a keirecu cégszervezetek adták.) „ Amint Oroszország elvesztette a hatalmát, Japán vált helyette Amerika mumusává. Az Egyesült Államok 1970 és 1990 között gyakorlatilag mindegyik fejlett iparágban, beleértve a gépkocsigyártást is, kereskedelmi deficitet halmozott fel Japánnal szemben. (…) Akárcsak manapság, akkoriban is tudósok és hírmagyarázók hada figyelmeztetett Amerika viszonylagos hanyatlására ezzel a felemelkedő szuperhatalommal szemben. A bírálatuk nem csupán az amerikai teljesítményt kicsinyelte le Japánhoz viszonyítva, de meg is kérdőjelezte a kapitalista rendszer alapfeltevéseit. (…) Az amerikai hanyatlást hirdetők újfent tévedtek, és az alternatív modell erényei hátrányoknak bizonyultak. A keirecu hálózatok, amiket manapság a "haverszellem" (cronyism) egyik eufemizmusának tartunk, rossz adósságokat halmoztak fel zombicégekben.” Jó kérdés, hogy milyen általános érvényű értékrend alapján ítélik el így a keirecukat – lásd „tartunk” –, és vajon Japán számos problémája, amelyek a gazdasági nehézségeit okozták, mennyiben tulajdonítható egyértelműen a gazdasági modell következményének.

A vizsgálódás módszeréről „A modern hatalmi viszonyok irányultságának alapos átgondolása mélyebb vizsgálatot igényel, mint amilyen mélyre a legtöbb népszerű munka merészkedett, mégpedig két módon. Az egyik, hogy távolabbra kell visszanyúlnunk az időben. A nagyhatalmak, különösen a hegemonisztikus hatalmak tapasztalatai már elegendő nagyságú mintát szolgáltatnak, s történelmileg a lehető legszélesebben kell megragadni őket. Másodszor, mélyebb elemzés alá kell vetni a gazdasági hatalom felfogását és mérését. Tetszik vagy sem, ebben a történetben a közgazdászok a főszereplők. (Kiemelés a szerzőktől – OP)

A gyakorlati következtetések kvintesszenciája „Az elszabadult költségvetési hiányok nem számszaki problémát jelentenek. Ez egyfajta folyamatbeli, alapvetően politikai probléma. Az amerikai szövetségi költségvetés rendbetételére kigondolt számos terv működne technikai értelemben, ám egyiket sem lehet átültetni a gyakorlatba. A politikai intézményeink nem tudnak velük mit kezdeni.” (Magától értetődik, hogy ezt nem USA-specifikus problémaként mutatják be – országuk csupán jellemző példa, amelynek ebbéli jelentőségét növeli, hogy még a legerősebb sem képes átugrani ebben a saját árnyékát. – OP) (…) Az intézmények azok a "játékszabályok", amelyek megszabják általában a magatartásunkat. Az alapvetőbb intézmények politikaiak, mint például a "fékek és ellensúlyok" elve a törvények érvényre juttatását végző kormányzati végrehajtó szervek és a törvényhozók között.” (Igen, olykor felbukkan némi kuszaság a megfogalmazásokban, s néha a mondatok sem egészen kristálytiszták. – OP)

Rablók és pandúrok a szabályozásban „Időnként olyan magatartással kerülünk szembe, amelyet a meglévő szabályok nem tartanak kellőképpen kordában. A szabályok efféle "rugalmas" értelmezését általában új szabályok hatályba helyezésével lehet megszüntetni.” A szerzők itt példaként az amerikai futballban és kosárlabdában alkalmazott szabályozás alakulását hozzák fel, majd „Ugyanezt a magatartás–szabály–magatartás körtáncot járják a nemzetek és a gazdaságok is. A közgazdaság és a politika közötti interakciót a "próba-hiba" (trial and error, magyarán iteráció – OP) történetének is fel lehet fogni, amelyben a kormányzat versenyt fut az idővel, hogy megtalálja a törvények és magatartások között azt a megfelelő egyensúlyt, ami maximális prosperitást eredményez minimális instabilitás mellett. Sajnos előfordul, hogy az új magatartások következményeit (infláció, például a pénzrontáson keresztül) csak akkor kezdik megérteni, amikor már túl késő.”

Kufárok vagyunk mindahányan „Az amerikai elnökök és a törvényhozók gyakran meg tudják különböztetni a jó politikát a rossztól, ám az ösztönzőt a rövid távon bekövetkező újraválasztás jelenti, nem pedig a hosszú távú országos fejlődés; ez a képviseleti demokráciák egyik sajátos problémája. (…) A döntés lehet irracionális gazdaságilag, miközben teljesen racionális politikailag.” „Ez a gazdasági-politikai feszültség egy demokráciában normális, s általában nem életveszélyes a gazdaságra nézve. Államférfiúi képességek egyébként is ellensúlyozni képesek az önző politikai döntéseket. (A mai idők egyik nagy paradoxona, hogy miközben hihetetlen mennyiségben termelünk mindent, a fogyasztási cikkektől és szolgáltatásoktól a politikusokig és egyéb közéleti szereplőkig, az államférfiak „termelése’ mindkét nemből drasztikusan visszaesett. Maximális jóindulattal ez úgy is magyarázható, hogy ha a politikus igazi államférfiúként hosszú távú programokat akar a hazája üdvére megvalósítani, ennek abszolút előfeltétele, hogy mindig megnyerje a következő választást is. Ha bukik, vele bukhat mindaz, amivel a közjót gyarapítani akarja – így a jó ügy érdekében is rákényszerül a kompromisszumokra. Egyes cinikusok szerint az USA elnökei az első ciklusukban az újraválasztásért dolgoznak, a másodikban már inkább az ország javáért - bár még ekkor is megmarad a felelősségük, hogy biztosítsák pártjuk győzelmét a következő választásokon. – OP) Még amikor a politika felülírja a jó politikai döntéseket, a nemzetközi verseny a jó irányba billenti az egyensúlyt. (Melyik ország teszi a legkönnyebbé egy új vállalkozás beindítását a legrövidebb idő alatt és a legkevesebb papírmunkával? Melyik ország fogadja be az újító és vállalkozó szellemű bevándorlókat?)” (Itt már valamelyest tetten érhető a politikai értékválasztás, a kötődés bizonyos gazdaságpolitikai irányzathoz. – OP)

A jogosultságok csapdája „Valami azonban a modern jóléti államban, az ún. jogosultsági államban, megrontotta a jó közgazdaság és a rossz politika közötti egyensúlyt. Az utóbbi évtizedekben a modern nemzetek olyan újfajta magatartást vettek fel, amit sem a bölcs vezetés, sem a nemzetközi verseny nem tud kordában tartani. A tünete majdnem mindegyik fejlett ipari államban a költségvetési egyensúly növekvő hiánya, ami azt jelenti, hogy az éves költségvetési hiányok óriási adóssággá halmozódnak.” „A jogosultság olyan jellegű kormányzati kiadást jelent, amire minden állampolgár jogosult a körülményektől függően, ellentétben a diszkrecionális kiadásokkal, amelyeket könnyebben lehet csökkenteni (mint például a védelemre, a gyorsforgalmi utakra vagy az űrkutatásra szánt összegeket)”. (Valaha ezt jóléti államnak nevezték, megteremtésében és működtetésében jelentős szerepe volt a világrendek közötti versenynek, a szovjet ideológiai és politikai terjeszkedés visszaverésének. A nyolcvanas években kezdődött a kényszerű szűkítése, mert a finanszírozása mind problémásabbá vált. Meghatározó tény ebben, és ez fontos része a szerzők gondolatmenetének is, hogy a juttatásokat szinte lehetetlen erős politikai következmények nélkül visszavenni, vagy akárcsak csökkenteni. A jövedelmeknél ennek ’puha’ eszköze az infláció. – OP) „A hivatalos adatok szerint 1943-ban és 1944-ben kétszer akkora szövetségi támogatás jutott a fizikai erőforrásokra (energia és szállítás), mint emberi erőforrásokra (oktatás, egészségügy, jóléti kiadások, valamint az összes jogosultsági program), azaz 2:1 arány állt fent. Az arány 1970-ben megfordult, és 1:5-höz lett belőle, ami 2000-ben tovább változott 1:15-re, 2010-ben pedig már 1:27-nél voltunk. Könnyű elképzelni, hogy ez az arány hogyan fogja kiszorítani az infrastrukturális beruházásokat.”

A pontos diagnózis a demokrácia-paradoxon „Balszerencsére, a gazdaság nem tud a jogosultsági probléma elé kerülni a gazdaság gyorsabb fejlődésével. (…) Ha egyszer ilyen könnyű visszakeresni a politikai eredetét annak a költségvetési dilemmának, amibe az Egyesült Államok kormányozta magát, akkor nyilván a megoldásra is minden nehézség nélkül rá lehetne mutatni, vagy mégsem? Az adósságválság tünetei és még közvetlen okai is jól ismertek majdnem mindegyik nyugati ország előtt, ám a megoldások ennek ellenére nehezen azonosíthatók. Szinte teljesen felesleges megoldási javaslatokat megfogalmazni a [jogosultsági] programok rendbetételére, vagy ami még ennél is rosszabb, azok mindössze ürügyül szolgálnak a semmittevésre. A politikai struktúra teszi lehetővé és védelmezi azt a jogosultsági buborékot, amelyet meg kellene reformálni. A politikai játszma szabályait kellene megváltoztatni.”

Egy a modell, egy a mérce „A történelem narratívája minden ország esetében hozzá van kötve a gazdasági erőkhöz. Nem létezik a francia fizikától különböző német fizika, mint ahogy nincs olyan kínai gazdasági rendszer sem, amely az ország felemelkedését alapvetően mássá tenné, mint például Oroszoszágé vagy Japáné.” (Kiemelés tőlem. Az érdekes állítás folytatása pedig) „Egy gyorsan növekvő hatalmas és szegény ország hamarosan eléri a termelékenység határát. Ezért mi elutasítjuk azt a nézetet, hogy Amerikának sokat kell tanulnia egy másik, mumusként beállított felemelkedő óriástól, függetlenül attól, hogy mekkora a népessége és milyen gyorsan növekszik.” Ehhez kapcsolódóan némi további bíztatás belső használatra: „Amikor a világot ezeken a "gazdasági látcsöveken" (ökonometriai adatokon – OP) keresztül vesszük szemügyre, az Amerika ellenfeleiről szóló történetek máshogy néznek ki. Európa csak az árnyéka annak, aminek lennie kellene, és amit az apologétái állítanak. És miközben Kína növekedési üteme és a mérete általánosságban véve lenyűgöző, alacsony termelékenységi szintjei azt jelentik, hogy Peking összességében még mindig gyenge. Kétségtelenül nem ez lesz a helyzet harminc év múlva, de még ez sem indokolja azt a feltételezést, hogy Amerika hanyatlani fog. Kína GDP-je nagyobb lesz, de a növekedési rátája drámai módon csökkenni fog, így olyan hatalmi szintet ér el, ami feltehetően nem haladja majd meg Amerikáét. Ezekből a gazdasági hatalomról szóló szikár adatokból az a benyomásunk, hogy – ahogy korábban írtuk is – az Amerikára leselkedő legfőbb veszedelem maga Amerika.”

A vizsgálódás kulcsfontosságú tényezői „Azt szeretnénk, ha ez a könyv több lenne, mint a kudarcok felsorolása. A hosszú távon előadódó egyensúlyhiány számos esetén belül találhatunk példákat az egyensúlyra is, noha az esélyek ellene szóltak. Vezetők találtak módokat arra, hogy felülkerekedjenek az egyensúlyhiány mintáján. Róma például évszázadokig fennmaradt, bár ezekben az években óriási belső kihívásokkal és átalakulásokkal, elsősorban a caesari forradalommal kellett szembenéznie. Minden évtized, amelyben egy nagyhatalom fent tudja tartani az egyensúlyt, sikernek számít, mert a bukást elősegítő erők természetesek, erősek és állandók. A modern Svédország másfajta példát mutat: hogyan tud egy nemzet felülkerekedni a magatartásmintákon, és végrehajtani egy sikeres intézményi átalakítást. Mindezek fényében az alábbi kulcsfontosságú tényezőkre kell figyelnünk:

·      A korlátozott racionalitás azt jelenti, hogy a vezetőknek csak korlátozott lehetőségük van az ideális gazdaságpolitikák megválasztásában. A tudatlanság a legerősebb korlát, különösen azoknak a nemzeteknek, amelyek gazdasági válságokkal küzdöttek, mielőtt felfedezték a közgazdaság törvényeit. Továbbá, a vezetők nyilvános választásait korlátozzák a rendelkezésre álló jelöltek, valamint a politikájukat övező tudatlanság.

(A korlátozott racionalitáshoz: „A Herbert Simon által 1955-ben kifejlesztett elmélet, a korlátozott racionalitás elmélete úgy tartja, hogy az emberek korlátozott mértékben rendelkeznek kézzel nem megfogható, immateriális erőforrásokkal is, mint az idő, az információ és a szellemi tőke. (…) A viselkedési közgazdaságtan szemszögéből nézve az emberek boldogan megelégszenek azzal, ami jó, s nem szükségszerűen ragaszkodnak ahhoz, ami a legjobb.” Megkockáztatjuk: az emberek valójában azzal elégszenek meg jobbnak ígérkező híján, ami a választékból még a legjobbnak vagy a legkevésbé rossznak mutatkozik. A szerzők két érdekes példát hoznak a modern politikából. „A behatárolt racionalitás új jelentőséget nyer, amikor a szavazók, politikusok és általában a nemzet szemszögéből vizsgáljuk. Amikor egy törvényhozótól elvárják, hogy szó szerint több száz ügy élére álljon, összecsapnak a hullámok a feje fölött, de valami teljesen más is korlátozza. Mit optimalizál a törvényhozó? Nagy az esélye annak, hogy a legtöbb törvényhozó számára a cél nem a gazdasági növekedés maximalizálása hosszú távon, hanem az újraválasztásának maximalizálása rövid távon.” És „Számos állampolgár jut arra a sajnálatos, de elméletileg észszerű döntésre, hogy csupán felületes érdeklődést árul el a politika iránt. Ez az úgynevezett politikai információs probléma a politikai heurisztika egy másik rétegéhez vezet: a brandek, lózungok válnak fontos eszközökké korlátozott szellemi kapacitásunk igényeinek kielégítésében, s beérjük a politikai pártok által sugallt leegyszerűsített értelmezési keretekkel.” – OP)

·      A nemzeti identitás erős kulturális, politikai és gazdasági intézményeket eredményez, amelyek lényegesek a növekedéshez és a hatalomhoz; ugyanakkor ez az erő magában foglalja a konzervativizmust is a strukturális változással szembeni ellenállás értelmében. A politikai identitás kulcsfontosságú tényező a polarizálódásban és a patthelyzetben. (A nemzeti identitás törvényszerű azonosítása a konzervativizmussal - ez is választott értékrend kérdése. – OP)

·      A veszteségkerüléssel vezetők ritkán újítanak, mivel félnek attól, hogy elveszítik a státuszukat mint vezetők. Egy dinamikus világban a gazdasági változás gyakran gyorsabban történik meg, mint a politikai változás, de a veszteségkerülés a vezető gazdaságokat eltántorítja a reformtól.

(Ide kívánkozik a klasszikus Machiavelli idézet: “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Napoleon ezekhez a következő, meglehetősen hetyke megjegyzéseket fűzte. Az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”; a langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...” Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a Császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid. – OP)

·      Az idő kiválasztása is számít. Még ha a tisztviselők tudatában is vannak a reform szükségességének, elhalasztják a szükséges változtatásokat másnapra vagy a következő évre. A szavazók is természetüknél fogva nem veszik figyelembe a jövőbeli nagyobb jólét értékét, és elkerülik azt, hogy fájdalmas döntéseket hozzanak ma.”

(Ha más szavakkal is, de olvashattuk: Az is rendszer belső logikájába tartozik, hogy a választott tisztviselő önérdeke felülírja a választók érdekeit, és lehetőleg nem kockáztatja az újraválasztását fájdalmas reformok megvalósításával, különösen, ha azok pozitív hozadéka majd csak a ciklus után jelentkezik. Az viszont erős kérdés, vajon a szavazók természete olyan, hogy jelent nem áldozzák fel a jövőbeli javulásért, vagy pedig a tapasztalataik vezetik őket kétkedésre az utóbbi megvalósulását illetően. A kampányígéretek fogadtatása terén olykor mintha igazolódna a cinikus tétel, miszerint a választópolgár emlékezete valamelyest rövidebb az aranyhalénál, a neki húsbavágó kérdések esetében azonban a legritkább esetben ilyen feledékeny, s annál is kevésbé optimista. S ha mindezeket figyelembe vesszük, és általános érvényűnek is tekinthető modellként visszagondolunk a jogosultsági állam vázolt problémahalmazára, elkerülhetetlenül jön a kérdés: a modern államban vajon nem sokkal inkább az a kivételes, ha egy kormányzat kivételesen erős kényszer nélkül is mer, és tud is a javulás érdekében fájdalmas reformokat bevezetni? Az persze már ismét értékválasztás kérdése, hogy mi tekintendő ebben javulásnak. – OP)

Hideg tárgyilagossággal „Amerika gazdasági zűrzavarának megszüntetése azzal kezdődik, hogy "nem képzelhetünk el egy jó kormányzatot". Ellenkezőleg, a történelem első tanulsága az, hogy a férfiak és nők kormányai nem olyan tiszta szívű vezetők gyülekezetei, akik az emberi gyarlóságok felett állnak. Maradéktalanul fel kell használnunk a rendelkezésünkre álló gazdasági eszközöket a Jonathan Rauch által "demoszklerózisnak" nevezett politikai paradoxon megoldására. Az államok a természetükből adódóan elsorvadnak, ahogy a berendezések is értéküket veszítik idővel. Állítsunk fel egy szabályt az emberi természet alantasabb ösztöneinek becsatornázására, és az emberi természet módot fog találni ezeknek a szabályoknak a megszegésére.”

Még egy kevés a könyv tartalmáról a szerzők összegzésével „ÚTITERV Mielőtt rátérnénk az esettanulmányokra, a következő két fejezet a nagyhatalmi hanyatlásról kialakított elméletünket írja le. A 2. fejezet a hatalom mérésének általunk bevezetett új megközelítését adja; szerintünk ez a megközelítés jobban segíti az eligazodást az erről a kérdésről szóló szakirodalom megszokott és homályos nyelvezeténél. Ahelyett, hogy mázsányi statisztikát hoznánk fel, egy olyan algoritmust mutatunk be, amely a gazdasági hatalmat nehéz, de érthető módon számítja ki. Épít a nemzeti hatalom gazdasági mérésének történelmére, amely a növekedés modern elméleteitől a gazdaság mérésének azon angliai úttörőiig terjed, akik egy egész évszázaddal Adam Smith korszakos műve, A nemzetek gazdagsága megjelenése előtt működtek. A 3. fejezet a hatalmat jellemző szikár adatokról áttér a viselkedési közgazdaságtan meglehetősen új területére. Az egyéni magatartásnak a türelemre és a veszteség elkerülésére vonatkozó elméleteit a kollektív nemzeti cselekvésre, valamint a szabályoknak a magatartásra gyakorolt legszélesebb értelemben vett hatására alkalmazzuk.

Az esettanulmányok kihívást jelentettek számunkra. Melyik nagyhatalmakat válasszuk ki egy olyan, gazdasági kihívásokat tárgyaló kötetben, mint a jelen könyv? Róma lényeges volt, és a 4. fejezet tárgya. A Ming-korabeli Kína ugyancsak fontos, s ha belemélyedünk Kína gazdasági történetébe, alkalmunk lesz néhány, az ösztönössel ellentétes olyan észrevételt tenni, amelyek még a legtájékozottabb olvasók kialakult véleményét is kétségbe vonja. Olyan esettanulmányokat akartunk választani, amelyek megkérdőjelezik még a mi elméletünket is, valamint olyanokat, amelyek kihagyhatatlanok. A birodalmi Spanyolország lenyűgöző. Egymást követő csődjei és az európai fennhatóság megszerzésére irányuló, kudarcot vallott erőfeszítései a militarista gondolkodás győzelmét testesítik meg afölött, hogy megelégedjen az egyszerű gazdagsággal. A legtöbb amerikai nem ismeri az oszmán Törökország történetét, de a 7. fejezet elképzelhetően több tanulságot tartalmaz Amerika számára, mint bármely más nagyhatalom. A 8. fejezetben leírjuk Japán fejlődési görbéjét az 1868-as Meidzsi-restaurációtól, ami lényeges annak a modellnek a megértésében, amelyet sok fejlődő ország követett azóta is. A 9. és 10. fejezet együtt tárgyalja Európát. A 9. fejezet Nagy-Britanniáról szól, amely véleményünk szerint soha nem hanyatlott, hanem ügyetlenül élt a lehetőségével, nem is egyszer, hanem kétszer. A 10. fejezet tárgyalja az eurózónát; itt beszélünk az intézmények minősége mérésének új tudományáról is. Az utolsó esettanulmányunk „kakukktojás”: Kalifornia állama. Egyszerre gazdagabb és erősebb (egy főre vetítve), mint az Egyesült Államok egészében véve; rendelkezik Amerika összes erősségével és gyengeségével, csak még fokozottabb mértékben – a polarizációval, a jogosultságokkal, az adóssággal. A Golden State nagyszerű példa.

Mind a hét esettanulmány tanulságait figyelembe vesszük, amikor az utolsó két fejezetben rátérünk Amerikára. A 12. fejezet elején áttekintjük a politika polarizálódását, s egyben sokkal mélyebbre ásunk a jogosultsági válság politikai gyökereinek feltárásához. Meglepődve tapasztaltuk, hogy véleményegyezés áll fenn azt illetően, hogy a politikai polarizációt csak akkor lehet orvosolni, ha korlátozzuk a szólásszabadságot. Az újságok szerkesztőségi cikkei – feltételezhetően a szólásszabadság legelkötelezettebb szószólói – a "kampánypénzek reformjának" az üzenetét szajkózzák, miközben látszólag nem vesznek tudomást arról az ellenőrzésről, amit egy ilyen reform a két politikai párt (azaz monopóliumok) kezébe játszik. A polarizáció mérhető jelenség, és még egy felületes tanulmány is kimutatja, hogy pontosan akkor vált a helyzet rosszabbá, amikor a bíróságok az 1970-es években korlátozták a politikai beszédhez való jogokat. Ez az időzítés egybeesik azzal az évvel, amelyet mi Amerika intézményi szinten bekövetkezett fordulópontjaként azonosítunk a nagyhatalmi hanyatlás irányába. Végül, a 13. fejezet megoldást ajánl Amerika intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a gondos tanulmányozáson alapuló megreformálására.”

Annyi bizonyos, hogy aki működőképes megoldást tud ajánlani „Amerika intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a gondos tanulmányozáson alapuló megreformálására”, az vitán felül megérdemli, hogy összetoljanak neki pár tucatot, az ilyen téren legrangosabb kitüntetésekből. E javaslat bemutatásával nem csillapítjuk a remélhetőleg felcsigázott érdeklődést, ezért csak a címszavakat idézzük. Már a fejezetcím is felettébb sokatmondó: Amerika kiigazítása. Benne pedig ϴ A nagyhatalmak történetének tanulságai – ennek beszédes belső címeiből: Semmi sem elkerülhetetlen; Az egzisztenciális fenyegetés belülről jön; A kormányok a legveszélyesebb "frakció"; Az "alulterjeszkedés" nagyobb veszély, mint a "túlterjeszkedés"ϴ Gazdasági egyensúly ϴ Az optimális gazdasági jövő ϴ A demokrácia védelme ϴ Reformodisszea (de vajon mivel csábít útközben Kirké, mivel marasztal Kalüpszó, és mivel vár a szivárvány túlsó végén Pénelopé – OP) ϴ A huszonnyolcadik alkotmánykiegészítés? – „Az Egyesült Államok számára a legígéretesebb költségvetési szabályokat az Alkotmányhoz csatolt egy vagy két kiegészítés jelenthetné. (…) Költségvetési kiegészítésekre valójában már több mint két évszázada születnek javaslatok.” ϴ Amerikai újjászületés

Fenntartás és bíztatás „A javaslataink, logikusan, nem fognak állandó védelmet jelenteni a nagyhatalmi átok ellen. Az emberi gyengeség örök. A valódi tanulság az, hogy a gazdasági virágzás mindig a politikai reformon fog nyugodni. Ahogy Thomas Jefferson megjegyezte: "A szabadság ára az örökös éberség."” És

„A történelem azt tanítja, hogy semmi sem tart örökké, ám a mi saját történelmünk azt tanítja, hogy az amerikai demokrácia erősebbnek bizonyult a kételkedők és a cinikusok összes aggodalmánál. Ez most is a felkelő nap.”