Antall József Tudásközpont, 2014
„Helmut Kohl visszaemlékezése sorsfordító időszakba kalauzolja az olvasót, a német újraegyesülési folyamat korszakába. A tárgyilagos hangú memoárból kiderül: a berlini fal 1989. november 9-i leomlása nem jelentette automatikusan a német egység megteremtését – az egységet tűzön-vízen keresztül képviselő, mégis mértéktartó politikai vezetésre volt szükség ahhoz, hogy a németek 1990. október 3-án már a két Németország újraegyesülését ünnepelhessék. Helmut Kohl számtalan ütköző nézőpontra mutat rá e sorsdöntő napokból: a nyugat-európai államok vonakodásától, a párton belüli intrikáktól és a bel-német ellenállástól kezdve az NDK-val és a Szovjetunióval folytatott nehéz tárgyalásokon, az amerikai elnökkel kialakított és elengedhetetlenül fontos szoros együttműködésen, valamint a nyugatnémet és a keletnémet márka közötti átváltási problémákon át a teljes szuverenitás és az egyesült Németország NATO-tagsága által felvetett létfontosságú kérdésekig. Helmut Kohl végül egy minden európaihoz szóló, nagyon is aktuális felhívást fogalmaz meg, amely a németországi egység megteremtése óta a szeme előtt lebeg. Ez pedig az európai egyesülésnek, az „érme másik oldalának” a beteljesítése. A magyar kiadás Helmut Kohl magyar olvasókhoz címzett, személyes hangú előszavával válik teljessé.” – a kiadó ajánlója.
Tükör által világosan… Tények vagy illúziók? A világtörténelem és a nagypolitika iránt érdeklődő magyarok számára különleges jelentősége van az akkor hivatalban lévő nyugatnémet kancellár krónikájának. Meggyőződések, illúziók, hozzájuk kötődő remények 1989 óta élnek itt arról, mekkora szerepe és érdeme van Magyarországnak az akkor felszínre tört történelmi változásokban. Vajon mennyire igaz, hogy különleges szerepet játszott a szovjet tábor összeomlásában azzal, hogy a Nyugatra menekülő NDK állampolgárok tömeges kiengedésével elsőként törte meg az NDK politikai épségét, s ezzel elindította a folyamatot, amely Németország újraegyesítéséhez vezetett? Vajon a híres páneurópai piknik volt-e a pillangó, amely szárnyai meglebbentésével kiváltotta a tornádót, amely végül is elhozta a Szovjetunió és tábora lelépését a geopolitika csatateréről? Mennyiben volt kockázatos a vasfüggöny szó szerinti, s még inkább az átvitt értelmű megbontása? Kevesen szólhatnak erről több akkori közvetlen rálátással, mint Helmut Kohl, még ha az ő rálátása sem lehetett teljeskörű.
„Senki sem akart egy nyolcvanmilliós ország szomszédja lenni.” – Kohl józan megállapítása az egyesülést illető ellenérzésekről ϴ „Kétszer már legyőztük a németeket! Erre most megint itt vannak!” – Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök a tizenkét EK-tagállam állam- és kormányfőinek december 8-i és 9-i strasbourgi csúcstalálkozóján ϴ „Ha meg akartuk akadályozni, hogy az emberek oda menjenek, ahol nyugatnémet márkához jutnak, akkor oda kellett vinnünk a nyugatnémet márkát hozzájuk.” Kohl az NSZK stratégiájáról ϴ „Gorbacsov főtitkár – a kancellár egyetértése mellett – megállapította, hogy a Szovjetunió, a Német Szövetségi Köztársaság és az NDK között semmiféle véleménykülönbség nincs abban a tekintetben, hogy az egység kérdését maguknak a németeknek kell megoldaniuk, és nekik maguknak kell arról is dönteniük, hogy milyen állami keretek között, milyen határidőkkel, milyen gyorsan és milyen további feltételek mellett kerüljön sor az egység megvalósítására.” Kohl beszámolója a Bundestagban a Gorbacsovval folytatott 1990. február 10-i tárgyalásról. – idézetek a könyvből.
Az emberiség történelme kételyt kizáróan azt mutatja, hogy a bölcsesség tartós trónra kerülésétől eltekintve szinte bármi megtörténhet, ám az, hogy a II. világháború utáni két német állam puskalövés és bármi más katonai agresszió nélkül, egy történelmi időskálán igen gyors folyamatban egyesült, alighanem minden idők legvalószínűtlenebb történelmi fejleménye. Nem nagyon sokkal meglepőbb, mintha földönkívüli békefenntartók jöttek volna azt nyélbeütni. Az érdeklődők számára a „mi történt”-nél jóval fontosabb a „miért”, hiszen az eseményeket többé-kevésbé ismerjük – legalább is ahogy a felszínen megjelentek -, ám arról mindig csak töredékes ismeretek kerülnek ki, hogy milyen erők és megfontolások mozgatták azokat a kulisszák mögött, a geopolitika boszorkánykonyhájában, és kik milyen szerepet játszottak bennük. Kohl könyvét éppen az teszi különösen érdekessé és tanulságossá, hogy ő egyike azoknak, akik a legteljesebb áttekintéssel bírtak mindebben, sőt jelentős részese is volt a folyamatok, történések alakításának. Krónikájában bőkezűen megosztja velünk az ő ebbéli személyes történelmét, a kancellárként követett céljait, stratégiáját, helyzetértékeléseit, megfontolásait, a személyes érzéseit, s szintúgy a többi főszereplőt illető szakmai és személyes véleményét. A továbbiakban bemutatásul ebből adunk némi ízelítőt.
„Hat héttel azután, hogy a magyarok 1989 májusában nekiláttak a műszaki határzár lebontásának és a "vasfüggöny" megszüntetésének, Mihail Gorbacsov, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke első hivatalos látogatására a Német Szövetségi Köztársaságba érkezett. Ez a találkozás mindkettőnk számára sorsdöntőnek bizonyult, amelynek nagy hatású következményeit azonban 1989 júniusában még senki sem sejthette. (…) A találkozó azon három fő témakör köré szerveződött, amelyeket még az 1988. októberi moszkvai látogatásom alkalmával közösen fogalmaztunk meg:
– A Szovjetunióval, legnagyobb és
legfontosabb keleti szomszédunkkal minden területen ki akartuk építeni a
kapcsolatainkat. Ezek a kapcsolatok számunkra központi jelentőségűek voltak.
– A két állam és a két kormány
közötti kapcsolatokat a kölcsönös bizalomra építve ki akartuk szélesíteni, hogy
ezen az alapon tartós jószomszédi viszonyt alakíthassunk ki egymással.
– Elő akartuk készíteni az utat a
népeknek a kormányok közötti egyetértésen túlmutató megbékélése felé.” S egy
megállapítás, amelynek valódi jelentőségét csak az események további menete
mutatta meg: „Gorbacsov ezúttal sokkal jobb benyomást keltett, mint néhány hónappal
korábbi moszkvai látogatásom idején. Különösen a saját helyzetét illetően tűnt
sokkal bizakodóbbnak.”
Kölcsönös pozícióharc és puhatolózás a találkozón: „Végül áttértünk az NDK helyzetének megbeszélésére. A szocialista államokban zajló alapvető átalakulások kapcsán Gorbacsov arra hívta fel a figyelmet, hogy ha valaki megpróbálna kívülről beavatkozni az eseményekbe, az csak a helyzet bizonytalanná válásához vezetne, és így a Nyugat és a Kelet közötti kölcsönös megértést is veszélyeztetné. Én határozottan kijelentettem, hogy a Német Szövetségi Köztársaság egyáltalán nem érdekelt az NDK destabilizálásában. (Ez visszatérő, rituális eleme Kohl nyilatkozatainak. Annyi bizonyos, hogy tényleg nem volt érdekük, hogy az NDK-t olyan problémák sújtsák, ami az ottani keményvonalasok megerősödését eredményezhetik. – OP) Pillanatnyilag azonban leginkább maga Honecker főtitkár felelős az NDK helyzetének bizonytalanná válásáért, méghozzá azért, mert nem hajlandó bizonyos változtatásokra. Tőlem folyton azt követelik, magyaráztam Gorbacsovnak, hogy gyakoroljak nyilvánosan nyomást az NDK-ra, miszerint ott is vezessenek be olyan reformokat, mint amilyeneket a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon már elindítottak. Tudomásom van róla, hogy a helyzet az NDK-ban napról napra nehezebb lesz, és ezért a nyilvánosság előtt igyekszem e kérdésben visszafogottan nyilatkozni, ugyanakkor a belpolitikai hatásokat nem hagyhatom teljesen figyelmen kívül. Gorbacsov nem reagált az elhangzottakra. Nyilvánvalóan nem akarta bírálni Honeckert.” Itt azonban olyan kijelentés következik, amely igen kevéssé áll összhangban a Szovjetunió addigi magatartásával: „Amit azonban ezt követően mondott, az mégiscsak a kelet-berlini vezetéssel szembeni figyelemreméltó távolságtartásáról árulkodott. Gorbacsov szerint ugyanis az NDK-ra is érvényes az az általános szabály, hogy mindenki felelős saját magáért. Moszkvának nem áll szándékában másokat kioktatni, hiszen ki szeretné, hogy kioktassák. A Szovjetunió minden vonatkozásban, így a politikai megújulás, a gazdaság átalakítása, valamint a szocialista államok önállósága terén is a pozitív változásokért száll síkra.”
Ha nem tudnánk, hogy mi következett, ezt kétség és habozás nélkül üres frázisnak vehetnénk, hiszen mindaddig a történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy Moszkva inkább csak kényszerűen és a saját politikai belharcai függvényében engedi a táborában a politikai megújulást, a gazdaság átalakítását. (Akkoriban még élt a pesti vicc, hogy mi a moszkvai segélyhívó száma: 56-68-79 [1956: Budapest, 1968: Prága, 1979: Afganisztán], nem is említvén az 1953-as NDK beavatkozást.) Így viszont Kohl egyike lehetett a nyugati vezetőknek, akik legelsőkként kaptak jelzést a készülőben lévő nagy fordulatról. Nagyon is logikus az álláspontja: „A legnagyobb európai kereszténydemokrata párt elnökeként ideológiai tekintetben igen távol álltam az SZKP főtitkárától, ugyanakkor mégis érdekelt voltam a sikerében. Az ugyanis növelné a béke esélyeit, az általa képviselt reformpolitikával pedig fontos lépéseket tehetnénk a németkérdésben is..” S talán itt megkockáztatható a kijelentés: valószínűleg igazából sohasem tudjuk meg, mi mehetett végbe „a Gorbacsov által képviselt reformpolitika” hátterében, milyen erők vezényelték le azt a folyamatot, amelynek során a sok tekintetben még mindig a geopolitika egyik fő hatalmát jelentő Szovjetunió legfelső vezetése rövid úton lebontotta a birodalmat, harc nélkül feladta annak külső pozícióit, feloszlatta a „szocialista tábort”, és mindezzel a geopolitikai harcmezőn messze az USA mögé léptette vissza az országát. E miértre Kohl sem ad választ, a hogyannak viszont igen fontos vetületét tárja elénk.
„A következő két találkozón, június 13-án és 14-én, a leszerelési szempontok mellett az a kérdés is nagy hangsúlyt kapott, hogy hogyan segíthetne a Német Szövetségi Köztársaság a siralmas helyzetben lévő szovjet gazdaságon. (Ez a történeten végighúzódó Kohl-Gorbacsov játszma egyik különösen érdekes vonala. Amennyire nyilvánvaló, hogy a Szovjetuniót gazdaságilag hozták vert helyzetbe, különösképp Reagan „csillagháborús” stratégiájával, annyira magától értetődő az is, hogy Gorbacsov e vereséget nem ismerhette el. Így a Szovjetunió számára sokkal nehezebb volt elfogadni az NSZK anyagi segítségét, mint az utóbbinak nyújtania azt. – OP) Emellett azonban egy sor további kérdés is terítékre került, így például az eltűntnek nyilvánított hadifoglyok felkutatása, az egykori Kelet-Poroszország északnyugati részének megnyitása az NSZK-ból érkező turisták előtt, vagy az oroszországi németek autonómiájának visszaállítása. Amilyen nyitottnak mutatkozott Gorbacsov ezekben a kérdésekben, legalább annyira kitérően reagált az NDK-ban zajló fejleményeket érintő felvetésekre. (…) Mindketten egyetértettünk abban, hogy ha javítani szeretnénk az összeurópai helyzeten, akkor ahhoz a német–szovjet kapcsolatokat is teljesen új alapokra kell helyeznünk. Ebből született meg azután a gondolat, hogy szükség lenne egy új szerződésre, amellyel a németek és a Szovjetunió ugyan nem zárnák le a múltat, de a jövőre vonatkozóan új perspektívákat teremtenének. Egy ilyen szerződést – amit mi "nagy szerződésnek" neveztünk el – bizonyára mindkét állam polgárai boldogan üdvözölnének. Én természetesen még azt is hozzátettem, hogy ebből a szerződésből mindaddig semmi sem lesz, amíg Németország megosztottsága elválaszt bennünket egymástól. A két nép kapcsolatát ugyanis ez terheli meg leginkább. Gorbacsov rögtön ellentmondott, méghozzá teljesen a szovjet álláspont szellemében. Ez a megosztottság, mondta, a történelmi fejlődés logikus következménye.”
Kohl beszámolója is megerősíti: Gorbacsov számára a dolgok végigvitelében a legfőbb nehézséget nem Nyugattal való megegyezés jelentette, hanem hogy azt elfogadtassa a saját országa és a „szocialista tábor” uralkodó erőivel. Az NDK esetében különösen nyilvánvaló volt, hogy a változások a hatalom egész rendszerének a bukását hozzák, természetesen a hatalmon lévőkével együtt, amit azok nagyon nem akartak elfogadni, kész szövetségeseként Gorbacsov belső és külső ellenzékének.
Egy különösen fontos mondat: „Ettől a naptól kezdve Gorbacsov véleménye lassan változni kezdett – ennek nem utolsósorban az volt az oka, hogy emberileg közelebb kerültünk és kölcsönösen a bizalmunkba fogadtuk egymást.” Krónikájának visszatérő eleme, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonít az abban főszerepet játszó politikusokkal fenntartott személyes baráti viszonyának. Az EK állam- és kormányfőinek november 18-i párizsi rendkívüli csúcstalálkozójával kapcsolatban írja: „Úgy tűnt, hogy még a barátomban, François Mitterrandban sem bízhatok meg.” Aligha kérdéses azonban, hogy vezető politikus csak addig honorálhatja politikai ügyekben a barátságot, ameddig az érdekek, amelyeket képviselnie kell, azt felül nem írják. (Nincs ez másként az üzleti életben sem.)
A fentebb említett anyagi segély pedig tényleg megvalósult: „Amikor 1989–1990 telén az orosz nagyvárosokban valóban összeomlott a közellátás, álltam a szavamat, és haladéktalanul megszerveztünk egy hatalmas segélyakciót: a szövetségi költségvetésből elkülönítettünk 220 millió nyugatnémet márkát, és a szövetségi köztársaság 1990. február közepétől a NATO-tartalékból élelmiszert és közszükségleti cikkeket szállított a Szovjetunióba.” Humanizmus? Sokkal inkább bölcs hozzáállás. A változások ellenzőit döntő mértékig megerősíthette volna a nép körében erősen növekvő elégedetlenség.
Gorbacsov látogatásának legfőbb hozadéka: „A legfontosabb esemény a "Közös nyilatkozat" elfogadása volt, amelyet Mihail Gorbacsovval írtunk alá. Ez a dokumentum több olyan fontos megállapítást is tartalmazott, amelyek nekünk, németeknek különösen fontosak voltak. Felvázoltunk benne egy politikai programot, amelyet aztán a következő években megpróbáltunk lépésről lépésre megvalósítani. Ez azonban elválaszthatatlanul összefüggött azzal, hogy sikerül-e elérni a nyilatkozatban megfogalmazott célkitűzésünket, vagyis sikerül-e egész Európában kivívni, hogy minden nemzetnek és államnak jogában álljon szabadon dönteni a sorsáról, és elérhető-e, hogy a nemzetközi jog alapelveit és normáit korlátozások nélkül betartsák, különös tekintettel a nemzeti önrendelkezésre. Németország számára különös jelentőséggel bírt az a megállapítás, hogy minden államnak joga van saját politikai és társadalmi berendezkedésének szabad megválasztásához. A bonni dokumentum messze túlmutatott a kétoldalú kapcsolatokon, mivel határozottan kiállt az európai identitás és az európai közösség mellett, amely a több évtizedes megosztottság ellenére is eleven maradt, és határozottan felszólította az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten részt vevő valamennyi államot, hogy működjenek közre Európa jövőbeli architektúrájának kialakításában.”
„Minden államnak joga van saját politikai és társadalmi berendezkedésének szabad megválasztásához.” Ebben a szerfelett bonyolult és kényes játszmában ennek az elvnek a közös deklarálása úgy, hogy az valóban kösse is a Szovjetuniót, gyakorlatilag az NDK szó szerinti feladását jelentette: azt a "puha" átmenetet, amely révén a keletnémetek a nyugati politikai és társadalmi berendezkedést választva egyesülnek az NSZK-val. Az NDK vezetése természetesen másként akarta. 1989 júniusáról írja Kohl: „A szűnni nem akaró menekült áradatról (a kivándorlási céllal az NSZK külképviseleteire menekülő keletnémetek – OP) hallva egyre növekvő aggodalommal figyeltem, hogy a Honecker-kormányzat továbbra is makacsul elzárkózik minden reform elől, miközben a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka hatására a legtöbb szocialista országban az emberek számára alapvetően pozitív változások mentek végbe. Az NSZEP önfejű magatartásán a siralmas gazdasági helyzet sem változtatott, fokozva ezzel a keletnémet polgárok elkeseredettségét.” Amint az események megmutatták, az NSZEP, azaz az NDK Német Szocialista Egységpártja számára az „önfejűség” feladása gyakorlatilag az önfeloszlatást jelentette, amint az be is következett. S hogy ehhez milyen keskeny, csapdákkal teli ösvényen kellett az NSZK-nak eljutnia, azt jól jellemzik Kohl szavai arról a nyárról: „A helyzet eszkalálódásához sem fűződött érdekünk. Tisztában voltam vele, hogy a keleti oldalon néhányan már alig várják, hogy Bonnban egy kicsit élesebben fogalmazzunk, ami ürügyként szolgálhatna ahhoz, hogy visszatérjenek a hidegháború agresszív módszereihez, és ismét meghiúsítsák a Kelet és Nyugat között alakuló reményteli közeledést.”
1989. augusztus 13-án, a berlini fal megépítésének 28. évfordulóján „a keletnémet állampárt központi lapja, a Neues Deutschland a valóságot szinte már felülmúlhatatlanul félreismerve arról írt, hogy "a növekvő gazdasági teljesítőképesség biztos alapokat teremt az emelkedő életszínvonal, a szociális biztonság, a teljes foglalkoztatás, a magas színvonalú oktatás és az ingyenes egészségügyi ellátás számára". A cikk a berlini falról mint a stabilitás biztosítékáról áradozott, és ezúttal is mereven elutasított mindenféle reformot. (…) Egy nappal később Erich Honecker az NDK-szocializmus erényeit dicsérte. Arról beszélt, hogy az erfurti mikroelektronikai kombinát sikeresen kifejlesztette egy 32 bites mikroprocesszor első működőképes kísérleti darabját, ami ékes bizonyítékul szolgál arra, "hogy a szocialista társadalmi koncepció bukását diadalmasan hirdető nyugati újságcikkek fabatkát sem érnek." (finom egyensúly: a tétel épp oly szilárd, mint amennyire a chip ezt bizonyítja. Amúgy nekünk is volt egy Mikroelektronikai Vállalatunk, amelynek bukásától feltehetően annak leégése mentett meg 1985-ban – OP). Még azt is hozzátette, hogy "a szocializmus lendületét az égvilágon semmi sem törheti meg." A menekültek tömege ennek épp az ellenkezőjéről tanúskodott. Ekkor már több mint 200 ezer NDK-állampolgár tartózkodott Magyarországon.” S megtörtént az elképzelhetetlen: „Augusztus 19-én azután eljött a megfelelő alkalom, amikor Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke egy "páneurópai pikniket" szervezett az osztrák határnál fekvő Sopron közelében. Amikor a piknik közben – az előzetes terveknek megfelelően – rövid időre megnyitották a határt, több száz ember egyszerűen átrohant Ausztriába.” Kohl hozzáteszi: „Mindezt
„Ezekben a zaklatott és nehéz napokban a magyarok egy meglepő indítvánnyal kerestek meg bennünket, amellyel rögtön az első téglát is kiütötték a berlini falból, és mintegy előrevetítették az NSZEP végnapjait. Horváth István bonni magyar nagykövet, a német nép barátja, azzal a kéréssel fordult Horst Teltschikhez, hogy
S a realitás: „A mindent eldöntő kérdés azonban elsősorban az lesz, hogyan viszonyul a moszkvai vezetés a határnyitásra vonatkozó magyar tervekhez. Gorbacsov mindenesetre eddig még nem volt hajlandó érdemben nyilatkozni a németek önrendelkezési jogával kapcsolatban. "A világ – válaszolta legutóbb igen talányosan egy újságírói kérdésre – a mi hozzáállásunknak megfelelően fog változni." Nem sokkal később telefonon beszéltem Mihail Gorbacsovval. Tudattam vele, hogy miben állapodtunk meg Németh Miklóssal és Horn Gyulával, és megkérdeztem tőle, hogy támogatná-e a magyarokat. Gorbacsov először csak hallgatott. Majd azt válaszolta, hogy "a magyarok jó emberek". Többet ezzel kapcsolatban nem mondott. Ezzel egyértelművé vált a számomra, hogy a magyar miniszterelnöknek és a külügyminiszternek nem a saját szakállára kell cselekednie, mivel biztosak lehetnek benne, hogy Moszkva is áldását adja a döntéseikre.” Merész következtetés, főként ha azt is figyelembe vesszük, hogy Gorbacsovnak, amint arra Kohl is utal, menet közben folyamatosan meg kellett küzdenie az ilyen fejlemények belső és külső ellenzőivel.
Szavak, remények… „Még a gymnichi kastélyban konkretizáltuk a Magyarországnak nyújtandó segítséget. (Ez még
A történet sajátos része, hogy a magyar határnyitás menthette meg Kohlt a politikai bukástól: „Egész évben egyre világosabban éreztem, hogy a párton belüli ellenfeleim, Heiner Geissler, Lothar Späth, Kurt Biedenkopf, Walther Leisler Kiep, Rita Süssmuth és időnként még Norbert Blüm is a megbuktatásomra készülnek. Ők ugyanis nem értettek egyet azzal az irányvonallal, amelyet a párt és az ország számára kijelöltem. Ehelyett szerették volna a CDU-t határozottabban balra tolni. Ez azonban a hosszú évek óta egyértelműen képviselt Németország-politikánkat is érintette volna, és így az NDK polgárai és külföldi partnereink belénk vetett bizalmát is alapjaiban rendítette volna meg. Ellenfeleim azok közé tartoztak, akik a német egység lehetőségét ekkorra már régen feladták…” Kohl elmondja, hogy a Bundestag elnök asszonya és Richard von Weizsäcker szövetségi elnök is kész volt közreműködni az ő megbuktatásában. S ekkor jött pártja brémai kongresszusa: „szeptember 10-én, vasárnap, alig néhány órával azelőtt, hogy elindultam volna a pártkongresszus helyszínére, Brémába, megérkezett a magyar nagykövetségről a megváltó üzenet, miszerint aznap, vagyis vasárnap éjfélkor végre megtörténik, amire vártunk: ahogy azt Németh miniszterelnök augusztus 25-én a gymnichi kastélyban tartott titkos megbeszélésünkön megígérte, a Magyarországon tartózkodó NDK-állampolgárok kiutazhatnak egy általuk megjelölt országba. (…) A történelmi határnyitás másnapján a 750 kongresszusi küldött e világot megváltoztató események hatása alatt állt. A Geissler (a CDU főtitkára, akit Kohl kettejük ellentéte miatt e kongresszuson nem jelölt tiszte újbóli betöltésére – OP) körül kialakult csoport ugyanakkor még mindig nem adta fel a puccsal kapcsolatos terveit. Miután megtartottam hagyományos pártelnöki beszámolómat, én is bekapcsolódtam az éles kirohanásokkal tarkított vitába. Egy szenvedélyes, támadó hangvételű beszédben válaszoltam az engem ért vádakra, és visszautasítottam őket. A küldöttek lelkesen fogadták szavaimat, és állva tapsolták meg beszédemet. Ezzel a megbuktatásomra szőtt tervek meghiúsultak.”
Reng a föld az NDK-ban: „Október 9-én fordult elő először, hogy az NDK kormánya nem lépett fel egy ötven-hetvenezer résztvevőből álló tiltakozó felvonulás ellen Lipcsében. Az emberek demokratikus megújulást követeltek. Egy héttel később, október 16-án százhúszezer ember vonult végig Lipcse utcáin azon a tüntetésen, amelynél nagyobbra az NDK-ban az 1953. június 17-i népfelkelés óta nem volt példa. (Azt a szovjetek verték le, tankokkal –OP) Két nappal később, október 18-án megbuktatták Erich Honeckert.” Túl messzire azért nem mentek: „Az NSZEP-állam első embere Egon Krenz, a Politikai Bizottság korábbi második számú vezetője lett.” És „November 4-én a kelet-berlini Alexanderplatzon tartott tömegtüntetésen is kiderült, hogy Krenzben az NDK polgárai egyáltalán nem a reformert látták. A tüntetésen több mint félmillió ember vett részt, hogy tiltakozzon a kerékkötők – és köztük a név szerint is megemlített Egon Krenz – ellen. A Gorbacsovra hivatkozó és egyfajta emberarcú, „harmadikutas” szocializmust hirdető szónokok között számos neves és korábban rendszerhűnek számító író, művész és tudós is volt. Meglepő volt látni, milyen gyorsan átkerültek az ellenkező oldalra azok, akik hosszú éveken át a rezsim haszonélvezői voltak, és most egy olyan rendezvényen szónokoltak, amely végül az „NSZEP-boncok” számonkérésébe torkollott.” Csodálkoznunk kellene?
S vajon mennyire kell csodálkoznunk azon, hogy milyen ellenzői voltak a német egyesülésnek?
„A német egységet helyettesítő
"harmadikutas" reformkommunista elképzeléseknek a nyugatnémet
ellenzék soraiban is akadtak hívei. Walter Momper, Berlin polgármestere "a
kapitalizmus és kommunizmus közötti harmadik út NDK-s politikájában" olyan
egyedülálló és jövőbe mutató modellt látott, amelyet nem lenne szabad veszélybe
sodorni a "fölösleges és zsákutcába torkolló újraegyesítési vita
erőltetésével". Más neves szociáldemokrata politikusok is hasonlóan
nyilatkoztak. (…) A világos politikai irányvonallal azonban a szociáldemokraták
adósak maradtak. (…) Az SPD politikájának e kettőssége egyáltalán nem meglepő,
ha figyelembe vesszük, hogy a szociáldemokratáknak az NSZEP-vel kapcsolatos
stratégiája éveken át a két párt közeledését célozta, még ha az SPD erről ma
már nem is akar tudni. (…) az SPD soraiban újból és újból megfogalmazódott az a
követelés, hogy töröljük az újraegyesülésre vonatkozó rendelkezést az
Alaptörvény preambulumából.”
„A Zöldek is görcsösen ragaszkodtak a
kettős államiság eszméjéhez, és óva intettek a "német nemzetállam
újjászületésétől"”.
A november 2-án és 3-án megrendezett
német–francia csúcstalálkozóról: „A beszélgetés során Mitterrand szabad utat
adott az újraegyesülésnek, és a csúcstalálkozó záró sajtótájékoztatóján még
annak a kérésemnek is eleget tett, hogy kitérjen az elmúlt napok legkényesebb
kérdésére. A francia elnök szavaiból első pillantásra arra lehetett
következtetni, hogy ő is támogatja az álláspontunkat: "Én nem félek az
újraegyesítéstől [...]. A történelem a maga útját járja. Én pedig elfogadom
olyannak, amilyen. Szerintem a németek újraegyesülési törekvései teljesen
legitim törekvések, már ha valóban ezt akarják, és valóban meg is tudják
valósítani. Franciaország a saját politikáját aszerint fogja megválasztani,
hogy az hogyan szolgálja a legjobban Európa és Franciaország érdekeit." Az
utolsó mondatban már felcsillant bizonyos távolságtartás, amelynek mi, németek,
beleértve magamat is, azokban a zaklatott napokban talán nem szenteltünk
elegendő figyelmet. Sajnos később meg kellett állapítanom, hogy Mitterrand a
következő néhány hétben egyfajta kettős játékot űzött. Az egyik közeli munkatársának
például elárulta, hogy szerinte a német újraegyesülés a közeljövőben biztosan
nem fog megtörténni. (…) Én ugyan akkor erről még nem tudtam, de Mitterrand és
hozzá hasonlóan Margaret Thatcher is arra számítottak, hogy Gorbacsov sohasem
lesz hajlandó elfogadni egy olyan egyesült Németországot, amely a NATO tagja.”
„A brit miniszterelnök asszonyt
illetőn – a levéltárak megnyitása után – ma már egy értelműen bizonyítható
mindaz, amit én akkoriban még csak sejthettem: Margaret Thatcher minden
lehetséges eszközzel meg akarta akadályozni a német egység létrejöttét, és
ebben központi szerepet szánt a szovjet pártfőtitkárnak. Már az 1989.
szeptember 23-i moszkvai látogatásán megjegyezte Gorbacsovnak, mennyire
aggasztják az NDK-ban zajló események. "„Angliának és Nyugat-Európának
semmilyen érdeke nem fűződik a német újraegyesüléshez, mondta Thatcher asszony.
Meglehet, hogy a hivatalos NATO-dokumentumokban valami más olvasható, de annak
semmi jelentősége. Mi nem akarunk semmiféle német újraegyesülést." (…)
Margaret Thatcher – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – Mitterrand elnökkel
tárgyalva már 1989. szeptember 1-jén határozottan elutasította a német
újraegyesítést, amelyet ugyanakkor lehetségesnek is tartott. Engem személy
szerint hazugsággal vádolt, mivel én az egyesülésre törekedtem, Gorbacsovot
pedig túl gyengének tartotta. Mitterrand is egyetértett vele, és kijelentette,
hogy ő a stabil európai határok híve. Az újraegyesülést lehetetlennek látja: "Gorbacsov
sohasem lesz hajlandó elfogadni egy egyesült Németországot, amely a NATO tagja,
vélekedett a francia államelnök. Tehát emiatt nem is érdemes aggódnunk. Mondjuk
azt, hogy megtörténhet, ha a németek úgy akarják, annak tudatában, hogy a két
nagyhatalom úgyis megóv majd bennünket ettől.””
Kohl beszámol Gorbacsov tárgyalásairól, és sajátos állásfoglalásairól. „November 1-jén egy Egon Krenzcel folytatott megbeszélés során a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – igyekezve némi bátorságot önteni a beszélgetőpartnerébe – így foglalta össze a helyzetet: Krenznek tudnia kell, hogy egyetlen komolyan vehető csúcspolitikus – így Thatcher, Mitterrand, Giulio Andreotti, Wojciech Jaruzelski lengyel államelnök és az amerikaiak, akik – úgy tűnt, ez idő tájt még álláspontjuk kialakításával voltak elfoglalva – sem akarja, hogy Németország egyesüljön. Sőt valamennyien úgy gondolják, fejtegette Gorbacsov, hogy egy ilyen egyesülés egy sor robbanásveszéllyel fenyegető következménnyel járna. A vezető nyugati politikusok nagy része nem akarja, hogy a NATO és a Varsói Szerződés felbomoljon, mivel ezt a két tömböt a legfontosabb egyensúlytényezőnek tekintik.” És „Amikor november végén, vagyis már a fal leomlása után, Gorbacsov Rómában találkozott Giulio Andreotti olasz miniszterelnökkel, a pártfőtitkár azt mondta olasz vendéglátójának, hogy "az NDK és az NSZK egyesülése jelenleg nem aktuális". Jobb lenne, folytatta Gorbacsov, ha "Kohl barátunk” kicsit lehiggadna."” Ezt sem tudjuk meg soha: vajon Gorbacsov egy kamionnal egyensúlyozott végig egy drótkötélen a Niagara felett, vagy pillanatnyi helyzetek, erőviszonyok szerint manőverezett, ahogy az örvények vitték.
George Bush elnökről viszont Kohl a legnagyobb politikai és személyes elismerés hangján szól. „A németekkel szemben sem voltak előítéletei. Számára megmásíthatatlan tétel volt, hogy egy országot nem szabad megosztani. Az ő szemében az bűntettnek számított. A német történelemnek az a szakasza, amely a náci diktatúrával és a világháborúval oly sok fájdalmat és borzalmat okozott, Bush elnök számára végérvényesen lezárult. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy ő egyáltalán nem fél a múlt árnyaitól, és a németeknek nem kell az idők végezetéig vezekelniük. A németek már teljesítették a kötelességüket, és megbízható szövetségesek lettek. És ez fordítva is igaz volt, hiszen számomra ő volt az egyik legfontosabb – a német egységhez vezető úton pedig minden kétséget kizáróan a legfontosabb – szövetségesünk. 1989 és 1990 esemény dús hónapjaiban jó néhány személyes találkozón és számtalan telefonbeszélgetésben folyamatosan tájékoztattam az NDK-beli történésekről és a lépéseimről. Ugyanígy tett ő is. Az pedig, hogy a Németország számára sorsdöntő napokban ilyen szoros maradt az együttműködés közöttünk, egyértelműen bizonyítja, milyen óriási szerencsénk volt nekünk, németeknek, hogy akkor éppen Georg Bush volt az Egyesült Államok elnöke.”
Itt elejtjük a történet fonalát. A folytatást mindenki ismeri - úgy, ahogy. Itt végigkövethető az egyik legfontosabb főszereplő bennfentes nézőpontjából - ahogy ő látta. Tükör által világosan. Már csak két idézet. A visszaemlékezések záró mondatai: „1990. október 3-án Németország állami egységének megvalósításával elértük nagy nemzeti célunkat. Egy vízió megvalósult. De az útnak ezzel még nem értünk a végére. Hazánk állami egységének megteremtése sok tekintetben még csak a kezdetet jelentette, de az alapok, amelyekre építhettünk, már tartósnak bizonyultak. Ez különösen érvényes volt víziónk második részére, amelyet először a háború utáni években fogalmaztunk meg: arra, hogy Európa egyesülése ugyanannak az éremnek a másik oldala.”
S a magyar kiadás előszavának zárása: „Visszaemlékezéseimet 1990. október 3-ával, a német egység napjával zárom, amikor éjfél körül végigtekintettem a berlini Reichstag előtt boldogan ünneplő emberek és a fekete-vörös-arany német nemzeti lobogók tengerén. Ezt a megindító záróképet azzal a nyomatékos felszólítással kapcsolom össze, hogy békés és szabad jövőnkhöz Európa egyesülési folyamatát tovább kell folytatni és be kell teljesíteni.” Igen, „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés”, ám a tények nagyon azt mutatják, hogy ehhez még hiányzik pár nélkülözhetetlen adalék: összhang a célokban, összhang az érdekekben, a cselekvésben, s egy mindenki számára elfogadható vezetés know-how-ja. Más dimenzióban ugyanez: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…” Ma vitathatatlanul az egyesült Németország vezeti Európát. Kérdés, mikorra és hogyan juttatja el azt idáig…
