Újabb idézetek Einsteintől

Alice Calaprice (szerk.): Újabb idézetek Einsteintől - Alexandra Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Einstein akkor is minden idők egyik legnagyobb elméleti fizikusa lett volna, ha egyetlen sort sem ír a relativitásról.” - Max Born
„Engem azért ünnepelnek, mert mindenki érti, amit csinálok, téged pedig azért, mert ait te csinálsz, azt senki sem érti” - Charlie Chaplin (Idézetek a könyvből)

Hozzáállástól függően, akár szerfelett könnyű is jellemezni ezt a kötetet. Ha lehet röviden, úgy tökéletesen elegendő azt mondanunk róla, hogy rendkívül érdekes, sokszínű gyűjtemény az emberiség egyik legnagyobb (ismert) zsenijének mondásaiból, papírra vetett gondolataiból, kisebb részben pedig róla szóló fontos és/vagy érdekes háttérinformációkból. Mindenkinek érdemes elolvasnia, aki szeret gondolkodni a világról, s ehhez szívesen pillant bele, hogyan teszi ezt minden idők egyik legnagyobb tudósa, aki igencsak aktívan élte végig a csodálatos és elátkozott 20. század legziláltabb korszakát. Azon könyvek egyike, amelyeknél önmagunk elleni vétek, ha kihagyjuk.

Manapság azonban, midőn az ajánlás jelzői rég ronggyá foszlottak a marketing kommunikáció darálóiban, félő, hogy - Rostand Cyranójának szavaival - „ez szimplán hangzik, így nincsen hatása, mondhatta volna szebben, kis lovag”. Szóljunk hát kissé bővebben is róla.

A kiadó ismertetőjéből idézve ”ez a mintegy ezerkétszáz idézetből álló gyűjtemény az első, amely tematikusan rendezi a nagy tudós gondolatait. A kötet Einstein számos oldalával megismerteti az olvasót: a jóindulatúval és a rosszmájúval, a meleg, humoros emberrel és a hideg, elutasító tudóssal, a közszereplővel, akit kezdetben magával ragadott a népszerűség mámora, de aztán keserűen igyekezett elzárkózni a nyilvánosság elől. A gondos forrásmegjelölésekkel ellátott idézeteknek és a kiegészítő információknak köszönhetően minden eddiginél átfogóbb és tisztább képet fest a fiú, férj, apa, szerető, tudós, filozófus, idősödő özvegy, humanitárius és hű barát Einstein életéről. E gyűjtemény alapján talán még érthetőbbé válik, hogy a valódi és a képzeletbeli Einstein miért nyűgözi le még most, a huszonegyedik században is az embereket szerte a világon”. Arról is kapunk egy kisebb összeállítást benne, hogy mások hogyan vélekedtek Einsteinről.

Tessék bárhol beleolvasni Einstein gondolataiba, és megragadó, lebilincselő intellektuális élményben lesz részük. Bármily kritikusan is forgatjuk e vaskos kötetet, az csupán egyetlen okot ad panaszra: milyen kár, hogy nincs benne egy olyan név- és tárgymutató, amelynek segítségével rákereshetnénk kulcsszavakkal, hogy kiről, miről mit mondott. Mind időszerűbb például a neki tulajdonított híres mondás: „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” Tárgymutató híján még a tematikus tagolás mellett is a könyv jelentős részét kell elolvasni, hogy lássuk, szerepel-e benne. Igaz viszont, hogy e keresés során hamar rájövünk arra, amit Paulo Coelho is oly csodálatosan érzékeltet A zarándoklat c. művében (Athenaeum Kiadó, 2006, 2010): a szellemi gazdagodás igazi forrása nem is a cél elérése, hanem maga az út. Ez esetben is akár megtaláljuk, amit keresünk, akár nem, a nagy élmény mindenképpen maga a tallózgatás Einstein gondolataiban, és - a témánál maradva - olyanok felbukkanása, mint „Ha attól félsz, hogy az intelligencia veszélyes, próbáld csak ki a tudatlanságot”; „A józan ész nem más, mint a tizennyolc éves korunkra összegyűjtött előítéleteink összessége”; „A veszteség és a kudarc. E kettő nevel és tisztít a legjobban”. Néha ellenben a válogatás próbára is teszi az ítélőképességünket. „Ha a tények nem illeszkednek az elmélethez, változtasd meg a tényeket” olvasható, bármi kommentár vagy jegyzet nélkül. Namármost, ez vagy Einsteinnek a politikai statisztika hitvallásához adott hozzájárulása, vagy valamilyen maró megjegyzése, amelyről biztosra vehető, hogy nem szó szerint gondolta. Pár sorral arrébb pedig ilyeneket olvashatunk: „Az életet csak kétféleképpen élheted. Az egyik, hogy semmin nem csodálkozol. A másik, hogy mindenen elcsodálkozol” és „A tudatosság legalsó szintje a "tudom", aztán jön a "nem tudom", majd a "tudom, hogy nem tudom", végül pedig a "nem tudom, hogy nem tudom"”, amit ugyebár a vége úgy megcsavar, hogy nehéz értelmezni. Közvetlenül utána jön viszont egy megragadó megállapítás: „Az intelligencia szintjei a következők: okos, intelligens, briliáns, zseni, egyszerű” - ami kristálytiszta, már ha az egyszerűt az Einstein-osztályú zsenik körében értelmezzük. A következő tétel pedig egészen másként maga a tökély: „A halál azt jelenti, hogy az ember nem hallgathat többé Mozartot”.

Az itt érintett témák sokfélesége miatt az olvasó, érdeklődési körétől függően, esetleg találhat olyanokat is, amelyek neki kevésbé fontosak. Ám így is, az ember beleolvas, és nem képes elszakadni tőle, akár önmagáról szól Einstein, akár a világról, akár a tudomány nagy kérdéseiről, akár a hétköznapi élet banalitásairól. Egyáltalán nem állítjuk ezzel, hogy minden kijelentése helytálló. Bizonyos részük az időszerűségét is elveszítette, de mindegyikük érdekes, ha másként nem, hát azzal, hogy Einstein világába vagy korába ad bepillantást. Nagyon reméljük például, hogy amiket Németországról mond, az egy soha vissza nem térő, gyilkos korszak jellemzése. Aligha tagadható ellenben, hogy a mi korunkra is érvényesek a következő, majd hatvan éve mondott szavai: „Egyre tökéletesebb eszközök és egyre zavarosabb célok: szerintem ez az, ami leginkább jellemző e korra”. S bárcsak mondhatnánk, hogy reánk aztán nem igaz a Lánczos Kornélhoz, a világhírű magyar matematikushoz és fizikushoz intézett keserű kijelentése: „Az ember bivalycsordába születik, és örülhet, ha idő előtt nem tapossák agyon”.

További apró ízelítőül még néhány idézet az önmagáról mondottakból: „Nem ettem eleget a Tudás fájáról, de a hivatásom okán folyamatosan gondoznom kell.” „A képzelet fontosabb, mint a tudás. A tudás ugyanis mindig korlátozott. A képzelet viszont felöleli az egész világot.” „Egész életemben megvetettem a tekintélyt, és most a sors azzal büntet, hogy magam is tekintély lettem.” „Tizenkét éves koromban teljes döbbenettel vettem tudomásul, hogy az igazságot puszta gondolkodással is ki lehet deríteni, anélkül, hogy bármilyen kísérletet elvégeznénk... Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a természetre tekinthetnénk úgy is, mint viszonylag egyszerű matematikai struktúrára.” „Nincs semmilyen különleges tehetségem. Egyszerűen csak szenvedélyesen kíváncsi vagyok.” „Isten egy öszvér makacsságával és igencsak jó szimattal áldott meg.” „Mágnesként vonzom a hülyéket, de számomra ők is érdekesek. Egyik kedvenc időtöltésem, hogy megpróbálom megérteni a gondolkodásukat. Őszintén sajnálom őket, ezért próbálok segíteni nekik.”
A tematikus tagolás néhány címszava: Einstein önmagáról ‡ A családjáról ‡ A barátokról, kitűnő tudósokról és másokról ‡ Az életről ‡ Az emberiségről ‡ Amerikáról és az amerikaiakról ‡ Az oktatásról és a tudományos élet szabadságáról ‡ A politikáról, a hazaszeretetről és a kormányról ‡ A tudományról és a tudósokról, a matematikáról és a technológiáról ‡ A vallásról, Istenről és a filozófiáról.

Egy további fejezet neki tulajdonított mondásokat sorakoztat fel, egy a másoknak a róla szóló kijelentéseiből válogat. Csupán egy idézet az utóbbiból: Paul Langevin neves francia fizikus kommentárja arról, hogy Einstein Amerikába emigrált: „Ez legalább akkora jelentőséggel bír, mintha a Vatikánt Rómából áthelyezték volna az Újvilágba. (...) Mostantól az Egyesült Államok lesz a természettudományok központja.”
Aki pedig mindezek után többet, sokkal többet is meg akar tudni Einstein életéről és munkásságáról, annak érdemes elolvasnia Walter Isaacson: Einstein: Egy zseni élete és világa c. művét (Alexandra Kiadó, 2009 - az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2009/4. számában szóltunk róla).

Vezetőink, hol vagytok?

Lee Iacocca: Vezetőink, hol vagytok? - Alinea Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Ahhoz, hogy megőrizhessük függetlenségünket, nem engedhetjük meg magunknak, hogy uralkodóink örökös hitelekkel boríthassanak el.” (Thomas Jefferson)

„Mielőtt a változást kezelni tudnánk, fel kell ismernünk, azután el kell fogadnunk. Néha ez a legnehezebb rész: felismerni és elfogadni, hogy ahogyan eddig dolgoztál vagy élted az életed, az egyszerűen nem megy többé.”

„Az ötleteket és az innovációt nem lehet bezárni vagy kizárni.”

„Időnként emlékeztetni kell magunkat arra, kik is vagyunk és milyen nemzet akartunk lenni.” (Iacocca az Egyesült Államokról)

„A vezető próbája: amikor hivatalát elhagyja, legyünk jobb helyzetben, mint amikor érkezett. Ilyen egyszerű.”

„Ha meg akarod ismerni egy ember személyiségét, adj neki hatalmat.” (Abraham Lincoln)

„A kommunikáció azzal kezdődik, hogy még ha fájdalmas is, megmondod az igazságot” (Iacocca a kormányzati kommunikációról)

„Amikor a reklámszlogenek ismertebbek, mint a Tízparancsolat vagy a Bill of Rights; amikor a bevásárlóközpontok válnak kultikus helyekké; amikor a helytelen viselkedés igazolható, amíg nyereséget hoz; amikor a hitel jogos, ha plazmatévére kell; és amikor az ember mércéje az, hogy milyen autót vezet - talán ideje feltenni a kérdést, hogy vajon nem rontottuk-e el a kapitalizmus igazi eszméjét.” - Idézetek a könyvből

A Szovjetunió széthullása önmagán és szörnyszülöttén, az NDK-n túl minden bizonnyal az USA-nak tette a legrosszabbat. Az Egyesült Államok ott maradt a nélkül a vetélkedés és fenyegetettség nélkül, amely addig kényszerítette, hogy erős, egészséges maradjon, s igyekezzék valóban jól betölteni a szabad világ vezetőjének szerepét. Lee Iacocca, a korábbi szupersztár autóipari cégvezető (l. Iacocca Egy menedzser élete - Gondolat Kiadó, 1988) e könyvét teljes egészében annak szánja, hogy a jobbítás - erősebben fogalmazva a megmentés - érdekében kritizálja azt, amit rossznak tart országa mai valóságában. Lényegében az egész mű kőkemény támadás az ország felső vezetése ellen. Ehhez tudni kell, hogy könyve 2007-ben jelent meg, azaz még George W. Bush regnálása idején. Midőn mondanivalója egyik legfontosabb részeként arról beszél, milyennek kell és milyennek nem szabad lennie a jó vezetőnek, kritikájának célkeresztjében George W. Bush elnök áll, rendre őt használja ellenpéldának, a rossz vezető példájának. Íme három kiragadott példa: „Bush azzal hivalkodik, hogy hitre és nem tényekre támaszkodik. Ha félelmedben ettől nem csinálod össze magad, akkor nem tudom, mitől.” „A vezetés minden körülmények között a változás kezeléséről szól - mindegy, hogy egy vállalatot vagy egy országot vezetünk. A dolgok változnak, és mi kreatívvá válunk. Alkalmazkodunk. Talán Bush nem volt jelen, amikor ezt a témát tárgyalták a Harvardon.” És „Egy vezetőnek kommunikálnia kell. Nem arról beszélek, hogy értelmetlenül folyjon belőle a szó, és be se álljon a szája. Hanem arról, hogy szembe kell néznie a valósággal, és meg kell mondania az igazságot. Úgy látszik, a Bush-kormányból senki sem tud már egyenesen beszélni. Helyette az idejük nagy részét azzal töltik, hogy meggyőzzenek minket arról: a dolgok közel sem állnak olyan rosszul, mint ahogyan látszik. Nem tudom, hogy ez struccpolitika, vagy tisztességtelenség...”

Magától értetődik az is, hogy minden olyan országban, ahol szabad választás van, a rossz vezető a rendszer terméke, így a Bushról szóló kritika egyben a status quo, az országban uralkodó állapotok kritikája. „Miért is vagyunk nyakig a pácban? Hogy került ez a társaság Washingtonba?” - teszi fel könyve elején a maró kérdést. Művének nyíltan kimondott célja pedig, hogy hozzájáruljon országa jobbító célú megváltoztatásához. „Olyan idők ezek, amelyek igazi vezetőért kiáltanak.” - írja az USA helyzetéről. Elmondja, hogy tizenkét elnök kormányzását élte át, kilencükkel találkozott is, és a tizenkettőből négynek a teljesítményét tekinti kiemelkedőnek - ezek F. D Roosevelt, Truman, Reagan és Clinton. A tisztánlátáshoz és az arra támaszkodó jobbításhoz pedig különösen nagy jelentőségű megállapítása a következő: „George Bush azt mondja, ellenségeink "gyűlölnek minket a szabadságunkért". Valójában az arroganciánk miatt gyűlölnek.”

Záró fejezete, amely a sokatmondó című „Amerika újra nagy lesz?” részbe illeszkedik, a Cselekedjünk! címet kapta, s ekként szól az amerikaiakhoz: „Most az ország jövője forog kockán, és arra kérem Önt, működjön közre. Ez a könyv csak kezdete egy kampánynak. Nem, nem indulok az elnökválasztáson. (Iacocca e könyve megírásakor már 82 éves volt, így hihető, hogy nem ez volt vele a célja. OP) Azért folytatok kampányt, hogy visszaszerezzem magunknak azt a vezetést, amit megérdemlünk.” És fűzzük rögtön ide: a könyvből, az abban felsorakoztatott, helyenként igen éles elemzésekből és kritikákból teljesen egyértelmű, hogy itt a vezetésen Iacocca elsősorban nem is az Egyesült Államoknak a világban betöltött vezető szerepét érti, hanem hogy az ténylegesen ura legyen a saját léte, sorsa alakulásának. Nagy nyomatékkal tárgyalja, hogy legyen olyan átfogó gazdaságpolitikája - beleértve ebbe a külgazdasági kapcsolatainak kézbentartását és alakítását is -, amely újra erőssé, gazdasági nagyhatalommá teszi az országot, amelyet az utóbbi évtizedek vezetői, Iacocca elemzése és értékelése szerint, igencsak sanyarú, és a jövőjére veszélyes állapotba vittek. Washingtont és a Wall Streetet sommásan szabadpiac-őrülteknek nevezi. A társadalmi viszonyokat illetően is élesen szól: „Barátaim mondogatják, Lee, hagyd a háborgást a fiatalokra. Nagyon szeretnék így tenni - amint öt másodpercre eltudom őket szakítani az iPodjuktól.” (Ugyanakkor óhatatlanul is ide tolakszik a kérdés: melyik hatalom is tette ilyenné őket, s szintúgy a világot? Kétségtelen, hogy ma Amerika a világ feje. OP)

Ki ki megítélheti magának, milyen is ez a világ, amelyben az USA (még, legalább is látszólag) a vezető nagyhatalom. Éppen mert mindinkább globalizált, csak akkor lesznek benne tartósan fenntartható viszonyok, s még inkább csak akkor lesz szerves fejlődés, ha az országai nagyjában-egészében együtt fejlődnek. Így viszont mennyire egészséges és főként fejlődőképes e világ, amelyben az országok jelentős hányadában a gazdaságpolitika elsőszámú prioritása nem az ország kedvező fejlődési feltételeinek megteremtése és fenntartása, hanem kényszerűen is a megfelelés a befektetők elvárásainak. Valójában mennyire vezető gazdasági hatalom az az USA, amelynek az utolsó évtizedekben rohamosan megnőtt, Iacocca szerint csaknem megötszöröződött az államadóssága, és Kína - a hamarosan legfőbb vetélytársa - egymaga annyi USA állampapírral rendelkezik, hogy velük egycsapásra összedönthetné az USA külső finanszírozásának egész piacát. És Iacocca különösen keserűen szól arról, milyen eredménytelen - érdemben tehetetlen - az országa a Kínával és Japánnal folytatott gazdasági kapcsolatainak a maga érdekeinek megfelelő alakításában. Könyvében ezt is, mint általában az USA helyzetét rontó anomáliákat és problémákat a rossz vezetés rovására írja. Ennek megfelelően, a Vezetőink, hol vagytok? cím a jó vezetők hiányára utal.

Vitathatatlan, hogy olykor némi naivitás is kibukkan a szavaiból. Szerinte az USA azért hozta létre az IMF-et (így mondja), hogy újjáépítse a világot, és országa ezermilliárd dollárokat költ Irak újjáépítésére. Persze mindez lehet igaz is, csak kérdés, hogy mivé akarja újjáépíteni azokat.

Valójában rá kellene térnünk a könyv egy további, szintúgy szerfelett izgalmas és tanulságos olvasatának ismertetésére is: Iacocca részletesen és helyenként igen szenvedélyesen fejti ki, milyen a jó vezető. Mondandója értékét nagyban emeli, hogy ő nemcsak sokat tud a vezetés mesterségéről és művészetéről, hanem a frontvonalban a saját teljesítményével bizonyította ismételten is, hogy kiemelkedően nagy és nehéz feladatokban sikeres, kiváló vezető. Terjedelmi okokból azonban meghagyjuk az olvasóknak, hogy maguk fedezzék fel maguknak értő megállapításainak sok-sok gyöngyszemét. Ízelítőnek mindössze a maga alkotta vezetői tesztjének „kilenc kulcsszavát” idézzük ide: ◙ Kíváncsinak kell lennie, s ezért késznek a komfortzónája elhagyására is ◙ Kreatívnak kell lennie, s ehhez kliséktől mentesen gondolkodni ◙ Kommunikálnia kell ◙ Karakteres személynek kell lennie ◙ Legyen benne kurázsi - „Pontosan tökösségről beszélek, és ez a női vezetőkre is vonatkozik” írja ehhez Iacocca ◙ Szüksége van meggyőződésre, legyen benne tűz, szenvedély kiállni ügy mellett ◙ Karizmatikusnak kell lennie - a karizma a lelkesítés képessége, az a tulajdonság amely miatt az emberek követni akarják ◙ Kompetensnek kell lennie - s még ennél is fontosabb, hogy olyan emberekkel vegye körül magát, akik szintén tudják, hogy mit csinálnak ◙ Nem lehet jó vezető, akinek nincs józan esze.

Festménytalányok

Daniel Arasse: Festménytalányok - Typotex Kiadó, 2010
Dr Osman Péter ismertetése

Többféle olvasata is van ennek a könyvnek, és mindegyikük igen izgalmas. Maga a kiadó a következőképpen jellemzi: „Daniel Arasse a Társadalomtudományi Felsőfokú Iskola (egyike Franciaország legrangosabb kutatási és felsőoktatási intézményeinek - OP) művészettörténeti és elméleti kutatócsoportjának vezetője, nagy jelentőségű művek szerzője volt. Jellemzésképp legjobb, ha őt idézzük:
· Egyszerűen csak megpróbálom nézni a képet. Elfelejteni az ikonográfiát. Rájönni, hogyan működik...
· Ez nem művészettörténet.
· Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne, hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről. Az Urbinói Vénusz esetében ez annál is sajnálatosabb, mert az Olympia hozzájárult a modern festészet születéséhez. És maga, aki művészettörténettel foglalkozik, úgy ítéli meg, hogy ez a kérdés magát nem érinti? Minden további nélkül lemondhat róla, hogy az Urbinói Vénusz kivételes utóéletével foglalkozzék? Pedig része annak, amit maga a festmény „kritikai fogadtatásának” nevez, még akkor is, ha egy festő elemezte, és nem egy író....” (Az idézet a könyv Tiziano-nak az Urbinói Vénusz c. művével foglalkozó fejezetéből való.)
Már ebből is kiérződik, hogy nem éppen a konvenciókhoz mereven ragaszkodó művet alkotott Arasse e kötetben, amely hat elemző esszéjét tartalmazza. Azt pedig tudni kell, hogy a Typotex olyan becsületes, mintha nem is ebben a világban kellene naponta megküzdenie a fennmaradásért, s ez határozza meg a választásait is abban a tekintetben, hogy csak jelentős szellemi értéket képviselő műveket ad ki. Kétségkívül ilyen ez, ha nem is egészen az akadémikus hagyományok szerint. És van egy-két olyan része is, amelynél a képen belüli témaválasztás a konzervatív gondolkodásúak egy részét talán meg is botránkoztatja.
Akik szeretik a festészetet, azoknak vonzó élményt kínál e kötet azzal, hogy jelentősen gazdagítja e festmények üzenetét, kibontja rejtőző mondanivalójukat (vagy amit Arasse annak tart), segít jobban beleélni magunkat a kép világába, és ezzel teljesebben, mélyrehatóbban élvezni is azt. Voltaképpen ezt teszi a hagyományos műelemzés is, ezt tanulja az ember az iskolában - már ahol még tanítanak ilyesmit -, csak éppen Arasse ebben jóval merészebben szárnyal. Mondandójába pedig, az érdeklődők örömére, gyakorta belesző érdekes kultúrtörténeti hátteret is.
Egy másik olvasata elsősorban bizonyára az intellektuális rejtvények kedvelőihez szól. Manapság nagy divat a tudományos alapú elemzésnek, a rejtőző elemek, jellemzők, titkok ílymódon való feltárásának a bemutatása. Bizonyság erre azoknak a tévésorozatoknak a nagy sikere, amelyek a bűnügyi technikusok munkáját tárják elénk - ami annál is inkább figyelemre méltó, mert ezeket nem lehet pusztán bamba bámészkodással élvezni. Éppen az teszi őket igazán érdekessé, ha aktívan követjük a megoldandó kérdés szempontjából jelentést hordozó elemek azonosítását és értelmezését, az okfejtéseket, következtetéseket, az azokat megerősítő vagy éppen cáfoló tények feltárását és bevonását az eredmények ellenőrzésébe és kiteljesítésébe. Ilyesfajta nyomozásokra visz e kötetében Arasse is, hogy a magyarázatai és következtetései nyomán feltáruljanak előttünk a bemutatott festmények olyan jelentései, amelyeket csak akkor ismerünk fel, ha kellő tudással - vagy kellő segítséggel - értelmezzük a látványt. Komoly intellektuális élmény így nézni vele a festményeket, és követni az értelmezéseit, következtetéseit, a „talányok” megfejtését.
Egy további olvasat lényege talán abban ragadható meg, hogy Arasse látni tanít bennünket, betekinteni a festmény önmaguktól is szembeötlő részletei alkotta felszín alá, felismerni a mondandót hordozó vagy kiegészítő további összefüggéseket. Aki eléggé merész, meg is kísérelheti eltanulni tőle ennek művészetét és mesterségbeli alapjait, eszközeit.
Ezzel eljutottunk egy újabb, intellektuálisan különösen izgalmas olvasathoz. Ennek vezérfonalát két idézettel és egy kérdéssel vázolhatjuk fel. Az egyik idézet a könyvből való. Arasse írja a műértelmezésről a nyitó, levél formában írt esszéjében, a képelemekből és azok elrendezéséből levont következtetésekről: „Én sem hiszek a festők "titkos geometriájában". A geometria szelleme sokkal gyakrabban szállja meg az értelmezőt, mint a művészt.” A másik a talán apokrif Arany János idézet, amelyben a fáma szerint egy az ő verseit elemző irodalmár szavaira reagál, hogy ő mire is gondolt műve írásakor: „Gondolta a fene.” A kérdés pedig, hogy mi, szegény laikusok, hogyan jöhetünk rá, hogy egy-egy fejtegetésben mikor találkozunk hozzáértő értelmezéssel, és mikor nemegyszer érdekes, elegáns, olykor frappáns, ám mégiscsak többé-kevésbé légbőlkapott belemagyarázással.

A tudomány határai

Kutrovátz Gábor - Láng Benedek - Zemplén Gábor: A tudomány határai - Typotex, 2008

Dr Osman Péter ismertetése

"Hogy mi a döntő tapasztalat a tudományban, az többnyire az utókor konszenzusától függ" "A tudós ne hallgasson a tudományfilozófusra, hiszen a madár sem hallgat az ornitológusra" (idézetek a könyvből)

A tudomány nagy csatamező. Az ember csatázik a világgal, hogy ismereteket szerezhessen róla, az ismeretlennel, hogy megismerhesse, a saját képességeivel, hogy kellőképpen segítsék a megismerésben. Csatázik másokkal a megszerzett tudása elismeréséért, és gyakran még sokkal inkább a szakterülete feletti hegemóniáért. Hódító hadjáratokat vezet - kutatásokat végez - azért, hogy újabb területekre is kiterjessze az ismereteit, s gyakorta azért is, hogy a döntő szóval rendelkező szaktekintéllyé válhasson azokon. Hiszen micsoda hatalmat jelent, ha valaki - Reichsmarschall Hermann Göring hírhedt mondásának parafrázisaként - elmondhatja: „hogy mi a tudomány, azt én döntöm el!!”. Gyakorlatiasabb lelkek persze azért is, hogy egzisztenciális hasznokat húzhassanak mindebből. S ne feledjük: a mindinkább tudásalapú, s egyre újabb piacokat kereső/teremtő gazdaságban a tudomány ismert határain túl új aranybányák rejtőznek.

Vad diktatúrák, és görcsös hatalom-mániások igyekeznek kötelező érvénnyel kitűzni, hogy hol vannak a tudomány határai, amelyeken túl már az eretnekség sötéte fenyeget elnyeléssel. Számukra ez nagyon is fontos lehet, hiszen e határok sikeres meghaladásából új tudás, abból pedig új erő születhet, amely már kicsúszhat az ellenőrzésük alól, sőt csúffá is teheti azt. A tudás új vidékeinek meghódítására - vagy éppen megalkotására és elfogadtatására - törekvők, valamint a már belakott területeinek haszonélvezői között többé-kevésbé mindig ott feszül az az ellentét is, amelyet oly tökéletesen foglalnak össze meg Niccolo Machiavellinek, a hatalomgyakorlás mindmáig kimagasló technikusának e szavai: “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Napoleon Buonaparte ezekhez a következő, meglehetősen hetyke megjegyzéseket fűzte: Az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”. A langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...”.Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid.). S azon, hogy mekkora erőt képvisel mindenkor a meglévő érdekek harcos védelme, mit sem változtat a legnagyobb magyar, Széchenyi István alábbi szavainak kétségbevonhatatlan igazsága: "A mi eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős s utóbb még káros is lehet". [Hitel]. Ez tehát az egyik fontos vetülete annak a történetnek, amely a messze múltban kezdődött, s minden bizonnyal mindaddig folytatódik, amíg értelmes ember létezik, s amelynek a kulcsszava a tudomány határai.

Ez a könyv aligha való annak, aki nem szeret a szellemi képességeit megfeszítve gondolkodni, elemezni, válaszokat keresni. Annál kiválóbb agyfrissítő mindenkinek, aki kedveli az ilyen kalandokat, s szereti érezni magáról, hogy igazi gondolkodó ember a javából. Még inkább annak, aki élvezi a megismerés csúcsainak küzdelmes meghódítását - ki milyen magasra veti a szemét, s hol kezd szédülni -, és a szerzők értő vezetésével örömmel járja be a tudomány fejlődésének szilajabb vidékeit. Ehhez még izgalmas, értékes bónusz, hogy rengeteget tanulhatunk belőle a világról, jelesül arról, hogyan próbálta, s próbálja ma is az európai kultúrkör megismerni - s ezzel a maga sajátos gondolkodásmódja szerint birtokba is venni!! - a világot, ami pedig végső soron igen sokat elmond magáról e kultúrkörről is. Aki azonban azt állítja, hogy pár tucat mondatban beszámol a csábítóan gazdag tartalmáról, az csal, vagy festi magát. Ilyenre mi nem vetemedünk, inkább csak megosztunk róla néhány gondolatot, nem riadva vissza az eretnekségtől sem.

Talán a legizgalmasabb felfedezés, amelyre bátor lelkek rájöhetnek, hogy a tudomány határvidékein, ahol ritkulnak a felismert tények, s ettől szabadabban burjánozhatnak az elméletek, az vagy, amiben hiszel. Hiszen a kézzelfoghatón túli világban kisebb-nagyobb mértékben a tudomány elfogadása is hit mindenki számára, mivel nem képes ellenőrizni az állításokat, amelyeket tudományként elfogad. És őszintén, magunk között: a köznapi ember számára például mennyivel elfogadhatóbb a Nagy Bumm elmélete, mint az isteni teremtésé? Szingularitásból születni talán még kevésbé felfogható, mint isteni akaratból. Különösen nehéz a dolgunk, ha forradalmian új elmélet jelenik meg, mert honnan is tudhatnánk, vajon hihetünk-e neki. Olvashatjuk: Newtont azzal támadták a gravitáció felfedezéséért, hogy vele tökéletesen okkult gondolatot csempészett be a fizikába, és ezt még a nagy Leibnitz is a szemére vetette.

E könyv fő témáját a szerzők éppen az arra irányuló vizsgálódásban határozzák meg, hogy mikor, hogyan és miért választunk a különféle „tudásjelöltek” közül. Ehhez csatlakozó további alapkérdés, hogy kinek van joga és/vagy lehetősége megmondani a társadalomnak, milyen a tudomány Amit pedig ezekről elmondanak, az nagyon sok tisztánlátással ajándékoz meg, de szerte is foszlat minden jámbor illúziót, ha még egyáltalán él valakiben ilyen. Mert pl. ha naivan azt hinnénk, hogy a tudomány a meritokrácia világa, hát itt van a „Máté-effektus” - „...akinek van, annak még több adatik, akinek pedig nincsen, attól még az is elvétetik, amije van.” (Mt 25,29) - vagyis hogy a már elismert tudós kapja az újabb elismeréseket, díjakat, lehetőségeket, a kevésbé neveseknek pedig vajmi kevés jut ezekből. Szegény laikusok - akiknek a szerzők e művüket ajánlják - hogyan is különböztessék így meg az elhivatottakat a hivatalosaktól? Mert a tudomány mennyiségi mérésének atyjaként is tisztelt tudománytörténész Derek de Solla Price írta le, hogy korának mintegy 30 ezer tudományos folyóiratából kb 170-re irányult az összes érdeklődés fele. Az elismerést nyújtó csúcsokon tehát keveseknek jut hely, így eléggé nyilvánvaló, micsoda állandó harc folyhat az oda bejutásért, másrészt a már megszerzett pozíciók megtartásáért a feltörekvőkkel szemben. Ez elénk idézi a híres megállapítást: „a tudományos elméletek nem az újabbak rohamától hunynak ki, hanem a hirdetőik elmúlásával”. Mert ma már egy tudós kellő anyagiak nélkül aligha képes sikereket elérni, innen pedig következik a szerzők által is felvetett nagy kérdés: vajon azért támogatják, mert sikeres, vagy azért sikeres, mert támogatják?? Így pedig még inkább érthető, hogy az „egyenlőbbek” keményen - s tőlük telhető leleményességgel is - védik a pozícióikat, aki pedig nem jut pénzhez, az szinte eleve vesztesként indul a csatába. S nem utolsó sorban, mert manapság, a mindent (el)uraló kommunikáció korában legfőképp az kerül bele a tudományba, amit ehhez kellőképen kommunikálni is tudnak, a kommunikáció lehetőségeit pedig nem feltétlenül objektív megítélés alapján adják meg (hogy nagyon finoman fogalmazzunk). Még inkább érvényes ez az elismerésre, nagyon is beleértve ebbe annak hivatalos formáit és fórumait.

Végletesen nyugtalanító, ugyanakkor kulcsfontosságú a tisztánlátáshoz, amit a szerzők kiindulásul, gondolatébresztőként vázolnak: Úgy tűnhet, a modern tudomány egyértelműen jobb, mint bármely más megismerési forma, de amikor meg akarjuk határozni, miben jobb náluk, folyton összezavarodunk. Úgy véljük, a tudomány sebesen fejlődik, de nem tudjuk megmondani, mit is jelent az a fejlődés - a szerzők ez utóbbi kérdéshez is igencsak gondolatébresztő fejtegetést fűznek. Hisszük, hogy rendkívül sikeres, ám a sikeresség mércéjét csak önkényesen választhatjuk meg (ami nyilvánvalóan a praktikumon túli mezőkre vonatkozik - OP.). Azt gondoljuk, hogy tömény racionalitás és objektivitás jellemzi, ám ha belegondolunk, mit jelentenek ezek a fogalmak, mindez egyáltalán nem tűnik olyan biztosnak és meggyőzőnek. Elmondják azt is, hogy a tudomány az a világ, ahol a helyes felismerés, a jó válasz is legfeljebb részleges megnyugvást hozhat, viszont újabb rejtélyek, kérdések elé állít. Minden helyes eredmény tágítja a megismerés további lehetőségeinek horizontját, gyakorta átírva ezzel a tudomány határait is.

A tudomány határai - de hiszen még az is változékony, hogy mi tekintendő tudománynak. A döntő jelentőségű kérdések csak úgy sorjáznak a bevezetőben: Milyen módszerek garantálják az általa kínált tudás megbízhatóságát? Mennyire egyértelműek és rögzítettek a határai? (Gyorsan rájövünk, hogy semennyire!! OP.) Mennyire feltérképezhetőek? (A könyv egyik izgalmas témaköre! OP). Vajon kijelölik-e a tudomány határai a helyes tudás és a téves vélekedés közti különbségeket? (De hiszen látjuk, hogy maguk is bizonytalanok, változóak - az új felismerések nagymértékben átírhatják azokat -, s gyakorta önkényesen kijelöltek! OP.) Hogyan viszonyuljunk mi, hétköznapi emberek a tudományhoz és az általa kínált válaszokhoz? (Igyekezzünk megérteni, használjuk a józan ítélőképességünket, már ameddig elér, és olvassunk ilyen könyveket! OP.) A legbiztosabb - ám sajna inkább csak a tudomány szociológia szempontjából sokatmondó - definíció, hogy tudomány, amit az arra felkentek annak nyilvánítanak. A kanyarok ebben gyakorta hajmeresztőek. Egy a példák közül, hogy - olvashatjuk - a középkorban egyedül az alkímia merészelt fellépni a természetbe való beavatkozás igényével, s ezzel válhatott a modern kémia egyik megalapozójává.

A tudomány mai világa iránt érdeklődő, vizsgálódó elme könnyen juthat két nagyon is megdöbbentő megállapításra. Az egyik, hogy a tudomány művelése mind eszközigényesebbé válik, magyarán pénz, pénz és egyre több pénz kell hozzá, s ezzel a tudomány művelése a gazdag országok kezébe összpontosul. A másik, hogy a tudomány a mai, mindinkább globális civilizációnk egyik legfenségesebb, és egyben legkeményebb dzsungele. Az itt elénk tártak alapján is rájövünk, hogy mindkét fejlemény szükségszerű, s a kettő nagyon is összefügg. Ígéretes, de egyben igencsak fenyegető is, amit a tudomány gyarapodásának exponenciális növekedési üteméről olvashatunk. A mennyiségi mérésének atyjaként is tisztelt tudománytörténész Derek de Solla Price írta le, hogy az utolsó 300 évben 15 évenként megduplázódott a tudomány mérete, ami hivatásos tudósok mellett szintúgy érvényes a felsőoktatásban résztvevő hallgatókra, a tudományos fokozatok birtokosaira, és a tudomány fórumaira is. Ez egyben azt is jelenti, hogy bármely pillanatban nézve, a valaha élt összes tudós fele a legutóbbi 15 évben, 90%-a a legutóbbi 45 évben dolgozott. Az pedig az exponenciális növekedés sajátja, hogy gyorsuló ütemben kinövi az alapját, elhasználja a tápláló forrásait, s így felmerül a veszély, hogy luxussá, majd teherré válik a hagyományos mecénásai (például a közpénzek) számára. Ám mert a tudomány él és élni akar, kénytelen-kelletlen is új finanszírozók után néz. Ehhez viszont drasztikus paradigmaváltást kell elfogadnia, amelynek lényege, hogy a megismerés-megértés-rendszerezés-közreadás hajdani tiszta, humanista szándékának helyébe a megismerés-megértés-felhasználás-uralás haszon- és hatalom elvű indítékai lépnek.

Végezetül pár gondolat a kötet egyik legizgalmasabb fejezetéből. Az emberiség legmerészebb, teljesen valószínűleg soha be nem teljesíthető vállalkozása a teremtés titkának megfejtése. Ebbe tartozik bele az a vita, amelyet két, egymással antagonisztikus ellentétben lévő elméletnek, az evolúciónak valamint a kreacionizmusnak (más megnevezéssel intelligens tervezettségnek) a hívei folytatnak, s ebbe ad rendkívül érdekes betekintést a fejezet. Tény, hogy korukban is igen nagy szellemi erőket mozgósít, és éles ellentéteket szül az intelligens tervezettség elmélete (igen alaposnak szánt képet ad róla William A. Dembski: Intelligens tervezettség - Híd a tudomány és a teológia között c. kötete, amelyet nálunk 2007-ben jelentetett meg a Laurus Kiadó). Amint olvashatjuk, 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia is kiadott egy közleményt az ügyben. Íme két kiragadott részlet innen, némi reflexióval. A szerzők elmondják, hogy a tudósok jó része egyebek közt azzal utasítja el a kreacionizmus érveit, mert az értelmes tervező feltételezéséhez magyarázatot kellene adni annak létrejöttéhez. Itt viszont nem lehet nem észrevennünk, mennyire hasonlít ez a probléma ahhoz az ősrobbanás elmélethez kapcsolódó kérdéshez, hogy mi volt a Nagy Bumm előtt? Ez utóbbi kérdésfeltevéshez idéz Simon Singh a kitűnő A Nagy Bumm - Minden idők legfontosabb tudományos felfedezésének története c. könyvében (Park Könyvkiadó, 2006) Szent Ágostontól, aki Vallomások c. művében leírja az alábbi, ma is híres, elrettentő/hárító párbeszédet: „Ugyan mit csinált Isten, mielőtt megteremtette volna a világmindenséget? Mielőtt az Úr megteremtette a Mennyet és a Földet, legelőször a poklot hozta létre, hogy az ilyen alakoknak, mint Ön is, akik efféle kérdéseket vetnek fel, legyen helyük.” A két elmélet csatájához ugyanakkor a szerzők felhoznak egy különösen figyelemreméltó megfontolást: "Az evolúció mellett kiálló tudomány bizonyítékrendszere tagadhatatlanul hiányos. A kreacionista válasz így mndenképp megnyugtatóbb, hiszen magyarázattal szolgál, szemben a tudomány hiányos elképzeléseivel. A „fene se tudja” (sic!) rosszabb válasznak tűnhet „a tervező (Isten) csinálta” jellegű válasznál". Ám a kreacionizmusnak ez a válasza, ha elfogadjuk, megnyugvással tölt el, és ezzel nem serkent további ismeretszerzésre -ez pedig sokkal terméketlenebb, mint ha az ismereteink felismert hiányai további kutatásra ösztönöznek. Ha pedig sikerül megtalálni a magyarázatot, az rendszerint egyszerűbb és könnyebben felfogható, mint a teremtő léte.

Ámbár ki tudja? Fentebb kiemeltük, hogy a tudományban a megtalált válaszok új ismeretlenekre világítanak rá. Ez azt is jelenti, hogy nagyban függ tőlünk, mit fogadunk el végső magyarázatnak, ténynek, vagy keresünk-e mögötte újabb kiváltó okot, magyarázatot. Nemrég jelent meg például Mérő László legújabb, kiemelkedően jó könyve, A pénz evolúciója (Tericum Kiadó, 2008 - ugyanitt jelentek meg Mérő Mindenki másképp egyforma, és Új észjárások c. művei is). Ebben a mondanivalója megalapozásaként egyebek között röviden felvázolja az autokatalízist, mint az élettelen anyag spontán önszerveződését. Természetesen fel sem veti, hogy ehhez bármi kreacionista magyarázat is fűződhetne. Ám ha elgondolkodunk rajta, az bizony kellő nekiveselkedéssel az intelligens teremtő létének erős bizonyítékaként is beállítható, hiszen olyan praktikusan szolgálja az életet. Érdekes úgy gondolni rá, hogy a teremtő - már ha elfogadjuk a létét - nem az élőlényeket és velük az életet teremtette, hanem azokat a programokat, amelyek azok kialakulását eredményezték. Persze az is igaz, hogy ha azok az élettelen anyagok, amelyekről beszél, nem éppen így viselkedtek volna, akkor nem lennénk itt, hogy ilyen filozófiai kérdésekkel birkózzunk.

A titkos kód

Priya Hemenway: A titkos kód -
A művészetet, a természetet és a tudományt szabályzó rejtélyes képlet - Vince Kiadó, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

Nevezhetjük ezt a könyvet Janus-arcúnak, ha stílusosak akarunk lenni, s jellemezhetjük a divatos „kettő az egyben”-ként. Elvitathatatlan érdeme, hogy nagy hányadában letehetetlenül érdekes, nagyon tanulságos, és gondolkodásra késztető. A „titkos kód” itt az úgynevezett arany arányt, más néven isteni arányt jelenti - amelyet az építészeti és képzőművészeti alkotások elemzésében gyakran aranymetszésként is említenek -, és Hemenway a mondanivalójának gerinceként ezt mutatja be a művészetet, a természetet és a tudományt szabályzó rejtélyes képletként. Mindezzel a könyve a tudomány - és kultúrtörténeti ismeretek hosszú sorát kínálja, s köztük válogatottan finom, apró intellektuális desszertek százszínű gyűjteményét, s amiből sokat és élvezettel tanulhat az olvasó - vagy éppen frissítheti a netán megkopott ismereteit. Előadásmódja pedig nagyon kellemes olvasmánnyá teszi.

Nem mellesleg, az ilyen könyv manapság kiváló immunerősítő is: aki sok ilyet olvas, ilyenekkel edzi a gondolkodását, fejleszti ismereteit és kreativitását, az megőrzi az intellektuális ellenállóképességét az olyan fertőzésekkel szemben, amelyek agyilag önállótlanná, jól manipulálható konzumidiótává teszik. Magáénak tekinti Európa, sőt az egyetemes kultúra szellemi örökségét, tudja élvezni és fel is használni azt, nem cseréli le az értékrendjét a globalizáció cseles konzumkultúrájára, nem helyez a példaképei, választott szerepmodelljei élére marketingcsinálmány „celebeket”, nem a telefonja háttérképével igyekszik kitűnni a tömegből, és még azért sem aggódik, hogy mindig frissen csengjen a mobilja.

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy helyenként kevésbé dicséretes vonások is megmutatkoznak benne: olykor amerikaiasan feldicsérő túlzások, a benne felkínált ismeretek jelentőségére vonatkozó túlzó lelkendezés, némi hatásvadász misztifikálás, s néha valamelyes felületesség. (Mintha Hemenway talán porszívó ügynök lett volna az előző életében.) Itt van ugyebár ez az alcím, amely a művészet, a természet és a tudomány szabályozásáról, és az abban érvényesülő rejtélyes formuláról beszél. Bizonyára nem tévedünk túl nagyot, ha ebben némi marketing fogantatású praktikát vélünk felfedezni, és ezt szolgáló misztifikálást. Valljuk meg, ez önmagában mégcsak nem is olyannyira elítélendő, hiszen a könyvnek olyan piacon kell magára vonnia az olvasók figyelmét, amelyen a műveket nagyrészt a címük adja el, s a megcélzott vásárlók jelentős hányada fogékonyabb a szenzációra, mint a tudományos elmélyülésre. Ez a cím így kétségtelenül izgalmas, és ha e sokat ígérő megfogalmazás helyén az állana, hogy „az (A+B)/A = A/B aránypár megjelenése a művészetben, a természetben és a tudományban”, igen valószínű, hogy ez kevesebb érdeklődőt vonzana, és főként jóval kevesebbet venne rá a könyv megvásárlására. Másrészt, talán nem kellene olyanokat mondania, hogy „a matematika nyelve valahol a szavakkal kifejezhető és a művészet által megjelenített világ között található- rejtélyes, harmonikus, szinte mágikus modalitás, amelyben az elvont dolgok valósággá válnak, az ismeretlen pedig a gyakorlati világ rejtvényeinek megoldásaként tűnik elő”.

Hemenwayről a fülszövegből annyit tudunk meg, hogy a montreali McGill Egyetem hallgatójaként matematikát és klasszika-filológiát tanult; ezután több évig élt Indiában, tanulmányozta a kelti gondolkodást és filozófiát, a meditációt és a szent iratokat; jelenleg a Bay Area régiójában él, s íróként és fotósként dolgozik. Ennél lényegesen többet egy korlátozott kutatással az internetről sem lehet róla kibányászni. E könyvéből nehéz megállapítani, hogy a kétségtelenül hatalmas ismeretanyaga mellett mennyiben igazán képzett tudománytörténész. A saját világnézetéről a legvilágosabban talán a következő két részlet árulkodik. Az aranyspirálnak a természetben való megjelenéseiről szóló egyik mondatában így ír: "(szerephez jut) az embrió alakjában, amelybe leereszkedünk... " [kiemelés tőlem - OP.] Másrészt, a bevezetésben ekként beszél: „Utazásunk során, amely visszavisz az időben a piramisokig, majd előre a jelent misztikus szóhasználatáig, az isteni arány kiegyensúlyozott és dinamikus elvként fog föltárulni előttünk. (...) Számos különböző megnyilvánulása magában foglalja a miénkre oly kevéssé hasonlító idők és helyek megértését. (...) Az isteni arány egy ősi bölcsességet visszhangoz, rengeteg kifejezésbe rejtve.” S ide idézi egy 14. századi német misztikustól: „Semmi sem lehet olyan örömteli, mint az, ami az isteni természet legmélye szerint való.” Aki ebből arra a következtetésre jut, hogy Hemenway itt megjelenő nézetei a kreacionizmus - más mai szóval az intelligens tervezettség elmélete - felé hajlanak, az valószínűleg nem téved túl nagyot.

Nagyon azért ne ítéljük el érte. A könyvét meghatározó gondolkodása tökéletesen nyitott. Mondandóját soha nem állítja szembe más világnézetekkel, és abban a nagy és sokszínű tudomány- és kultúrtörténeti anyagban, amelyet itt felsorakoztat, semmiféle világnézet szerinti szelekció nem érződik. Ha pedig merünk eretnekek lenni, úgy be kell ismernünk, hogy a tudomány jelenlegi állása mellett bármely genezis elméletet is próbálunk meg visszafejteni a folyamat eredeti mozgatójáig, előbb-utóbb eljutunk egy ponthoz, amelyen túl már nem található racionális magyarázat, csődöt mondanak az annak feltárását szolgáló jelenlegi eszközeink - ez éppen úgy igaz a világegyetem keletkezésére, mint a földi élet eredetére. Az ősrobbanás elméletének igen praktikus eleme a szingularitás, amelynél korábbra elvileg sem vezethető vissza a vizsgálódás fonala. Az elmélet időbeli értelmezési tartománya magával a Nagy Bummal kezdődik, és semmit nem tudhatunk meg belőle arról, vajon mi volt annak előtte - ebből pedig már törvényszerűen következik az is, hogy az az ősrobbanás kiváltó okára sem tud magyarázattal szolgálni. Az élet keletkezésének materialista elméletéhez ugyancsak jó kérdés, vajon hogyan tettek szert azok a bizonyos molekulák az önszerveződés képességére. Némi joggal hívható fel tehát az ilyen kérdésfeltevésekre a híres, elrettentő/hárító párbeszéd, amelyet Simon Singh idéz Szent Ágoston Vallomások c. művéből A Nagy Bumm - Minden idők legfontosabb tudományos felfedezésének története c. könyvében (Park Könyvkiadó, 2006 - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2007 1. sz.) a következőképpen: „Ugyan mit csinált Isten, mielőtt megteremtette volna a világmindenséget? Mielőtt az Úr megteremtette a Mennyet és a Földet, legelőször a poklot hozta létre, hogy az ilyen alakoknak, mint Ön is, akik efféle kérdéseket vetnek fel, legyen helyük.” Lényegében hasonló hárítás az is, érdemi válasznak pedig éppen úgy elégtelen, hogy ha az ősmolekuláknak nem lettek volna meg a megfelelő képességeik, akkor most nem lennénk itt, hogy firtathassuk azok eredetét.

Szólnunk kell azonban e könyvnek egy nem jelentős, ám kétségtelen gyengéjéről is. Hemenway sokat foglalkozik benne az arany aránynak megfelelő ún. aranyspirállal, mint különleges, a természet igen sok alkotásában meghatározó jelentőségű alakzattal. Olykor valami spirálhoz hasonló jelenik meg a saját mondandójában: ilyenkor úgy járja körül a témát, hogy közben előadja a saját fejtegetéseit, okfejtéseit és következtetéseit, és ahogyan azok távolodnak a felhívott tudomány- és kultúrtörténeti alapoktól, úgy távolodnak mindinkább a higgadt, és ezért meggyőző erejű racionalitástól is, s vékonyodik állításaiban a kellő mértéktartás. (Mondhatni, olykor felrémlik a porszívó ügynök szelleme.)

Az is igaz, hogy a cím és vele az egész könyv - a régi slágert idézve - többet ígér, mint amennyit ad. Összefüggések széleskörű feltárását helyezi kilátásba, ám valójában gyakran csak jelenségek bemutatásáig jut. A művészetet, a természetet és a tudományt szabályzó formuláról beszél, fel is sorakoztatja annak igen sok valós vagy netán többé-kevésbé belemagyarázott megjelenését, ám azt már csak az esztétikai vonatkozásokban képes úgy-ahogy kifejteni, hogy az arany arány érvényesülése bármit is hogyan szabályozna. Az esztétikán kívüli példáinál már baj van a képlet szerepének, az hozzá kötődő ok-okozati összefüggésnek a bemutatásával. Még ahol el is fogadjuk, hogy valóban megmutatkozik az arany arány, az legfeljebb a jelenséget leíró matematikai formula, és semmi sem mutatja, hogy maga lenne a jelenség okozója, szabályozója. Ha végiggondoljuk őket, a bevezetés egynémely tétele igen jól figyelmeztet arra, hogy Hemenway az állításaiban olykor meglehetősen nagyvonalúan kezeli az ok és az okozat közti kapcsolatot. Kijelenti, hogy „Az emberiség isteni arány iránti több száz éve tartó csodálata az arány számos figyelemre méltó tulajdonságának köszönhető, ilyen például a harmónia, a megújulás és az egyensúly. Harmóniája a természet által nyújtott szerkesztési alapelvekben nyilvánul meg, amelyek a növények, a kagylók, a szél és a csillagok mintázatait adják. Megújító alapelve olyan formákban és anyagokban mutatkozik meg, amelyek a DNS-től kezdve a világegyetemig mindennek az alapját képezik. Az egyensúly belső fülünk spiráljában található, s visszatükröződik az embrió kibontakozó formájában is, amely létezésünk kezdete.” Lépjünk túl azon, hogy ilyen súlyos állításokat sokkal pontosabban kellene megfogalmazni, beleértve ebbe a példálózó felsorolások kezelését is. A lényeg, hogy itt markánsan felhorgad bennünk a kétely - amely azután rendszeresen vissza is tér számos más állítás olvastán -, hogy vajon az isteni arány valóban okozóként, vagy inkább okozatként, netán felszíni jelenség leírójaként van jelen.

Ugyanez merül fel, midőn Hemenway sorolja az arany arány és a Fibonacci számsor megjelenésének példáit a természetben - egy egész fejezetet szentel ennek. Ezek olvastán szintúgy visszatérően kísért a kötet két alapkérdése: valóban így van-e, s ha igen, mi lehet a magyarázata. Tényleg ésszerű és ezért jól érthető a számsor érvényesülése Fibonaccinak az itt is leírt gondolatkísérletében a nyúlcsalád nemzedékenkénti gyarapodását illetően, azonban az is nyilvánvaló, hogy az csak leírja, ám nem uralja a folyamatot. A növényekre vonatkozó példái - szirmok, levelek állása - szintúgy felvetik ezeket a kérdéseket. Csak arra gondolhatunk, hogy ha ezek az állítások helytállóak, akkor is a Fibonacci sornak való megfelelés voltaképpen csak a felszín, a jelenség, és mögötte lennie kell mélyebb törvényszerűség/ek/nek, amely/ek/ azt előidézi/k/. Kell lennie pl. valamilyen biológiai hatásmechanizmusnak, amely a levelek, szirmok ilyen elrendeződése esetén jobb életképességgel ruházta fel a növényt, ami hozzásegítette, hogy ezt a formációt örökítse tovább az evolúciós akadályversenyben. Elvégre az esőcseppek sajátos alakjában sem valamiféle kozmikus formatervező művét látjuk, hanem a parányi víztömeget mozgató gravitációs erő, és az azt fékező közegellenállás együttes hatásának eredményét. Szintúgy, a víz felszínén látható buborékok szépséges kupolája a kiemelkedő levegő feszítő erejének és a víz felületi feszültségének közös műve, s céltalan mást belemagyarázni.

Az, hogy e formulát rejtélyesnek nevezi, leginkább ismét marketing trükk. Rejtélyessége legfeljebb abban áll, hogy miért jut ilyen sok és sokféle szerephez a világban - s ez újból visszavezet arra, hogy a bemutatott aktív szerepének nagy részét aligha érezzük bizonyítottnak. Jellemző például erre, hogy a spirálról egyebek közt a következőket mondja: „Testünk szintén tele van spirálokkal: a legnyilvánvalóbb ezek közül a fülünkben található, de felfedezhetjük a kezünkön, csigás hajtincseinkben (??!! - OP), az embrió formájában és DNS-ünk szerkezetében is. A testünkben lévő spirálok számos törvényszerűséget testesítenek meg, legfőképpen, amelyet a kínai akupunktúrás kezelések használnak (??!! - OP).”

A legpontosabb minősítés talán az, hogy kiváló figyelemfelkeltő, gondolatébresztő, olykor azzal is, hogy meghökkenésre és töprengésre késztet. Még az sem baj, ha felbosszant, ha ezzel arra indít, hogy nézzünk utána a dolgoknak, és megbízható magyarázataiknak. Maradéktalanul igaz megállapítása egyebek közt, hogy „a természeti rendszerek önszabályozók, s velük született adottságaik egyensúlyban tartják a dolgokat abban az esetben is, ha valami zavaró esemény történik, s az emberi test is ezen alapelvek szerint működik”. Ennek is a magyarázata izgalmas, amelyre már nem tér ki - jelesül, hogy ami nem ilyen, az nem is lehet stabil, azaz nem képes tartósan fennmaradni. Ez minden rendszerre igaz, s az önszabályozás működése megbomlásának végzetes következményeire a példák vég nélkül sorolhatók a ráktól az ember okozta ökológiai katasztrófákon át a szupernóvákig. Ismétcsak a könyv pozitívuma ugyanakkor, hogy Hemenway a fülben lakozó spirál említését átköti Békesy György kutatásához, a hallás működésének ennek köszönhető megértéséhez, röviden bemutatja hallószervünk fiziológiáját. Innen Püthagorasz felfedezése következik, miszerint a zenei hangok kifejezhetők matematikai arányokkal, s hogy ezek ábrázolásának diagramja az aranyspirál alakját ölti. Innen egy sajátos gondolati ugrással az áramlásnál, az örvénynél és az időjárási mintázatoknál termünk, amihez négy kép csatlakozik „A természet áramló spiráljai” címmel, s köztük említi a Kármán-féle örvénysort, Kármán Tódor kiemelkedő jelentőségű felfedezését is. Az már ismét némi felületességet mutat, hogy vajon miért került ide negyedikként két galaxis találkozásának - leginkább ebihalra hasonlító - fényképe.

Szerzőnk ugyanakkor helyenként igen bátran idéz más bátrakat. Egy merész cím alatt - „A világegyetem és a Φ" , ahol a Φ az arany arányt jelzi, idéz egy kísérletet, amelyben az Observatoire de Paris munkatársai a világegyetem mikrohullámú háttérsugárzásának elemzésével vizsgálták, hogy milyen lehet annak az alakja. Amint írja, különböző modellek sorát elemezték, köztük lapos, negatív- és pozitív görbületű tereket, és a kísérlet arra jutott, hogy ha az Observatoire adatai helytállóak, akkor olyan világegyetemet jeleznek, amely véges, és az alakja a dodekaéderre hasonlít. Namármost, tény ugyan, hogy a modern kozmológia túlnyomó része csak a matematika nyelvén értelmezhető, csak azzal írható le, csak vele vizsgálható, és köznapi szavakba nem is önthető. Tény, hogy a vizsgálódás e téren (is) a matematika segítségével olyan távlatokba szárnyal, amelyeket a józan ész nemhogy követni, de még felfogni sem képes, és csak lemondóan Hamlet szavaira gondol (Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem, bölcselmetek álmodni képes). Tény, hogy ha a világegyetem valóban dodekaéder alakú, az több okból is szenzációs lenne - már azért is, mert a dodekaéder, amint azt Hemenway is kiemeli, egyike az öt platóni testnek, és az ókori görögök számára éppen a kozmoszt jelképezte, ez pedig igazán rendkívüli egybeesés. Ezt a nagy horderejű állítást/feltevést azonban talán mégsem lenne szabad ilyen lazán idebiggyeszteni, márcsak azért sem, mert józan ésszel - amely, mint jeleztük, itt ugyan hamar megáll, s utána már mit sem ér - tökéletesen irracionálisnak tűnik. Dicséretére válik viszont a könyvnek, hogy szerzőnk megragadja azonnal az alkalmat, hogy egy külön oldalon bemutassa az isteni arányt a dodekaéderben, továbbá szóljon arról is, hogy a gránátalma a hellenisztikus műveltségben a dodekaéder szimbóluma, s egyben az élet gyümölcsöző és burjánzó természetének jelképe lett. Utóbbihoz röviden ide idézi még Perszephoné mitikus történetét is. A gondolatmenetet pedig e kitérő után a platóni testeknek és azok jelképes jelentéseinek bemutatásával folytatja, ezt magának Platónnak e bemutatásával gazdagítva. Platón Timaioszától visszatér a kozmológiához, s máris Keplernél tartunk, s egy külön oldalon fel is vázolja Kepler elméletét a naprendszerről, a világ harmóniájáról és a szférák zenéjéről. Már ennyiből is jól kiérződik tehát, hogy ha lefújjuk a könyv tartalmáról mindezeknek a szerencsére csak néhol megjelenő zavaros, ám vékony habját (figyelmen kívül hagyjuk a porszívó ügynök közbeszólásait), úgy igen jó ismeretterjesztő színvonalú tudomány- és kultúrtörténetet kapunk.

Mégha a szerző egynémely állításai nem igazán megalapozottak, kimunkáltak, a több mint 300 illusztrációt és ábrát felsorakoztató, 204 oldalas kötetnek szinte nincs olyan oldala, amelyen ne találnánk tanulságos, olykor izgalmas tényeket, tudnivalókat. Ez is olyan könyv, amelyet igazán kár lenne kihagyni.

Calatrava - Építész, mérnök, művész

Philip Jodidio: Calatrava - Építész, mérnök, művész - Taschen / Vince Kiadó, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

Ellenállhatatlan meggyőző erejű ez a karcsú kötet. Akinek semmi affinitása a modern építészethez, így is megérzi belőle annak teremtő erejét, és Calatrava sok alkotásának újszerű, lenyűgöző szépségét. Úgy szárnyalnak, ahogyan csak egy zseniális, és zseniálisan merész építész tudja azokban megjeleníteni mindazt, amire a modern tudás és technológia legjava képes, s ezzel új dimenziókat adnak az épített szépség fogalmának. Számos műve bármilyen stílustörés nélkül beleillene a legmerészebb képbe is, ahogy a nagy sci-fi filmek elénk varázsolják a távoli jövő nagyvárosainak építészetét.

Az építészet minden bizonnyal az a művészet, amelyet a 20. század a legkevésbé vert szét, vagy - ami ugyanaz - formált a maga képére. Ez kétségkívül szükségszerűen következik abból, hogy az alapvető rendeltetése olyan építményeket hozni létre, amelyek szolgálják a funkcióikkal az embert, biztosítják vagy legalább is segítik különféle szükségleteinek kielégítését. A technikai és technológiai fejlődés hozadékát, és a társadalmi léptékváltást leszámítva, az építészeti alkotások legfontosabb funkciói most, a 21. század elején is igen hasonlóak az évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőttiekhez. Ilyen egyebek közt, hogy az épület óvja a használóinak élet- és vagy tevékenységi terét, megfelelő környezetet biztosítson hozzá, s a logisztika révén bizonyos mértékig szervezze is azt. Szintúgy hogy alkalmas keretet nyújtson meghatározott közösségi tevékenységekhez, közösen átélt élményekhez (ide sorolhatók egyebek közt a sportcsarnokok, stadionok, hangversenytermek, színházak, templomok), hogy az épületek és műtárgyak kellőképpen kielégítsék az infrastruktúra iránti különféle igényeket, így egyebek közt segítsék a szárazföldi-, vízi- és légi közlekedést, és sorolhatnánk. A mai gazdagok és/vagy hatalmasok ugyanazért építtetik a látványosan szuperdrága házaikat, mint a hajdaniak a kastélyokat: megmutatni a rangjukat, nagyságukat, kiemelkedni a világból, és előkelően el is különülni attól. Hasonlóak a középületek építtetésének régi és mai indítékai is. A katedrális építtetők utódaiként pedig a legújabb korban hasonlóan ’kultikus’ építkezésekhez folyamodnak sokan az üzleti világ legnagyobb szereplői közül, hogy ennek segítségével is hirdessék kimagasló gazdasági erejüket, ami jórészt e cégek létalapjának egyik legfontosabb elemét, az irántuk való bizalmat hivatott növelni.

Mindez döntő mértékben meghatározza, mennyiben feszegetheti az építész a kereteket. Annyira semmiképpen, hogy a műve ne nyújtsa azokat a funkciókat, amelyekért a megrendelője fizetni hajlandó. Az építészetben nem szárnyalhat olyan merészen a kreativitás, mint más művészetekben, s az építész nem is használhatja az alkotásait olyan szabadon új utak keresésére, vagy éppen a mondanivalójának, egyéniségének kifejezésére, mint azokban. Meghatározó jelentőségű ebben, hogy a jelentős építészeti alkotások létrehozása többé-kevésbé hatalmas költségekkel jár, és akik vállalkoznak azok finanszírozására, azoknak ez csak úgy éri meg, ha a befektetésük megtérül. Üzleti befektetőknél a fő kritérium nyilvánvalóan a hozam, amelyet a befektetéssel létrehozott építmény hasznosítása termel nekik, továbbá azok a hatások, amelyekkel az épületek hozzájárulhatnak a pozícióik erősítéséhez. Utóbbinak sokszor szó szerint is kiemelkedő példái a cégek székházai, valamint az egyéb presztizs célú építmények. A presztizs tényező rendkívüli hajtóereje egyértelműen megmutatkozik Calatrava több művében is, a legújabb és egyben jelenleg legszélsőségesebb példája pedig a minden hihető határt felülmúló Burj Khalifa, más néven Burj Dubai felhőkarcoló, amely ma a legmagasabb építmény, amelyet ember valaha létrehozott (828 m). Közösségi befektetők esetén, ha a beruházás nem üzleti célt szolgál, e megtérülés abban áll, hogy az építmény kellőképpen szolgálja a közösséget, biztosítsa vagy javítsa életének és működésének infrastruktúráját, vagy éppen növelje annak hírnevét, presztizsét, vonzerejét az immár globális versengésben. Olyan követelmények ezek, amelyeket az építészet nagyszerű alkotói olykor újszerűen is teljesíthetnek, ám azok béklyóit még ők sem rázhatják le teljesen magukról.

E kötet elején szerepel Calatrava egy szobrának képe. Ha a címe nem mondaná, az örökkévalóságig sem jönnénk rá, hogy anyát és gyermekét ábrázolja, s még ahhoz is kiművelt szem kell, hogy meglássa benne a művészetet. Végül is, Calatrava idézi itt Picassótól, hogy „némely művészek márvánnyal dolgoznak, mások szeméttel”, ami az alkotói szabadság mértékére utal. Egy építész viszont aligha tehetné meg, hogy egy rangos épületet márvány helyett jól felismerhető szeméttel burkoljon, amint azt sem, hogy bravúrból, vagy az egyediség érdekében a vízszint alatt vezesse a hidat, gyönyörű, ám szükségtelen ívekben vigye az útpályát, netán lakások helyett a lakóépület külső falára aggasson izgalmas kialakítású ketreceket a lakók számára (bár ilyen irodaépületnek feltehetően akadnának hívei, csak éppen nem a megrendelők, s nem is a benne dolgozók közül). S jóllehet igazán megtanulhattuk akár magától Picassótól, akár Salvador Dalítól - hogy csak a legnagyobbak közül említsünk -, hogy mi mindent képes a zseniális marketing csúcskategóriás műtárgyként eladni, ahol az eladás e fogalom minden értelme szerint értendő, az építészetben még ez sem működik. S míg az egyéb művészetekben a meg nem értett alkotónak, aki mindennek ellenére elkészíti a művét, az utókor még igazságot szolgáltathat, az építésznek, ha a terveit a jelen megrendelői nem fogadják el, egyszerűen nem jöhetnek létre a munkái. Az Eiffel-tornyot sem zárhatta volna a szívébe az utókor, ha az akkoriak nem építik meg, az pedig még érdekes kérdés, vajon hasonlóképpen időtállónak bizonyul-e a Pompidou-központ. Calatravának viszont itt nem látunk olyan épületét, amelyhez ilyen kétség tapadhatna. (Azok, akik igazán alaposan is meg akarnak ismerkedni életművével, a Vince Kiadónál angolul megtalálják e kötet szerzőjének a Taschen által megjelentetett, teljes áttekintést adó művét is: Santiago Calatrava: Complete Works 1979-2007 címmel.)

A kötet bevezető esszéjében Calatrava ekként fogalmazza meg ars poeticáját: „Az építészet és a művészet két folyó, amelyekben ugyanaz a víz folyik. (...) A szobrászat akadályoktól mentes plaszticitás, míg az építészet olyan plaszticitás, amely kénytelen alárendelni magát a funkciónak és az emberi lépték kötelező tudomásulvételének (a funkció által). Míg a szobor nem ismeri a funkciót, nem korlátozzák a használat e világi követelményei, mint tiszta kifejezés, magasabb rendű az építészetnél. De az emberi léptékkel és környezettel való kapcsolatát tekintve az építészet átjárhatósága és bensőségessége révén felette áll a szobrászatnak.” 2005-ben a New York-i Metropolitan Museum of Art kiállításon mutatta be a munkásságát, aminek különös hangsúlyt adott, hogy ezt megelőzően utoljára 1973-ban rendezett a MET tárlatot élő építésznek. E kiállítás „A szobrászattól az építészethez” címet kapta, Calatrava pedig úgy nyilatkozott, hogy a címadó megértette az ő munkamódszerének lényegét. A szobrairól így beszél: „gömbökkel és kockákkal dolgozom, egyszerű formákkal, amelyek többnyire a mérnöki ismereteimből táplálkoznak”, s szobrászata a saját értékelése szerint „nyers matematikai számításokra épül”.

Építészetének sajátos filozófiai alapját ekként vázolja fel: „Einstein híres mondása alapján - „Az Úristen nem kockázik az Univerzummal” (más magyarításban „Isten nem kockajátékos”. Einstein igen határozottan szembehelyezkedett a kvantumelmélet határozatlansági elveivel. Walter Isaacson idézi a Max Bornhoz 1944-ben írt leveléből az Einstein: Egy zseni élete és világa c. könyvében - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2009 4. sz. - „A kvantumelmélet kezdeti nagy sikerei sem bírtak rá arra, hogy higgyek ebben a kozmikus kockajátékban. Bár tisztában vagyok vele, hogy a fiatalabb kollégák szerint ez nálam a szenilitás jele.”- OP) - nyilvánvaló lett számomra, hogy minden összefügg a matematikával és az idő dimenziójával. Majd a statika kötötte le a képzeletemet, és rájöttem, valójában semmi sem statikus. Minden magában rejti a mozgás lehetőségét. Az építészet maga is mozog, egy kis szerencsével szép rom lesz belőle.” Építészi céljaihoz pedig újabb kulcsot adnak a következő mondatai, amelyek ma különösen becsülendő gondolkodásmódról tanúskodnak: „Mi a funkció szerepe az építészetben? A szeretet. A szeretet, amelyet másoknak adunk, az építész nemeslelkűsége. Az építészetben egy nagy titok rejlik, ez nem más, mint emberszerető természete, s ez az emberszeretet a funkcióban érhető tetten. Az épület az ember iránt érzett szeretet eredményeként működik jól.”

2005-ben elnyerte a tekintélyes American Institute of Architects' legmagasabb kitüntetését, annak Aranyérmét. Maga az 1857-ben alapított AIA ma több mint 83.500 tagjával a hivatásos építészek legrangosabb egyesült államokbeli szakmai szervezete, s ez igen nagy súlyt ad a tőle kapott elismerésnek. Az AIA Committee on Design indoklása következőképpen hangzott: "Santiago Calatrava munkássága az építészet lényegét veszi célba. Építészete kitágítja a látásmódunkat, és kifejezésre juttatja az emberi szellem azon képességét, hogy a képzeletünkre hasson, gyönyörködtet bennünket mindazokkal a csodákkal, amelyekre az építészeti forma és a dinamikus szerkezet képes. Messzemenően megérdemli az Aranyérmet. Látásmódja felemelő az emberi szellemnek, minthogy alkotó módon formálja a környezetet, amelyben élünk, játszunk és dolgozunk."

A kötet bemutatja 19 építészeti alkotását, fényképekkel, Calatrava vázlatrajzaival, a hozzájuk készített színes akvarelljeivel, és Jodido tömör szöveges ismertetéseivel. A bevezető esszében további ötnek a fényképe szerepel. Nagy részük látványa aligha minősíthető kevesebbel, mint fantasztikus, káprázatos, lenyűgöző. Kiragadott példákként említjük a valenciai Tudományok Múzeumának Gaudít idéző vasbeton bordázatát, a tenerifei Auditórium sziluettjét, a barcelonai Montjuïc tévétorony elképesztő formával égretörő alakját, a lisszaboni Oriente állomás főbejáratának szürrealista éjszakai látványát, a Buenos Aires-i Mujer gyaloghíd megdöbbentő narvál-agyarát, s a malmöi Csavarodó Torzó toronyházat, amelyről a Jodido képszövege azt mondja, hogy a környéket uraló épület meghökkentő csavarodása minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy eljövendő idők jósjelének tekintsék.

Steve Jobs és az Apple sikertörténete

Jeffrey S. Young – William L. Simon: Steve Jobs és az Apple sikertörténete - Lexecon Kiadó, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

Ennek a könyvnek két főszereplője van: Steve Jobs és a technikatörténet, amelynek panteonjában ő az innovációs munkában elért óriási sikereivel vívott ki előkelő helyet magának. Az ő alakja nélkül is meghatározó jelentőségű, és megragadóan izgalmas lenne a technikatörténetnek az a része, amelyet e könyv leír, s feltétlenül nagyon ajánlható olvasmány. Vele a középpontban még sokkal inkább az.

Bár eretnek kijelentés, s minden bizonnyal megköveznek érte, mégis állítjuk: Steve Jobs a gazdaságtörténetben szinte páratlan pályát futott be, és ennek legalább is az első szakaszán úgy viselkedett, mint a tökéletes amatőr. Amatőr abban az értelemben, hogy imádja, amit csinál, mindenét beveti a maga elé kitűzött célok elérése érdekében, ám eközben tökéletesen hiányoznak a hozzáállásából, magatartásából a profik eszköztárának nélkülözhetetlen elemei: a céltudatos fegyelmezettség, a vezetéshez és a másokkal való szükségszerű együttműködéshez elengedhetetlen önfegyelem, és valamelyes egészséges kétkedés abban, hogy másokkal szemben ő tévedhetetlen. Ugyanakkor tökéletesen rászolgált arra, amit e könyv eredeti angol címe mond: „Steve Jobs. A legnagyobb második felvonás az üzleti élet történetében”. Amint ugyanis a könyv részletesen elmondja, s amire lentebb visszatérünk, Jobs pályájának első felvonása innovációs, és arra támaszkodó üzleti sikerekben gazdag, káprázatos pályaívet mutat, ám vezetőként a bukásával zárul. A leírtak alapján az amatőrként való viselkedésére vonatkozó állításunk is erre a szakaszra vonatkozik. Utána viszont olyan eredményeket felmutató visszatérést produkált, amelyhez aligha akad hasonló a modern gazdaságtörténetben - és még ma sincs 55 éves, még elérhet újabb nagy sikereket.

A technikai fejlődés iránt érdeklődőknek Steve Jobs története legfőképp arról szól, hogyan változtatták meg egy lánglelkű, félelmetes akarnok által vezetett, gyakran szó szerint a győzelembe hajszolt cégek három kimagasló gazdasági jelentőségű iparág technikai alapjait, és vitték azokat ezáltal új, felívelő fejlődési pályára. Részletes és igen alapos történetírással bemutatja, hogyan törtek új utakat Jobs csapatai a számítástechnikában, majd az itt végzett innovációs munkában szerzett tapasztalataikat, fejlesztési eredményeiket és tudásukat felhasználva hogyan ötvözték az informatika és a számítástechnika csúcstechnológiáit előbb a filmkészítéssel, majd a zenekereskedelemmel és a zenehallgatás modern eszköztárával.

A modern informatika legendáriumának fontos eleme a garázs, ahonnan két rendkívüli tehetségű ember, egy kőkemény ambíciójú kölyök - Jobs - és a nála pár évvel idősebb zseniális fejlesztő, Steve Wozniak elindult, s megalkották az egyik leghíresebb és legsikeresebb számítógép-család, az Apple gépek alapjait. Wozniak hihetetlen tehetséggel hozta létre a győztes megoldásokat, ám amúgy nem a harcos fajta. Jobs annál inkább az. Nála a mérleg egyik serpenyőjében a rendkívüli mérvű vezetői ambíció, a korlátokat nem tűrő céltudatosság, a mindenkin habozás nélkül átgázoló győzni akarás, az időnként működő, megmagyarázhatatlanul nagy meggyőző erő van, a másikban csúf tulajdonságok rút csokra. Valóban korszakalkotó, sőt világformáló nagy fejlesztések, és azokat sikerre vivő vállalatok szent szörnyetege, ám e sikerek nélkül egyszerűen csak egy szörnyeteg lenne. Képes szinte megnyerhetetlen csatákban győzelemre hajszolni az embereit. A könyv szavaival, különleges, páratlan és megfoghatatlan személyes varázsa rabigába vonta az embereket, akik ennek - és Jobs napi dührohamai veszélyének - hatására alázatosan és rendkívüli odaadással haladtak előre a munkafolyamatban. Talán az itt bemutatott második - lehiggadt?? - korszakára ez már kevésbé igaz, de a Jobs-rejtély legfőképpen abban áll, hogy miközben annyi rosszat tett az emberei, a projektjei és a különféle üzleti kapcsolatai ellen, hogyan volt többször is képes hatalmas diadalra vezetni a csapatait - pontosabban hogyan történt, hogy az emberei hol vele, hol az ő rontásai ellenében kivívták a lehetetlen erőszakosságával kikövetelt diadalt. Aki elolvassa a könyvet, megragadó képet kap erről.

A tárgyalóasztalnál képes volt háborút nyerni azzal, hogy erőszakosabb, eltántoríthatatlanabb, vakmerőbb az ellenfelénél. Hasonlóképpen győzedelmeskedett az általa célul kitűzött, olykor megvalósíthatatlannak tűnő fejlesztések kierőszakolásánál. Ezek a tulajdonságai alapvető mozgatói a „második felvonásban” a cégei élén elért sikereinek is. Ugyanakkor - legalább is az első vezetői korszakában - mindenkivel gátlástalanul megbízhatatlan, gyakran hiányzik belőle minden összeszedettség, ami őt értelmezhetővé tehetné mások számára, s a legstabilabb jellemvonásai a szélsőségesség és a minden konvenciót félrelökő öntörvényűség. Sültbolond az az üzleti partner, kolléga, vagy beosztott, aki szövetségesként számít rá. A szűk családját kivéve, az érzelmei csak róla és az ambícióiról szólnak, és soha nem gátolták abban, hogy barátot, támogatót, hozzá hű munkatársat, vagy benne bízó kollégát, üzletfelet habozás nélkül hátba támadjon. Szent Pál óta azonban tudjuk, hogy történnek olykor hihetetlen jellemváltozások. A leírtak szerint, bármilyen hihetetlen is, Jobs negyvenes évei derekára mindez megváltozott. A könyv immár úgy festi le a beérett, lehiggadt üzleti és fejlesztő zsenit, hogy a jellemzését Kim Ir Szen is megirigyelhette volna. Jobs mindenben megőrizte vezetői képességeit, ám levetkőzte csúf emberi tulajdonságait. A mágikus erejű, ellenállhatatlan üzleti varázsló bűvereje töretlenül érvényesült, de a szörnyeteg eltűnt mögüle. Így aratott újabb, példátlan sikereket. Kívülről jövőként, személyisége erejével megnyerte magának, cégének (a Pixarnak), az általuk kifejlesztett számítógépes animációs technikának a filmipar egyik legfontosabb cégét, s tette a magáét kulcsfontosságúvá ebben az iparágban. Ezt követően pedig a cége (Apple) e célra kifejlesztett új termékeire és az internetre alapozva új üzletágat teremtettek, az elektronikus hordozókra alapozott zenekereskedelmet, és megnyerte annak a zeneipar nagymoguljait és piacvezető cégeit. Hogyan tette mindezt, az innovációs fejlesztések, a cégépítés és -vezetés, a piaci sikerek kiharcolásának milyen vonulatain küzdötte át magát és vitte a cégeit, azok korszakalkotó új fejlesztéseit mindig magasabbra, ebbe kapunk részletes, lebilincselően tanulságos betekintést.

Olvashatjuk: Jobs a saját hitét és meggyőző erejét adta a Macintosh csapatnak (az Apple máig élő, legendás gépcsaládjának alkotói). Vallása a számítástechnika volt, és igazi apostoli szerepben tűnt fel. Képes lett volna pulpitusra állni, és felállítani az egybegyűlteket, hogy azt kiáltsák: „Dicsértessék a Számítógép!” Egyik munkatársa mondta róla: „Van egy olyan képessége, hogy az őt körülvevő emberek képesek hinni annak, ahogy ő érzékeli a valóságot. Nagyon gyors irammal, megragadó frázisokkal és nagyon eredeti intuíciókkal képes levenni az embert a lábáról.” És vajon a következő idézet tiszteletteljes rácsodálkozás-e vagy kritika? Talán mindkettő egyszerre: egy munkatársa szerint „Steve úgy végezte a piackutatást, hogy minden reggel belenézett a tükörbe”. Azért fűzzük ide: ha nem igazolták volna a rendkívüli sikerei, ezért egyszerűen sültbolondnak tartanánk. Ám fényesen igazolták, nagyon is. Az első nagy győzelem, amelyre a csapatait vezette/űzte/rángatta, az Apple Computer cég tőzsdére vitele volt 1980 decemberében. Amint olvashatjuk, ez volt a történelem addigi legsikeresebb részvénykibocsátása, és a leginkább túljegyzett részvény a Ford Motor Companynak az 1950-es évek közepén kibocsátott részvénypakettje után.

A szerzőknek a könyv végén szereplő, négy évvel ezelőtt írt szavai szerint néha úgy tűnik, csak most kezd belejönni. Még mindig ugyanaz az agresszív, véleményéhez mereven ragaszkodó vezető, alkotó, aki inspirálja a körülötte dolgozó embereket, hogy elképzelhetetlen magaslatokat érjenek el, eközben lerombolja azok önérzetét, akik túl gyenge jellemek ahhoz, hogy megbirkózzanak a hirtelen kitöréseivel és a kínos kérdezősködésével. Kellemesebb, gazdagabb, megbocsátóbb és megértőbb, de belül ugyanaz az ember, aki mindig is volt.

Schumpeter az innovációt kreatív rombolásként is jellemzi. A róla adott kép szerint Jobs sokban maga e kreatív rombolás. Erre utal sok egyéb közt az előbb említett „kínos kérdezősködés” is: a fejlesztési munkák során a munkatársainak feltett kérdéseivel könyörtelenül rombolja azok tévedéseit, gyengeségeit, nem kímélve a szerinte rossz úton járó vezetőtársai tekintélyét és pozícióját sem. Olvasván amit véghezvitt, és ahogy véghezvitte, némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a fejlesztés- és cégvezetői kvalitásaiban szinte ott tündökölnek - többé-kevésbé emberi méretekre kicsinyítve - a hinduizmus „hindu háromságának” isteni erői: a teremtő (Brahmá), a pusztító (Siva) és a megtartó, aki egyben a változás erejének megtestesítője is (Visnu).

A magyar szecesszió bútorművészete

Somogyi Zsolt: A magyar szecesszió bútorművészete - Corvina Kiadó - Iparművészeti Múzeum, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

„Csak három dolog létezik a teremtő szellem számára: itt vagyok én, ott a természet, és amott a tárgy, amelyet fel kell díszítenem.”
Ernst Haeckel: Kunstformen der Natur

A születendő 20. század babakelengyéjének egyik legszebb éke a szecesszió művészeti stílusa volt. Mívesen, többnyire könnyedén, gyakran cikornyásan elegáns, harmonikusan bizarr, igen erőteljes karakterű stílus. Benne a letűnő 19. század végének, s a mind erőszakosabban benyomuló 20. század hajnalának új fényei, egy egészen új, gazdag és nagyratörő világ születésének reményei csillognak. Somogyi kiemeli a stílusváltozatainak másik arcát is, amely talán valamelyest kevésbé látványos, szembetűnő, s amelyre ezért kevésbé is gondolunk. Az ő szavaival ezt a geometria iránti vonzódás jellemzi, a mértani formák, a tiszta, jól látható szerkezet, esetenként a szigorú funkcionalitás.

Meghatározó vonása az is, hogy az úttörő művészeit sokban a más kultúrákba való kitekintés ihlette meg, akik igyekeztek felfedezni és a szecesszió művészetébe ötvözni azok karakteres stílusjegyeit és -irányzatait. Egyik korai, nagy impulzusát a japán művészettel történt találkozás adta az 1878-as párizsi világkiállításon, és a fáklyahordozói bátran merítettek a különféle népi, nemzeti művészetek más irányzataiból is. Így ötvözte magába a magyar szecesszió, amint erről itt szép képet kapunk, a magyar néprajzi forma- és stíluskincset, s az annak gyökereinek tartott keleti stílusokat.

Eltéveszthetetlen. Ráismerünk az új szellemiséget sugárzó műalkotásokon, és úgyszintén a korszak tárgyi világának legkülönbözőbb elemein, ékszerektől épületekig, apró használati tárgyaktól és bútoroktól a metró lejáratokig és természetesen a műalkotásokon. És a szecessziós homlokzat még a munkábamenet sivár, hajnali vigasztalanságában is kicsillan a külvárosi házak fakó sorából. A modern kor felfokozott útkeresései által felerősített hatását jól jellemzi a Picassótól származó kijelentés, amelyet a német művészettörténész Gabriele Fahr-Becker idéz a Szecesszió c., magyarul a Vince Kiadónál, 2004-ben megjelent nagy, átfogó művében: „Mindannyian art nouveau (a szecesszió francia elnevezése - OP) művészek voltunk. Annyi vad, őrült görbület volt a metrólejáratokon és az art nouveau minden alkotásán, hogy fellázadtam ellene, és majdnem kizárólag egyenes vonalakra szorítkoztam. A magam módján azonban én is részt vettem az art nouveau-ban. Mert hiába ellenez az ember egy mozgalmat, mégis annak része marad.”

Nagyon is jellemző az új stílus lényegére, erejének forrására, hogy bár az elnevezése csaknem országonként változott, az mindenütt az újdonságát, fiatalosságát, az immár megkövesedőnek ható - vagy annak bélyegzett - hagyományoktól való merész elszakadását emelte ki. Nálunk szecesszió, Bécsben Sezession (elszakadás, különválás), Németországban Jugendstil (ifjúság stílusa), Olaszországban Stile Floreale (virágos stílus), Spanyolországban Modernismo, és Párizsban kapta az Art Nouveau (új művészet) elnevezést, ahogy az angolszász világban is nevezik. Karakterének meghatározó eleme, hogy az emberek, a városaik, országaik, az egész világuk életét gyökeresen átformáló nagyipari kor hajnalán született - amelynek különösen fontos vonása, hogy a politikában, a társadalom kezelésében is elhozta a nagyipart -, s benne a gyors és drasztikus korszakváltás útkeresése jelenik meg.

A mindennapok első igazi meghódítója. A nagy stílusok - amelyek sorában többé-kevésbé egységes európai stílusként eddig a szecesszió az utolsó - azzal, hogy eszméket tudtak az emberek széles köre, a nagyközönség számára is megjeleníteni, s ezzel üzeneteket közvetíteni hozzájuk, végső soron a koruk tömegkommunikációs /csúcs/technológiájaként is szolgáltak. Izgalmas bizonyság erre, hogy az ikonográfia a 20. században éppen olyan hathatósan szolgálta a hatalmat, mint a bizánci birodalomban, és a létező szocializmus birodalmi stílusa - különösképpen a köztéri építményekben és műalkotásokban - vajmi kevéssé különbözött a Harmadik Birodalométól, vagy a brit birodalmi nagyság ilyesfajta kifejezéseitől. Az első európai stílus, a román, a gyakran komor, nyomasztó erőt kifejező robusztusságával az égi hatalomnak és a földi helytartóinak a feltétlen tiszteletet és engedelmességet követelő, megkérdőjelezhetetlen hatalmát hirdette. A gótika, minden stílus közül talán a leginkább fenséges és felemelő, az örök értékeket és a világ megnyugtató rendjét kereső lélekhez szólt; a reneszánsz pedig az öntudatra, az evilági életének, személyes sorsának fontosságára ébredő emberhez. A szecesszió viszont a modern kor hajnalának emberéhez, aki új lelki kapaszkodókat keresett az egyszerre nyomasztóan és felemelően átalakuló világban, a nagyipari kor nagyvárosi életéhez, új szépségeket, és útmutatást, s szintúgy irányfényeket ahhoz, hogy hogyan élvezheti az új kor adományait.

A rokokó már megkörnyékezte az előkelő szalonoknak, sőt a gazdagok lakásainak legkifinomultabb használati tárgyait, de meg is maradt azok szűk, exkluzív körében. A szecesszió viszont - nagyon is tudatos iparkodással - széles körben a tárgyalkotás ihletőjévé, buzdítójává vált. Egyik fő céljának tekintette, hogy alkotásaival a köznapok tárgyi világában is esztétikai élménnyé emelje a szükségest, élvezetessé tegye a hasznost. Arra törekedett, hogy a kialakítás növelje a tárgy értékét, a tárgy pedig büszkén hirdesse az értékét. A szecesszió vezette be az ipari formatervezést és hozott ezzel új minőséget a termékfejlesztésben, így a bútorok terén is. A művészet színvonalára emelkedő alkotásai a fejlesztésben igen jelentős húzóerőt jelentettek, nem utolsó sorban a tárgykultúra színvonalának erőteljes emelésével. Ez a kötet a szecesszió honi bútorművészetének tükrében is jól mutatja, hogy hasonló ez ahhoz, ahogyan például az űrkutatás csúcstechnológiái visszahatnak az ipari technológiák és a termékek széles körére.

A szecesszió az első, és eddig az egyetlen a nagy stílusok között, amely pozitív, élénkítő hatást tett a gazdaságra is. Hirdette is a haszonelvűséget, jelesül azt, hogy a tárgyaival hasznos célokat akar szolgálni, s ehhez a lehető legjobb formát, küllemet adni e tárgyaknak. (És aki ebben a formatervezés legjobb, legbecsülendőbb alapelvére vél ráismerni, annak maradéktalanul igaza van.) A magasabb szintre emelt, az esztétikus kialakítás és a hasznosság ötvözetével gazdagított tárgykultúrájával jótékonyan hatott az iparra és a kereskedelemre, mert a tárgyainak általa teremtett új értékeivel vásárlásra ösztönzött. A magasabb esztétikai értékkel vagy éppen új funkciókkal felruházott tárgyaival új fogyasztói igényeket támasztott, általuk új keresletet teremtett, és ezzel új lehetőségeket nyitott meg iparágaknak, mind a kézművesség, mind pedig a gyáripar számos területén. Azzal pedig, hogy szó szerint az utcára vitte az új tárgykultúrát - építészettel, utcabútorokkal - olyanokkal is megismertette azt, akik egyébként talán egyáltalán nem találkoztak volna vele.

Ez a mind a gazdag képanyagában, mind pedig a művészettörténeti áttekintéseiben és elemzéseiben kiemelkedő minőséget és nagy szellemi élvezetet nyújtó kötet - ahogy a bevezetőjében olvasható - az Iparművészeti Múzeum „Kősziklán termett sajgó liliom” című, a magyar szecesszió bútortervezőit bemutató, 2010. március 28-ig látogatható kiállításához kapcsolódik. E kiállítás az első, amelynek középpontjában a Magyarországon tervezett és készített szecessziós bútor-remekek állnak. Felhasználva a legújabb kutatási eredményeket, egyszerre mutat be bútorokat, bútorterveket és archív fotókat - közöttük számos, magángyűjteményben őrzött tárgyat, amelyet először láthat a közönség, hogy átfogó képet adjon mindarról, amivel a magyar alkotók a szecesszió nemzetközi művészetét gazdagították. Ezt tárja elénk ez a kötet.

Nagyon érdekes fejezettel kezdődik, amelynek kifejező címe Az Egyéniség kora. Ez bemutatja a magyar építészetnek és bútorművészetnek azt az útkeresését, amely a sajátos magyar hagyományokból táplálkozó stílust igyekezett megteremteni, s amelynek egyik kiteljesedése a magyar szecesszió volt. Amint Somogyi - aki a mostani kiállítás kurátora is - elmondja, a már Széchenyi István által is felvetett nemzeti stílus kérdése az 1880-as évek elejétől kapott új lendületet a magyar jellegzetességek, az ősi magyar motívumkincs kutatásával. Az építészek a történelmi stílusokon belül keresték a nemzeti jegyeket, a motívumok gyűjtésében és a népi ornamentika feltérképezésében pedig Huszka József munkássága kiemelkedő, aki a kutatásaiba bevonta a székelyföldi templomok falfestményeit, szintúgy az úrihímzéseket, a népi textíliákat, kerámiákat, festett bútorokat (ezek motívumait e kötetben bemutatott sok szép darabon látjuk viszont. OP). Ez a motívumkincs, valamint Huszkának azok keleti, szászánida, perzsa, sőt kínai eredetére vonatkozó nézetei jelentek meg Lechner Ödön művészetében - amint Somogyi mondja, a Lechner által teremtett „nemzeti” stílusban -, aki a magyar szecesszió megszületésének vezéralakja volt. A mai kiállítás méltó helyszínét adó Iparművészeti Múzeum épületét is Lechner tervezte, s ez a Millenniumi Kiállításra 1896-ban befejezett épület (amely minden bizonnyal a magyar szecessziós építészet legszebb budapesti mesterműve - OP.) az első alkotása és kiindulópontja lett a stílusirányzatnak. Lechner és követői az ott kialakított formákat, díszítményeket - a Gesamtkunstwerk, azaz az összművészeti műmegteremtésének jegyében, amelynek értelmében az épület, a díszítés és a berendezés egysége jelent műalkotást - iparművészeti tárgyakon is alkalmazták. Lechner nemcsak a műveivel, hanem elméleti írásokban is összefoglalta művészete alapjait-céljait. Legfontosabb „programbeszéde” az 1906-ban megjelent írása, amelynek címe „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz”, és amelyben így ír: „A megyar nemzeti stílus igenis megvan a magyar népnél; még pedig határozottan felismerhetően. (...) Nekünk ezt a magyar népstílust meg kell tanulnunk, mint valamely nyelvet...”

A következő, igen tartalmas fejezet a lechneri „magyar formanyelvet” mutatja be számos művész alkotásain át, azok fényképének és műelemzésének felvonultatásával. A további fejezeteknek is ez a bemutatási módszere: tematikus válogatásban sorakoztatnak fel fényképpel, műelemzéssel kimagasló ill. a stílusirányzatra igen jellemző alkotásokat. E tematikus fejezetek: ◙ Nemzetközi áramlatok vonzásában. Itt szerepel egyebek közt egy hálószoba szekrény, amelyhez egy korabeli neves műítész egészen sajátos méltatása kapcsolódik: „Ez a hálószoba mintha csak arra volna rendeltetve, hogy benne a társadalom becsületes, igaz támaszainak nemzedéke megfogamzzék.” És ugyanehhez a szekrényhez tartozik egy megjegyzés, amely egészen érthetetlen mai viszonyokra utal: „A ma a Tolna Megyei Levéltár tulajdonában lévő szekrényt csak archív felvételen mutathatjuk be.” Vajon miért?? ◙ Néprajzi kutatások hatása ◙ A késő szecesszió mesterei ◙ Bútorok - mesterek nélkül. Ez utóbbihoz a bevezető önmagában is tanulságos magyarázata: A magyar szecesszió bútorművészetének legtöbb alkotását ismeretlen, azonosítatlan mesterek hozták létre. A tárgyak története nem vagy csak töredékesen ismert, a tervezők személyére gyakran hosszas kutatómunka után sem derül fény.

Igen értékes része a kötetnek az életrajzokat bemutató fejezet. Az ebben található sok érdekes tudnivalóból itt egyet emelünk ki: Maróti (Rintel) Géza (1864-1941) az 1906-os milánói világkiállításon megismerkedett a mexikóvárosi Nemzeti Színház építészével, aki felkérte őt a belsőépítészeti munkák irányítására. Tervei közül a nézőtéri üvegkupola, a színpadnyílás körüli üvegmozaik, a vasfüggönyt helyettesítő üvegfüggöny (!!) és a kupola szobordísze készült el. Róla itt azt is megtudhatjuk, hogy az első világháború alatt hadirajzolóként (!!) megjárta az olasz, orosz és a török frontot.

A klíma kultúrtörténete

Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete - A jégkorszaktól a globális felmelegedésig - Corvina Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Rendkívül időszerű, és nem kevéssé ellentmondásos kérdéskörhöz kapcsolódik ez a kötet. Utóbbi mottója akár Hans Fallada egykor híres könyvének címe is lehetne: Mi lesz veled, emberke? (A regény olvasható: http://mek.oszk.hu/00200/00277/)

Mára nagyon kevesen lehetnek a fejlett országokban, akik ne hallanának mind gyakrabban a globális felmelegedésről, s az ellene való harc követelő szükségszerűségéről. Vajon tényleg ekkora a baj? Ami talán még fontosabb, vajon jó úton haladunk, hogy elejét vegyük, de legalább is optimális mértékben csökkentsük a rontásait? Olyan kérdések ezek, amelyek azokat is súlyosan érintik, akik nem is hallottak az egészről, hiszen a „harcolunk a globális felmelegedés ellen” hadművelet már ma is világméretekben folyik, állítólag mindannyiunk javára, és egészen biztosan mindannyiunk költségére.

Ahogy Behringer maga is bemutatja, a kapuink előtt álló felmelegedést és annak várható pusztításait meghatározó súlyú hatalmak igyekeznek úgy beállítani, mint az ember mind fokozottabb környezetromboló tevékenységének következményeit, s így építenek arra akcióprogramot. Igen érdekesen fejtegeti, hogy szélsőségesebb szószólók mindezt már-már olyan büntetésként állítják be, mint a középkorban a pestisét, himlőét. Akkor az isteni törvény ellen elkövetett bűnök idézték azokat a fejünkre, most a természet ellen elkövetett mind súlyosabb bűneink. Amint részletesebben is fejtegeti, bizonyos törekvésekben, állásfoglalásokban a klímaértelmezés szinte új vallásként lép fel, amelyben a bűnök felmutatásában és elítélésében a papok szerepét a klíma harcosai vették át. S „a világegyetem talán végtelen, az emberi butaság viszont biztosan az” igazsága mutatkozik meg e tekintetben is, egyebek közt John F. Kennedy elnök unokájának a republikánus párt egyik főszereplőjétől átvett idézetében: „a hurrikánok főként azokat a településeket és városokat fogják sújtani, amelyeket bűneik miatt Isten büntetni akar”.

A járványokat illetően hajdan a tudatlanság tette lehetetlenné a tisztánlátást. Ma viszont, a klíma tudományos felkészültségű szakértőitől eltekintve, a tudatlanság csak az egyik tényező, amely akadályoz a tisztánlátásban. A másik tényező éppenhogy a tudás: tudjuk, hogy olyan világban élünk, amelyben a legfőbb hadúr a profit, ahol Gounod Mefisztójának rondóját idézve „Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, járja koldus és király, s a sátán örül”. Akinek pedig már idegen az effajta „ókor” kultúrája, az is megtudhatta a Kabaré c. film konferansziéjától, hogy „a pénz működteti a világot” (Money makes the world go round). Tudjuk azt is, hogy a globális kommunikációban megvalósuló globális manipulációban „puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon”, azaz ha nem ügyelünk éberen és okosan, észre sem vesszük, hogy mivé lettek a nézeteink. Így azután fel is horgad bennünk a gyanú, hogy ha nagyon mondják, akkor a nagyon is zavaró kérdés az elfogadásban, vajon kinek az érdeke, hogy elhiggyük: a miénk, vagy netán másoké.

Mindenképpen tény, hogy napjainkra a Föld éghajlatának alakulását az emberiség közeljövőjének egyik kiemelkedően kritikus jelentőségű kérdésévé tették. Az ember okozta globális felmelegedés réme már nem a horizonton sötétlik és ijesztget, mint a középkori sátán, hanem beférkőzött a mindennapjainkba, sőt, kezdi belevájni karmait a legegyszerűbb háztartások költségvetésébe is. Igazából még talán nem is egészen biztos, hogy tudjuk, mivel állunk szemben, de már igencsak drasztikus óvintézkedések árát kell fizetnünk. Közülük a hétköznapok szintjén különösen jellemző a hagyományos izzólámpák kiátkozása. Szegények vétke, hogy igen rossz a hatásfokuk, és ezért - a vád szerint - pocsékolják az energiát, ennek minden környezetkárosító következményével. Tehát a klíma védelmében veszniük kell, hogy a helyükbe sokkal energiatakarékosabb fényforrások lépjenek. Ha felvázolunk erről egy röpke kis gazdasági mérleget, a következőket láthatjuk. Nyereség: Kevesebb energia felhasználással kapjuk ugyanazt a fényt. Ezzel kevesebb lesz a hulladékhő, kisebb a környezet hőszennyezése, fényforrásaink kevésbé járulnak hozzá a felmelegedéshez. Továbbá, a kisebb energiafelhasználás csökkenti az energiafogyasztást, következésképpen kisebb energiatermelést igényel, csökken az erőművek működésével és üzemanyag ellátásával járó környezetrombolás. Kevesebb erőművi üzemanyag felhasználáshoz kevesebb olajfúrás és feldolgozás kell, kevesebb bányászat, csökken a fosszilis energiahordozók elégetésével járó környezetszennyezés, és így tovább. Módfelett fontos lábjegyzet viszont ehhez, hogy mindez csak ott és csak akkor igaz, ahol és amikor a fényforrás nem fűtött helyiségben működik. Ha ugyanis fűtött helyiséget világít meg, akkor a hulladékhője hozzájárul a fűtéshez, tehát csökkenti az utóbbitól szükséges teljesítményt. A fűtésnek pedig - legalább is a ma leggyakoribb városi módozatainak - ugyanúgy megvannak azok a kedvezőtlen hatásai, amelyekért szegény villanykörtéknek veszniük kell.

Veszteség: A modern fényforrások még akkor is sokkal drágábbak az izzólámpáknál, ha számításba vesszük a magasabb élettartamukat. Ráadásul, az élettartam előnye a használat bizonyos módjainál kevésbé is érvényesül. A modern fényforrások az izzólámpákra tervezett lámpatestek kisebb-nagyobb részébe egyszerűen nem férnek bele, ezért a lámpatestet is le kell cserélni, mehet a szemétbe, ami anyagiakban tiszta járulékos veszteség. Továbbá, a modern fényforrások tönkremenetelével sokkal több és bonyolultabb hulladék keletkezik és megy kárba. Ide viszont az a lábjegyzet kívánkozik, hogy e hulladék problémája nagyon is kultúrafüggő. A modern kompakt fénycsövek hulláiban rengeteg újrahasznosítható elektronikai alkatrész van. Ha valóban a fenntartható fejlődés érdekeit követnénk, és nem a ma azokkal szemben is láthatóan érvényesülő trendeket, ezek az alkatrészek nem mehetnének veszendőbe, mint annyi más termék és anyag sem, amelyet ma a gazdaságot uraló érdekek szolgálatában szemétbe, tűzre vetnek.

Az, hogy a modern civilizáció a fogyasztási módozataival és a láncindexekkel mért növekedési őrületével végzetesen rossz úton jár, vitathatatlan. A nagy kérdés, hogy „mikor lesz a nyűtt vonóbul bot”, s még inkább, hogy hogyan tudnánk elkerülni, hogy azzá váljék, és rajtunk csattanjon. Még ennél is jobb kérdés, hogy a kedvezőtlennek ítélt folyamatokból és hatásaikból mit érdemes igyekezni megállítani vagy irányítani, és mihez érdemesebb inkább bölcsen, szakszerűen, ügyesen alkalmazkodni. Kritikus jelentőségű ebben, hogy irányítani valamelyest még azt is lehet, amit nem értünk - igaz, csak erővel, pazarló módon, ostobán. Alkalmazkodni viszont csak ahhoz tudunk, amit jól értünk - minél jobban, annál jobb lehet az alkalmazkodásunk pozitív hozadéka. Nagyon is szem előtt kell tartanunk ezt, midőn arról politizálunk, és arra alkotunk stratégiákat, s még inkább midőn arról fogadjuk el mások iránymutatását, hogy hogyan élhet az emberiség olymódon, hogy ne tegye tönkre a saját létfeltételeit, hogy hogyan lehet még hosszú életű ezen a bolygón, amely olyan paradicsomi lehetne nélkülünk. Szegény Gaia - ha idejekorán előre látja, mivé lesz és mit művel az emberiség a Földön, lehet, hogy inkább megmarad a dinoszauruszoknál...

Bármilyen keserves is, a fennmaradás első kulcsa tehát a megértés. A klíma tekintetében még inkább, mert egyelőre semmi jele, hogy az emberiség képessé válna kivonni magát a hatalma alól, s még kevésbé, hogy felülkerekedhessék rajta. Ehhez a megértéshez ad szó szerint rengeteg ismeretet ez a kötet. Siessünk ugyanakkor kiemelni: nem ahhoz, hogy végre a kellő részletességgel megértsük, mitől működik a klíma úgy, ahogyan teszi, és milyen mechanizmusok működtetik - bár ehhez is kapunk ismereteket -, hanem hogy hogyan élt és él ma is együtt az emberiség a klímával és annak változásaival, és milyen kölcsönhatások bontakoztak ki köztük, már ha valóban voltak/vannak ilyenek.

A kötetnek több olvasata is van, és ezek mindegyike igen tanulságos. Az egyik maga a logikus kiindulás: hogyan ismerhetjük meg a klímának a történetét, azaz hogyan, milyen módon tekinthető át, hogy hogyan alakult a Föld klímája a kezdetektől fogva. Az erről szóló rövid fejezetet nevezhetjük akár a méréstechnikai alapok megismerésének is, azaz azoknak a vizsgálati módszerekének, amelyek révén kiolvasható, milyen volt a klíma a Föld eddigi hosszú története során. Az így nyerhető ismeretek és adatok forrásait a szerző három csoportra tagolja. Ezek: ‡ A Föld archívumai - értelmezése szerint ide tartozik minden olyan természetes lerakódás, amelyből természettudományos módszerek segítségével információk nyerhetők az elmúlt korszakok éghajlatára vonatkozóan. Az ehhez kapcsolódó magyarázataiból megértjük, hogy ez lényegében kódfejtést jelent, ahol először is fel kell ismerni a kód meglétét, majd pedig értelmezni azt. Az pedig nyilvánvaló, hogy a tudomány fejlődése teremt egyre finomabb és hatékonyabb eszközöket mind a feltáráshoz, mind az elemzéshez és értelmezéshez. ‡ A társadalom archívumai - Behringer szavaival azok a nyilvános vagy magánlevéltárak, könyvtárak, elektronikus adattárolók és hasonlók, ahol a tudatosan gyűjtött emlékeket őrzik. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a „tudatos gyűjtés” itt nem csak a kifejezetten az időjárás tudatos dokumentálását jelenti. A szerző például közvetett adatként hivatkozik a termés minőségéről a történelem során született feljegyzésekre, s szintúgy az olyan más adatokra és információkra, amelyekből az időjárásra és/vagy annak következményeire is található utalás. ‡ Műszeres mérési adatok - ezek forrásainak fejlődése Galileo Galileivel és tanítványával, Evangelista Torricellivel kezdődik, s a továbbiakról csak egy kurta kis összegzést kapunk.

A „méréstechnikai” fejezetet egy hasonlóan rövid áttekintés követi a klímaváltozás okairól. Címszavai: ‡ A Nap, mint energiaforrás ‡ A Föld légköre - ez lényegében csak az üvegház hatással foglalkozik ‡ Lemeztektonika - egy oldal a felszín alakulásának hatásairól ‡ Vulkanizmus - a nagy mennyiségben kilövellt légszennyezők hatásai ‡ Meteoritok - tény vagy legenda, hogy nagy becsapódások indukáltak tömeges pusztulásokat okozó hatásokat.

Ami ezek után jön, az történelmi ismeretekkel teli, rendkívül érdekes leírása annak, hogyan alakult a Föld klímája a kezdetektől, hogyan élt és fejlődött az emberi civilizáció, és hogyan befolyásolta az életét, a működését, az anyagi és a szellemi világát és a fejlődését a mindenkori klíma és annak változásai. Sok egyéb közt olvashatunk arról, hogy a civilizáció a klíma meleg periódusának a terméke, Európa boldog bronzkoráról, az i.e. 800 körüli hirtelen éghajlatváltozásról és politikai nyugtalanságokról, az i.sz. második évezredbeli kis jégkorszak hatásairól, kulturális következményeiről, köztük az életkörülmények romlása okozta kétségbeesés hatásairól a vallásra és a bűnbakkeresésre, ami a boszorkányságot a kis jégkorszak paradigmatikus bűncselekményévé tette, méghozzá úgy, hogy nem az egyház, s nem is a hatalom szorgalmazta, hanem a kezdeményezés „alulról jött”. Olvashatunk arról, hogyan járult hozzá a klíma a francia forradalom kitöréséhez, és a teljes rendszerváltáshoz Japánban, másrészt hogyan bontakozott ki a józan ész és a tudomány a kis jégkorszak második felében a klímával való küzdelem révén is, és szinte vég nélkül folytathatnánk akárcsak a legérdekesebb jelenségek és összefüggések felsorolását is. Nem tesszük, hiszen nagyon is érdemes mindezt elolvasni. Csupán a következőket emeljük még ki:

Behringer pozitív és negatív történelmi példákkal igazolja, hogy a társadalom akkor képes sikeresen megbirkózni a klíma támasztotta nehézségekkel, ha ebben okos szervezettség segíti. A francia forradalmat megelőző időszakról mondja, hogy „a krízis eszkalációjához döntően hozzájárult a liberális gazdaságpolitika”, az írországi nagy éhínségről pedig, hogy „a szabadkereskedelmi politika jegyében a válság szabályozását a piacra bízták, ezért Írországban összeomlott az élelmiszer ellátás”. Másrészt, már a 18. században több ország is okos előrelátással és felkészüléssel tudta enyhíteni a különösen rossz időjárásnak a népre háruló következményeit. Behringer szavaival „az éhínség a rossz és esztelen kormányzással lett azonos jelentésű”.

A tudományára oly büszke korunkban, az 1960-as évek elején az foglalkoztatta a szakembereket, hogy jön az új jégkorszak, s a felmelegedés gondolata ellentmondott minden mérési eredménynek és látszatnak. 1972-ben a vezető klímakutatók egy pontban teljes egyetértésre jutottak: „A jelenlegi globális lehűlés, amely megfordította az 1940-es évek melegtrendjét, továbbra is folytatódik. A holocén meleg periódusának hamarosan vége szakad, ha nem sikerül az emberiségnek a globális lehűlés folyamatát megakadályozni. Ekkoriban ugyanis a globális lehűlést tulajdonították az emberiség kártékony működésének.

Az emberiség már a neolitikus forradalom óta képes a tevékenységeivel hatni valamelyest a klíma alakulására. A 20. sz. közepén viszont eljutott oda, hogy a tevékenységének hatásai és következményei immár az egész földrendszer működésébe beavatkoznak, földön, vízen, levegőben. A neolitikus forradalommal megkezdődött a földtörténet antropocén - ember által meghatározott - korszaka, amelynek második szakaszát az ipari forradalom nyitja, a harmadikat az említett, 1950-es évekbeli minőségi ugrás, a negyedik pedig a 21. századtól remélhető, ha az emberiség elég bölcs és képes lesz megfelelő globális környezetmenedzsmenttel megőrizni a földi életet és benne a magáét.

Bőségesen szól a könyv természetesen a globális felmelegedés ügyének mai alakulásáról is, különösképpen a rendkívüli horderejű/nek beállított/ és mindenképpen rendkívül költséges „üvegház-hatás hadműveletről”. Nagyon is bölcs epilógusa szerint „A klíma mindig is változott. A kultúra kérdése, hogy hogyan reagálunk rá. Ebben a történelem ismerete segíthet nekünk. Az emberek sokszor fenyegetőnek érezték a klímaváltozásokat. Hamis próféták és erkölcsi vállalkozók mindig is megpróbáltak hasznot húzni ebből. (...) Csak a higgadt hozzáállást ajánlhatjuk. A világ nem fog összedőlni. Ha melegebb lesz - alkalmazkodni fogunk hozzá. Változnak az idők, s velük együtt mi is.”.