2020. december 18., péntek

Norman Doidge: Hogyan gyógyul az agy? - Figyelemre méltó felfedezések és gyógyulások a neuroplaszticitás világából

 Park Kiadó, 2016

Dr Osman Péter ismertetése

A FELFEDEZÉSEKRŐL

Amiként a szem elé emelt kéz eltakarhatja a legmagasabb hegyet is, úgy akadályozhatnak meg bennünket a mindennapok megszokásai is abban, hogy észrevegyük a világot kitöltő mérhetetlen ragyogást és a rejtett csodákat. – Hászid közmondás a 18. századból”

A GYÓGYULÁSOKRÓL

Az élet rövid, a mesterség hosszú, a kellő pillanat hamar elrepül, a tapasztalat félrevezető, az ítélet nehéz. Az orvos a maga dolgát köteles megtenni, de arra is képessé kell tennie betegét, segítőit és a körülményeket, hogy azok is tegyék a maguk dolgát. – Hippokratész, az orvostudomány atyja, Kr. e. 460–375” a könyv mottói

„A következőkben olyan emberek történeteit olvashatják, akik átalakították a saját agyukat, visszanyerték énjük elvesztett részeit, vagy olyan képességeket fedeztek fel magukban, amelyek létezését addig nem is sejtették. De igazából nem is az alkalmazott módszerek csodálatosak, hanem az, ahogyan az agy évmilliók során kifinomult neuroplasztikus képességeket fejlesztett ki, és ahogyan az elme képessé vált irányítani önnön helyreállító folyamatait.” (Minden idézet a könyvből, kiemelések tőlem – OP).)

A nagyközönség számára is jól érthető, ugyanakkor kifogástalanul igényes szakmai irodalomban Doidge minden bizonnyal a remény prófétája az agyi eredetű betegségek gyógyításában. Ide tartozik, hogy belülről ismeri a szakterületet: végzettsége orvos, specializációja pszichiáter és pszichoanalitikus, mindezekkel a terület kutatója (l. honlapja: http://www.normandoidge.com/?page_id=1046

Első könyve egy olyan szakmai áttörés ígéretes kezdetéről szólt, amely addig lehetetlennek gondolt távlatokat nyithat az agyi eredetű betegségek jelentős részének gyógyításában, de legalább is tüneteik erős enyhítésében. Ez volt A változó agy, amely bemutatta az új kutatások és tapasztalatok tükrében a neuroplaszticitás jelenségét és gyakorlati felhasználásának távlatait. (Park Könyvkiadó, 2011 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2011/3. sz.) A Park ajánlója kiemeli, hogy A változó agy a The New York Times bestsellere lett, és azt az agykutatás előmozdítására és eredményeinek népszerűsítésére létrehozott, 1950 óta működő jótékonysági magánalapítvány, a Dana Brain Foundation (http://www.dana.org/About/Mission/ ) 30 ezer cím közül a legjobb, aggyal foglalkozó ismeretterjesztő műnek választotta.

A The Guardian 2015 februárban terjedelmes recenziót közölt ez utóbbi művéről, s abban már azt írja, hogy A változó agy milliót meghaladó példányszámban kelt el. Ez nem is igazán meglepő egy olyan könyv esetében, amely nem kevesebbet mond, mint hogy amit az agy gyógyulásáról eddig a tudomány lehetetlennek hirdetett, az a legújabb ismeretek szerint nagyon is lehetséges, sőt már megvannak az első, vitathatatlanul pozitív eredmények a gyógykezelés gyakorlatában is.

Bevezető összegzés Doidge mindezt így vezeti fel a mostani könyvében, amely a mindezekre vonatkozó kutatásainak újabb eredményeit összegzi:

Ez a könyv arról a felfedezésről szól, hogy az emberi agynak megvan a maga sajátos módja a gyógyulásra, s hogyha ezt megértjük, számos, korábban gyógyíthatatlannak vagy visszafordíthatatlannak vélt állapoton lehet javítani – olykor egészen látványosan is –, sőt bizonyos esetekben azok akár gyógyíthatóvá is válhatnak. Elmagyarázom, hogyan következik ez a gyógyulási folyamat az agy rendkívül specializált tulajdonságaiból, amelyekről hajdan azt tartották, annyira bonyolultak, hogy elvesztésükért nagy árat kell fizetni, vagyis más szervekkel ellentétben az agy se nem képes kijavítani saját szerkezetét, se nem képes helyreállítani elveszített funkcióit. Ez a könyv azonban azt mutatja be, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz: az agy bonyolultsága ugyanis módot kínál önmaga kijavítására és működésének általános fejlesztésére.

A könyv ott kezdődik, ahol első könyvem, A változó agy véget ért. Az a kötet az agy és az elme kapcsolatának tanulmányozásában a modern tudomány kezdetei óta elért legfontosabb áttörést ismertette: a felfedezést, hogy az agy neuroplasztikus. A neuroplaszticitás az agy azon tulajdonsága, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos eseményekre és szellemi tapasztalatokra válaszul megváltoztassa önmaga szerkezetét és működését. Az a kötet bemutatott jó néhányat azok közül a tudósok, orvosok és betegek közül, akik e felfedezést kihasználva az elsők között értek el elképesztő agyi átalakulásokat. Az efféle átalakulások egészen addig teljesen valószerűtlenek voltak, mivel már vagy négyszáz éve uralkodik az a nézet, hogy az agy képtelen a változásra. A tudósok egyfajta nagyszerű gépezetnek tartották az agyat, amelynek minden alkatrésze egy bizonyos mentális feladatot lát el, az agy egyetlen adott pontján. Ha az a pont – például szélütés, sérülés vagy betegség következtében – megsérül, akkor már nem is lehet helyrehozni, hiszen a gépek sem képesek kijavítani önmagukat vagy új részeket növeszteni. A tudósok abban is biztosak voltak, hogy az agy változtathatatlan, vagyis aki bármiféle szellemi korláttal vagy tanulási zavarral születik, az végérvényesen úgy is marad. A géphasonlat kiteljesedésével aztán egyre inkább számítógépként írták le az agyat, a szerkezetét pedig ’hardverként’, s úgy tartották, hogy az öregedés során a hardverben végbemenő egyetlen változás a használat okozta leépülés. A gépezet a használat során elkopik, és működésképtelenné válik. Ezért aztán felesleges időpazarlásnak tekintették az idősebbek azon erőfeszítéseit, amelyekkel szellemi tevékenység és gyakorlatok útján igyekeztek megakadályozni agyuk leépülését.

A neuroplasztikusok, ahogyan az agy plasztikusságát igazoló tudósokat neveztem, nem voltak hajlandók elfogadni a változtathatatlan agy doktrínáját. Mivel végre a rendelkezésükre álltak az élő agy mikroszkopikus működéseinek megfigyelésére alkalmas eszközök, kimutatták, hogy miközben az agy működik, egyúttal változik is. 2000-ben az élettani (orvosi) Nobel-díjat annak igazolásáért ítélték oda, hogy tanulás közben növekszik az idegsejtek közötti kapcsolatok száma. A felfedezés mögött álló tudós, Eric Kandel azt is bebizonyította, hogy a tanulás olyan géneket ’kapcsolhat be’, amelyek megváltoztatják az idegi struktúrákat. Vizsgálatok százai mutatták ki, hogy a szellemi tevékenység nem csupán eredménye az agy működésének, hanem formálója is. A neuroplaszticitás elve az elmét végre az őt megillető helyre juttatta a modern orvostudományon és az emberi életen belül.

A változó agyban leírt intellektuális forradalom volt a kezdet. Ebben a könyvben a neuroplasztikusok második nemzedéke által elért elképesztő eredményekről számolok be; ezek a szakemberek – megszabadulva a plaszticitás létezése bizonyításának terhétől – arra fordíthatták energiáikat, hogy megértsék a jelenséget, és munkára fogják azt.”

Doidge kutatásainak terjedelme „Öt földrészt jártam be, hogy találkozzak a tudósokkal, az orvosokkal és a páciensekkel, és megismerjem a történeteiket. A kutatók némelyike a nyugati világ élvonalbeli tudományos laboratóriumaiban dolgozik; az orvosok egy része az ő eredményeiket ültette át a gyakorlatba; megint mások pedig a betegeikkel közös munka során véletlenül bukkantak rá a neuroplaszticitásra, és dolgoztak ki hatékony kezelési módszereket, még a jelenség tudományos bizonyítása előtt. A könyvben szereplő pácienseknek orvosaik minden esetben azt mondták, hogy az állapotuk soha nem fog javulni.” (Doidge pedig ígéretes javulásokról számol be – ez könyve fő mondanivalója. – OP).

és kutatási módszere [A következőkben említett Pepperről később részletesen lesz szó.] „Pepper felajánlotta, hogy Torontóba jön, én azonban Dél-Afrikába akartam látogatni, hogy találkozzak vele és az orvosaival, jelen lehessek egy orvosi vizsgálatánál, és kiderítsem, miként állították fel a diagnózist. Találkozni akartam olyanokkal, akik már a betegsége előtt is ismerték őt, akik tanúi voltak állapota romlásának, majd pedig a javulásának. És találkozni akartam olyanokkal is, akiknek – állítása szerint – segített.”

Az agy nem gyógyulhat – valóság vagy tévhit? „Az aggyal kapcsolatban hosszú évtizedeken át alig használták a gyógyulás szót, pedig más szervekre és szervrendszerekre, például a bőrre, a csontokra és az emésztőrendszerre magától értetődően alkalmazzák. Míg a bőr, a máj, a vér és más szervek könnyen pótolhatják elvesztett sejtjeiket úgy, hogy őssejtek segítségével hoznak létre ’pótalkatrészeket’, az agyban több évtizeden át tartó kutatással sem sikerült ilyen sejteket találni. Semmi sem mutatott arra, hogy az elveszített agysejtek bármi módon pótlódnának. A tudósok megkísérelték ezt evolúciós alapon megmagyarázni: miközben az agy sok millió erősen specializálódott idegi ’áramkör’ alkotta szervvé fejlődött, egyszerűen elveszítette a képességet ezen áramkörök pótalkatrészekkel való helyettesítésére. És még ha találnának is idegi őssejteket – ’idegsejtbébiket’ –, vajon azok tudnának-e segíteni? Hogyan lennének képesek beépülni az agy kifinomult, de szédítően bonyolult áramköreibe? (De hiszen az emberi test a specializált szerveiből és többszörös szabályozási mechanizmusaiból összeálló rendszerével a maga egészében szédítően bonyolult – ilyen megközelítésben hogyan működhetnek benne bármilyen önjavító-öngyógyító ’eszközök’? – OP) S mivel az agy gyógyulását nem tartották lehetségesnek, a kezelések zömében olyan gyógyszereket használtak, amelyek az agy kémiai egyensúlyának átmeneti megváltoztatásával igyekeztek ’megtámogatni a hanyatló rendszert’ és enyhíteni a tüneteket. De amint abbahagyták a gyógyszerezést, a tünetek azonnal visszatértek.”

A sorsdöntő felismerés „Az agy kifinomultsága mégsem oly nagyfokú, hogy az már a kárára legyen. A könyv bemutatja, hogy éppen ez a kifinomultság – aminek része az is, hogy az agy sejtjei képesek folyamatos elektromos kapcsolatot tartani egymással, valamint új kapcsolatokat létrehozni és régieket megújítani – a forrása ennek az egészen egyedülálló gyógyulásnak. Tény, hogy a specializálódás során elvesztek bizonyos, más szerveknél jól működő és fontos önjavító, regenerációs képességek. Megjelentek azonban egyes új képességek is, amelyek többnyire az agy plaszticitásának köszönhetőek.

Bemutatott esettanulmányok - a lehetőségek építőelemei A könyvben ismertetett történetek mindegyike más-más szeletét mutatja meg ennek a neuroplasztikus gyógyulásnak. Minél jobban megismertem ezeket a gyógyulási módokat, annál tisztábban láttam a közöttük lévő különbségeket és azt, hogy a módszerek némelyike a gyógyulási folyamat más-más szakaszait használta ki. Fel is vázoltam (a 3. fejezetben) az első lehetséges modellt a neuroplasztikus gyógyulás szakaszairól, hogy az olvasó könnyebben megértse, miként is illeszkednek ezek össze.

Mint ahogy a gyógyszerek és műtéti módszerek felfedezése alapján olyan eljárások fejlődtek ki, amelyekkel elképesztően sokféle állapot kezelhető, a neuroplaszticitás felismerése is hasonló hatást kelt. A bemutatott betegek egyebek mellett krónikus fájdalmaktól, szélütéstől, traumás agysérüléstől, agykárosodástól, Parkinson-kórtól, sclerosis multiplextől, autizmustól, figyelemhiányos zavartól, tanulási nehézségektől (például diszlexiától), az érzékszervi jelzések feldolgozásának zavarától, visszamaradt fejlődéstől, hiányzó agyi területektől, Down-szindrómától vagy a vakság bizonyos fajtáitól szenvedtek. E rendellenességek némelyikéből a betegek többsége teljesen felgyógyulhat. Más esetekben néha enyhíthetőek a súlyos vagy mérsékelten súlyos betegségek. Bemutatok olyan szülőket, akiknek azt mondták, hogy autisztikus vagy agysérült gyermekük nem lesz képes kijárni az iskolát, ám ők mégis szemtanúi lehettek, hogy a szóban forgó gyermek leérettségizik, sőt egyetemre jár, önállóvá válik és őszinte, mély barátságokat köt. Más helyzetekben megmaradt ugyan az eredeti, súlyos betegség, ám annak legkellemetlenebb tünetei jelentős mértékben enyhültek. Megint más esetekben (lásd a 2. és 4. fejezetet) nagymértékben csökkent az olyan betegségek kialakulásának a kockázata, mint az Alzheimer-kór (amelyben romlik az agy plaszticitása), és olyan módszerek alkalmazásáról is szó lesz, amelyek fokozzák a plaszticitást.

Itt olyan fordulat következik, amely a hagyományos nyugati orvoslás koncepcióitól meglehetősen eltérő irányzatokat mutat, s gyakran a kritikái kereszttűzébe kerül: Energia-alapú, új gyógyászati technológiákA könyvben ismertetett beavatkozások zöme valamiféle energiát – fényt, hangokat, rezgéseket, elektromosságot vagy mozgást – alkalmaz. Az energia eme formái olyan természetes, nem invazív jellegű útvonalakat nyitnak meg az agyban, amelyek az érzékeinken és a testünkön át az agyba jutva felébresztik annak gyógyító rendszereit. Az érzékszervek mindegyike az energia környezetünkben előforduló számos formájának egyikét fordítja le az agy működésének alapját képező elektromos jelzésekké. Be fogom mutatni, hogyan használhatók fel az energia különféle formái az agy elektromos mintázatainak, majd az agy szerkezetének a befolyásolására.”

Hogyne, ismerünk különféle energiákat alkalmazó gyógyászati irányzatokat, amelyek bírják a hagyományos nyugati orvoslás képviselőinek csaknem osztatlan rosszallását – egy részük minden mai valószínűség szerint rá is szolgál erre, mások megítélése viszont még nem egyértelműen bizonyított. Széles panorámát tárt elénk erről, sok kritikával, Boldogkői Zsolt: Hiénák a betegágy körül c. műve (Akadémiai Kiadó, 2016 - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2016/5. sz.). Ott hoztuk elő a ’Nagy Hamlet-sejtést’, vagyis : „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem, bölcselmetek álmodni képes”. Ezt minden bizonnyal érdemes kellő óvatossággal szem előtt tartani, midőn a gyógyászatnak a hivatalosan elfogadottaktól eltérő útjait-módjait értékeljük. A tudomány nagy felfedezései, amelyek új világokat nyitottak meg a szubatomitól a világegyetem objektumaiig és szerkezetéig és szintúgy az élet működésében, eddig rendre igazolták, hogy a sejtés alighanem helytálló – miért ne lehetne érvényes a gyógyításra is?

Tapasztalati példák a neuroplasztikus gyógyításra „Utazásaim során láttam példát arra, miként kezelik eredményesen az autizmust a fülbe lejátszott hangokkal, hogyan gyógyítják a figyelemhiányos zavart a tarkóra közvetített rezgésekkel, hogyan fordítják vissza a sclerosis multiplex tüneteit és gyógyítják a szélütést a nyelvet bizsergető, gyenge elektromos ingerléssel. Emellett arra is, miként kezelnek agysérüléseket a tarkóra, alvászavarokat pedig az orrba vetített fénnyel, illetve hogyan mentenek életet intravénásan alkalmazott megvilágítással; és arra is, hogy pusztán lassú és finom kézmozdulatokkal kognitív problémákból és a szinte teljes bénultságból kigyógyítanak egy olyan lányt, aki az agya óriási részének hiányával született. Be fogom mutatni, miként serkentik és ébresztik fel mindezek a módszerek az agy áramköreit.” (Kétségtelen, hogy a legtöbbünkre ragadt annyi az ’alternatív’ gyógyászatok és gyakorlóik elleni támadásokból, a különféle szélhámosok és szemfényvesztők által kiváltott ellenszenvekből, hogy ezeket nem könnyű elhinnünk. Tudjunk ugyanakkor, hogy az úttörő innovációk is gyakran váltanak ki hasonló hitetlenkedéseket, így csínján kell bánni az elutasítással. Még a nagy természeti törvények ma ismert megfogalmazásaira is áll, hogy azok addig és annyiban érvényesek, ameddig valaki helytállóan felül nem írja őket, illetve nem írja át az értelmezési tartományukat. Igen, az alternatív gyógyászatok sokat varázsolnak, s bizony nem ritkán kóklerkednek energiákkal. Nem, ez nem elegendő ok arra, hogy a Doidge által megtapasztalt lehetőségeket eleve elutasítsuk. Végül is, akár száz éve is mit kapott volna az, aki olyan lehetőségek meglétét állítja, amilyeneket ma pl. a PET vagy az fMRI nyújt? – OP)

A gondolatok gyógyító ereje? [Folytatva az előző idézetet] „Ennek az egyik leghatékonyabb módja egyébként pusztán a gondolatok alkalmazása – nem is csoda hát, hogy az általam megismert beavatkozások zöme a tudatosságot és a szellemi tevékenységet serkentő gyakorlatokkal párosította az energia alkalmazását.” (Mielőtt kétségtelen kóklerségként elvetjük a „pusztán a gondolatok alkalmazása” erejére utalást, emlékezzünk Doidge előző könyvében, A változó agyban olvasottakra. Ott konkrét, tapasztalati példákat sorakoztat fel arra is, hogy a neuroplaszticitás kedvező hatásának kiváltásában nemcsak megfelelő fizikai tevékenységek segíthetnek, hanem már azok rendszeres elgondolása, ’agyi felidézése’ is. – OP)

Nyugat vs Kelet a gyógyászatban – újabb nagy csatatér „Bár Nyugaton az energia és az elme együttes használata gyógyító célokra újdonságnak tűnik, a hagyományos keleti orvoslás már nagyon régóta alkalmazza. A tudósok csak most kezdik megérteni, miként magyarázhatók e hagyományos (ez itt az említett keletit jelenti – OP) módszerek a nyugati modellek alapján, és figyelemre méltó, hogy az általam felkeresett neuroplasztikusok szinte mindegyike milyen nagymértékben ötvözi a nyugati idegtudományos elméleteket a keleti gyógyító módszerekkel - például a hagyományos kínai orvoslással, az ősi buddhista meditációval és vizualizációval, a tajcsihoz és a dzsúdóhoz hasonló harcművészetekkel, a jógával és az energiagyógyászattal -, hogy elmélyítse a neuroplaszticitással kapcsolatos tudását. A nyugati orvostudomány hosszú ideje elutasítja a több milliárd ember által évezredek óta alkalmazott keleti gyógyászatot és annak állításait, gyakran például azért, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy az elme megváltoztathatja az agyat.
Ez a könyv megmutatja, miként alkothat hidat az emberiség két nagy, ám mindeddig összeférhetetlennek mutatkozó gyógyító hagyománya között a neuroplaszticitás.

Hozzáférési csatornák „Különösnek tűnhet, hogy a könyvben leírt gyógymódok mennyire gyakran használják a testet és az érzékszerveket az energia és az információk agyba való bejuttatásának fő csatornáiként. De mivel az agy ezeket a csatornákat használja a világgal való kapcsolattartásra, ezek kínálják a legtermészetesebb és legkevésbé invazív jellegű módszereket az agyhoz való hozzáférésre.” (Igazából ez nem tűnik különösnek – hogyan másként történhetne, ha már a fránya ’konstruktőrünk’ nem készített egy grafikus interfészt vagy valami hasonlót az agyunkhoz való hozzáférésre. Ha utána gondolunk, a különféle alternatív gyógymódok, amelyek állításuk szerint a test ’leképeződéseit’ használják a beavatkozásra – fülön, talpon, íriszen, stb – sem alkalmazzák azokat az agy leképezésére. – OP) „Az agy csupán az anatómia-tankönyvekben van elszigetelve a testtől, és a fejbe zárva. Működését tekintve mindig is kapcsolatban áll a testtel és – az érzékeken keresztül – a környező világgal is. A neuroplasztikusok rájöttek, hogyan használhatók fel ezek a testbe vezető csatornák a gyógyulás elősegítésére. Így aztán, bár a szélütéses beteg talán valóban nem képes mozgatni a lábát az agyát ért károsodás miatt, a láb megmozgatása olykor addig szunnyadó áramköröket ébreszthet fel az agyban. A test és az elme egyesült erővel vesznek részt az agy gyógyításában, s mivel itt egyáltalán nem invazív módszerekről van szó, a mellékhatások is rendkívül ritkák.” (Ez utóbbi különösen izgalmas. Rendszertechnikai gondolkodással nehezen elképzelhető, hogy amely beavatkozás használni képes, az ártani ne tudna, hiszen ha képes változást előidézni, az miért ne lehetne kedvezőtlen is? Ebben a tekintetben a „nem invazív” nem igazán meggyőző, hiszen az csupán annyit jelent, hogy nem jár szövetroncsolással, de beavatkozik. – OP)

Csatatér, elszenvedő A kevésbé szerencsések megtapasztalták, mit jelent a gyógyászatban, hogy „páciensek” vagyunk: akinek türelemmel tűrnie kell, hogy javítgatják. Doidge itt azzal folytatja gondolatmenetét, hogy „A modern gyógyászat gyökerei a modern tudományban keresendők, amelyet a természet leigázásának eszközeként fejlesztettek ki (...) a gyógyítás a betegség elleni »harc« lett.” E felfogásban „a páciens teste nem annyira szövetséges, mint inkább csatatér, a beteg maga pedig a szemlélő szerepébe kényszerül, ahogy tehetetlenül figyeli a sorsát eldöntő összecsapást a két nagy ellenfél, az orvos és a betegség között.” (E tűrést még nehezebbé teszi, ha úgy érezzük: a bennünket gyógyító Nagy Fehér Isten inkább munkadarabként kezel – OP)

A neuroplasztikus megközelítések ezzel szemben a beteg tevőleges bevonását igénylik önmaga ellátásába: szükség van a testére, az agyára és az elméjére is. Az efféle megközelítés egyébként nemcsak a keleti orvoslás hagyományait idézi fel, hanem a nyugati gyógyításét is. Az orvostudomány atyja, Hippokratész a testet tekintette a legfontosabb gyógyítónak, s az ő szemében az orvos és a beteg a természettel együttműködve segítette elő, hogy beinduljanak a test gyógyítóképességei.

Ebben a megközelítésben az egészségügyi szakember nem kizárólag a betegnél kimutatható hiányosságokat keresi – bármilyen fontosak is azok –, hanem egészséges, de talán szunnyadó agyi területeket és a gyógyulást esetlegesen segíteni képes meglévő képességeket is. Ez [nem] azt jelenti, hogy a múlt ideggyógyászati nihilizmusát naiv módon hasonlóan szélsőséges ideggyógyászati utópizmussal váltják fel – tehát a hamis pesszimizmus helyét nem a hamis remények veszik át. (a beszúrással nyilvánvaló elírást javítottunk – OP) Az agy új gyógyító módszerei nem csupán akkor értékesek, ha garantálják, hogy mindig és minden betegen segíteni tudnak. Ráadásul gyakran nem is tudjuk, mi fog történni, amíg a páciens egy hozzáértő egészségügyi szakember irányításával meg nem próbálkozik az új megközelítésekkel. (Többé-kevésbé tudható viszont, mire juthat a hagyományos módszerekkel. – OP)

A helyes megközelítés „Ebben a könyvben egy adott betegséget vagy rendellenességet olykor egy bizonyos kezeléssel kapcsoltam össze. A helyes megközelítés azonban minden esetben az, hogy figyelembe kell venni a rendellenességgel élő beteget és azt, hogy számára a neuroplasztikus gyógyulás mely stádiumának vagy inkább stádiumainak a hangsúlyozása lenne a legkedvezőbb.”

„Valahányszor egy kognitív problémákkal küszködő beteg részlegesen reagál egy neuroplasztikus módszerre, érdemes megfontolni egy másik ilyen módszer alkalmazását is, hátha az is segít. Én emellett úgy vélem, ha csak lehetséges, célszerű az agy általános egészségének a javítására is törekedni.”

Az általam leírt gyógyulások mindegyikénél olyan berendezéseket használtak, amelyeket a szakterület neves művelői terveztek. De az eredmények nem lettek volna elérhetőek a pótolhatatlan orvosok és az ő óriási tapasztalatuk nélkül. A könyvben bemutatott kezelések egy új klinikai tudományágat alkotnak, amelynek már számos különféle eszköz és műszer áll a rendelkezésére. Ez igen szerencsés, hiszen az eszközök természetesen nem hatnak mindenkire. Ideális esetben egy hozzáértő egészségügyi szakemberrel kell együtt dolgozni, aki tisztában van a beteg állapotával, és aki, ha több megközelítésre van szükség, segíteni tud abban, melyik módszerrel érdemes az illetőnek elsőként próbálkoznia.

Bíztató lehetőségek példatáraA következőkben olyan emberek történeteit olvashatják, akik átalakították a saját agyukat, visszanyerték énjük elvesztett részeit, vagy olyan képességeket fedeztek fel magukban, amelyek létezését addig nem is sejtették. De igazából nem is az alkalmazott módszerek csodálatosak, hanem az, ahogyan az agy évmilliók során kifinomult neuroplasztikus képességeket fejlesztett ki, és ahogyan az elme képessé vált irányítani önnön helyreállító folyamatait.”

Ezek a történetek – a fejezetek címeit és alcímeit idézve – a következők:

Ø Az orvos, aki megsérül, azután meggyógyítja magát - Michael Moskowitz felfedezi, hogy a krónikus fájdalom elfelejthető

Ø A férfi, aki maga mögött hagyta parkinsonos tüneteit - Hogyan segít a testmozgás a degeneratív betegségek elleni védekezésben és a demencia késleltetésében?

Ø A neuroplasztikus gyógyulás stádiumai - Hogyan és miért hat?

Ø A fénnyel átalakított agy - Szunnyadó idegi áramkörök felébresztése fény segítségével

Ø Moshe Feldenkrais: fizikus, fekete öves és gyógyító - Súlyos agyi rendellenességek gyógyítása a mozdulatok tudatosítása által

Ø Egy vak ember megtanul látni - A Feldenkrais-módszer, a buddhizmus és más neuroplasztikus módszerek használata

Ø Egy eszköz, amely alaphelyzetbe állítja az agyat - Tünetek visszafordítása a neuromoduláció serkentésével
I. A fal mellett hagyott mankó II. Három eset: Parkinson-kór, szélütés, sclerosis multiplex III. A repedt fazekasok IV. Hogyan egyensúlyozza ki magát az agy – némi segítséggel

Ø Hangok hídja - A zene és az agy különleges kapcsolata
I. Egy diszlexiás fiú fordít a sorsán II. Anyai hang III. Az agy újjáépítése az alapoktól IV. A kolostor rejtélyének megoldása

Ha belegondolunk, ezzel a tartalomjegyzékkel indítani a könyvet, ebben van valamelyes bús merészség szerzőtől, szerkesztőtől, kiadótól még akkor is, ha tökéletesen biztosak a benne leírtak igazában és figyelemre méltó jelentőségében. Van valamelyes kockázata, hogy ami itt megjelenik, olyan első reakcióra indítja a felületes vagy épp sietős érdeklődőt, mint amit Thor Heyerdahl ír le a Tutajjal a Csendes-óceánon c. könyvében. Kifogtak egy különös külsejű halat, és megmutatták a felébresztett Bengt Danielssonnak. „Nagy álmosan felült és ünnepélyesen kijelentette: - Nem! Ilyen hal nincs is! Azzal megfordult és aludt tovább.”

Az eleve belénk programozott, a túlélést szolgáló óvatosság a meghökkentően újat gyanakvással fogadja, s ezt a gyanakvást igencsak erősíti a mai világban sűrűn megjelenő, gátlástalan kuruzslók hada is. Doidge viszont minden felhozott esetben részletesen bemutatott tapasztalati tények sorával bizonyítja, hogy bármennyire is elütnek az ismertetett módszerek a fősodortól és a hivatalosan elismert gyógyászattól, a neuroplasztikus módszerek valóban kezdeti sikerek által valószínűsített új gyógyítási lehetőségeket ígérnek.

Nézzünk kissé bele konkrét példákba.

Az első példa a fájdalomról és annak kezeléséről szól. Az első fejezetcímben említett orvosnak magának is ez a szakterülete: „fájdalomcsillapítással foglalkozó szakorvos”. Története arról szól, hogyan győzte le, hosszú, szó szerint keserves munkával, próbálkozásokkal, rengeteg kitartással a saját, hagyományos gyógymód alkalmazása esetén veszedelmes csapdát rejtő, alig elviselhető fájdalmát. S még inkább arról, hogyan működnek a fájdalom idegi mechanizmusai, milyen szerepeket játszik ebben az agy, hogyan észleli az érzőidegek által ’jelentett’ fájdalmat, hogyan manipulálja azt, s teremt maga is fájdalomérzetet.

„A fájdalom »kapuelmélete« szerint amikor a sérült szövetből az idegrendszeren át fájdalomüzenetek indulnak, azoknak több »kapun« kell áthaladniuk – az első a gerincvelőben van –, mielőtt az agyba jutnak. Az üzenetek csak akkor jutnak el az agyba, ha az ’engedélyt’ ad nekik erre, amit annak alapján határoz meg, hogy elég fontosak-e a továbbengedéshez. Ha az agy ’megadja az engedélyt’ a jelzés továbbküldésére, a kapu kinyílik, a fájdalomérzet pedig azáltal fokozódik, hogy bizonyos idegsejtek bekapcsolódnak, és továbbítják a jelzéseiket. De az agy le is zárhatja a kaput, és blokkolhatja a fájdalomjelzést a saját narkotikumai, az endorfinok felszabadításával, hogy így csökkentse a fájdalomérzetet. (A neurózis egyik csúf formája, amikor a beteg ’vagdalja’ magát: ezzel ilyenkor az endorfinok felszabadulását serkenti. – OP) Balesetét megelőzően Moskowitz a kapuelmélet legfrissebb változataira oktatta a rezidenseit, és arra, hogy a kapukat kapcsolók szabályozzák. Egy dolog azonban tudni e kapcsolók létezéséről, és egészen más dolog képesnek lenni kikapcsolni őket, amikor az ember szörnyű kínokat él át.” (Ezt kellett kikísérleteznie, megtanulnia, ennek történetét és tanulságait kapjuk itt. – OP)

A neuroplaszticitás következtében az agy rendszeresen aktivált területeinek nő az érzékenysége az aktiváló ingerre, nőhet az azt feldolgozó terület is, s ennek az ellenkezője is működik. „A plaszticitás igazi áldás lehet, amikor az ismétlődő érzékszervi bemenet kellemes, hiszen olyan agy kifejlődését segíti, amely jobban képes észlelni és élvezni a kellemes érzéseket; ugyanez a plaszticitás azonban átokká válhat, amikor az ismétlődő bemenetet fogadó rendszer a fájdalomérző rendszer. Ez történhet például porckorongsérv esetén, amikor a sérves porckorong újra meg újra nyomást gyakorol a gerincvelői idegre. A fájdalomtérkép érintett területre vonatkozó része hiperérzékennyé válik, és az illető egy idő után már nem csupán akkor érez fájdalmat, amikor egy rossz mozdulat során megnyomódik az ideg, hanem olyankor is, amikor az ideget nem éri erős nyomás. Az agyában ott visszhangzik a fájdalomjelzés, így a fájdalom az eredeti fájdalominger megszűnte után is megmarad.”

Agyunk csúf trükkje - a konstruktőrünk selejtje?A krónikus fájdalom hatására a fájdalomrendszer sejtjei nemcsak könnyebben fognak kisüléseket produkálni, hanem megnagyobbodik az ’érzőmezőjük’ (a testfelület általuk képviselt része) is, aminek következtében a testfelület nagyobb részén fogjuk érezni a fájdalmat. A fájdalom agyi térképei végül már olyan könnyen fognak kisüléseket produkálni, hogy az érintett személy elviselhetetlen, szűnni nem akaró fájdalmat érez a teste nagy részében – akkor is, amikor mindössze egyetlen ideget ér csekélyke inger. Így tehát minél többször nyilallt Moskowitzba a nyakfájás, agyi idegsejtjei annál könnyebben ismerték fel azt, s annál hevesebbé vált az érzés. Ezt az alaposan dokumentált neuroplasztikus jelenséget fokozódó fájdalomnak nevezik: minél gyakrabban sülnek ki a fájdalomrendszer receptorai, annál érzékenyebbé válnak. Moskowitz ráébredt, hogy krónikus fájdalom szindróma van kialakulóban nála, s ördögi körbe, egyfajta agyi kelepcébe került: valahányszor rátört a fájdalom, plasztikus agya egyre érzékenyebbé vált rá, amitől a fájdalom hevessége fokozódott, és a következő roham még rosszabb lett. A fájdalomjelzések erőssége, a rohamok hossza és a fájó terület nagysága is egyre nőtt.”

A fájdalom legyőzése felé „Moskowitznak egyszerű ötlete támadt: mi lenne, ha a saját hasznára próbálná fordítani a plaszticitást? Ha a fájdalom kezdetekor ahelyett, hogy hagyná, hogy az érintett területek ’elcsatolódjanak’ a fájdalom feldolgozására, ’visszafoglalná’ azokat, mégpedig azért, hogy eredeti feladataikkal foglalkozzanak? Ehhez viszont kényszerítenie kell önmagát a szóban forgó tevékenységekre, bármilyen heves fájdalom gyötri is. Úgy döntött, az agyának valamiféle ellenstimulációra van szüksége. Arra akarta kényszeríteni az érintett agyi területeket, hogy ne a fájdalom feldolgozásával foglalkozzanak, hanem valami mással – bármi mással –, s ezzel meggyengüljenek a krónikus fájdalmait okozó idegi áramkörök. Fájdalomgyógyász specialistaként töltött évei során beleivódtak agyába a részletek arra vonatkozóan, mely agyi területeket kell célba vennie. Ezek mindegyike képes volt a fájdalom feldolgozására és más mentális feladatok ellátására, ezért listát készített arról, hogy a fájdalom feldolgozásán kívül milyen egyéb feladatokat láthatnak el. Így fel tudott készülni arra, hogy a fájdalom jelentkezésekor pontosan az ezeknek megfelelő tevékenységeket végezze.”

A módszer bevált. Másfél hónap múlva a lapockái közeléből és a vállai közötti területről végérvényesen eltűnt a fájdalom. Négy hónap elteltével már voltak olyan időszakok, amikor semmilyen fájdalmat sem érzett a nyakában. Egy év alatt pedig elérte, hogy tizenhárom év krónikus fájdalmai után szinte teljesen fájdalommentessé váljon. A fájdalom megszűnése visszafordította a korábbi, terjeszkedő trendet is. Először a nyaka jobb oldalán kezdtek visszahúzódni a fájdalom határai, majd a bal oldali fájó terület is egyre kisebb lett, s végül el is tűnt.” „Moskowitz ezután hozzáfogott egy olyan, a neuroplasztikus elveket tükröző rövidítés kidolgozásához, amely segíthet emlékeztetni a krónikus fájdalomtól szenvedő betegeket arra, hogyan kell megszervezniük (a fájdalomtól kissé ködös és szétszórt) elméjüket a fájdalom legyőzéséhez. Ez lett a MIRROR (Tükör), amely a Motivation (motiváció), Intention (szándék), Relentlessness (hajthatatlanság), Reliability (megbízhatóság), Opportunity (alkalom) és Restoration (helyreállítás) szavak kezdőbetűiből tevődik össze.

A férfi , aki maga mögött hagyta parkinsonos tüneteit A már említett John Pepper a következőkkel kereste meg a szerzőt: „1968 óta Parkinson-kóros vagyok. Nagyon sok testmozgást végzek, és megtanultam, hogyan használhatom a tudatos agyamat azon mozgások szabályozására, amelyeket normálisan a tudat alatti agy irányít. Tapasztalataimról könyvet is írtam, de az orvosi szakma elutasította anélkül, hogy utánajártak volna az esetemnek, mivel már egyáltalán nem látszom PK-betegnek. Nem szedek PK elleni gyógyszereket sem, bár a betegség tüneteinek legtöbbje továbbra is jelen van. Heti huszonnégy kilométert gyalogolok három, egyenként nyolc kilométeres részletben. Az agyban termelődő gliasejt-eredetű neurotróf faktor a jelek szerint helyreállította a károsodott sejteket, de a betegség okát nem szünteti meg, ezért ha abbahagyom a rendszeres testedzést, visszaesek… Biztos vagyok abban, hogy sok újonnan diagnosztizált betegnek tudnék segíteni, ha rá tudom venni őket a komoly és rendszeres testmozgásra. Szeretném tudni a véleményét erről.”

Doidge: „ A véleményem az volt, hogy bármily képtelenségnek tűnhet is, Pepper alighanem neuroplasztikus változást idézhetett elő az agyában azzal, hogy a Parkinson-kór ellen az egyszerű gyaloglással vette fel a harcot.”

Tapasztalata a találkozásukkor: „Ha valaki nem jól képzett megfigyelő, egyáltalán nem veszi észre rajta a betegséget. Pepper túl gyorsan mozog ahhoz, hogy Parkinson-kóros lehessen. Nem észlelhetők nála a klasszikus tünetek sem: a csoszogó járás és a nyugalmi vagy mozgás közben fellépő remegés, nem tűnik különösebben merevnek, és a jelek szerint elég gyorsan el tudja indítani a mozdulatait, ráadásul az egyensúlyérzéke is remek. Járás közben még a karját is lóbálja. Nem vehetők észre nála a Parkinson-kór tipikus tünetének számító lelassult mozdulatok sem. Már kilenc éve, hatvannyolc esztendős kora óta nem szed Parkinson-kór elleni gyógyszereket, a járása mégis teljesen normálisnak tűnik. Lassan betölti a hetvenhetedik évét, és már a harmincas évei óta küzd ezzel a gyógyíthatatlannak, krónikusnak és progresszívnek mondott neurodegeneratív rendellenességgel. John Pepper azonban nemhogy leépülne, ellenkezőleg: sikerült visszafordítania a fő tüneteket, azokat, amelyektől a Parkinson-kóros betegek a leginkább rettegnek, amelyek mozgásképtelenséget okoznak. Ezt saját testedző programja kidolgozásával és az összpontosításnak egy különleges módjával érte el.”

„Közös sétáink során Pepperből újra meg újra előtört ugyanaz az égető kérdés. Lehetséges-e, hogy a tudatos járás révén módszert talált arra, miként használhatja fel agya egy másik részét a járás irányítására? Szerintem ezt úgy érte el, hogy olyan agyi áramköröket ’aktivált’, amelyeket már jó ideje nem használt. Másokat is meg tudott tanítani arra, hogyan járjanak gyorsabban és szabadabban, hogyan lengessék a karjukat, s hogyan szabaduljanak meg a görnyedtségüktől és a csoszogásuktól – és erre, amint annak többször is tanúja voltam, sok esetben néhány perc is elég volt neki. Jelenlegi ismereteink szerint ennyire gyors változások csak egyféle módon játszódhatnak le az agyban: korábban meglévő, de „eltemetődött” áramkörök aktiválásával, vagy gátoltságuk feloldásával. Ezek az áramkörök aztán idővel neuroplasztikusan megerősíthetők.”

Doidge hosszan, igen alaposan tárgyalja a Parkinson-kór okai és gyógyítása problematikáját. „Nem ismerjük bizonyosan a tényleges okot. Ismerjük a tüneteit, és azt is tudjuk, melyek a károsodott agyi területek, vagyis ismerjük a betegség patológiáját. A patogenezisről, vagyis a patológiát előidéző folyamatokról azonban igen korlátozottak az ismereteink.” [A Parkinsonra] „mindeddig nem találtak olyan kezelést, amely jelentősen csökkentette volna természetes progresszióját.” Elemzi, mi állhat Pepper sikere mögött, ehhez részletesen elmondja élet- és kórtörténét. „Sok tudós kutatja a Parkinson-kór kezelésének lehetséges nem gyógyszeres módszereit is. Ilyen kezelés például a mély agyi stimuláció, amelyet a gyógyszerekre nem reagáló betegeknél alkalmaznak. A szakorvosok elektródákat ültetnek az agy mozgást szabályozó területeibe, amivel csökkenthetők a tünetek. Egy ideig úgy vélték, hogy a stimuláció ’helyrerázza’ a rendellenes kisüléseket produkáló áramköröket, az újabb kutatások azonban kimutatták, hogy az elektromos ingerlés neuroplasztikus mechanizmusok révén változtatja meg a szinapszisokat. De persze az efféle agyműtéteknek is vannak kockázatai. Ismervén az ideális kezelési lehetőségek hiányát, ha igaznak bizonyul John Pepper állítása a legsúlyosabb tünetek visszafordításáról és egészségének olyan mértékű javításáról, amely lehetővé tette a gyógyszerek elhagyását, az felfoghatatlanul nagy jelentőségű lehet sok millió ember számára.”