Norman Mailer: MOONFIRE Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja

Norman Mailer: MOONFIRE - Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja - Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése
A száraz tények: 1969. július 20-án az USA Apollo űrprogramjának keretében az Apollo 11 teljesítette Kennedy elnök ambíciózus ígéretét, Amerika nagy álmát, és ember lépett a Hold felszínére. A Holdra-szállást szolgáló, a NASA által megvalósítandó Apollo programot 1961 májusában jelentették be. Kennedy 1961-ben tűzte ki célul a Kongresszusban tartott beszédében, hogy az USA még az évtized lejárta előtt embert juttat a Hold felszínére, s onnan épségben vissza is hozza a Földre. Az idáig vezető út nem volt sima, és nagyon nem volt olcsó - az árába még emberéletek is bekerültek. A program keretében űrhajósok elsőként az Apollo 1 fedélzetén repültek volna a világűrben, azzal a feladattal, hogy Föld körüli pályán kipróbálják a majdani holdraszállás „anyahajójaként” szolgálni hivatott Apollo űrhajót. 1967. január 27-én azonban az indítópadon álló Apollo-űrhajóban próba közben halálos baleset történt: egy rövidzárlat következtében tűz ütött ki a tiszta oxigénből álló légkörű kabinban, és a legénység (Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee) életét vesztette. Ezt ember nélküli kísérleti repülések követték, és az Apollo 7 lett az első űrhajó, amely 1968 október 11-én három űrhajóssal a fedélzetén 163-szor sikeresen megkerülte a Földet. Az embereket a Holdra vezető út következő nagy lépését az Apollo 8 tette meg: űrhajósokkal a fedélzetén a Holdhoz repült, azt megkerülte, és sikeresen visszatért a Földre. Az Apollo 10 ismét űrhajósokat vitt a Holdhoz, akik a holdkomppal gyakorolták a holdraszállási manővert, 15,6 km-re megközelítették a holdfelszínt, de nem szálltak le. Űrhajójuk a visszaindulás előtt 31-szer kerülte meg a Holdat. Ezt követte az Apollo 11 sikere, Neil Armstronggal (a küldetés parancsnoka), Buzz Aldrinnal (a holdkomp pilótája) és Michael Collinssal (a parancsnoki kabin pilótája), amellyel lezárult az akkori két versengő szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió közötti űrverseny egy döntő szakasza.
Az Apollo 11 talán a legfényesebb csillag az űrkutatás egén. S ahogy a világunkat alkotó ele-mek nagy része szupernovák kohóiban jött létre, hasonlóképen a modern eszköztárunk nagy hányadát a katonai célú kutatás-fejlesztéseknek, köztük, némi eufemizmussal - vagy meglehe-tősen átlátszó álcázással - szólva, az űrtechnológiai kutatásoknak köszönhetjük.
A Holdraszállás több vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű. Mindenekelőtt és -felett, az ember első ízben tudta megvetni a lábát egy másik természetes égitesten. Az ebben megtestesülő tudományos és műszaki teljesítmény nagysága önmagáért beszél. S bár a 20. század második felében már mindinkább körülvették az embereket a hétköznapi életükben is a mindenkori csúcstechnológiák termékei - ill. azok polgári „leszármazottai” -, valószínűleg semmi más nem hívta fel a figyelmüket ennyire látványos, megragadó és nyilvánvaló formában a modern tudományban és technikában rejlő óriási lehetőségekre.
Az akkor még igencsak felszabdalt nemzetközi színtéren kiemelkedő jelentőségű volt az is, hogy az Apollo 11 sikerével az USA minden látható tény szerint visszavette az elsőséget az űrversenyben a Szovjetuniótól - ma már azt is tudjuk, hogy véglegesen. Nyilvánvaló az is, hogy milyen hatással volt ez a polgárainak az országuk iránt érzett megbecsülésére, amelyet a hatvanas évek igen sokakban igencsak megtépázott. S ma már tudjuk azt is, hogy a kikényszerített fegyverkezési verseny - annak látható homlokterében pedig az űrverseny és a csillagháborús fenyegetés - volt a fő eszköz abban, hogy az USA meg tudta törni az akkori nagy ellenfél, a sokban több mint potenciális ellenség, a Szovjetunió erejét, ami végül is elvezetett az utóbbi összeomlásához. Az Apollo 11 sikere, Neil Armstrong híres mondásával a „nagy lépés az emberiségnek” nagy lépés volt ezen az úton is. Az már egy más - nagyon is súlyos - kérdés, hogy mit tesz egy szuperhatalommal, ha úgy érzi, immár fenyegető versenytárs nélkül ül a világ trónján, és mit tesz a polgári célú kutatás-fejlesztéssel, ha mögötte nem állnak a geostratégiai versenyek és feszültségek által hajtott, erőltetett ütemű katonai fejlesztések teljesítményei. Mintha napjainkra a kutatás valamelyest meg is feled-kezett volna égi kísérőnkről, új jelentést adva Radnóti sorainak: „Ki fog néked, hold, szerenádot adni, / Hisz ma a bolondok ölnek, csalnak, / Éji zenét a Pénznek adnak… / A józanok, - a józanok meg bolondabbak, / Mint régi nagy bolondok. / Ki fog a holdnak ma szerenádot adni. (Radnóti Miklós: A bolond és a hold)
Mailer műve az emberiség egyik nagy hőseposzának sajátos megfogalmazása. Hőseposza az embernek és az ő modern technikájának, hiszen mi lehetne kényesebb kettejük viszonyában, mi tehetné szélsőségesebben próbára az ember bátorságát és a technikába vetett bizalmát, mint az, hogy három űrhajós rábízza életét egy rakéta-monstrumra, hogy az elvigye őket a Holdig, és épségben vissza is hozza, kettejük pedig ezen felül még egy törékeny kis szerkezet-re is, hogy az leszálljon velük a Hold felszínére, és vissza is vigye őket az űrhajóra. Minden előzetes felderítés ellenére is, a Nyugalom tengerében kijelölt leszállóhelyük valójában az ismeretlenség óceánjában úszott, hiszen ember a Holdon addig nem járt.
E történet nagyban a kockázatról szól, amelyet az ember azzal vállal, hogy egy űrhajóra bízza az életét, s amely messze túlszárnyal minden mást, ám a holdkomppal történő utazás kockázata még azt is sokkal felülmúlja. Ha a holdkomp cserbenhagyja utasait, senki sem segíthet rajtuk. Már az is a modern ember és a modern technika hallatlan és szinte felülmúlhatatlan csodája volt, hogy az Apollo 13 legénysége minden balszerencse ellenére épségben vissza tudott térni a földre. Több mint valószínű - és Isten ne adja, hogy ki kelljen próbálnunk! -, hogy ha a leszállt holdkomp meghibásodik, nem csikarható ki esély utasai kimentésre. A kötet idézi Michael Collins, a holdraszállás során a Hold körüli pályán keringő parancsnoki kabin pilótájának szavait: „Ha valami gondjuk van a Holdon, én semmit sem tehetek... Ők is tudják, én is tudom, és tudja a küldetésellenőrzés is, hogy van olyan üzemzavar, amikor egyszerűen nem tehetek mást, begyújtom a hajtóműveket, és nélkülük térek haza”. S ha belegondolunk, nehéz megmondani, ki járt volna rosszabbul, ha ez meg-történik: a két űrhajós, aki örökre ott marad a Holdon, vagy Collins, akinek már mindvégig azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy ott hagyta őket. Armstrong pedig, midőn a felszállás előtt sajtótájékoztatón megkérdezték, mik a terveik arra az esetre, ha a holdkomp nem tudna felszállni a Hold felszínéről, előbb nagyon emberi, majd nagyon professzionális választ adott: „Nos, erre nem kellemes gondolni.” és „Úgy határoztunk, hogy nem gondolunk rá, amíg nincs itt az ideje.”
A Vince Kiadó ajánlójából idézve, „A 20. század egyik legnagyobb íróját, Norman Mailert a LIFE bízta meg, hogy tudósítson a Holdra szállásról.” Aligha van objektív mérce annak megítélésére, ki számíthat „egyik legnagyobb” írónak. Tény, hogy Mailer a 25 éves korában megjelent nagysikerű könyvének, a Meztelenek és holtaknak erőteljes, nemegyszer cizelláltan brutális lényegláttatásával hívta fel magára a figyelmet. E kötet tekintetében jelentőséggel bír, hogy a főiskola után a Harvard Egyetemen repülőmérnöki tanulmányokat folytatott (aeronautical engineering - l. http://en.wikipedia.org/wiki/Norman_Mailer). Újságírói munkásságát az Encyclopaedia Britannica úgy jellemzi, hogy a tényeket a regények módján, az egyéni látásmód gazdagságával és a képzelet összetettségével tárja az olvasó elé. Kétszer is elnyerte a Pulitzer díjat, s megkapta az évente kiadott, az év legkiemelkedőbb minőségű, ame-rikai szerző által írt és amerikai kiadónál megjelent könyvét kitüntető Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award). Így nem meglepő, hogy megkapta ezt a megbízatást, és az sem, hogy e művét korántsem pusztán az események hűséges leírására összpontosító krónikaként, hanem „kobzán a dal magára vall” öntörvényű irodalmi alkotásként írta meg - ám rögtön meg kell jegyeznünk, hogy benne a pontos, részletes, korrekt krónika is maradéktalanul megtalálható.
Mailer itt hatalmas, gótikus katedrálist épített szavakból, s azt gyakran barokkos díszítésű mondatokkal leírt, rengeteg részlettel tölti ki. Mindent elmond a tényekből, amit összeszedhe-tett ill. megtapasztalhatott, és azok felvonultatása mellett szentel nem kevesebb teret annak, hogy írói eszközeivel is bemutassa az eseményeket, történéseket körülvevő hangulatokat, megidézze a küldetés egész légkörét, szellemét. Olykor meglehetősen messze el is kalandozik a közvetlen tárgytól, és lírai leírásokba, máskor filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, s az amerikai élet olyan sötét zugaiba, amelyek inkább csak földrajzilag kötődnek az Apollo 11 nagy útjához. Történetmondásának meghatározó fogása, hogy a krónikásról, akinek szemén át láttatja az eseményeket és azok környezetét, valamint hátterét, harmadik személyben szól - beszédes neve Vízöntő -, és vele mondatja el, hogy ő mit érez és mit gondol minderről. Az eredményt, az ebből született beszámoló milyenségét így összegzi a mindig korrekt és meg-bízható Vince Kiadó ajánlója: „Senki sem ábrázolta úgy az embereket, a hangulatot és a gépezetet, mint Norman Mailer.”
Enyhén szólva is rendkívüli élményt kínál a hatalmas album képanyaga. Az eseményeket több száz kiváló, a NASA archívumaiból, folyóiratokból, valamint magángyűjteményekből származó fénykép idézi fel, köztük bámulatos csillagászati felvételek, képek az alkalmazott technikáról, és természetesen a Küldetés emblematikus képei. Közülük sok először ebben a kötetben jelent meg. A bennük elénk táruló jelenetek skálája is igen széles. A képek megidézik az odáig vezető út számos jelenetét, fontos szereplőket, a felkészülés pillanatait, sok bravúros felvétellel a technikai részleteket, a kilövésre váró emberek hangulatát, a diadalmas visszatérést, és természetesen magának a holdutazásnak a képeit.
Aki megírta a Meztelenek és holtakat, aligha tekinthet el attól, hogy az űrprogram technikája az ördög nyoszolyájában fogant. A régi római mondásnak, hogy a pénznek nincs szaga, na-gyon ideillő modern változata, hogy a megszerezhető fontos technikának sincs bűze, amint azoknak sem, akik azt elhozzák. Mailer a beszámolójában nyomatékosan kitér az USA űrprogramjának második világháborús német gyökereire. Reflektorfénybe állítja a szakmai teljesítményével méltán legendás Wernher von Braunt, a náci rakétafegyverek atyját, akinek 1945-ben sikerült ötezer (!!) alkalmazottat és családjukat az oroszok elől amerikai hadifog-ságba menekíteni úgy, hogy vitték magukkal a dokumentumok egy részét is. Von Braun az USA űrkutatási programjának - akkoriban minő kedves eufemizmus az interkontinentális, majd az űrbéli fegyverkezésre! - is olyannyira kiemelkedő alakjává vált, hogy Vízöntő szerint az átlagos amerikai akkoriban az egész rakétaprogramban csak az ő nevét ismerte.
Az indítás előtti sajtótájékoztatón von Braun így összegezte az ember Holdra szállásának fon-tosságát: „Szerintem ugyanolyan jelentős pillanat, mint amikor az evolúció során a vízi élőlények kimásztak a szárazföldre.” Majd így folytatta: „Amit a holnapi útban keresünk, az valóban a kulcs földi létünk jövőjéhez. Kiterjesztjük az emberi elmét. Kiterjesztjük ezt az Isten adta elmét, és kinyújtjuk ezt az Isten adta kezet a legvégső határáig, és ezáltal az egész emberiség gyarapodni fog. (...) Amit elértünk, amint Neil Armstrong kilép a Holdra, egy egészen új lépés lesz az emberi evolúcióban.” Ez utóbbi szavak nyomán pár nappal később Vízöntő - írja Mailer - el is gondolkodott Armstrong híres mondásának - „Kis lépés ez...” - eredetéről. Von Brauntól idéz a kötet egy kulcsmondatot az egész program sarkalatos törvényéről is: „Az ideális a száz százalékos titoktartás lenne, és mindaz a pénz, amelyre szükségünk van. Amikor a Kreml ballisztikus lövedékeket akar, azt mondja a tudósoknak, hogy tartsák a tervet, és nem érdekli a hírverés. Itt (...) a képviselőknek hinniük kell abban, amit csinálunk, de ez addig nem történik meg, amíg a közvélemény nem hisz bennünk.”
Mailer történetmondását a kötet rengeteg idézettel, interjúk, nyilatkozatok, sajtóban megjelent cikkek részleteivel, a repülési naplóból, s szintúgy szakértők kommentárjaiból vett részletekkel és egyéb tényanyagokkal teszi az Apollo 11 küldetésének még pontosabb és részletesebb krónikájává. Visszautalva az USA űrprogramjának gyökereire, így olvashatjuk egyebek közt, hogy von Braun a texasi Fort Blissbe került, ahol már működött a Hermes-projekt, amelynek keretében rendbehozták és összeszerelték a német raktárakból elhozott rakétákat. A floridai Canaveral-fokon újonnan megalapított nagy hatótávolságú gya-korlóbázisról elsőként egy Bumper V-2-t indítottak. Ez volt az első kétlépcsős rakéta, amely a V-2 és a WAC Corporal rakéta összeépítéséből jött létre, s az első ember alkotta tárgy, amely kilépett az űrbe.
Az idézetek közt szerepel Richard Nixon értékelése: „A teremtés óta ez a világtörténelem legjelentősebb hete (a U. S. S. Hornet hadihajó mentőcsapata a küldetés 8. napja, 18. perce 18. másodpercében erősítette meg a sikeres vízreszállást), mert a történtek eredményeként a világ örökre kitágult.” Jó, mondhatjuk, így kell beszélnie egy politikusnak, hogy növelje országa teljesítményének tekintélyét. Ám az amerikai televíziós újságírás egyik legnagyobbja, Walter Cronkite is ekként fogalmazta meg a közmegítélést az indulás napján: „Azt hiszem, ez a nap szolgált életünk legnagyobb történetével... Hírt adtunk a II. világháborúról (...) és az azóta bekövetkezett konfliktusokról, az államfők változásáról. De nem hiszem, hogy ezzel bármi is felérne...
S hogy mi tette mindezt lehetővé, micsoda technikai teljesítmények szárnyán teljesült az Apollo 11 hősies útja és történelmi küldetése, arról is a részletek, tények, adatok, s nem utolsó sorban a dokumentáció értékű képek gazdag tárházát találjuk e kötetben.

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)- Geopen, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Ha majd először jobb székeken ülünk, akkor fogunk jobb emberekké is válni.” ◙ „Az iparban megjelenő modern művészet osztálykérdés. Ez a döntő.” ◙ „Öreg bútorok és fiatal idegességek - ez a modern.” ◙ „Az igazsággal, legyen akár többszáz éves is, erősebb a kapcsolatunk, mint a hazugsággal, amely mel-lettünk jár” - Mottók a könyvből.
Rostás Péter e műve nagyon alapos, szakszerű kutatómunka eredményeinek igen magvas, tanulságos feldolgozása. Címe szerint egy nagynevű cég pályájának és komoly kulturális jelentőséggel is bíró tevékenységének története, s valóban ez is áll a szerző történetírásának és ahhoz kapcsolódó elemzéseinek és értékeléseinek fókuszában. Ennek révén viszont mélyreható betekintést kapunk abba a társadalmi, gazdasági és kulturális környezetbe, amelyben a cég működött, s amelyben meg kellett találnia a vevőket a maga különleges termékeire és szolgáltatásaira. S mielőtt itt az „alapos” és „szakszerű” jelzők bárki számára is a „száraz”, netán „túlzottan elvont” (magyarán, a laikus számára unalmas) szinonimájaként érződne, emeljük ki, hogy a robusztus album több érdeklődési kör nézőpontjából is kiemelkedően érdekes ismeretanyaggal szolgál. Szintúgy azt is, hogy a több mint 700 képet tartalmazó illusztrációs anyagával a bútor- és az enteriőrművészet egy nagyon is meghatározó jelentőségű korszakában született alkotások bámulatos, csodálatosan gazdag és sokszínű kép-tára.
Igazából maga a korszak, amelyet e kötet áttekint, s még inkább annak a második fele volt igen nagy jelentőségű, az akkor végbement fejlődésnek köszönhetően, s az ebből adódó lehetőségek meglovagolása tette meghatározó fontosságúvá a bútor- és az enteriőrművészet e fejlődési szakaszát. E korszak második fele hozta el a modern kor első - és valószínűleg egyben utolsó - egységes, nagy művészeti stílusának, a szecessziónak a kibontakozását és diadalme-netét. Annak híveit egy új hit lelkesítette: a remény, hogy a születőben lévő nagyipar, s mindaz a modernség, amelyet attól reméltek, aranykort képes hozni, hogy a születőben lévő Gólem az emberiség szorgos, engedelmes, hasznos szolgája lesz. A szecesszió e lelkesültségben tudatosan törekedett arra, hogy a tárgyalkotást a hétköznapok életminőségének javítása szolgálatába állítsa. Arra, hogy a kialakítás növelje a tárgy értékét, a tárgy büszkén hirdesse az értékét, s mind-ezekkel iparrá tegye a szép, hasznos, mívesen igényes tárgyak termelését, s kívánatos életminőséggé azok használatát. Az ezt követő art decoban még ennek visszfénye csillogott a modern technika szellemiségének hangsúlyozásával, a további stílusokban azonban már megjelent a zavarodottság, a kiábrándultság és a döbbenet annak felismerése nyomán, hogy az ember a modern nagyiparban és az arra támaszkodó viszonyokban nem a remélt jótevőt teremtett magának, ha-nem nehezen - talán egyáltalán nem - domesztikálható fenevadat.
Az itt leírt korszakban azonban még messze nem ez utóbbiaknál tartunk. Valószínűleg nem nagy túlzás azt mondani, hogy itt a maga nemében korszakalkotó fejlődés megy végbe, amelynek lényege, hogy új társadalmi rétegek zárkóznak fel a luxusipar e szegmenseinek, a bútor- és az enteriőrművészetnek a fogyasztói közé, s megindul az a folyamat, amely a későbbiekben, az ipari formatervezésnek a nagyipari alkalmazása révén elviszi az alkalmazott művészetet a társadalom mind szélesebb köreihez. E folyamatnak két alapvető mozgatója volt: egyrészt az új közönségben fel kell kelteni az érdeklődést e luxustermékek iránt, másrészt a magabiztos bátorságot, hogy merhetik azokat maguknak is igényelni, hogy megmutathatják általuk /is/ a gazdasági és társadalmi felemelkedésüket. Ezt is nyomon követ-hetjük a Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története révén.
A szerzőnek nagyon erős szakmai alapja van ahhoz, hogy fölényes biztonsággal kezelje a témáját: művészettörténész, a cég történetét és tevékenységét dokumentáló archívum igen jelentős hányadát őrző Kiscelli Múzeum igazgatója, és bútorgyűjteményének kurátora. Könyve tanúsítja, hogy minden bizonnyal hibát-lanul alapos kutatómunkát végzett a Friedrich Otto Schmidt Lakberen-dezőház (a továbbiakban: Schmidt-ház) történetének, valamint alkotó- és üzleti tevé-kenységének feltárására. Így biztosak lehetünk, hogy a kultúr-, művészet-, társadalom- és gazdaságtörténeti részletekben bővelkedő ismertetése szakmailag helytálló, hiteles áttekintést és információkat nyújt. Műve egyúttal kiváló forrásmunka: Rostás utal rá, hogy azt a tudományos dolgozat igényével írta, s ez egyértelműen meg is mutatkozik az egész tárgyalásmódban. Alaposságát jelzi az is, hogy a szöveget kiegészítő hatalmas jegyzetanyag 1164 tételből áll.
A könyvnek itt a gazdasági nézőpontú olvasatát emeljük ki, amely önmagában is igen figyelemre méltó. Amint olvasható, a Schmidt-ház az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legjelentősebb enteriőr- és iparművészeti vállalkozása volt, s tevé-kenységének számottevő hányada kötődött Magyarországhoz. Különösen érdekessé teszi, hogy - amint arra fentebb már utaltunk - a benne leírt időszakban, főként annak második felében ment végbe az ipar- és gazdaságfej-lődésnek az a szakasza, amely létrehozta a kifejezetten az ipar számára alkotó formatervezést, és a modern ipari termelés egyik fontos eszközrendszerévé, a termékfejlesztés fontos eszközévé tette azt, és új piaci szegmenseket teremtett a formatervezett termékek kínálatának és az irántuk megnyilvánuló keresletnek a létrehozásával. Megmutatkozik ez a Schmidt-ház tevékenységében is. A könyv - valójában gazdagon illusztrált album - dokumentáció értékű ismertetéseket és képanyagot közöl a cég bútor- és enteriőrművészeti alkotásairól és termékeiről. Ezek jelentős részében már megjelennek a későbbi, nagyüzemileg gyártott búto-rok és egyéb lakberendezési termékek előképei, prototípusai.
A Geopen ismertetője írja, hogy „Abban a korszakban, amikor a lakberendezés ügye szenve-délyes ’hitviták’ tárgya és világnézeti kérdés lett, a Friedrich Otto Schmidt cég által kínált történeti és modern stílusegyveleg a született és a pénzarisztokraták rétegének volt önkifejezé-si, önreprezentációs eszköze.” Rostás érzékletesen, példák és tendenciák felvonultatásával mutat rá, hogy e ’hitviták’ valójában nagyon is evilági törekvések ütközései voltak, jelesül a körül dúltak, hogy kik tudják vásárlókként meghódítani maguknak a lehetséges vevőközönsé-get - magyarán, a piacért ment a harc. Magáról a ’hadszíntérről’ így idézi egyebek közt Fritz Minkusnak, az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetéséhez szorosan kapcsolódó szakírónak 1901-ben közreadott elemzését: „Az osztrák ipart a hagyományosan meglévő versenyképessége elvesztése fenyegette, mert fenyegető volt, hogy az arisztokrácia és a körülötte csoportosuló osztályok, röviden a hangadó körök, látva a hazai kézművesség művészeti visszamara-dottságát, fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy iparművészeti szükségleteiket külföldi piacokon elégítsék ki, elsősorban Angliában. (...) Azokat a bútorokat, amelyeket az új társadalmi szokások, illetve az élet praktikus oldala, a ház gyakorlati funkciókat szolgáló helyiségei, mint a könyvtár és a dolgozószoba berendezése megkövetelt, a kandalló előtti fotelek, a könnyen mozgatható tea- és játékasztalkák, valamint a télikertek és parkok gyékénybútorai, Angliából hozatták be, mert a hazai ipar semmi használhatót nem tudott kínálni, ráadásul az angol bútor anyagminőségben és kidolgo-zásban összehasonlíthatatlanul jobb volt a hazainál.”
A könyv elénk tárja a bécsi Secession művészeti csoportnak és az Osztrák Művészeti és Iparmúzeumnak a vásárlói hajlandóságot is erőteljesen befolyásoló művészeti ízlés feletti uralomért folytatott harcát is. Mindezekben a hadjáratokban jeleskedett -a maga érdekkörében - nagyon sikeresen a Schmidt-ház is, sikerének két fő forrása pedig a módszeres kapcsolatépítés, valamint a hasonlóképpen módszeres termékfejlesztés volt. Aki pedig ebben és Rostás sok meg-állapításában azt véli felfedezni, hogy a cég kiválóan alkalmazta és hasznosította azt, amit ma marketing szemléletmódnak és arra épülő üzleti stra-tégiának neve-zünk, az cseppet sem téved. Ez is egy jó példa arra, hogy a tudás, a sikerre vezető gyakorlat - technika - nem azzal születik meg, hogy nevesítik, hanem hogy eredményesen alkalmazásba veszik. Elvégre a Schmidt-ház számos itt látható alkotásában is már megtestesül az ipari formatervezés anélkül, hogy annak idején használták volna ezt a fo-galmat.
Szakmai érdekességként, közbevetőleg emeljük itt ki a következőket: Az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetését 1897-ben vette át Arthur von Scala, aki addig az 1873-as bécsi világkiállítás nyomán 1875-ben életre hívott Osztrák Kereskedelmi Múzeum vezetője volt. Amint olvasható, utóbbi elsősorban piacszervező, kiállításrendező, információs és közvetítő irodaként működött. Másolatokat és olyan eredeti darabokat is árusított, amelyeket másolás céljá-ból vettek meg Londonban. A közönség és az iparosok ízlésének formálásában a másolás és az előállított darabok értékesítésének megszervezése mellett előadá-sok tartásával is részt vett. Mindez kétségkívül igen modern és hasznos szerepkör volt. A Schmidt-ház is az ügyfelei közé tartozott, a raktárkönyvek alapján tudjuk, hogy már 1889-től vásároltak tőlük modelleket.
Visszatérve a történetének fő vonalához, a cég az arisztokratákkal és nagypolgárokkal kialakított szoros, bensőséges üzleti kapcsolatokra építette a tevékenységét. Ezt az üzletpolitikát követte Magyarországon is, így jutott hozzá, hogy - amint arról részletes képet kapunk - az egyik legfontosabb szerepet játszotta a századforduló körül, és azt követően a magyarországi késő historizmus kastélyainak és budapesti városi palotáinak berendezésében. (Közbevetőleg jegyezzük meg, szakmai érdekességként, hogy e munkái jelentős részben a fennmaradt pénzügyi kimutatásokból követhetők.) Nyilvánvaló, hogy ezt csak úgy érhette el, hogy a megren-delői mindig elégedettek voltak a szolgálataival. Az eredmény pedig kiválóan megmutatkozik Rostás történetírásában: A cég az 1880-as évek végétől Bubics Zsigmond püspök megrendelésére végezte a kassai püspöki palota be-rendezésének megújítását. Ehhez mai szemmel nézve is modernnek ható bútorokat is terveztek.
Bubics püspök ajánlotta be Max Schmidtet a 120 szobás fertődi Esterházy-kastély hat éven át tartó restaurálásának elvégzésére, amelyet ő a visszaemlékezéseiben élete mestermunkájának nevezett, s elmondása szerint ezért jött Magyarországra, ahol le is telepedett. Az Esterházy-hitbizomány zárgondnokaként is működő püspök bízta meg a Schmidt-házat a majorátus in-gatlanainak több mint tíz éven át tartó felújítási és berendezési munkáinak elvégzésével, s ennek során részt vettek a pottendorfi várkastély, a lékai vár, a kismartoni kastély és hercegi vasúti váróterem (!! - OP), a budai Tárnok utcai Esterházy-palota felújítá-sában és berendezésében is. A Bubics kapcsolat hozta meg a megbízást a temesvári püspöki palota berendezésére is. Rostás az Esterházy-megbízások közvetlen hasznaként emeli ki azt is, hogy azok hatására bővült a cég modellválasztéka.
A Schmidt-háznak más magyarországi munkái is voltak. Max Schmidt tervezte, s cége vitelezte ki Budapesten a Wodianer-palota belsőépítészeti kialakítását, s ugyanebben az időben vettek részt a budai Emmer-palota berendezésében. Ez utóbbinál olvashatjuk, hogy a lépcső-házban ma is meglévő eozinmázas kandalló a formája alapján a Zsolnay gyárnak tulajdonítható, amelyet méltán nevezhetünk a korabeli honi ipar egyik zászlóshajójának.
Munkáik, elsősorban az Esterházyaktól elnyert megbízás, valamint a magyar történészi és iparművészeti közéletben fontos szerepet játszó Bubics püspök révén a cég bekapcsolódott a magyarországi kiállítási életbe, és 1898-ban visszatért az osztrák iparművészeti kiállításokba is. Hírnevének öregbítésében nagyon hatásos eszközül szolgált részvétele a magyarországi millenniumi kiállításon, amelyen a fertődi Esterházy-kastély bizonyos szobáinak másolatával, az ún. Esterházy-szobasorral szerepelt.
A cégnek a könyvben 1918-ig követett története természetesen nagyon sok további tanulsággal érdekességgel szolgál. Az 1870-es évekkel kezdődő időszak Magyarország gazdasági aranykora volt. Nyilvánvalóan ezzel vág össze, hogy - amint sok egyéb közt Rostás elmondja - a magyar úri közönség az 1890-től kezdődő két és fél évtizedben roppant nagy piacot jelentett a luxusipar, az előkelő lakberendezést kínálók számára, s a Schmidt-ház itt őket célozta meg. Max Schmidt, azaz immár Schmidt Miksa 1894-ben kárpitos iparűzési engedélyt váltott ki Budapesten, s vélhetően 1902-ben nagyszabású boltot nyitott a Lipót körúton, Weiss Bertold (Weiss Manfred bátyja) bérházában. A Schmidt-ház kitűnő manőverező tehetségét bizo-nyítja az is, hogyan fogták ki a szelet a protekcionista és nacionalista magyar iparművészeti élet éppen őket támadó hangadóinak vitorlájából: látványosan bekapcsolódtak egy hazafias megmozdulásba, a Vörösmarty Mihály születési évfordulója alkalmából a szobrának felállítására indított gyűjtő-akcióba. Igen elmés fogás volt ebben, hogy Schmidt Miksa, azon túl, hogy adakozott a szoboralap javára, az 1901 február 16-án megnyitott kiállításán egy teljesen berendezett „magyar főúri lakást” mutatott be, amelynek megtekintéséért 2 koronás belépődíjat szedett - e külön belépődíj a közönség szemében minden bizonnyal erőteljesen felértékelte e bemutatót -, és az ebből befolyt összeget szintén az emlékmű javára ajánlotta fel.
1903 tavaszán Schmidték főszerepet játszottak a Magyar Iparművészeti Társulat lakberendezési kiállításán az Iparművészeti Múzeumban. Bécsen kívül itt, a múzeum középudvarában kialakított négyszobás lakástárlaton mutatkozott be első alkalommal a cég modern lakberendezés kínálata.
Rostás elmondja, hogy körülbelül 1903-ra tehető annak időpontja, hogy Schmidt Miksa Ma-gyarországra költözött. Habár a bécsi cég továbbra is az ő tulajdona maradt, és továbbra is az övé volt a döntő szó az üzletmenetet érintő kérdésekben, ideje nagy részét ettől kezdve a ma-gyar fővárosban töltötte, és - ami a mi szempontunkból ennél is lényegesebb - az itteni iparművészeti közéletnek lett részese. Ettől kezdve Budapesten bővült a cég modern modellreper-toárja. Magyar tervezőket vontak be új modellek kifejlesztésére, és velük együttműködve vettek részt kiállításokon, s viteleztek ki különféle megrendeléseket. A Ma-gyarországon való megtelepülés indítékai között igen figyelemre méltó, hogy ezzel egy igen komoly akadályt tudtak elhárítani az itteni gazdasági térnyerésük útjából: ez volt a leghatékonyabb módja, hogy a maguk tekintetében leszereljék a hazai iparművészeti közéletnek a patrióta indíttatású, s ezért - főleg az osztrák - ipari, szellemi és művészeti importtal szemben ellenséges magatartását, amely az állami megrendeléseknek a hazai cégekre való korlátozásában is megnyilvá-nult.
Végezetül, nem hagyható említetlenül, hogy a könyv jelentős hányada színes, élvezetes ol-vasmányként is gyönyörködtet (s ha már ezt a szót használtuk, említsük ismét a felsőfokú dicséretet érdemlő, bámulatos képanyagát). S érdekes kérdésekre vezet végiggondolni, vajon mi lehet annak az oka, hogy a mai Magyaror-szágon, az üzleti életnek a nagyközönség előtt megmutatkozó nyilvánosságában vagy tényleg nem jelenik meg ilyen szolgáltatásokat kínáló cég, vagy pedig rendkívül alacsonyan tartja a profilját.

Székelyföld csodái sorozat: Udvarhelyszék - Aranyosszék, Marosszék, Erdélyi-érchegység

Székelyföld csodái sorozat: Udvarhelyszék - Aranyosszék, Marosszék, Erdélyi-érchegység

Alexandra Kiadó, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

A kötetek szerzői, Fucskár Ágnes és Fucskár József Attila már a Hargita - Utazások Székelyföld szívében c. gyönyörű albumával (Alexandra Kiadó, 2007) megmutatta, hogy milyen megragadó láttató erővel tudják bemutatni a tájakat, a lakóikat, az ottani életet, s évszázadaik míves-gyönyörű örökségét. Az Alexandra Kiadó nemrég (2009) Székelyföld csodái összefoglaló címmel a Székelyföldet és környékét bemutató sorozatot indított, amelynek első kötete Udvarhelyszék címmel jelent meg. Telitalálat az alcíme: Ízes utazások Székelyföldön és környékén. Ez valamelyest szó szerint is vehető, hiszen megtaláljuk néhány módfelett csábító helyi étek elkészítésének leírásait is (csodás lehet a mívesen elkészített erdélyi töltött káposzta!), ám még inkább átvitt értelemben: megragadó és feledhetetlen íze, karaktere van annak, ahogyan az album elénk tárja Udvarhelyszéket, annak jellegzetes tájképeit, lakóit, látványait, népének művészetét és mindennapi jeleneteit, valamint a táj élővilágát. A főszerep a kötet túlnyomó részét kitevő, kitűnő minőségű, művészi fényképeké, amelyeket a vidéket, tájait és helységeit bemutató viszonylag tömör, ám igen hangulatos leírások fognak keretbe, és a képekhez kapcsolódó rövid szövegek egészítenek ki.
Csodálatosan szép, vonzó, és - ami ma különösen nagy érték - emberséges világot mutatnak be ezek a képek és ismertetések. Olyannyira, hogy némi szorongás is kél az ember lelkében: vajon amit itt látunk, tényleg még így létezik, vagy netán a hétköznapok szürke fátylából, a hajdani szépségeket már többé-kevésbé elfedő kopott burokból mesteri ügyességgel kibontott „földiekkel játszó égi tünemény”? Abból, amit itt látunk és olvasunk, szinte ellenállhatatlan vonzerő árad, amelytől az ember úgy érzi, nagyon is szeretné mindezt testközelben is megismerni, átélni ezeket a találkozásokat, pillanatokat. A „romlatlan” jelzőt persze már félve használjuk, bár a képekből árad, hogy ez a vidék legalább még valamelyest, legalább részben még ilyen. Annak viszont, aki felkeresi Székelyföldet, hogy élményt, felüdülést, örömet és netán a gyökerekhez való visszatérést keressen annak csodáiban, valóban nagy segítséget adhatnak ezek a kötetek, hogy a rejtettebb szépségeket is képes legyen meglátni - még ha azokra le is rakódott a történelem és a korszak korma, keményen, vastagon. Ahogy a számítógépes program kitisztítja a zavartól elhomályosított képet, úgy segíthet ez az értő és szeretetteljes bemutatás bennünket is abban, hogy meglássuk, kiélvezzük a vidék szépségeit, ízeit, amikor szemtől-szemben állunk velük.
A történelem és a korszak korma az is, hogy sokak e kötet előszavából tanulják meg: a szék, mint földrajzi fogalom közigazgatási-bírósági-katonai egységet jelentett. És itt olvashatjuk: a régi Udvarhelyszék egyike volt az ősi hét székely széknek, s a hagyomány és szokásjog szerint mindig úgy tekintették, mint anyaszéket, azaz a székely székek elsejét. Ezen a tájon maradt meg a legtöbb hagyományőrző falu, a legtöbb fatornácos székely parasztház és székely kapu. Hegyvonulatokkal, folyó- és patakvölgyekkel erősen tagolt, változatos, sűrű megállásra késztető. Legendás hegysége az égig érő fenyőfákkal borított Hargita.
A kötet fejezetei, e csodás kalandozás szakaszai: Székelyudvarhely és környéke ‡ Gyergyó felé ‡ Sóvidék felé és a Görgényi-havasok ‡ Homoród vidéke és Székelyudvarhelytől nyugatra ‡ Érdővidék és a Vargyas-patak mente ‡ Székelyudvarhelytől Csíkszereda felé, a Hargitán keresztül. (Alexandra Kiadó, 2009)
A második, hasonlóképpen megragadó-szép album Aranyosszéket, Marosszéket és az Erdélyi-érchegységet veszi sorra, ezzel a címmel. Tündérkertként, mesevilágként tárulnak elénk a székely vidékek. Sajnos nem szabadulhatunk a gondolattól, hogy az album, s az egész sorozat értékmentésül is szolgál: ki tudja, hogy ebben a mindent globalizáltra döngölő új világban meddig marad még fent az a bámulatos, nagyon karakteres, nagyon emberséges kultúra, amelyet a székely emberek évszázadok során kimunkáltak, és - amennyire lehet - még őriznek maguknak. Nagy örömszerzők is ezek az albumok: gyönyörködtetőek mindenkinek, akiknek van érzékük az emberséges életnek, az épített környezetének, s nem utolsó sorban a természetnek a szépségeihez, akik meglátják a jót, szépet a természetességben. Remélhetjük, hogy még azokban is felébresztik e képességeket, akik maguk sem tudták, hogy azok bennük élnek. Nagyon is kellenek az ilyen művek, hiszen új, kritikus jelentőségű értelmet kapott az „embernek maradni” kihívása.
„A keleti Kárpátok tövében, égretörő bérczek alján él egy maroknyi, tősgyökeres magyar nép; szorgalmas, értelmes, ügyes, utánozhatatlan művésztehetség, századok óta bástyája Magyarországnak (...) erős, mint a sziklaláncolat, mely festői szép völgyeit, aranykalászos rónáit köríti. A nép a székelynép, földje: a Székelyföld.” idézi az Előszó az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület szavait 1896-ból. S Hunfalvy János 1864-es szavaiból: „A székely nép kitűnő jellemvonásai: a harczias vitézség, az őszinte szívesség és vendégszeretet; vallásosság, munkásság és szorgalom. (...) Az ősi szokásokat, nemzeti jelleget, a múlt idők emlékezéseit és hagyományait (...) a székelyek leghívebben őrizték meg.”
S ahogy a szerzők végig kalauzolnak bennünket az albumban ismertetett hét vidéken, magunk is sokra ráérzünk a mondottakból. Látjuk, mily sokat sikerült megőrizniük, életben tartaniuk a maguk világából, hagyományaiból, és egészen nyilvánvaló, hogy bizony rengeteg - bár a hétköznapok ködfátyla alatt maradó - „harczias vitézség” kell ehhez. Az pedig mindegyik képen szemünkbe ötlik, hogy mennyi tehetség, szépérzék formálta ezeknek az embereknek a világát, és - ami még fontosabb - mennyi igényesség.
Az album nagy részét ezúttal is a bámulatos fényképek teszik ki, azokat veszik körbe a rövid, megkapó hangulatfestésekkel és/vagy lényegre törő, tömör leírásokkal szolgáló szövegek. Járjuk vele végig e vidékeket, nézzük az embereket, a képeken megmutatkozó életüket, a csodálatos épületeket, kulturális örökségük szépséges jeleneteit, Erdély gyönyörű tájait, s élvezzük a találkozás tiszta örömét. És olykor gondolkodjunk el a látottakon: Fonott kosarakkal házaló ember megy szépen gondozott homlokzatú házak előtt a tiszta utca közepén - szegényebb-e az az élet? S tényleg jobb-e nekünk az autóinkkal, mint nekik ott az ökrösszekereikkel?
Utazásaink ezúttal: ◙ Torda és környéke ◙ Torockó és környéke ◙ Nagyenyed és környéke ◙ Erdélyi-érchegység ◙ Aranyosszék és Marosszék között ◙ Marosvásárhely és Szováta között ◙ Marosvásárhely és attól északra.

Spanyol kulinária + Francia kulinária

Spanyol kulinária + Francia kulinária

Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Meglehetősen kevés olyan divatot terjeszt a globális média, amelytől élesebb lesz az elme, jobb az ízlés, műveltebb, szélesebb látókörű, szellemileg igényesebb az ember. Az igazán pozitívak, intellektuálisan hasznosak egyike az érdeklődés más népek étkezési szokásai, konyhaművészete, az ezekhez (is) kapcsolódó kultúrája iránt. Nagyon érdekes és hasznos ismeretekkel szolgálnak ezek az ottaniakról, hiszen az ízlelés örömének, a míves étkezés élvezetének legfőbb filozófusát, Jean Anthelme Brillat-Savarint idézve „Mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy” és „Az állatok táplálkoznak, az ember eszik, s csak az igazán értelmes ember tud étkezni”. S ha netán túlzásnak gondolnánk a következő szavait: „A nemzetek sorsa attól függ, hogyan étkeznek”, jusson eszünkbe, hogy mennyire függ azok sorsa az emberek intelligenciájától, amelyet viszont jól jellemez a kulináris kultúrájuk is.

A Vince Kiadó Kulinária sorozata ugyanolyan magas színvonalú, ugyanúgy megfelel az igen kényes intellektuális ízlésnek is, mint a kitűnő művészeti, művészet- és kultúrtörténeti kötetei. Az Európai konyhaművészet, az Orosz-, a Görög- és az Olasz kulinária után a mostaniakkal már hat kötetre bővült ez a bámulatos gasztro-kulturális körkép. Mindegyik darabja megragadóan szép képekkel gazdagon illusztrált, elegáns album. Divatos szóval multifunkcionálisnak is joggal nevezhetőek, hiszen konkrét, elkészíthető receptekkel épp úgy szolgálnak, mint az adott ország, s azon belül az egyes karakteres országrészek, vidékek jellemző étkeire és itókáira vonatkozó ismeretekkel, és sok-sok információval magáról az ország, a vidék népéről, kultúrájáról, olykor valamelyest annak történelmi gyökereiről is. Lásd, hogy mit esznek-isznak, milyen kultúrával készítik és élvezik az étkeiket és italaikat, hogyan ékítik azokkal az életüket, s beteljesedik Brillat-Savarin szava: valamelyest a lelkükbe is látsz. Talán nem is ismeri igazán a spanyolokat, aki nem evett az asztaluknál paellát, vagy a katalánokat, aki nem látta, hogyan készítik hagyományos módon az aliolit, amit a Spanyol kulinária is joggal nevez művészetnek. A kultúrák ínyenceinek ezért élvezetes a helyi piacok meglátogatása, a aligha véletlen, hogy mindkét album egy-egy különösen karakteres piac bemutatásával kezdődik

A Spanyol kulináriának épp úgy, mint a Franciának tökéletes, helyénvaló mottója lehet „a változatosság gyönyörködtet”. Mindkét ország sok-sok helyi kultúra és azokat formáló-tápláló hagyományok ötvözetére épül, és teszi sokszínűvé az étkeiket, italaikat, az azokhoz kapcsolódó, olykor az életvitelüket is jelentősen színező szokásaikat. A két, méretében és tartalmában egyaránt impozáns album ezekről ad a tárgyához méltóan alapos, mívesen kimunkált, az érdeklődő szellemet és a szép látványokra fogékony szemet egyaránt gyönyörködtető körképet.

Körkép. A Spanyol kulinária címszavai: ◙ Kalaónia ◙ Baleár-szigetek ◙ Aragónia ◙ Navarra ◙ La Rioja ◙ Baszkföld ◙ Kantábria ◙ Asztúria ◙ Galicia ◙ Kasztília és León ◙ Madrid ◙ Kasztília - La Mancha ◙ Extremadura ◙ Valencia ◙ Murcia ◙ Andalúzia ◙ Kanári-szigetek. Már e nevek is felidézik Spanyolország legendás történelmét, népeinek, kultúrájának ezerszínű világát, az album pedig a maga speciális nézőpontjából ad mindehhez sok-sok megragadó betekintést, ez alkalommal szó szerint fűszerezve azt válogatott ínyencségekkel (mert az igazi érdeklődőnek ínyencség az egyszerűbb étek is, ha azt kellő odaadással készítik el).

A Francia kulinárián mindenekelőtt a szerkesztőjének neve ragadja meg a szemünk: André Dominé. A Vince Kiadó 2008-ban jelentette meg Bor c. hatalmas monográfiájának második, átdolgozott kiadását, amelyben tényleg szinte minden benne van, amit e nemes italról tudni érdemes vagy érdekes (az E-hírlevél 2009/7. számában szóltunk róla). Az album címszavai: ◙ Párizs ¤ Île de France (ZSUZSA, ITT AZ EGY FEJEZETBE TARTOZÓ NEVEK KÖZÖTT EGY PONT AZ ELVÁLASZTÓ. TEGYEN ODA BÁRMIT, AMIT JÓNAK LÁT) ◙ Champagne ¤ Lotaringia ¤ Elzász ◙ Nord-Pas-de-Calais ¤ Picardia ¤ Normandia ¤ Bretagne ◙ Loire-vidék ¤ Centre régió ◙ Burgundia ¤ Franche-Comté ◙ Lyon ¤ Rhône-Alpes ◙ Poitou-Charentes ¤ Limousin ◙ Bordeaux ¤ Périgord ¤ Gascogne ¤ Pays Basque ◙ Toulouse környéke ¤ Quercy ¤ Aveyron ¤ Auvergne ◙ Rousillon ¤ Languedoc ¤ Cévennek ◙ Provence ¤ Côte d’Azur ◙ Korzika. A Franciaország földrajzában és történelmében kevésbé járatos ember bizony döbbenten nézi, mennyit nem is ismer igazán közülük.

Mindkét albumban az egyes fejezetek a tájegység karakterét érzékeltető, tömör kis esszével kezdődnek. Találunk bennük sok-sok, a legkülönbözőbb témákról szóló kicsi keretes betétet ( kiragadott példákként: olivaolaj Katalóniából; Ebro-delta: az ínyencek oázisa; A szegények hala; Borágó; Hogyan születik a munster? Ibolyaszínű mustár). Találunk ugyancsak örvendetesen nagy számban enciklopédikus szócikkeket, amelyek már kissé alaposabb tájékoztatást nyújtanak; mini-katalógusokat egy-egy sajátos termékcsaládról; és mini-esszéket seregnyi érdekes témáról, helyi gasztronómiai, néprajzi, történelmi, kulturális jellegzetességről (például: Spanyol karácsony, fieszta Pamplonában, El Camino). Kiváló, élvezetes ismerkedést nyújtó, szellemiekben és gyakran szó szerint is ínycsiklandó olvasmányok.

Az iszlám bankolás és pénzügyek tudománya

Yahia Abdul-Rahman: The Art of Islamic Banking and Finance - Tools and Techniques for Community Based Banking (Az iszlám bankolás és pénzügyek tudománya - A közösségi-alapú bankolás eszközei és technikái)

John Wiley & Sons, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Az emberek legjobbjai azok, akik a leginkább hasznára vannak a többi embernek” Mohamed Próféta kijelentése.
„Erkölcsi elveink - a zsidó-keresztény-iszlám értékrend - azt követelik tőlünk, hogy soha ne súlyosbítsuk az eladósodottságát azoknak, akik nem képesek teljesíteni az azzal járó adósságszolgálatot” A szerző szavai.
„Az etikát és az erkölcsösséget nem a törvények és szabályok táplálják bele az emberekbe, hanem a szüleik, az iskolarendszer, és általában a társadalom, s ennek már kora gyermekkorukban el kell kezdődnie.” Idézetek a könyvből.
„If you cannot beat them lead them”, ha nem tudod legyőzni őket, állj az élükre - valószínűleg a „fehér” civilizáció jövője múlik azon, hogy a vezetői mielőbb belássák: ez a régi elv nagyon nem fog működni a mai iszlám világgal. Minden bizonnyal az egyetlen működőképes modus vivendi, közösségi stratégia a „ha nem tudod legyőzni, akkor tanuld meg elfogadni őket, s ne akard rájuk kényszeríteni a maga normáit” lehet. Az elfogadáshoz pedig nélkülözhetetlen, hogy előbb meg kell érteni. A gazdaság és a pénzügyek terén a világelsők közé tartozó Wiley Kiadó számos könyve kínál alapvető jelentőségű ismereteket ahhoz, hogy megérthessük az iszlám elveinek megfelelő bankolást, és általában a pénzügyek ilyen kezelését (ezek meghatározó sajátosságait lentebb vázoljuk). Mindez pedig messze nem csupán elméleti jelentőségű. A szakirodalom már sok éve jelzi, és a szerző is szól róla, hogy a pénzvilágban évtizedek óta növekszik az „iszlám szektor”, azaz terjed az iszlám bankolás és finanszírozás. Tudjuk azt is, hogy ennek hajtóerejét nemcsak pénzügyi megfontolások adják, hanem sokak számára ez az identitásuk erősítését, a hovatartozásuk kinyilvánítását is szolgálja. Az iszlám szilárd követésével határozzák meg magukat e mai világban, amely szinte minden tekintetben elvenné tőlük az önállóságukat. Az iszlám országokban pedig az politikai állásfoglalást is jelent. Az üzleti gyakorlat számára mindez azzal jár, hogy aki nemzetközi pénzügyekkel foglalkozik, az mind kevésbé engedheti meg magának, hogy ne értse az iszlám bankolás és finanszírozás lényegét és az azt meghatározó elveket.
Kevésbé ismert témában, amilyen ez is, még inkább kritikus jelentőségű, hogy valóban megbízható ismereteket kapjunk. A Wiley már eleve garancia arra, hogy a könyvei ezzel szolgálnak. A szerzőről pedig e könyv ajánlójából egyebek közt megtudhatjuk, hogy igen széleskörű, több mint negyvenéves tapasztalattal bír a banki tevékenységek, valamint a kőolaj és földgáz ipar terén; szakterülete felöleli a nemzetközi pénzügyeket, befektetéseket, az iszlám bankolást és finanszírozást, abban a projekt-, és a KKV finanszírozást, a közösségi bankolást, a bank menedzsmentet és a pénzügyi szolgáltatásokat. Alapítója és elnöke az American Finance House: LARIBA pénzügyi cégnek, amely az USA-ban elsőként 1987 júliusa óta kínál iszlám finanszírozást és dolgozik annak fejlesztésén és kiépítésén. Részletesen be is számol e könyvében szakmai pályafutásáról, sokrétű gazdasági frontvonalbeli gyakorlatáról, a LARIBA létrehozásáról és gazdasági szerepének erőteljes fejlesztéséről és bővítéséről. E cég és annak a szerző által vezetett saját bankja már az USA mind az 50 államában jelen van, és széles portfolióval működik, a LARIBA márkanév pedig világszerte ismertté vált az iszlám finanszírozás márkaneveként. A sikertörténet fontos része, hogy együttműködést létesítettek az USA jelzálog piac csúcsát alkotó Freddie Mac és a Fannie May cégekkel, s ennek keretében is megvalósították az iszlám szabályai szerinti finanszírozást. Mindezek semmi kétséget sem hagynak a felől, hogy e könyv kitűnő, a tárgykört jól felölelő, megbízható forrás.
A szerző úgy határozza meg e műve célját, mint erőteljes törekvést, hogy bevezesse a köztudatba a bankolás egy új márkáját, amelynek lényege, hogy a zsidó-keresztény-iszlám értékrendre támaszkodik, s egyúttal megtartja az USA törvényeit is. Magától értetődő, hogy az utóbbi elengedhetetlen érvényességi kellék, hiszen pénzügyi tevékenység csak az adott ország törvényeinek megfelelve végezhető. Az iszlám bankolás és finanszírozás esetében azonban mégis célszerű ezt hangsúlyozni. Amint Abdul-Rahman elmondja, hasonló céllal a LARIBA csoport a külsőségeit is úgy alakította ki, hogy azok egyértelműen kiemeljék a kötődésüket Amerikához.
A pénzügyek iszlám kezelésének megértéséhez ismerni kell a következő alapvetéseket:
· Az iszlám hívei számára a társadalmi rend nem válik szét világi és vallási szférára, hanem általános, az élet minden területére egyaránt érvényes magatartási szabályrendszert jelent, amely egyaránt meghatározza az emberek viszonyát Istenükkel és egymással, a minden téren követendő etikai és a társadalmi normákat, s úgyszintén azt is, amit a nyugati felfogás polgári, valamint büntetőjogként kezel. A shari’ah, az iszlám jogrend és szabályrendszer teljessége, egységesen és teljes mértékben, minden vonatkozásban normaadóként meghatározza a hívők életét, s nem tesz semmilyen különbséget annak lelki és világi vonatkozásai, az üzleti és a magánélet, a szent és a profán között.
· A gazdasági kapcsolatokban - és így a banki ügyletekben is - mindent mást felülíró erejű alapszabály, hogy szigorúan tilos kamatot bármilyen formában megkövetelni, tilos kamatot elfogadni, úgyszintén tilos azt fizetni, és tilos kamatfizetéssel járó ügyleteket közvetíteni. Az iszlám elveivel kizárólag olyan finanszírozási ügyletek egyeztethetőek össze, ahol a finanszírozó a pénze fejében csak az annak felhasználásával elért haszonból kap előre meghatározott arányú részesedést, és ugyanígy osztozik az általa finanszírozott vállalkozás esetleges veszteségeiben is. Ahhoz, hogy ez a gazdasági életben ténylegesen is érvényesíthető legyen, a modern iszlám kidolgozta a maga sajátos finanszírozási konstrukcióit.
· El kell kerülni minden olyan gazdasági tevékenységet, amely a szerencsejáték elemét is tartalmazza, vagy azzal egyenértékű. Az iszlám jog tiltja a szerencsejáték minden formáját. Ugyancsak tilos a hazárd kockázatvállalás. A muszlim jogtudósok egyöntetű véleménye szerint megengedhetetlenek az olyan ügyletek, amelyekben a felek amúgy elkerülhető kockázatot vállalnak. Ennek megfelelően tilalmasak egyebek közt az ilyen spekulatív ügyletek. Tilosak így az olyan ügyletek, ahol az eladó nincs birtokában az árucikknek, vagy ahol még kétséges annak rendelkezésre állítása - például lábon eladni a termést. Hasonlóképpen tilos határidős tőzsde ügyleteket kötni. A jogtudomány álláspontja szerint az ilyen ügyletek semmisek. Általában érvénytelennek tekintik a jövőbeni teljesítésre kötött megállapodásokat, mert bizonytalanságot visznek az ügyletbe. Külön kiemelést érdemel, hogy a bizonytalanságot tartalmazó ügyletek tilalma erős hatással van biztosítási ügyletek iszlám elvek szerinti megítélésére is. A nyugati típusú biztosítási ügyleteket jelentős részben e tilalom alá esőnek ítélik, ezért a modern iszlám kidolgozta a maga sajátos biztosítási konstrukcióit.
Ezek tehát a meghatározó elvei mindannak, amit a szerző az iszlám bankolás és pénzügyek tudományáról és technikájáról, tevékenységeinek gyakorlatáról itt kifejt. A visszterhes finanszírozásban követett alapkoncepciót és stratégiát ekként foglalja össze: „Mi nem kölcsönzünk pénzt, hanem befektetünk a partnereinkbe.”
Fentebb idéztük a kamat alkalmazásának tilalmát. Yahia Abdul-Rahman a tilalom tárgyát összefoglaló arab riba pontos jelentését így adja meg: „pénz kölcsönzése révén előnyt húzni azokból, akiknek pénzre van szükségük alapvető szükségleteik kielégítésére, olymódon, hogy a pénz áraként kamatot szednek tőlük”. A továbbiakban részletesen is meghatározza a riba gazdasági tartalmát. A könyvében bemutatott iszlám pénzügyi tevékenységek legfőbb közös meghatározó sajátosságát éppen abban adja meg, hogy azok mentesek a riba alkalmazásától. Alapvetésében erőteljesen és részletesen kritizálja a mai banki gyakorlatot, amely minden óvatosságot felrúg a haszonért, a jutalékért, s azért akár bajba is sodorja a közösséget. Bemutatja, hogy ez okozta a 2008-as nagy összeomlást. A lényeget megragadó tartalmi kérdésként emeli ki a szóhasználatot, hogy a pénzvilág szereplői „pénzt csinálnak" [make money], míg a szerint a szemlélet szerint, amelyet ő helyesnek tart, a pénzt meg kell szolgálni [earn money] megbízható működéssel.
Kiemeli továbbá, hogy a shari’ah szigorúan tiltja a megtévesztő és a spekulatív elemeket az üzleti ügyletekben. Ennek a tilalomnak a modern értelmezése magában foglalja, hogy tilos az olyan „esetleges” dolgok eladása, amelyek léte vagy lényegi jellemzői nem bizonyosak, s amelyek kockázatos természete ezért az ügyletet a szerencsejátékhoz teszi hasonlatossá. Ezért csak az nevezhető riba-mentes ügyletnek, ami mentes a megtévesztéstől is. Tilos továbbá finanszírozni alkohollal vagy szerencsejátékkal kapcsolatos tevékenységeket, a környezetvédelemben felelőtlenül eljáró cégeket, s szintúgy olyanokat, amelyek nem korrektek az alkalmazottaikkal. (Általános tilalom, hogy a sari’ah szabályai szerint semmi olyan ügylet nem finanszírozható, amely az iszlám értékrendjével ellentétben álló termékek vagy szolgáltatások előállítására irányul. OP) Kinyilvánítja meggyőződését, hogy a riba-mentes bankolás visszahozza USA-nak és a világnak annak a bankolásnak a jellemzőit, amely felépítette Amerikát, s hangsúlyozza, hogy ezt a LARIBA csoport versenyképesen meg is tudja valósítani.
Fontos, ám ugyanakkor nem problémamentes eleme az iszlám bankolásnak, hogy külön felügyelő bizottságot létesíthetnek a vallási követelmények betarttatására. Abdul-Rahman ezt is részletesen tárgyalja, s kitér annak kérdésére is, hogy ezt bankonként, vagy a központi bank funkciójának részeként célszerűbb-e megvalósítani.
A könyv két fő részre oszlik. Az első a riba-mentes bankrendszer alapvető elemeit mutatja be nyolc fejezetben. Ezek tárgyalják egyebek közt: ◙ Az ebben mértékadó jelentőségű zsidó-keresztény-iszlám értékrendet ◙ Az annak megfelelően tisztességes árképzés elvét, valamint a riba-mentes ügyletek alapmodelljeit ◙ A megfelelést a shari’ah követelményeinek, és annak biztosítását az iszlám finanszírozásban ◙ A pénz szerepét a nyugati típusú gazdaságban, másrészt annak az iszlám elvei szerint kívánatos szerepét a közösség szolgálatában ◙ A bankárok társadalmi felelősségét az iszlám bankolásban, beágyazva ezt annak fejlődéstörténetébe ◙ A riba-mentes és a hagyományos, haszonelvű bankolás összehasonlítását, bemutatva az előbbi fejlődését a korai 1950-es kezdetektől.
A második rész hat fejezete kísérletet tesz arra, hogy az addig bemutatottakat egy megbízható, jól kialakított, társadalmilag hasznos bankrendszerré integrálja, amely mind az elveiben, mind a lényegében megfelel a mértékadó zsidó-keresztény-iszlám értékrendnek.

Tárgyak természetrajza - Tapasztalásaim könyve

Fekete György: Tárgyak természetrajza - Tapasztalásaim könyve

Holnap Kiadó, 2008

Dr Osman Péter ismertetése

Fekete György könyve a tárgyak mindannyiunk számára meghatározó jelentőségű világát segít jobban megismerni, és megérteni. Mélyen filozofikus mű e fogalom legjobb értelmében, ami azt jelenti, hogy az elmélyült elemzésben kevésbé jártasakat, arra kevésbé felkészülteket is igen jól segíti abban, hogy átlássák és tisztázzák a tárgyak világához fűződő viszonyukat, megértsék, hogy a nyilvánvalón túl azok milyen további szerepeket töltenek be az életünkben, s mindezekben felismerjék a dolgok lényegét. Tehát tanulságos, hasznos, igazán jó könyv - s e mellett a tárgyi világ nagyon szép és reprezentatív, gazdag képtáraként is szolgál és gyönyörködtet.

Márpedig egész életünket tárgyak uralma alatt éljük. Szó szerint az uralmuk alatt, hiszen sokféleképpen, és valójában minden pillanatban hatással vannak ránk, még ha ezt nem is mindig vesszük észre. A látványuk szinte szünet nélkül betolakodik ébrenlétünkbe, befolyásolhatja a hangulatunkat, általa a világlátásunkat, s halmozódó hatásaival többé-kevésbé az ízlésünk alakulását is. A bennünket körülvevő tárgyak ergonómiai tulajdonságai éjjel-nappal erős hatással vannak a komfortérzetünkre, sőt kisebb-nagyobb mértékben még a fizikai állapotunkra is (annak következményeként szintúgy a lelkire). A mai életmódnál kegyetlen átok valakinek azt kívánni, hogy legyen rossz a fekvőhelye, s munkában, pihenésben az ülőalkalmatossága. A tevékenységeinket is eszközök használatával végezzük, s ezek ismétcsak tárgyakként állnak vagy éppen nem állnak a kezünkhöz, segítve vagy akár nagyon is nehezítve a munkát. A példák sorát hosszan folytathatnánk, ha pedig követjük alapfunkcióik típusainak e könyv egy fejezetét kitevő bemutatását - használati-, pszichológiai-, érték-, szociológiai és dokumentáris funkció -, úgy láthatjuk, milyen sokféle módon és síkon avatkoznak be a tárgyak az életünkbe, vagy vesznek részt abban.

A lényeg röviden összegezhető: amióta az ember egyre fejlettebb eszközökkel veszi körül magát, a tárgykultúra mindinkább meghatározó tényezője a civilizációjának, s az életének is. Ezen mit sem változtat, hogy a hivatásos értői és művelői csak a történelmi közelmúltban léptek színre, s első felfénylő vonulatuk a XIX. századi angol Arts and Crafts mozgalom volt: Az ipari formatervezés a tömeggyártással kapott létjogosultságot és teret, így válhatott a XX. században a termékfejlesztés növekvő jelentőségű eszközévé. Az Encyclopaedia Britannica szócikke - industrial design - szerint gyakran a német építész Peter Behrenst tekintik az első ipari formatervezőnek, akire nagy hatással volt az Arts and Crafts. Ő a német AEG cégóriás művészeti tanácsadójaként nemcsak ipari épületeket tervezett, hanem még kis elektromos készülékeket is, s szintúgy tervezőként vett részt a cég arculatának kialakításában, beleértve ebbe a csomagolást és a hirdetéseket is. Később a XX. századi művészet útkeresései a tárgykultúrában is megjelentek, akárcsak e század kócos, vad devianciái. A józan lét útjára visszahullva azonban tudjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy a tárgykultúra, s szintúgy a tárgyakat létrehozó tervezői szándék akkor jó, ha emberséges és emberközpontú. Ínséges időben - melyik nem az? - olykor azt is felvetik, hogy az ipari formatervezés holmi úri huncutság, mert drágítja a terméket. Az igazság azonban, hogy a jól alkalmazott formatervezés egyáltalán nem drágít, sőt a leleményessége és ésszerűsítései révén még javíthatja is a költséghatékonyságot (a versenyképességről nem is szólva), alkalmazásának mellőzése viszont színtiszta ostobaság.

Életünk e kísérőinek, s gyakran részeinek a világára maradéktalanul érvényes, amit Schrammel Imre mond itt az Ajánlásában, s amit megragadó erővel érzékeltet, szemléltet és magyaráz is Fekete könyve, amelyet akár a témáról való, csaknem 120 oldalon átívelő, bölcs és lényeget felmutató gondolkodásnak - tanításnak - is nevezhetünk. Schrammelt idézve: „A tárgyak használhatósága, szépsége, erkölcse a civilizáció legszemléletesebb fokmérője, egyben kulturális meghatározottságunk egyik alappillére. Tudjuk, mert minduntalan megtapasztaljuk, hogy a tárgyak a múlt értékeinek őrzői, s a jelen általuk válik kézzelfogható valósággá, újdonságaikkal pedig szinte megelőlegezik a jövőt.”

Fekete Györgyöt egy nagyon különleges tervezési feladat kapcsán ismertem meg. 1982-ben rendezte a cégünk - NOVEX Találmányfejlesztő és Értékesítő Külkereskedelmi RT - az Első Innovációs Kiállítás Magyarországon elnevezésű és rendeltetésű bemutatót, amelyen tárgyakkal, kiállítási installációkkal igyekeztünk bemutatni az akkor még itt kevéssé ismert gazdasági eszköz, az innováció természetrajzát. Ennek a kiállításnak a művészeti vezetője és fő tervezője volt Fekete György. Sokat tanultunk tőle, e könyvéből pedig mindenki sokat tanulhat a tárgytervezés teremtő erejéről, s kifejező képességéről. Ismét az Ajánlást idézve (s azzal tökéletesen egyetértve): „a nézőpontját elismert tervezőművészi praxis, témába vágó egyetemi ismeretátadás (1997-től egyetemi tanár a Soproni Egyetemen, annak professor emeritusa), kivételes intenzitású társadalmi érdeklődés, könyvekben, folyóiratokban megtestesülő szakírói tevékenység teszi hitelessé”. A könyvében elénk álló kiemelkedő szakmai teljesítményt és hitelességet fémjelzi, hogy a díszbemutatóján a két ismertetőjének egyike Dr. Bendzsel Miklós, a Szabadalmi Hivatal és a Magyar Formatervezési Tanács elnöke volt.

Maga a szerző így szól e művéről az Előhangjában: „Ez a könyv a tárgyak iránti végtelen rokonszenvem, felelősségérzetem írott dokumentuma, és nem felületes feltételezések csokra. (...) Személyes tapasztalataim, töprengéseim tükre, nem pedig másik harminc könyv tartalmának szerkesztett kivonata. (...) Olyan kérdésekre adott válaszok gyűjteménye, melyek utazási élményeim, tervezői gyakorlatom, kultúrpolitikai meggondolásaim során merültek fel, és egyetemi hallgatóim tettek fel több mint ötven éven át. Ez a könyv jóindulattal közreadott segédlet az emberi környezet megértéséhez, alakításához.”

A könyv 29 fejezete az alkotókészség csodáival teli, bámulatos szellemi, esztétikai és ergonómiai körképet tár elénk. Nem állhatjuk meg, hogy ízelítőül és jellemzésül ne idézzünk legalább néhányat a sokatmondó fejezetcímek közül: ◙ Egyediség és tömegszerűség ◙ A tárgytípus, a típustárgy, a tipikus tárgy, a prototípus és az etalon ◙ A tervező, a tervezés és a terv ◙ A gyűjtés ◙ A divat és a reklám ◙ A hagyomány ◙ Az ergonómia ◙ A művészi ipar és az iparművészet ◙ A képzőművészet és a műtárgy ◙ A dizájn ◙ A szakrális tárgyak ◙ A másolat, a kópia és a hamisítvány ◙ A giccs ◙ A jelkép és a szimbólum ◙ A státusszimbólum ◙ A tárgyszaporulat, a felesleges tárgyak és a hulladék ◙ A képtelen tárgyak és a műfajtévesztések.

Utóhangjában a szerző a korunkról szólva a reményét fejezi ki, hogy a bajt nemcsak előidézni lehet, hanem orvosolni is, és ebben az értelemben az értelmes, humánus, nélkülözhetetlen tárgyak sokasodása is pozitív szereplő lehet. Nem vitatva ezt, csupán kissé kiegészítendő fűzzük hozzá: ha a tárgyaink közt erősen növekszik az ilyenek részaránya, az biztos jele lesz annak, hogy bölcsebbek lettünk, s emberibb a világunk. Amint a kacatok szaporodása ennek az ellenkezőjéről tanúskodik...

Fény és Forma - Modern építészet és fotó, 1927 – 1950

Csengel-Plank Ibolya – Hajdú Virág – Ritoók Pál: Fény és Forma - Modern építészet és fotó, 1927 – 1950

Vince Kiadó, 2010, Második, átdolgozott kiadás

Dr Osman Péter ismertetése

Kétszer kettős olvasatú mű, és mindegyik olvasata forrásértékű. A modern magyar építészet-ről, és az annak alkotásait megörökítő fényképészetről, az építészeti fotóról ad gazdag áttekintést, s ezzel mindkét tekintetben egyszerre művészet- és technikatörténet. Magától értetődik, hogy ez a négyosztatú kép egyben a 20. századi kultúrtörténetünk egy jelentős szeletévé is összeáll, és szintúgy fontos adalék e korszak társadalomtörténetéhez., Ha pedig azt is hozzávesszük, mi minden pusztult el építészeti örökségünkből az utóbbi hetven év során, úgy az albumnak fontos értékmentő funkciója is van.

A korabeli fotókkal gazdagon illusztrált kötet mondandóját és csúcsfényeit jól érzékelteti a kiadó ajánló szövege. Ebből idézve: „Luxusvillák, elegáns bérházak üvegcsőben mozgó liftekkel, egy erőmű őskori űrhajót idéző irányítóterme, divatos üzletbelsők, hangosfilmeket játszó áramvonalas mozik - mindezeket röviddel elkészülésük után lefényképezték a Tér és Forma folyóirat számára. Magyarországon elsősorban ez a kiadvány terjesztette a modern mozgalom eszméit 1928 és 1948 között, amikor magyar építészek olyan műveket alkottak, amelyek a nemzetközi modernizmus legjobbjai közé tartoznak. Az ezekről készült fényképek ma nagy értékű források, amelyek nemcsak dokumentálják az épületeket, hanem azt is bizo-nyítják, hogy az építészeti fotó önmagában is lehet műalkotás. (...)Csengel-Plank Ibolya fotótörténész, Hajdú Virág és Ritoók Pál építészettörténész tanulmányai azt vizsgálják, ho-gyan hatott a modern mozgalom a magyar építészekre és hogyan fényképezték épületeiket. A könyv fő része 63 épületet és belsőépítészeti alkotást mutat be 217 remek fotóval, amelyekhez rövid épületleírás és a képekre vonatkozó magyarázat társul. Ezt néhány jelentős építész és fotográfus portréja és az 1930-as évek Budapestjét ábrázoló városképek követik.”

Ma, amikor már minden jobb mobiltelefon is egyúttal fényképezőgépként, sőt videokamera-ként is a rendelkezésünkre áll, a legtöbben talán fel sem ismerik, mennyivel nehezebb feladat volt a könyvben szereplő felvételek elkészítése. A művészi és/vagy mesteri fényképfelvételek elkészítéséhez kétféle képesség kell, s mindkettőből jó sok: hogy úgy tudjuk a fényképezőgép látóterében megragadni a látványt, hogy a róla rögzített kép azt mutassa, éreztesse, sugallja, amit mutatni, sugallni és éreztetni akarunk, s hogy úgy tudjuk használni a gép funkcióit, hogy a lehető legjobban hozzuk létre a kívánt képet. Bonyolultságától, az általa kínált funkcióktól függően a modern fényképezőgép a technika remeke. E hajdani fotósoknak azonban nagyság-rendekkel szűkebb szolgáltatásokat nyújtó eszköztárral kellett boldogulniuk. Nem lényegte-len, hogy a digitális technikával akár százával is készíthetjük a fényképeket anélkül, hogy ez költséget okozna, s így korlátlanul kísérletezhetünk a felvételekkel, a hajdaniaknak viszont minden képkocka pénzbe került, legalább a film és az előhívás árába. Ha pedig még hozzávesszük a képek kidolgozását, a különféle trükkös utómunkálatokat is, akkor megsokszorozódik a modern fényképalkotás csodája. Nézve e kötet felvételeit, vegyük figyelembe, micsoda kényes, nagy figyelmet és precizitást igénylő munka volt a hagyományos eszközökkel dolgozó analóg fénykép kidolgozása. Már az előhívásnál aknákon tipegett az ember a sötétkamra vörösében, s az elkövetett hibák többnyire jóvátehetetlenek voltak. Sok elkötelezettebb hajdani fotós bizonyára a lelkét is odaadta volna azokért a képmódosítási lehetőségekért, amelyeket ma több ingyenesen letölthető szoftver is kínál. Ezért ne is ütődjünk meg azon, hogy e kötet felvételeinek egy része képminőségben valame-lyest elmarad attól, amihez a modern digitális képalkotó technikák lehetőségeit jól kihasználó fényképektől elkényeztetett szemünk hozzászokott. A lényeget, a hazai modern építészet alkotásainak remek áttekintését így is jól mutatják.

Ami a láttatást, a felvételek mondandójának kibontását illeti, úgy tűnik, hogy - mint oly gyak-ran a művészeti alkotások értelmezésében -, itt is tere van a feltevéseknek, és a néző számára merésznek tűnő következtetéseknek. Jó példa erre, hogy egy villa teraszáról készült képen egy csővázas szék, egy „tipikusan modern lakberendezési tárgy” is látható, s ehhez a következő megjegyzés csatlakozik: „az eredeti szándékot nem ismerjük, ám a motívum megjelenése más fényképeken is azt valószínűsíti, hogy miközben a szék kétségtelenül oldotta az építészeti motívumok egyszerűségét, szimbolikus formában a tulajdonosok modern életvitele is kifeje-zésre jutott”. Fűzzük itt rögtön hozzá: a felvételeken számos olyan /nagy/polgári épület, ill. épület-részlet szerepel, amely jól érzékelteti hogyan adott teret, keretet, segítséget ez az építészet az igényes és tehetős lakók életvitelének, s a lakóterek míves kimunkáltságában sok olyat látunk, amelyet az ember boldogan tudna a magáénak.

Az építészet lehetőségeinek szükségszerű kereteit és korlátait mindenkor a rendelkezésre álló anyagok és eszközök adják. A magyarországi modern mozgalmat áttekintő tanulmány sok egyéb közt - pl. építészképzés, szakmai sajtó és közélet, az építési szabályozás - elmondja azt is, hogy az 1900-as évektől kezdve Magyarországon egyre szélesebb körben alkalmaztak vas-tartókat, majd vasbeton szerkezeteket, gyakran téglafalazattal keverve. A korszerű, vasbeton szerkezetű épületek az 1930-as évektől gyakoribbak, ám a vasbeton még ekkor is igen drága. Az építés még alig volt gépesítve, a földmunkákat túlnyomórészt kubikosok végezték, az épí-tőanyagot a legtöbbször rézsűs feljárón hordták fel a magasabb szintekre. A korszak jellemző új anyaga a bauxitbeton, amely a rövid kötési idejének köszönhetően a maihoz hasonló gyors építésmódot tett lehetővé, s mert így a zsaluzatot hamarabb lehetett újra felhasználni, ezzel anyagtakarékos is volt.

A 20. századi modern irányzat sajátosságai ugyanakkor itt is hatnak. A világhírű modern épí-tész, Le Corbusier 1923-ban megjelent, programadó kiáltványából idézi a kötet, hogy „az új szépségideál képlete funkció=szépség!!” A legtöbbünk erre magától aligha jönne rá, s bizony bizony a hazai modern építészet itt felsorakoztatott alkotásai nem csekély részének látványa sem igen visz közelebb ennek felismeréséhez. Sorolhatók viszont kötetből az ellenpéldák is, ahol az épületben a modern koncepció és technika alkalmazása valóban magas esztétikai értékké, szépséggé nemesedik.

A Fotó - Építészet - Művészet c. tanulmányában Csengel-Plank Ibolya e kötet specialitásaként mondja el: az abban közzétett illusztrációs anyag azt hivatott bizonyítani, hogy a korabeli építészeti fotográfiának sikerült bekapcsolódnia a modernizmus áramlatába, s a példák mutat-ják, miként lehetett fényképek segítségével vizuális élménnyé transzformálni egy ipari komplexum enteriőrjét (emeljük ki a címlapon is szereplő bravúros-szép felvételt egy gőz-gyűjtő tartály belsejéről - OP). Hangsúlyozza, hogy a fényképészek e műveikkel a látható jelenségek mögötti összefüggéseket - az időt, a mozgást, az ember helyét az ipari civili-zációban és a társadalomban - is fel akarták tárni. S mivel az épített környezet valóban mindenkor az ember életének és tevékenységeinek meghatározó jelentőségű tere és kerete, fenntartás nélkül mondható, hogy e kötet igen izgalmas betekintést nyújt abba, mit adott ehhez Magyarországon az adott korszak modern építészete.

Fontos közlése az is, hogy a korabeli épületfényképek majdnem úgy funkcionáltak, mint a divatfotók. A fényképészek igyekeztek az építészeti alkotások legelőnyösebb oldalait megmutatni, kiemelve azoknak és a bennük alkalmazott megoldásoknak az előnyeit. A kötetben olvashatunk arról is, hogy e felvételek gyakran kifejezetten kereskedelmi reklám célokat is szolgáltak, jelesül, hogy az épületeket vonzó árucikként mutassák be.
Modernizmus. A kötet idézi az egyik legelső magyar Bauhaus-tanítvány építész, Molnár Far-kas munkáit áttekintő tanulmányból, hogy „mivel a légi közlekedés új nézőpontokat adott, a modern házak formáját felülnézetben is tudatosan kell kialakítani”. Bierbauer Virgil építész pedig a Magyar Művészet c. folyóiratban a kelenföldi hőerőműről publikált cikkében így be-szél: „Megdöbbenve írom le ezt a szót: ”. Az alkotó, úgy tűnik, - a korszakban már nem is újdonságként -, új istent talált a modern technikában.

A bevezető/elemző tanulmányokat követően, a kötet nagy részét a magyarországi modern építészet 63 épületét és belsőépítészeti alkotásának egyenkénti ismertetése teszi ki, s ezekhez olykor a témakörhöz kapcsolódó jegyzetek is csatlakoznak. Az egyik például vázolja, hogy a bútorok formája leegyszerűsödött, elveszítve a régi értelemben vett lakályosságukat ill. drága műtárgy jellegüket. A megrendelőket a mindenáron való díszítés helyett a jó arányokkal, a korszerű anyagokkal és a racionális elhelyezéssel kárpótolták a tervezők. Mai fogalomtárunk-kal ezt a formatervezés és az ergonómia előretörésének is nevezhetjük.
Célszerűség. Az egyik ilyen ismertetés egy üvegkereskedő üzletházát mutatja be. Annak ki-emelésre érdemes jellemzője, hogy úgy alakították ki, hogy ezzel a cég reklámjául, árubemu-tatójául is szolgált.