Zbigniew Brzezinski: Stratégiai - Vízió Amerika és a globális hatalom válsága

Antall József Tudásközpont, 2013

Dr Osman Péter ismertetése

Megjelent valaha egy rendkívüli könyv, igazi alapmű: meghökkentően szókimondó, világos elemzés a geopolitika hatalmi játszmáiról és azok stratégiáiról - A nagy sakktábla (ahol e csatamező Eurázsiát jelenti). Máig a geopolitikai gondolkodás többszörösen is kiemelkedő tankönyve, leckék felsőfokon, kizárólag erős idegzetűeknek; idealisták kerüljék! Kiemelkedő mindenekelőtt annak okán, hogy benne olyan ember adja közre a nézeteit, mutatja be elemzéseit és mindezekkel a geopolitikai és stratégiai látás- és gondolkodásmódot, aki ezt a tudását minden idők legsikeresebb szuperhatalmának a gyakorlatában, és ott is a legmagasabb szinten tökéletesíthette. Máig kiemelkedő tankönyvvé avatja a meglepő nyíltság is, ahogyan a szerző bemutatja az abban felsorakoztatott elemzések és megfontolások mögött álló szempontokat, és az ez utóbbiak mögött működő érdekeket. A következtetéseiben, a cél- és eszközválasztásra vonatkozó felvetéseiben nemegyszer minden kendőzés nélkül jelenik meg a kíméletlen törekvés az USA érdekeinek érvényesítésére. Az olvasó valószínűleg számos részletnél rá is csodálkozik a könyvre, hogy nem zárolták azt mindörökre titkosított nemzetbiztonsági dokumentumként, s hogy a szerzője ezt bántatlanul megtehette. Döbbenetesen nyílt megállapításokat olvashattunk az 1998-ban megjelent kötetben. Például: ϴ “A kulturális vezető szerep az amerikai globális hatalom alulértékelt vonása. Évente nagyjából félmillió diák özönlik Amerikába. Valamennyi földrész szinte minden kormányában megtalálhatók az amerikai egyetemek egykori diákjai.” ϴ “Ahogyan az amerikai szokások utánzása világszerte teret hódit, egyre kedvezőbb környezet jön létre a közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló amerikai hegemónia gyakorlásához.” ϴ “Az amerikai rendszer részét alkotják - s így kell szemlélnünk őket - a speciális feladatokra szakosodott szervezetek világméretű hálózatai, különös tekintettel a ‘nemzetközi’ pénzügyi szervezetekre. Mind a Nemzetközi Valutaalapról, mind a Világbankról elmondható, hogy ‘globális’ érdekeket képvisel, és minden bizonnyal ügyfeleik közé tartozik az egész világ. A valóságban azonban nagymértékben Amerika befolyása alatt állnak.” ϴ “Amerika vezető szerepe olyan új nemzetközi rendet hozott létre, amely nemcsak másolja, hanem külföldön intézményesíti is az amerikai rendszer számos vonását.” Ki hinné, hogy mindezt nem a szovjet Politbüro tollnokai fogalmazták? És hogy mit kell kezdenie Amerikának más országok geostratégiai törekvéseivel? Íme: ϴ “Konkrét amerikai irányelveket kell megfogalmazni a fentiek ellensúlyozására, semlegesítésére és/ vagy ellenőrzésére, a létfontosságú amerikai érdekek érvényesítése céljából.” és „Ősi birodalmak könyörtelenebb korát idéző kifejezésekkel élve, a birodalmi geostratégiának három kulcsfontosságú tényezője van: elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással.” Az elemzés Európával sem éppen kíméletes, még ha 1998-as állapotokon alapul is. ϴ “Igazán európai ‘Európa’ nem létezik. Nyugat-Európa ugyan már közös piac, de sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egységes politikai szerveződés váljék belőle. A nyers valóság az, hogy Nyugat-Európa – és mind nagyobb mértékben Közép-Európa is – amerikai védnökség alatt áll, s a szövetségesek az ókori vazallusok és hűbéresek helyzetét idézik.” (Érdemes elgondolkodni azon, mennyiben változott ez napjainkra. – OP) ϴ „Európa ügyét egyre nagyobb mértékben az Európai Közösség és utóda, az Európai Unió által létrehozott nagyméretű intézményes gépezet bürokratikus lendülete tartja életben” (Szintúgy. –OP). Írta Zbigniew Brzezinski, aki Carter elnök Lengyelországban született nemzetbiztonsági főtanácsadója volt 1977-1981 között, ekkor egyebek közt a Kínához való közeledés egyik legfőbb előmozdítója, majd 1988-ban, szakítva a Demokrata Párttal, az elnökségért induló később George H. W. Bush Nemzetbiztonsági Tanácsadó különleges munkacsoportjának társelnöke.

Új könyve szintúgy alapmű, sőt, talán még inkább az, hiszen az emberiség egyik legfontosabb sorskérdését vizsgálja: jövőjének várható alakulását a globális hatalmi erőtérben, s annak legfőbb tényezőit. Prospero ezzel ismét felvette varázspálcáját, hogy fénysugarat vessen, s vele bepillantást adjon a boszorkánykonyhába.

Néhány idézet bevezetőül: ϴ „Alapvetően Amerikától, annak belpolitikai vitalitásától és külpolitikájának történelmi relevanciájától függ a Nyugat jövőbeli szerepe.” ϴ „Amerika maga is veszélybe kerül, ha olyan úton halad tovább, amely a belső bőségszarutól a nemzetközi csődig vezet.” (Gondolunk 2006-ra! – OP) ϴ „A megfontoltság és a türelem Kína birodalmi genetikájában kódolva van. Kína azonban nagyratörő és büszke is, s tudatában van annak, hogy kivételes történelme mindössze sorsának előjátéka. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy egy agyafúrt kínai közéleti ember, aki nyilvánvalóan arra a megállapításra jutott, hogy Amerika hanyatlása és Kína felemelkedése egyaránt elkerülhetetlen, a közelmúltban józanul megjegyezte egy az országába látogató amerikainak: "Csak nehogy túl gyorsan veszítsen Amerika a hatalmából…"” ϴ „Higgadtan figyeljünk; biztosítsuk a pozíciónkat: józanul mérjük fel az eseményeket; rejtsük el a képességeinket és várjuk ki, amíg eljön a mi időnk; legyünk visszafogottak, s soha ne akarjuk a vezető szerepet.” (Nem, nem Amerika, Brzezinski idézi Teng Hsziao Pingtől. – OP) ϴ „Az Európai Uniónak nem sikerült kihasználni az "egységes és szabad Európa" éveit arra, hogy Európát valóban egységessé tegye, és a szabadságát bebetonozza. Egy pénzügyi unió nem helyettesít egy valódi politikai uniót.. (..) Európa, mely egykor a Nyugat központja volt, egy olyan Nyugat egyszerű kiterjesztésévé vált, amelynek meghatározó szereplője Amerika.” ϴ „Az Európai Unió mélyülő geostratégiai megosztottsággal néz szembe, amelyben egyes kulcsfontosságú államokat az Oroszországgal kialakítható kiváltságos üzleti lehetőségek, valamint politikai kapcsolatok lehetősége kísérthet meg.” ϴ „Európa manapság még mindig egy befejezetlen vállalkozás. Az is marad egészen addig, ameddig a Nyugat józan stratégiai és előrelátó módon a mainál egyenlőbb feltételekkel nem öleli magához Törökországot, és nem lép szorosabb politikai és gazdasági kapcsolatra Oroszországgal.” ϴ „Csak egy Amerikához kapcsolt Európa tud magabiztosan lépni kelet felé, és történelmileg szoros viszonyt kiépíteni Oroszországgal.” ϴ „Egy szilárd globális rend végső soron azon múlik, hogy Amerika képes-e megújítani magát és bölcsen cselekedni, mint egy új életre kelt Nyugat támogatója és garantálója, és mint egy felemelkedő új Kelet egyensúlyteremtője és megbékítője.”

Több lehetséges, világlátástól függő olvasata is van ennek az igen alapos, kitűnően megírt könyvnek, amely szerzője szavaival „egy 2025 utáni megfelelő stratégiai víziót kíván felvázolni” globális világunkra. Nincs semmi szilárd alapja annak, hogy ne fogadjuk el a mondandóját úgy, ahogyan Brzi – a praktikus amerikaiak dehogy is bajlódtak egy ilyen ’szörnyű’ név kimondásával! – előadja. Nincs objektív mód eldönteni, megerősíteni vagy cáfolni, minden szó szerint úgy helytálló-e, ahogyan leírja, amint azt sem, vajon minden szavát őszinte meggyőződés diktálja-e. Másrészt, valószínűleg lesznek olyanok, akik úgy találják, hogy vagy helyenként nem őszintén beszél, vagy erős vakfoltok vannak a gondolkodásában – de hiszen veterán politikus, s lehet, annyit mondta, hogy már maga is elhiszi. Igen érdekes például a következő kijelentése: „Az Egyesült Államoknak szélesebb geopolitikai alapot kellene létrehozni a globális arénában a konstruktív együttműködés érdekében, s egyben ki kell elégítenie a világ egyre türelmetlenebb népességének növekvő igényeit is.” Mi ez – kérdezhetjük – a legjobb esetben is, ha nem alig burkolt paternalizmus, Amerika szupremáciájának megjelenítése, és milyen igényekre vonatkozik? S vajon beleértendő-e az is, s ha igen, hogyan, hogy a világ számottevő részén növekedni látszik az igény, hogy Amerika hagyja az országokat és népeket a maguk módján, a saját hagyományaik és törvényeik szerint élni az életüket és alakítani a jövőjüket?

A legvalószínűbb, hogy Brzezinski nagyon is tudatosan beszél így. Amerika sokban igen erős /geo/politikai marketingjének fontos eleme, hogy a célközönség nagy hányada számára hiteles szószólók, amilyen ő is, hirdetik nagyságát, megkérdőjelezhetetlen és nélkülözhetetlen vezető szerepét a világ működésének fenntartásában és javításában, s ezzel erősítik is azt. Ezt a feltevést támogatja, hogy egész mondandóján vörös fonalként húzódik végig annak hangsúlyozása: egyetlen országnak sem lehet más sikerre vezető útja, mint a nyugati típusú demokrácia, amelynek Amerika a mintaképe és nagy védelmezője. Eléggé reálisnak és semmiképp sem kifogásolhatónak tűnik, hogy a kiemelkedő tekintélyű veterán politikus ezzel a könyvével szolgálni is akarja hazáját, erősítve olvasóiban a meggyőződést, hogy a világnak létszükséglete az erős Amerika és annak vezető szerepe a biztonság és az arra támaszkodó fejlődés fenntartásában. Ha így van, Brzezinski elemzéseivel és okfejtéseivel e tekintetben is kitűnő munkát végzett. Szintúgy jól kiérződik, hogy könyvét az amerikai belpolitikában is mozgósító erejűnek szánja, s ebben is jól működhetnek a benne felsorakoztatottak.

Spekulatív? Csak az elkerülhetetlen mértékben, hiszen ebben nem lehet a természettudományok egzaktságát közelítő levezetéseket és következtetéseket előállítani. A fejlemények várható alakulását illetően ennél megalapozottabb becslést aligha tudna bárki más is adni, kivéve talán azokat, akik képesek azt erővel alakítani – ők viszont nem beszélnek. Olykor pedig, amint már a fenti idézetek is mutatják, még tőle is meglepően szókimondó. Nem olvasni kell, hanem minden szavát alaposan mérlegelni, hiszen a jövő a tét. És mit nem adnánk érte, ha az újra erőteljesen felfelé törő Oroszország egy hasonló betekintéssel és a csúcsvezetésben szerzett tapasztalatokkal bíró geopolitikusa tárna elénk hasonlóképpen nyers őszinteségű elemzést országa nézőpontjából!

Brzezinski a bevezetésben így foglalja össze könyve tartalmát: „Jelen kötet az alábbi négy kérdésre kíván választ találni:

1) Milyen következményekkel jár a globális hatalom áthelyeződése Nyugatról Keletre, s mindezt hogyan érinti egy politikailag egyre aktívabb népesség a világon?

2) Miért fakul Amerika globális vonzereje, milyen szimptómák jellemzik Amerika belső és külső hanyatlását, s Amerika hogyan fecsérelte el a hidegháború békés lezárulását jelentő egyedülálló globális lehetőséget? Ezzel szemben melyek Amerika magára találásának forrásai, és milyen geopolitikai átértékelés szükséges Amerika globális szerepének felújításában? (Igen, néha minta éreznénk enyhe stilisztikai gyengeségeket – OP)

3) Milyen valószínű geopolitikai következményekkel járna, ha Amerika elveszítené a jelenlegi globális domináns helyzetét, kik lennének egy ilyen hanyatlásnak a majdnem közvetlen geopolitikai áldozatai (ez utóbbi nagyon cseles kérdés! – OP), milyen kihatásai lennének ennek a huszonegyedik század globális méretű bajaira (ez is! – OP), s Kína át tudná-e venni Amerika központi szerepét 2025-ig?

4) Ha 2025 utánra tekintünk, egy ismét magára találó Amerika hogyan határozná meg hosszú távú geopolitikai céljait, s Amerika – hagyományos európai szövetségeseivel együtt – hogyan tudna együttműködni Törökországgal és Oroszországgal egy minden korábbinál nagyobb és erősebb Nyugat létrehozása érdekében? Ugyanakkor Amerika hogyan tudná megtalálni Keleten az egyensúlyt aközött, hogy egyrészt szorosan együtt szükséges működni Kínával, másrészt egy konstruktív amerikai Ázsia politikának nem szabad kizárólagosan Kína-központúnak lennie, vagy akár veszélyesen belekeveredni ázsiai konfliktusokba?”

Jól látható, hogy ezeknek a kérdéseknek van egy igen markáns közös vonásuk: a következő időszakra is Amerikát tételezik az elsőszámú globális cselekvőnek, a globális jövő fő alakítójának. Maga a szerző sem leplezi ezt, sőt nyíltan így folytatja: „A könyv ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásakor abból indul ki, hogy Amerika a következő években is meghatározó szerepet fog játszani a világban.” És rá is erősít: „A világnak egyszerűen szüksége van egy gazdaságilag erős és társadalmilag vonzó Amerikára, ami (sic! – OP) felelősségteljesen él a hatalmával, stratégiailag eltökélt, nemzetközileg elfogadott és történelmileg felvilágosult az új kelettel való globális kapcsolatokban.” Vajon érdemben mit is jelent itt a „felvilágosult”? Megjegyzést érdemel, hogy a nyitó szcenárióban Oroszországot a feltörekvő államok közé sorolja.

Ugyanitt egy szerfelett érdekes megállapítást tesz: „A valóság az, hogy számos kellemetlen hasonlóság van közvetlenül a bukása előtt álló Szovjetunió és a huszonegyedik század eleji Amerika között.” Ezzel vezeti itt fel, hogy már itt kiemelje mondandója egyik alapvető részét: „Amerikának meg kell újítania magát, és olyan átfogó geopolitikai víziót kell követnie, amely megfelelő válaszokat ad a változó történelmi környezet jelentette kihívásokra.” – amiben persze az egyetlen konkrétum, hogy Amerika szerinte eljutott arra az állapotra, ahol, Széchenyit idézve, „A mi eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős s utóbb még káros is lehet”. (gr. Széchenyi István: Hitel).

Érdemes az összképhez idézni a könyv négy fejezetének sokatmondó címét: ϴ A visszaszoruló Nyugat ϴ Az amerikai álom elhalványulása ϴ A világ Amerika után: 2025-ben nem kínai, hanem kaotikus (Mi más, mint célzatosan fenyegető jóslat? – OP) ϴ „2025 után: egy új geopolitikai egyensúly” ϴ Ezeket követi: „Konklúzió: Amerika kettős szerepe”

A továbbiakban is kövessük Brzezinski szavait, néhány fontos részlettel a könyvéből.

A visszaszoruló Nyugat elemzéséből: ϴ „Az Európai Unió a világ második számú nagyhatalma lehetne, ez azonban kizárólag egy közös külpolitikával és védelmi képességekkel rendelkező, sokkal erősebb politikai unió esetén valósulhatna meg. Ám a Nyugat balszerencséjére az Európai Gazdasági Közösség egy nagyobb Európai "Unióvá" válása a hidegháború után semmilyen valódi uniót sem eredményezett (…). A korábbi, kisebb nyugat-európai "közösség" politikailag egységesebb volt, mint az utána következő, szinte egész Európát magába foglaló nagyobb "unió". Ez utóbbi az egységét egy részben közös pénznemmel határozza meg, de hiányzik belőle egy valódi döntéshozatali jogkörrel rendelkező központi autoritás vagy egy közös pénzpolitika.” (Jó kérdés, amelyet az EU-t feszítő problémák is aláhúznak, hogy gazdaságilag, és jelentős mértékben társadalmilag is ennyire különböző országoknak hogyan lehetne közös pénzpolitikája. – OP) És vajon Európa eladta pozícióját egy nagy tál lencséért? „Az EU a globális hatalmat társíthatta volna a globális rendszerben betöltött jelentékeny szereppel, ám az európai hatalmak birodalmaik végleges széthullása után úgy döntöttek, hogy a globális biztonság költséges feladatát meghagyják Amerikának annak érdekében, hogy a valós gazdasági növekedéstől elszakított, egyre növekvő mértékű államadósságok segítségével társadalmilag garantált biztonságot teremtsenek a bölcsőtől a korai nyugdíjba vonulásig. Az EU ennek következményeként nem független nagyhatalomként jelenik meg a nemzetközi színtéren…” (S a szemünk előtt foszlik szét a „garantált biztonság”, ennek minden nyomasztó következményével. – OP)

A globális helyzetet nagyban alakító hatóerőkből: „A globális televízió, majd az internet nem régen történt megjelenése korábban elszigetelt népcsoportokat hozott kapcsolatba a világgal, és egyben növelte a politikailag aktívak lehetőségeit arra, hogy még több embert érjenek el, és mozgósítsák milliók politikai lojalitását és érzelmeit. A huszadik század végének univerzális kapcsolati rendszere a politikai nyugtalanságot, az utcai politizálást világszerte ismertté tette, és a máskülönben szétforgácsolt és egymástól távol lévő politikai erők egymástól tanulhattak. A jelszavak gyorsan terjedtek Nepáltól Bolíviáig ugyanúgy, mint a színes sálak viselete Irántól Thaiföldig, az emberek szenvedéseiről készült videók Szarajevótól a Gáza-övezetig, valamint az utcai tüntetések taktikája Tunisztól Kairóig – mindegyik jelenség szinte azonnal megjelent a tévé- és számítógép-képernyőkön is a világ minden pontján. Ezeknek az új típusú kommunikációs lehetőségeknek köszönhetően a hasonló élmények villámgyors elterjedése a glóbuszon a tömeges politikai meggyőzés részévé vált.” És „Egyes országokban a demográfiai "kidudorodás" a fiatal korosztályoknál – azaz, fiatal felnőttek aránytalanul magas száma, akik kulturális és gazdasági beilleszkedési nehézségekkel küzdenek – különösen robbanékony gyúanyagot képez a kommunikációs forradalommal együtt. A gyakran tanult, de munkanélküli fiatalok ebből adódó frusztráltsága és elidegenedése ideális újoncokká teszi őket a militáns csoportok számára.” Ebben, épp úgy ott vannak a Nyugat "multikulti" problémái, mint – ahogyan a továbbiakban Brzezinski is írja – az arab tavaszhoz hasonló mozgalmak gyúanyaga. „A Közel- Kelet politikai életből kirekesztett, ám politikai öntudatra ébredt fiatal lakossága és a kommunikációs technológiában végbement forradalom egymásra találása századunk fontos geopolitikai valósága.” Ez pedig messze nem csak a Közel-Keletre érvényes, hanem a globális /csata/tér minden terepére. S hogy mire képes a politikai szerepet igénylő fiatal és kevésbé fiatal emberek találkozása az elektronikus médiával, azt egyaránt mutatják az SMS-sel és a közösségi oldalak révén összehangolt megmozdulások, sőt lázadozások, valamint ezeknek az embereknek a szerepe Obama elnökké választásában (Utóbbit l. Rahaf Harfoush: Yes We Did - An inside look at how social media built the Obama Brand (Igen, megcsináltuk - Bennfentes betekintés, hogyan építették fel a közösségi médiában az Obama márkát) Pearson Education, 2009)

És egy szép záró megállapítás: „A Nyugatnak mint olyannak nincs vége, ám globális szupremáciájának igen. (…) Az fogja meghatározni a Nyugat helyét és szerepét az új objektív és szubjektív globális kontextusban, hogy az amerikai rendszer hogyan teljesít otthon, és Amerika hogyan viselkedik külföldön. Ma még mindkét kérdés nyitott, és végső soron a megfelelő válasz Amerika jelenlegi és egyedülálló történelmi felelőssége. (…) Amerika történelmi jelentőségű hanyatlása alááshatja Európa politikai önbizalmát és nemzetközi befolyását, aminek következtében egyedül maradhat egy potenciálisan instabilabb világban. Nem valószínű, hogy az Európai Unió – elöregedő lakosságával, alacsonyabb növekedési rátájával, sőt még az amerikainál is magasabb államadóssággal és a közös "európai" nagyhatalmi szerepre törekvés hiányában – jelenleg pótolni tudná Amerika egykori vonzerejét, vagy át tudná venni globális szerepét. Az EU ilyen módon más térségek számára potenciális modellként lényegtelenné válik. Túlságosan gazdag ahhoz, hogy a világ szegényeinek releváns legyen, vonzani fogja ugyan a bevándorlókat, de senki sem akarja majd a példáját követni.”

Az amerikai álom elhalványulása is igen erős a nyitással indul: „Amerika, akár akarjuk, akár nem, a világ figyelmének a középpontjában áll. Amerika multietnikus demokráciája minden más országnál nagyobb mértékben keltette, és kelti most is fel a politika iránt érdeklő emberek érdeklődését, irigységét, s alkalmanként még az ellenszenvét is az egész világon. (Mire is lennénk irigyek? – OP) Ez az alapvető tény néhány rendkívül fontos kérdést vet fel: érdemes-e még mindig az amerikai rendszerrel világszerte versengeni? Szerte a világon a politikai öntudatra ébredt tömegek Amerikában a saját jövőjük reményteljes előképét látják-e? Amerikára mint pozitív szereplőre tekintenek-e a világ ügyeiben? Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy Amerikának a nemzetközi ügyekre gyakorolt befolyása attól függ, hogy a világ miként ítéli meg társadalmi rendszerét és globális szerepét, akkor ebből az következik, hogy Amerika megítélése a világban elkerülhetetlenül romlani fog, ha a negatív belső realitások és nemzetközileg elítélt külpolitikai kezdeményezései Amerika történelmi szerepének legitimációját csökkentik. Emiatt az Egyesült Államoknak minden rendelkezésére álló belső és történelmileg egyedülálló erejével felül kell kerekednie a belpolitikai kihívásokon, és sodródó külpolitikáját át kell alakítania annak érdekében, hogy visszanyerje a világ elismerését, és megújítsa rendszerszintű elsőbbségét.” Markáns programbeszéd, s mivel a könyv 2012-ben jelent meg, aligha kétséges, hogy Brzezinski már a következő választásokra is mozgósít. Kissé tovább, Az önbecsapáson túl c. részben így folytatja: „Az amerikaiaknak meg kell érteniük, hogy külföldön a hatalmunk (tiszta beszéd: „a hatalmunk”! – OP) egyre inkább azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudunk megbirkózni otthoni problémáinkkal. A szükséges rendszerbeli reformokra irányuló, határozott országos döntések elengedhetetlen előfeltételei annak, hogy bármilyen ésszerű vitát nyithassunk Amerika globális perspektíváiról. Mindez megkívánja, hogy az amerikaiak ugyanúgy tisztában legyenek az országuk sebezhető pontjaival, mint annak megmaradt globális erőtartalékaival. Egy józanul átgondolt egyenlegkészítés ad csak megfelelő kiindulópontot azokhoz a reformokhoz, amelyek szükségesek, ha Amerika meg akarja tartani vezető szerepét a világban, miközben belső rendjének alapvető értékeit is megvédi.” A számvetéshez pedig: „Amerikának hat jelentős, egyre veszélyesebb tehertétellel kell szembenéznie.” Ezeket itt csak címszavakban idézzük: ϴ Növekvő és előbb-utóbb kezelhetetlen államadósság ϴ Amerika elhibázott pénzügyi rendszere ϴ A szélesedő jövedelem-olló és a stagnáló társadalmi mobilitás ϴ Az egyre romló országos infrastruktúra ϴ A lakosság, amely szinte semmit sem tud a világról ϴ Amerika egyre inkább patthelyzetben lévő és megosztó pártoskodástól szenvedő politikai rendszere.

A legutóbbi kifejtéséből érdemes idézni, mert a kórkép aligha csak Amerikára jellemző: „A politikai kompromisszum mind ritkábbá vált, részben mert a médiát, kiváltképpen a televíziót, a betelefonálós rádiókat és a politikai blogokat egyre fokozottabb mértékben vitriolos, szélsőségesen pártos hangvétel jellemzi, miközben a viszonylagosan alulinformált lakosság manicheusi demagógia áldozatává válik.” A mozgósító célú következtetések része pedig: „A fenti hat tényező jelenleg megfelelő munícióval látja el azokat, akik meg vannak győződve Amerika elkerülhetetlen hanyatlásáról.” Hozzá még, ráerősítve: „Ha Kína a jelenlegi utat folytatja, és elkerül bármilyen nagyobb gazdasági vagy társadalmi felfordulást, akkor Amerika első számú riválisává válhat a politikai befolyásért vívott harcban, sőt végül a gazdasági és katonai hatalom terén is. Az egyenlőtlenség és materializmus táplálta dinamikus kínai modernizáció már most vonzó modellt kínál a világ azon részeinek, amelyekben a gazdasági alulfejlettség, a demográfiai realitások, az etnikai feszültségek és egyes esetekben a negatív gyarmati tapasztalatok tartós társadalmi elmaradottságot és szegénységet eredményeztek.” És egy különösen fontos kijelentés: „Az emberiség ezen részének a demokrácia vagy autokrácia másodlagos kérdés.” S ha az ember merészel itt eretnek módon tovább is gondolkodni, vajon mire vezethet, ha egyszer netán meginog a Nyugat által trónra emelt ideológia, és az emberek nagy hányada esetleg úgy találja, hogy a demokrácia megvalósítható formája nem is egyedül üdvözítő?

A mérlegkészítésben az Amerika még mindig meglévő erőforrásai c. rész következik. Ebből: „A belátható jövőt (azaz a következő két évtizedet) még mindig Amerika alakíthatja a legnagyobb mértékben. Az Egyesült Államok képes rá, hogy felülkerekedjen nyilvánvaló gyengeségein – ha az alábbi hat kulcsfontosságú területen teljes mértékben igénybe veszi a rendelkezésére álló erősségeit: általános gazdasági erő, innovációs potenciál, demográfiai dinamika, reaktiváló mobilizáció, földrajzi helyzet és demokratikus vonzás. Alapvető tény, amit az amerikai rendszert lekicsinylő jelenleg divatos dekonstrukció mellőz, hogy Amerika hanyatlása távolról sem szükségszerű.” Kérdéseink, fenntartásaink ezek kifejtését illetően is lehetnek. Így pl. ϴ Mennyire jó mutató a GDP országok összehasonlításhoz, amikor egyebek közt nem veszi figyelembe az erőforrások felélését, a pótlásuk növekvő költségeit, a GDP/capita pedig nem igazán utal az ország mozgósítható anyagi erejére? ϴ Mennyire lehet ma, a szingularitás peremén prognosztizálni 2050-ig?

Egy felettébb árulkodó mondat a demográfiai potenciál kifejtéséből: „Amerika 318 milliós lakossága a globális hatalomérvényesítés egyik belső forrása.” (Kiemelés tőlem – OP). És „Amerika hatodik előnye az emberi jogokkal, személyi szabadsággal, politikai demokráciával, gazdasági lehetőséggel, tehát egy sor olyan értékkel való társítása, amelyeket a lakosság döntő része elfogad, és amelyek az évek során növelték az ország presztízsét az egész világon.” Nem vitatva ezen értékek fontosságát, aligha tagadható, hogy Amerika kiemelkedően fontos globális harci eszközeként igen erőteljesen dolgozik azon, hogy az ettől eltérő értékrendeket destabilizálja, nyílt színen is kritizálja, támadja. S mivel a meggyőzésben erőteljesen összekapcsolja a gazdasági fejlődést a demokráciával, ennek köszönhetően „Miközben a világ nagy része esetleg neheztel az Egyesült Államokra az általa indított egyoldalú külpolitikai akciók miatt, ugyanakkor sokan attól is tartanak, hogy egy gyors amerikai hanyatlás és izolacionista visszahúzódás visszavetheti a globális gazdasági fejlődés és demokrácia elterjedésének esélyeit.” A teendőkre vonatkozó, mozgósító célú következtetésekből a következőket emeljük ki: „Végső soron Amerikának a saját megújulásában elért hosszú távú sikere esetleg alapvető változtatást követel Amerika társadalmi kultúrájában is: pontosabban abban, hogy az amerikaiak hogyan határozzák meg személyes törekvéseiket és nemzeti "álmuk" erkölcsi tartalmát. (…) Sajnos, a jó életnek ilyen átfogó újraértékelése kizárólag akkor valósulhatna meg, ha az amerikai emberek rádöbbennének arra a fájdalmas tényre, hogy Amerika maga is veszélybe kerül, ha olyan úton halad tovább, amely a belső bőségszarutól a nemzetközi csődig vezet.” (Gondoljunk bele, Kína már ma is mekkora részben finanszírozza azt a belső bőségszarut! - OP)

Vajon hiszi is, vagy csak mondja az amerikai ego simogatására: „A Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása után az Egyesült Államok vetélytárs nélkül maradt a világban. Politikai értékeit és társadalmi-gazdasági rendszerét világszerte csodálat övezte…”

Az iraki és az afganisztáni háborúk kritikájában nagyon józan megállapítása, hogy „A valóság az, hogy külföldi nyomás alatt sietősen bevezetett modernizáló reformok, amelyek ellentétben állnak mély vallási meggyőződésben gyökerező több évszázados hagyományokkal, tartós és aktív külföldi jelenlét nélkül csak rövid életűek. Ez utóbbi viszont valószínűen újabb ellenállást vált ki…” Talán nem is csak ott. Brzezinski élesen kritizálja a hibákat, amelyeket Amerika elkövetett, ám elkerül egy fontos kérdést: hogyan befolyásolják ezek az akciók a világ ama népeit, akik nem szeretik, ha Amerika mondja meg, milyenek legyenek? S miközben felvázolja, hogy Irak és Afganisztán mellett Amerika három további, potenciálisan komolyabb geopolitikai dilemmával néz szembe, meg sem említi alternatívaként, hogy netán megpróbálhatnák Iránt békésen elviselni, hagyni élni a maga életét, ami talán egy sokkal békésebb Iránt is eredményezhetne.

Sajátos felvetése: „Az Egyesült Államok még mindig rendelkezik a valódi nemzeti megújuláshoz szükséges potenciállal, ám csupán akkor, ha a nemzeti akaratot mozgósítják. (Figyelemre méltó a nemzetre apellálni a mai nyugati politikában! – OP) Az Egyesült Államoknak egyben szakítani kell az utóbbi évek külpolitikájával magára erőltetett önelszigeteléssel és befolyásvesztéssel.” Önelszigetelés? A tények eléggé azt mutatják, hogy Amerika gyakorta aktívan beleszól más országok ügyeibe, hogy a 'helyes útra' terelje azokat. Vakfolt lenne? Hiszen nem valószínűtlen, hogy több amerikai aktivitás e téren több ellenérzést szülne. Mindenesetre, így folytatja: „Az amerikai politikai és katonai erő, valamint bármelyik versenytársának hasonló képességei közötti szakadékot figyelembe véve határozott nemzeti önkorrekció és tágas perspektívával újra definiált stratégiai vízió időszerű kombinációja még hosszú időre megőrizheti Amerika globális vezető szerepét.” Leplezetlen beszéd.

A világ Amerika után c. fejezet igencsak apokaliptikus jóslattal kezdődik: „Ha Amerika elbukik, a világot valószínűleg nem egyetlen erős utód, például Kína, fogja uralni. Miközben az amerikai rendszer váratlan és óriási méretű válsága egy gyorsan terjedő láncreakciót idézhet elő, ami globális politikai és gazdasági káoszhoz vezetne, Amerika fokozatos sodródása egy lassanként minden területet érintő hanyatlásba és/vagy egy az iszlámmal szemben folytatott végtelen háborúba nem valószínű, hogy akár 2025-re egy valódi globális utód "megkoronázását" eredményezné. Egyetlen egy hatalom sem lesz készen erre az időpontra, hogy eljátssza azt a szerepet, amit a Szovjetunió 1991-es széthullása után az Egyesült Államoktól elvártak. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a következő hosszabb időszakot mind a globális, mind a regionális hatalmak semmilyen döntő eredményt nem hozó és bizonyos mértékben zűrzavaros átrendeződése fogja jellemezni, melyben nem lesznek nagy nyertesek, de annál több lesz a vesztes. Mindez a nemzetközi instabilitás, sőt potenciálisan a globális jólétet végzetesen veszélyeztető kockázatok mellett mehet végbe.”

Itt megállunk, s a továbbiak felfedezésének izgalmát meghagyjuk az olvasónak, akárcsak a Brzezinski tézisei, értékelései és javaslatai feletti elgondolkodást. További kedvcsinálónak már csak pár szilánk. ϴ A Kínával való versenyben sehol sem említi – nyilvánvalóan nem véletlenül – annak egy igen nagy jelentőségű hátrányát Amerikával szemben. Ez abban áll, hogy részben a történelmi fejlődés eredményeként, részben más okok folytán a világ, s főként a nyugati civilizáció, tele van Amerika híveivel. Itt nem egyszerűen a közvéleményre, hanem annak aktív befolyásolóira utalunk, akik terjesztik, fenntartják Amerika befolyását, s vele növelik annak erejét. Kína minden bizonnyal sokkal kevésbé örvend ilyen támogatottságnak, különösen Afrikán és valamelyest Dél-Amerikán kívül. ϴ „Egy valóban nyugati típusú török demokrácia, ha szilárdan a Nyugathoz láncolják, s nem csupán a NATO-n keresztül, a nyugtalan Közel-Kelettel szemben Európa pajzsa lehetne.” (Kiemelések tőlem. – OP) Sokatmondó megfogalmazás. ϴ „Az EU-hoz és a NATO-hoz hasonló intézmények segítségével Oroszországot és Törökországot átalakításuk mellett ahhoz a Nyugathoz kell kapcsolni, amely egyaránt magában foglalja az EU-t és az Egyesült Államokat.” „Átalakításuk mellett”? Az egész hozzáállást, stratégiát illetően elgondolkodtató, valójában milyen alapon követel a Nyugat Oroszországtól a maga értékrendje szerinti reformokat, s nem a kölcsönösen gyümölcsöző együttműködésre összpontosít? Brzezinski ezt magától értetődőként tálalja. Akárcsak azt, hogy mit jelent a politikai modernizáció a következő kijelentésében: „Egy Oroszország politikai modernizációja által ösztönzött és egyben megkönnyített partnerség jelenti a legnagyobb reményt a valódi együttműködésre.” ϴ Az Egy nagyobb és életképesebb Nyugat c. részben, nem meglepő módon, minden célkitűzés úgy szól, hogy „Amerika vezetésével”. ϴ Az Egy stabil és együttműködő Kelet c. részben kifejti, miért lenne hátrányos egy formális amerikai-indiai szövetség, majd így folytatja: „Egy amerikai–indiai szövetség anélkül lenne jótétemény Oroszország számára, hogy az oroszok bármit is adnának cserébe.” És: „Egy ilyen szövetség két jelentős módon is ellentétes lenne Amerika hosszú távú eurázsiai érdekeivel: mivel csökkentené a Kínával kapcsolatos orosz félelmeket, így azt az orosz érdeket is, hogy szorosabban kapcsolódjon a Nyugathoz. Ily módon növelné a kísértést Moszkva számára, hogy kihasználja Amerika lekötöttségét az ázsiai konfliktusokban, és még erőteljesebben próbálja érvényesíteni birodalmi érdekeit Közép-Ázsiában és Közép-Európában.” Másrészt: „Egy amerikai–indiai szövetség minden valószínűség szerint erősítené a muszlimok között az Amerika-ellenes terrorizmus eszméjét, mert arra a következtetésre juthatnának, hogy ez a partneri kapcsolat közvetetten Pakisztán ellen irányul.”

Glenn Hubbard–Tim Kane: EGYENSÚLYBAN - A nagyhatalmak gazdasága az ókori Rómától a modern Amerikáig

Antall József Tudásközpont, 2016

Dr Osman Péter ismertetése

Kitart-e a nyugati civilizáció, vagy a letűnt birodalmak sorsára jut? Mi lehet a sorsdöntő ebben? Mitől tűntek le a korábbi birodalmak, és mit tanulhatunk e bukásokból, hogy elkerüljük a magunkét? A közgazdász szerzők új megközelítéssel kínálnak erre választ – a birodalmak működésének és hanyatlásának makrogazdasági és ökonometriai elemzésével. A legfőbb, amit kiolvashatunk belőle: már Róma óta a hatalmat nem a tábornokok nyerik meg, hanem a technológiák, beleértve a gazdaság működtetésének technológiáit is!

Alaptételük, hogy a birodalmak bukását nem külső erők okozzák, hanem a gazdasági egyensúlyzavaruk, főként, ha a döntő működési tényezőt, az intézményrendszert a fejlődés biztosítása helyett a politikai érdekek szerint alakítják. „A viszonylagos nagyhatalom elleni kihívás nem azt jelenti, hogy a felemelkedő ellenfelek versenyeznek az elégtelen erőforrásokért. Hasonlóképpen, nem az a veszély számít, hogy a vezető hatalom túlterjeszkedik, vagy az energiáit nem a megfelelő arányban osztja szét a katonai kiadások és a gazdasági befektetés között. Mi elvetjük ezeket az elképzeléseket. A történelem inkább azt mutatja, hogy a nagyhatalmak akkor vesztik el a vezető szerepüket, amikor már nem ostromolják tovább a technológiai határokat.” „A nagy civilizációkra leselkedő egzisztenciális fenyegetést nem annyira a kapu előtt álló barbárok, mint inkább a belső, önmaguk okozta gazdasági egyensúlytalanság jelenti.” (Kiemelések tőlem. Idézetek a könyvből, s onnan vesszük a továbbiakat is.)

Caveat „Nincs olyan tökéletes gazdasági szabályegyüttes, ami garantálná a növekedést.” Ezzel csak maradéktalanul egyetérteni lehet – ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szabályok ab ovo használhatatlanok lennének, hanem hogy mindig esetenként kell megválasztani az adott feltételek és célok rendszerében várhatóan optimális eredményt hozó szabályegyüttes elemeit, és azt folyamatosan finomítani a lentebb is említett "próba-hiba" módszerével. Királyi út csak a bukáshoz van! A szerzők megfogalmazásában: „Igaz, soha nem lesz tökéletes intézményi modell, mivel a közgazdaságtan még mindig teszteli az új szabályokat a gazdasági fejlődés "fegyverkezési versenyében". Ennek ellenére sok ország beleesett abba a csapdába, hogy azt higgye: a törvényei optimálisak. Nyugat-Európa legtöbb állama például már nem próbálja megreformálni a gazdaságát, helyette az eurózónán belüli "harmonizáló" szabályozásokra koncentrál. Ez a tendencia pedig egy valódi kihíváshoz vezet: a politikai intézmények stagnálni fognak, és lehetetlenné teszik a gazdasági evolúciót.”

Expozíció „Ez a könyv nem birodalomról szól, hanem az emberi történelem nagyhatalmainak gazdasági adatairól és tényeiről. Olyan szerzőkre támaszkodunk, akik e témát kiemelkedő vezetők, hatalmas hadseregek és nagyszerű kultúrák narratívájaként fogták fel. Mindnyájan halandók voltak. Megszámlálhatatlan tudósnak hála, a mi nemzedékünk minden korábbinál jobban megérti ezt a rejtvényt. Amit a jelen kötetünkkel megpróbálunk adni, az a szakterületünk, a közgazdaság különleges tartományából következik, amely a természeténél fogva a világot a legkevésbé természetes módon látja. Mi "kínálatot" és "keresletet", "ösztönzőket" és "kényszereket" látunk a piacokon, s nem csupán az áruk és a szolgáltatások számára, hanem piacokat látunk a presztízs, a biztonság és a politikai hatalom számára is. (Huncut vagy ostoba, aki tagadja ennek igazságát! – OP) (…) A katonai vereség, természetesen, a nagyhatalmak hanyatlásának záróköve, ám a történelem összekeveri az okot az okozattal. Visszariad attól, hogy olyan prózai tényezők döntik el a jövőt, mint valuták, adóslevelek, valamint termelékenységi ráták. Ám legalábbis egyetért abban, hogy a nemzetek sorsáról az igazságot nem a kardok, s nem az ekék jelentik, hanem a kettő kombinációja.” (Kiemelés tőlem – OP)

A történelem megörökítése a civilizációk kezdetétől fontos szerepet játszik. Kezdetben valószínűleg az emberi lét rejtélyének magyarázatához tartozott – hogyan és miért vagyunk itt –, később már társadalomformáló erővé és hatalmi tényezővé is vált, utóbbiként legitimáció fontos eszközévé is. Innen van, hogy „akié a jelen, azé a múlt”, s így „nehéz a múltat előre látni!” Tudományos igényű elemzését arra használták és használják ma is, hogy segítsen megérteni a társadalmak működését, a modern idők kezdetétől pedig már mindinkább összekapcsolják a közgazdaságtannal is: a megtörténtek tükrében vizsgálva, hogyan működik a társadalom anyagi alapját adó gazdaság, és hogyan irányítható e gazdaság működése a társadalom vezetőinek igényei szerint (ami természetesen igen fontos hatalomtechnikai kérdés is). Aligha alaptalan azonban az állítás, hogy miközben a közgazdaságtan mindig is igyekezett a folyamatok időbeli alakulásának elemzésére (magyarán a történelemre) támaszkodni, a történelemtudomány egészen a legújabb időkig kevésbé használta fő eszközeként a részletekbe menő közgazdasági elemzéseket.

A közgazdász szerzők, illő szerénységgel így folytatják mondandójuk bevezetését: „A jelen kötet megírásának egyik fő indítéka az volt, hogy gazdasági szemüvegen keresztül végigtekintve a világtörténelmen, feltárjuk azt, hogy a magatartási tényezők összességében miként idézték elő a nemzetek közötti egyensúlyhiányt. A történelem ilyen jellegű megközelítése nem teljesen új, és a módszerei sem fejlődtek ki teljesen, ám mi úgy véljük, hogy a társadalmi tényezők számbavétele legalább annyira fontos, mint a puszta hatalmi mátrixok alkalmazása.”

A szerzőkről, csak dióhéjban. Glenn Hubbardról, a Columbia Egyetem honlapján hosszan sorolt fontos pozícióiból: 2004 óta a Graduate School of Business dékánja, 1994 óta annak gazdasági és pénzügyi professzora, 2007-től a FED New York gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 1999-2004 az Egyetem Entrepreneurship Program-jának társigazgatója, 2004-2006 a Congressional Budget Office gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 2001-2003 az Elnök Gazdasági Tanácsadó Tanácsának elnöke, 2001-2003 a Fehér Ház Nemzeti Gazdasági Tanácsának és Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja, 2001-2003 az OECD Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke. Kitüntetéseinek igen tekintélyes listájáról itt nem idézünk.

Tim Kane a Stanford Egyetem Hoover Intézetének (Institution) közgazdász-kutatója. Az Egyetem honlapja kiemeli, hogy kétszer szolgált a Kongresszus Egyesített Gazdasági Bizottsága vezető közgazdászaként. Tudományos publikációi felölelik a startup cégek révén történő munkahelyteremtés, a gazdasági növekedés, az USA politikájának, külügyeinek és nemzetbiztonságának kérdéseit.

Új módszer a gazdasági hatalom mérésére

„Mihelyt a közgazdaságtan szemüvegén keresztül tekintünk a történelemre, soha többé nem nézhetünk hátra. A történelem sokkal több lesz, mint személyiségek drámája, s politikai döntések olyan meglepő ritmusát tárja elénk, amelyek visszatekintve irracionálisnak tűnnek. E könyv egyik témája az, hogy a politikai intézmények gyakran túlságosan lassan idomulnak a változó gazdasági realitáshoz. A mi könyvünk annyiban jelent pluszt, hogy új módszert kínál a gazdasági hatalomnak a mérésére, amit olyan sűrűn használunk a napi érintkezésben, de soha nem határozták meg világosan, hogy mi is az. Megvizsgáljuk, hogy egykor életerős társadalmak miként válnak politikailag és gazdaságilag pangóvá – s nem inkább azt, hogy egyáltalán miként növekednek. A kötet nagy része a hatalmi, mindenekelőtt a nagyhatalmi gazdasági egyensúlytalanságot tárgyalja.”

A vizsgálódás alaptétele „Birodalmak és nemzetek gyakran úgy veszítik el az egyensúlyukat, hogy közben nem értik meg a háttérben mozgásban lévő tektonikus gazdasági erőket. Másfelől, uralkodók időnként képtelenek alkalmazkodni még úgy is, hogy megértik ezeket az erőket – e tekintetben kísérteties és lenyűgöző párhuzamot mutatnak napjaink nagyhatalmaival.” „A nyugati demokráciákra jellemző stagnálás első pillantásra határozottan különbözik a történelem birodalmainak az összeomlásától. A Kr. u. 13-ban létezett Róma és a 2013-as Amerika összehasonlítása érdekes, de nem kell túlságosan komolyan venni. Róma végül is birodalom volt. A történelmet mi úgy értelmezzük, hogy a "modernnek az [ókoritól való]" eltérésébe vetett túlzott magabiztosság mindössze egy újabb közös tünet. A nagyhatalmak hanyatlása majdnem mindig egy adott séma alapján történik: a stagnálás belső természetének tagadása, a hatalom központosítása, valamint a jövő "feláldozása" a jelenben folytatott túlzott költekezéssel.”

Ennek megfelelően, a vizsgálódásaikat és elemzéseiket a szerzők a jelenben indítják – elvégre arról áll rendelkezésre a legtöbb és legkönnyebben hozzáférhető adat, és természetesen a felismeréseiknek és a következtetéseiknek is a jelenben kell hasznosulniuk. Dolgozatukat ilyen ajánlásokkal is zárják. Mondandójuknak van egy igen karakteres, hazai fogyasztásra szánt ága, amely kristálytisztán megjelenik e tételükben: „Ha Amerika globális gazdasági hatalma véget ér, akkor minden valószínűség szerint a fiskális egyensúly elvesztése miatt fogja követni a történelem nagyhatalmai által kikövezett utat. Azok a roppanások, amiket hallunk – a Moody’s hitelminősítő enyhe figyelmeztetése, vagy az adósságplafon körüli elkeseredett politikai küzdelmek –, megerősítik, hogy Amerikára nézve az egyetlen egzisztenciális fenyegetést maga Amerika jelenti.”

Értékrend kérdése is Tudjuk, hogy a makrogazdaságtanban elmélet-rendszerek, iskolák vetélkednek, és egyikük igazát sem lehet a természettudományokban bevett, egzakt eredményeket adó vizsgálati módszerekkel bizonyítani. A makrogazdasági ítéletek nagy részét viszont többé-kevésbé befolyásolhatja, hogy mely elmélet-rendszer értékrendje alapján hozzák meg azokat. A szerzők a mai Kínáról, annak növekedési prognózisáról írják, hogy „a gazdasági fundamentalizmusa számos megfigyelőt irritálhat.”, ami nyilvánvalóan szembeállítás a nyugati típusú, liberális piacgazdasággal. Az értékrend-alapú megítélés másutt is megjelenik a könyvükben.

Tükör által? A meglehetősen sommás ítéletalkotás példáját adják Japán tekintetében is. (Emlékezhetünk, Japán erőteljes gazdasági felemelkedését akkoriban a menedzsment-tudományban sokan a speciális gazdaságszervezési modelljüknek tulajdonították, amelynek lényeges elemeit a kormányzat és a cégek együttműködése, továbbá a keirecu cégszervezetek adták.) „ Amint Oroszország elvesztette a hatalmát, Japán vált helyette Amerika mumusává. Az Egyesült Államok 1970 és 1990 között gyakorlatilag mindegyik fejlett iparágban, beleértve a gépkocsigyártást is, kereskedelmi deficitet halmozott fel Japánnal szemben. (…) Akárcsak manapság, akkoriban is tudósok és hírmagyarázók hada figyelmeztetett Amerika viszonylagos hanyatlására ezzel a felemelkedő szuperhatalommal szemben. A bírálatuk nem csupán az amerikai teljesítményt kicsinyelte le Japánhoz viszonyítva, de meg is kérdőjelezte a kapitalista rendszer alapfeltevéseit. (…) Az amerikai hanyatlást hirdetők újfent tévedtek, és az alternatív modell erényei hátrányoknak bizonyultak. A keirecu hálózatok, amiket manapság a "haverszellem" (cronyism) egyik eufemizmusának tartunk, rossz adósságokat halmoztak fel zombicégekben.” Jó kérdés, hogy milyen általános érvényű értékrend alapján ítélik el így a keirecukat – lásd „tartunk” –, és vajon Japán számos problémája, amelyek a gazdasági nehézségeit okozták, mennyiben tulajdonítható egyértelműen a gazdasági modell következményének.

A vizsgálódás módszeréről „A modern hatalmi viszonyok irányultságának alapos átgondolása mélyebb vizsgálatot igényel, mint amilyen mélyre a legtöbb népszerű munka merészkedett, mégpedig két módon. Az egyik, hogy távolabbra kell visszanyúlnunk az időben. A nagyhatalmak, különösen a hegemonisztikus hatalmak tapasztalatai már elegendő nagyságú mintát szolgáltatnak, s történelmileg a lehető legszélesebben kell megragadni őket. Másodszor, mélyebb elemzés alá kell vetni a gazdasági hatalom felfogását és mérését. Tetszik vagy sem, ebben a történetben a közgazdászok a főszereplők. (Kiemelés a szerzőktől – OP)

A gyakorlati következtetések kvintesszenciája „Az elszabadult költségvetési hiányok nem számszaki problémát jelentenek. Ez egyfajta folyamatbeli, alapvetően politikai probléma. Az amerikai szövetségi költségvetés rendbetételére kigondolt számos terv működne technikai értelemben, ám egyiket sem lehet átültetni a gyakorlatba. A politikai intézményeink nem tudnak velük mit kezdeni.” (Magától értetődik, hogy ezt nem USA-specifikus problémaként mutatják be – országuk csupán jellemző példa, amelynek ebbéli jelentőségét növeli, hogy még a legerősebb sem képes átugrani ebben a saját árnyékát. – OP) (…) Az intézmények azok a "játékszabályok", amelyek megszabják általában a magatartásunkat. Az alapvetőbb intézmények politikaiak, mint például a "fékek és ellensúlyok" elve a törvények érvényre juttatását végző kormányzati végrehajtó szervek és a törvényhozók között.” (Igen, olykor felbukkan némi kuszaság a megfogalmazásokban, s néha a mondatok sem egészen kristálytiszták. – OP)

Rablók és pandúrok a szabályozásban „Időnként olyan magatartással kerülünk szembe, amelyet a meglévő szabályok nem tartanak kellőképpen kordában. A szabályok efféle "rugalmas" értelmezését általában új szabályok hatályba helyezésével lehet megszüntetni.” A szerzők itt példaként az amerikai futballban és kosárlabdában alkalmazott szabályozás alakulását hozzák fel, majd „Ugyanezt a magatartás–szabály–magatartás körtáncot járják a nemzetek és a gazdaságok is. A közgazdaság és a politika közötti interakciót a "próba-hiba" (trial and error, magyarán iteráció – OP) történetének is fel lehet fogni, amelyben a kormányzat versenyt fut az idővel, hogy megtalálja a törvények és magatartások között azt a megfelelő egyensúlyt, ami maximális prosperitást eredményez minimális instabilitás mellett. Sajnos előfordul, hogy az új magatartások következményeit (infláció, például a pénzrontáson keresztül) csak akkor kezdik megérteni, amikor már túl késő.”

Kufárok vagyunk mindahányan „Az amerikai elnökök és a törvényhozók gyakran meg tudják különböztetni a jó politikát a rossztól, ám az ösztönzőt a rövid távon bekövetkező újraválasztás jelenti, nem pedig a hosszú távú országos fejlődés; ez a képviseleti demokráciák egyik sajátos problémája. (…) A döntés lehet irracionális gazdaságilag, miközben teljesen racionális politikailag.” „Ez a gazdasági-politikai feszültség egy demokráciában normális, s általában nem életveszélyes a gazdaságra nézve. Államférfiúi képességek egyébként is ellensúlyozni képesek az önző politikai döntéseket. (A mai idők egyik nagy paradoxona, hogy miközben hihetetlen mennyiségben termelünk mindent, a fogyasztási cikkektől és szolgáltatásoktól a politikusokig és egyéb közéleti szereplőkig, az államférfiak „termelése’ mindkét nemből drasztikusan visszaesett. Maximális jóindulattal ez úgy is magyarázható, hogy ha a politikus igazi államférfiúként hosszú távú programokat akar a hazája üdvére megvalósítani, ennek abszolút előfeltétele, hogy mindig megnyerje a következő választást is. Ha bukik, vele bukhat mindaz, amivel a közjót gyarapítani akarja – így a jó ügy érdekében is rákényszerül a kompromisszumokra. Egyes cinikusok szerint az USA elnökei az első ciklusukban az újraválasztásért dolgoznak, a másodikban már inkább az ország javáért - bár még ekkor is megmarad a felelősségük, hogy biztosítsák pártjuk győzelmét a következő választásokon. – OP) Még amikor a politika felülírja a jó politikai döntéseket, a nemzetközi verseny a jó irányba billenti az egyensúlyt. (Melyik ország teszi a legkönnyebbé egy új vállalkozás beindítását a legrövidebb idő alatt és a legkevesebb papírmunkával? Melyik ország fogadja be az újító és vállalkozó szellemű bevándorlókat?)” (Itt már valamelyest tetten érhető a politikai értékválasztás, a kötődés bizonyos gazdaságpolitikai irányzathoz. – OP)

A jogosultságok csapdája „Valami azonban a modern jóléti államban, az ún. jogosultsági államban, megrontotta a jó közgazdaság és a rossz politika közötti egyensúlyt. Az utóbbi évtizedekben a modern nemzetek olyan újfajta magatartást vettek fel, amit sem a bölcs vezetés, sem a nemzetközi verseny nem tud kordában tartani. A tünete majdnem mindegyik fejlett ipari államban a költségvetési egyensúly növekvő hiánya, ami azt jelenti, hogy az éves költségvetési hiányok óriási adóssággá halmozódnak.” „A jogosultság olyan jellegű kormányzati kiadást jelent, amire minden állampolgár jogosult a körülményektől függően, ellentétben a diszkrecionális kiadásokkal, amelyeket könnyebben lehet csökkenteni (mint például a védelemre, a gyorsforgalmi utakra vagy az űrkutatásra szánt összegeket)”. (Valaha ezt jóléti államnak nevezték, megteremtésében és működtetésében jelentős szerepe volt a világrendek közötti versenynek, a szovjet ideológiai és politikai terjeszkedés visszaverésének. A nyolcvanas években kezdődött a kényszerű szűkítése, mert a finanszírozása mind problémásabbá vált. Meghatározó tény ebben, és ez fontos része a szerzők gondolatmenetének is, hogy a juttatásokat szinte lehetetlen erős politikai következmények nélkül visszavenni, vagy akárcsak csökkenteni. A jövedelmeknél ennek ’puha’ eszköze az infláció. – OP) „A hivatalos adatok szerint 1943-ban és 1944-ben kétszer akkora szövetségi támogatás jutott a fizikai erőforrásokra (energia és szállítás), mint emberi erőforrásokra (oktatás, egészségügy, jóléti kiadások, valamint az összes jogosultsági program), azaz 2:1 arány állt fent. Az arány 1970-ben megfordult, és 1:5-höz lett belőle, ami 2000-ben tovább változott 1:15-re, 2010-ben pedig már 1:27-nél voltunk. Könnyű elképzelni, hogy ez az arány hogyan fogja kiszorítani az infrastrukturális beruházásokat.”

A pontos diagnózis a demokrácia-paradoxon „Balszerencsére, a gazdaság nem tud a jogosultsági probléma elé kerülni a gazdaság gyorsabb fejlődésével. (…) Ha egyszer ilyen könnyű visszakeresni a politikai eredetét annak a költségvetési dilemmának, amibe az Egyesült Államok kormányozta magát, akkor nyilván a megoldásra is minden nehézség nélkül rá lehetne mutatni, vagy mégsem? Az adósságválság tünetei és még közvetlen okai is jól ismertek majdnem mindegyik nyugati ország előtt, ám a megoldások ennek ellenére nehezen azonosíthatók. Szinte teljesen felesleges megoldási javaslatokat megfogalmazni a [jogosultsági] programok rendbetételére, vagy ami még ennél is rosszabb, azok mindössze ürügyül szolgálnak a semmittevésre. A politikai struktúra teszi lehetővé és védelmezi azt a jogosultsági buborékot, amelyet meg kellene reformálni. A politikai játszma szabályait kellene megváltoztatni.”

Egy a modell, egy a mérce „A történelem narratívája minden ország esetében hozzá van kötve a gazdasági erőkhöz. Nem létezik a francia fizikától különböző német fizika, mint ahogy nincs olyan kínai gazdasági rendszer sem, amely az ország felemelkedését alapvetően mássá tenné, mint például Oroszoszágé vagy Japáné.” (Kiemelés tőlem. Az érdekes állítás folytatása pedig) „Egy gyorsan növekvő hatalmas és szegény ország hamarosan eléri a termelékenység határát. Ezért mi elutasítjuk azt a nézetet, hogy Amerikának sokat kell tanulnia egy másik, mumusként beállított felemelkedő óriástól, függetlenül attól, hogy mekkora a népessége és milyen gyorsan növekszik.” Ehhez kapcsolódóan némi további bíztatás belső használatra: „Amikor a világot ezeken a "gazdasági látcsöveken" (ökonometriai adatokon – OP) keresztül vesszük szemügyre, az Amerika ellenfeleiről szóló történetek máshogy néznek ki. Európa csak az árnyéka annak, aminek lennie kellene, és amit az apologétái állítanak. És miközben Kína növekedési üteme és a mérete általánosságban véve lenyűgöző, alacsony termelékenységi szintjei azt jelentik, hogy Peking összességében még mindig gyenge. Kétségtelenül nem ez lesz a helyzet harminc év múlva, de még ez sem indokolja azt a feltételezést, hogy Amerika hanyatlani fog. Kína GDP-je nagyobb lesz, de a növekedési rátája drámai módon csökkenni fog, így olyan hatalmi szintet ér el, ami feltehetően nem haladja majd meg Amerikáét. Ezekből a gazdasági hatalomról szóló szikár adatokból az a benyomásunk, hogy – ahogy korábban írtuk is – az Amerikára leselkedő legfőbb veszedelem maga Amerika.”

A vizsgálódás kulcsfontosságú tényezői „Azt szeretnénk, ha ez a könyv több lenne, mint a kudarcok felsorolása. A hosszú távon előadódó egyensúlyhiány számos esetén belül találhatunk példákat az egyensúlyra is, noha az esélyek ellene szóltak. Vezetők találtak módokat arra, hogy felülkerekedjenek az egyensúlyhiány mintáján. Róma például évszázadokig fennmaradt, bár ezekben az években óriási belső kihívásokkal és átalakulásokkal, elsősorban a caesari forradalommal kellett szembenéznie. Minden évtized, amelyben egy nagyhatalom fent tudja tartani az egyensúlyt, sikernek számít, mert a bukást elősegítő erők természetesek, erősek és állandók. A modern Svédország másfajta példát mutat: hogyan tud egy nemzet felülkerekedni a magatartásmintákon, és végrehajtani egy sikeres intézményi átalakítást. Mindezek fényében az alábbi kulcsfontosságú tényezőkre kell figyelnünk:

·      A korlátozott racionalitás azt jelenti, hogy a vezetőknek csak korlátozott lehetőségük van az ideális gazdaságpolitikák megválasztásában. A tudatlanság a legerősebb korlát, különösen azoknak a nemzeteknek, amelyek gazdasági válságokkal küzdöttek, mielőtt felfedezték a közgazdaság törvényeit. Továbbá, a vezetők nyilvános választásait korlátozzák a rendelkezésre álló jelöltek, valamint a politikájukat övező tudatlanság.

(A korlátozott racionalitáshoz: „A Herbert Simon által 1955-ben kifejlesztett elmélet, a korlátozott racionalitás elmélete úgy tartja, hogy az emberek korlátozott mértékben rendelkeznek kézzel nem megfogható, immateriális erőforrásokkal is, mint az idő, az információ és a szellemi tőke. (…) A viselkedési közgazdaságtan szemszögéből nézve az emberek boldogan megelégszenek azzal, ami jó, s nem szükségszerűen ragaszkodnak ahhoz, ami a legjobb.” Megkockáztatjuk: az emberek valójában azzal elégszenek meg jobbnak ígérkező híján, ami a választékból még a legjobbnak vagy a legkevésbé rossznak mutatkozik. A szerzők két érdekes példát hoznak a modern politikából. „A behatárolt racionalitás új jelentőséget nyer, amikor a szavazók, politikusok és általában a nemzet szemszögéből vizsgáljuk. Amikor egy törvényhozótól elvárják, hogy szó szerint több száz ügy élére álljon, összecsapnak a hullámok a feje fölött, de valami teljesen más is korlátozza. Mit optimalizál a törvényhozó? Nagy az esélye annak, hogy a legtöbb törvényhozó számára a cél nem a gazdasági növekedés maximalizálása hosszú távon, hanem az újraválasztásának maximalizálása rövid távon.” És „Számos állampolgár jut arra a sajnálatos, de elméletileg észszerű döntésre, hogy csupán felületes érdeklődést árul el a politika iránt. Ez az úgynevezett politikai információs probléma a politikai heurisztika egy másik rétegéhez vezet: a brandek, lózungok válnak fontos eszközökké korlátozott szellemi kapacitásunk igényeinek kielégítésében, s beérjük a politikai pártok által sugallt leegyszerűsített értelmezési keretekkel.” – OP)

·      A nemzeti identitás erős kulturális, politikai és gazdasági intézményeket eredményez, amelyek lényegesek a növekedéshez és a hatalomhoz; ugyanakkor ez az erő magában foglalja a konzervativizmust is a strukturális változással szembeni ellenállás értelmében. A politikai identitás kulcsfontosságú tényező a polarizálódásban és a patthelyzetben. (A nemzeti identitás törvényszerű azonosítása a konzervativizmussal - ez is választott értékrend kérdése. – OP)

·      A veszteségkerüléssel vezetők ritkán újítanak, mivel félnek attól, hogy elveszítik a státuszukat mint vezetők. Egy dinamikus világban a gazdasági változás gyakran gyorsabban történik meg, mint a politikai változás, de a veszteségkerülés a vezető gazdaságokat eltántorítja a reformtól.

(Ide kívánkozik a klasszikus Machiavelli idézet: “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Napoleon ezekhez a következő, meglehetősen hetyke megjegyzéseket fűzte. Az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”; a langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...” Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a Császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid. – OP)

·      Az idő kiválasztása is számít. Még ha a tisztviselők tudatában is vannak a reform szükségességének, elhalasztják a szükséges változtatásokat másnapra vagy a következő évre. A szavazók is természetüknél fogva nem veszik figyelembe a jövőbeli nagyobb jólét értékét, és elkerülik azt, hogy fájdalmas döntéseket hozzanak ma.”

(Ha más szavakkal is, de olvashattuk: Az is rendszer belső logikájába tartozik, hogy a választott tisztviselő önérdeke felülírja a választók érdekeit, és lehetőleg nem kockáztatja az újraválasztását fájdalmas reformok megvalósításával, különösen, ha azok pozitív hozadéka majd csak a ciklus után jelentkezik. Az viszont erős kérdés, vajon a szavazók természete olyan, hogy jelent nem áldozzák fel a jövőbeli javulásért, vagy pedig a tapasztalataik vezetik őket kétkedésre az utóbbi megvalósulását illetően. A kampányígéretek fogadtatása terén olykor mintha igazolódna a cinikus tétel, miszerint a választópolgár emlékezete valamelyest rövidebb az aranyhalénál, a neki húsbavágó kérdések esetében azonban a legritkább esetben ilyen feledékeny, s annál is kevésbé optimista. S ha mindezeket figyelembe vesszük, és általános érvényűnek is tekinthető modellként visszagondolunk a jogosultsági állam vázolt problémahalmazára, elkerülhetetlenül jön a kérdés: a modern államban vajon nem sokkal inkább az a kivételes, ha egy kormányzat kivételesen erős kényszer nélkül is mer, és tud is a javulás érdekében fájdalmas reformokat bevezetni? Az persze már ismét értékválasztás kérdése, hogy mi tekintendő ebben javulásnak. – OP)

Hideg tárgyilagossággal „Amerika gazdasági zűrzavarának megszüntetése azzal kezdődik, hogy "nem képzelhetünk el egy jó kormányzatot". Ellenkezőleg, a történelem első tanulsága az, hogy a férfiak és nők kormányai nem olyan tiszta szívű vezetők gyülekezetei, akik az emberi gyarlóságok felett állnak. Maradéktalanul fel kell használnunk a rendelkezésünkre álló gazdasági eszközöket a Jonathan Rauch által "demoszklerózisnak" nevezett politikai paradoxon megoldására. Az államok a természetükből adódóan elsorvadnak, ahogy a berendezések is értéküket veszítik idővel. Állítsunk fel egy szabályt az emberi természet alantasabb ösztöneinek becsatornázására, és az emberi természet módot fog találni ezeknek a szabályoknak a megszegésére.”

Még egy kevés a könyv tartalmáról a szerzők összegzésével „ÚTITERV Mielőtt rátérnénk az esettanulmányokra, a következő két fejezet a nagyhatalmi hanyatlásról kialakított elméletünket írja le. A 2. fejezet a hatalom mérésének általunk bevezetett új megközelítését adja; szerintünk ez a megközelítés jobban segíti az eligazodást az erről a kérdésről szóló szakirodalom megszokott és homályos nyelvezeténél. Ahelyett, hogy mázsányi statisztikát hoznánk fel, egy olyan algoritmust mutatunk be, amely a gazdasági hatalmat nehéz, de érthető módon számítja ki. Épít a nemzeti hatalom gazdasági mérésének történelmére, amely a növekedés modern elméleteitől a gazdaság mérésének azon angliai úttörőiig terjed, akik egy egész évszázaddal Adam Smith korszakos műve, A nemzetek gazdagsága megjelenése előtt működtek. A 3. fejezet a hatalmat jellemző szikár adatokról áttér a viselkedési közgazdaságtan meglehetősen új területére. Az egyéni magatartásnak a türelemre és a veszteség elkerülésére vonatkozó elméleteit a kollektív nemzeti cselekvésre, valamint a szabályoknak a magatartásra gyakorolt legszélesebb értelemben vett hatására alkalmazzuk.

Az esettanulmányok kihívást jelentettek számunkra. Melyik nagyhatalmakat válasszuk ki egy olyan, gazdasági kihívásokat tárgyaló kötetben, mint a jelen könyv? Róma lényeges volt, és a 4. fejezet tárgya. A Ming-korabeli Kína ugyancsak fontos, s ha belemélyedünk Kína gazdasági történetébe, alkalmunk lesz néhány, az ösztönössel ellentétes olyan észrevételt tenni, amelyek még a legtájékozottabb olvasók kialakult véleményét is kétségbe vonja. Olyan esettanulmányokat akartunk választani, amelyek megkérdőjelezik még a mi elméletünket is, valamint olyanokat, amelyek kihagyhatatlanok. A birodalmi Spanyolország lenyűgöző. Egymást követő csődjei és az európai fennhatóság megszerzésére irányuló, kudarcot vallott erőfeszítései a militarista gondolkodás győzelmét testesítik meg afölött, hogy megelégedjen az egyszerű gazdagsággal. A legtöbb amerikai nem ismeri az oszmán Törökország történetét, de a 7. fejezet elképzelhetően több tanulságot tartalmaz Amerika számára, mint bármely más nagyhatalom. A 8. fejezetben leírjuk Japán fejlődési görbéjét az 1868-as Meidzsi-restaurációtól, ami lényeges annak a modellnek a megértésében, amelyet sok fejlődő ország követett azóta is. A 9. és 10. fejezet együtt tárgyalja Európát. A 9. fejezet Nagy-Britanniáról szól, amely véleményünk szerint soha nem hanyatlott, hanem ügyetlenül élt a lehetőségével, nem is egyszer, hanem kétszer. A 10. fejezet tárgyalja az eurózónát; itt beszélünk az intézmények minősége mérésének új tudományáról is. Az utolsó esettanulmányunk „kakukktojás”: Kalifornia állama. Egyszerre gazdagabb és erősebb (egy főre vetítve), mint az Egyesült Államok egészében véve; rendelkezik Amerika összes erősségével és gyengeségével, csak még fokozottabb mértékben – a polarizációval, a jogosultságokkal, az adóssággal. A Golden State nagyszerű példa.

Mind a hét esettanulmány tanulságait figyelembe vesszük, amikor az utolsó két fejezetben rátérünk Amerikára. A 12. fejezet elején áttekintjük a politika polarizálódását, s egyben sokkal mélyebbre ásunk a jogosultsági válság politikai gyökereinek feltárásához. Meglepődve tapasztaltuk, hogy véleményegyezés áll fenn azt illetően, hogy a politikai polarizációt csak akkor lehet orvosolni, ha korlátozzuk a szólásszabadságot. Az újságok szerkesztőségi cikkei – feltételezhetően a szólásszabadság legelkötelezettebb szószólói – a "kampánypénzek reformjának" az üzenetét szajkózzák, miközben látszólag nem vesznek tudomást arról az ellenőrzésről, amit egy ilyen reform a két politikai párt (azaz monopóliumok) kezébe játszik. A polarizáció mérhető jelenség, és még egy felületes tanulmány is kimutatja, hogy pontosan akkor vált a helyzet rosszabbá, amikor a bíróságok az 1970-es években korlátozták a politikai beszédhez való jogokat. Ez az időzítés egybeesik azzal az évvel, amelyet mi Amerika intézményi szinten bekövetkezett fordulópontjaként azonosítunk a nagyhatalmi hanyatlás irányába. Végül, a 13. fejezet megoldást ajánl Amerika intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a gondos tanulmányozáson alapuló megreformálására.”

Annyi bizonyos, hogy aki működőképes megoldást tud ajánlani „Amerika intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a gondos tanulmányozáson alapuló megreformálására”, az vitán felül megérdemli, hogy összetoljanak neki pár tucatot, az ilyen téren legrangosabb kitüntetésekből. E javaslat bemutatásával nem csillapítjuk a remélhetőleg felcsigázott érdeklődést, ezért csak a címszavakat idézzük. Már a fejezetcím is felettébb sokatmondó: Amerika kiigazítása. Benne pedig ϴ A nagyhatalmak történetének tanulságai – ennek beszédes belső címeiből: Semmi sem elkerülhetetlen; Az egzisztenciális fenyegetés belülről jön; A kormányok a legveszélyesebb "frakció"; Az "alulterjeszkedés" nagyobb veszély, mint a "túlterjeszkedés"ϴ Gazdasági egyensúly ϴ Az optimális gazdasági jövő ϴ A demokrácia védelme ϴ Reformodisszea (de vajon mivel csábít útközben Kirké, mivel marasztal Kalüpszó, és mivel vár a szivárvány túlsó végén Pénelopé – OP) ϴ A huszonnyolcadik alkotmánykiegészítés? – „Az Egyesült Államok számára a legígéretesebb költségvetési szabályokat az Alkotmányhoz csatolt egy vagy két kiegészítés jelenthetné. (…) Költségvetési kiegészítésekre valójában már több mint két évszázada születnek javaslatok.” ϴ Amerikai újjászületés

Fenntartás és bíztatás „A javaslataink, logikusan, nem fognak állandó védelmet jelenteni a nagyhatalmi átok ellen. Az emberi gyengeség örök. A valódi tanulság az, hogy a gazdasági virágzás mindig a politikai reformon fog nyugodni. Ahogy Thomas Jefferson megjegyezte: "A szabadság ára az örökös éberség."” És

„A történelem azt tanítja, hogy semmi sem tart örökké, ám a mi saját történelmünk azt tanítja, hogy az amerikai demokrácia erősebbnek bizonyult a kételkedők és a cinikusok összes aggodalmánál. Ez most is a felkelő nap.”

Fucskár Ágnes, Fucskár József Attila: Várak Magyarországon

Alexandra Kiadó 2015.
Dr Osman Péter ismertetése


A kitűnő pécsi fotósházaspár e kötete ezúttal is a történelmünk és a kultúránk olyan kincseit tárja elénk, amelyeket nagy kár lenne nem ismernünk. Az Alexandra ajánlójából idézve, „Ez a páratlan könyv több mint 220 káprázatos fotóval mutatja be Magyarország 70 legkülön-legesebb várát.” A belőle megismerhetőket is igen jól ragadja meg az ajánló: „Várkastélyok, püspökvárak, templomvárak: olyan épületek, melyek mindig megállásra és ámulatra késztetik szemlélőiket. Minden vár korlenyomat, hiszen az adott időszak ízlését, kultúráját, történelmi eseményeit tükrözi, ezért megismerésükkel nélkülözhetetlen tudásra tehetünk szert. Ugyanakkor minden vár utazás is, elvarázsol minket térben és időben, elfeledett történetekről mesél, tanít, szórakoztat és gyönyörködtet.” Vele így történelmi örökségünk egyik kincstárában nézelődhetünk. S méltán hozzátehető: a kötet megragadóan jó, a szerzőktől már megszokott kiemelkedő mesterségbeli tudással készült fényképeinek nagy része e "vártúrán" túlmenően elbűvölően hangulatos-szép tájképekként is gyönyörködtetnek.

Nemrég mutattuk be a szerzők két másik, hasonlóképp kitűnő albumát: Máramaros - Kalandozás egy vadregényesen zord vidéken (Alexandra Kiadó, 2015 – Hírlevél 2015/22. sz.) és Kárpátalja - Hegyek, erdők, vizek - egy csodálatos és sokszínű táj felfedezése (Alexandra Kiadó, 2015 – 2015/16. sz.). Ott mondtuk, és tökéletesen illik ide is: Fényképezni is, okosan‑‑emberségesen szólni is nagyon tud e két alkotó. Albumaik nagy részét – ezét is – felsőfokú dicséretet érdemlő fényképek teszik ki, s ezekkel és a kísérő szövegekkel mintaszerűen jó, nagyon kellemes útikönyvek. Érezhetően igen alaposan ismerik, amiről szólnak, és ugyanolyan kitűnően bánnak a szavakkal, mint a kamerával – életteli ismertetéseket adnak (amennyire a terjedelem engedi egy kötetben, ahol a képek a főszereplők), megidézve a helyszín szellemét, hangulatát. Sem a képeikben, sem a szövegeikben nem érzünk semmi mesterkéltet – tiszták, természetesek, tökéletesen szerethetőek. Ma nagy jelentőségű a brand (azaz márka) – joggal mondható jobbnál-jobb köteteik soráról, hogy a Fucskár a kiemelkedően jó táj- és néprajzi albumok megbízható brandja.

Sajátos innovációkat testesít meg a várépítészet. Az építészet fejlődése az igény-hajtotta innovációk láncolata: az embereknek szükségük volt a mind jobban védett terekre, majd szintúgy a közösségi lét épített színtereire, s ehhez minden lehetőt létrehoztak, amit a technika állása és annak fejlesztése engedett. Az ember azonban törzsi szerveződésű ragadozóként szocializálódott (s ennek következményei máig is kísérik). A letelepedett civilizációk megjelenésétől kezdődően új innovációs kényszert hozott egyrészt a verseny az ostromtechnikák és az erődítmények – várak, vártemplomok, várkastélyok is – ellenállóképessége között, másrészt az igény a hatalom nagyságának építészeti eszközökkel történő kimutatására. Ennek eredményeit testesítik meg az itt látható építmények is.

Ilyen áttekintést kínál a kitűnő pécsi fotósházaspár e kötete, amelyben több mint 220, technikailag és művészileg egyaránt csúcsminőségű fényképpel „70 magyarországi várat, várkastélyt, püspökvárat és templomvárat” mutatnak be. Mesterien illusztrált, elegáns kiállítású köteteik erőssége, hogy egyaránt kiválóan kezelik a kamerát és a látnivalót ismertető, magyarázó, annak történelmi, kulturális és helytörténeti hátterét felvázoló leírásokat.

Albumuk elsősorban e honi építmények megismerésének kalauzaként szolgál. A kitűnő felvételek viszont az építészeti megoldásaikról is igen sokat elmondanak az érdeklődőnek.

Pico Iyer: A nyugalom művészete – Kalandozások egy helyben

HVG Könyvek, 2014, TED Books

Dr Osman Péter ismertetése

Az eredeti cím egyszerre jelenti a nyugalom gyakorlásának magasszintű képességét és művészetét – azt a tudást, hogyan érjük el, s tegyük tartósan meghatározóvá a lelkünkben annak termékeny békéjét. Csúcsra járatott világban minden bizonnyal ez az egyik legnehezebben elérhető állapot, amely lelki csodákkal ajándékozza meg az embert. Iyer e műve egyszerre önvallomás és riportkönyv erről.

Ő maga is nagyon a másik végletből indult. „Huszonkilenc évesen olyan életet éltem, amilyenről gyerekként álmodtam: iroda Manhattan belvárosában, lakás a Park Avenue-n; baráti viszony a kollégákkal, akiknél kívánni sem lehetne jobbat és érdekesebbet; és egy megunhatatlanul izgalmas munka: helyszíni tudósítás a Time magazinnak a világban zajló eseményekről. Hosszú nyaralásokon bejártam a Föld minden zugát, Balitól El Salvadorig.” Aztán utolérte a sikeresek gyakori létproblémája: „Hiába jutott izgalom minden napra, mélyen, legbelül valami azt súgta, hogy ebben a nagy rohanásban esélyem sincs meglátni, merre tartok, vagy elgondolkodni azon, hogy tényleg boldog vagyok-e. Valójában ez a megelégedettség utáni hajsza garantálta, hogy soha ne legyek elégedett.” Ezért a világjáró riporter, ismert útikönyv író célt váltott: nekiállt megismerni a nyugalom világát és művészetét. Ezekről a felfedezéseiről szól e műve.

„TED - gondolatok, amelyeket érdemes terjeszteni.” (l. Gallo, Carmine: TED-előadások, Hírlevél 2015/19. sz.) TED Books: „Ahol a TED-előadások véget érnek, ott kezdődnek a könyvek. Elég rövidek ahhoz, hogy gyorsan információhoz juthass, viszont elég hosszúak is, hogy mélyebbre áshass egy-egy témában.” Mindazzal, amit itt kapunk, ez tökéletesen illik e könyvre. Az előadások pedig: http://www.ted.com/talks/pico_iyer_the_art_of_stillness és http://www.ted.com/talks/pico_iyer_where_is_home

Mondandójából álljon itt pár gondolat – adjanak azok képet e témájában hatalmas, méretében barátságosan kicsiny könyvről.

„Egy helyben maradni nem azt jelenti, hogy az ember hátat fordít a világnak. Inkább csak hátrál néhány lépést, hogy tisztábban lássa, és jobban szeresse.”

Nyugalmat tanulni elment egy bencés menedékházba: „A csend sokkal kifejezőbb volt, mint bármilyen szó. Szinte azonnal felismertem, hogy amint zavartalanul egy helyben maradtam, a világ felragyogott, én pedig boldog és önfeledt lehettem. (…) Hamarosan ez a rendszeres elcsendesülés lett a legnagyobb és legfontosabb luxus az életemben. Képtelen lettem volna végleg beköltözni a remetelakba – a letelepedés sosem ment nekem, és nem vagyok tagja semmilyen egyháznak –, de úgy éreztem, néhány nap néma csend új értékekkel és izgalmakkal ruházza fel hétköznapi életem minden egyéb összetevőjét. Az emberek, akikkel a menedékházban találkoztam – bankárok, tanárok, ingatlanértékesítők –, mind nagyjából ugyanazért voltak ott.”

Könyvében sokakat idéz a nyugalom művészetéről, az ikonikus énekes, életművész Leonard Cohennel kezdve, írót, misztikus szerzetest, egészen a Szilikon-völgy „Yogler”-programjáig, az Intel „csendes pihenő”-jéig, az amerikai veteránok rehabilitálásáig, s hogy „ma már az amerikai vállalatok egyharmadának van "stresszcsökkentő programja", és ez az arány napról napra nő.”

„Kezdem azt gondolni, hogy a sebesség korában nincs üdítőbb, mint a lassúság. A zavaró körülmények korában nincs nagyobb luxus, mint a koncentrált figyelem. Az állandó mozgás korában nincs fontosabb, mint a csendes üldögélés.

Elmehetnénk nyaralni három hónapra Párizsba, Hawaiira vagy New Orleansba, és biztosan irtó jól éreznénk magunkat, de ha hazatérve azt szeretnénk érezni, hogy újjászülettünk – hogy élünk, tele vagyunk új reménnyel és imádjuk az egész világot –, akkor szerintem legjobb, ha megkeressük azt a nyugodt és csendes helyet, ahonnan nem megyünk sehová.”

Hajdu Anita: Utamaro szépségei

Vince Kiadó, 2015


Dr Osman Péter ismertetése


A 2010-es karácsonyi könyvvásár egyik legnagyobb, legkülönlegesebb szenzációja volt a Vince gyönyörű albuma: Hirosige – Edo száz nevezetes látképe (Hírlevél 2010/23. sz.). Aki addig nem volt híve a klasszikus japán festészetnek, ennek hatására biztosan azzá vált. Hasonlóképp megragadó a Kölnben élő festőművésznő e gyönyörű kiállítású kötete, amelyben 50 akvarellje látható Utamaro fametszetei nyomán. Az akvarell légies szépsége még tüneményesebbé teszi – és a mai ízléshez is közelebb hozza – a japán művészet e csodáit. A képekhez a szerző azok mondandójának és hangulatának megértését segítő, igen jó, apró magyarázatokat fűz.


Kitagava Utamaro (1753?-1806) a japán fametszés és festészet „lebegő világ” stílusának egyik legelismertebb mestere volt. Hajdu Anita igen tartalmas és érdekes bevezetőjéből idézve: „A tizennyolcadik század a japán fametszőkultúra fénykora. Vége felé a fametszés technikája már rendkívül kifinomult, különösen a többszínű nyomás tökéletesítésének köszönhetően. Az erősödő városi  polgárság körében megnőtt az érdeklődés az aránylag olcsó, könnyen  hozzáférhető nyomatok iránt, annál is inkább, mivel ezek főleg a "lebegő világ" híres színészeit és hírhedt szépségeit örökítették meg. Az igénnyel ugrásszerűen megnőtt a kiadók száma; az ő feladatkörükbe tartozott a művészek alkalmazása, továbbá a nyomatok kiviteleztetése, forgalmazása. (Hittük volna, hogy az internet előtti modern viszonyokhoz képest is ilyen fejlett volt ez az iparág az évszázadokkal korábbi japánban? – OP) Az egyik legnevesebb kiadó foglalkoztatta vezető művészként több évig Utamarót is, akinek tehetsége már kora gyermekkorában megnyilvánult. Pályafutását színdarabok címlapjának tervezésével (az ő idejében lett a kabuki színház igen népszerű), könyvillusztrációkkal, plakátok, művészi albumok készítésével kezdte, míg fokozatosan rá nem talált saját, jellegzetes műfajára: gyönyörű nők fél alakos ábrázolására. Ezzel új fejezet nyílt a japán fametszet tematikájában, mivel a korábbi erősen idealizált egészalakos ábrázolás nem nyújtott lehetőséget a modellek karakterének és kedélyállapotának kibontakoztatására – ezt csak Utamaro volt képes különleges bravúrral, néhány egyszerű vonal segítségével elérni. Az ő hölgyei boldogok, szomorúak, cinikusak, intrikusak, pajkosak, finomkodók, aggályosak, fennhéjázok. Metszetein megtalálható a lelki rezzenések és kedélyállapotok széles skálája. Ezeket esetenként sorozatban is megjelenítette; legismertebbek a "12 óra a Vigalmi Negyedben", " Tanulmányok a Női Fiziognómiáról", "Gyűjtemény a Legismertebb Szépségekről".”

Az itt sorakozó karakterekről: „Utamaro Edóban, Japán akkori fővárosában, az ottani vigalmi negyed közelében élt, valószínű, hogy képeinek nőalakjai is javarészt onnan származnak. Néhány metszetének címe is az ott élő híres szépségek nevét viseli. Azonban nem csak az említett hölgyeket választotta modellként; találunk nála számos ábrázolást egyszerű dolgozó nőkről is; a nagymosást végző lánykát, a krumplit pucoló konyhalányt, a fodrásznőt, a parasztasszonyt, sőt a legalacsonyabb rangú utcalányt is érdemesnek találta a megörökítésre, nem egyszer természetes környezetükben, így a képek az utókor számára kordokumentumként is értékesek. Számos metszetben örökítette meg az anya, és gyermeke közötti viszonyt is - ezekből az ábrázolásokból végtelen gyöngédség árad. Nem hallgathatjuk el szemérmesen az ún. sunga képeket, amik a fametszetek  nem kis hányadát képezik. Ebben a műfajban leghíresebb a "Párna- könyv" című albuma. A korszellemnek megfelelően a nemi aktus többé-kevésbé kendőzetlen ábrázolásáról van szó, ami az ő idejében rend- kívül népszerű volt. Ezeknek egy szelídebb változatát e kötetben is megtalálja az olvasó.”

Henry Kissinger: Kínáról

Antall József Tudásközpont, 2014
Dr Osman Péter ismertetése

Nagyon sűrű könyv - minden mondata számít. Nem lehet felületesen olvasni anélkül, hogy a történeti leírások és Kissinger mesteri elemzései és értékelései jelentős hányadát elveszítenénk. És minden mondata megéri a figyelmet, a gondolkodást.

A tényirodalom legjobb darabjai fényesen igazolják a régi tételt, hogy a valóság messze izgalmasabb tud lenni minden kitalált műnél, és sokkal sokkal tanulságosabb is. Még izgalmasabb, ha abból, amit mond, a jövő is meglehetősen közvetlenül következik. Ez azonban csak akkor érvényesül, ha ezt mesterien tárják elénk. A történelem és a geopolitikai játszmák iránt érdeklődő, intellektuálisan erősen igényes olvasók számára Kissinger e kötete minden bizonnyal a műfaj egyik legjobb könyve. Különlegessé teszi szerzőjének kivételes rálátást biztosító korábbi pozíciója, hiszen Kissinger sokáig nem is csak a legmagasabb szinten látta az USA külpolitikáját - és ennek kapcsán a geopolitika szereplőit, köztük Kínát, annak mindenkori szövetségeseit és ellenfeleit -, hanem aktívan formálta is azt. Ez képessé tette, hogy minden ízében, részletében, s még a hangulati elemeiben is átérezze, és így értékelje Kínának és vezetőinek helyzetét, pályafutását, az eléjük tornyosuló külső és a belső kihívásokat, s mindazt, aminek egy többé-kevésbé jó kivonatolása utóbb történelemként kerül a tankönyvekbe. A főszereplők egyikének beszámolója továbbá olyat is tud, amire más legfeljebb csak másodkézből képes: személyes részletekkel is élővé tenni az elmondottakat, például így éreztetni a tárgyalások hangulatát. Különösen sokat ad ez olyankor, midőn az elbeszélt történések szereplőiről már él bennünk többé-kevésbé határozott kép, és ehhez képest kapunk azt jelentősen kiegészítő és/vagy árnyaló többletet. Az újkori Kína ismerőin túl kevesen lehetnek, akiket nem lep meg például az igen árnyalt kép, amelyet Mao Ce-tungról fest, annak államférfiúi összehasonlítása Hruscsovval, vagy épp a szerző értékelése a mára bizonnyal elfeledett Csou En-lajról, s a félmúltba halványuló Teng Hsziao-pingről. S csak az államhatalom, a birodalom működtetésének legrejtettebb mechanizmusát és gondolkodásmódját a saját gyakorlatából, a közvetlen tapasztalataiból jól ismerő tud olyan, a lényeget láttató áttekintést adni, amilyet itt tőle Kína sok évszázados birodalmi történelméről, főnix-madári feltámadásairól kapunk.

E könyv nem csak a szó átvitt értelmében óriási olvasmány, hanem a fizikai terjedelmében is hatalmas. A jegyzetek és az index nélkül is majd 600 oldal, amelyek mindegyikét odaadó figyelemmel érdemes olvasni. Tartalma viszont annyira lebilincselő, hogy aktív pihenésre is van olyan jó, mint a political fiction műfajának legjobbjai.

Végtelen nyugalommal, türelemmel, kitartással – ez Kína időtlen stratégiája, ami behozhatatlan előnyt biztosít neki hosszabb távon minden ellenféllel, versenytárssal szemben, amely erre kevésbé képes. Akkor is őrzi pozícióját, amikor a másikat már szétrázták a forgószelek. „Kitartóan ápold kertecskédet, s előbb-utóbb látni fogod, amint ellenséged holttestét viszik az utcán.” – tartja a kínai mondás. Íme a példák gazdag tárházából Mao egy kijelentése, a második tajvani válság lezárása után arról, hogy – Kissinger szavaival – elérte a céljait: „Végigharcoltuk ezt a kampányt, ami arra késztette az Egyesült Államokat, hogy hajlandók legyenek tárgyalni. Az Egyesült Államok kinyitotta a kaput. A helyzet a jelek szerint nem kedvez nekik, s éjjel-nappal idegesek lesznek, ha nem tárgyalnak most velünk. Oké, akkor tárgyaljunk. Az általános helyzet szempontjából jobb, ha tárgyalások útján, békés úton rendezzük a vitákat az Egyesült Államokkal, mert mi mindannyian békeszerető emberek vagyunk.” És Kissingert idézve: „A kínai vezetők által rendszeresen felhozott kulturális sajátosság a történelmi perspektíva – annak a képessége, sőt szükségessége, hogy a nyugatétól eltérő időkategóriákban gondolkozzanak. Bármit is valósít meg egy kínai vezető, az a társadalmának történelméből arányaiban mindig rövidebb időkeretet ölel fel, mint a világon bármely más vezető esetében. A kínai múlt terjedelme lehetőséget ad a kínai vezetőknek arra, hogy szinte időtlen történelmükkel bizonyos fajta szerénységre kényszerítsék a tárgyalópartnereiket (még akkor is, ha amit történelemként emlegetnek, az alkalmanként nem több metaforikus értelmezésnél). A külföldi partnerrel éreztetni tudják, hogy a természeti szükségszerűség útjában áll, és az, amit tesz, az a kínai történelem végtelen folyamában mindössze egy mellékesen megemlített kitérő lesz.”

Részlet Kissinger előszavából, amely egyaránt jellemzi a könyv tartalmát és a szerző hozzáállását:

„Közel negyven évvel ezelőtt Richard Nixon elnök abban a megtiszteltetésben részesített, hogy elküldött Pekingbe kapcsolatot létesíteni egy Ázsia történelmében központi szerepet játszó állammal, amellyel Amerikának már több mint húsz éve nem volt magas szintű érintkezése. (…) Az azóta eltelt időben ötvennél is többször jártam Kínában. Mint olyan sok látogató az évszázadok alatt, én is a kínai nép kitartása, kifinomultsága, családszeretete és kultúrája iránti csodálattal eltöltve jöttem el onnan. Ugyanakkor egész életemben a béke megteremtésének gondolata foglalkoztatott – elsősorban amerikai szempontból. Abban a szerencsében volt részem, hogy vezető tisztviselőként, üzenetek közvetítőjeként és tudósként egyidejűleg ismerhettem meg Kínát mindkét megközelítésből.

Ez a könyv kísérletet tesz arra, hogy részben a kínai vezetőkkel való beszélgetéseimre alapozva megmagyarázza azt a szemléletet, ahogy a kínaiak gondolkoznak a béke és háború, a nemzetközi rend kérdéseiről, valamint ennek viszonyát a pragmatikusabb, esetről esetre haladó amerikai megközelítéshez. (…) Nem mindig értek egyet a kínai látásmóddal, s némely olvasó is bizonyára így lesz ezzel. Szükségünk van azonban a megértésére, mivel Kína kiemelkedő szerepet fog játszani a huszonegyedik században kialakuló világban.”

Kissinger itt tudósnak mondja magát, s kétségtelen, hogy könyve tudományos alaposságú. Utal is rá, s főként érződik is, hogy igen alapos kutatással alapozták meg a benne előadottakat. A kifejezetten az ő különleges pozíciójának köszönhető anyagot így jellemzi: „A jelen kötet fókuszában a kínai és az amerikai vezetőknek a Kínai Népköztársaság 1949-ben történt megalapítása óta való érintkezése áll. Mind kormányon belül, mind azon kívül feljegyzéseket készítettem a kínai vezetők négy generációjával folytatott megbeszéléseimről, és ennek a könyvnek a megírásakor elsődleges forrásként ezekre támaszkodtam.” Emellett sok idézetet sorakoztat fel a főszereplők történelmi jelentőségű kijelentéseiből, és sokat megtudunk Kína egyedülállóan hosszú és sokszínű történelméről. Csupán egyetlen részlet az utóbbihoz: „Konfuciusznak a tanítványai által lejegyzett tanításai azonban fennmaradtak. Amikor a vérontás véget ért, és Kína ismét egyesült, a Han-dinasztia (Kr. e. 206 – Kr. u. 220) hivatalos állami filozófiaként a konfuciuszi elveket vette át. A konfuciuszi kánon, amit Konfuciusz mondásaiból és tudós kommentárokból készült későbbi könyvekből állítottak össze, az idők során Kína egyfajta bibliájává és egyben alkotmányává vált. Aki Kína császári adminisztrációjában kívánt dolgozni, annak számára elsődleges követelménnyé vált az ezekben a szövegekben való jártasság. Országos versenyeken dőlt el, hogy kik lehetnek a tudós hivatalnokok "papi rendjének" tagjai, s ezeknek az embereknek kellett a császár hatalmas birodalmában a harmóniát biztosítani.” Napjainkig nem sok további példa akad az egyetemes történelemben arra, hogy a kiváltságos hivatalnoki pozíciókat versenyvizsgákon kellett és lehetett is elnyerni, s ezek a vizsgák elvileg mindenki előtt nyitva álltak.

A történeten vezérfonalként húzódik végig, milyen nagy szerepet játszik a mindenkori kínai államvezetésben az évezredek óta finomított stratégiai- és állambölcselet alkalmazása, különösen Konfuciusz és Szun-ce tanaié. Kissinger ezeket Mao Ce-tung és utódai döntéseiben és manővereiben is számos ízben kimutatja. Hozzátesz ehhez még egy speciális elemet: a nyugati és a kínai stratégiai gondolkodás közötti alapvető különbség jellemzését, amelyet az utóbbi oldalán szintén ősi hagyományhoz, Kína legrégebbi, népszerű ősi játékának, a nálunk go néven wei qi-nek a gondolkodásmódjához vezet vissza. Ez a gondolkodásmód, amint Kissinger számos részletnél kifejti, uralta Mao és utódai geopolitikai stratégiáját is. A lényegét így összegzi a Kína egyedisége c. fejezetben: „A kínaiak a realpolitik agyafúrt művelői és a nyugat által előnyben részesített stratégiától és diplomáciától határozottan eltérő stratégiai doktrína hívei voltak. A kínai vezetőket eseménydús történelmük megtanította arra, hogy nem lehet minden problémát megoldani, és ha egyes események teljes megértésére túl nagy hangsúlyt helyeznek, akkor az felboríthatja az univerzum harmóniáját. A kínai államférfiak csak a legritkább esetben kockáztatták egyetlen mindent eldöntő összecsapással egy konfliktus kimenetelét, a stílusuknak jobban megfeleltek a bonyolult manőverek. Miközben a nyugati hagyomány a hősiesség hangsúlyozásával előnyben részesítette az erők döntő összecsapását, a kínai ideál a ravaszságot, a kerülő utak szerepét és a relatív előnyök türelmes halmozását hangsúlyozta. Az ellentétet jól megvilágítja a két civilizáció kedvelt táblás játékai közötti különbség. Kína legrégebbi, népszerű játéka a wei qi (nyugaton többnyire a japán változat nevét ismerik: go). A wei qi szó szerinti fordításban „az egymást körbekerítő kövek játéka”, a játék elve a stratégiai bekerítés. (…)  Ezzel szemben a sakk a totális győzelemről szól. A sakk a döntő csatáról szól, a wei qi az elhúzódó hadakozásról. A sakkjátékos totális győzelemre tör, a wei qi játékos viszonylagos előnyre kíván szert tenni.” Ha belegondolunk, hogy a geopolitikában a történelem tanúsága szerint nincs és soha nem is volt totális győzelem, megértjük a wei qi bölcsességét – ez a könyv pedig megmutatja, milyen mesterien alkalmazták a kínai vezetők a geopolitikai játszmáikban. S mellé kívánkozik egy további alapelv, amely szintúgy meghatározó jelentőséget kapott e történetben: „A nyugati stratégák az elveiket a csatákban elért győzelmekkel bizonyítják, Szun-ce viszont olyan győzelmekkel, amelyekben a csaták már korábban feleslegessé váltak.” Ezért kulcs a megértéshez, beleértve még Maót is: „Egyetlen másik országban sem lenne elképzelhető, hogy egy modern vezető bármilyen nagyobb szabású vállalkozáshoz ezeréves események stratégiai elveit elevenítse fel – egy ilyen vezető még csak azt sem várhatná el, hogy a kollégái megértsék az utalásai jelentőségét. Kína azonban egyedi. Egyetlen más ország sem dicsekedhet ilyen hosszú és folyamatos civilizációval, ilyen bensőséges kapcsolattal a régmúltja, illetve a stratégia és az államvezetés klasszikus elvei irányában.”

A tétről, a lehető legtömörebben: „Kína az első látogatásom óta gazdasági szuperhatalommá és a globális politikai rendet alakító egyik legjelentősebb tényezővé vált. Az Egyesült Államok győzött a hidegháborúban. A világbéke és a globális jólét keresésének középponti eleme lett a Kína és az Egyesült Államok közötti viszony.”

A szemben álló felek jellemzése: „Bonyolult út volt, mert mindkét társadalom meg van győződve arról, hogy egyedi értékeket képvisel. Amerika sajátossága a hittérítő jelleg. Úgy tartja, hogy az Egyesült Államoknak kötelessége az értékeit elterjeszteni szerte a világon. (Tiszta beszéd Amerikáról! – OP) Kína sajátossága a kulturális jelleg. Kína nem akar téríteni: nem állítja, hogy jelenlegi intézményeinek bármilyen relevanciája lenne Kínán kívül. Azonban a "középső birodalom" hagyományának örököseként formálisan is alárendelt fokozatokba sorolta az összes többi államot annak megfelelően, hogy azok mennyire közelítettek a kínai kulturális és politikai formákhoz. Más szóval, egyfajta kulturális egyetemesség határozza meg a kínai nézőpontot.”

A diplomácia művészetéhez: „Az amerikai és a kínai érdekek közötti egyensúly jól mutatja, hogy az ambivalencia időnként miért elengedhetetlenül fontos a diplomáciában. A normalizálásban foglaltak nagy részét egy sor kétértelműség tartotta fent negyven éven át. Ám ez nem mehet a végtelenségig. Bölcs vezetők szükségesek mindkét oldalon a folyamat előreviteléhez.”

Két karakteres vonás Kína portréjához: ϴ „Kína számos polgárháborún, interregnumon és kaotikus korszakon ment keresztül. A kínai állam minden egyes összeomlás után szinte örökkévaló természeti törvényként újrateremtette magát.” (S amint Kissinger szavaiból is kibontakozik, Kínát ez az ereje segítette akkor is, amikor a 20. század viszontagságai, legutóbb a kulturális forradalom teremtette romokból ismét felemelkedett. – OP) „A kínai államférfiak az ország egész történelmében kiemelkedően ügyesen használták a kormányzás eszközeiként a vendéglátást, a rituálékat, valamint a gondosan ápolt személyes kapcsolatokat. Olyan diplomácia volt ez, amely jól illett Kína hagyományos biztonsági kihívásaihoz – egy letelepedett életmódot folytató agrárcivilizációhoz, amelyet olyan népek vettek körül, amelyek ha összefogtak volna, nagyobb katonai erőt képviseltek volna Kínáénál. Kína fennmaradt, sőt többnyire győzött is azzal, hogy a jutalmak és büntetések gondos kombinálását művészi fokra fejlesztette. Ebben az összefüggésben a vendéglátás a stratégia egyik elemévé válik.”

Mao merész politizálása és a kínai hagyomány: „Mao hitt az ideológiai és mindenek felett a lélektani tényezők objektív hatásában. A szuperhatalmakkal úgy viselkedett, mintha egyenrangú fél lenne, azok katonai képességei iránt közömbösséget tettetett. A kínai stratégiai hagyomány klasszikus történetei közül az egyik az "üres város" cselfogásról szól, és A három királyság románcában található meg.. Ebben egy parancsnok észreveszi, hogy az övénél sokkal erősebb hadsereg közeledik. Mivel az ellenállás biztos pusztulást ígér, míg a megadás a jövő fölötti ellenőrzés elvesztését jelentené, a parancsnok cselhez folyamodik. Kinyitja a város kapuit, odaül és elkezd lanton játszani a legnagyobb nyugalmat színlelve, míg mögötte a pánik vagy az aggodalom legkisebb jele nélkül az élet megy a maga kerékvágásában. A támadó hadsereg parancsnoka ezt a hidegvért rejtett tartalékok jelének tulajdonítja, megállítja az előrenyomulást és visszavonul. Maónak a nukleáris háborúval szemben színlelt közömbössége minden bizonnyal részben ebből a hagyományból eredt.” Tehát „Mao meríthetett a kínai államvezetés messzi időkbe nyúló azon hagyományából, hogy miként lehet hosszú távú célokat megvalósítani egy viszonylagosan gyenge pozícióból. A kínai államférfiak egyrészt olyan kapcsolatrendszerekbe fonták be a "barbárokat", amelyek féken tartották őket, másrészt diplomáciai mesterkedéssel gondosan fenntartották felsőbbrendűségük politikai fikcióját. Kína a Népköztársaság megszületésének pillanatától kezdve az objektív erejénél nagyobb szerepet játszott a világban. Nemzeti örökségének elszánt védelméből adódóan a Kínai Népköztársaság a két szuperhatalom között egyensúlyozni próbáló, újonnan függetlenné vált országok csoportjában, az "el nem kötelezettek" mozgalmában befolyásos szerepre tett szert. Kína olyan nagyhatalomként jelent meg, amellyel nem lehet tréfálni. Ugyanakkor újradefiniálta az identitását és diplomáciai kihívást intézett a nukleáris hatalmakhoz.” (Kiemelés tőlem – OP) S amin e könyv olvastán már cseppet sem lepődünk meg: „egy külpolitikai fordulóponton, 1969-ben a Mao által kijelölt négy marsall a stratégiai lehetőségek tárgyalásakor az ősellenség Amerikával való nyílt kapcsolat mellett szóló érvét az akkor Kínában tiltott A három királyság románcából vett idézettel támasztotta alá – biztosra véve azt, hogy Mao is olvasta a művet. A Kína ősi öröksége ellen folytatott legszélesebb körű kampány idején is Mao a külpolitikai doktrínáit mély tudást kívánó tradicionális kínai játékokból vett analógiák keretébe ágyazta.” Kissinger is többször utal rá, mennyire kedvelte és alkalmazta Mao a képletes beszédet, a filozofikus kijelentésekbe rejtett nagyon is gyakorlati jelentőségű kijelentéseket.

Akik még egyáltalán emlékszünk rá, Maóról talán leginkább az utolsó korszakában rá ragasztott negatívumok jutnak eszünkbe. Kissinger kifejezetten nagy államférfinek, zseniális stratégának, rendkívül ügyes tárgyalónak mutatja, aki szinte élete végéig kitűnően használta szarkasztikus humorát, s néha még öniróniát is megcsillantott. Íme, szavai a Nixonnal folytatott tárgyalásából: „Azt hiszem, általánosságban szólva, hogy a hozzám hasonló emberek hajlamosak nagyokat mondani. Például olyanokat, hogy "az egész világnak egyesülnie kell az imperializmus, a revizionizmus és az összes reakciós legyőzésére és a szocializmus megvalósítására." Mao harsányan felnevetett annak gondolatára, hogy bárki is komolyan vehetett egy olyan jelszót, ami évtizedekig minden nyilvános helyen felbukkant Kína egész területén. Egy jellegzetesen cinikus megjegyzéssel zárta a beszélgetést: Talán Ön személy szerint nem tartozik azok közé, akiket meg kell buktatni. Azt mondják, hogy ő (Dr. Kissinger) is azok között van, akiket nem kell megbuktatni. Ha mindnyájukat megbuktatnánk, barátok nélkül maradnánk.” Amint tudjuk, az intelligencia és a kíméletlenség nagyon is tudnak kéz a kézben járni és így uralkodni. Az ő példája is ezt mutatja.

Pályáját Kissinger ekként összegzi:

„Maónak a kínai emberekbe vetett hitéből és a hagyományok iránti megvetéséből összegyúrt ambivalens elegy tette lehetővé, hogy egy megdöbbentően óriási mutatványt vigyen végbe: egy gigantikus megrázkódtatást jelentő polgárháborúból éppen kiemelkedő és egy önmagát szétmarcangoló, elszegényedett társadalom hadat tudott viselni az Egyesült Államokkal és Indiával szemben; kihívást intézett a Szovjetunió ellen; helyreállította a kínai birodalom történelmileg szinte legnagyobb kiterjedésű területét magába foglaló államhatárokat.

Kína a következetes kommunista propagandája ellenére a hidegháború során képes volt a két nukleáris szuperhatalom által dominált világban gyakorlatilag egy geopolitikai "szabad vegyértékként" funkcionálni. Viszonylagos gyengesége ellenére teljesen független volt, és rendkívül befolyásos szerepet játszott. Kína ellenségből már-már az Egyesült Államok szövetségesévé vált, míg a Szovjetunióval szemben pontosan ellenkező pályát futott be – szövetségtől a konfrontációig. Talán még ennél is figyelemreméltóbb, hogy Kínának végül sikerült elszakadni a Szovjetuniótól és a "győztes" oldalon fejezte be a hidegháborút.

Ugyanakkor Mao az ősi rendszer alapjaiban való megváltoztatására irányuló minden erőfeszítése sem tudta megtörni a kínai élet örök ritmusát. Az utódai negyven évvel a halála után egy erőszakkal és drámai eseményekkel terhes utat követően ismételten konfuciusziként jellemzik a napjainkban egyre jobb módban élő társadalmat. 2011-ben egy Konfuciusz-szobor került a Tienanmen térre Mao mauzóleumától nem messze – Mao mellett ő az egyetlen személy, akit ez a megtiszteltetés ért. Kizárólag egy a kínaihoz hasonlóan kitartó és türelmes nép tudott egyesülve és dinamikusan kikerülni a történelem hullámvasútján tett utazásból.”

A beszélgetések leiratainál gyakran kísért az érzés, hogy Mao, kitűnően ismerve a nyugati gondolkodásmódot, szándékosan tett abban elfogadhatatlan állásfoglalásokat, s ezzel végső soron úgy játszott a nyugati partnereivel, mint macska az egérrel.

Rendkívül érdekes mindaz, amit Kissinger elmond, idéz arról, ahogy küzdött, taktikázott egymással és ugyanakkor a világgal szemben a két kimagasló – és kiemelkedően könyörtelen – államférfi, akikhez képest Machiavelli csak jámbor teoretikus volt: Sztálin és Mao.

„Mao Ce-tung első jelentős külpolitikai lépéseként 1949. december 16-án, alig két hónappal a Kínai Népköztársaság kikiáltása után Moszkvába utazott. (…) Sztálin megértette a Kínában bekövetkezett kommunista győzelem geopolitikai jelentőségét, a stratégiai célja pedig a következményeinek manipulálása, valamint az abból származó előnyök megszerzése volt. Feltehetően megérezte, hogy Maóban emberére talált. (…) A két elszánt machiavellista a barátság és az ideológiai azonosság ki nyilvánítása mellett a világban betöltött vezető szerepről és jelentős méretű területek ellenőrzéséről alkudozott. Sztálin volt az idősebb és egyelőre az erősebb. Mao a magabiztosabb – geopolitikai értelemben. Mindketten kiváló stratégák voltak, s ezért megértették, hogy az általuk formálisan kijelölt úton az érdekeik szinte biztosan összeütközésbe kerülnek majd egymással.” Hatalmas játszma kezdődött, amelyet azután szovjet részről egy másik bel- és geopolitikai intrikákban edzett vezér folytatott: Hruscsov, Mao pedig geopolitikája célkeresztjébe állította a szovjet fenyegetés kizárását.

A klasszikus mondást idézve: „Értem, értem, de fel nem foghatom!” Kissinger leírja Mao játszmáit, de van, amit talán csak kínai észjárással lehet felfogni. Íme: Csou En-laj-t idézi: „Véleménye szerint a második válság a Tajvani-szorosban annak demonstrálására szolgált, hogy az ideológiai ellentétek ellenére a két kínai fél képes hallgatólagos megállapodásokat kötni egymással még akkor is, amikor a szuperhatalmak egy nukleáris háborúról vitatkoznak. (…) Richard Nixon 1972-es pekingi látogatása során Zhou (Csou En-laj – OP) az alábbiakban összegezte Peking stratégiáját: "1958-ban Dulles akkori külügyminiszter figyelmeztette Chiang Kai-sheket, hogy adja fel Jinmen és Mazu szigeteit, hogy Tajvan teljesen elszakadjon a szárazföldtől. Chiang Kai-shek nem volt erre hajlandó. Mi azt tanácsoltuk neki, hogy ne vonuljon vissza a part menti szigetekről. Azt mondtuk neki, hogy akkor se vonuljon vissza, ha lőni fogjuk a szigeteket – a páratlan napokon lőni fogjuk őket, a párosokon nem, és az ünnepnapokon sem lőjük őket. Így megértették a szándékainkat és nem vonultak ki. Semmi máshoz nem kellett folyamodnunk és nem kellett más üzeneteket sem küldeni; a bombázás ezen módjából felfogták a szándékainkat."”

Mao, a stratéga: ϴ „A forradalom állandó küzdelmet jelent. Egy győzelem után azonnal újabb célt kell kitűznünk magunk elé. Így a párttagok és a tömegek örökké forradalmi lelkesedéssel lesznek eltelve önhittség helyett. Egyszerűen nem lesz idejük az önteltségre. Ha új terheket rakunk a vállukra, akkor teljesen el lesznek foglalva azzal, hogyan oldják meg a problémákat.” – Mao Ce-tung ϴ „Az instabilitás általános, objektív szabály. A ciklus, ami végtelen, az instabilitástól az egyensúly és aztán ismét az instabilitás felé halad. Mindegyik ciklus azonban a fejlődés egy magasabb szintjére visz bennünket. Az instabilitás normális és abszolút, míg a stabilitás átmeneti és viszonylagos.” – Mao Ce-tung ( S ha elvetjük az „instabilitás” negatív felhangját, látjuk, hogy ez a természet és az élet alapigazsága, a fejlődés alaptörvénye – a társadalomban is. – OP) ϴ „Mao sokat tanult a kínai történelemből, de ilyen nagymértékben egyetlen korábbi kínai vezető sem egyesítette a hagyományos elemeket az általa alkalmazott tekintélyelvűséggel és átfogó látásmóddal. A kihívásokkal szemben Mao kíméletlenséget tanúsított, amikor pedig a körülmények nem tették lehetővé az általa szívesen alkalmazott drasztikus lépéseket, akkor ügyes diplomáciához folyamodott.” (A nagy, cinikusan okos diktátorok sajátossága – az utolsó mondat Sztálinra is illik. – OP) ϴ „Amikor a prevencióról kialakított kínai felfogás összeütközik a nyugati értelmezésű elrettentéssel, akkor ördögi kör alakulhat ki: a Kínában védelmi jellegűnek felfogott lépéseket a külvilág agresszióként kezelheti; a nyugat elrettentést célzó akcióit pedig Kínában bekerítésként minősíthetik. (Kissinger kitűnően elmagyarázza: a kínai stratégiai felfogásban a bekerítés a legfőbb fenyegetés. – OP) Az Egyesült Államok és Kína többször is szembekerült ezzel a dilemmával a hidegháború alatt, sőt bizonyos szempontból mind a mai napig nem találták meg a megoldást, amellyel túlléphetnének ezen.” ϴ „A külpolitikában az államférfiak gyakran érdekegyeztetéssel próbálják elérni céljaikat. Mao politikája pontosan ennek az ellenkezőjén alapult. Megtanulta kiaknázni az egymással átfedésben lévő ellenségeskedéseket.” ϴ „A koreai háború befejezése után Mao egy éven belül katonai összeütközésbe keveredett Amerikával a Tajvani-szorosban kirobbant válság során. Ezzel egyidejűleg ideológiai téren konfrontálódott a Szovjetunióval. Elég magabiztos volt ahhoz, hogy párhuzamosan tegye meg ezeket a lépéseket, mert úgy számolt, hogy egyik szuperhatalom sem fogja megengedni azt, hogy a másik legyőzze Kínát. Mindez a Zhuge Liang-féle (181–234, kora legnagyobb stratégájaként tisztelik – OP) "üres város" cselfogásnak ragyogó alkalmazása volt, amely az anyagi gyengeséget lélektani előnnyé formálja.” (Kissinger számos helyütt megmutatja, a gyakran szélsőségesen brutális reformer Mao mennyit merített Kína hatalmas tudásvagyonából. – OP) ϴ "Amikor Mao valamilyen kihívással került szembe, akkor többnyire a legváratlanabb és legbonyolultabb utat választotta. Miközben John Dulles külügyminiszter Manilába repült a SEATO megalakítására, Mao figyelmeztetésként elrendelte Jinmen és Mazu nagyarányú bombázását, és azt akarta kipróbálni, hogy Washington milyen mértékben elkötelezett Ázsia multilaterális védelmére." ϴ Mao bejelenti a kínai vezetőknek az 1962-es India elleni háború megindítását: „Háborúztunk a jó öreg Chiang [Kai-shek] ellen. Háborút viseltünk Japán ellen, majd Amerika ellen. Egyiktől sem rettentünk vissza. És mindig győztünk. Most az indiaiak akarnak háborúzni velünk. Nem félünk most sem. Természetesen nem engedhetünk, mert mihelyt engedünk, akkor egy Fujian nagyságú területet adnánk fel a javukra. […] Mivel Nehrunak viszket a tenyere és hadakozni akar velünk, nem lenne barátságos lépés részünkről, ha nem harcolnánk vele. Az udvariasság szabályai is ezt követelik.” ϴ „Mao Par excellence hidegháborús harcos volt, az amerikai konzervatívok egyetértettek volna vele.”

Mao sajátos HR-politikája a vezető káderek tekintetében: „A jelek szerint Mao a száműzöttek közül sok emberre úgy tekintett, mint egyfajta stratégiai tartalékban lévő munkaerőre. Négy marsallt is visszahívott a száműzetésből, amikor szüksége volt tanácsra azt illetően, hogy Kínát miként pozícionálja az 1969-es nemzetközi válságban. Deng is hasonlóképpen tért vissza magas hivatalába. Amikor Mao elhatározta, hogy ejti Zhout, Deng volt a legjobb – talán az egyetlen – "stratégiai tartalék" az ország irányítására.”

A – Kissinger fejezetcímével – „kvázi szövetség”, a kínai-amerikai kapcsolat sajátos minőségéről: „Szövetségek mindig is léteztek, amióta a történelem feljegyzi a nemzetközi élet eseményeit. Számos ok miatt hozták létre őket: az egyes szövetségesek erejének egyesítésére; kölcsönös segítség kötelezettségének biztosítására; elrettentés céljából az adott pillanat diktálta taktikai megfontolásokon túlmenően. A kínai–amerikai kapcsolatok különlegessége abban rejlett, hogy a résztvevők formális kötelezettség nélkül kívánták koordinálni a lépéseiket. Egy ilyen megoldás beleillett a nemzetközi kapcsolatokról vallott kínai nézetek természetébe.”

Csou En-lajról (a továbbiakban: Zhou Enlai):„ A közéletben nagyjából eltöltött hatvan évem alatt nem találkoztam Zhou Enlai-nál lenyűgözőbb személyiséggel. Alacsony, elegáns, átható szemű és kifejező arcú ember volt, aki kivételes intelligenciával és a tárgyalópartnerének lélektana iránti ösztönös megérzéssel irányította a megbeszéléseket. (…) Nagy szerepe volt Mao átfogó vízióinak konkrét programokba való átültetésénél. Ugyanakkor sok kínai háláját is kiérdemelte azzal, hogy ezeknek a vízióknak a szélsőségeit mérsékelte, legalábbis akkor, amikor Mao elszántsága lehetővé tett bármilyen mérséklést.” S a vérbeli profik józansága: „Zhou szinte mellékesen megjegyezte, hogy Kína tetteire, s ne a retorika "vaktöltényeire" figyeljünk. Lényegében ugyanezt mondta Mao pár hónappal később Nixonnak.”

Teng Hsziao Ping (a továbbiakban Deng): „A ma Kínája – a világ második legnagyobb gazdaságával és a legnagyobb devizatartalékkal, olyan nagyvárosokkal, melyek az Empire State Buildingnél is magasabb felhőkarcolókkal büszkélkednek – Deng víziójának, kitartásának és józan eszének az eredménye.”

„Mao a kormányzását arra alapozta, hogy a kínai nép képes lesz kibírni a személyes víziói miatt rárótt szenvedéseket. Deng a kínai emberek találékonyságának a felszabadításával kormányzott, és ennek révén kívánta megvalósítani a saját jövőképét. Mao a gazdasági növekedést attól a misztikus hittől várta, hogy a kínai "tömegek" kizárólag akaraterő és ideológiai tisztaság segítségével legyőznek minden akadályt. Deng nem szépítgette Kína szegénységét, hanem nyíltan beszélt arról, hogy széles szakadék választja el az kínaiak életszínvonalát a fejlett világétól. Deng kijelentette, hogy "a szegénység nem szocializmus", s ezzel azt is mindenkinek a tudomására hozta, hogy Kínának külföldi technológiára, szakértelemre, valamint tőkére van szüksége a hátrányának leküzdésére.”

Nixonról: „A Nixon és Zhou közötti találkozók különlegesek voltak két kormányfő között (Nixon természetesen államfő is volt) abban a tekintetben, hogy egyáltalán nem foglalkoztak semmilyen kurrens kérdéssel, ezeket a kommüniké megfogalmazóira és a külügyminiszterekre hagyták. Nixon megpróbálta az amerikai politika konceptuális kereteit a tárgyalópartnere elé terjeszteni. A két fél kiindulópontja ismeretében fontos volt, hogy a kínaiak hiteles és megbízható útmutatót kapjanak az amerikai célokról. Nixon rendkívüli módon alkalmas volt erre a szerepre. Tárgyalópartnerként nem szeretett szemtől szemben konfrontálódni – sőt, ha lehetett, elkerülte ezt –, s ez időnként bizonytalanságot okozott. Ugyanakkor nagyszerűen tudta tájékoztatni az embereket. Az általam ismert tíz amerikai elnök közül kiemelkedően jól ismerte a hosszú távú nemzetközi folyamatokat.”

„Nixon Pekingben elemében érezte magát. Bármi is volt a kommunizmusról mint kormányzati rendszerről kialakított és hosszú ideje vallott negatív véleménye, nem azért jött Kínába, hogy megtérítse annak vezetőit az amerikai demokratikus elvek és a szabad vállalkozás hitére – feleslegesnek érezte ezt. Amire Nixon a hidegháború egész ideje alatt törekedett, az egy szilárd nemzetközi rend kialakítása volt a nukleáris fegyverekkel teli világ számára. Így Nixon a Zhouval történt első találkozóján fejet hajtott azoknak a forradalmároknak az őszintesége előtt, akiknek a sikerét korábban az amerikai politika kudarcaként értékelte:

"Tudjuk, hogy Önök mélyen hisznek a saját elveikben, s mi is mélyen hiszünk a mieinkben. Nem kérjük Önöktől, hogy engedjenek az elveikből, ahogy Önök sem kérnék, hogy engedjünk a mieinkből.”

„Nixon elismerte, hogy az elvei korábban – számos honfitársához hasonlóan – arra ösztönözték, hogy a kínai célokkal ellentétes politikát szorgalmazzon. A világ azonban megváltozott, s most az amerikai érdek azt követeli, hogy Washington alkalmazkodjon ezekhez a változásokhoz:

"A nézeteim, mivel én is az Eisenhower-adminisztrációban szolgáltam, akkoriban hasonlatosak voltak Mr. Dulles-éihoz. A világ azóta megváltozott, ezért a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok közötti viszonynak is meg kell változnia. Ahogy Miniszterelnök úr mondta egy Dr. Kissingerrel tartott korábbi találkozón, a kormányosnak meg kell lovagolnia a hullámokat, különben elnyeli az áradat."

A számláló már túl magasan jár – abba kell hagynunk. Ahogy ilyenkor mondjuk: tessék a könyvet elolvasni. Nemcsak szerfelett érdekes, hanem a jövő is csak Kínával az egyik középpontban érthető.

Deyan Sudjic: Épület-komplexus - Ahogy a hatalmasok és gazdagok építkeznek

HVG Könyvek, 2007

Dr Osman Péter ismertetése

„A történészek a Harmadik Birodalom épületeiből akkor is ki tudták volna olvasni Hitler világuralmi törekvéseit, ha az összes dokumentumnak nyoma vész.” Albert Speer

„Hitler egy politikai rendszer létrehozásán fáradozott, és ehhez vezetői mítoszra is szüksége volt. Az ő kezében az államvezetés a római császárok, a germán törzsfők, porosz királyok kormányzását jelentette. Épületei szabályok, rituálék kipróbálására szolgáltak.” Deyan Sudjic

„A szovjet építészetet az egyszerűség, a puritán formavilág és a gazdaságos elrendezés kell hogy jellemezze. Az épületeknek vonzó külsejűeknek kell lenniük, mégpedig nem a dekoratív díszítőelemek, hanem az épület formája és rendeltetése közötti szerves kapcsolat, valamint a helyes arányok, az építőanyagok, a szerkezetek helyes alkalmazása, illetve a minőségi munkavégzés révén.” Nyikita Hruscsov

„Először mi alakítjuk az épületeinket, utána pedig az épületeink alakítanak minket.” Sir Winston Churchill

Az idézetek természetesen e könyvből vannak. És nagyon jó ez a könyv: világos, tanulságos, és igen meggyőző példákkal alátámasztott képet ad az építészet és a mindenkori hatalom viszonyáról. Nagyon jó annak ellenére is, hogy Sudjic nem tud könyvet írni. A szövege nem eléggé összeszedett, az egy-egy motívumra, vezérgondolatra felfűzött fejezetek belső szerkezete olykor kissé kusza, és helyenként hirtelen témaváltások is megtörik a kifejtés logikáját. A magyar szövegben is akadnak javítani való mondatok - a könyv elemzéseinek kiemelkedő értéke mellett azonban mindezek csak apróbb szépséghibák.

Az építészetről tudjuk, hogy kezdetétől fogva többet jelent az ember számára, mint hogy védelmezze az életterét. A különböző korok urai építészeti alkotásokkal igyekeztek hirdetni az erejüket, kifejezni fennhatóságukat, biztosítani helyüket az örökkévalóságban. A kiemelkedő alkotásokra törekvő építész ugyanakkor a leginkább kiszolgáltatott minden művészek között. Sudjic ezt kitűnően fejti ki, mintegy összegezve e műve üzenetét és tanulságát: „Az utóbbi években ugyan hallhattunk kenetteljes szónoklatokat arról, hogy az építészetnek kötelessége a közösség szolgálata, a szikár tények azonban azt mutatják, hogy az építésznek minden kultúrában kapcsolatot kell kialakítania a gazdagokkal és a hatalmasokkal, hiszen csak ők rendelkeznek az épületek megvalósításához szükséges erőforrásokkal. Az építész genetikailag úgy van programozva, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy dolgozhasson - éppúgy, ahogy a lazac, mielőtt kilehelné a lelkét, még tesz egy utolsó nagy utat árral szemben, hogy ikrákat rakjon. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy az építész szakmáról jóindulatot kell feltételezni. Könnyen lehet, hogy inkább fausti alkura bármikor kapható társaságként érdemes kezelni a művelőit.” Továbbá: „Az építészet nemzetformáló szerepe felfogható egyfajta egyenruhaként, a hovatartozás, illetve a nemzeti törekvések erőteljes jelzéseként. Az építészeti alkotások alkalmasak a saját tábor mozgósítására, illetve a vélt vagy valós ellenség megfélemlítésére. Az épületek formáját, a katonai egyenruhákhoz hasonlóan, látszólag praktikus, funkcionális megfontolások szabják meg, valójában azonban hihetetlenül konkrét érzelmi üzenet közvetítésére tervezik őket.” Ebbe a vonalba illik az a meglehetősen sarkos vélemény is, amelyet Sudjic a franciákról mond. „Franciaország természetesnek tekinti azt is, hogy elnökei, polgármesterei, illetve azok tanácsadói a lehető legdirektebb módon alakítják építészeti arculatát, és az emlékművek (itt nyilvánvalóan az építményekre gondol, amelyet a hatalom eme birtokosai a maguk emlékműveként emelnek - OP.) költségeit álló adófizetőket vajmi kevéssé vonják be a döntéshozatalba. Ebben az országban - az elnök párizsi példáját követve - minden magára valamit is adó vidéki polgármester építtetett magának egy üvegfalú - és jó eséllyel üvegpadlójú - művészeti galériát, vagy egy bálnacsontvázra emlékeztető tetőszerkezettel ellátott TGV-állomást, esetleg egy rózsaszín műanyag hullámlemezbe csomagolt konferencia-központot.

A józan építészetnek finom érzékkel kell megtalálnia a helyes mértékét a bizalomépítő erődemonstrációnak, és soha nem átcsapnia bizalmat romboló pazarlásba. Kitűnően érzékelteti ezt Sudjic az amerikai kisvárosi bankok dilemmájával, amelyek egyrészt impozáns külsővel szeretnék jelezni, hogy náluk biztonságban van az ügyfél pénze, másrészt viszont „nem vihetik túlzásba a márványt vagy a korinthoszi oszlopokat”, mert az már gyanúba keverhetné őket, hogy nem tisztességes úton teremtették elő rá a pénzt. Részletesen ismertet két igencsak látványos negatív példát is. Ezek egyike a londoni Millennium Dome. Amint elmondja, Tony Blair az ő megújulást ígérő Új Munkáspártja megdicsőülésének megtestesülését, az új politikai irányvonalat sugalló propagandaeszközt látott benne. Irdatlan mennyiségűközpénzt öltek bele - így jött létre - Sudjic szavával - a brit kulturális élet legnagyobb szabású üres gesztusa. Az építmény nem csupán szó szerint kiüresedett, hanem, amint olvashatjuk, az enyészet fenyegeti. A másik példa az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank hírhedtté vált székháza, a politikai alku révén az elnöki székébe került Jacques Attali mániás építési és átalakítási költekezései révén.

És „Mindenfajta politikai kultúra racionálisnak, pragmatikusnak tekinthető célokra használja az építészetet. Ha viszont a politikai számítás és a pszichopatológia közti határvonal elmosódik, akkor az építészet már nem pusztán a gyakorlati politika része, hanem fantazmagória, sőt áldozatait felfaló betegség.” Sudjic ez utóbbi megállapítását annyiban finomítanánk, hogy jóllehet az elkövetői a ráció és a mánia közötti vékony, vörös vonalat átlépő építészetet is racionálisnak, pragmatikusnak tüntetik fel, ám messze nem az. Ő maga is hoz fel erre példákat, nekünk pedig megvannak a magunkéi, köztük a legrosszabbként Ceauşescu falurombolásával.

A kötet építmények alapos és szakszerű elemzésével - sajnos képek nélkül -, építtetők és építészeik jellemzésével mutatja meg 13 tematikus fejezetben a legkiemelkedőbb példáit annak, hogyan valósult meg mindez a 20. században, Hitler, Mussolini, Sztálin építészetétől a Rockefellerekig és a valóban bámulatos Crystal Cathedralig.