Antall József Tudásközpont, 2016
Dr Osman Péter ismertetése
Kitart-e a nyugati civilizáció, vagy a letűnt birodalmak
sorsára jut? Mi lehet a sorsdöntő ebben? Mitől tűntek le a korábbi birodalmak,
és mit tanulhatunk e bukásokból, hogy elkerüljük a magunkét? A közgazdász
szerzők új megközelítéssel kínálnak erre választ – a birodalmak működésének és
hanyatlásának makrogazdasági és ökonometriai elemzésével. A legfőbb, amit
kiolvashatunk belőle: már Róma óta a
hatalmat nem a tábornokok nyerik meg, hanem a technológiák, beleértve a
gazdaság működtetésének technológiáit is!
Alaptételük, hogy a
birodalmak bukását nem külső erők okozzák, hanem a gazdasági egyensúlyzavaruk,
főként, ha a döntő működési tényezőt, az intézményrendszert a fejlődés biztosítása
helyett a politikai érdekek szerint alakítják. „A viszonylagos nagyhatalom
elleni kihívás nem azt jelenti, hogy a felemelkedő ellenfelek versenyeznek az
elégtelen erőforrásokért. Hasonlóképpen, nem az a veszély számít, hogy a vezető
hatalom túlterjeszkedik, vagy az energiáit nem a megfelelő arányban osztja szét
a katonai kiadások és a gazdasági befektetés között. Mi elvetjük ezeket az
elképzeléseket. A történelem inkább azt mutatja, hogy a nagyhatalmak akkor vesztik el a vezető szerepüket, amikor már nem
ostromolják tovább a technológiai határokat.” „A nagy civilizációkra
leselkedő egzisztenciális fenyegetést nem annyira a kapu előtt álló barbárok, mint
inkább a belső, önmaguk okozta gazdasági egyensúlytalanság jelenti.” (Kiemelések
tőlem. Idézetek a könyvből, s onnan vesszük a továbbiakat is.)
Caveat „Nincs olyan tökéletes gazdasági szabályegyüttes, ami
garantálná a növekedést.” Ezzel csak maradéktalanul egyetérteni lehet – ami
természetesen nem azt jelenti, hogy a szabályok ab ovo használhatatlanok
lennének, hanem hogy mindig esetenként kell megválasztani az adott feltételek
és célok rendszerében várhatóan optimális eredményt hozó szabályegyüttes
elemeit, és azt folyamatosan finomítani a lentebb is említett
"próba-hiba" módszerével. Királyi út csak a bukáshoz van! A szerzők
megfogalmazásában: „Igaz, soha nem lesz tökéletes intézményi modell, mivel a
közgazdaságtan még mindig teszteli az új szabályokat a gazdasági fejlődés "fegyverkezési
versenyében". Ennek ellenére sok ország beleesett abba a csapdába, hogy
azt higgye: a törvényei optimálisak. Nyugat-Európa legtöbb állama például már
nem próbálja megreformálni a gazdaságát, helyette az eurózónán belüli
"harmonizáló" szabályozásokra koncentrál. Ez a tendencia pedig egy
valódi kihíváshoz vezet: a politikai intézmények stagnálni fognak, és
lehetetlenné teszik a gazdasági evolúciót.”
Expozíció „Ez a könyv nem birodalomról szól, hanem az emberi
történelem nagyhatalmainak gazdasági adatairól és tényeiről. Olyan szerzőkre
támaszkodunk, akik e témát kiemelkedő vezetők, hatalmas hadseregek és nagyszerű
kultúrák narratívájaként fogták fel. Mindnyájan halandók voltak.
Megszámlálhatatlan tudósnak hála, a mi nemzedékünk minden korábbinál jobban
megérti ezt a rejtvényt. Amit a jelen kötetünkkel megpróbálunk adni, az a
szakterületünk, a közgazdaság különleges tartományából következik, amely a
természeténél fogva a világot a legkevésbé természetes módon látja. Mi
"kínálatot" és "keresletet", "ösztönzőket" és
"kényszereket" látunk a piacokon, s nem csupán az áruk és a
szolgáltatások számára, hanem piacokat látunk a presztízs, a biztonság és a
politikai hatalom számára is. (Huncut vagy ostoba, aki tagadja ennek igazságát!
– OP) (…) A katonai vereség, természetesen, a nagyhatalmak hanyatlásának
záróköve, ám a történelem összekeveri az
okot az okozattal. Visszariad attól, hogy olyan prózai tényezők döntik el a
jövőt, mint valuták, adóslevelek, valamint termelékenységi ráták. Ám legalábbis
egyetért abban, hogy a nemzetek sorsáról az igazságot nem a kardok, s nem az
ekék jelentik, hanem a kettő kombinációja.” (Kiemelés tőlem – OP)
A történelem megörökítése a civilizációk kezdetétől fontos
szerepet játszik. Kezdetben valószínűleg az emberi lét rejtélyének
magyarázatához tartozott – hogyan és miért vagyunk itt –, később már társadalomformáló
erővé és hatalmi tényezővé is vált, utóbbiként legitimáció fontos eszközévé is.
Innen van, hogy „akié a jelen, azé a múlt”, s így „nehéz a múltat előre látni!”
Tudományos igényű elemzését arra használták és használják ma is, hogy segítsen megérteni
a társadalmak működését, a modern idők kezdetétől pedig már mindinkább
összekapcsolják a közgazdaságtannal is: a megtörténtek tükrében vizsgálva, hogyan
működik a társadalom anyagi alapját adó gazdaság, és hogyan irányítható e
gazdaság működése a társadalom vezetőinek igényei szerint (ami természetesen
igen fontos hatalomtechnikai kérdés is). Aligha alaptalan azonban az állítás,
hogy miközben a közgazdaságtan mindig is igyekezett a folyamatok időbeli
alakulásának elemzésére (magyarán a történelemre) támaszkodni, a történelemtudomány
egészen a legújabb időkig kevésbé használta fő eszközeként a részletekbe menő
közgazdasági elemzéseket.
A közgazdász szerzők, illő szerénységgel így folytatják
mondandójuk bevezetését: „A jelen kötet megírásának egyik fő indítéka az volt,
hogy gazdasági szemüvegen keresztül végigtekintve a világtörténelmen, feltárjuk
azt, hogy a magatartási tényezők összességében miként idézték elő a nemzetek
közötti egyensúlyhiányt. A történelem ilyen jellegű megközelítése nem teljesen
új, és a módszerei sem fejlődtek ki teljesen, ám mi úgy véljük, hogy a
társadalmi tényezők számbavétele legalább annyira fontos, mint a puszta hatalmi
mátrixok alkalmazása.”
A szerzőkről, csak dióhéjban. Glenn Hubbardról, a
Columbia Egyetem honlapján hosszan sorolt fontos pozícióiból: 2004 óta a
Graduate School of Business dékánja, 1994 óta annak gazdasági és pénzügyi
professzora, 2007-től a FED New York gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 1999-2004
az Egyetem Entrepreneurship Program-jának társigazgatója, 2004-2006 a Congressional Budget
Office gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 2001-2003 az Elnök Gazdasági
Tanácsadó Tanácsának elnöke, 2001-2003 a Fehér Ház Nemzeti Gazdasági Tanácsának
és Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja, 2001-2003 az OECD Gazdaságpolitikai Bizottságának
elnöke. Kitüntetéseinek igen tekintélyes listájáról itt nem idézünk.
Tim Kane a Stanford Egyetem Hoover Intézetének (Institution)
közgazdász-kutatója. Az Egyetem honlapja kiemeli, hogy kétszer szolgált a
Kongresszus Egyesített Gazdasági Bizottsága vezető közgazdászaként. Tudományos
publikációi felölelik a startup cégek révén történő munkahelyteremtés, a
gazdasági növekedés, az USA politikájának, külügyeinek és nemzetbiztonságának
kérdéseit.
Új módszer a gazdasági hatalom mérésére
„Mihelyt a közgazdaságtan szemüvegén keresztül tekintünk a
történelemre, soha többé nem nézhetünk hátra. A történelem sokkal több lesz,
mint személyiségek drámája, s politikai döntések olyan meglepő ritmusát tárja
elénk, amelyek visszatekintve irracionálisnak tűnnek. E könyv egyik témája az,
hogy a politikai intézmények gyakran túlságosan lassan idomulnak a változó
gazdasági realitáshoz. A mi könyvünk annyiban jelent pluszt, hogy új módszert
kínál a gazdasági hatalomnak a mérésére, amit olyan sűrűn használunk a napi
érintkezésben, de soha nem határozták meg világosan, hogy mi is az.
Megvizsgáljuk, hogy egykor életerős társadalmak miként válnak politikailag és
gazdaságilag pangóvá – s nem inkább azt, hogy egyáltalán miként növekednek. A
kötet nagy része a hatalmi, mindenekelőtt a nagyhatalmi gazdasági
egyensúlytalanságot tárgyalja.”
A vizsgálódás alaptétele „Birodalmak és nemzetek gyakran úgy
veszítik el az egyensúlyukat, hogy közben nem értik meg a háttérben mozgásban
lévő tektonikus gazdasági erőket. Másfelől, uralkodók időnként képtelenek
alkalmazkodni még úgy is, hogy megértik ezeket az erőket – e tekintetben
kísérteties és lenyűgöző párhuzamot mutatnak napjaink nagyhatalmaival.” „A
nyugati demokráciákra jellemző stagnálás első pillantásra határozottan
különbözik a történelem birodalmainak az összeomlásától. A Kr. u. 13-ban
létezett Róma és a 2013-as Amerika összehasonlítása érdekes, de nem kell túlságosan
komolyan venni. Róma végül is birodalom volt. A történelmet mi úgy értelmezzük,
hogy a "modernnek az [ókoritól való]" eltérésébe vetett túlzott
magabiztosság mindössze egy újabb közös tünet. A nagyhatalmak hanyatlása
majdnem mindig egy adott séma alapján történik: a stagnálás belső természetének
tagadása, a hatalom központosítása, valamint a jövő "feláldozása" a
jelenben folytatott túlzott költekezéssel.”
Ennek megfelelően, a vizsgálódásaikat és elemzéseiket a
szerzők a jelenben indítják – elvégre arról áll rendelkezésre a legtöbb és
legkönnyebben hozzáférhető adat, és természetesen a felismeréseiknek és a
következtetéseiknek is a jelenben kell hasznosulniuk. Dolgozatukat ilyen
ajánlásokkal is zárják. Mondandójuknak van egy igen karakteres, hazai fogyasztásra
szánt ága, amely kristálytisztán megjelenik e tételükben: „Ha Amerika globális
gazdasági hatalma véget ér, akkor minden valószínűség szerint a fiskális
egyensúly elvesztése miatt fogja követni a történelem nagyhatalmai által
kikövezett utat. Azok a roppanások, amiket hallunk – a Moody’s hitelminősítő
enyhe figyelmeztetése, vagy az adósságplafon körüli elkeseredett politikai
küzdelmek –, megerősítik, hogy Amerikára nézve az egyetlen egzisztenciális
fenyegetést maga Amerika jelenti.”
Értékrend kérdése is Tudjuk, hogy a makrogazdaságtanban
elmélet-rendszerek, iskolák vetélkednek, és egyikük igazát sem lehet a
természettudományokban bevett, egzakt eredményeket adó vizsgálati módszerekkel bizonyítani.
A makrogazdasági ítéletek nagy részét viszont többé-kevésbé befolyásolhatja,
hogy mely elmélet-rendszer értékrendje alapján hozzák meg azokat. A szerzők a mai Kínáról , annak
növekedési prognózisáról írják, hogy „a gazdasági fundamentalizmusa számos
megfigyelőt irritálhat.”, ami nyilvánvalóan szembeállítás a nyugati típusú,
liberális piacgazdasággal. Az értékrend-alapú megítélés másutt is megjelenik a
könyvükben.
Tükör által? A meglehetősen sommás ítéletalkotás példáját adják
Japán tekintetében is. (Emlékezhetünk, Japán erőteljes gazdasági felemelkedését
akkoriban a menedzsment-tudományban sokan a speciális gazdaságszervezési
modelljüknek tulajdonították, amelynek lényeges elemeit a kormányzat és a cégek
együttműködése, továbbá a keirecu cégszervezetek
adták.) „ Amint Oroszország elvesztette a hatalmát, Japán vált helyette Amerika
mumusává. Az Egyesült Államok 1970 és 1990 között gyakorlatilag mindegyik
fejlett iparágban, beleértve a gépkocsigyártást is, kereskedelmi deficitet
halmozott fel Japánnal szemben. (…) Akárcsak manapság, akkoriban is tudósok és
hírmagyarázók hada figyelmeztetett Amerika viszonylagos hanyatlására ezzel a
felemelkedő szuperhatalommal szemben. A bírálatuk nem csupán az amerikai
teljesítményt kicsinyelte le Japánhoz viszonyítva, de meg is kérdőjelezte a
kapitalista rendszer alapfeltevéseit. (…) Az amerikai hanyatlást hirdetők
újfent tévedtek, és az alternatív modell erényei hátrányoknak bizonyultak. A
keirecu hálózatok, amiket manapság a "haverszellem" (cronyism) egyik
eufemizmusának tartunk, rossz adósságokat halmoztak fel zombicégekben.” Jó
kérdés, hogy milyen általános érvényű értékrend alapján ítélik el így a
keirecukat – lásd „tartunk” –, és vajon Japán számos problémája, amelyek a
gazdasági nehézségeit okozták, mennyiben tulajdonítható egyértelműen a
gazdasági modell következményének.
A vizsgálódás módszeréről „A modern hatalmi viszonyok
irányultságának alapos átgondolása mélyebb vizsgálatot igényel, mint amilyen
mélyre a legtöbb népszerű munka merészkedett, mégpedig két módon. Az egyik,
hogy távolabbra kell visszanyúlnunk az időben. A nagyhatalmak, különösen a
hegemonisztikus hatalmak tapasztalatai már elegendő nagyságú mintát
szolgáltatnak, s történelmileg a lehető legszélesebben kell megragadni őket.
Másodszor, mélyebb elemzés alá kell vetni a gazdasági hatalom felfogását és
mérését. Tetszik vagy sem, ebben a történetben a közgazdászok a főszereplők. (Kiemelés a szerzőktől – OP)
A gyakorlati következtetések kvintesszenciája „Az elszabadult
költségvetési hiányok nem számszaki problémát jelentenek. Ez egyfajta
folyamatbeli, alapvetően politikai probléma. Az amerikai szövetségi
költségvetés rendbetételére kigondolt számos terv működne technikai értelemben,
ám egyiket sem lehet átültetni a gyakorlatba. A politikai intézményeink nem tudnak
velük mit kezdeni.” (Magától értetődik, hogy ezt nem USA-specifikus
problémaként mutatják be – országuk csupán jellemző példa, amelynek ebbéli
jelentőségét növeli, hogy még a legerősebb sem képes átugrani ebben a saját
árnyékát. – OP) (…) Az intézmények azok a "játékszabályok", amelyek
megszabják általában a magatartásunkat. Az alapvetőbb intézmények politikaiak,
mint például a "fékek és ellensúlyok" elve a törvények érvényre
juttatását végző kormányzati végrehajtó szervek és a törvényhozók között.” (Igen,
olykor felbukkan némi kuszaság a megfogalmazásokban, s néha a mondatok sem egészen
kristálytiszták. – OP)
Rablók és pandúrok a szabályozásban „Időnként olyan
magatartással kerülünk szembe, amelyet a meglévő szabályok nem tartanak
kellőképpen kordában. A szabályok efféle "rugalmas" értelmezését
általában új szabályok hatályba helyezésével lehet megszüntetni.” A szerzők itt
példaként az amerikai futballban és kosárlabdában alkalmazott szabályozás
alakulását hozzák fel, majd „Ugyanezt a magatartás–szabály–magatartás körtáncot
járják a nemzetek és a gazdaságok is. A közgazdaság és a politika közötti
interakciót a "próba-hiba" (trial and error, magyarán iteráció – OP) történetének
is fel lehet fogni, amelyben a kormányzat versenyt fut az idővel, hogy
megtalálja a törvények és magatartások között azt a megfelelő egyensúlyt, ami
maximális prosperitást eredményez minimális instabilitás mellett. Sajnos
előfordul, hogy az új magatartások következményeit (infláció, például a
pénzrontáson keresztül) csak akkor kezdik megérteni, amikor már túl késő.”
Kufárok vagyunk mindahányan „Az amerikai elnökök és a
törvényhozók gyakran meg tudják különböztetni a jó politikát a rossztól, ám az
ösztönzőt a rövid távon bekövetkező újraválasztás jelenti, nem pedig a hosszú
távú országos fejlődés; ez a képviseleti demokráciák egyik sajátos problémája.
(…) A döntés lehet irracionális gazdaságilag, miközben teljesen racionális
politikailag.” „Ez a gazdasági-politikai feszültség egy demokráciában normális,
s általában nem életveszélyes a gazdaságra nézve. Államférfiúi képességek
egyébként is ellensúlyozni képesek az önző politikai döntéseket. (A mai idők
egyik nagy paradoxona, hogy miközben hihetetlen mennyiségben termelünk mindent,
a fogyasztási cikkektől és szolgáltatásoktól a politikusokig és egyéb közéleti
szereplőkig, az államférfiak „termelése’ mindkét nemből drasztikusan
visszaesett. Maximális jóindulattal ez úgy is magyarázható, hogy ha a politikus
igazi államférfiúként hosszú távú programokat akar a hazája üdvére megvalósítani,
ennek abszolút előfeltétele, hogy mindig megnyerje a következő választást is.
Ha bukik, vele bukhat mindaz, amivel a közjót gyarapítani akarja – így a jó ügy
érdekében is rákényszerül a kompromisszumokra. Egyes cinikusok szerint az USA
elnökei az első ciklusukban az újraválasztásért dolgoznak, a másodikban már
inkább az ország javáért - bár még ekkor is megmarad a felelősségük, hogy
biztosítsák pártjuk győzelmét a következő választásokon. – OP) Még amikor a
politika felülírja a jó politikai döntéseket, a nemzetközi verseny a jó irányba
billenti az egyensúlyt. (Melyik ország teszi a legkönnyebbé egy új vállalkozás
beindítását a legrövidebb idő alatt és a legkevesebb papírmunkával? Melyik
ország fogadja be az újító és vállalkozó szellemű bevándorlókat?)” (Itt már valamelyest
tetten érhető a politikai értékválasztás, a kötődés bizonyos gazdaságpolitikai
irányzathoz. – OP)
A jogosultságok csapdája „Valami azonban a modern jóléti
államban, az ún. jogosultsági államban, megrontotta a jó közgazdaság és a rossz
politika közötti egyensúlyt. Az utóbbi évtizedekben a modern nemzetek olyan
újfajta magatartást vettek fel, amit sem a bölcs vezetés, sem a nemzetközi
verseny nem tud kordában tartani. A tünete majdnem mindegyik fejlett ipari
államban a költségvetési egyensúly növekvő hiánya, ami azt jelenti, hogy az
éves költségvetési hiányok óriási adóssággá halmozódnak.” „A jogosultság olyan
jellegű kormányzati kiadást jelent, amire minden állampolgár jogosult a
körülményektől függően, ellentétben a diszkrecionális kiadásokkal, amelyeket
könnyebben lehet csökkenteni (mint például a védelemre, a gyorsforgalmi utakra
vagy az űrkutatásra szánt összegeket)”. (Valaha ezt jóléti államnak nevezték,
megteremtésében és működtetésében jelentős szerepe volt a világrendek közötti
versenynek, a szovjet ideológiai és politikai terjeszkedés visszaverésének. A nyolcvanas
években kezdődött a kényszerű szűkítése, mert a finanszírozása mind
problémásabbá vált. Meghatározó tény ebben, és ez fontos része a szerzők
gondolatmenetének is, hogy a juttatásokat szinte lehetetlen erős politikai
következmények nélkül visszavenni, vagy akárcsak csökkenteni. A jövedelmeknél
ennek ’puha’ eszköze az infláció. – OP) „A hivatalos adatok szerint 1943-ban és
1944-ben kétszer akkora szövetségi támogatás jutott a fizikai erőforrásokra
(energia és szállítás), mint emberi erőforrásokra (oktatás, egészségügy, jóléti
kiadások, valamint az összes jogosultsági program), azaz 2:1 arány állt fent.
Az arány 1970-ben megfordult, és 1:5-höz lett belőle, ami 2000-ben tovább változott
1:15-re, 2010-ben pedig már 1:27-nél voltunk. Könnyű elképzelni, hogy ez az arány
hogyan fogja kiszorítani az infrastrukturális beruházásokat.”
A pontos diagnózis a demokrácia-paradoxon „Balszerencsére, a
gazdaság nem tud a jogosultsági probléma elé kerülni a gazdaság gyorsabb
fejlődésével. (…) Ha egyszer ilyen könnyű visszakeresni a politikai eredetét
annak a költségvetési dilemmának, amibe az Egyesült Államok kormányozta magát,
akkor nyilván a megoldásra is minden nehézség nélkül rá lehetne mutatni, vagy
mégsem? Az adósságválság tünetei és még közvetlen okai is jól ismertek majdnem
mindegyik nyugati ország előtt, ám a megoldások ennek ellenére nehezen
azonosíthatók. Szinte teljesen felesleges megoldási javaslatokat megfogalmazni
a [jogosultsági] programok rendbetételére, vagy ami még ennél is rosszabb, azok
mindössze ürügyül szolgálnak a semmittevésre. A politikai struktúra teszi
lehetővé és védelmezi azt a jogosultsági buborékot, amelyet meg kellene
reformálni. A politikai játszma szabályait kellene megváltoztatni.”
Egy a modell, egy a mérce „A történelem narratívája minden ország
esetében hozzá van kötve a gazdasági erőkhöz. Nem létezik a francia fizikától különböző német fizika, mint ahogy
nincs olyan kínai gazdasági rendszer sem, amely az ország felemelkedését
alapvetően mássá tenné, mint például Oroszoszágé vagy Japáné.” (Kiemelés
tőlem. Az érdekes állítás folytatása pedig) „Egy gyorsan növekvő hatalmas és
szegény ország hamarosan eléri a termelékenység határát. Ezért mi elutasítjuk
azt a nézetet, hogy Amerikának sokat kell tanulnia egy másik, mumusként
beállított felemelkedő óriástól, függetlenül attól, hogy mekkora a népessége és
milyen gyorsan növekszik.” Ehhez kapcsolódóan némi további bíztatás belső
használatra: „Amikor a világot ezeken a "gazdasági látcsöveken"
(ökonometriai adatokon – OP) keresztül vesszük szemügyre, az Amerika
ellenfeleiről szóló történetek máshogy néznek ki. Európa csak az árnyéka annak,
aminek lennie kellene, és amit az apologétái állítanak. És miközben Kína
növekedési üteme és a mérete általánosságban véve lenyűgöző, alacsony
termelékenységi szintjei azt jelentik, hogy Peking összességében még mindig
gyenge. Kétségtelenül nem ez lesz a helyzet harminc év múlva, de még ez sem
indokolja azt a feltételezést, hogy Amerika hanyatlani fog. Kína GDP-je nagyobb
lesz, de a növekedési rátája drámai módon csökkenni fog, így olyan hatalmi
szintet ér el, ami feltehetően nem haladja majd meg Amerikáét. Ezekből a
gazdasági hatalomról szóló szikár adatokból az a benyomásunk, hogy – ahogy
korábban írtuk is – az Amerikára leselkedő legfőbb veszedelem maga Amerika.”
A vizsgálódás kulcsfontosságú tényezői „Azt szeretnénk, ha ez a
könyv több lenne, mint a kudarcok felsorolása. A hosszú távon előadódó
egyensúlyhiány számos esetén belül találhatunk példákat az egyensúlyra is, noha
az esélyek ellene szóltak. Vezetők találtak módokat arra, hogy
felülkerekedjenek az egyensúlyhiány mintáján. Róma például évszázadokig fennmaradt,
bár ezekben az években óriási belső kihívásokkal és átalakulásokkal, elsősorban
a caesari forradalommal kellett szembenéznie. Minden évtized, amelyben egy
nagyhatalom fent tudja tartani az egyensúlyt, sikernek számít, mert a bukást
elősegítő erők természetesek, erősek és állandók. A modern Svédország másfajta
példát mutat: hogyan tud egy nemzet felülkerekedni a magatartásmintákon, és
végrehajtani egy sikeres intézményi átalakítást. Mindezek fényében az alábbi
kulcsfontosságú tényezőkre kell figyelnünk:
·
A korlátozott
racionalitás azt jelenti, hogy a vezetőknek csak korlátozott lehetőségük van
az ideális gazdaságpolitikák megválasztásában. A tudatlanság a legerősebb korlát,
különösen azoknak a nemzeteknek, amelyek gazdasági válságokkal küzdöttek, mielőtt
felfedezték a közgazdaság törvényeit. Továbbá, a vezetők nyilvános választásait
korlátozzák a rendelkezésre álló jelöltek, valamint a politikájukat övező tudatlanság.
(A korlátozott racionalitáshoz:
„A Herbert Simon által 1955-ben kifejlesztett elmélet, a korlátozott racionalitás
elmélete úgy tartja, hogy az emberek korlátozott mértékben rendelkeznek kézzel
nem megfogható, immateriális erőforrásokkal is, mint az idő, az információ és a
szellemi tőke. (…) A viselkedési közgazdaságtan szemszögéből nézve az emberek
boldogan megelégszenek azzal, ami jó, s nem szükségszerűen ragaszkodnak ahhoz,
ami a legjobb.” Megkockáztatjuk: az emberek valójában azzal elégszenek meg jobbnak ígérkező híján, ami a választékból még a legjobbnak vagy a
legkevésbé rossznak mutatkozik. A
szerzők két érdekes példát hoznak a modern politikából. „A behatárolt
racionalitás új jelentőséget nyer, amikor a szavazók, politikusok és általában
a nemzet szemszögéből vizsgáljuk. Amikor egy törvényhozótól elvárják, hogy szó
szerint több száz ügy élére álljon, összecsapnak a hullámok a feje fölött, de
valami teljesen más is korlátozza. Mit optimalizál a törvényhozó? Nagy az
esélye annak, hogy a legtöbb törvényhozó számára a cél nem a gazdasági
növekedés maximalizálása hosszú távon, hanem az újraválasztásának
maximalizálása rövid távon.” És „Számos állampolgár jut arra a sajnálatos, de
elméletileg észszerű döntésre, hogy csupán felületes érdeklődést árul el a
politika iránt. Ez az úgynevezett politikai információs probléma a politikai heurisztika
egy másik rétegéhez vezet: a brandek, lózungok válnak fontos eszközökké
korlátozott szellemi kapacitásunk igényeinek kielégítésében, s beérjük a
politikai pártok által sugallt leegyszerűsített értelmezési keretekkel.” – OP)
·
A nemzeti identitás
erős kulturális, politikai és gazdasági intézményeket eredményez, amelyek
lényegesek a növekedéshez és a hatalomhoz; ugyanakkor ez az erő magában
foglalja a konzervativizmust is a strukturális változással szembeni ellenállás
értelmében. A politikai identitás kulcsfontosságú tényező a polarizálódásban és
a patthelyzetben. (A nemzeti identitás törvényszerű azonosítása a
konzervativizmussal - ez is választott értékrend kérdése. – OP)
·
A veszteségkerüléssel
vezetők ritkán újítanak, mivel félnek attól, hogy elveszítik a státuszukat mint
vezetők. Egy dinamikus világban a gazdasági változás gyakran gyorsabban történik
meg, mint a politikai változás, de a veszteségkerülés a vezető gazdaságokat
eltántorítja a reformtól.
(Ide kívánkozik a klasszikus Machiavelli idézet: “Nincs
nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint
új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi
szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot
húzhatnak a változásból.” Napoleon ezekhez a következő, meglehetősen hetyke
megjegyzéseket fűzte. Az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani
őket”; a langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni
harcos támogatókra...” Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a
Császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem.
Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid. – OP)
·
Az idő
kiválasztása is számít. Még ha a tisztviselők tudatában is vannak a reform
szükségességének, elhalasztják a szükséges változtatásokat másnapra vagy a
következő évre. A szavazók is természetüknél fogva nem veszik figyelembe a
jövőbeli nagyobb jólét értékét, és elkerülik azt, hogy fájdalmas döntéseket
hozzanak ma.”
(Ha más szavakkal is, de olvashattuk: Az is rendszer belső
logikájába tartozik, hogy a választott tisztviselő önérdeke felülírja a
választók érdekeit, és lehetőleg nem kockáztatja az újraválasztását fájdalmas
reformok megvalósításával, különösen, ha azok pozitív hozadéka majd csak a
ciklus után jelentkezik. Az viszont erős kérdés, vajon a szavazók természete
olyan, hogy jelent nem áldozzák fel a jövőbeli javulásért, vagy pedig a
tapasztalataik vezetik őket kétkedésre az utóbbi megvalósulását illetően. A
kampányígéretek fogadtatása terén olykor mintha igazolódna a cinikus tétel,
miszerint a választópolgár emlékezete valamelyest rövidebb az aranyhalénál, a neki
húsbavágó kérdések esetében azonban a legritkább esetben ilyen feledékeny, s
annál is kevésbé optimista. S ha mindezeket figyelembe vesszük, és általános
érvényűnek is tekinthető modellként visszagondolunk a jogosultsági állam vázolt
problémahalmazára, elkerülhetetlenül jön a kérdés: a modern államban vajon nem
sokkal inkább az a kivételes, ha egy kormányzat kivételesen erős kényszer
nélkül is mer, és tud is a javulás érdekében fájdalmas reformokat bevezetni? Az
persze már ismét értékválasztás kérdése, hogy mi tekintendő ebben javulásnak. –
OP)
Hideg tárgyilagossággal „Amerika gazdasági zűrzavarának megszüntetése
azzal kezdődik, hogy "nem képzelhetünk el egy jó kormányzatot".
Ellenkezőleg, a történelem első tanulsága az, hogy a férfiak és nők kormányai
nem olyan tiszta szívű vezetők gyülekezetei, akik az emberi gyarlóságok felett
állnak. Maradéktalanul fel kell használnunk a rendelkezésünkre álló gazdasági
eszközöket a Jonathan Rauch által "demoszklerózisnak" nevezett
politikai paradoxon megoldására. Az államok a természetükből adódóan
elsorvadnak, ahogy a berendezések is értéküket veszítik idővel. Állítsunk fel
egy szabályt az emberi természet alantasabb ösztöneinek becsatornázására, és az
emberi természet módot fog találni ezeknek a szabályoknak a megszegésére.”
Még egy kevés a könyv tartalmáról a szerzők összegzésével „ÚTITERV
Mielőtt rátérnénk az esettanulmányokra, a következő két fejezet a nagyhatalmi
hanyatlásról kialakított elméletünket írja le. A 2. fejezet a hatalom mérésének
általunk bevezetett új megközelítését adja; szerintünk ez a megközelítés jobban
segíti az eligazodást az erről a kérdésről szóló szakirodalom megszokott és
homályos nyelvezeténél. Ahelyett, hogy mázsányi statisztikát hoznánk fel, egy
olyan algoritmust mutatunk be, amely a
gazdasági hatalmat nehéz, de érthető módon számítja ki. Épít a nemzeti
hatalom gazdasági mérésének történelmére, amely a növekedés modern elméleteitől
a gazdaság mérésének azon angliai úttörőiig terjed, akik egy egész évszázaddal
Adam Smith korszakos műve, A nemzetek gazdagsága megjelenése előtt működtek. A
3. fejezet a hatalmat jellemző szikár adatokról áttér a viselkedési közgazdaságtan meglehetősen új területére. Az egyéni
magatartásnak a türelemre és a veszteség elkerülésére vonatkozó elméleteit a
kollektív nemzeti cselekvésre, valamint a szabályoknak a magatartásra gyakorolt
legszélesebb értelemben vett hatására alkalmazzuk.
Az esettanulmányok kihívást jelentettek számunkra. Melyik
nagyhatalmakat válasszuk ki egy olyan, gazdasági kihívásokat tárgyaló kötetben,
mint a jelen könyv? Róma lényeges volt, és a 4. fejezet tárgya. A Ming-korabeli
Kína ugyancsak fontos, s ha belemélyedünk Kína gazdasági történetébe, alkalmunk
lesz néhány, az ösztönössel ellentétes olyan észrevételt tenni, amelyek még a
legtájékozottabb olvasók kialakult véleményét is kétségbe vonja. Olyan esettanulmányokat
akartunk választani, amelyek megkérdőjelezik még a mi elméletünket is, valamint
olyanokat, amelyek kihagyhatatlanok. A birodalmi Spanyolország lenyűgöző.
Egymást követő csődjei és az európai fennhatóság megszerzésére irányuló,
kudarcot vallott erőfeszítései a militarista gondolkodás győzelmét testesítik
meg afölött, hogy megelégedjen az egyszerű gazdagsággal. A legtöbb amerikai nem
ismeri az oszmán Törökország történetét, de a 7. fejezet elképzelhetően több
tanulságot tartalmaz Amerika számára, mint bármely más nagyhatalom. A 8. fejezetben
leírjuk Japán fejlődési görbéjét az 1868-as Meidzsi-restaurációtól, ami
lényeges annak a modellnek a megértésében, amelyet sok fejlődő ország követett
azóta is. A 9. és 10. fejezet együtt tárgyalja Európát. A 9. fejezet
Nagy-Britanniáról szól, amely véleményünk szerint soha nem hanyatlott, hanem
ügyetlenül élt a lehetőségével, nem is egyszer, hanem kétszer. A 10. fejezet
tárgyalja az eurózónát; itt beszélünk az intézmények minősége mérésének új
tudományáról is. Az utolsó esettanulmányunk „kakukktojás”: Kalifornia állama.
Egyszerre gazdagabb és erősebb (egy főre vetítve), mint az Egyesült Államok
egészében véve; rendelkezik Amerika összes erősségével és gyengeségével, csak
még fokozottabb mértékben – a polarizációval, a jogosultságokkal, az adóssággal.
A Golden State nagyszerű példa.
Mind a hét esettanulmány tanulságait figyelembe vesszük,
amikor az utolsó két fejezetben rátérünk Amerikára. A 12. fejezet elején
áttekintjük a politika polarizálódását, s egyben sokkal mélyebbre ásunk a
jogosultsági válság politikai gyökereinek feltárásához. Meglepődve
tapasztaltuk, hogy véleményegyezés áll fenn azt illetően, hogy a politikai polarizációt
csak akkor lehet orvosolni, ha korlátozzuk a szólásszabadságot. Az újságok
szerkesztőségi cikkei – feltételezhetően a szólásszabadság legelkötelezettebb
szószólói – a "kampánypénzek reformjának" az üzenetét szajkózzák,
miközben látszólag nem vesznek tudomást arról az ellenőrzésről, amit egy ilyen
reform a két politikai párt (azaz monopóliumok) kezébe játszik. A polarizáció
mérhető jelenség, és még egy felületes tanulmány is kimutatja, hogy pontosan
akkor vált a helyzet rosszabbá, amikor a bíróságok az 1970-es években
korlátozták a politikai beszédhez való jogokat. Ez az időzítés egybeesik azzal
az évvel, amelyet mi Amerika intézményi szinten bekövetkezett fordulópontjaként
azonosítunk a nagyhatalmi hanyatlás irányába. Végül, a 13. fejezet megoldást ajánl
Amerika intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a
gondos tanulmányozáson alapuló megreformálására.”
Annyi bizonyos, hogy aki működőképes megoldást tud ajánlani „Amerika
intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a gondos
tanulmányozáson alapuló megreformálására”, az vitán felül megérdemli, hogy összetoljanak
neki pár tucatot, az ilyen téren legrangosabb kitüntetésekből. E javaslat
bemutatásával nem csillapítjuk a remélhetőleg felcsigázott érdeklődést, ezért
csak a címszavakat idézzük. Már a fejezetcím is felettébb sokatmondó: Amerika
kiigazítása. Benne pedig ϴ A nagyhatalmak történetének tanulságai – ennek beszédes
belső címeiből: Semmi sem elkerülhetetlen; Az egzisztenciális fenyegetés
belülről jön; A kormányok a legveszélyesebb "frakció"; Az
"alulterjeszkedés" nagyobb veszély, mint a
"túlterjeszkedés"ϴ Gazdasági egyensúly ϴ Az optimális gazdasági jövő
ϴ A demokrácia védelme ϴ Reformodisszea (de vajon mivel csábít útközben Kirké, mivel
marasztal Kalüpszó, és mivel vár a szivárvány túlsó végén Pénelopé – OP) ϴ A
huszonnyolcadik alkotmánykiegészítés? – „Az Egyesült Államok számára a
legígéretesebb költségvetési szabályokat az Alkotmányhoz csatolt egy vagy két
kiegészítés jelenthetné. (…) Költségvetési kiegészítésekre valójában már több
mint két évszázada születnek javaslatok.” ϴ Amerikai újjászületés
Fenntartás és bíztatás „A javaslataink, logikusan, nem fognak
állandó védelmet jelenteni a nagyhatalmi átok ellen. Az emberi gyengeség örök.
A valódi tanulság az, hogy a gazdasági virágzás mindig a politikai reformon fog
nyugodni. Ahogy Thomas Jefferson megjegyezte: "A szabadság ára az örökös
éberség."” És
„A történelem azt tanítja, hogy semmi sem tart örökké, ám a
mi saját történelmünk azt tanítja, hogy az amerikai demokrácia erősebbnek bizonyult
a kételkedők és a cinikusok összes aggodalmánál. Ez most is a felkelő nap.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése