Deyan Sudjic: Épület-komplexus - Ahogy a hatalmasok és gazdagok építkeznek

HVG Könyvek, 2007

Dr Osman Péter ismertetése

„A történészek a Harmadik Birodalom épületeiből akkor is ki tudták volna olvasni Hitler világuralmi törekvéseit, ha az összes dokumentumnak nyoma vész.” Albert Speer

„Hitler egy politikai rendszer létrehozásán fáradozott, és ehhez vezetői mítoszra is szüksége volt. Az ő kezében az államvezetés a római császárok, a germán törzsfők, porosz királyok kormányzását jelentette. Épületei szabályok, rituálék kipróbálására szolgáltak.” Deyan Sudjic

„A szovjet építészetet az egyszerűség, a puritán formavilág és a gazdaságos elrendezés kell hogy jellemezze. Az épületeknek vonzó külsejűeknek kell lenniük, mégpedig nem a dekoratív díszítőelemek, hanem az épület formája és rendeltetése közötti szerves kapcsolat, valamint a helyes arányok, az építőanyagok, a szerkezetek helyes alkalmazása, illetve a minőségi munkavégzés révén.” Nyikita Hruscsov

„Először mi alakítjuk az épületeinket, utána pedig az épületeink alakítanak minket.” Sir Winston Churchill

Az idézetek természetesen e könyvből vannak. És nagyon jó ez a könyv: világos, tanulságos, és igen meggyőző példákkal alátámasztott képet ad az építészet és a mindenkori hatalom viszonyáról. Nagyon jó annak ellenére is, hogy Sudjic nem tud könyvet írni. A szövege nem eléggé összeszedett, az egy-egy motívumra, vezérgondolatra felfűzött fejezetek belső szerkezete olykor kissé kusza, és helyenként hirtelen témaváltások is megtörik a kifejtés logikáját. A magyar szövegben is akadnak javítani való mondatok - a könyv elemzéseinek kiemelkedő értéke mellett azonban mindezek csak apróbb szépséghibák.

Az építészetről tudjuk, hogy kezdetétől fogva többet jelent az ember számára, mint hogy védelmezze az életterét. A különböző korok urai építészeti alkotásokkal igyekeztek hirdetni az erejüket, kifejezni fennhatóságukat, biztosítani helyüket az örökkévalóságban. A kiemelkedő alkotásokra törekvő építész ugyanakkor a leginkább kiszolgáltatott minden művészek között. Sudjic ezt kitűnően fejti ki, mintegy összegezve e műve üzenetét és tanulságát: „Az utóbbi években ugyan hallhattunk kenetteljes szónoklatokat arról, hogy az építészetnek kötelessége a közösség szolgálata, a szikár tények azonban azt mutatják, hogy az építésznek minden kultúrában kapcsolatot kell kialakítania a gazdagokkal és a hatalmasokkal, hiszen csak ők rendelkeznek az épületek megvalósításához szükséges erőforrásokkal. Az építész genetikailag úgy van programozva, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy dolgozhasson - éppúgy, ahogy a lazac, mielőtt kilehelné a lelkét, még tesz egy utolsó nagy utat árral szemben, hogy ikrákat rakjon. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy az építész szakmáról jóindulatot kell feltételezni. Könnyen lehet, hogy inkább fausti alkura bármikor kapható társaságként érdemes kezelni a művelőit.” Továbbá: „Az építészet nemzetformáló szerepe felfogható egyfajta egyenruhaként, a hovatartozás, illetve a nemzeti törekvések erőteljes jelzéseként. Az építészeti alkotások alkalmasak a saját tábor mozgósítására, illetve a vélt vagy valós ellenség megfélemlítésére. Az épületek formáját, a katonai egyenruhákhoz hasonlóan, látszólag praktikus, funkcionális megfontolások szabják meg, valójában azonban hihetetlenül konkrét érzelmi üzenet közvetítésére tervezik őket.” Ebbe a vonalba illik az a meglehetősen sarkos vélemény is, amelyet Sudjic a franciákról mond. „Franciaország természetesnek tekinti azt is, hogy elnökei, polgármesterei, illetve azok tanácsadói a lehető legdirektebb módon alakítják építészeti arculatát, és az emlékművek (itt nyilvánvalóan az építményekre gondol, amelyet a hatalom eme birtokosai a maguk emlékműveként emelnek - OP.) költségeit álló adófizetőket vajmi kevéssé vonják be a döntéshozatalba. Ebben az országban - az elnök párizsi példáját követve - minden magára valamit is adó vidéki polgármester építtetett magának egy üvegfalú - és jó eséllyel üvegpadlójú - művészeti galériát, vagy egy bálnacsontvázra emlékeztető tetőszerkezettel ellátott TGV-állomást, esetleg egy rózsaszín műanyag hullámlemezbe csomagolt konferencia-központot.

A józan építészetnek finom érzékkel kell megtalálnia a helyes mértékét a bizalomépítő erődemonstrációnak, és soha nem átcsapnia bizalmat romboló pazarlásba. Kitűnően érzékelteti ezt Sudjic az amerikai kisvárosi bankok dilemmájával, amelyek egyrészt impozáns külsővel szeretnék jelezni, hogy náluk biztonságban van az ügyfél pénze, másrészt viszont „nem vihetik túlzásba a márványt vagy a korinthoszi oszlopokat”, mert az már gyanúba keverhetné őket, hogy nem tisztességes úton teremtették elő rá a pénzt. Részletesen ismertet két igencsak látványos negatív példát is. Ezek egyike a londoni Millennium Dome. Amint elmondja, Tony Blair az ő megújulást ígérő Új Munkáspártja megdicsőülésének megtestesülését, az új politikai irányvonalat sugalló propagandaeszközt látott benne. Irdatlan mennyiségűközpénzt öltek bele - így jött létre - Sudjic szavával - a brit kulturális élet legnagyobb szabású üres gesztusa. Az építmény nem csupán szó szerint kiüresedett, hanem, amint olvashatjuk, az enyészet fenyegeti. A másik példa az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank hírhedtté vált székháza, a politikai alku révén az elnöki székébe került Jacques Attali mániás építési és átalakítási költekezései révén.

És „Mindenfajta politikai kultúra racionálisnak, pragmatikusnak tekinthető célokra használja az építészetet. Ha viszont a politikai számítás és a pszichopatológia közti határvonal elmosódik, akkor az építészet már nem pusztán a gyakorlati politika része, hanem fantazmagória, sőt áldozatait felfaló betegség.” Sudjic ez utóbbi megállapítását annyiban finomítanánk, hogy jóllehet az elkövetői a ráció és a mánia közötti vékony, vörös vonalat átlépő építészetet is racionálisnak, pragmatikusnak tüntetik fel, ám messze nem az. Ő maga is hoz fel erre példákat, nekünk pedig megvannak a magunkéi, köztük a legrosszabbként Ceauşescu falurombolásával.

A kötet építmények alapos és szakszerű elemzésével - sajnos képek nélkül -, építtetők és építészeik jellemzésével mutatja meg 13 tematikus fejezetben a legkiemelkedőbb példáit annak, hogyan valósult meg mindez a 20. században, Hitler, Mussolini, Sztálin építészetétől a Rockefellerekig és a valóban bámulatos Crystal Cathedralig.