Jan Toporowski , Jo Michell (szerk.): Handbook Of Critical Issues In Finance

(Pénzügyek kritikus jelentőségű kérdéseinek kézikönyve)

Edward Elgar, 2012 – Elgar Eredeti Források sorozat.

Dr Osman Péter ismertetése

A 20. sz. második felétől a pénzügyek terén kiemelkedően gyors, termékeny az innováció, és szinte áttekinthetetlenül burjánzó, gyorsan változó sokaságát hozta létre a mindinkább specializált új termékeknek, konstrukcióknak. Ezek rendeltetése, hogy a pénzügyi műveletekben új lehetőségeket, hasznot teremtsenek, ami óhatatlanul új kockázatokkal is jár.

Az így létrejött, szinte végtelen lehetőségek révén a pénzpiacokon rendkívül nagy mértékben megnőtt a spekulatív ügyletek volumene és részaránya.

A globalizáció mindezek, és minden szereplő számára egyetlen nagy, lényegében teljesen átjárható küzdőtérré alakította a pénzpiacokat, ahol mindenki versenyezhet mindenkivel - ha bírja! -, az események, fejlemények következményei, valamint a jelentkező problémák hatásai pedig valójában akadálytalanul és azonnal szétterjednek. Mindez folyamatosan olyan eszközökkel, ügylet- és szereplő-típusokkal gazdagítja e piacokat, amelyeket a szakemberek szűk körén kívül a legtöbb érintett aligha képes alaposan kiismerni, s így a szaporodásukkal gyűlnek, nőnek a kockázatok, köztük a rendszerszintűek is. Tanúbizonyság erre sűrűsödő válságok – a világot megrázóktól a helyiekig, mint pl. az ún. „devizahiteleseké”.Ez tesz roppant értékessé minden olyan, megbízható forrást, amely segít a pénzügyek kritikus kérdéseiben való eligazodásban, az ehhez szükséges ismeretek megszerzésében. Ilyen ez a könyv.

A pénzügyi és gazdasági szakkönyvekben a világ legrangosabbjai közé tartozó kiadó ajánlójából: , „ez az alapvető jelentőségű kézikönyv mértékadó összeállítást nyújt a pénzügyek olyan kulcskérdéseiről, amelyek nagy jelentőséggel bírnak a pénzpiacokon, ám amelyeket elhanyagolnak a szakkönyvek, és az akadémiai bölcsesség szokásos gyűjteményei. Alkotói úgy állították össze, hogy kiegészítésül és egyben kiterjesztésül szolgáljon a szokványos szakkönyvekhez és pénzügyi szakirodalomhoz. Fejezeteit a pénzügyek és a gazdaságtan neves szakértői írták, s azok a témák széles köréről (a 336 oldalas kötet összesen 43 tömör elemzést tartalmaz, s röviden vázolja a szerzők szakmai hátterét is – OP) adnak mélyreható magyarázatokat.”

Ezek három csoportra oszlanak: ϴ A szakirodalomban és a szakmában kritikátlanul tárgyalt témák kritikai vizsgálata ϴ Növekvő fontosságú, elhanyagolt témák felmutatása ϴ Néhány, a pénzügyek gazdasági jelentőségét kiemelő szerző bemutatása.

Témák a kötetből: ϴ Ázsiai pénzügyi únió ϴ Rossz bankok (ez a bankmentés egy sajátos technikai eszköze – OP) ϴ Bankszabályozás ϴ Tőkemozgások szabályozása ϴ Központi banki politika ϴ Központi bankok ϴ Szövetkezeti bankok ϴ Hitelciklusok ϴ Feltörekvő piacok ϴ Pénzügyi krízisek ϴ Pénzügyi sérülékenység ϴ A fejlődő országok pénzpiacai ϴ Globalizáció ϴ Fedezeti alapok ϴ Az izlandi válság ϴ Nemzetközi bankolás ϴ Nemzetközi pénzügyek ϴ Iszlám bankolás ϴ John Maynard Keynes ϴ Karl Marx ϴ Mikrofinanszírozás ϴ Hyman P. Minsky ϴ Opció árazási modellek ϴ Magántőke alapok ϴ Kvantitatív könnyítés ϴ Kockázat ϴ Értékpapírosítás ϴ Adóparadicsomok ϴ Transznacionális cégek és pénzügyek

Paul Hoffman: A PRÍMEMBER - Erdős Pál – A matematika szerelmese

Scolar Kiadó, 2012 - Második, javított  kiadás

Dr Osman Péter ismertetése

Egy nagyon nagyon jó könyv korunk egyik legnagyobb hatású, s minden idők legkülönlegesebb munkamódszerű matematikusáról, és a matematika fantasztikus világáról. Hoffman kitűnő, szakmailag és tudománytörténetileg is igen alapos és korrekt, ugyanakkor a laikus érdeklődőnek is élvezetes előadásában megismerhetjük Erdős munkásságát és életét - ami nála ugyanazt jelentette. Különleges, rendkívüli és rendhagyó személyisége olyan lenyűgözően plasztikusan él az oldalain, hogy már-már személyes élménnyé teszi ezt a közvetett találkozást.

Erdős a matematika szinte minden ágával foglalkozott, különös tekintettel a számelméletre, a kombinatorikára, a halmazelméletre, az analízisre és a valószínűség-számításra. Hihetetlenül nagy munkabírásának, mindvégig élénk és szerteágazó érdeklődésének köszönhetően róla olvasva megragadó ízelítőt kapunk a matematika sokrétű tudományából.

Hoffman tíz éven keresztül követte figyelemmel életének eseményeit, feldolgozta barátainak, munkatársainak beszámolóit, visszaemlékezéseit, idézi jellemzéseiket, vele kapcsolatos történeteiket. Hozzáértését, hitelességét erősíti, hogy volt valamelyes matematikai előélete is: „Egyetem után először a Scientific American-nél dolgoztam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én szerkeszthetem Martin Gardner híres rovatát, a , és megértettem, miért tartotta a matematikát a szépség és az örök igazság forrásának.”

Így bontja ki előttünk Erdős hosszú életét, amelyet a matematikai problémamegoldás iránti olthatatlan szerelem töltött ki. (A magyar jellem és történelem rövid foglalatát viszont inkább ne innen akarjuk meríteni.- OP) Példákként matematikai bizonyításokat is felvázol, s belőlük a jámbor laikus arra a sajátos következtetésre jut, hogy gondolkodásmódját tekintve a matematikus mintha különálló faj lenne. Ezen eltöprengve arra is rájön, hogy ez a gondolkodásmód minden bizonnyal tanulható, ám a mesteri alkalmazásához már különleges tehetség kell.

Hoffman Erdős körén kívül is jócskán szolgál matematikatörténeti részletekkel. Érdekes, apró szakmai arckép-töredékeket ad egyebek közt Fermat-ról, Diophantoszról, Sophie Germainről, Ernst Eduard Kummerről, Andrew Wilesról, Fibonacciról, Cantorról. És jó-e ez, vagy éppen lehangoló: a matematikáról szóló részek kisebb-nagyobb hányadánál az ember rémülten veszi észre, hogy ’de hiszen ezt nekem értenem kellene, ám mégsem értem’; ilyenkor pedig vagy bánatosan mosolyog, vagy nekigyürkőzik, és addig kapaszkodik, amíg legalább valamelyest megérti.

Kár, hogy a kötetnek nincs tárgymutatója. Annyi matematikai témát sorakoztat fel, hogy az igen jó segítség lenne a kereséshez - hiszen még kézikönyvként is jól szolgálna - és olvasás közben a korábban olvasottak visszakereséséhez.

„Végre nem butulok tovább” - Erdős önmaga számára írt sírfelirata ◙ „A matematikus egy gép csupán, amely az elfogyasztott kávémennyiséget elméletekké alakítja.” - Erdős Pál (olvashatjuk: kávéval és olykor serkentőkkel támasztotta alá hihetetlen munkabírását - OP) ◙ „Istenben nem szükséges hinni, a Könyvben viszont igen.” - Erdős Pál (A Könyv itt nem a Biblia. Erdős definiált egy számára érezhetően hasonló jelentőségű „könyvet” - erről később még szólunk) ◙ „Isten létezik, mivel a matematika következetes, de az ördög is létezik, mert ezt nem tudjuk bizonyítani.” - André Weil, számelméleti tudós ◙ „Matematikával bárhol lehet foglalkozni. Egyszer egy igazán fogós problémára találtam megoldást, miközben éppen triplafordulatos hátraszaltót csináltam a gumiasztalomon.” - Ronald Graham a kor egyik vezető matematikusa, Erdős életének egyik igen fontos szereplője. ◙ „A matematikus mintáinak a festő vagy a költő mintáihoz hasonlóan álomszépnek kell lenniük. Az elméletek között is, mint megannyi szó vagy szín között, összhangot kell teremteni. A legelső szempont a szépség: csúnya matematikának nincs helye a világban... A matematikai szépséget nehéz ugyan meghatározni, de minden szépséggel így van az ember - nem tudjuk, mit értünk szép vers alatt, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy felismerjük őket.” G. H. Hardy, angol matematikus, a számelmélet és a matematikai analízis kiemelkedő kutatója. ◙ „Olyan ez, mint megkérdezni, miért szép Beethoven IX. szimfóniája. Ha magadtól nem jössz rá, más nem tudja elmagyarázni. Tudom, hogy a számok gyönyörűek. Ha nem azok, semmi sem az.” - Erdős Pál ◙ „Bizonyos szempontból a matematika az egyetlen határtalan emberi cselekvés. Elképzelhető, hogy az emberiség előbb vagy utóbb mindent megismer a fizikában vagy a biológiában, a matematika azonban végtelen, ezért kimeríthetetlen. Már maguk a számok is végtelenek. Ezért van az, hogy igazából csak a matematika érdekel.” - Erdős Pál ◙ „A fizikus és a matematikus utaznak a repülőn, és mindketten naplót vezetnek. Iowa felett egy fehér lovat pillantanak meg. A fizikus a következőket jegyzi le: <Iowában van egy fehér ló. < A matematikus viszont: <Valahol közép-nyugaton létezik egy ló, melyről tudjuk, hogy a háta fehér. <” - a gondolkodásmódbeli eltérést jellemző viccként idézi Hoffman ◙ „Mi, matematikusok, mindannyian egy kissé flúgosak vagyunk” - Erdős idézi Lev Davidovich Landau Nobel-díjas elméleti fizikus első találkozásukkor hozzá intézett szavait. ◙ „A televíziót az oroszok találták ki, hogy aláássák vele az amerikai oktatási rendszert.” - Erdős (És ha az oroszokban nem is, a romboló hatásban milyen igaza van! - OP) - Idézetek a kötetből.

Szerfelett, többszörösen is jellemző Erdős gondolkodására a fentebb említett Könyv. Hoffman idézi tőle: „Nem tisztem eldönteni, van-e Isten. Én legalább is kételkedem benne. Mindazonáltal azt szoktam mondani, hogy az SF-nek van egy transzfinit Könyve (transzfinit a matematikában annyit tesz: nagyobb, mint végtelen), melyben megtalálható az összes matematikai tétel legelegánsabb és legtökéletesebb bizonyítása.” Hoffman hozzáteszi: „A legnagyobb dicséret, amelyet Erdős valamelyik kollégájának adott, így hangzott: "Ahogyan a Könyvben meg van írva." (Ez a szófordulat valójában Erdőstől függetlenül is ismerős. Feltehetően oda nyúlik vissza, hogy valaha a céhek a maguk Könyvében gyűjtötték a mesterségük féltett szakmai titkait, a tudást és a fogásokat, amelyeket mai, nem éppen Arany Jánostól örökölt fogalmakkal know-how-nak és best practice-nek nevezünk. - OP) Szintúgy jellemző a különös, fanyar szemléletére az, ami a fenti SF mögött áll. Hoffmant idézve: „Az SF a Supreme Fascist, "az Első Számú (inkább Legfőbb - OP) Fasiszta rövidítése, a Legfelső Nagykutyáé, Istené, aki állandóan eldugta Erdős szemüvegét, elcsente magyar útlevelét, vagy - ami még ennél is rosszabb - önmagának tartogatta a különféle ravasz matematikai problémák legfrappánsabb megoldásait.” Erdős szavával: „Az SF a szenvedés élvezetére teremtett minket. Minél hamarabb halunk meg, annál inkább keresztülhúzzuk a számításait.” Nos igen, Erdős aligha lehetett ellenbizonyítéka Landau fentebb idézett állításának.... S ahogyan arra innen, a hosszú életének leírásából ráérezhetünk, az ő országa igazából a matematika világában volt, és sokkal kevésbé a földi hétköznapokéban.

A krédóját így idézi Hoffman: „Az élet célja kitalálni valamit és bebizonyítani. A matematika a legbiztosabb módszer a halhatatlanságra. Ha jelentős matematikai felfedezést teszel, még akkor is emlékezni fognak rád, amikor már mindenki mást elfelejtettek.”

Káprázatos volt a matematikai teljesítménye és a munkabírása. Hoffman szavával: „minden idők legnagyobb munkabírású matematikusaként tartják számon. Nevéhez szerzőként vagy közreműködőként összesen 1475 hosszabb-rövidebb tudományos cikk fűződik (és a matematikára különösképp érvényes, hogy a szellemi érték nincs szerves kapcsolatban a tanulmány hosszával - OP), melyek kivétel nélkül értékes eredményekről adnak számot.” A legenda úgy tartja, hogy a nagy matematikusok alkotóképessége viszonylag korán kiég. „Erdős már a hetvenet is betöltötte, de még mindig volt olyan év, amikor ötven tanulmányt jelentetett meg, többet, mint a legtöbb kiemelkedő matematikus egész életében. Saját példájával igazolta, hogy a matematika nem csupán fiatalemberek szórakozása.” Az életszemléletéről pedig: „Úgy élt, mint egy matematikus szerzetes. Lemondott a testi örömökről és az anyag javakról, hogy aszketikus, szemlélődő életet élve véghezvigye egyetlen célját: a matematika törvényeinek feltárását. (Ez annyiban pontatlan, hogy - amint arról is bőven szól a könyv - hasonlóképp szenvedélyesen követett életcélja volt kiváló matematikusok felfedezése, ösztönzése, fejlődésük szakmai segítése. - OP) (...) Úgy szervezte az életét, hogy a lehető legtöbb idejét tölthesse matematikával. Sem felesége, sem gyerekei, sem munkája, sem hobbija nem volt, de még otthona sem, ahová legalább hazamehetett volna. Egy kopott bőröndben és egy narancssárga <centrumos< nejlonzacskóban elfért minden holmija. Érdekes matematikai problémák és friss tehetségek után kutatva eszeveszett tempóban utazott keresztül-kasul négy kontinensen, egyik egyetemről ki, másik kutatóközpontba be. Szokása volt, hogy egyszerre csak megjelent valamelyik matematikus kollégája ajtajában, <Az elmém nyitva áll< - mondta, majd egy-két napig a vendéglátójával dolgozott (nála is lakott - OP), míg végül el nem unta magát, vagy a munkatársát merítette ki oly mértékben, hogy jobbnak látta valaki mást felkeresni.” Michael Jacobson meséli az első nála tett látogatásáról, amikor ő még ifjú ember, Erdős pedig már hetven éves volt: „Rendkívüli élmény volt. Korábban már hallottam arról, mennyit dolgozik - és számítottam is rá -, de arra nem voltam felkészülve, hogy valóban ennyire nehéz lesz. Az első nap hajnali egyig foglalkoztunk matematikával. A végére teljesen leeresztettem. Fél ötkor csörömpölésre ébredtem a konyhában. Edényeket ütögetett egymáshoz, ily módon sürgetve, hogy keljek fel. Hat óra körül lebotorkáltam, és mik voltak az első szavai? <Tegyük fel, hogy n egész szám, k pedig... <”

A könyvből azt is megtudjuk: vendéglátói bizony gyakran megérezték, hogy Erdős országa nem a hétköznapok világában van, s az alkalmazkodás neki a világ legtermészetesebb módján azt jelentette, hogy hozzá kell alkalmazkodni és minden rigolyájához. Egyik vendéglátójától idézi Hoffman: „A zárt szobákat nem szerette, ezért a földszinten nyitva hagytuk neki az ablakot, és felmentünk aludni. Éjjel kitört a vihar, csak úgy szakadt az eső. Erdős ezt látva felsétált hozzánk, és bejelentette: <Beesik az eső az ablakon. Csinálni kellene valamit.... <”

Különös örömmel heccelte, provokálta a hatalmat. A legszigorúbb biztonsági és titoktartási rendszabályokkal övezett Los Alamos-i háborús atombomba projekt idején a következő képeslapot küldte az ott dolgozó, emigráns Peter Laxnak: „Kedves Peter! Kémeim jelentették, hogy Sam (ez nála az USA kódneve - OP) atombombát készít. Mondd, igaz ez?” Egy másik Los Alamos-i matematikus, Richard Bellman elmondása szerint Erdős kérte, hadd csatlakozhassék hozzájuk. Kamatoztatni akarta a tehetségét a gyűlölt fasiszták ellen, azonban nem volt hajlandó aláírni a titoktartási nyilatkozatot. Belmann elvitte vendéglőbe ebédelni másokkal együtt, akikkel Erdős magyarul beszélgetett, „majd a hangját felemelve angolul ezt kérdezte: <Hogy állnak az atombombával? <”

Ugyanakkor, Ralph Faudree matematikus így beszél róla: „Rendkívül figyelmes embernek ismertem. Érdekelték a gyermekeim, mindig felőlük kérdezősködött, és aggódott, ha valami gond volt velük. Amikor 1981-ben először mentem hosszabb időre Magyarországra, ismerősei lelkére kötötte, hogy gondoskodjanak rólam és családomról: egyikük orvosi dolgokban segített, mások a gyerekek iskoláztatására ügyeltek. Odafigyelt a szükséget szenvedő emberekre. Amikor orosz matematikusok érkeztek Magyarországra üres zsebbel, minden fillérjét nekik adta. Azzal is törődött, ami neked fontos volt, még akkor is, ha nem nagyon tetszett neki....” Sós Vera matematikus pedig: „Akárhányszor Magyarországra jött, az első két-három napot mindig azzal töltötte, hogy matematikusok édesanyját vagy özvegyét látogatta meg.”

És: „Személyes feladatának tekintette, hogy karbantartsa kollégái matematikai képességeit. Amikor megbetegedtek, addig-addig ösztökélte őket különféle fejtörőkkel, míg meg nem gyógyultak.” Szintúgy feladatának érezte - írja Hoffman -, hogy szerte a világon csodagyerekeket fedezzen fel. Pelikán József matematikus szerint, aki 15 évesen találkozott vele, „úgy nevelte a fiatal tehetségeket, hogy hivatásos matematikusnak tekintve őket problémák tömkelegét zúdította rájuk.” „A gondoskodás nagyon is bevált - folytatja Hoffman. Bár néhány ifjú tehetség <fiatalon meghalt< (Erdős sajátos szóhasználata azokra, akik felhagytak a matematikával - OP), igen sokan korunk vezető matematikusaivá fejlődtek.”

Összesen 485 társszerzővel működött együtt, többel, mint bármelyik matematikus. Ebből egy különleges mutató is született: a matematikusok már említett Erdős-száma. Évente 1500 levelet írt, amelyek matematikán kívül csak elvétve foglalkoztak mással. Rendszerint így kezdte őket - írja Hoffman -: „Ausztráliában vagyok, holnap indulok Magyarországra. Legyen k a legnagyobb egész szám...”

Az 50-es évek elejétől kezdve azzal is próbálta ösztönözni a matematikusokat, hogy különböző díjakat tűzött ki általa megnevezett matematikai problémák megoldóinak. Ezek nagysága „10-től 3000 dollárig terjedt, attól függően, hogy Erdős milyen nehézséget tulajdonított a feladatnak.”

„Erdős által rengeteget ment előre a matematika (mondja Richard Guy matematikus, a Calgary Egyetem Professzor Emeritusa). Számomra azonban még ennél is nagyobb jelentőséggel bír, hogy számtalan matematikust indított útnak. Ő volt a matematika par excellence <feladatgyárosa<. Az a képessége, hogy bármilyen nehézségű problémával elő tudott állni, legendássá tette. (...) Nem egyszerűen jól kérdezett - mindig a megfelelő embernek tette fel kérdéseit. Jobban tudta, mire vagy képes, mint saját magad. Önbizalmat öntött belénk, hogy legyen erőnk matematikai kutatásokba kezdeni.” „Különleges adottsággal rendelkezett: képes volt egy fokkal nehezebb feladatot adni, mint amilyet eddig csináltál (mondja a már említett Ronald Graham). Megválaszolhatatlan kérdéseket bárki fel tud tenni, ő viszont olyanokat talált, amelyek megválaszolása után többet tudtunk meg a világról...”

A vérbeli matematikus lelke: Bertrand Russell mondta a már idézett G. H. Hardyról, akinek Hoffman szerint „a bizonyítás volt a mindene”: „ha be tudná bizonyítani, hogy öt percen belül meghalok, nagyon szomorú lenne az elvesztésem miatt, de a levezetés adta öröm ezt az érzést messze elnyomná.” Hardy pedig így beszél felfedezettjéről a rendkívüli matematikai őstehetség, autodidakta indiai Ramanujanról: „Szinte hátborzongató módon ismerte a számok tulajdonságait. Littlewood (Hardy matematikus munkatársa - OP) mondta róla, hogy minden pozitív egész szám a személyes ismerőse volt.” Hoffman idézi a világhírű matematikus Stanislaw Ulamot, a Teller-Ulam nukleáris fegyver konstrukció egyik létrehozóját, a Monte Carlo-módszer megalkotóját: „Egy Los Alamos-beli fizikusnak panaszolta, hogy <ő olyan tiszta matematikus, aki eleddig csak absztrakt szimbólumokkal dolgozott, de immár annyira mélyre süllyedt, hogy a legutóbbi jelentéseiben már tényleges számok, sőt tizedesvesszős számok szerepeltek, ami pedig (legalább is szerinte) a legnagyobb szégyen! <” Ugyanide illik egy régi mondás, amelyet Hoffman idéz: „a megtámadásra érdemes problémák azzal bizonyítják érdemüket, hogy visszatámadnak” És még egy figyelemre méltó adalék: „Erdős megkérdezte Hardytól, mivel gazdagította leginkább a matematika tudományát. A válasz nem váratott sokat magára: <Ramanujan felfedezésével<.”

Köznapi embernek első találkozásra meghökkentő, milyen mértékben önmagáért való kutatásnak is tűnik Erdős egyik kedvenc területe, a számelmélet. Mint Gombóc Artúr csokoládé-litániája, sorakoznak a meglepő matematikai fogalmak: a régi görögök „barátságos számai”, „tökéletes számai”, a prímszámok rejtelmei, az összetett számok, a számok „kereksége”, vagy éppen a Ramanujan által bevezetett „különösen összetett számok”. Az is igaz, viszont, hogy utóbb nagyon gyakorlati jelentőséget is nyerhetnek az eredményei. Hoffman is említi például a rendkívül nagy prímszámok szerepét a titkosításban.

Erdős abszolút megszállottja volt a tudományának. Amikor nagy nehezen rászánta magát egy szemműtétre, mivel csak az egyik szemét érzéstelenítették el, hosszas vitába kezdett a sebésszel, hogy a műtét alatt miért ne olvashatna matematikai szaklapot a másikkal. Élete utolsó évében az évente megrendezett Nemzetközi Kombinatorikai, Gráf- és Számelméleti Szimpóziumon ”előadása felénél járhatott, amikor fel akart írni valamit a táblára, ám hirtelen összeesett. A hallgatóság megrémült, és a biztonságiak megpróbáltak mindenkit kitessékelni a teremből. <Szóljanak nekik, hogy ne menjenek el! <- mondta, amikor visszanyerte az eszméletét. <Még két tételt el akarok mondani. <”

Ernst Strauss, Albert Einstein matematikus asszisztense mondta Erdős hetvenedik születésnapján: „Einstein gyakran kifejtette nekem, miért választotta a fizikát a matematika helyett. Szerinte a matematika teli van olyan nagyszerű és érdekfeszítő kérdésekkel, amelyekre az ember könnyen elpazarolhatja az energiáját anélkül, hogy a központi problémákra rátalálna. A fizikában viszont ráérzett ezekre a fontos kérdésekre, és úgy érezte, a tudós fő feladata ezen problémák feltárása, miközben nem szabad, hogy bármilyen bonyolult vagy éppen vonzó kérdés elvonja a figyelmét. Erdős következetesen és sikeresen hágta át ezeket az einsteini elveket. Minden érdekfeszítő probléma csábításának engedett, és nagy részük meghajolt előtte.” 

Marshall McLuhan & Quentin Fiore: Médiamasszázs - Egy rakás hatás

Typotex, 2012

Dr Osman Péter ismertetése

Ha valaki egzakt módon és egyértelműen elmondja, pontosan mi olvasható e könyvben, az valószínűleg erősen leegyszerűsítve látja - netán nem egészen érti - az egészet, a szerzők olykor féktelenül szabad asszociációit és megjelenítési módjait. Inkább csak az vázolható fel, többé-kevésbé közelítőleg, hogy milyen gondolatokra indít a könyv, milyen képet közvetít a mai világról. Nagyjából úgy, ahogyan Picasso vagy Salvador Dalí műveinek jó része.

Ezt a világot már régen nem a hűvös ráció irányítja, ha tette valaha is. A modern média nyelve sem illeszkedik valamilyen józan, világosan érthető rendbe - amint maga a világ sem, amelyet igen jelentős részben félelmetes hatékonysággal alakít, másrészt tükröz is. Talán nem túlzás, sem tévedés azt mondanunk, hogy minderről csak a szürrealisták legjobbjait idéző ábrázolásmód tud reális jellemzést adni - ahogyan ez a könyv is teszi. A média azonban a gazdasági munkában is alapvető eszköz, közeg - mindenképpen érteni kell és kezelni tudni.

Masszázs? A fülszöveg elmondja, hogyan született ez a különös cím, angolul többszörös értelmű, elegáns szójáték. Tény, hogy a szakszerű masszázs jót tesz testnek és léleknek. Ezt tenné velünk ma a média? Annyiban bizonyosan, hogy állandóan érezteti velünk: szellemileg mindig csúcsformában kell lennünk, éles szemmel és elmével figyelve, kutatva, mikor akarnak megvezetni, kínáljanak bár általa fogkrémet, kormányzatot, vagy bármit e kettő között. Ám hányszor érezzük inkább úgy, hogy korlátlanul alakíthatóvá igyekszik gyúrni a gondolkodásunkat, s ez ellen kell mozgósítanunk minden képességünket. Így is, úgy is, a "nagy rakás hatás" folyamatosan aktivizálja szellemi képességeinket, pezsdíti gondolataink keringését - amint a jó masszázs a testet.

Tény az is, hogy ha a média meg akar felelni a feladatainak, akkor eszközeiben - üzeneteiben és azok hordozóiban - túl kell lépnie a megszokottak kereteit. Ma már gyakorlatilag minden megszólalásának marketing töltete és rendeltetése /is/ van. Erre vezetett, hogy olyan gondolat- és véleményformáló, befolyásoló erővé vált, amit a mindenütt, mindenben működő marketing felhasználói és alkalmazói ki nem hagynának céljaik elérésében. S hogy a működéséhez pénz, pénz és pénz kell, az pedig esetében legfőképp a marketingtől jöhet. Annak kommunikációs munkáját viszont igencsak karakteres kettősség jellemzi. Stratégiai alapját a célközönség iránti empátiának kell alkotnia. A célközönség megszólítását, az annak szánt üzenet hordozását szolgáló eszköztárnak viszont minél inkább újszerűnek, kiugrónak, a már megszokottaktól s így megkopottaktól markánsan különbözőnek, s ilyeténként rendhagyónak kell lennie, hogy kellőképen hatásos legyen. Ne feledjük: a marketingkommunikációban is működik egyfajta entrópia-elv: erőteljes beavatkozások a zaj mindinkább benő mindent, a részévé válik az üzenetek tömege, és ez elfedi a mondandójukat. Ebből kell Odysseus furfangosságával, Picasso és Dalí minden konvenciót sutba vágó marketing zsenijével kiemelkedniük azoknak, akik hatni, érvényesülni akarnak.

McLuhan a modern kommunikáció elméletével foglalkozó kanadai filozófus volt. Ő alkotta meg „a médium maga az üzenet” elvét, a „globális falu” fogalmát, és az ezekhez kapcsolódó elméleteket. A mindig korrekt, megbízható Typotextől idézve: „Amikor először gyűjtötték egybe McLuhan profetikus kijelentéseit az elektronizált információs kor életéről, meglepetéssel tapasztalták, hogy megfigyelései négy évtized elteltével is milyen zavarba ejtően tiszták, mennyire meghökkentően pontosak és időszerűek.” Ebből született e rendhagyó kötet rendhagyó korunkról.

Robert Descharnes & Gilles Néret: Dalí

Taschen/Vince Kiadó, 2004

Dr Osman Péter ismertetése

A világhírű Taschen és a minden elismerésre érdemes Vince Kiadó elegáns kötete többszörösen is kitűnő művet ad a kezünkbe. Természetesen nagyon szép: tökéletes minőségben sorakoztatja elénk Dalí képeinek csodálatos gazdagságát. A Vince azon kiadóink egyike, amelyeknél a kiváló minőség magától értetődik. Kitűnő abban is, hogy igen részletes, alapos közelképet ad a XX. századi kultúra világának egyik legnagyobb hatású alakjáról, aki minden bizonnyal a legeredetibb volt a valódi nagy tehetségek között. Bolond bárki tud lenni, ha eléggé gátlástalan, sőt extravagáns bolond is, ha van hozzá fantáziája, Dalí azonban a művészi tehetségére építkezve hozta létre a maga egészen különleges, eredeti arculatát, az ő stílusában szólva a dalíságát. Természetesen ehhez kellett a sajátos kor is, amely számos ismert októl hajtva morbid vonzódással fordult az extravagancia, az örvények, a hagyományos értékek lerombolása felé. Dalí itt idézett megnyilatkozásai nagyon is világossá teszik: számára minden cselekedetében, művészi teljesítményében, sőt a világhoz fűződő kapcsolatai igen nagy hányadában is meghatározó jelentőségű volt, hogy elismerjék az ő kiemelkedő, élenjáró, gyökeresen új utakat, gondolati világokat teremtő nagyságát. Ha ezt a kor nem adja meg neki, minden bizonnyal másként alakul az életműve. Óhatatlanul felmerül bennünk az a kérdés is, vajon Dalí zajos, feltűnést kereső extravaganciája, harsogása nem azt jelenti-e, hogy rendkívül jó érzéke volt a marketinghez is. Nos, ha nézzük a képeit, amelyek kétségbevonhatatlanul kiemelkedő művészi tehetségről is tanúskodnak, nem csekély részüknél ki-ki eldöntheti magának, vajon milyen lett volna a fogadtatásuk a Dalí-imázs nélkül. Más kérdés, hogy nyilvánvalóan nagyon hamar éltető elemévé, nélkülözhetetlen serkentőszerévé vált a zajos show, amely őt teszi a mindenkori színpad királyává.

Dalíról Dalítól, természetesen innen a könyvből:

„Becsvágyam nőttön-nőtt, csakúgy mint megalomániám: ma egyetlen vágyam, hogy Salvador Dalí legyek. De ahogy közeledem a célhoz, Salvador Dalí újra meg újra tovaszökken előlem.” / „A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.” / „Egy magamfajta misztikus számára az ember nem más, mint aranycsinálásra termett alkímiai szubsztancia.” / „A két legnagyobb szerencse, ami egy festőt érhet, hogy 1. spanyolnak születik, és 2. Dalínak hívják.” / „Tudtam, ha egyszer eljutok Párizsba, mindenkit zsebre vágok.” / Művészetem a konkrét irracionális különösen finom, extravagáns, szuper-esztétikus képeinek kézzel festett fotográfiája.” És mindehhez: „A bohóc nem én vagyok. De ez a szörnyeteg, cinikus társadalom nem ismeri fel, hogy ki az, aki azért viselkedik komolyan, hogy elrejtse őrültségét. Nem tudom elég gyakran hangsúlyozni: nem vagyok őrült. Tisztánlátásom olyan élességet és koncentráltságot ért el, hogy az egész évszázadban nem találni hozzám fogható heroikus és csodálatos személyiséget; Nietschét kivéve (aki mindazonáltal megőrült a végén), más évszázadokban sem akad olyan, mint én. Festészetem a bizonyíték rá.”

Képei - ha abból indulunk ki, hogy Dalí komolyan vette önmagát, művészetének nagyságát - gyakorta mintha azt sugallnák: senki nem ér fel ésszel Dalíhoz, senki sem értheti meg őt. Nem csekély részük megfejthetetlennek tűnik a közönséges halandó számára, már ha elköveti azt a csacskaságot, hogy megpróbál közelebb férkőzni a mondanivalójukhoz. A művek címe pedig nem ritkán még fokozza is ezt, maga is bizarr alkotás, s jócskán hozzáad a szemlélő zavarához. Ízelítőül ez utóbbiakból: „Telefonba harapó vak lovat szülő autó roncsa”, „Átlagos légfejű bürokrata koponyahárfát fej”, „Francia kenyér két, serpenyő nélküli tükörtojással meggyaláz egy darab portugál kenyeret.”

A híres ihletadó paranoia-kritikus módszere. Amint mondja, kezdetben a módszer meghaladta értelmét - éppen úgy, mint oly sok ötlete, amelynek teljes jelentőségére csak később jött rá. „Egy szép napon kivájtam egy kenyér belét, és mit gondolnak, mit raktam bele: egy bronz Buddhát, amelynek fémfelületét teljesen beborítottam döglött bolhákkal. A nyílást lezártam egy darab fával és az egészet hermetikusan cementtel borítottam be, úgyhogy urna formájú homogén tömeget nyertem, amelyre ezt írtam föl: >Lólekvár<. Mit gondolnak, mit jelent ez?”

Tervezett ékszereket, berendezte Helena Rubinstein lakását, Buñuellel ketten alkották - Dalí szerint persze ő - a filmtörténeti jelentőségű „Az andalúziai kutya” c. filmet, alkotott parfüm-reklámot, írt balett-librettókat, amelyekhez a díszleteket és a jelmezeket is maga tervezte, színpadra vitte Lorca művét és dolgozott Walt Disneyvel, írt könyveket, természetesen önmagáról - mindez kivonat a művészi sokoldalúságából és étvágyából. Amint az e könyvből is igen jól kiérződik, Dalí leginkább csak Dalíval mérhető, viszont csodás szórakozás ismerkedni vele.

Carsten-Peter Warncke / Ingo F. Walther: Pablo Picasso, 1881-1973

Taschen/Vince Kiadó, 2004

Dr Osman Péter ismertetése

Ha arra vetemednénk - ami amúgy tökéletes képtelenség -, hogy felmutassuk azt az embert, akinek munkássága a legjobban jellemzi minden eddigi idők legmozgalmasabb és leginkább ellentmondásos évszázadának európai kultúráját, a 20. századét, igen jó eséllyel Pablo Picasso lenne a legjobb választás. Bárki, aki az utóbbi fél században kicsit is nyitott volt e kultúrára, mindenképpen találkozott hírével, nevével, s méginkább a köré szőtt legendák gyakran meghökkentő arabeszkjeivel. Picasso művészete és élete, ami egy és ugyanaz, maga a csoda: a csúcsokat ostromló alkotó tehetség csodája, a nyughatatlanul mindig a megújulás lehetőségét kereső tehetségé, s - ha jól belegondolunk - a maga piacát biztos kézzel irányító marketing tehetségé. Csoda, hogy milyen bámulatos alkotásokat tudott létrehozni, és nem kevésbé csoda, hogy mi mindent volt képes eladni - a szónak mind közvetlen, mind átvitt értelmében - alkotásként. Warncke kitűnő bevezető esszéje, „A művész arca” igen jól érzékelteti a Picasso-jelenség izgalmas és kategóriákba aligha kényszeríthető sokszínűségét. Amint itt mondja: „Lehet, hogy Picasso művészetének kizárólagos tárgya maga a művész, és nincs is más célja? Még ma sincs végleges válasz e kérdésekre. Kétségtelen, hogy a hagyományos elemző módszerekkel az ő művészete nem ragadható meg.” De vajon nem ez-e a valódi zseni legfőbb ismérve, a zsenié, akinek megadatott a tehetség a rendkívüli létrehozására, és aki mindenek felett álló küldetésének érzi, hogy megalkossa egyedülálló művét és benne, általa önmagát? A zsenié, aki - mint Picasso is - alkotóként, s többnyire emberként is mindig nyughatatlan, s akit az esetleges átmeneti megnyugvásból újra és újra tovább űz az örök kétely?

Walther, a világhírű művészeti kiadó nagynevű szerkesztője írja előszavában: a nyolcvanas évek derekán látta egy gyűjtő könyvtárát, ahol a Picassóról szóló könyvek legalább ötvenméternyi helyet foglaltak el. Birtokosuk szerint egyikük sem tudta megfelelően méltatni a sokarcú és -műfajú művészzseni munkásságát. Ő ilyen könyvet akart létrehozni, és ebből született meg ez a kötet. A könyv nyomon követi Picasso pályáját a kezdetektől egészen az „élemedett korú vadember” késői munkásságáig. Kiemelten tárja elénk a minduntalan visszatérő motívumokat és formai megoldásokat. Méltatásában inkább a titokzatos jegyekre, mintsem a művész személyiségére és magánéletére helyezi a hangsúlyt - az utóbbiról viszont a függelékben található, gazdagon illusztrált életrajz (Walther munkája) ad képet.

Picasso alkotásait persze mindenekelőtt látni kell, lehetőleg minél bővebb áttekintésben. Ehhez segít hozzá a nagyalakú, 740 oldalas kötet gazdag képanyaga. Teljességről ugyanakkor nyilvánvalóan senki sem álmodhat, hiszen műveinek száma valahol harmincezer felett lehet. Amint Walther mondja, a reprodukciók tekintetében arra törekedett, hogy szerepeljenek a híres, klasszikus alkotások, de mellettük kapjanak helyet a ritkábban kiállított vagy publikált művek is. A nagyközönség Picasso késői munkásságát máig nem ismeri kellően, ezért ennek nagyobb teret szánt.

Bámulatos album. Érezzük, hogy maradéktalanul igaz lehet a The Times értékítélete: „Hiteles kézikönyv, amely teljes mélységében és széleskörűen mutatja be a picassói életművet.”

Ben Goldacre: Rossz tudomány - Hatástalan szerek, gátlástalan kampányok

 Akadémiai Kiadó, 2012 - Új polihisztor sorozat

Dr Osman Péter ismertetése

Megjelenik az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/1. számában

„Észérvekkel nem lehet eltántorítani az embereket attól, ami mellett nem észérvek alapján tették le a garast.” ϴ „Az orvoslás tudománya abban áll, hogy lekösse a beteg figyelmét, amíg a természet meggyógyítja a betegséget.” Voltaire ϴ „Manapság a természettudósok és az orvosok egy létszámában és muníciójában egyaránt túlerőben lévő haddal néznek szembe, amelynek katonái feljogosítva érzik magukat, hogy bizonyított tényekről mondjanak ítéletet, méghozzá - csodálatra méltó bátorsággal - anélkül, hogy alapvető ismereteik lennének a témában.” ϴ „A kulturális szakadék egyre mélyebb: a bizonyítékon alapuló orvoslás. ami nem más, mint alkalmazott természettudomány, nagyszerű ideákkal állt elő az utóbbi két évszázadban, és milliók életét mentette meg, de még egyetlen kiállítást sem szenteltek neki a londoni Tudományos Múzeumban.” ϴ  „Az egészség megszállottai vagyunk - a sajtó tudományos cikkeinek fele orvosi tárgyú -, folyamatosan meggyőzőnek tűnő állításokkal és sztorikkal bombáznak minket. De mint látni fogjuk, olyan emberek informálnak bennünket, akik többszörösen alkalmatlannak mutatkoztak a tudományos bizonyítékok értelmezésére, magyarázatára és megbízható közvetítésére.” ϴ "A táplálkozástudomány csak újabban vált azzá, amit "a nap hülyesége" elnevezéssel illethetünk.” (És itt egy érdekes idézet következik, az első ismert javaslat klinikai vizsgálatra, Dániel próféta könyvéből. - OP) ϴ „Csaknem valamennyi táplálkozástudományi szakértő védelmében azt hoznám fel, hogy sem a tudományos tapasztalat, sem a rosszakarat, s alighanem az értelmi képesség sincs meg bennük ahhoz, hogy nyugodt szívvel hazugoknak nevezzük őket.” ϴ „A hazug tudja, mi az igazság, fontos neki, de szándékosan félrevezet; az igazmondó ismeri az igazságot, és megpróbálja elmondani nekünk; a süketelő viszont nem törődik az igazsággal, pusztán hatást akar elérni.” (Goldacre ezt itt a tudományt illető beszédre vonatkoztatja - a mi dolgunk, hibánk, vagy bölcsességünk, ha mást is beleértünk. És a tételt Harry Frankfurt, a Princeton Egyetem filozófiaprofesszora On Bullshit - nagyon finoman fordítva A süket dumáról - c. esszéjéből idézi. - OP) ϴ „A lényeg, hogy ne pusztán azokat az információkat adjuk meg, amelyek lehetővé teszik munkánk ilyen vagy olyan irányú megítélését, hanem tárjuk elő az összes lehetséges információt, hogy kiderüljön munkánk igazi értéke és jelentősége.” Richard P. Feynman (Na ja, Feynman könnyen mondott ilyeneket, nem kellett tartania attól, hogy akár a leginkább mélyre ható elemzés és a legszigorúbb kritika mit derít ki munkájának igazi értékéről és jelentőségéről. Hány egyetemi oktató kapja meg azt az őszinte elismerést, amit ő: halálakor a Kaliforniai Műegyetemen a hallgatók ezt a feliratot tették ki: „Szeretünk, Dick.”? L. Richard P. Feynman: Hat könnyed előadás - a fizika alapjainak magyarázata. Park Könyvkiadó – Akkord Könyvkiadó 2000. - OP) ϴ „Kínozzuk meg az adatokat, és bármit be fognak vallani.” (Szégyen arra, aki itt másra is gondolni merészel, mint a tudományra!! És ide kívánkozik Churchill híres mondása: „Vannak hazugságok, arcátlan hazugságok, és statisztikák.” S a legenda szerint ő mondta azt is, hogy „Csak azoknak a statisztikáknak hiszek, amelyeket saját kezűleg hamisítottam.” - OP) „Általánosságban elmondható, hogy ha egy gyógyszercég a finanszírozó, akkor négyszer valószínűbb a számára kedvező eredmény, mintha függetlenek vizsgálódnának.” („Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” És ide kölcsönözhető a hajdani író Babay József regényének címe: Istenem, így élünk. - OP) ϴ "Alkalmazásuk tetőfokán, az 1980-as években a szívritmus-szabályozó gyógyszerek több ember halálát okozták, mint az amerikaiak teljes vesztesége a vietnami háborúban. Az információ, amely megakadályozhatta volna a katasztrófát, ott hevert egy alsó fiókban." ϴ „Az a hirdető az igazán zseniális, aki együtt tudja eladni a megoldást és a problémát.” (Igazából a problémát és a megoldást, ebben a sorrendben. Amúgy ez a modern marketing egyik alapvető technikája: az addig nemlétező kereslet felkeltése és árucikkeivel történő kielégítése. - OP) ϴ „Miközben ezt írom, 2008 májusában, a média még mindig tolja a celebekkel megtámogatott "csodakúrát" (szó szerinti idézet) a diszlexiára, dacára a bizonyítékok teljes hiányának és annak a veszélynek, hogy a vásárlók csupán kidobják a pénzüket; a lapok tele vannak egy különleges "varázsportól" (ezt is idézem) "visszanőtt" ujj megdöbbentő sztorijával (...); kuruzslók és sarlatánok egymásnak adják a kilincset a televízióban, egyetemes jóváhagyással hivatkozva légből kapott kutatásokra; és mindig lesznek új parák, mert nagyon jól eladhatók, és az újságírók elemükben érzik magukat tőlük." ϴ „Alapfeltevésem, hogy a vezető sajtómunkások humán végzettségűek, akik nem sokat értenek a természettudományokhoz, de becsületrendként viselik magukon a tudatlanságukat. Titokban, a szívük mélyén talán bánják, hogy el vannak zárva a nyugati gondolkodás utolsó kétszáz éves történetének legjelentősebb fejleményeitől, de a nyílt színen minden médiasztori támadás a természettudomány ellen: úgy a témaválasztás, mint a tálalás a tudomány paródiája.” - idézetek a könyvből.

A szerzőről, a kiadó ajánlójából: „Ben Goldacre (1974) ismert brit tudományos író, kutató, orvos és pszichiáter. Az Oxfordi Egyetemen tanult orvostudományt, foglalkozott kognitív idegtudományi kutatásokkal, továbbá pszichiátriai képesítést is szerzett. Nagy sikerű, heti tudományos rovatot vezetett a Guardianben Bad Science néven.” Egy idézet tőle, róla, e könyvéből: „Jó néven veszem, ha mások vitatják az elgondolásaimat: így tudom tökéletesíteni őket.” Vitathatatlanul ez (kellene legyen) minden értelmes ember ars poeticája. És a szavai a szakmai tapasztalatait illető merítési lehetőségéről: „Én nem általánosságban beszélek vagy írok orvosokról - az szenvelgő vagy fárasztó lenne, és nem szeretnék a szószék magasából prédikálni -, de az országos Egészségügyi Szolgálatnál (National Health Service, NHS) dolgozva a társadalom minden elképzelhető rétegéből találkozom paciensekkel, nagyon nagy számban, és az életüket érintő igen fontos kérdésekről beszélek velük.”

Az fentebb említett ajánló így szól e kötetről: „Gyors és könnyű fogyás, 80 %-kal fényesebb szempillák, tisztítókúra, mindenható bogyók és kotyvalékok. Megannyi, "tudományosan megalapozott" hatásúként hirdetett csodaszer. Ben Goldacre, tudományos bestsellerében az egyszemélyes szélhámos vállalkozásoktól a legnagyobb gyógyszercégekig terjedő egészségipar fülledt hátsó udvarába kalauzol bennünket. Oda, ahol ezek a szereket és a hozzájuk tartozó hangos marketing kampányokat kotyvasztják, és ahova a nagyközönség - nem véletlenül - nem láthat be. Hogyan lesz a soha el nem végzett vagy szándékosan torzított mérésekből tudományos "bizonyíték"? Hogyan kap fel a média minden alapot nélkülöző elgondolásokat és tévhiteket? Miért van az, hogy sokan teljesen gyanútlanul bedőlnek a sarlatánoknak és a kuruzslóknak? Ben Goldacre az igazi tudományt és a mindannyiunkban lakozó józan észt hívja segítségül, amikor a népszerű alternatív gyógymódokat és a gyógyszeripar óriásainak gyakorlatát vizsgálja. A zseniális humorral megírt Rossz tudomány elolvasása után aligha fogunk bedőlni a 21. század nevetségessé tett sárkányfű-árusainak. (Erre azért nem kötnék fogadásokat. Túl erős az ellenkező irányú, mindent legázoló nyomás, amellyel minden lehetséges csatornán folyamatosan és abszolút célorientált, gátlástalan agresszivitással elárasztanak bennünket. Goldacre is ezt írja: „A legnagyobb problémát a lebutításban látom”. Ember a talpán, aki ma csorbítatlanul meg tudja őrizni az ítélőképességét. - OP) Ezek közül sokan nem találták viccesnek a leírtakat, és a könyv megjelenése után rettentő pereket zúdítottak a szerző nyakába. És el is vesztették mindegyiket…”

A szerző jól kiérződő szándéka szerint e könyve mar, mint a királyvíz: szétrágja a hamisat, minden, a célkeresztjébe került álságost, és csak a valódi aranyat kíméli! Még ha könnyed előadásmóddal teszi is ezt, a megállapításai mögött a legtöbbször ott rejtőzik, amit ő maga könyvében egy helyütt így fejez ki : „Ha én most nem egy könnyed és humoros könyvet írnék a tudományról, akkor őrjöngenék a dühtől.” És igen, miközben könyve ragyogóan szellemes, és több vonatkozásban is roppant tanulságos, a szentek végtelen megbocsátó képességével kell bírnunk, hogy olvastán ne nyíljon ki az összes bicska a zsebünkben.

Több vonatkozásban is: ugyan Goldacre elemzésének és kritikájának közvetlen tárgya itt az egészség- és a gyógyászati ipar, a könyvből leszűrhető tanulságoknak sokkal szélesebb az értelmezési tartománya. Nem csekély mértékben módszertani útmutatóként is szolgál az eligazodáshoz és az önvédelemhez ebben a szép új világban, amelyben élünk. Emellett, mesterfokú módszertani segítség ahhoz is, hogyan kell valamilyen tények kutatását, vizsgálatát szolgáló kísérleteket felépíteni és dokumentálni, s milyen sorsdöntő hibákat kell elkerülni ebben. Különösen fontos lehet ez utóbbi azoknak, akik nem mesteriskolákban sajátították ezt a tudást, hanem többé-kevésbé autodidakta módon igyekszenek uralni azt.

Ismét őt idézve, a Brit tudósok, avagy hogyan kelti rossz hírét a média a tudománynak c. fejezet elejéről: „El kell jutnunk annak belátásáig, milyen mélyre hatolt kultúránkban a tudomány félreértése és félreértelmezése. Ha ismert vagyok valamiről, hát arról, hogy leleplezem a média ostoba tudományos híreit: ez a munkám dandárja, az életművem, és kissé szégyenkezve vallom be, hogy több mint ötszáz sztoriból válogathatok, ha szemléltetni akarom a címbeli témát.”

E hasábokon nem hagyható említetlenül, hogy a nemes szerző erős ismeretei közé láthatóan nem tartozik az iparjogvédelem. Például „szabadalmaztatott ásítás”-ról beszél (már ha a fordítás pontos). „Si tacuisses, philosophus mansisses” (vagyis: „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna” tehát nem árultad volna el tudatlanságodat [Anicius Manlius Severinus Boethius: Consolatio Philosophiae, azaz A filozófia vigasztaló voltáról]: szerzőnk más passzusa is figyelmeztető - hogy ne mondjuk: riasztó - példája annak, hogy még a maguk pályáján jól felkészült tudósok is gyakran mily keveset tudnak iparjogvédelemről, szerzői jogról. Az „áltudományipar” (de jó, találó szóalkotás! - OP) és benne az agytorna kapcsán írja: „A józan ész kisajátítása. Legyen szó egy tökéletesen ésszerű beavatkozásról, mint egy pohár víz vagy az óraközi szünet, de adjunk némi eszement tudományoskodást, amitől megalapozottabbnak, mi magunk pedig okosabbnak tűnünk. (Sic! Minden valóban erős erénye mellett, az év legjobb fordítása díjat nem ez a kötet nyeri el. Az is igaz viszont, hogy többnyire igazán jó, lendületes a szöveg. - OP) Ez erősíti a placebohatást, de azon is elgondolkozhatunk, vajon nincs-e valami cinikusabb és jövedelmezőbb célja is: a józan ész szerzői jog alá rendelése, szabadalmaztatása és kisajátítása.”

S ha már kritizálunk: nagy kár, hogy a kötetnek nincs tárgymutatója. Nagy mennyiségben találhatók benne tények, adatok, szereplők, fogalmak - jó lenne, ha olvasás közben és olvasás után egy tárgymutató segítene visszakeresni. Hasonlóképpen fogalmakat, amelyeket Goldacre bevezet: pl. bevezet pl „rejtett parák” - hol is jelennek meg és milyen jelentéstartalommal. Némely, közembernek ismeretlen, furcsán hangzó fogalomnál, pl. bizonyítékon alapuló orvoslás, nem tudjuk, vajon az terminus technicus, vagy fordítási baki. Később változik is a kifejezés: bizonyításon alapuló orvostudomány - ami legalább jobban értelmezhető. Egy szakkifejezés-jegyzék is jól jött volna, segítendő a megértést és/vagy a visszakeresést.

A könyv érdemeihez képest azonban ezek csak apróságok. Gyilkos, tanulságos elemzésként és kritikaként, sok helyen leleplezésként valóban nagyon jó. 

Goldacre a Bevezetésben egyebek közt így vázolja fel a tartalmát: „Először áttekintjük, hogyan kell elvégezni egy kísérletet, hogy a saját szemünkkel láthassuk az eredményt, és eldönthessük, igazol-e egy adott elméletet, vagy egy másik meggyőzőbbnek tűnik. (…) A példák üdítően abszurdak lesznek, de mindezt vezető sajtótermékek terjesztik és hitelesítik a saját tekintélyükkel alátámasztva. Megnézzük, milyen hatást érnek el, és milyen zavart tudnak kelteni a tudományosan hangzó cikkek. Azután rátérünk a homeopátiára (…) a homeopátiás szerek végül is hatóanyagmentes cukorpirulák, amelyek látszólag hatásosak, és így megtestesítik mindazt, amit egy kezelés elfogadható tesztjéről tudnunk kell, s rajtuk keresztül azt is megérthetjük, hogyan keltenek bennünk tévhitet egy eljárás hatékonyságáról. Minden szükségest megtudunk a tesztelésről, és azt is, hogyan ismerhető fel a rossz teszt. (..) Aztán a nagyvadakat vesszük célba. A táplálkozástudományi szakemberek alternatív terapeuták, akiknek valahogy sikerült tudományként eladni a területüket. Az ő tévedéseik (tévedés-e, amiből jól meg lehet élni? - OP) izgalmasabbak a homeopatákéinál, mert az igazi tudomány sáncai mögött nemcsak érdekesebb, de veszélyesebb is a működésük. (…) Látni fogjuk egyfelől a retorikai bűvészmutatványokat, másfelől az amatőr hibákat, amelyekkel újra és újra félrevezetnek bennünket az élelmiszereket és a táplálkozást illetően (a célokat és az elért hozamokat tekintve, az amatőr aligha jó jelző itt! - OP), és azt is megnézzük, hogyan tereli el ez az új iparág a figyelmünket az életmódban rejlő és az egészséget veszélyeztető valódi rizikófaktorokról. (…) Ezután megnézzük, hogyan járul hozzá a média a tudomány össznépi félreértelmezéséhez. (…) Végezetül - amit a legaggasztóbbnak tartok - azt mutatom be egy fejezetben, hogyan követnek el súlyos következményekkel járó szarvashibákat hatalmi pozícióban lévő emberek, akiktől nem ezt várnánk; majd megnézzük, hogy a bizonyítékok cinikus kiforgatása a médiában hogyan vezetett veszélyes és valóban groteszk túlzásokig két egészségügyi para esetében. (A „para” itt feltehetően valami olyasmit jelent, hogy járványos félelem. A köznyelvünkben lazán használt szót még a Google sem találja. Az Akadémiai Kiadó online Idegen szavak és kifejezések szótára szerint a jelentése „bizonyos növényi sejtek falában lerakódó, parásodást okozó vegyület”, ill. „török, tört 1. régi török váltópénz 2. váltópénz a Balkán-félsziget több államában”. - OP) Az már az olvasók dolga, hogy felismerjék, mennyire uralkodott el az áltudomány, de azon sem árt elgondolkodni, mit tehetünk ellene. (Az pedig a mai tömegmédia óriási erővel és következetességgel kivitelezett dolga, fűzhetjük ide, és látjuk Goldacre kritikájában is, hogy ez utóbbiakra mind kevésbé legyen képességünk és igényünk. - OP) (…) A könyv végére érve meglátják a tényeket néhány igen népszerű megtévesztés mögött, de mire eljutnak idáig, sok hasznos ismeretre tesznek szert a kutatásról, a bizonyítási szintekről, az elfogultságokról, a statisztikáról, a tudomány történetéről, a tudományellenes mozgalmakról, a kuruzslásról. (…) Kicsit sem lesz nehéz, mert ez az egyetlen biosz-óra, amelyen garantálni tudom, hogy nem az olvasók lesznek azok, akik ostoba hibákat vétenek. És ha lesznek olyanok, akik a végén sem értenek egyet velem, azoknak sem volt hiába: lehet, hogy ragaszkodnak a tévedéseikhez, de immár jóval nagyobb magabiztossággal és felkészültséggel tehetik.” És csak remélhetjük, hogy az orvosok felkészültségét illetően vadul túlzó például a következő állítása, amely a homeopátiáról szóló fejezet elején jelenik meg: „Mire a fejezet végére érünk, többet fogunk tudni a bizonyítékon alapuló orvoslásról és kísérlettervezésről, mint egy átlagos orvos.”

Statisztikák. A „Gonosz-e a hagyományos orvoslás?” sajátos címmel feldíszített fejezet cincálja azokat a trükköket, amelyekkel a gyógyszergyárak a fejlesztésben eltüntetik a nekik kellemetlen vizsgálati eredményeket. Ebben találjuk, egyebek közt: „Íme a statisztikai elemzés klasszikus trükkjei, amelyek szavatolni tudják a kísérlet pozitív eredményét.”

Szubjektív kérdés persze, hogy ki mennyire akar elmélyedni a leleplezésekben - például abban, ahogyan Goldacre egy teljes fejezetben, valóban példa értékűen, nagy gondosan és kíméletlenül lerángatja a glóriát Gillian McKeith-ről, aki - a szerző szavaival - „multimilliomos pirulamogul és klinikai táplálkozási szakértő (a teljes neve, orvosi címeivel és képesítéseivel együtt: Gillian McKeith).” és „Ő maga egy egész birodalom, főműsoridős tévéceleb és sikerkönyvszerző. (..) Mindenki számára, aki kicsit is konyít a tudományhoz, csak egy rossz vicc.” Hasonlóan kitörő szeretettel mutatja be egy másik fejezet Patrick Holford professzort: „Amíg Gillian McKeith a széles tömegeknek játszik, Patrick Holford az akadémikusság maga a brit táplálkozási mozgalomban…” és „Egyes korai művei bájosan elborultak…” Érdeklődés kérdése az is, ki mennyi időt és energiát szentel annak a fejezetnek, amely - szintúgy igazán példaértékűen - részletesen leírja és kritizálja a "Durham kísérleteket". Ezek rendeltetése annak kimutatása(Goldacre kritikai elemzésének alig burkolt megállapítása szerint inkább a szakszerűséget gátlástalanul mellőző, erőltetett felmutatása) volt, hogy a halolajkapszulák szedése jelentékenyen növeli az iskolai tanulóifjúság szellemi teljesítményét. Utóbbi történetnek fontos része annak leírása is, hogyan próbált, és nem tudott, a szerző konkrét adatokhoz jutni a kísérletekről és az eredményeikről. Akik szeretik a tényfeltáró, leleplező riportázs műfaját, nagy élvezetet találhatnak ezért is ezekben, és a könyv sok további részében. Aki netán úgy érezné, hogy ezek kissé túlírtak (magunk szerfelett alaposaknak, ugyanakkor nagyon érdekesnek és tanulságosnak, ám olykor valóban a szó minden értelmében kimerítőnek mondanánk őket), annak rendelkezésére áll Pósalaky bácsi nagy találmánya: "ugorgyunk!" Aki viszont kedveli a részletgazdag történetmesélést, az kifejezetten nagy örömét lelheti bennük.

Korunk egyik elszabadult Góleme, a marketing (ha tetszik, az eredeti szerepében igen hasznos kerti locsolócső, amely nem csak álmodja, hogy boa constrictor, hanem tényleg azzá is vált) - sok más működési területe mellett eszköze, másrészt múzsája is az áltudományoknak. Goldacre írja az egyik különösen divatos öngyógyítási módszerről: „A méregtelenítési jelenség azért érdekes, mert a marketingesek, életmódguruk és alternatív gyógyítók egyik legnagyobb szabású innovációját jeleníti meg: egy teljesen új fiziológiai folyamat feltalálását. Az ember elemi biokémiájának keretében a méregtelenítés értelmetlen fogalom. (…) Mint a legnagyobb áltudományos találmányok, ez is szándékosan keveri a józan paraszti észt az idegen hangzású, medikalizált agyrémekkel…” (A „medikalizált” persze mással helyettesíthető be, ha az áltudományok és a nagyon is szakszerű, kereskedelmi célú manipulációk más vadászterületeit nézzük. - OP) És: „Nagy tisztelője vagyok a kozmetikai iparnak. Ez a másik végén helyezhető el a spektrumnak, mint a méregtelenítő üzletág. Szigorúan szabályozott, nagy pénzeket hoz ki a semmiből, a nemzetközi biotech cégeken belül népes, jól szervezett teamek sokasága gyártja az elegáns, szórakoztató, hatásos és abszolút védhető áltudományos téziseket. (..) A kapcsolat a csodaösszetevő és a hatásosság között csak a vásárló agyában jön létre, és átolvasva a gyártó szövegét, látni fogjuk, hogy szakemberek kisebb hadserege gondoskodott arról, hogy a címke roppant meggyőző legyen, ám ugyanakkor - a legszigorúbb szemmel nézve is - szemantikailag és jogilag kikezdhetetlen.” Továbbá: „A médiában szereplő táplálkozási szakemberek túllépnek a bizonyítható dolgok körén: gyakran azért, hogy tablettákat adjanak el, máskor táplálkozási divathóbortokkal vagy új kórismékkel házalnak, hogy függővé tegyék az embereket; ám mindig az áll a háttérben, hogy piacot teremtsenek önmaguknak, és szakértőként léphessenek fel a lóvá tett, tudatlan közönséggel szemben.” (Az utóbbi persze ismét a „piacot teremtsenek” eszköze. Ám fűzzük ide: bárcsak a táplálkozási szakemberek lennének az egyedüliek, vagy akárcsak ők tennék ki a zömét azoknak, akik üzleti céllal igyekeznek lóvá tenni bennünket! - OP) És ismét a marketing-kommunikáció hatalmáról „Valahányszor napvilágot lát valamilyen bizonyíték arra, hogy az 50 milliárd dolláros táplálékkiegészítő-ipar termékei hatástalanok, vagy egyenesen károsak, beindul a hatalmas marketinggépezet, és hamis, alaptalan módszertani kritikákat szegez szembe a publikált adatokkal, hogy összezavarja a tényeket - ezek egy értelmes, tudományos vitában nem állnák meg a helyüket, de nem is ez a cél. Jól bevált kockázatkezelő taktika ez számos üzletágban..”

Az elme hatalma a szó több értelmében is: ennek egyik nagyon karakteres területéről, a placebohatásról szól egy teljes fejezet. Goldacre írja annak elején: „fergeteges túrát javaslok az orvosi kutatás egyik bizarr és megvilágító erejű területére. A test és az elme kapcsolatáról lesz szó, az értelmezés szerepéről a gyógyításban…” Ezt pedig olyan fejezet követi, amelynek címe igazán megkapóan bájos, s a tartalma tökéletesen igazolja is annak ígéretét: „A nap hülyesége”.

Egy döbbenetes fejezet szól, egy gátlástalan, viszont - vagy éppen ezért - nagyon sikeres „vitaminpirula-vállalkozó” kapcsán a HIV és AIDS  probléma kezeléséről Dél-Afrikában. Konkrét ismeretek híján csak remélni merjük, hogy Goldacre téved, túloz, a valóságnál sokkal sötétebb képet fest, mert amit leír, abban nem kevesebb áll, minthogy ebben a kemény dél-afrikai kormányzati részvétellel folyó, szó szerint életre-halálra menő játszmában a tíz- és százezrek élete számít a legkevésbé, s mert semmi okunk azt hinni, hogy ez csak valami egyszeri és soha sehol meg nem ismétlődő lehet. Amit leír, abban a „rossz tudomány” már egyértelműen népirtássá válik. És az ügy keserű epilógusa: „Bármilyen szélsőségekig ment is el, nem volt egyetlen természetgyógyász vagy táplálkozási szakértő az egész világon, aki szót emelt volna Matthias Rath és kollégái tevékenységének akár egyetlen vonatkozása ellen. Épp ellenkezőleg: ünneplik mind a mai napig. (…) Az alternatív gyógyászati mozgalom veszélyesen, szisztematikusan mutatkozott alkalmatlannak a kritikai önértékelésre… (…) így torzulnak el a szép ideák.” És az ember ismét fohászkodik: bárcsak a széles tudománynak ez lenne az egyetlen területe, amelyre ez igaz!

Már említettük a Gonosz-e a hagyományos orvoslás? c. fejezetet. Ebben egyebek közt igen tanulságos, részletes útmutatást kapunk a „hogyan csaljunk a készítményünk javára a bizonyítást szolgáló összehasonlító gyógyszerkísérlet” mutatványhoz, továbbá egy figyelemre méltóan ügyes kis eszközt, a tölcsérábrát a csalások leleplezéséhez.

A fentebb említett Brit tudósok, avagy hogyan kelti… c. fejezetben írja: „A tudományos sztorik általában három kategóriába sorolhatók: vannak "buggyant", "nagy áttöréses" és "para"-sztorik. Mindegyik a maga sajátos módján ássa alá és torzítja el a tudományt. Lássuk őket egyenként.” És valóban, konkrét példákkal hitelesített boncolás következik.

Újabb megragadó fejezetcím: Miért hisznek okos emberek hülyeségekben? Ebben sok érdekes megállapítás közt találunk egy különösen megszívlelendő idézetet Charles Darwintól: „Egy aranyszabályt követve valahányszor új megfigyeléssel vagy gondolattal találkoztam, ami ellentmondott korábbi eredményeimnek, azonnal és pontosan feljegyeztem; mert tapasztalatból megtanultam, hogy az ilyen adatokat és gondolatokat sokkal hajlamosabb elfelejteni az ember, mint a számára kedvezőket.” (kiemelés tőlem - OP), egy továbbit pedig Stephen Jay Gouldtól: „Ha az emberek nem tanulnak meg ítéletet alkotni, és csupán a reményeik után mennek, az elveti a politikai manipuláció magvait.” És bízvást hozzátehetjük: mindennemű manipulációét, hiszen a remény az egyik legfőbb árucikk, amelyért szinte minden pénzt, amit csak tudnak, megadnak az emberek. A hamis reményt árulja ezer alakban, ezer módon, gyakran egészen mesteri trükkökkel a rossz tudomány is.

A következő, Rossz statisztikák c. fejezetet Goldacre így indítja: „Most, hogy már tudjuk értékelni a statisztikát - szemben az intuíció előnyeivel és hátrányaival -, nézzük meg, hogyan értelmezik félre és használják újra meg újra rosszul ezeket a számokat és számításokat. Első példáinkat az újságírás világából merítjük, de a borzalmak borzalma az, hogy az újságírók távolról sincsenek egyedül az elemi logikai hibák elkövetésében. A számok, mint látni fogjuk, életeket tehetnek tönkre.”

„Ha egy tanácsot nagyon sokan fogadnak meg, és az a tanács - bármilyen jó szándékkal adták is - rossz, nagyon nagy kárt tud okozni, mert a legkisebb kockázatos lépés hatását is megsokszorozza a népesség tömege, amely megváltoztatja a viselkedését. Ezért van az újságíróknak különleges felelősségük (és szintúgy mindenki másnak, aki véleményvezér, hangadó, hitelt érdemlőnek tűnő guru szerepében tud szólni a tömegekhez! - OP), és ezért szentelem a könyv utolsó fejezetét két igen szemléletes rémhír - az MRSA-para és az MMR-para - mögött meghúzódó folyamatok vizsgálatának. De amint már megszokhatták, most is többről lesz szó a két sztorinál, és számos kitérőt is teszünk az úton.” Így vezeti be Goldacre a nagy finálét. A MRSA a hírhedt húsevő baktérium, az MMR a kanyaró, a mumpsz és a rubeola elleni kombinált védőoltás. Mindkét elemzésről elmondható, hogy nem egyszerűen az emberi gyarlóságról szól, hanem a társadalom működésének alapvető rendszerhibáját tárja fel. Érdemes hozzáfűznünk, hogy az MMR-történet különösen nagy társadalmi kockázatra vet fényt: a járványos betegségek feltámadásának veszélyével fenyeget, ha az emberek megtagadják, hogy a gyermekeik megkapják a védőoltásokat. A társadalomnak az egészségéhez fűződő joga, és voltaképpen a társadalom minden egyes tagjának egyéni, személyes biztonsága kerül szembe az egyén önrendelkezési - illetve a gyermekeire vonatkozó rendelkezési - jogával, érdemben azokéval, akik személyes okból - tévhit, tudatlanság, túlfejlett ego - nem hajlandók részt vállalni a közös védekezésből. Valójában erre is jól illik az utolsó utáni fejezet e két /rész/mondata: „Senki nem figyel rá, milyen égető egészségügyi kérdéssé vált a sületlenség…” és „inkább teszek érte felelőssé rendszereket, mint egyes embereket”.

Az utolsó utáni fejezet. Talán Steve Jobs prezentációinak legendás „és még valami” záróakkordjára hajazva, itt is ilyen című fejezet zárja a sort. Benne Goldacre összegzi könyve indítékainak velejét, és cselekvésre buzdít a rossz tudomány ellensúlyozására. Egy karakteres rész az utóbbiból: „A tudósoknak és kutatóknak pedig ezt ajánlom a figyelmükbe: nincs módjuk megakadályozni, hogy az újságok hülyeségeket nyomtassanak ki, de megvan a lehetőségük beleadni a magukét. Írjanak emailt a hírszerkesztőnek, az egészségügyi rovatvezetőnek, és kínáljanak fel nekik egy érdekes anyagot a szakterületükről. El fogják hajtani őket. Próbálkozzanak újra. (…) Ha valaki úgy érzi, hogy félreértelmezik a munkáját - vagy az egész szakterületét -, tegyen panaszt…” - és itt egy hosszú felsorolás következik, hogy hol mindenütt és hogyan. És végső eszközként, a záró bekezdésben: „Indítson blogot. Nem fog figyelni rá mindenki, de lesznek, akik igen. A jövő a közvetlen hozzáférés a szakértői véleményekhez…”

Aki ebben a tudomány és főként az emberiség javára valóban sikerrel jár, az teljes joggal elmondhatja - mai PC-nyelven - hogy „ez jó mulatság, derék munka volt!”

Liaquat Ahamed: A pénzvilág urai - Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot

Corvina Kiadó, 2012

Dr Osman Péter ismertetése

„Bárki, aki a nagy gazdasági világválságról ír vagy gondolkodik, nem kerülheti el a kérdést: vajon megtörténhet-e ismét?” ϴ „A közgazdászok nem a civilizáció, hanem a civilizáció lehetőségének a letéteményesei.” Maynard Keynes - idézetek a könyvből.

„Az arab származású, de Angliában nevelkedett, majd az Egyesült Államokban szép karriert befutó szerző eredeti foglalkozására nézve bankár…” - írja előszavában a kötet fordítója, a neves magyar bankár Felcsúti Péter (akinek köszönhetően biztosak lehetünk abban, hogy szakmailag korrekt fordításban kapjuk e művet - ami manapság nem olyannyira magától értetődő. - OP). A pénzvilágban igen nagy áttekintéssel bíró bankár, tehetjük hozzá, hiszen - amint a Forbes honlapján (http://www.forbes.com/profile/liaquat-ahamed) olvasható - több nagy pénzügyi cégnél befektetési területen betöltött vezető pozíciója mellett a vezetője volt a Világbank befektetési részlegének is. A Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Liaquat_Ahamed) hosszan sorolja azokat a kitüntetéseket, amelyeket ez a könyve elnyert: 2010 Pulitzer Prize for History - Felcsúti megjegyzi, hogy ez a stiláris-nyelvi és irodalmi erényeit ismeri el -, 2010 Spear's Book Award (Az Év Pénzügytörténeti Könyve), 2010 Arthur Ross Book Award (ezzel évente azokat a nonfiction könyveket jutalmazzák, amelyek az előző két évben a legkiemelkedőbben járultak hozzá a külpolitika vagy a nemzetközi kapcsolatok megértéséhez) aranyérem, 2009-ben egyike volt a Time Magazin „Az év legjobb könyvei” listájának, továbbá a New York Times, valamint az Amazon (a világ messze legnagyobb könyvkereskedő cége) hasonló listájának. S nem kis kitüntetés - ha informális is -, hogy, amint a Wikipedia és Felcsúti is kiemelik, a FED mai nagyhatalmú elnöke, Ben Bernanke bevallott csodálója e Ahamed e művének.

Felcsúti előszavából idézve, „A könyv tárgya az 1929-33-as megrázkódtatás, amelyet itthon az iskolában nagy gazdasági világválságként tanultunk, az Egyesült Államokban azonban csak nagy válságnak nevezik. Ez utóbbi talán pontosabb. Az 1929-33-ban a pénzügyi szektorban elindult, majd a gazdaság egészére átterjedt válság hamarosan egy társadalmi formáció - a kapitalizmus - átfogó válságává szélesedett, amely az egész emberiségre nézve tragikus következményekkel járt.” Így jellemzi Ahamed művét (és teljesen igaza van): „Ritkán mondható el egy gazdasági-pénzügyi történetírással foglalkozó könyvről, hogy egyszerre kiváló szakkönyv és a legjobb értelemben vett bestseller. A pénzvilág urai esetében azonban kétségtelenül erről van szó.”

Tovább az előszóból: „Ahamed érdekesen és eredeti módon közelíti meg a témát: a 20. század első, durván három évtizedének politikai, gazdasági és pénzügyi történetét a négy legjelentősebb - az amerikai, az angol, a francia és a német - jegybank első számú vezetőjének (Benjamin Strong, Montagu Norman, Émile Moreau, Hjalmar Schacht) életén és tevékenységén keresztül mutatja be. Ezekre az emberekre ma már jóformán senki sem emlékszik, ám a maguk idejében a gazdaság és a pénzügyek terén nem volt náluk befolyásosabb, nagyobb hatalmú ember a földkerekségen. Ennek megfelelően mind a négy a maga módján kiváló képességű ember volt. (Képesség és hatalom - ha ezek mindig kölcsönösen feltételeznék egymást… - OP) (…) Azonban e négy férfi egyike sem tudott kilépni a gazdaság és a pénzügyek menedzselésének akkor uralkodó dogmájának, az aranystandardnak a korlátai közül. Képességeik és teljesítményük dacára ragaszkodtak ehhez a dogmához, ami addigra már a világgazdaság számára kényszerzubbonnyá vált. Ez pedig sokba került országaiknak, sőt az egész világgazdaságnak. Ezért lett a könyv alcíme Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot. Velük mindenben ellentétes a könyv ötödik szereplője, John Maynard Keynes, a konvenciókat megvető, eredeti gondolkodású entellektüel, briliáns közgazdász, állami hivatalnok és tőzsdespekuláns, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta a 20. század közgazdasági és gazdaságpolitikai gondolkodására. Keynes ezekben az évtizedekben gyakorlatilag az összes nagy közgazdasági-pénzügyi vitában a helyes álláspontot képviselte - gyakran teljesen egyedül. (…) Az öt szereplő mellett Ahamed könyvében felvonulnak a 20. század első harmadának meghatározó politikai és gazdasági szereplői és sokan mások, akiket ma celebeknek neveznénk. Ahamed ily módon nem csupán a folyamatokat mutatja be, de rengeteg színes részlettel, esetenként kifejezetten mulatságos történetekkel hozza közel, teszi árnyalttá és így jobban érthetővé az eseményeket.” Nem mellesleg: „Ahamed részletesen bemutatja Roosevelt elnök válságkezelő stratégiáját is, amelyet - fél szemmel hazai vitánkra gondolva (sic! OP) - bízvást nevezhetünk az első igazán unortodox gazdaságpolitikának. Az állam erőteljes beavatkozása a gazdaságba óriási viták tárgya volt akkor is, annyira, hogy az elnök egyes intézkedéseit az amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítve érvénytelenítette.”

Nem túlzás tehát azt mondanunk, hogy Ahamed itt a 20. század világtörténelmének egyik meghatározó jelentőségű eseménysorozatáról - amikor, Szerb Antal szavait megidézve, ’a katasztrófa úgy lógott a világ fölött, mint egy csillár’ - egyszerre ad igen árnyalt áttekintést és elemzést, valamint érzékeny korrajzot. Ahhoz, hogy valaki ezt igazán jól megalkossa, a pénzügyeken és a gazdaságtörténeten jócskán túllépő érdeklődéssel kell rendelkeznie. Felcsúti a szerző szerteágazó érdeklődését jellemezve kiemeli, hogy tagja egyebek közt az USA egyik jelentős agytrösztje, a Brookings Institute kuratóriumának, szintúgy a Journal of Philosophy-énak, amely „a legfontosabb filozófiai lap arrafelé”. S tény, hogy e művében egyszerre kapunk kitűnő gazdaságtörténeti szakkönyvet és Thomas Mann nagyregényeit idéző, lebilincselően színes olvasmányt.

„Ne olvass történelmet - csak életrajzokat olvass, mert az maga az élet, elmélet nélkül!” - idézi Ahamed Bevezetése mottójául Benjamin Disraelit. S amint abban írja: „Amikor az első világháború 1918-ban véget ért, a számtalan áldozat egyike a világ pénzügyi rendszere lett. A 19. század második felében az aranystandardra alapozva egy kifinomult nemzetközi hitelrendszer jött létre, amelynek központja London volt, és amely a kereskedelem és jólét jelentős emelkedését hozta magával az egész világon. 1919-ben ez a gépezet romokban hevert. (…) A kormányok akkor úgy gondolták, hogy a legjobb a pénzügyeket a bankárokra bízni, így aztán a világ pénzügyeinek rendbehozatala a négy túlélő nagyhatalom: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és az Egyesült Államok jegybankjainak jutott.”

Ez tehát a szcenárió, ahonnan - Ahamed szavaival - „Ez a könyv nyomon kíséri e jegybankárok erőfeszítéseit, hogy helyreállítsák a nemzetközi pénzügyi rendszert az első világháború után. Bemutatja, hogy miért tűnt úgy egy rövid ideig az 1920-as évek közepén, hogy sikerrel járnak; a világ valutái stabilizálódtak, a tőkemozgások ismét beindultak, a gazdaságok újra növekedni kezdtek. (Vajon mekkora katasztrófa kell ahhoz, hogy végre belássuk: a gazdaságok folyamatos növekedése nem a legfőbb jó, sőt a „nagyon rossz” okozójává is válhat? - OP) Ám a pénzpiaci központokban megindult fellendülés kiváltotta jólét vékonyka felszíne alatt repedések jelentek meg, és az aranystandard, amelytől mindenki azt várta, hogy a stabilitás ernyőjét tartja majd a világ fölé, kényszerzubbonynak bizonyult. E könyv utolsó fejezetei foglalkoznak azokkal a lázas és végső soron hiábavaló erőfeszítésekkel, amelyeket a központi bankárok annak érdekében tettek, hogy megakadályozzák, hogy a világ a nagy gazdasági világválság lefelé menő spiráljába zuhanjon.”

Magától értetődik, hogy - mint minden jó elemző történelmi mű - a könyv a történtekben a mának szóló tanulságokat keresi. Ugyanakkor - és ez teszi élvezetes olvasmánnyá - híradás is egy letűnt világból, Atlantisz krónikáiból (amelynek alapvető hibáit „mutatis mutandis” újra és újra elkövetjük. - OP). Íme egy szinte hihetetlen példa az első világháború kezdetéről: „Ahogy azon az első végzetes augusztusi héten a fények lassan kialudtak Európában, a bankárok és pénzügyminiszterek nem a katonai előkészületekre vagy a csapatok mozgására figyeltek, hanem a felügyeletük alatt lévő aranykészletek nagyságára és állományának változására.” Az e mögött álló megfontolást - vagy inkább vakhitet - pedig a következő, egy londoni lapból vett idézet szemlélteti: „hogy a háború milyen intenzív lesz és meddig tart, az fogja meghatározni, hogy az európai hatalmak birtokában az ellenségeskedések kitörésekor mennyi aranyrúd és érme van.”, s ez pedig nem az újságírók, hanem a hivatásos pénzügyesek szemlélete volt. Amint Ahamed írja, „az egyik legnagyobb elismertségnek örvendő bankár a Cityben fűnek-fának azt ismételgette, hogy a harcok hat hónapon belül leállnak, a kereskedelemben beálló zavarok ugyanis túl nagyok lesznek. Keynes, aki pillanatok alatt szakértő lett a háborúval kapcsolatos gazdasági kérdések terén, 1914 szeptemberében azt mondta a barátainak: egészen biztos abban, hogy a háború nem tarthat egy évnél tovább. Szerinte ugyanis addigra Európa likvid vagyona, ami a háború céljaira felhasználható, elfogy, és egészen kikelt azok ellen, akik más véleményen voltak, ostobának nevezve őket. 1914 novemberében az Economist azt jósolta, hogy a háború néhány hónapon belül befejeződik. Ugyanabban a hónapban a francia pénzügyminiszter magabiztosan kijelentette, hogy a háború 1915 júliusáig befejeződik, mert addigra a pénz elfogy.” „A szakértők alighanem elfelejtették - írja Ahamed -, hogy az igazságon kívül a háború első áldozata a jó pénz.” (És nagyon úgy tűnik, hogy ez a tétel a háborút átvitt értelemben véve is nagyon megállja a helyét. - OP)

S ha már a monetáris arany világát látjuk, íme egy karakteres kép a harmincas évek elejét leíró fejezetből: „Az angol kommentátorok, akik képtelenek voltak felfogni, miért folytatódik a tőzsdei áruk árának zuhanása, a masszív kamatcsökkentések dacára miért folytatódik a termelés visszaesése és miért emelkedik a munkanélküliség, az aranystandardot, ezen belül pedig különösen a Federal Reserve és a Banque de France mesterkedéseit tartották az első számú bűnösnek a világméretű válságért. 1930 végén az Egyesült Államok és Franciaország birtokában volt a világ aranykészletének 60%-a, és egyik sem tett semmit, hogy az aranyat visszacsatornázza a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. (…) A legtöbb ember nem is tudta, hogy bár mindenki az aranykészletek Franciaországba vándorlásáról beszélt, a legtöbb aranyat valójában Londonban őrizték. A rudakat nem utaztatták egyik országból a másikban, fizetve a magas biztosítási költséget. Ehelyett a központi bankok bevezették azt a gyakorlatot, hogy megjelölik a fémet, azaz ugyanazokban a páncéltermekben őrzik, csak átírják egy másik tulajdonos nevére.”

Innen, Pósalaky bácsi szavával, ugorgyunk egy nagyot. „1942-ben - olvashatjuk - Keynes a háború utáni világ megtervezésével kezdett foglalkozni. A brit pénzügyminiszter tanácsadójaként ő volt az ország első számú gazdasági stratégája. A háború utáni világ nemzetközi pénzügyi rendszerével foglalkozva az aranystandardhoz hasonló rendszerben gondolkodott, ám jelentősen mérsékelve annak merevségét. Tervének második eleme egy nemzetközi központi bank létrehozása volt. Az aranytartalékok krónikus hiányát megakadályozandó, amely a két világháború között nem tette lehetővé a nemzetközi pénzügyi rendszer zökkenőmentes működését, Keynes azt javasolta, hogy hozzanak létre egy intézményt, amely átmeneti hitelt nyújtana a bajba jutott országoknak.” (A központi bankok ma már klasszikus „lender of last resort” szerepe - OP). Itt belép a képbe egy különlegesen fontos és érdekes új szereplő: „Keynes szerencséjére az amerikaiak tőle függetlenül egy hasonló koncepción kezdtek dolgozni. Az amerikai terv atyja Harry Dexter White, nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettes volt. Az őt ismerők jellemzése szerint "ő volt a legkellemetlenebb ember egész Washingtonban". Bár White gyakran nyíltan angolellenes volt, Keynes idővel megtanulta tisztelni metszően éles eszéért és szorgalmáért. White történetesen szovjet kém is volt….”

„Eredeti állapotában a brit és az amerikai terv között a hangsúlyban voltak különbségek. Keynes terve ambiciózusabb volt a méret és a komplexitás tekintetében. Visszaemlékezve az 1920-as évek akut likviditáshiányára, egy világméretű központi bankra gondolt, amely képes nemzetközi pénz teremtésére. White ezzel szemben valamilyen nemzetközi hitelszövetkezetet akart, amelynek keretében az országok számára nyújtandó hitel nem lehet több, mint a többi ország által teljesített befizetések összege. Keynes 26 milliárdos alapban gondolkodott. White, aki tudta, hogy az Egyesült Államoknak kell a cech nagy részét állnia, 5 milliárdot javasolt, végül 8,5 milliárdban állapodtak meg.”

És eljőve a nagybetűs Történelembe tartozó Bretton Woods-i Konferencia, amely 1944. június 30-án kezdte meg munkáját. „A tárgyalások nagy részét az amerikaiak és a britek már korábban lefolytatták. Bretton Woodsban a legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy mekkora legyen az egyes országok hitelfelvételi kvótája az új szervezetben, amelyet Nemzetközi Valutaalapnak neveztek el. Az oroszok, akik teljes joggal vettek részt a konferencián, bár közülük csak kevesen beszéltek angolul, amellett kardoskodtak, hogy a hitelfelvételi lehetőség megállapítása során ne csupán a gazdasági, de a katonai erőt is vegyék figyelembe. Ennek alapján a britekével azonos kvótához ragaszkodtak. Az indiaiak Kínával akartak egy szinten állni…”

Könyve Epilógusát Ahamed a legfőbb kérdésnek szenteli: „vajon megtörténhet-e ismét?” Párhuzamokba állítva összeveti a nagy válság okait és történéseit a 20. század végén és azt követően lezajlott válságokkal. „Amikor ezt a könyvet írom 2008 októberében, a világ egy ilyen pánik kellős közepén találja magát. Ez a pánik a legsúlyosabb az elmúlt 75 évben, az 1931-33-as bankpánik óta, ami e könyv utolsó fejezeteinek legfontosabb témája.” - írja. „E könyvben én azt állítom, hogy a nagy gazdasági világválság nem valamilyen ellenállhatatlan erő hatására következett be, és nem is a kapitalizmus mélyen gyökeredző ellentmondásai okozták. Sokkal inkább a gazdaságpolitika irányítóinak sorozatosan téves döntéseiről beszélhetünk, amelyek egy része az 1920-as években, egy másik része pedig az első válságok bekövetkezte után született. Alighanem minden idők legdrámaibb hibasorozatáról beszélhetünk, amelyet pénzügyi vezetők valaha is elkövettek.” „Ki hát a felelős?” - teszi fel a kérdést, amelyre a továbbiakban igyekszik választ találni. E válaszban persze nem a szereplők, hanem a pénzügypolitikák és a mechanizmusok azok, amelyek igazán izgalmasak a számunkra.