Corvina Kiadó, 2012
Dr Osman Péter ismertetése
„Bárki, aki a nagy gazdasági világválságról ír vagy
gondolkodik, nem kerülheti el a kérdést: vajon megtörténhet-e ismét?” ϴ „A
közgazdászok nem a civilizáció, hanem a civilizáció lehetőségének a
letéteményesei.” Maynard Keynes - idézetek a könyvből.
„Az arab származású, de Angliában nevelkedett, majd az
Egyesült Államokban szép karriert befutó szerző eredeti foglalkozására nézve
bankár…” - írja előszavában a kötet fordítója, a neves magyar bankár Felcsúti
Péter (akinek köszönhetően biztosak lehetünk abban, hogy szakmailag korrekt
fordításban kapjuk e művet - ami manapság nem olyannyira magától értetődő. -
OP). A pénzvilágban igen nagy áttekintéssel bíró bankár, tehetjük hozzá, hiszen
- amint a Forbes honlapján (http://www.forbes.com/profile/liaquat-ahamed)
olvasható - több nagy pénzügyi cégnél befektetési területen betöltött vezető
pozíciója mellett a vezetője volt a Világbank befektetési részlegének is. A
Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Liaquat_Ahamed)
hosszan sorolja azokat a kitüntetéseket, amelyeket ez a könyve elnyert: 2010 Pulitzer
Prize for History - Felcsúti megjegyzi, hogy ez a stiláris-nyelvi és irodalmi
erényeit ismeri el -, 2010 Spear's Book Award (Az Év Pénzügytörténeti Könyve), 2010
Arthur Ross Book Award (ezzel évente azokat a nonfiction könyveket jutalmazzák, amelyek az előző két évben a
legkiemelkedőbben járultak hozzá a külpolitika vagy a nemzetközi kapcsolatok
megértéséhez) aranyérem, 2009-ben egyike volt a Time Magazin „Az év legjobb
könyvei” listájának, továbbá a New York Times, valamint az Amazon (a világ messze
legnagyobb könyvkereskedő cége) hasonló listájának. S nem kis kitüntetés - ha
informális is -, hogy, amint a Wikipedia és Felcsúti is kiemelik, a FED mai nagyhatalmú
elnöke, Ben Bernanke bevallott csodálója e Ahamed e művének.
Felcsúti előszavából idézve, „A könyv tárgya az 1929-33-as
megrázkódtatás, amelyet itthon az iskolában nagy gazdasági világválságként
tanultunk, az Egyesült Államokban azonban csak nagy válságnak nevezik. Ez
utóbbi talán pontosabb. Az 1929-33-ban a pénzügyi szektorban elindult, majd a
gazdaság egészére átterjedt válság hamarosan egy társadalmi formáció - a
kapitalizmus - átfogó válságává szélesedett, amely az egész emberiségre nézve
tragikus következményekkel járt.” Így jellemzi Ahamed művét (és teljesen igaza
van): „Ritkán mondható el egy gazdasági-pénzügyi történetírással foglalkozó
könyvről, hogy egyszerre kiváló szakkönyv és a legjobb értelemben vett
bestseller. A pénzvilág urai esetében
azonban kétségtelenül erről van szó.”
Tovább az előszóból: „Ahamed érdekesen és eredeti módon
közelíti meg a témát: a 20. század első, durván három évtizedének politikai,
gazdasági és pénzügyi történetét a négy legjelentősebb - az amerikai, az angol,
a francia és a német - jegybank első számú vezetőjének (Benjamin Strong,
Montagu Norman, Émile Moreau, Hjalmar Schacht) életén és tevékenységén
keresztül mutatja be. Ezekre az emberekre ma már jóformán senki sem emlékszik,
ám a maguk idejében a gazdaság és a pénzügyek terén nem volt náluk befolyásosabb,
nagyobb hatalmú ember a földkerekségen. Ennek megfelelően mind a négy a maga módján
kiváló képességű ember volt. (Képesség és hatalom - ha ezek mindig kölcsönösen
feltételeznék egymást… - OP) (…) Azonban e négy férfi egyike sem tudott kilépni
a gazdaság és a pénzügyek menedzselésének akkor uralkodó dogmájának, az
aranystandardnak a korlátai közül. Képességeik és teljesítményük dacára
ragaszkodtak ehhez a dogmához, ami addigra már a világgazdaság számára
kényszerzubbonnyá vált. Ez pedig sokba került országaiknak, sőt az egész
világgazdaságnak. Ezért lett a könyv alcíme Központi bankárok, akik csődbe
vitték a világot. Velük mindenben ellentétes a könyv ötödik szereplője, John
Maynard Keynes, a konvenciókat megvető, eredeti gondolkodású entellektüel, briliáns
közgazdász, állami hivatalnok és tőzsdespekuláns, aki talán a legnagyobb hatást
gyakorolta a 20. század közgazdasági és gazdaságpolitikai gondolkodására. Keynes
ezekben az évtizedekben gyakorlatilag az összes nagy közgazdasági-pénzügyi
vitában a helyes álláspontot képviselte - gyakran teljesen egyedül. (…) Az öt szereplő
mellett Ahamed könyvében felvonulnak a 20. század első harmadának meghatározó
politikai és gazdasági szereplői és sokan mások, akiket ma celebeknek neveznénk. Ahamed ily módon nem csupán a folyamatokat
mutatja be, de rengeteg színes részlettel, esetenként kifejezetten mulatságos
történetekkel hozza közel, teszi árnyalttá és így jobban érthetővé az eseményeket.”
Nem mellesleg: „Ahamed részletesen bemutatja Roosevelt elnök válságkezelő stratégiáját
is, amelyet - fél szemmel hazai vitánkra gondolva (sic! OP) - bízvást
nevezhetünk az első igazán unortodox gazdaságpolitikának. Az állam erőteljes
beavatkozása a gazdaságba óriási viták tárgya volt akkor is, annyira, hogy az
elnök egyes intézkedéseit az amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek
minősítve érvénytelenítette.”
Nem túlzás tehát azt mondanunk, hogy Ahamed itt a 20. század
világtörténelmének egyik meghatározó jelentőségű eseménysorozatáról - amikor, Szerb Antal szavait megidézve,
’a katasztrófa úgy lógott a világ fölött, mint egy csillár’ - egyszerre ad igen
árnyalt áttekintést és elemzést, valamint érzékeny korrajzot. Ahhoz, hogy
valaki ezt igazán jól megalkossa, a pénzügyeken és a gazdaságtörténeten jócskán
túllépő érdeklődéssel kell rendelkeznie. Felcsúti a szerző szerteágazó érdeklődését
jellemezve kiemeli, hogy tagja egyebek közt az USA egyik jelentős agytrösztje,
a Brookings Institute kuratóriumának, szintúgy a Journal of Philosophy-énak,
amely „a legfontosabb filozófiai lap arrafelé”. S tény, hogy e művében
egyszerre kapunk kitűnő gazdaságtörténeti szakkönyvet és Thomas Mann
nagyregényeit idéző, lebilincselően színes olvasmányt.
„Ne olvass történelmet - csak életrajzokat olvass, mert az
maga az élet, elmélet nélkül!” - idézi Ahamed Bevezetése mottójául Benjamin
Disraelit. S amint abban írja: „Amikor az első világháború 1918-ban véget ért,
a számtalan áldozat egyike a világ pénzügyi rendszere lett. A 19. század
második felében az aranystandardra alapozva egy kifinomult nemzetközi hitelrendszer
jött létre, amelynek központja London volt, és amely a kereskedelem és jólét
jelentős emelkedését hozta magával az egész világon. 1919-ben ez a gépezet
romokban hevert. (…) A kormányok akkor úgy gondolták, hogy a legjobb a
pénzügyeket a bankárokra bízni, így aztán a világ pénzügyeinek rendbehozatala a
négy túlélő nagyhatalom: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és az
Egyesült Államok jegybankjainak jutott.”
Ez tehát a szcenárió, ahonnan - Ahamed szavaival - „Ez a
könyv nyomon kíséri e jegybankárok erőfeszítéseit, hogy helyreállítsák a
nemzetközi pénzügyi rendszert az első világháború után. Bemutatja, hogy miért
tűnt úgy egy rövid ideig az 1920-as évek közepén, hogy sikerrel járnak; a világ
valutái stabilizálódtak, a tőkemozgások ismét beindultak, a gazdaságok újra
növekedni kezdtek. (Vajon mekkora katasztrófa kell ahhoz, hogy végre belássuk:
a gazdaságok folyamatos növekedése nem a legfőbb jó, sőt a „nagyon rossz”
okozójává is válhat? - OP) Ám a pénzpiaci központokban megindult fellendülés
kiváltotta jólét vékonyka felszíne alatt repedések jelentek meg, és az
aranystandard, amelytől mindenki azt várta, hogy a stabilitás ernyőjét tartja
majd a világ fölé, kényszerzubbonynak bizonyult. E könyv utolsó fejezetei foglalkoznak
azokkal a lázas és végső soron hiábavaló erőfeszítésekkel, amelyeket a központi
bankárok annak érdekében tettek, hogy megakadályozzák, hogy a világ a nagy
gazdasági világválság lefelé menő spiráljába zuhanjon.”
Magától értetődik, hogy - mint minden jó elemző történelmi mű
- a könyv a történtekben a mának szóló tanulságokat keresi. Ugyanakkor - és ez
teszi élvezetes olvasmánnyá - híradás is egy letűnt világból, Atlantisz
krónikáiból (amelynek alapvető hibáit „mutatis mutandis” újra és újra elkövetjük.
- OP). Íme egy szinte hihetetlen példa az első világháború kezdetéről: „Ahogy
azon az első végzetes augusztusi héten a fények lassan kialudtak Európában, a
bankárok és pénzügyminiszterek nem a katonai előkészületekre vagy a csapatok
mozgására figyeltek, hanem a felügyeletük alatt lévő aranykészletek nagyságára
és állományának változására.” Az e mögött álló megfontolást - vagy inkább
vakhitet - pedig a következő, egy londoni lapból vett idézet szemlélteti: „hogy
a háború milyen intenzív lesz és meddig tart, az fogja meghatározni, hogy az
európai hatalmak birtokában az ellenségeskedések kitörésekor mennyi aranyrúd és
érme van.”, s ez pedig nem az újságírók, hanem a hivatásos pénzügyesek
szemlélete volt. Amint Ahamed írja, „az egyik legnagyobb elismertségnek örvendő
bankár a Cityben fűnek-fának azt ismételgette, hogy a harcok hat hónapon belül
leállnak, a kereskedelemben beálló zavarok ugyanis túl nagyok lesznek. Keynes,
aki pillanatok alatt szakértő lett a háborúval kapcsolatos gazdasági kérdések
terén, 1914 szeptemberében azt mondta a barátainak: egészen biztos abban, hogy
a háború nem tarthat egy évnél tovább. Szerinte ugyanis addigra Európa likvid
vagyona, ami a háború céljaira felhasználható, elfogy, és egészen kikelt azok ellen,
akik más véleményen voltak, ostobának nevezve őket. 1914 novemberében az Economist azt jósolta, hogy a háború
néhány hónapon belül befejeződik. Ugyanabban a hónapban a francia pénzügyminiszter
magabiztosan kijelentette, hogy a háború 1915 júliusáig befejeződik, mert addigra
a pénz elfogy.” „A szakértők alighanem elfelejtették - írja Ahamed -, hogy az
igazságon kívül a háború első áldozata a jó pénz.” (És nagyon úgy tűnik, hogy
ez a tétel a háborút átvitt értelemben véve is nagyon megállja a helyét. - OP)
S ha már a monetáris arany világát látjuk, íme egy
karakteres kép a harmincas évek elejét leíró fejezetből: „Az angol
kommentátorok, akik képtelenek voltak felfogni, miért folytatódik a tőzsdei
áruk árának zuhanása, a masszív kamatcsökkentések dacára miért folytatódik a
termelés visszaesése és miért emelkedik a munkanélküliség, az aranystandardot,
ezen belül pedig különösen a Federal Reserve és a Banque de France mesterkedéseit
tartották az első számú bűnösnek a világméretű válságért. 1930 végén az
Egyesült Államok és Franciaország birtokában volt a világ aranykészletének
60%-a, és egyik sem tett semmit, hogy az aranyat visszacsatornázza a nemzetközi
pénzügyi rendszerbe. (…) A legtöbb ember nem is tudta, hogy bár mindenki az
aranykészletek Franciaországba vándorlásáról beszélt, a legtöbb aranyat valójában
Londonban őrizték. A rudakat nem utaztatták egyik országból a másikban, fizetve
a magas biztosítási költséget. Ehelyett a központi bankok bevezették azt a
gyakorlatot, hogy megjelölik a fémet, azaz ugyanazokban a páncéltermekben
őrzik, csak átírják egy másik tulajdonos nevére.”
Innen, Pósalaky bácsi szavával, ugorgyunk egy nagyot. „1942-ben - olvashatjuk - Keynes a háború
utáni világ megtervezésével kezdett foglalkozni. A brit pénzügyminiszter
tanácsadójaként ő volt az ország első számú gazdasági stratégája. A háború
utáni világ nemzetközi pénzügyi rendszerével foglalkozva az aranystandardhoz
hasonló rendszerben gondolkodott, ám jelentősen mérsékelve annak merevségét.
Tervének második eleme egy nemzetközi központi bank létrehozása volt. Az
aranytartalékok krónikus hiányát megakadályozandó, amely a két világháború
között nem tette lehetővé a nemzetközi pénzügyi rendszer zökkenőmentes működését,
Keynes azt javasolta, hogy hozzanak létre egy intézményt, amely átmeneti hitelt
nyújtana a bajba jutott országoknak.” (A központi bankok ma már klasszikus
„lender of last resort” szerepe - OP). Itt belép a képbe egy különlegesen
fontos és érdekes új szereplő: „Keynes szerencséjére az amerikaiak tőle
függetlenül egy hasonló koncepción kezdtek dolgozni. Az amerikai terv atyja
Harry Dexter White, nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettes
volt. Az őt ismerők jellemzése szerint "ő volt a legkellemetlenebb ember
egész Washingtonban". Bár White gyakran nyíltan angolellenes volt, Keynes
idővel megtanulta tisztelni metszően éles eszéért és szorgalmáért. White
történetesen szovjet kém is volt….”
„Eredeti állapotában a brit és az amerikai terv között a
hangsúlyban voltak különbségek. Keynes terve ambiciózusabb volt a méret és a
komplexitás tekintetében. Visszaemlékezve az 1920-as évek akut likviditáshiányára,
egy világméretű központi bankra gondolt, amely képes nemzetközi pénz
teremtésére. White ezzel szemben valamilyen nemzetközi hitelszövetkezetet
akart, amelynek keretében az országok számára nyújtandó hitel nem lehet több,
mint a többi ország által teljesített befizetések összege. Keynes 26 milliárdos
alapban gondolkodott. White, aki tudta, hogy az Egyesült Államoknak kell a cech
nagy részét állnia, 5 milliárdot javasolt, végül 8,5 milliárdban állapodtak
meg.”
És eljőve a nagybetűs Történelembe tartozó Bretton Woods-i
Konferencia, amely 1944. június 30-án kezdte meg munkáját. „A tárgyalások nagy
részét az amerikaiak és a britek már korábban lefolytatták. Bretton Woodsban a
legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy mekkora legyen az egyes országok
hitelfelvételi kvótája az új szervezetben, amelyet Nemzetközi Valutaalapnak
neveztek el. Az oroszok, akik teljes joggal vettek részt a konferencián, bár
közülük csak kevesen beszéltek angolul, amellett kardoskodtak, hogy a hitelfelvételi
lehetőség megállapítása során ne csupán a gazdasági, de a katonai erőt is
vegyék figyelembe. Ennek alapján a britekével azonos kvótához ragaszkodtak. Az
indiaiak Kínával akartak egy szinten állni…”
Könyve Epilógusát Ahamed a legfőbb kérdésnek szenteli:
„vajon megtörténhet-e ismét?” Párhuzamokba állítva összeveti a nagy válság
okait és történéseit a 20. század végén és azt követően lezajlott válságokkal. „Amikor
ezt a könyvet írom 2008 októberében, a világ egy ilyen pánik kellős közepén
találja magát. Ez a pánik a legsúlyosabb az elmúlt 75 évben, az 1931-33-as
bankpánik óta, ami e könyv utolsó fejezeteinek legfontosabb témája.” - írja. „E
könyvben én azt állítom, hogy a nagy gazdasági világválság nem valamilyen
ellenállhatatlan erő hatására következett be, és nem is a kapitalizmus mélyen
gyökeredző ellentmondásai okozták. Sokkal inkább a gazdaságpolitika
irányítóinak sorozatosan téves döntéseiről beszélhetünk, amelyek egy része az
1920-as években, egy másik része pedig az első válságok bekövetkezte után
született. Alighanem minden idők legdrámaibb hibasorozatáról beszélhetünk,
amelyet pénzügyi vezetők valaha is elkövettek.” „Ki hát a felelős?” - teszi fel
a kérdést, amelyre a továbbiakban igyekszik választ találni. E válaszban persze
nem a szereplők, hanem a pénzügypolitikák és a mechanizmusok azok, amelyek
igazán izgalmasak a számunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése