Ben Goldacre: Rossz tudomány - Hatástalan szerek, gátlástalan kampányok

 Akadémiai Kiadó, 2012 - Új polihisztor sorozat

Dr Osman Péter ismertetése

Megjelenik az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/1. számában

„Észérvekkel nem lehet eltántorítani az embereket attól, ami mellett nem észérvek alapján tették le a garast.” ϴ „Az orvoslás tudománya abban áll, hogy lekösse a beteg figyelmét, amíg a természet meggyógyítja a betegséget.” Voltaire ϴ „Manapság a természettudósok és az orvosok egy létszámában és muníciójában egyaránt túlerőben lévő haddal néznek szembe, amelynek katonái feljogosítva érzik magukat, hogy bizonyított tényekről mondjanak ítéletet, méghozzá - csodálatra méltó bátorsággal - anélkül, hogy alapvető ismereteik lennének a témában.” ϴ „A kulturális szakadék egyre mélyebb: a bizonyítékon alapuló orvoslás. ami nem más, mint alkalmazott természettudomány, nagyszerű ideákkal állt elő az utóbbi két évszázadban, és milliók életét mentette meg, de még egyetlen kiállítást sem szenteltek neki a londoni Tudományos Múzeumban.” ϴ  „Az egészség megszállottai vagyunk - a sajtó tudományos cikkeinek fele orvosi tárgyú -, folyamatosan meggyőzőnek tűnő állításokkal és sztorikkal bombáznak minket. De mint látni fogjuk, olyan emberek informálnak bennünket, akik többszörösen alkalmatlannak mutatkoztak a tudományos bizonyítékok értelmezésére, magyarázatára és megbízható közvetítésére.” ϴ "A táplálkozástudomány csak újabban vált azzá, amit "a nap hülyesége" elnevezéssel illethetünk.” (És itt egy érdekes idézet következik, az első ismert javaslat klinikai vizsgálatra, Dániel próféta könyvéből. - OP) ϴ „Csaknem valamennyi táplálkozástudományi szakértő védelmében azt hoznám fel, hogy sem a tudományos tapasztalat, sem a rosszakarat, s alighanem az értelmi képesség sincs meg bennük ahhoz, hogy nyugodt szívvel hazugoknak nevezzük őket.” ϴ „A hazug tudja, mi az igazság, fontos neki, de szándékosan félrevezet; az igazmondó ismeri az igazságot, és megpróbálja elmondani nekünk; a süketelő viszont nem törődik az igazsággal, pusztán hatást akar elérni.” (Goldacre ezt itt a tudományt illető beszédre vonatkoztatja - a mi dolgunk, hibánk, vagy bölcsességünk, ha mást is beleértünk. És a tételt Harry Frankfurt, a Princeton Egyetem filozófiaprofesszora On Bullshit - nagyon finoman fordítva A süket dumáról - c. esszéjéből idézi. - OP) ϴ „A lényeg, hogy ne pusztán azokat az információkat adjuk meg, amelyek lehetővé teszik munkánk ilyen vagy olyan irányú megítélését, hanem tárjuk elő az összes lehetséges információt, hogy kiderüljön munkánk igazi értéke és jelentősége.” Richard P. Feynman (Na ja, Feynman könnyen mondott ilyeneket, nem kellett tartania attól, hogy akár a leginkább mélyre ható elemzés és a legszigorúbb kritika mit derít ki munkájának igazi értékéről és jelentőségéről. Hány egyetemi oktató kapja meg azt az őszinte elismerést, amit ő: halálakor a Kaliforniai Műegyetemen a hallgatók ezt a feliratot tették ki: „Szeretünk, Dick.”? L. Richard P. Feynman: Hat könnyed előadás - a fizika alapjainak magyarázata. Park Könyvkiadó – Akkord Könyvkiadó 2000. - OP) ϴ „Kínozzuk meg az adatokat, és bármit be fognak vallani.” (Szégyen arra, aki itt másra is gondolni merészel, mint a tudományra!! És ide kívánkozik Churchill híres mondása: „Vannak hazugságok, arcátlan hazugságok, és statisztikák.” S a legenda szerint ő mondta azt is, hogy „Csak azoknak a statisztikáknak hiszek, amelyeket saját kezűleg hamisítottam.” - OP) „Általánosságban elmondható, hogy ha egy gyógyszercég a finanszírozó, akkor négyszer valószínűbb a számára kedvező eredmény, mintha függetlenek vizsgálódnának.” („Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” És ide kölcsönözhető a hajdani író Babay József regényének címe: Istenem, így élünk. - OP) ϴ "Alkalmazásuk tetőfokán, az 1980-as években a szívritmus-szabályozó gyógyszerek több ember halálát okozták, mint az amerikaiak teljes vesztesége a vietnami háborúban. Az információ, amely megakadályozhatta volna a katasztrófát, ott hevert egy alsó fiókban." ϴ „Az a hirdető az igazán zseniális, aki együtt tudja eladni a megoldást és a problémát.” (Igazából a problémát és a megoldást, ebben a sorrendben. Amúgy ez a modern marketing egyik alapvető technikája: az addig nemlétező kereslet felkeltése és árucikkeivel történő kielégítése. - OP) ϴ „Miközben ezt írom, 2008 májusában, a média még mindig tolja a celebekkel megtámogatott "csodakúrát" (szó szerinti idézet) a diszlexiára, dacára a bizonyítékok teljes hiányának és annak a veszélynek, hogy a vásárlók csupán kidobják a pénzüket; a lapok tele vannak egy különleges "varázsportól" (ezt is idézem) "visszanőtt" ujj megdöbbentő sztorijával (...); kuruzslók és sarlatánok egymásnak adják a kilincset a televízióban, egyetemes jóváhagyással hivatkozva légből kapott kutatásokra; és mindig lesznek új parák, mert nagyon jól eladhatók, és az újságírók elemükben érzik magukat tőlük." ϴ „Alapfeltevésem, hogy a vezető sajtómunkások humán végzettségűek, akik nem sokat értenek a természettudományokhoz, de becsületrendként viselik magukon a tudatlanságukat. Titokban, a szívük mélyén talán bánják, hogy el vannak zárva a nyugati gondolkodás utolsó kétszáz éves történetének legjelentősebb fejleményeitől, de a nyílt színen minden médiasztori támadás a természettudomány ellen: úgy a témaválasztás, mint a tálalás a tudomány paródiája.” - idézetek a könyvből.

A szerzőről, a kiadó ajánlójából: „Ben Goldacre (1974) ismert brit tudományos író, kutató, orvos és pszichiáter. Az Oxfordi Egyetemen tanult orvostudományt, foglalkozott kognitív idegtudományi kutatásokkal, továbbá pszichiátriai képesítést is szerzett. Nagy sikerű, heti tudományos rovatot vezetett a Guardianben Bad Science néven.” Egy idézet tőle, róla, e könyvéből: „Jó néven veszem, ha mások vitatják az elgondolásaimat: így tudom tökéletesíteni őket.” Vitathatatlanul ez (kellene legyen) minden értelmes ember ars poeticája. És a szavai a szakmai tapasztalatait illető merítési lehetőségéről: „Én nem általánosságban beszélek vagy írok orvosokról - az szenvelgő vagy fárasztó lenne, és nem szeretnék a szószék magasából prédikálni -, de az országos Egészségügyi Szolgálatnál (National Health Service, NHS) dolgozva a társadalom minden elképzelhető rétegéből találkozom paciensekkel, nagyon nagy számban, és az életüket érintő igen fontos kérdésekről beszélek velük.”

Az fentebb említett ajánló így szól e kötetről: „Gyors és könnyű fogyás, 80 %-kal fényesebb szempillák, tisztítókúra, mindenható bogyók és kotyvalékok. Megannyi, "tudományosan megalapozott" hatásúként hirdetett csodaszer. Ben Goldacre, tudományos bestsellerében az egyszemélyes szélhámos vállalkozásoktól a legnagyobb gyógyszercégekig terjedő egészségipar fülledt hátsó udvarába kalauzol bennünket. Oda, ahol ezek a szereket és a hozzájuk tartozó hangos marketing kampányokat kotyvasztják, és ahova a nagyközönség - nem véletlenül - nem láthat be. Hogyan lesz a soha el nem végzett vagy szándékosan torzított mérésekből tudományos "bizonyíték"? Hogyan kap fel a média minden alapot nélkülöző elgondolásokat és tévhiteket? Miért van az, hogy sokan teljesen gyanútlanul bedőlnek a sarlatánoknak és a kuruzslóknak? Ben Goldacre az igazi tudományt és a mindannyiunkban lakozó józan észt hívja segítségül, amikor a népszerű alternatív gyógymódokat és a gyógyszeripar óriásainak gyakorlatát vizsgálja. A zseniális humorral megírt Rossz tudomány elolvasása után aligha fogunk bedőlni a 21. század nevetségessé tett sárkányfű-árusainak. (Erre azért nem kötnék fogadásokat. Túl erős az ellenkező irányú, mindent legázoló nyomás, amellyel minden lehetséges csatornán folyamatosan és abszolút célorientált, gátlástalan agresszivitással elárasztanak bennünket. Goldacre is ezt írja: „A legnagyobb problémát a lebutításban látom”. Ember a talpán, aki ma csorbítatlanul meg tudja őrizni az ítélőképességét. - OP) Ezek közül sokan nem találták viccesnek a leírtakat, és a könyv megjelenése után rettentő pereket zúdítottak a szerző nyakába. És el is vesztették mindegyiket…”

A szerző jól kiérződő szándéka szerint e könyve mar, mint a királyvíz: szétrágja a hamisat, minden, a célkeresztjébe került álságost, és csak a valódi aranyat kíméli! Még ha könnyed előadásmóddal teszi is ezt, a megállapításai mögött a legtöbbször ott rejtőzik, amit ő maga könyvében egy helyütt így fejez ki : „Ha én most nem egy könnyed és humoros könyvet írnék a tudományról, akkor őrjöngenék a dühtől.” És igen, miközben könyve ragyogóan szellemes, és több vonatkozásban is roppant tanulságos, a szentek végtelen megbocsátó képességével kell bírnunk, hogy olvastán ne nyíljon ki az összes bicska a zsebünkben.

Több vonatkozásban is: ugyan Goldacre elemzésének és kritikájának közvetlen tárgya itt az egészség- és a gyógyászati ipar, a könyvből leszűrhető tanulságoknak sokkal szélesebb az értelmezési tartománya. Nem csekély mértékben módszertani útmutatóként is szolgál az eligazodáshoz és az önvédelemhez ebben a szép új világban, amelyben élünk. Emellett, mesterfokú módszertani segítség ahhoz is, hogyan kell valamilyen tények kutatását, vizsgálatát szolgáló kísérleteket felépíteni és dokumentálni, s milyen sorsdöntő hibákat kell elkerülni ebben. Különösen fontos lehet ez utóbbi azoknak, akik nem mesteriskolákban sajátították ezt a tudást, hanem többé-kevésbé autodidakta módon igyekszenek uralni azt.

Ismét őt idézve, a Brit tudósok, avagy hogyan kelti rossz hírét a média a tudománynak c. fejezet elejéről: „El kell jutnunk annak belátásáig, milyen mélyre hatolt kultúránkban a tudomány félreértése és félreértelmezése. Ha ismert vagyok valamiről, hát arról, hogy leleplezem a média ostoba tudományos híreit: ez a munkám dandárja, az életművem, és kissé szégyenkezve vallom be, hogy több mint ötszáz sztoriból válogathatok, ha szemléltetni akarom a címbeli témát.”

E hasábokon nem hagyható említetlenül, hogy a nemes szerző erős ismeretei közé láthatóan nem tartozik az iparjogvédelem. Például „szabadalmaztatott ásítás”-ról beszél (már ha a fordítás pontos). „Si tacuisses, philosophus mansisses” (vagyis: „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna” tehát nem árultad volna el tudatlanságodat [Anicius Manlius Severinus Boethius: Consolatio Philosophiae, azaz A filozófia vigasztaló voltáról]: szerzőnk más passzusa is figyelmeztető - hogy ne mondjuk: riasztó - példája annak, hogy még a maguk pályáján jól felkészült tudósok is gyakran mily keveset tudnak iparjogvédelemről, szerzői jogról. Az „áltudományipar” (de jó, találó szóalkotás! - OP) és benne az agytorna kapcsán írja: „A józan ész kisajátítása. Legyen szó egy tökéletesen ésszerű beavatkozásról, mint egy pohár víz vagy az óraközi szünet, de adjunk némi eszement tudományoskodást, amitől megalapozottabbnak, mi magunk pedig okosabbnak tűnünk. (Sic! Minden valóban erős erénye mellett, az év legjobb fordítása díjat nem ez a kötet nyeri el. Az is igaz viszont, hogy többnyire igazán jó, lendületes a szöveg. - OP) Ez erősíti a placebohatást, de azon is elgondolkozhatunk, vajon nincs-e valami cinikusabb és jövedelmezőbb célja is: a józan ész szerzői jog alá rendelése, szabadalmaztatása és kisajátítása.”

S ha már kritizálunk: nagy kár, hogy a kötetnek nincs tárgymutatója. Nagy mennyiségben találhatók benne tények, adatok, szereplők, fogalmak - jó lenne, ha olvasás közben és olvasás után egy tárgymutató segítene visszakeresni. Hasonlóképpen fogalmakat, amelyeket Goldacre bevezet: pl. bevezet pl „rejtett parák” - hol is jelennek meg és milyen jelentéstartalommal. Némely, közembernek ismeretlen, furcsán hangzó fogalomnál, pl. bizonyítékon alapuló orvoslás, nem tudjuk, vajon az terminus technicus, vagy fordítási baki. Később változik is a kifejezés: bizonyításon alapuló orvostudomány - ami legalább jobban értelmezhető. Egy szakkifejezés-jegyzék is jól jött volna, segítendő a megértést és/vagy a visszakeresést.

A könyv érdemeihez képest azonban ezek csak apróságok. Gyilkos, tanulságos elemzésként és kritikaként, sok helyen leleplezésként valóban nagyon jó. 

Goldacre a Bevezetésben egyebek közt így vázolja fel a tartalmát: „Először áttekintjük, hogyan kell elvégezni egy kísérletet, hogy a saját szemünkkel láthassuk az eredményt, és eldönthessük, igazol-e egy adott elméletet, vagy egy másik meggyőzőbbnek tűnik. (…) A példák üdítően abszurdak lesznek, de mindezt vezető sajtótermékek terjesztik és hitelesítik a saját tekintélyükkel alátámasztva. Megnézzük, milyen hatást érnek el, és milyen zavart tudnak kelteni a tudományosan hangzó cikkek. Azután rátérünk a homeopátiára (…) a homeopátiás szerek végül is hatóanyagmentes cukorpirulák, amelyek látszólag hatásosak, és így megtestesítik mindazt, amit egy kezelés elfogadható tesztjéről tudnunk kell, s rajtuk keresztül azt is megérthetjük, hogyan keltenek bennünk tévhitet egy eljárás hatékonyságáról. Minden szükségest megtudunk a tesztelésről, és azt is, hogyan ismerhető fel a rossz teszt. (..) Aztán a nagyvadakat vesszük célba. A táplálkozástudományi szakemberek alternatív terapeuták, akiknek valahogy sikerült tudományként eladni a területüket. Az ő tévedéseik (tévedés-e, amiből jól meg lehet élni? - OP) izgalmasabbak a homeopatákéinál, mert az igazi tudomány sáncai mögött nemcsak érdekesebb, de veszélyesebb is a működésük. (…) Látni fogjuk egyfelől a retorikai bűvészmutatványokat, másfelől az amatőr hibákat, amelyekkel újra és újra félrevezetnek bennünket az élelmiszereket és a táplálkozást illetően (a célokat és az elért hozamokat tekintve, az amatőr aligha jó jelző itt! - OP), és azt is megnézzük, hogyan tereli el ez az új iparág a figyelmünket az életmódban rejlő és az egészséget veszélyeztető valódi rizikófaktorokról. (…) Ezután megnézzük, hogyan járul hozzá a média a tudomány össznépi félreértelmezéséhez. (…) Végezetül - amit a legaggasztóbbnak tartok - azt mutatom be egy fejezetben, hogyan követnek el súlyos következményekkel járó szarvashibákat hatalmi pozícióban lévő emberek, akiktől nem ezt várnánk; majd megnézzük, hogy a bizonyítékok cinikus kiforgatása a médiában hogyan vezetett veszélyes és valóban groteszk túlzásokig két egészségügyi para esetében. (A „para” itt feltehetően valami olyasmit jelent, hogy járványos félelem. A köznyelvünkben lazán használt szót még a Google sem találja. Az Akadémiai Kiadó online Idegen szavak és kifejezések szótára szerint a jelentése „bizonyos növényi sejtek falában lerakódó, parásodást okozó vegyület”, ill. „török, tört 1. régi török váltópénz 2. váltópénz a Balkán-félsziget több államában”. - OP) Az már az olvasók dolga, hogy felismerjék, mennyire uralkodott el az áltudomány, de azon sem árt elgondolkodni, mit tehetünk ellene. (Az pedig a mai tömegmédia óriási erővel és következetességgel kivitelezett dolga, fűzhetjük ide, és látjuk Goldacre kritikájában is, hogy ez utóbbiakra mind kevésbé legyen képességünk és igényünk. - OP) (…) A könyv végére érve meglátják a tényeket néhány igen népszerű megtévesztés mögött, de mire eljutnak idáig, sok hasznos ismeretre tesznek szert a kutatásról, a bizonyítási szintekről, az elfogultságokról, a statisztikáról, a tudomány történetéről, a tudományellenes mozgalmakról, a kuruzslásról. (…) Kicsit sem lesz nehéz, mert ez az egyetlen biosz-óra, amelyen garantálni tudom, hogy nem az olvasók lesznek azok, akik ostoba hibákat vétenek. És ha lesznek olyanok, akik a végén sem értenek egyet velem, azoknak sem volt hiába: lehet, hogy ragaszkodnak a tévedéseikhez, de immár jóval nagyobb magabiztossággal és felkészültséggel tehetik.” És csak remélhetjük, hogy az orvosok felkészültségét illetően vadul túlzó például a következő állítása, amely a homeopátiáról szóló fejezet elején jelenik meg: „Mire a fejezet végére érünk, többet fogunk tudni a bizonyítékon alapuló orvoslásról és kísérlettervezésről, mint egy átlagos orvos.”

Statisztikák. A „Gonosz-e a hagyományos orvoslás?” sajátos címmel feldíszített fejezet cincálja azokat a trükköket, amelyekkel a gyógyszergyárak a fejlesztésben eltüntetik a nekik kellemetlen vizsgálati eredményeket. Ebben találjuk, egyebek közt: „Íme a statisztikai elemzés klasszikus trükkjei, amelyek szavatolni tudják a kísérlet pozitív eredményét.”

Szubjektív kérdés persze, hogy ki mennyire akar elmélyedni a leleplezésekben - például abban, ahogyan Goldacre egy teljes fejezetben, valóban példa értékűen, nagy gondosan és kíméletlenül lerángatja a glóriát Gillian McKeith-ről, aki - a szerző szavaival - „multimilliomos pirulamogul és klinikai táplálkozási szakértő (a teljes neve, orvosi címeivel és képesítéseivel együtt: Gillian McKeith).” és „Ő maga egy egész birodalom, főműsoridős tévéceleb és sikerkönyvszerző. (..) Mindenki számára, aki kicsit is konyít a tudományhoz, csak egy rossz vicc.” Hasonlóan kitörő szeretettel mutatja be egy másik fejezet Patrick Holford professzort: „Amíg Gillian McKeith a széles tömegeknek játszik, Patrick Holford az akadémikusság maga a brit táplálkozási mozgalomban…” és „Egyes korai művei bájosan elborultak…” Érdeklődés kérdése az is, ki mennyi időt és energiát szentel annak a fejezetnek, amely - szintúgy igazán példaértékűen - részletesen leírja és kritizálja a "Durham kísérleteket". Ezek rendeltetése annak kimutatása(Goldacre kritikai elemzésének alig burkolt megállapítása szerint inkább a szakszerűséget gátlástalanul mellőző, erőltetett felmutatása) volt, hogy a halolajkapszulák szedése jelentékenyen növeli az iskolai tanulóifjúság szellemi teljesítményét. Utóbbi történetnek fontos része annak leírása is, hogyan próbált, és nem tudott, a szerző konkrét adatokhoz jutni a kísérletekről és az eredményeikről. Akik szeretik a tényfeltáró, leleplező riportázs műfaját, nagy élvezetet találhatnak ezért is ezekben, és a könyv sok további részében. Aki netán úgy érezné, hogy ezek kissé túlírtak (magunk szerfelett alaposaknak, ugyanakkor nagyon érdekesnek és tanulságosnak, ám olykor valóban a szó minden értelmében kimerítőnek mondanánk őket), annak rendelkezésére áll Pósalaky bácsi nagy találmánya: "ugorgyunk!" Aki viszont kedveli a részletgazdag történetmesélést, az kifejezetten nagy örömét lelheti bennük.

Korunk egyik elszabadult Góleme, a marketing (ha tetszik, az eredeti szerepében igen hasznos kerti locsolócső, amely nem csak álmodja, hogy boa constrictor, hanem tényleg azzá is vált) - sok más működési területe mellett eszköze, másrészt múzsája is az áltudományoknak. Goldacre írja az egyik különösen divatos öngyógyítási módszerről: „A méregtelenítési jelenség azért érdekes, mert a marketingesek, életmódguruk és alternatív gyógyítók egyik legnagyobb szabású innovációját jeleníti meg: egy teljesen új fiziológiai folyamat feltalálását. Az ember elemi biokémiájának keretében a méregtelenítés értelmetlen fogalom. (…) Mint a legnagyobb áltudományos találmányok, ez is szándékosan keveri a józan paraszti észt az idegen hangzású, medikalizált agyrémekkel…” (A „medikalizált” persze mással helyettesíthető be, ha az áltudományok és a nagyon is szakszerű, kereskedelmi célú manipulációk más vadászterületeit nézzük. - OP) És: „Nagy tisztelője vagyok a kozmetikai iparnak. Ez a másik végén helyezhető el a spektrumnak, mint a méregtelenítő üzletág. Szigorúan szabályozott, nagy pénzeket hoz ki a semmiből, a nemzetközi biotech cégeken belül népes, jól szervezett teamek sokasága gyártja az elegáns, szórakoztató, hatásos és abszolút védhető áltudományos téziseket. (..) A kapcsolat a csodaösszetevő és a hatásosság között csak a vásárló agyában jön létre, és átolvasva a gyártó szövegét, látni fogjuk, hogy szakemberek kisebb hadserege gondoskodott arról, hogy a címke roppant meggyőző legyen, ám ugyanakkor - a legszigorúbb szemmel nézve is - szemantikailag és jogilag kikezdhetetlen.” Továbbá: „A médiában szereplő táplálkozási szakemberek túllépnek a bizonyítható dolgok körén: gyakran azért, hogy tablettákat adjanak el, máskor táplálkozási divathóbortokkal vagy új kórismékkel házalnak, hogy függővé tegyék az embereket; ám mindig az áll a háttérben, hogy piacot teremtsenek önmaguknak, és szakértőként léphessenek fel a lóvá tett, tudatlan közönséggel szemben.” (Az utóbbi persze ismét a „piacot teremtsenek” eszköze. Ám fűzzük ide: bárcsak a táplálkozási szakemberek lennének az egyedüliek, vagy akárcsak ők tennék ki a zömét azoknak, akik üzleti céllal igyekeznek lóvá tenni bennünket! - OP) És ismét a marketing-kommunikáció hatalmáról „Valahányszor napvilágot lát valamilyen bizonyíték arra, hogy az 50 milliárd dolláros táplálékkiegészítő-ipar termékei hatástalanok, vagy egyenesen károsak, beindul a hatalmas marketinggépezet, és hamis, alaptalan módszertani kritikákat szegez szembe a publikált adatokkal, hogy összezavarja a tényeket - ezek egy értelmes, tudományos vitában nem állnák meg a helyüket, de nem is ez a cél. Jól bevált kockázatkezelő taktika ez számos üzletágban..”

Az elme hatalma a szó több értelmében is: ennek egyik nagyon karakteres területéről, a placebohatásról szól egy teljes fejezet. Goldacre írja annak elején: „fergeteges túrát javaslok az orvosi kutatás egyik bizarr és megvilágító erejű területére. A test és az elme kapcsolatáról lesz szó, az értelmezés szerepéről a gyógyításban…” Ezt pedig olyan fejezet követi, amelynek címe igazán megkapóan bájos, s a tartalma tökéletesen igazolja is annak ígéretét: „A nap hülyesége”.

Egy döbbenetes fejezet szól, egy gátlástalan, viszont - vagy éppen ezért - nagyon sikeres „vitaminpirula-vállalkozó” kapcsán a HIV és AIDS  probléma kezeléséről Dél-Afrikában. Konkrét ismeretek híján csak remélni merjük, hogy Goldacre téved, túloz, a valóságnál sokkal sötétebb képet fest, mert amit leír, abban nem kevesebb áll, minthogy ebben a kemény dél-afrikai kormányzati részvétellel folyó, szó szerint életre-halálra menő játszmában a tíz- és százezrek élete számít a legkevésbé, s mert semmi okunk azt hinni, hogy ez csak valami egyszeri és soha sehol meg nem ismétlődő lehet. Amit leír, abban a „rossz tudomány” már egyértelműen népirtássá válik. És az ügy keserű epilógusa: „Bármilyen szélsőségekig ment is el, nem volt egyetlen természetgyógyász vagy táplálkozási szakértő az egész világon, aki szót emelt volna Matthias Rath és kollégái tevékenységének akár egyetlen vonatkozása ellen. Épp ellenkezőleg: ünneplik mind a mai napig. (…) Az alternatív gyógyászati mozgalom veszélyesen, szisztematikusan mutatkozott alkalmatlannak a kritikai önértékelésre… (…) így torzulnak el a szép ideák.” És az ember ismét fohászkodik: bárcsak a széles tudománynak ez lenne az egyetlen területe, amelyre ez igaz!

Már említettük a Gonosz-e a hagyományos orvoslás? c. fejezetet. Ebben egyebek közt igen tanulságos, részletes útmutatást kapunk a „hogyan csaljunk a készítményünk javára a bizonyítást szolgáló összehasonlító gyógyszerkísérlet” mutatványhoz, továbbá egy figyelemre méltóan ügyes kis eszközt, a tölcsérábrát a csalások leleplezéséhez.

A fentebb említett Brit tudósok, avagy hogyan kelti… c. fejezetben írja: „A tudományos sztorik általában három kategóriába sorolhatók: vannak "buggyant", "nagy áttöréses" és "para"-sztorik. Mindegyik a maga sajátos módján ássa alá és torzítja el a tudományt. Lássuk őket egyenként.” És valóban, konkrét példákkal hitelesített boncolás következik.

Újabb megragadó fejezetcím: Miért hisznek okos emberek hülyeségekben? Ebben sok érdekes megállapítás közt találunk egy különösen megszívlelendő idézetet Charles Darwintól: „Egy aranyszabályt követve valahányszor új megfigyeléssel vagy gondolattal találkoztam, ami ellentmondott korábbi eredményeimnek, azonnal és pontosan feljegyeztem; mert tapasztalatból megtanultam, hogy az ilyen adatokat és gondolatokat sokkal hajlamosabb elfelejteni az ember, mint a számára kedvezőket.” (kiemelés tőlem - OP), egy továbbit pedig Stephen Jay Gouldtól: „Ha az emberek nem tanulnak meg ítéletet alkotni, és csupán a reményeik után mennek, az elveti a politikai manipuláció magvait.” És bízvást hozzátehetjük: mindennemű manipulációét, hiszen a remény az egyik legfőbb árucikk, amelyért szinte minden pénzt, amit csak tudnak, megadnak az emberek. A hamis reményt árulja ezer alakban, ezer módon, gyakran egészen mesteri trükkökkel a rossz tudomány is.

A következő, Rossz statisztikák c. fejezetet Goldacre így indítja: „Most, hogy már tudjuk értékelni a statisztikát - szemben az intuíció előnyeivel és hátrányaival -, nézzük meg, hogyan értelmezik félre és használják újra meg újra rosszul ezeket a számokat és számításokat. Első példáinkat az újságírás világából merítjük, de a borzalmak borzalma az, hogy az újságírók távolról sincsenek egyedül az elemi logikai hibák elkövetésében. A számok, mint látni fogjuk, életeket tehetnek tönkre.”

„Ha egy tanácsot nagyon sokan fogadnak meg, és az a tanács - bármilyen jó szándékkal adták is - rossz, nagyon nagy kárt tud okozni, mert a legkisebb kockázatos lépés hatását is megsokszorozza a népesség tömege, amely megváltoztatja a viselkedését. Ezért van az újságíróknak különleges felelősségük (és szintúgy mindenki másnak, aki véleményvezér, hangadó, hitelt érdemlőnek tűnő guru szerepében tud szólni a tömegekhez! - OP), és ezért szentelem a könyv utolsó fejezetét két igen szemléletes rémhír - az MRSA-para és az MMR-para - mögött meghúzódó folyamatok vizsgálatának. De amint már megszokhatták, most is többről lesz szó a két sztorinál, és számos kitérőt is teszünk az úton.” Így vezeti be Goldacre a nagy finálét. A MRSA a hírhedt húsevő baktérium, az MMR a kanyaró, a mumpsz és a rubeola elleni kombinált védőoltás. Mindkét elemzésről elmondható, hogy nem egyszerűen az emberi gyarlóságról szól, hanem a társadalom működésének alapvető rendszerhibáját tárja fel. Érdemes hozzáfűznünk, hogy az MMR-történet különösen nagy társadalmi kockázatra vet fényt: a járványos betegségek feltámadásának veszélyével fenyeget, ha az emberek megtagadják, hogy a gyermekeik megkapják a védőoltásokat. A társadalomnak az egészségéhez fűződő joga, és voltaképpen a társadalom minden egyes tagjának egyéni, személyes biztonsága kerül szembe az egyén önrendelkezési - illetve a gyermekeire vonatkozó rendelkezési - jogával, érdemben azokéval, akik személyes okból - tévhit, tudatlanság, túlfejlett ego - nem hajlandók részt vállalni a közös védekezésből. Valójában erre is jól illik az utolsó utáni fejezet e két /rész/mondata: „Senki nem figyel rá, milyen égető egészségügyi kérdéssé vált a sületlenség…” és „inkább teszek érte felelőssé rendszereket, mint egyes embereket”.

Az utolsó utáni fejezet. Talán Steve Jobs prezentációinak legendás „és még valami” záróakkordjára hajazva, itt is ilyen című fejezet zárja a sort. Benne Goldacre összegzi könyve indítékainak velejét, és cselekvésre buzdít a rossz tudomány ellensúlyozására. Egy karakteres rész az utóbbiból: „A tudósoknak és kutatóknak pedig ezt ajánlom a figyelmükbe: nincs módjuk megakadályozni, hogy az újságok hülyeségeket nyomtassanak ki, de megvan a lehetőségük beleadni a magukét. Írjanak emailt a hírszerkesztőnek, az egészségügyi rovatvezetőnek, és kínáljanak fel nekik egy érdekes anyagot a szakterületükről. El fogják hajtani őket. Próbálkozzanak újra. (…) Ha valaki úgy érzi, hogy félreértelmezik a munkáját - vagy az egész szakterületét -, tegyen panaszt…” - és itt egy hosszú felsorolás következik, hogy hol mindenütt és hogyan. És végső eszközként, a záró bekezdésben: „Indítson blogot. Nem fog figyelni rá mindenki, de lesznek, akik igen. A jövő a közvetlen hozzáférés a szakértői véleményekhez…”

Aki ebben a tudomány és főként az emberiség javára valóban sikerrel jár, az teljes joggal elmondhatja - mai PC-nyelven - hogy „ez jó mulatság, derék munka volt!”

Liaquat Ahamed: A pénzvilág urai - Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot

Corvina Kiadó, 2012

Dr Osman Péter ismertetése

„Bárki, aki a nagy gazdasági világválságról ír vagy gondolkodik, nem kerülheti el a kérdést: vajon megtörténhet-e ismét?” ϴ „A közgazdászok nem a civilizáció, hanem a civilizáció lehetőségének a letéteményesei.” Maynard Keynes - idézetek a könyvből.

„Az arab származású, de Angliában nevelkedett, majd az Egyesült Államokban szép karriert befutó szerző eredeti foglalkozására nézve bankár…” - írja előszavában a kötet fordítója, a neves magyar bankár Felcsúti Péter (akinek köszönhetően biztosak lehetünk abban, hogy szakmailag korrekt fordításban kapjuk e művet - ami manapság nem olyannyira magától értetődő. - OP). A pénzvilágban igen nagy áttekintéssel bíró bankár, tehetjük hozzá, hiszen - amint a Forbes honlapján (http://www.forbes.com/profile/liaquat-ahamed) olvasható - több nagy pénzügyi cégnél befektetési területen betöltött vezető pozíciója mellett a vezetője volt a Világbank befektetési részlegének is. A Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Liaquat_Ahamed) hosszan sorolja azokat a kitüntetéseket, amelyeket ez a könyve elnyert: 2010 Pulitzer Prize for History - Felcsúti megjegyzi, hogy ez a stiláris-nyelvi és irodalmi erényeit ismeri el -, 2010 Spear's Book Award (Az Év Pénzügytörténeti Könyve), 2010 Arthur Ross Book Award (ezzel évente azokat a nonfiction könyveket jutalmazzák, amelyek az előző két évben a legkiemelkedőbben járultak hozzá a külpolitika vagy a nemzetközi kapcsolatok megértéséhez) aranyérem, 2009-ben egyike volt a Time Magazin „Az év legjobb könyvei” listájának, továbbá a New York Times, valamint az Amazon (a világ messze legnagyobb könyvkereskedő cége) hasonló listájának. S nem kis kitüntetés - ha informális is -, hogy, amint a Wikipedia és Felcsúti is kiemelik, a FED mai nagyhatalmú elnöke, Ben Bernanke bevallott csodálója e Ahamed e művének.

Felcsúti előszavából idézve, „A könyv tárgya az 1929-33-as megrázkódtatás, amelyet itthon az iskolában nagy gazdasági világválságként tanultunk, az Egyesült Államokban azonban csak nagy válságnak nevezik. Ez utóbbi talán pontosabb. Az 1929-33-ban a pénzügyi szektorban elindult, majd a gazdaság egészére átterjedt válság hamarosan egy társadalmi formáció - a kapitalizmus - átfogó válságává szélesedett, amely az egész emberiségre nézve tragikus következményekkel járt.” Így jellemzi Ahamed művét (és teljesen igaza van): „Ritkán mondható el egy gazdasági-pénzügyi történetírással foglalkozó könyvről, hogy egyszerre kiváló szakkönyv és a legjobb értelemben vett bestseller. A pénzvilág urai esetében azonban kétségtelenül erről van szó.”

Tovább az előszóból: „Ahamed érdekesen és eredeti módon közelíti meg a témát: a 20. század első, durván három évtizedének politikai, gazdasági és pénzügyi történetét a négy legjelentősebb - az amerikai, az angol, a francia és a német - jegybank első számú vezetőjének (Benjamin Strong, Montagu Norman, Émile Moreau, Hjalmar Schacht) életén és tevékenységén keresztül mutatja be. Ezekre az emberekre ma már jóformán senki sem emlékszik, ám a maguk idejében a gazdaság és a pénzügyek terén nem volt náluk befolyásosabb, nagyobb hatalmú ember a földkerekségen. Ennek megfelelően mind a négy a maga módján kiváló képességű ember volt. (Képesség és hatalom - ha ezek mindig kölcsönösen feltételeznék egymást… - OP) (…) Azonban e négy férfi egyike sem tudott kilépni a gazdaság és a pénzügyek menedzselésének akkor uralkodó dogmájának, az aranystandardnak a korlátai közül. Képességeik és teljesítményük dacára ragaszkodtak ehhez a dogmához, ami addigra már a világgazdaság számára kényszerzubbonnyá vált. Ez pedig sokba került országaiknak, sőt az egész világgazdaságnak. Ezért lett a könyv alcíme Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot. Velük mindenben ellentétes a könyv ötödik szereplője, John Maynard Keynes, a konvenciókat megvető, eredeti gondolkodású entellektüel, briliáns közgazdász, állami hivatalnok és tőzsdespekuláns, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta a 20. század közgazdasági és gazdaságpolitikai gondolkodására. Keynes ezekben az évtizedekben gyakorlatilag az összes nagy közgazdasági-pénzügyi vitában a helyes álláspontot képviselte - gyakran teljesen egyedül. (…) Az öt szereplő mellett Ahamed könyvében felvonulnak a 20. század első harmadának meghatározó politikai és gazdasági szereplői és sokan mások, akiket ma celebeknek neveznénk. Ahamed ily módon nem csupán a folyamatokat mutatja be, de rengeteg színes részlettel, esetenként kifejezetten mulatságos történetekkel hozza közel, teszi árnyalttá és így jobban érthetővé az eseményeket.” Nem mellesleg: „Ahamed részletesen bemutatja Roosevelt elnök válságkezelő stratégiáját is, amelyet - fél szemmel hazai vitánkra gondolva (sic! OP) - bízvást nevezhetünk az első igazán unortodox gazdaságpolitikának. Az állam erőteljes beavatkozása a gazdaságba óriási viták tárgya volt akkor is, annyira, hogy az elnök egyes intézkedéseit az amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítve érvénytelenítette.”

Nem túlzás tehát azt mondanunk, hogy Ahamed itt a 20. század világtörténelmének egyik meghatározó jelentőségű eseménysorozatáról - amikor, Szerb Antal szavait megidézve, ’a katasztrófa úgy lógott a világ fölött, mint egy csillár’ - egyszerre ad igen árnyalt áttekintést és elemzést, valamint érzékeny korrajzot. Ahhoz, hogy valaki ezt igazán jól megalkossa, a pénzügyeken és a gazdaságtörténeten jócskán túllépő érdeklődéssel kell rendelkeznie. Felcsúti a szerző szerteágazó érdeklődését jellemezve kiemeli, hogy tagja egyebek közt az USA egyik jelentős agytrösztje, a Brookings Institute kuratóriumának, szintúgy a Journal of Philosophy-énak, amely „a legfontosabb filozófiai lap arrafelé”. S tény, hogy e művében egyszerre kapunk kitűnő gazdaságtörténeti szakkönyvet és Thomas Mann nagyregényeit idéző, lebilincselően színes olvasmányt.

„Ne olvass történelmet - csak életrajzokat olvass, mert az maga az élet, elmélet nélkül!” - idézi Ahamed Bevezetése mottójául Benjamin Disraelit. S amint abban írja: „Amikor az első világháború 1918-ban véget ért, a számtalan áldozat egyike a világ pénzügyi rendszere lett. A 19. század második felében az aranystandardra alapozva egy kifinomult nemzetközi hitelrendszer jött létre, amelynek központja London volt, és amely a kereskedelem és jólét jelentős emelkedését hozta magával az egész világon. 1919-ben ez a gépezet romokban hevert. (…) A kormányok akkor úgy gondolták, hogy a legjobb a pénzügyeket a bankárokra bízni, így aztán a világ pénzügyeinek rendbehozatala a négy túlélő nagyhatalom: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és az Egyesült Államok jegybankjainak jutott.”

Ez tehát a szcenárió, ahonnan - Ahamed szavaival - „Ez a könyv nyomon kíséri e jegybankárok erőfeszítéseit, hogy helyreállítsák a nemzetközi pénzügyi rendszert az első világháború után. Bemutatja, hogy miért tűnt úgy egy rövid ideig az 1920-as évek közepén, hogy sikerrel járnak; a világ valutái stabilizálódtak, a tőkemozgások ismét beindultak, a gazdaságok újra növekedni kezdtek. (Vajon mekkora katasztrófa kell ahhoz, hogy végre belássuk: a gazdaságok folyamatos növekedése nem a legfőbb jó, sőt a „nagyon rossz” okozójává is válhat? - OP) Ám a pénzpiaci központokban megindult fellendülés kiváltotta jólét vékonyka felszíne alatt repedések jelentek meg, és az aranystandard, amelytől mindenki azt várta, hogy a stabilitás ernyőjét tartja majd a világ fölé, kényszerzubbonynak bizonyult. E könyv utolsó fejezetei foglalkoznak azokkal a lázas és végső soron hiábavaló erőfeszítésekkel, amelyeket a központi bankárok annak érdekében tettek, hogy megakadályozzák, hogy a világ a nagy gazdasági világválság lefelé menő spiráljába zuhanjon.”

Magától értetődik, hogy - mint minden jó elemző történelmi mű - a könyv a történtekben a mának szóló tanulságokat keresi. Ugyanakkor - és ez teszi élvezetes olvasmánnyá - híradás is egy letűnt világból, Atlantisz krónikáiból (amelynek alapvető hibáit „mutatis mutandis” újra és újra elkövetjük. - OP). Íme egy szinte hihetetlen példa az első világháború kezdetéről: „Ahogy azon az első végzetes augusztusi héten a fények lassan kialudtak Európában, a bankárok és pénzügyminiszterek nem a katonai előkészületekre vagy a csapatok mozgására figyeltek, hanem a felügyeletük alatt lévő aranykészletek nagyságára és állományának változására.” Az e mögött álló megfontolást - vagy inkább vakhitet - pedig a következő, egy londoni lapból vett idézet szemlélteti: „hogy a háború milyen intenzív lesz és meddig tart, az fogja meghatározni, hogy az európai hatalmak birtokában az ellenségeskedések kitörésekor mennyi aranyrúd és érme van.”, s ez pedig nem az újságírók, hanem a hivatásos pénzügyesek szemlélete volt. Amint Ahamed írja, „az egyik legnagyobb elismertségnek örvendő bankár a Cityben fűnek-fának azt ismételgette, hogy a harcok hat hónapon belül leállnak, a kereskedelemben beálló zavarok ugyanis túl nagyok lesznek. Keynes, aki pillanatok alatt szakértő lett a háborúval kapcsolatos gazdasági kérdések terén, 1914 szeptemberében azt mondta a barátainak: egészen biztos abban, hogy a háború nem tarthat egy évnél tovább. Szerinte ugyanis addigra Európa likvid vagyona, ami a háború céljaira felhasználható, elfogy, és egészen kikelt azok ellen, akik más véleményen voltak, ostobának nevezve őket. 1914 novemberében az Economist azt jósolta, hogy a háború néhány hónapon belül befejeződik. Ugyanabban a hónapban a francia pénzügyminiszter magabiztosan kijelentette, hogy a háború 1915 júliusáig befejeződik, mert addigra a pénz elfogy.” „A szakértők alighanem elfelejtették - írja Ahamed -, hogy az igazságon kívül a háború első áldozata a jó pénz.” (És nagyon úgy tűnik, hogy ez a tétel a háborút átvitt értelemben véve is nagyon megállja a helyét. - OP)

S ha már a monetáris arany világát látjuk, íme egy karakteres kép a harmincas évek elejét leíró fejezetből: „Az angol kommentátorok, akik képtelenek voltak felfogni, miért folytatódik a tőzsdei áruk árának zuhanása, a masszív kamatcsökkentések dacára miért folytatódik a termelés visszaesése és miért emelkedik a munkanélküliség, az aranystandardot, ezen belül pedig különösen a Federal Reserve és a Banque de France mesterkedéseit tartották az első számú bűnösnek a világméretű válságért. 1930 végén az Egyesült Államok és Franciaország birtokában volt a világ aranykészletének 60%-a, és egyik sem tett semmit, hogy az aranyat visszacsatornázza a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. (…) A legtöbb ember nem is tudta, hogy bár mindenki az aranykészletek Franciaországba vándorlásáról beszélt, a legtöbb aranyat valójában Londonban őrizték. A rudakat nem utaztatták egyik országból a másikban, fizetve a magas biztosítási költséget. Ehelyett a központi bankok bevezették azt a gyakorlatot, hogy megjelölik a fémet, azaz ugyanazokban a páncéltermekben őrzik, csak átírják egy másik tulajdonos nevére.”

Innen, Pósalaky bácsi szavával, ugorgyunk egy nagyot. „1942-ben - olvashatjuk - Keynes a háború utáni világ megtervezésével kezdett foglalkozni. A brit pénzügyminiszter tanácsadójaként ő volt az ország első számú gazdasági stratégája. A háború utáni világ nemzetközi pénzügyi rendszerével foglalkozva az aranystandardhoz hasonló rendszerben gondolkodott, ám jelentősen mérsékelve annak merevségét. Tervének második eleme egy nemzetközi központi bank létrehozása volt. Az aranytartalékok krónikus hiányát megakadályozandó, amely a két világháború között nem tette lehetővé a nemzetközi pénzügyi rendszer zökkenőmentes működését, Keynes azt javasolta, hogy hozzanak létre egy intézményt, amely átmeneti hitelt nyújtana a bajba jutott országoknak.” (A központi bankok ma már klasszikus „lender of last resort” szerepe - OP). Itt belép a képbe egy különlegesen fontos és érdekes új szereplő: „Keynes szerencséjére az amerikaiak tőle függetlenül egy hasonló koncepción kezdtek dolgozni. Az amerikai terv atyja Harry Dexter White, nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettes volt. Az őt ismerők jellemzése szerint "ő volt a legkellemetlenebb ember egész Washingtonban". Bár White gyakran nyíltan angolellenes volt, Keynes idővel megtanulta tisztelni metszően éles eszéért és szorgalmáért. White történetesen szovjet kém is volt….”

„Eredeti állapotában a brit és az amerikai terv között a hangsúlyban voltak különbségek. Keynes terve ambiciózusabb volt a méret és a komplexitás tekintetében. Visszaemlékezve az 1920-as évek akut likviditáshiányára, egy világméretű központi bankra gondolt, amely képes nemzetközi pénz teremtésére. White ezzel szemben valamilyen nemzetközi hitelszövetkezetet akart, amelynek keretében az országok számára nyújtandó hitel nem lehet több, mint a többi ország által teljesített befizetések összege. Keynes 26 milliárdos alapban gondolkodott. White, aki tudta, hogy az Egyesült Államoknak kell a cech nagy részét állnia, 5 milliárdot javasolt, végül 8,5 milliárdban állapodtak meg.”

És eljőve a nagybetűs Történelembe tartozó Bretton Woods-i Konferencia, amely 1944. június 30-án kezdte meg munkáját. „A tárgyalások nagy részét az amerikaiak és a britek már korábban lefolytatták. Bretton Woodsban a legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy mekkora legyen az egyes országok hitelfelvételi kvótája az új szervezetben, amelyet Nemzetközi Valutaalapnak neveztek el. Az oroszok, akik teljes joggal vettek részt a konferencián, bár közülük csak kevesen beszéltek angolul, amellett kardoskodtak, hogy a hitelfelvételi lehetőség megállapítása során ne csupán a gazdasági, de a katonai erőt is vegyék figyelembe. Ennek alapján a britekével azonos kvótához ragaszkodtak. Az indiaiak Kínával akartak egy szinten állni…”

Könyve Epilógusát Ahamed a legfőbb kérdésnek szenteli: „vajon megtörténhet-e ismét?” Párhuzamokba állítva összeveti a nagy válság okait és történéseit a 20. század végén és azt követően lezajlott válságokkal. „Amikor ezt a könyvet írom 2008 októberében, a világ egy ilyen pánik kellős közepén találja magát. Ez a pánik a legsúlyosabb az elmúlt 75 évben, az 1931-33-as bankpánik óta, ami e könyv utolsó fejezeteinek legfontosabb témája.” - írja. „E könyvben én azt állítom, hogy a nagy gazdasági világválság nem valamilyen ellenállhatatlan erő hatására következett be, és nem is a kapitalizmus mélyen gyökeredző ellentmondásai okozták. Sokkal inkább a gazdaságpolitika irányítóinak sorozatosan téves döntéseiről beszélhetünk, amelyek egy része az 1920-as években, egy másik része pedig az első válságok bekövetkezte után született. Alighanem minden idők legdrámaibb hibasorozatáról beszélhetünk, amelyet pénzügyi vezetők valaha is elkövettek.” „Ki hát a felelős?” - teszi fel a kérdést, amelyre a továbbiakban igyekszik választ találni. E válaszban persze nem a szereplők, hanem a pénzügypolitikák és a mechanizmusok azok, amelyek igazán izgalmasak a számunkra.

Walter Isaacson: Steve Jobs - HVG Könyvek, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

Impozánsan részletgazdag, remek könyv a 20. századi high-tech innovációk minden bizonnyal legnagyobb mágusáról.

◙ „Jobs életútja egyben a Szilícium-völgy par excellence teremtési mítosza” ◙ "Remek francia király vált volna belőle" (Jef Raskin, az Apple egyik projektvezetője - és nem biztos, hogy dicséretnek szánta) ◙ „Az egyszerűség a végső kifinomultság - e Leonardo da Vincinek tulajdonított aforizma vált Jobs dizájnfilozófiájának meghatározó elvévé.” ◙ „Lehengerlő és szuggesztív stílusának köszönhetően az olyan dolgokkal kapcsolatban is el tudja hitetni, hogy tudja, miről beszél, amikről igazából fogalma sincs.” (Jonathan „Jony” Ive, a formatervezési részleg vezetője, Jobs közeli barátja és bizalmasa) ◙ „Pályafutása során Jobs minden versenytársánál jobban tudta, mire vágynak a vevők, mire van szükségük, és csak egy maroknyi alaptermékre összpontosított.” ◙ „A legjobb módja a jövő megjósolásának, ha azt mi találjuk fel.” (Jobs filozófiája) ◙ „Aki komolyan veszi a szoftverét, annak magának kell hardvert is alkotni hozzá.” (Jobs filozófiája) ◙ „Picassónak volt az a mondása, hogy a jó művészek imitálnak, a nagy művészek lopnak. És mi sohasem szégyelltünk ellopni nagy ötleteket.” (Jobs) ◙ „Az emberek nem tudják, mit akarnak, egészen addig, míg meg nem mutatjuk nekik.” (Jobs) ◙ „Védheted az álláspontodat, de nem árt meghallgatni, amit mond, mert legtöbbször igaza van.” (Bill Atkinson, az Apple egyik kulcsszerepet betöltő fejlesztője Jobsról) ◙ „Hiányzott belőle a kompromisszumkészség. Ha valaki számára nem az a legfontosabb, hogy a termék tökéletes legyen, azt alkalmatlannak tartotta a munkájára.” (Atkinson Jobsról) ◙ „A cél sohasem az volt, hogy legyőzzük a versenytársakat, vagy rengeteg pénzt keressünk, hanem az, hogy a lehető legjobb dolgot hozzuk létre, vagy még annál is egy fokkal jobbat.” (Andy Hertzfeld, a Macintosh egyik fejlesztője) ◙ „Az évek során megtanultam, hogy ha igazán jó embereid vannak, akkor azokat nem kell babusgatni. Ha őrülten jó dolgokat vársz tőlük, akkor őrülten jó dolgokat fogsz is kapni tőlük.” (Jobs a Mac-csapatról [a Macintosh fejlesztői - OP], akiket kíméletlenül hajszolt a valószínűtlen győzelembe.) ◙ Az eredeti Mac-csapat megtanított arra, hogy az élvonalbeli játékosok más élvonalbeli játékosokkal szeretnek együtt dolgozni, és nem szeretik, ha elfogadod a másodvonalbeli munkát. Megkérdezhetnél bárkit a Mac csapatából! Mind azt mondanák, hogy megérte a rengeteg gyötrelem.” (Jobs) És bár biztos, hogy ez csak a valóban legjobbakra jellemző, íme egy vélemény Debi Colemantől, a Mac-csapat egyik legelső tagjától, aki az Apple gyártási részlegének vezetője lett: „Volt, hogy óránként leordította a fejem, hogy . Mégis a világ legszerencsésebb emberének tartom magam, hogy együtt dolgozhattam vele.” ◙ Kellemetlen modora mellett Jobsnak kiváló adottságai voltak ahhoz, hogy csapatszellemet alakítson ki. Miután ízekre szedte az embereit, sajátos módszereivel az egekbe tudta emelni őket, és azt az érzést tudta kölcsönözni nekik, hogy a Macintosh projektjén dolgozni csodálatos elhivatottságot jelent.” (Igen, hasonló módszert alkalmaznak a legjobb modern katonai elitalakulatok kiképzői is: előbb péppé zúzni az embereket, főként az egójukat, majd újjáépíteni azt a csapathoz való feltétlen és határtalan lojalitás jegyében. - OP) ◙ „Az utazó jutalma maga az út.” (Jobs) ◙ „Inkább ne teljesítsünk időre, ha nem tudunk tökéleteset szállítani.” (Jobs) [minden gazdasági vezető rémálmaként - OP] ◙ „Jobb kalóznak lenni, mint a haditengerészet tagjának.” (Jobs - Isaacson szavait idézve ezzel azt akarta, hogy a lázadás szelleme hassa át a csapatot, úgy viselkedjenek, mint a szájhős kalandorok, akik büszkék a munkájukra, ugyanakkor minden pillanatban készek arra, hogy másoktól lopjanak.◙ Susan Kare, aki a Mac betűkészleteit és ikonjait tervezte, ezt így erősítette meg: „Nyugodtan érezzük csak csalónak magunkat a csapatunkban, haladjunk gyorsan, mindenre képesek vagyunk.” ◙ „Szeretnék megosztani Önökkel egy alapszabályt, amelyet akkor fogalmaztam meg, amikor először találkoztam egy IBM-féle nagy vassal [IBM számítógéppel - OP]. Soha ne bízzanak meg egy olyan számítógépben, amelyet nem tudnak fölemelni!” (A Macintosh bemutatkozása emberi beszéddel az Apple-részvényesek 1984-es közgyűlésén. A szöveg Jobsé.) ◙ „Hát, tudod, Steve, ezt a dolgot többféleképpen lehet magyarázni. Szerintem inkább valami olyasmi történt, hogy volt nekünk egy gazdag szomszédunk, akit Xeroxnak hívtak. Én betörtem hozzá, mert el akartam lopni a televízióját, de nem sikerült, mert mire odaértem, te már elloptad a tévét.” (Bill Gates (Microsoft) visszavágása Jobsnak egy vita során. [Olvashatjuk: az Apple nagy belépőjét jelentő saját grafikus felhasználói felületük fejlesztésénél finoman szólva ’merítettek’ a Xerox fejlesztési eredményeiből. - OP] ◙ „Igazából fogalma sem volt a számítástechnikáról, de különleges érzéke volt ahhoz, hogy mi az, ami megy.” (Bill Gates Jobsról) - Idézetek a könyvből.

Jobs igazán fantasztikus személyiség, káprázatos figura, rengeteget tanulhatunk tőle és a példájából, de még róla is csak igazi mestertől olvasunk el tényekkel vaskosan megpakolt 642 oldalt. Isaacson ebbéli tudásáról viszont már meggyőződhettünk kitűnő Einstein: Egy zseni élete és világa c. könyve révén (Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2009/4. sz.) Róla tudni érdemes, hogy korábban a Time főszerkesztője és a CNN elnöke volt - két olyan feladatkör, amelyek igen nagy kommunikációs szakmai tudást igényelnek. Jelenleg az amerikai Aspen Intézet (The Aspen Institute) elnök-vezérigazgatója. Küldetés-nyilatkozata szerint (http://www.aspeninstitute.org/about) az Intézet rendeltetése kettős: 1) Támogatni és előmozdítani az értékalapú vezetéstudományt és vezetői gyakorlatot; 2) Bátorítani az egyéneket, hogy foglalkozzanak olyan eszmékkel és ideálokkal, amelyek meghatározzák a jó társadalmat, valamint semleges és kiegyensúlyozott fórumot biztosítani a kritikus kérdések megvitatására, és a hozzájuk kapcsolódó cselekvésre. Ennek érdekében: szemináriumokat szervez; „fiatal-vezető ösztöndíjakat” ad világszerte, összehozva vezetőket, akik már bizonyítottak, egy intenzív programba; semleges fórumokat szervez kérdések széles körében azok megvitatására, konszenzus létrehozására, és problémáik megoldására; nyilvános konferenciákat és eseményeket szervez, amelyek platformként szolgálnak az embereknek, hogy megosszák nézeteiket. S olvasván e könyvet egészen nyilvánvaló, hogy az Intézet nem annyira Isaacson pozíciója miatt, hanem Jobs teljesítménye, példája okán tette ezt honlapjának leghangsúlyosabb helyére. Hosszan sorakoztatja fel a könyvről megjelent kritikákat is - ezek közül az L.A. Timesban megjelentnek címét idézzük, mint különösen jellemzőt: „Walter Isaacson életrajza megbabonáz”.

A kiadó ajánlójából idézve: „Isaacson az elmúlt két év során [az eredeti kiadás is 2011-ben jelent meg - OP] több mint negyven alkalommal beszélgetett Steve Jobsszal. Ezek a beszélgetések szolgáltak a könyve gerincéül, amit tovább színesített vagy éppen árnyalt a több mint 100 - családtagokkal, barátokkal, ellenségekkel, versenytársakkal és kollégákkal készített - interjú. Ezekből bontakozik ki Steve Jobs eseményekben gazdag élete, egy olyan emberé, akinek páratlan kreativitása, tökéletesség iránti szenvedélye és fékezhetetlen lelkesedése 6 ágazatot forradalmasított: személyi számítógép, animációs film, zene, telefon, táblaszámítógép és a digitális könyvkiadás. Jobs közreműködött a könyv készítésében, de teljesen szabad kezet adott az írónak, sőt arról a jogáról is lemondott, hogy a kéziratot nyomdába kerülés előtt átolvassa. Kifejezésre juttatta, hogy vele és az életével kapcsolatban nincs tabutéma, sőt ösztönözte az embereket, hogy őszintén nyilatkozzanak róla: - mondta. „De nincs semmi olyan sötét titkom, ami ne kerülhetne felszínre.” [És valóban, Isaacson például brutális nyíltsággal beszél a fiatal Jobs azon korszakáról, amikor elvi megfontolásokból, részben a keleti kultúrához való kötődése jeleként, s még inkább az ellenkultúra deviánsan harcos képviselőjeként nemcsak a külsejét, a megjelenését hanyagolta el szélsőségesen, hanem a személyes higiéniáját is. Ez pedig messze több, mint szaftos pletyka a zseni korai korszakáról - amint megtudjuk, a másokban így keltett ellenszenv jelentősen akadályozta Jobs érvényesülését is. - OP)]”

Amint az ajánló is kiemeli, ezekben a beszélgetésekben, és nyomukban a könyvben „Jobs nyíltan - sőt néha már brutális őszinteséggel - beszél munkatársairól és versenytársairól. A barátai, ellenségei és kollégái pedig kendőzetlenül nyilatkoznak szenvedélyeiről, félelmeiről, megalkuvást nem tűrő tökéletesség utáni vágyáról, gonoszságairól és a mindent ellenőrizni akaró megszállottságáról - azaz mindazokról a dolgokról, amiknek eredményeképpen a nevéhez fűződő korszakalkotó dolgok megszülethettek.”

Láthatjuk itt is: Jobs sokoldalú géniusz volt. A fentebb már említett forradalmak mellett külön kiemelést érdemel az is, hogy a Mac révén neki köszönhetően jelent meg a számítástechnikai eszközök világában az elegancia. Számára a formatervezés a fejlesztésnek nemcsak integráns része, hanem az egyik kritikus jelentőségű területe volt már akkor, amikor az eszközök küllemének még sokkal kevésbé volt meghatározó szerepe azok piaci versenyképességében. Isaacson elbeszéléséből jól kiérződik: fejlesztői filozófiájának egyik sarokpontja volt, hogy csak az lehet jó, ami esztétikus és elegáns is. Eszközei pedig hirdetik - amit Isaacson részletesen el is mond -, hogy ő az esztétikát és az eleganciát a zenhez való erős kötődésének megfelelően erőteljesen minimalista felfogásban kezelte. Annak jegyében, ami a fent említett da Vinci mondással - „Az egyszerűség a végső kifinomultság” - és szintúgy „csak az lehet szép, ami nemesen egyszerű”-ként összegezhető, következetesen és irgalmatlanul lehántott minden felesleges cicomát. És ez a legcsekélyebb mértékben sem jelentett igénytelenséget, éppen ellenkezőleg! Kardinális kérdést csinált abból is, hogy kidolgoztassa azt a grafikai szoftvert, amely már a korai számítógépeiknél - Lisa, Mac - és szintúgy az utánuk következőknél lehetővé tette, hogy azok grafikus felhasználói felületén az ablakok és a dialóguskeretek lekerekített sarkú négyszög formájúak legyenek. Hasonlóan nagy hangsúlyt helyezett arra is, hogy milyen karakterkészletekkel ruházzák fel a számítógépeket. Mike Markkula, akit az Apple első kockázatitőke befektetőjének kifejezett feltétele nyomán profi marketing szakemberként vontak be a cég tulajdonosai közé, és annak első elnöke lett, így beszél erről: „Kiválóan értett a karakterkészletekhez, és mindig súlyt helyezett arra, hogy színvonalasak legyenek. Én folyton azt kérdeztem: < Karakterkészletek? Ez a fontos most?>” Isaacson pedig hozzáteszi: „Az igazság az, hogy a Macintosh-karakterkészletek pompás választéka, amihez hozzájárult a lézernyomtatás és a kiváló grafikai megjelenítés, nagy szerepet játszott a számítógépes szerkesztés elterjedésében és az Apple üzleti sikerében. Emellett abban is, hogy az egyszerű emberek - a középiskolai lapok szerkesztői, a szülői munkaközösség hírleveleit összeállító anyukák [sic! - OP] tudjanak a karakterkészletek különös világáról.” A fentebb már idézett Susan Kare pedig így nyilatkozott róla: „Kitűnő ízlése és érzéke volt a vizuális részletek iránt.”

Persze hogy! Jobs sokoldalú zsenijének egyik különösen csillogó oldala, hogy a prezentációnak is varázslója volt. Szerfelett érdekesen és tanulságosan szól erről a HVG Könyvek sorában Carmine Gallo Steve Jobs a prezentáció mestere - Hogyan legyünk őrülten hatásos előadók c. műve, amely valóban a kommunikáció, közelebbről pedig az azt szolgáló prezentáció kiemelkedően jó tankönyve. A külvilág pedig a Jobs legenda egyik legmarkánsabb vonásaként ismeri híres előadásait, vagy legalább is azok hírét, amiről Gallo így szól a könyvében: „Az Apple vezérigazgatóját manapság a világ legizgalmasabb előadójának tartják.”

Ezt erősítette az is, hogy rendkívül jó érzéke volt a drámaiság iránt. Isaacson szavait idézve „Jobs egész pályája során szerette úgy látni önmagát, mint felvilágosult lázadót, aki gonosz hatalmak ellen küzd, mint valami Jedi harcost vagy buddhista [sic! OP] szamurájt, aki a sötétség erőit akarja legyőzni. Az IBM tökéletes ellenfélnek bizonyult. Jobs igen ügyesen úgy állította be az eljövendő küzdelmet, mint az egyszerű üzleti versengésen messze túlmutató, valóságos spirituális harcot. [Bizonyos értelemben ebben volt is valami, ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan Jobs következő szavai megadják. - OP] ”

És persze, hogy nem volt sem fehérszárnyú angyal, sem szelíd szavú apostol, sőt..! Ember és szerep jól találkozott benne: lánglelkű alkotó, félelmetes akarnok volt, ám aligha vonható kétségbe, hogy ilyen vezető hajszolhatja olyan hatalmas - és nemegyszer elérhetetlennek tűnő - győzelmekbe a csapatait, ahogyan azt ő többször is megtette. Vasmarokkal vezette az embereit a maga törvénye szerint - kezdve azzal, ahogy a legelső társát a világ meghódításában, a zseniális műszaki fejlesztő Steve Wozniakot rákényszerítette, hogy az, minden erkölcsi érzéke és meggyőződése ellenére, ne adja át másoknak ingyen a fejlesztési eredményeit. Kettejük különbsége és egymáshoz való viszonya mintegy a kulcsát adja Jobs jelleme és ambíciói jelentőségének. [Igen szellemes és találó, hogy a kettejük kapcsolatának első szakaszáról szóló fejezetnek Isaacson a Furcsa pár címet adta. - OP] Wozniak szinte abszolút győztes volt a műszaki fejlesztések terepén, ám amúgy nem harcos fajta. Saját törekvései aligha vitték volna túl azon, hogy magasan megbecsült szakember legyen, s egy csillag a technikatörténet egén. Jobs épített vállalkozást a kardra, amelyet Wozniak kovácsolt, vezetőként ő aratott azzal győzelmeket, vezette diadalra a maga válogatta seregeit.

A kép, amelyet Isaacson róla fest, ebben is árnyalt, és igencsak kíméletlen. Tetszik vagy sem, meg kell értenünk, hogy a zsarnoki vonásai, a kritikáiban gyakran kifejezetten durván megnyilvánuló kíméletlensége, sőt még többé-kevésbé a dühkitörései is eszközei-részei voltak azoknak a hatásoknak, amelyekkel a cégei sikereit elérte, kikényszerítette. Nem mondható el ugyanez arról a hajlamáról, hogy ellenkezésbe ütközve sírva fakadt - legalább is fiatalabb korában -, sem pedig arról, hogy olykor szükségtelenül is igen csúnyán bánt embereivel. Arról sem, hogy a munkában, a munka- és az üzleti kapcsolatokban az érzelmei csak róla és az ambícióiról szólnak, és - főként az első korszakában, a nagy visszatérését megelőzően - nem gátolták abban, hogy barátot, támogatót, hozzá hű munkatársat, vagy benne bízó kollégát, üzletfelet habozás nélkül hátba támadjon. És sajátos vonása volt - mondhatni roppant praktikus emlékezetzavara! -, hogy az emberei fejlesztési, megoldási javaslatait először elutasította, nemegyszer igencsak durván, majd némi idő elteltével előállt nekik azokkal a saját ötleteként.

A legpontosabb értékelés talán, hogy szent szörnyeteg volt, korszakalkotó, sőt világformáló nagy fejlesztések, azokat sikerre vivő vállalatok, azok érdekében más cégekkel folytatott nagy csaták szent szörnyetege, akinek nagyságát az egymásra halmozott kimagasló sikerei igazolták. Azok nélkül csak egy köznapi szörnyeteg, vagy csak egy furcsa ember lett volna. A sikereit viszont nagyon is nem a véletlen, a vakszerencse kedvezései teremtették meg, hanem az ő vezetői képességei: nemcsak azt tudta nagyon pontosan, végtelenül merészen és megtörhetetlen kitartással, hogy mit akar, hanem képes volt elérni, hogy az emberei gyakran messze erejükön felül - és nemegyszer a saját szakmai meggyőződésük ellenére is - mindent megtegyenek ezért. Mágus volt abban is, ahogyan a személyes varázsával magához és az általa kitűzött célok eléréséhez láncolta az embereit, megkövetelve tőlük, hogy „gémlábú sasok, csodalények, amilyen nem volt soha tán” legyenek, hogy a lehetetlent azonnal tegyék meg és a csodákra is csak keveset várassák. És talán még inkább abban, ahogy a nehéz helyzetekben [és mikor nincs a fejlesztésben nehéz helyzet?? - OP] szinte napi rendszerességű dühkitörései, valamint a józan mértéktartással igazán nem jellemezhető kritikái nem bénították, hanem ösztönözték azokat. Szintúgy meghatározó része a Jobs-jelenségnek, kritikus jelentőségű mozgatója a sikereinek, hogy a gátlásokat nem ismerő, konvenciókat még kevésbé tisztelő személyisége, és az azokból következő harcmodora a tárgyalóasztalnál is hihetetlen győzelmekhez segítették a megnyerendő és/vagy legyőzendő üzleti partnerekkel és/vagy ellenfelekkel szemben.

Joggal nevezhetjük paradox jelenségnek, hogy miközben annyi rosszat tett az emberei, a projektjei és a különféle üzleti kapcsolatai ellen, vezetőként annyi szeszélyt, kiállhatatlanságot engedett meg magának, hogy a legtöbbek annak töredékét sem, mindezekkel és mindezek ellenére képes volt egyedülállóan nagy, sokban szó szerint világformáló győzelemre vezetni a cégeit, nemegyszer éppen a lehetetlen erőszakosságával kényszerítve ki a diadalt. És lehet, hogy Bill Gates fentebb idézett, nyilvánvalóan dühös és/vagy lenéző szavaiban volt annyi igazság, hogy Jobs nem volt igazán jó a számítástechnika műszaki részleteiben, ám azzal, amit az alkalmazások fejlesztésének vezetésében elért, a megteremthető világok varázsainak mérnöke volt, s abban a legnagyobbak egyike.

S végül egy apró, emberi vonás. A már nagyon közelgő vég árnyékában beszélt így a halálról: „Szeretem azt hinni, hogy valami megmarad a halál után. Nagyon furcsa arra gondolni, hogy minden felhalmozott tapasztalat és bölcsesség talán egyszerűen semmivé lesz. (itt hosszan elhallgatott...) De az is lehet, hogy ez olyan, mint a kikapcsoló gomb. Csak egy kattintás, és már itt sem vagy. (újra elhallgatott, majd halványan elmosolyodott...) Lehet, hogy ezért nem akartam soha ki-be kapcsoló gombot tenni az Apple-eszközökre.”

A kiadó ajánlója kiemeli: „Jobs személyisége annyira elválaszthatatlan a nevéhez fűződő újításoktól, ahogy az Apple számítógépe az operációs rendszerétől, így élettörténete egyszerre példaértékű és tanulságos, tele leckékkel innovációról, jellemről, vezetésről és értékekről.” Így igaz, és ezért nemcsak nagyon érdemes Isaacson könyvét elolvasni, hanem kifejezetten vétek kihagyni.

„Akik elég őrültek ahhoz, hogy elhiggyék, meg tudják változtatni a világot - azok tényleg meg is teszik.” (A könyv mottója az Apple „Think Different” reklámkampányából) Steve Jobs megtette, az egész világ hasznára.

Epilógus (avagy tanulságos utóirat)

A mai gazdasági viszonyok közt a folyamatos és módszeres innováció egyik legértékesebb terméke a fejlesztők immateriális vagyonának növekedése. A cégvilágban a köznapi szóhasználatban a cég immateriális vagyonának értéke a márka értékeként jelenik meg. Az SG hírlevél 2012. január 18-i számában megjelent hír szerint

„Az Interbrand nevű amerikai tanácsadó cég nyilvánosságra hozta a 2011-es esztendő legértékesebb márkáit tartalmazó listát. A legnagyobb előrelépést kétségtelenül az Apple könyvelhette el. A cég márkanevének értéke a 2010-es 21,1 milliárd dollárról 33,492 milliárd dollárra nőtt - ez 58 százalékos értéknövekedésnek felel meg. Az Interbrand listáján szereplő 100 legértékesebb társaság közül egyik sem tudott olyan mértékű értéknövekedésre szert tenni, mint az iPhone és az iPad készülékek gyártója. Mindez azt eredményezte, hogy az Apple a 2010-es 17. helye után tavaly már a világ nyolcadik legértékesebb márkájának számított. (Forrás: SG Hírlevél, 2012. jan. 18. http://www.sg.hu/cikkek/87081/egyre_ertekesebb_marka_az_apple)

Carmine Gallo: Steve Jobs az innováció mestere - Hogyan legyünk őrülten sikeresek

HVG Könyvek, 2012

Dr Osman Péter ismertetése

Alkotásai hosszú sorát és kiemelkedő, szó szerint korszakalkotó jelentőségüket tekintve Jobs talán az ezredvég legjelentősebb teremtője. Az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2009/5. számában mutattuk be Jeffrey S. Young – William L. Simon: Steve Jobs és az Apple sikertörténete c. művét (Lexecon Kiadó, 2009), a 2012/1. számban pedig Walter Isaacson róla szóló, impozánsan részletgazdag, remek könyvét (Steve Jobs - HVG Könyvek, 2011).

Gallo, aki újságíróból lett sikeres vezetéstudományi guru, ezzel már a második könyvét teszi elénk ahhoz, hogy megérthessük Jobs kivételes vezetői és alkotó képességének titkát, és tanuljunk belőle. Az elsőben - Steve Jobs a prezentáció mestere - Hogyan legyünk őrülten hatásos előadók (HVG Könyvek, 2010) - Jobs ellenállhatatlan erejű prezentációs tudásának bemutatatására összpontosított. Ezt az újabbat Jobs szó szerint világformáló innovációs teljesítménye elemzésének szenteli. Kétség sem férhet ahhoz, hogy innovátorként még a zsenik között is szinte páratlanul nagy volt (Jeffrey S. Young és William L. Simon könyvéből tudjuk, hogy az innovációkat megvalósító, gyakran az azokra vezető munkát hihetetlen erővel kikényszerítő vezetőként maradéktalanul rászolgált a szent szörnyeteg minősítésre is). Ezt adja vissza e könyv (amerikai ízlés szerinti) eredeti címe: Steve Jobs innovációs titkai: őrülten más. Irányelvek az átütő sikerhez. Jobsról szólva Gallo rendre visszatérő minősítő jelzője (legalább is a magyar fordításban) az őrült, amelyet egyértelműen a ’hihetetlenül, meghökkentően, lenyűgözően merész és jó’ jelentéstartalommal használ. Végül is, ha belegondolunk: az innováció lényege, hogy elhagyjuk a járt utat azért, amit a járatlanon való előretöréssel elérhetünk, megvalósíthatunk. De ki hagyja el a járt utat az ismeretlenért??

Gallo hiteles forrásokból származó információk és vélemények felvonultatásával, hét alapvető irányelvre vezeti vissza Jobs vezetői és alkotói gondolkodását, sikerének forrását. Mindegyikről két-két fejezet szól: az első bemutatja, hogy a szóban forgó elv követése milyen szerepet játszott Jobs sikerében (talán pontosabb lenne azt mondanunk, hogy Jobs sikere mennyiben vezethető vissza arra), a második, hogyan mutatkozik meg ennek az elvnek a követése más szakemberek, vezetők, vállalkozók eredményességében. (Ez utóbbiak sokszínűségére jellemző, hogy találkozunk ezek sorában egyebek közt az utóbbi évtizedek egyik legérdekesebb kereskedelmi innovációjával, a világsikert aratott Starbucks kávézólánccal is.) Mondandója, könyvéből idézve, így összegezhető: „Bennünk mekkora a teljesítőképesség? Mit tudnánk elérni az üzleti életben megfelelő rálátással és inspirációval? Milyen magasságokba repülne karrierünk, ha Steve Jobs segítené a döntéseinket? Mit tenne Steve? (Az egész könyv abban igyekszik segíteni, hogy rájöjjünk: az adott helyzetben, feladatban, problémával mit tenne Steve Jobs, hogyan győzedelmeskedne, s persze hogyan győzhetnénk mi az ő példáját követve. - OP) Járjunk utána!”

Ha a könyv egyetlen, jól kiválasztott bekezdésével próbáljuk jellemezni Jobs káprázatos vezetői teljesítményének a titkát, valószínűleg ez illik ide a leginkább: „Az Apple-nél több ezer alkalmazott dolgozik, akik nem mondják: "Ez lehetetlen", hanem: "Még nem feltétlenül tudjuk, hogyan, de megcsináljuk." Jobs a kezdetektől dolgozott azon, hogy kialakuljon ez a mentalitás.”

„A fokozott innovációhoz nem feltétlenül több pénzre van szükség. Sokkal fontosabb az, hogyan használjuk fel azt, ami rendelkezésre áll.” ϴ „A XXI. század első tíz éve másról sem szólt, mint Steve sikereiről.” ϴ „Steve Jobs nélkül a világunk sokkal szürkébb lenne. Ez az ember igazi legenda, kiérdemelte a helyét a történelemben.” ϴ „Az Apple innovációi körülvesznek minket az élet mindennapjaiban.” ϴ „Amikor megalapítottuk az Apple-t, azért építettük az első számítógépet, mert szerettünk volna egyet mi is. Aztán elkészítettük azt az őrülten jó kis számítógépet, ami színes volt és tudott pár izgalmas dolgot. Ez volt az Apple II. Az a szenvedély hajtott minket, hogy a barátainknak adhassunk egy ilyen számítógépet, mert szerettünk volna nekik is annyi örömet szerezni, amennyit mi leltünk benne.” - Steve Jobs ϴ „Miénk lehet a világ leginnovatívabb ötlete, de ha nem vagyunk képesek az embereket lázba hozni iránta, akkor az nem ér semmit.” ϴ „A legtöbb ember számára nem az jelent nagyobb veszélyt, hogy túl magas célokat tűz ki és nem éri el azokat, hanem az, hogy túl alacsonyt és azt eléri.” - Michelangelo (Michelangelo-osztályú zsenik magasságából nézve! - OP) ϴ „Legyen bátorságunk követni, amit a szívünk és az ösztöneink diktálnak.” - Steve Jobs ϴ ”Az időnk túl rövid ahhoz, hogy más életét éljük! Maradj éhes! Maradj bolond!” - Steve Jobs ϴ „Nagy kockázatot vállalunk álmaink megvalósításával, de inkább vállaljuk, semmint hogy másokat utánozzunk. Mindig a következő álmot kövessük!” - Steve Jobs” ϴ ”Van egy régi Wayne Gretzky-mondás (profi jégkorongozó, minden idők legponterősebb játékosa - OP), miszerint "arra korcsolyázz, amerre megy a korong, ne arra, ahonnan jön". Az Apple-nél mi a kezdetek óta erre törekedtünk. És mindig is erre fogunk törekedni.” - Steve Jobs ϴ „A kreativitás nem más, mint a dolgok összekapcsolása” - Steve Jobs (Ha ilyen egyszerű lenne… - OP) ϴ „A Macintosh sikerének egyik titka, hogy zenészek, költők, festők, zoológusok, történészek dolgoztak rajta, akik egyben a világ legjobb számítógéptudósai voltak.” - Steve Jobs ϴ „A zenészek, festők, költők és történészek alkalmazása olyan új élmény volt, amely segített más módon megközelíteni a problémákat. Jobs legtöbb zseniálisan kreatív ötlete közvetlenül annak az eredménye, hogy új élményeket szerzett, legyenek azok helyek, ahová ellátogatott, vagy emberek, akikkel kapcsolatba került.” ϴ „A legjobbakat kívánom neki (Bill Gatesnek), de tényleg. Csak azt gondolom, hogy a Microsoft vele az élén egy kissé szűk látókörű. Nem volna ilyen a fickó, ha kipróbálta volna az LSD-t, és fiatalkorában ellátogatott volna egy asramba.” - Steve Jobs. (Jobs 19 évesen, ’hippi korszaka’ kezdetén, szellemi megvilágosodást keresve hónapokat töltött Indiában. - OP) ϴ „El nem tudom képzelni, mi okból akarna bárki is számítógépet vinni az otthonába.” - Ken Olsen, a Digital Equipment alapítója, 1977-ben, az Apple II forgalomba hozatalakor. ϴ „A legtöbb vállalat azt próbálja megjósolni, mit akarnak majd a vásárlók tizenkettő vagy tizennyolc hónap múlva. Steve-t sokkal jobban érdekli az, mit tesz lehetővé a technológia tíz év múlva.” - Tim Bajarin, „az Apple-t a világon legjobban ismerő elemző”. ϴ „A vásárlók nem innoválnak, csak ismételnek.” ϴ „Dugd rá! Brrr. Kész.” - Steve Jobs az iPOD egyszerűségéről ϴ „A letisztultság feltűnőbbé teszi a terméket. Elegánsabb lesz, az elegancia pedig csábító.” ϴ „Az egyszerűség a végső kifinomultság.” - Steve Jobs (A kijelentés Leonardo de Vincitől származik. - OP) ϴ „Olyan terméket akartunk készíteni, ami sokkal okosabb, mint bármely jelenleg forgalomban lévő mobil eszköz, ugyanakkor szuperkönnyű a használata. Ez az iPhone…” - Steve Jobs ϴ „Az Apple sosem talált fel teljesen újat. Egy dologban nagyon profi: a komplex dolgokat képes egyszerűvé és elegánssá varázsolni. Ez az, ami az Apple-t a világ leginnovatívabb cégévé teszi.” - Steve Chazin, az Apple egykori marketingvezetője. - idézetek a könyvből.

„(Ez) nem életrajzi kötet. A könyv célja, hogy felfedje azokat az irányelveket, amelyek segítségével Steve Jobs fejéből kipattantak világmegváltó ötletei. Olyan irányelvek ezek, amelyeket akár már ma elkezdhetünk használni, ha szeretnénk a képességeinket kibontakoztatni.” - írja Gallo. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Jobs-jelenség minden bizonnyal másként működött. Kezdetben vala Jobs, a maga zsenialitásával, öntörvényű tenni akarásával és öntörvényű alkotói módszereivel (ahol a fejlesztő-seregei vezetését is teljes joggal sorolhatjuk az alkotó tevékenységébe). A Gallo által leszűrt és itt felsorakoztatott irányelvek kétségkívül a vérében voltak, s olyan természetességgel érvényesítette azokat, hogy gondolnia sem kellett rájuk, s legfeljebb csak másoknak szóló iránymutatásul vagy éppen figyelemfelkeltésként fogalmazott meg azokból részleteket. (Tudjuk, az előadásnak is varázslója volt, és szenvedélyesen igyekezett megmutatni a maga különleges világát és nézeteit). Másoknak viszont valóban sokat segíthet ezeknek az irányelveknek a tudatos követése - bár senkit nem tesznek Steve Jobssá.

Gallo maga írja: „Az irányelvek megalkotásában (az összegzés, megfogalmazás inkább helyénvaló szóhasználat lenne - OP) segítettek Jobs megnyilatkozásai élete utolsó három évtizedéből, az egykori Apple-alkalmazottak beszámolói, a vállalattal évtizedek óta foglalkozó szakértők, valamint számos olyan felső vezető, kis- és középvállalkozó, oktató, aki annak az egyszerű kérdésnek a feltevéséből nyert inspirációt, hogy "Mit tenne Steve?"” Annak viszont már ne dőljünk be, hogy „Ez a könyv a legjobb kalauz ahhoz, hogy átütő sikert érjünk el az üzleti vagy a magánéletben.” Ez az ilyesfajta, kiemelkedő karrierek elemzését kínáló mű nagy csapdája: ahhoz valóban sokat adhat, hogy az ember jó iparossá váljék ezen a rengeteget követelő, rögös, ám a tenni akarónak lenyűgözően izgalmas pályán, azonban kivételessé csak a saját adottságai tehetik.

A fogyasztói társadalom, az állandó növekedés hajszolásának romlásba vezető őrületével nagyrészt arról szól, hogy olyan dolgok megvásárlására késztesse az embereket, amelyekre voltaképpen semmi szükségük, s az irántuk való vágyukat mesterségesen táplálták beléjük. Ezzel szemben íme Jobs fejlesztési alapkoncepciója: „Mi nem akarjuk behülyíteni az embereket. Nem akarunk rájuk tukmálni valamit, amire nincs szükségük. Kitaláljuk, mi kell nekünk. És azt hiszem, elég jó érzékkel tudjuk végiggondolni, hogy vajon sok más embernek is kellene-e ilyen. Ezért kapjuk a fizetésünket. Az nem vezet eredményre, ha az emberektől kérdezzük, mi legyen a következő nagy dobás. Van egy nagyszerű Henry Ford-idézet: "Ha megkérdeztem volna a vásárlóimat, hogy mit szeretnének, akkor azt mondták volna, hogy egy gyorsabb lovat".” Óh igen, „A vásárlók nem innoválnak…”

„Jobs iránymutatása kellett a világ olyan menő termékeinek megszületéséhez, mint az iMac, a MacBook, az iPhone, az iPod és legutoljára az iPad.” - írja Gallo. Majd idéz egy szakértőt, a technológiai újdonságok elemzésére szakosodott internetes TechCrunch főszerkesztőjét: „A hardver nem is a legjava annak, amit az Apple elért az elmúlt 12 év során. Felgyorsították a változást a zeneiparban, a filmiparban és a televíziózásban, valamint újraértelmezték a mobiltelefont.” Szerinte, írja Gallo, ha Jobs nem tér vissza, más vezérigazgató nem lép be egy már telített MP3-piacra az iPoddal.

Sikerének felívelése számokban: „Jobs egyszer beszélt arról, milyen érzés, hogy a vagyona 1 millió dollár volt 23 éves korában, egy évvel később több mint 10 millió, majd mire betöltötte a 25. évét, meghaladta a 100 milliót.” Ám így folytatta, ars poeticája részeként: „Sosem a pénz motivált. Mire jó, ha én leszek a leggazdagabb ember a temetőben? Számomra az a fontos, hogy úgy feküdhetek esténként ágyba, hogy elmondhatom: ma is valami csodálatos dolgot csináltunk.” És nagyon is megszívlelésre méltóak a következő szavai a Smithsonian Múzeumnak adott életút-interjújából: „Meggyőződésem, abban, hogy sikeres vagy sikertelen vállalkozók leszünk, legalább 50%-ban nem más, mint a kitartás felelős. De nem könnyű kitartani. Rengeteg időt kell ennek szentelni, és olyan kemény áldozatokkal jár, hogy a legtöbben feladják. Érthető is, hiszen nehéz végigcsinálni, és teljes embert kíván. El sem tudom képzelni, hogyan tud valaki úgy beindítani egy új vállalkozást, hogy mellette családja van. Tudom, van rá precedens, de mindenképpen durva.” (Kiemelés tőlem - OP). És ugyanitt: „Ha hiányzik belőlünk az ehhez szükséges szenvedély, akkor nem fog sikerülni. Akiből hiányzik a szenvedély, abban nem lesz meg az állhatatosság, hogy végigcsinálja. Szerintem ezen múlik a siker 50%-a.” ’Szenvedély’ - az üzleti siker titkát elemző, a nagyközönségnek szánt mai irodalomban ez mindinkább az egyik kulcsszó. Gallo pedig idézi Jobs híres, érvként feltett kérdését, amikor John Sculley-t a PepsiCo Inc. elnöki székéből átcsábította az Apple vezérigazgatójává: „Te életed végéig cukros vizet akarsz árulni, vagy inkább részt veszel a világ megváltoztatásában?” (Ám, amint Gallo is írja, a közös munkának és a kettejük közötti hatalmi csatározásoknak az lett a vége, hogy Sculley 1985 májusában meggyőzte az igazgatótanácsot, menesszék Jobs-t a cég éléről. Az pedig már Jobs valódi nagyságáról szól, hogy évekkel később őt kellett visszahívniuk lényegében teljhatalmú vezetőnek az Apple megmentésére, amikor annak régi dicsősége és üzleti sikere már romokban hevert.)

’Szenvedély’ - Jobs „mindent újrakezdett, és ezzel kezdetét vette - saját bevallása szerint - élete legkreatívabb időszaka, egy olyan évtized, amelynek során számos fontos innovációt bocsátott útjára, többek között egy olyan céget, amely forradalmasította a szórakoztatóipart. Ez a cég Pixar volt.” Jobs így beszélt erről 2005-ben a Stanford Egyetem végzőseinek: „Csak az tartotta bennem a lelket, hogy szerettem, amit csinálok. Meg kell találnunk azt, amit szeretünk. A munkátok fogja kitölteni életetek nagy részét, és csak úgy lehettek igazán elégedettek, ha amit csináltok, az szerintetek is őrülten jó. („őrülten” - Jobs pontos angol szóhasználatát nem ismerjük. - OP) De csakis akkor lesz őrülten jó, ha szeretitek, amit csináltok. Ha még nem találtátok meg, mi az, akkor keressétek tovább. Nem szabad megalkudni.” És igen: ha valami egyáltalán nem szerepelt Jobs eszköztárában, az a megalkuvás volt.

A zseniális vezető talán legfontosabb képessége, hogy zseniálisan választja meg a munkatársait, dolgozik velük és dolgoztatja, pontosabban inspirálja munkára őket. „Jobs tudta, mi az, amit nem tud. ’Látta, mi van a látóhatáron túl’, és a legjobb emberekkel vette körül magát, akik elég inspiráltak voltak, hogy az álmot valóra váltsák. Az Apple-nél minden innováció egy nagy, merész jövőképpel és egy nagy adag inspirációval indul.” A ’80-as évek végén így beszélt erről Trip Hawkins, az Apple egykori stratégiai- és marketingalelnöke: „Steve jövőképének olyan ereje van, hogy az szinte félelmetes. Amikor hisz valamiben, akkor ez az erő szó szerint képes félresöpörni minden akadályt vagy problémát. Azok egyszerűen megszűnnek létezni.” Íme egy példa a Jobs-féle merészen ívelő meggyőzésre a Macintosh-csapat egyik tagjától: „Steve ki volt akadva, hogy a Mac-et (a Macintosh számítógép - OP) túl soká tart bekapcsolni, ezért az Apple mérnökét megpróbálta motiválni: "Tudod, hányan fognak ilyen gépet vásárolni? Több millióan. Képzeld csak el, hogy öt másodpercet sikerül lefaragnod a bekapcsolási időből. Az milliószor öt másodperc minden nap. Ez ötven emberöltőt jelent. Ha sikerül öt másodperccel gyorsabbá tenni a bekapcsolást, ötven életet mentesz meg."” És „Jobs szerint nincs külön ’rendszer’ az innovációra az Apple-nél. Helyette "megfelelő embereket alkalmazunk, akik egymással versenyeznek nap mint nap, hogy a lehető legjobb termék születhessen meg. Ezért nincsenek nagy plakátok a falainkon a küldetésünket hirdetve. A vállalati kultúránk ilyen egyszerű."”

A vállalati kultúra valóban az ott folyó innováció kritikus jelentőségű táptalaja - annál is inkább, mert az innováció létrehozása mindig csapatmunka. Jobs az övékéről: „Innováció abból születik, ha az emberek összetalálkoznak a folyosókon vagy felhívják egymást éjjel fél tizenegykor, csak mert támadt egy új ötletük, vagy rájöttek, mi nem stimmel abban, amin jelenleg dolgoznak. Vagy ha hat ember sebtében megbeszélést tart, mert az egyikük azt gondolja, a világ legmenőbb dolgát találta ki, és kíváncsi a többiek véleményére.”

Jövőkép: érdemes ide idézni az 1984-es Macintosh reklámkampány egyszerűségében zseniális, megragadó erejű szlogenjét: „Számítógép nekünk többieknek.” S hogy ez a jövőkép mennyire beteljesült, arról akkor bizonyosodunk meg igazán, ha számba vesszük, hétköznapi életünk hány, nélkülözhetetlennek érzett eszközének - csak az Apple további fejlesztéseit tekintve: iMac, MacBook, iPhone, iPod, iPad - a lelke a ’számítógép’, ha processzor formájában is.

És: 1979-ben az akkor 21 éves Jobs ellátogatott a Xerox innovációs központjába, a Xerox PARC-ba. „Nagyon fontos látogatás volt - mesélte Jobs -. Mutattak egy kezdetleges grafikus felhasználói felületet. Félkész volt, nem is működött benne minden megfelelően, de a zseniális alapötlet ott volt benne. Tíz percen belül nyilvánvaló volt (mármint neki, a modern innovációs munka egyik legnagyobb látnokának! - OP), hogy egy nap a világon minden számítógép ezen az elven működik majd. Éreztem az egész testemben.” És hozzá a jól összeválogatott csapat jelentősége: Jobs az egész programozó csapatát elvitte a PARC-ba, hogy megismerjék a Xerox grafikus felhasználói felületét. „Ez bizonyult a vállalat történelme legrosszabb döntésének” - írja Gallo (mármint az, hogy a Xeroxénak, az, hogy beengedte őket - OP). Az Apple emberei ott láttak egy másik innovációt is, az egérnek nevezett kézi mutató eszközt. A PARC kutatója így értékelte a történteket: „Az Apple programozói jobban megértették egy hatvanperces bemutató után a technológiánkat és annak jelentőségét, mint a Xerox vezetői, akiknek már évek óta mutogattuk.” Ő hamarosan csatlakozott is az Apple csapatához.

Jobs a jövőkép jelentőségéről: „Sok cég, miközben multimilliárdos nagyvállalattá növi ki magát, valahogy menet közben elfelejti a jövőképét. Több réteg középmenedzser kerül a vállalatot irányítók és a munkát végzők közé (az utóbbiakon nyilvánvalóan az innovációs munkát végzőket érti - OP) . Így elvész a termékkel való közvetlen kapcsolat és az iránta érzett szenvedély. A kreatív embereknek, akikben ott ég a szenvedély, öt réteg menedzsert kell meggyőzniük, hogy megcsinálhassanak valamit, amiről biztosan tudják, hogy helyes. (Ez a szakirodalomból is jól ismert, klasszikus oka annak, hogy miért sokkal gyengébbek a nagyvállalatok a kicsiknél az innovációs munkában. - OP) Az őrülten jó emberek elhagyják a céget, és marad a középszer. Mi azért nem szürkülünk be, mert őrülten jó emberekből álló kis csapatokat állítunk össze, és hagyjuk, hogy megvalósítsák álmaikat. (Ez volt a Google győzelemre vezető koncepciója is.- OP) Mi művészek vagyunk, nem mérnökök.” (Aminek a negatív sugallatát természetesen minden kreatív mérnök nevében kikérjük magunknak!! - OP)

Az Apple sikerének okait vizsgálva, a könyvben rendre visszatérő kulcsszó a vásárlói (pontosabban a felhasználói - OP) élmény. Már az Apple is azzal vált győzedelmessé a piacon, hogy minden vele versenyző termékhez képest új és főként sokkal jobb felhasználói élményt nyújtott azoknak, akik használták. Ezt a többletet kínálta, nagyrészt ezzel győzött a piacon az Apple minden sikeres innovatív terméke. Gallót idézve: „Hogyan lett az Apple a világ legsikeresebb zenecége? Zenelejátszókat talált fel? Nem. Zenei tartalmakat hozott létre? Nem. Az első cég volt, amelyik lehetővé tette a digitális letöltést? Nem. Viszont valami olyat tett, ami még egyetlen más cégnek sem sikerült előtte: radikálisan javított a vásárlói élményen.”

1997, az Apple-höz diadalmasan visszatérő Jobs beszédéből a cég évenként Macworld kiállításán és konferenciáján: „Szeretnék egy kicsit az Apple márkáról beszélni, és arról, hogy mit is jelent oly sokunk számára… Azt gondolom, továbbra is másképp kell gondolkodnotok, hogy Apple számítógépet vegyetek. (A marketing klasszikus, igazán ügyesen alkalmazva valóban hatásos fogása azt sugallni, hogy az adott árucikk megvásárlásával egy elit klubba kerül be a vásárló. - OP). Azt gondolom, hogy akik megveszik, azok tényleg másképp gondolkoznak. Ők a világunk kreatív motorjai. Ők azok, akik nem pusztán elvégzik a rájuk bízott munkát, hanem a világ megváltoztatásán munkálkodnak. (Íme Jobs, a marketing mágus: aki megveszi, ezek között érezheti magát! - OP) Világmegváltó terveik megvalósításához azonban őrülten jó eszközökre van szükségük. És mi ezeknek az embereknek adunk a kezébe eszközöket.” S ha az utóbbi igen elegáns megfogalmazásai is annak, hogy „a mi eszközeink őrülten jók”, ilyet csak annak a cégnek érdemes hirdetnie, amelynek az eszközei fel is érnek ehhez. Erre kell az Apple-osztályú innovációs munka, s az olyan cég, amely képes és hajlandó is viselni annak minden terhét és megrázkódtatását. Gallót idézve: „Az iPod alapjaiban rázta meg az Apple-t és a teljes zeneipart. 2007-ben az iPhone újra alapjaiban rázta meg az Apple-t és forradalmasította a teljes telekommunikációs ipart. A Time magazin a 2007-es év legjobb találmányának nevezte az iPhone-t, több okból is kifolyólag…” Az utóbbiakból csak a legérdekesebbet idézzük ide. „Más telefonokat is jobbá tesz.”

Innen átengedjük a könyvet az Olvasónak: élvezze a felfedezés örömét, merüljön el Jobs páratlan világában. „Hiszek abban, hogy a Steve Jobs-élmény megvalósítható a saját vállalkozásunkban, karrierünkben és életünkben, ha megértjük azt a hét irányelvet, ami őt mozgatta.” - írja Gallo. Ennek maradéktalan elérésére ugyan ne tegyük fel az életünket, de tényleg sokat tanulhatunk a Mágustól. „A könyvben található hét irányelv (ötvözve a sok-sok bemutatott példával, megfontolással - OP) rá fog vezetni, hogy másképp gondolkodjunk a karrierünkről, a cégünkről, a vevőinkről és a termékeinkről.” S a „másképp” itt valóban annak ígéretét hordozza, hogy jobban, hatékonyabban, remélhetően sikeresebben.

Dr. David B. Agus: A betegségek kora lejárt - Athenaeum Kiadó, 2012

Dr Osman Péter ismertetése

„E könyv írásakor három cél vezérelt: (1)egy olyan új egészségügyi modellt ismertetni, amely drámai módon megváltoztatja az ön emberi testre vonatkozó nézeteit; (2) megmutatni, hogyan alkalmazhatja ezt a modellt megfelelően kiválasztott stratégiák és gyakorlati módszerek segítségével a saját életében; és (3) olyan, megdöbbentő, már ma is rendelkezésre álló orvosi módszerekre felhívni a figyelmet, melyek segíthetnek elérni azt az életminőséget és élettartamot, amelyet megérdemel. A könyvben felfedett információk segítségével egy teljesen új úton indulhat el, melynek végén egy egészséges élet várja.” - így beszél a szerző e művéről. Tagadhatatlan, hogy ebben a felvezetésben valamelyest a mai, gátlásoktól és mérséklettől igazán nem zavartatott kereskedelmi reklám hangvétele is megjelenik. Törődjünk bele, hiszen a szerző olyan világban él és dolgozik, olyanban igyekszik kellő figyelemhez juttatni a nézeteit és az azokat hordozó könyvét, amelyben minden kínálat csak úgy talál befogadókra, a szó átvitt vagy közvetlen értelme szerinti vevőkre, ha azt el tudják nekik adni. Maradéktalanul igaz ez a nézetekre is. Emlékezzünk a Nobel-díjas Wendell Stanley szavaira Michael Brooks: A tudomány titkos anarchiája - A radikális gondolkodás szabadsága c. könyvéből (HVG Könyvek, 2011 - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2012/5. sz.): „Ha a dolog fontos, akkor az új tudomány megdönti a régi uralmát - de ehhez egy erőteljes reklámkampányra is szükség van. (...) Ha Nobel-díjra vágyunk, akkor nem elég a magas fokon művelt tudomány. A széles körű és folyamatos reklámhadjáratra is szükség lesz.” S minél harsányabb a reklámok kórusa, annál ’ütősebben’ kell hangot adni az üzenetnek, hogy kihallatsszék belőle, kiemelkedjék abból, amit már csak marketing-alapzajnak tekintünk. Ami régebben akár a szédelgő feldicsérés határát is átlépte, az ma egyszerű reklámüzenet, amelyet a gondolkodásra még hajlandó célközönség úgyis kellőképpen diszkontál… A könyv hangvétele pedig a továbbiakban már igencsak komoly.

Dr. Agus nevére a Google első nekifutásra kb 7.060.000 találatot hoz fel. Amerikai orvos, a rákkutató; a Princeton Egyetemen szerzett bachelor fokozatot molekuláris biológiából, és a University of Pennsylvania egyetemen doktorált orvostudományból. A Wikipedia hosszan sorolja „hosszú és fordulatos” pályafutása állomásait és eredményeit (http://en.wikipedia.org/wiki/David_Agus). Az e kötetben szereplő bemutatása is kiemeli, hogy a Világgazdasági Fórum genetikáért felelős tanácsának az elnöke (Global Agenda Council - 2008-ban a Világgazdasági Fórum létrehozta a ’Global Agenda Council’ tanácsok hálózatát, amely összefogja a globális aréna legfontosabb témaköreivel foglalkozó ilyen testületeket).

„A könyv központi tétele az, hogy mi mindannyian - függetlenül attól, hogy tagjai vagyunk-e az egészségügyi közösségnek, vagy sem - évtizedeken át helytelenül gondolkodtunk az egészségről és a szervezetünkről. (Ez az „évtizedeken át” nyilvánvalóan a modern orvoslás évtizedeire utal. - OP) Arra törekedtünk, hogy a szervezetre és az azt gyötrő rendellenességekre vonatkozó ismereteinket egyetlen dologra egyszerűsítsük le, legyen az egy mutáció, egy kórokozó, egy tápanyag hiánya vagy valamilyen számérték, mint a vérnyomás vagy a vércukorszint.” - írja. (Ritka rosszul sikerült mondat, de érthető, hogy mire gondol. És nyilvánvaló, hogy így csak a nyugati orvoslásról beszélhet, hiszen a keleti alapja éppen a holisztikus szemlélet. - OP). „Ez a fajta rövidlátás messzire vitt minket attól az alapvető nézőponttól, amellyel ebben a könyvben foglalkozni fogunk, és amely nemcsak azt fogja megváltoztatni, ahogyan önmagunkra vigyázunk, hanem azt is, milyen irányban kutassunk a kezelések - és egyes esetekben gyógymódok - következő nemzedéke után. Mi, orvosok emiatt szegtük meg az eskünket - "orvosi tudásomat a betegek testi-lelki javára fordítom" - amelyet diplománk átvételekor tettünk. Az igazság ugyanis az, hogy egyes orvosok manapság nagyon is sok kárt okoznak. A "csak nem ártani" hippokratészi nézetét teljesen elferdítettük, s az orvostudomány olyan szélsőséges pozícióba került, ahol csak ritkán támaszkodik pontos adatokra, s ahol rettenetesen elburjánzottak a hamis vagy bizonytalan állítások. Márpedig ez igencsak ijesztő.” Kemény elmarasztalás - érdemes elgondolkodni azon, vajon teljes mértékben jogos-e, vagy netán drámai aláfestése e könyv mondandójának.

Tény, hogy az ember egy olyan összetett biológiai rendszer, méghozzá egymásra ható, egymással együttműködő, önmagukban is igen bonyolult részrendszerek olyan rendszere, amelyről még többé-kevésbé hiányos ismeretei vannak az orvostudománynak. Említést érdemel az is - mert erősen belejátszik ennek a rendszernek a kiismerhetőségébe -, hogy olyan biológiai gépezet vagyunk, amely nem valamiféle tiszta, logikus rendben épül fel, hanem azt az evolúció imbolygó, ex post szelektáló ’iterációs’ technikája alakította ki, s benne végül is a törzsfejlődés sok-sok vargabetűvel kialakított öröksége munkál. Ahogy Dr. Agus írja, „Testünk elképesztő "technológiákkal" van felszerelve, amelyekbe még a legzseniálisabb mérnököknek is beletörne a bicskája, ha megpróbálnák valamiféle mesterséges gépezetben lemásolni őket.” Gondoljunk bele, milyen elképesztő az a szuperrendszer, amelyben ezek a technológiák egyesülnek. Valójában minél magasabb szintjeit tekintjük, annál inkább azzal szembesülünk, hogy még elég keveset tudunk azokról. Gondoljunk csak például azokra a sajátos mechanizmusokra, amelyeket - ha megfejteni még nem is tudjuk, legalább tudományos nevet adunk nekik - pszichoszomatikusnak neveznek, vagy akárcsak magára az elme hatalmára a test felett, amelyet bizonyos keleti iskolák oly hatékonyan tudnak kiaknázni, ha kétségkívül pusztán empirikus alapokon is. Ennyit a pontos adatokról… És ezért tökéletesen találó jelentést hordoz a cím, amelyet könyve első nagy részének adott: „Egészségének meghatározása: tudomány és művészet”.

„Mint ahogy a munkám (a rákkutatás és -gyógyítás - OP) lehetővé teszi bizonyos "szabályok" megszegését, hogy új, a rákkal kapcsolatos elméleteket próbáljak ki, úgy ez a könyv is "szabályokat" szeg, ugyanazzal a céllal: hogy talán életeket menthessek általa. Úgy gondolom, hogy az előadásaim gyakran kíváncsiságot, hitetlenkedést, döbbenetet és haragot váltanak ki a közönségből, s e kötettel is ugyanez fog történni - és itt is a jó cél érdekében: hogy meghosszabbíthassam az Önök életét, és segítsek minden egyes évet jobbá tenni. Amit ezzel az írásommal nyújtani szeretnék, azt egyetlen más egészségügyi témájú könyvben sem találja meg az olvasó. Részben kiáltvány, részben viszont életvezetési tanácsadó. […] A betegségek korának lassan vége, hamarabb, mint gondolná. Ámde egy ilyen emberfelettinek tűnő változás érdekében teljesen más szemszögből kell majd tekintenie az egészségre, és el kell fogadnia néhány olyan elméletet is, amelyek valószínűleg ellentétesek mindazzal, amit eddig hallott. […] Mi van akkor, ha mindaz, amit az egészségről eddig gondolt, téves?"

Szemléletváltás, új alapvető nézőpont elfogadása - amit Dr. Agus felvet, az bizony forradalmi változást jelenthet. A forradalom az innováció egyik legbrutálisabb módozata, különösképp, ha valódi paradigmaváltást eredményez. Maradéktalanul igaz ez a tudományra is, s szintúgy arra, ha az emberek nagy számban csatlakoznak egy minőségileg új szemlélethez. S a forradalmi nézetek elfogadása, vagy akárcsak azok megengedő mérlegelése az emberek körében szinte mindig többé-kevésbé hit alapján megy végbe. Ennek így kell lennie, hiszen bármiről is van szó, a legtöbbünk nem bír elegendő releváns tudással ahhoz, hogy annak alapján tudjuk megítélni, helytállóak-e a felkínált új nézetek, helytálló-e az éppen uralkodó nézetrendszernek a kritikája, amelyet a drasztikus változtatás javaslói előadnak, és valóban üdvözítőnek ígérkezik-e a javasolt változtatás. Legyen szó bár politikai rendszerről, tudományos világképről vagy egyéni életvitelről, a szóban forgó szakterületen naprakész tudással rendelkezők kivételével hit kell ahhoz, hogy az ember magáévá tegye az új elveket, nézeteket. Hinni kell, hogy amit kínálnak, az valóban eléggé ígéretesnek látszik, de legalább is abban, hogy annál, ami van, az is csak számottevően jobb lehet. És meg kell birkózni azzal, hogy szinte minden, ami üdvözülést kínál, a mában nézve eretnek, ám messze nem minden üdvözítő, ami eretnek.

E könyv olvasóinak is mindezzel szembe kell nézniük. Rendkívül érdekes, amit mond, maga a téma mindenképpen figyelemre méltó, és mindaz, ami itt olvasható, nagyban tágítja a laikus látókörét. Csak azt nem tudjuk biztonsággal megítélni, mennyi ebből az inkább csak remélt lehetőség egy betegségmentes, és ezért sokkal jobb életre, és mennyi, ami az általa kínált forradalmi paradigmaváltással ténylegesen is megvalósítható. Viszont elgondolkodni mindezen nagyon is érdemes - márcsak azért is, mert mire végig gondoljuk mindazt, amit elmond ill. felvet, sokkal tudatosabban fogjuk kezelni a saját életvitelünket, az egészségünk megőrzésének kérdéseit.

„Figyelmeztetés: A későbbiekben tárgyalt témák és tanácsok némelyike eleinte kellemetlen érzést válthat ki önből. Olyan tényekkel és fogalmakkal fog megismerkedni, amelyek talán mindazzal ellentétesek, amit eddig tanult vagy "helyes"-nek, illetve "egészséges"-nek vélt. Nézeteim arról, hogy mitől lesz az ember "jól" vagy "rosszul", nem feltétlenül egyeztethetők össze a hagyományos gondolkodásmóddal. Ebben a tekintetben a könyv a szó legigazibb értelmében vett kiáltvány - merész nyilatkozat, amely a szokványostól eltérő képet fest a testről és annak számtalan mechanizmusáról, amelyek megállíthatatlanul terelik a halál felé - vagy éppen minél távolabb attól.”

„Állításaim lehetnek vakmerők, kihívók és agresszívek, de nem akarnak egy kaptafára húzni mindenkit - írja -. Minden embernek meg kell tanulnia, hogyan dolgozza fel a ma rendelkezésünkre álló adatokat, és neki kell kitalálnia, hogy számára mi a legjobb, és azt miként kell alkalmazni. (Erősen kérdésesnek tűnik, hogy ez, szó szerint értelmezve, életvezetési irányelvnek csupán maximalista, vagy inkább irreális. A továbbiakból már inkább az bontakozik ki, hogy e könyv inkább a nagyközönség elé tárt, ám elsősorban a szakmai köröknek vitairat. Kiáltvány abban az értelemben, hogy felhívja a nagyközönséget: lássa meg, hogy sokkal többet is kaphatna a gyógyászattól és a betegségmegelőzéstől, és igényelje is ezt - OP) […] Célom az, hogy kifejtsek néhány gondolatot, amelyet az emberek fontolóra vehetnek és megvitathatnak. […] Ez segít megteremteni azt a kontextust, amelyre oly égető szükségünk van ahhoz, hogy mindenkit jobban lehessen gyógyítani. Végső soron ez segít kigyomlálni a szükségtelen tévedéseket, a bizalmatlanságot és tudatlanságot, amely eltorlaszolja az utat az optimista célhoz, oda, ahol a betegségek kora lejárt.”

Benjamin Graham: Az intelligens befektető - Gyakorlati tanácsok befektetőknek

Jason Zweig kommentárjaival aktualizált, új kiadás - T.bálint Könyvkiadó, 2011


Dr Osman Péter ismertetése

„Egyértelműen a legjobb könyv, amit a befektetésről valaha írtak.” Warren Buffet (És ő az egyetlen a világ leggazdagabbjai között, aki tisztán tőzsdei befektetésekkel szerezte a vagyonát.- OP) ◙ "Hiszem, hogy egy könyv, amely több generáción át bizonyítja eredetiségét, népszerűségét és nem utolsósorban hasznosságát, alapműnek tekinthető. Az intelligens befektető című kötetet ebbe a kategóriába sorolom." Csányi Sándor (OTP) - Idézetek a könyvből.

„Graham írta, hogy a pénzügyi befektetés akkor a legintelligensebb, ha a leginkább céltudatos és módszeres - e kijelentését Warren Buffett a befektetésről valaha is leírt legfontosabb tételnek tekinti.” - Wikipedia

A világhírű McGraw-Hill szakkönyv kiadó 2000-ben reprintként adta közre Grahamnak a tanítványával, majd a Columbia Business School-on munkatársával, David Doddal írt Security Analysis (Értékpapír elemzés) c. művének eredeti, 1934-es kiadását. A fülszöveg szerint „ezzel a könyvvel kezdődött az értékpapír piaci befektetés tudománya.”

„Több mint egymillió eladott kemény-kötésű példány” írta a papírkötésű változat megjelentetésekor a világelsők közé tartozó HarperCollins. Igen kevés gazdasági szakkönyv érhetett el ilyen rekordot. Sikerét magyarázza, hogy Graham a tőkepiaci befektetés alapvetően új, szakszerűen megalapozott iskoláját teremtette meg: az értékalapú befektetés (találóbb lenne az értékalapú kiválasztás - OP) koncepcióját, és hozzá az ún. fundamentális elemzés tudományát. Dodd-dal írt alapművéről így szól itt a nagy szakmai tekintélyű pénzügyi újságíró Jason Zweig: „Graham nem csupán egy volt a valaha élt legjobb befektetők között; ő volt minden idők legnagyobb gyakorlati befektetési gondolkodója. Graham előtt a vagyonkezelők egy középkori céhhez hasonlóan viselkedtek, akiket elsődlegesen a babona, a tippelés és a misztikus rituálék irányítottak. Graham Security Analysis c. tankönyve volt az, amely modern szakmává alakította át ezt az elavult világot.”

Ez a könyv annak a nagyközönség számára készített, szakmailag cseppet sem alacsonyabb színvonalú, a híres pénzügytörténeti szakíró Peter L. Bernstein Grahamról szóló értékeléséből idézve (Tőkepiaci elméletek - A modern Wall Street születése - Corvina Kiadó, 2011.) „közérthetőbb” változata. Ismét Zweig szavaival „Az intelligens befektető volt a legelső olyan mű, amely az egyéni befektető számára bemutatta a pénzügyi sikerhez elengedhetetlen érzelmi alapot és elemzőeszközöket. Mindörökre a legjobb könyv marad, amely a nagyközönségnek szól a befektetésről.”

Természetesen ez sem a biztosan nyereséget hozó befektetés kulcsát kínálja. Ilyen kulcs nincs, és részben gyakorlati, részben elvi okok folytán soha nem is lesz. Annak viszont nagyon is megvan az értelme és haszna, hogy a befektető igyekezzék a lehető legjobb tudással felszerelkezni a stratégiái és az értékelései kialakításához. Erre éppen Buffett a legmeggyőzőbb példa. Tudni kell még, hogy vannak Grahaméval versengő iskolák is. A két legfontosabb a történeti mintázatok ismétlődésére építő ún. technikai elemzés, valamint az aktív portfólió kezelés. Graham ki is emeli, hogy e műve nem azoknak szól, akik aktívan kereskednek a piacon.

Húsz fejezet a részvényekbe és kötvényekbe történő befektetésről, mindegyik Zweig aktualizáló kommentárjával, továbbá hét szakmai függelék összesen 517 oldalon. Vele - Zweig szavával - „biztosak lehetünk abban, hogy sokkal intelligensebb befektető válik belőlünk”.

Mark Nelissen: Darwin a szupermarketben - Az evolúció hatása mindennapi viselkedésünkre

Typotex, 2012 - Az evolúciós gondolat sorozat

Dr Osman Péter ismertetése

                                                „..a való anyag teremtett minket…”

„Magatartásunk végső magyarázata az evolúcióval foglalkozó biológiában keresendő.” ϴ „Ha figyelemmel kísérnénk minden pillanatunkat, nyilvánvalóvá válna, hogy sokkal inkább az érzelmeink, az emócióink vezérelnek bennünket, amelyek a tudat egy alacsonyabb szintjén folyamatosan működnek.” ϴ „Engedjék meg nekem azt a tréfás megállapítást, hogy a gyermektelenség nem örökletes.” ϴ „Az emberek nem kimódolt technikai, hanem beléjük ivódott biológiai tételek alapján ismerik fel és el a vezetőiket. A biológiai tételek évek tíz és százezrei alatt alakultak ki. A természetes vezetők mindenekelőtt megbízhatóságot sugároznak magukból, szociálisan érzékenyek, tisztában vannak az empátia fogalmával (nem inkább ösztönösen is empatikusok?? - OP), stb. Ha valakiben megvannak ezek a tulajdonságok, az magától is közkedveltségnek örvendő főnökké válik, de legalább is elismert vezető lesz belőle. (Nagyon jó esetben! -OP) És amikor emberekkel érintkezik, azt e biológiai tétel és nem a technikai tételek alapján teszi. Az utóbbin hamar át lehet látni.” ϴ „Sok hétköznapi magatartásformát csak az vesz észre, akinek ki van rá képezve a szeme.” - idézetek a könyvből.

Mark Nelissen professzor az antwerpeni egyetemen tanít humánetológiát és evolúciós pszichológiát. E művének- nyilvánvalóan blikkfangosnak szánt - címe nem arra utal, hogyan viselkedne Charles Darwin, akit a sorsa megóvott a szupermarketektől, ha egy ilyen kereskedelmi monstrumban találná magát. Azt a kalandot, és persze az abból nyerhető tapasztalatot ígéri, amit az ad, ha Darwin elemző módszerével vizsgáljuk az embertársaink - s ha van hozzá merszünk, a magunk - viselkedését a hétköznapi terepeken és helyzetekben, amilyen a szupermarket is.

Amint ’nyitóbeszédében’ mondja, „Mennél jobban értjük önmagunkat és mennél világosabb számunkra, miért teszünk vagy épp nem teszünk valamit - mindegy, hogy az egy fontos vagy kevésbé fontos dolog -, annál jobb. Vagyunk annyira érdekes fajta, hogy megérjünk egy önvizsgálatot. Ha egy marslakó megnézne egy dokumentumfilm-sorozatot a földi emberekről, bizonyára lenyűgöznék az abban látottak, annyira érdekesnek találna bennünket. Csak mi ezt nem vesszük észre, mert mindkét lábunkkal önnön viselkedésünk kellős közepén, a történések centrumában állunk, és így nem látjuk kívülről önmagunkat. A színész sem élvezi a jelenet szépségét, amikor előadja azt. A távolság, ismétlem, itt a távolság a lényeg. És ez a távolság arról a szemüvegről szól, amelyet azért teszünk fel, hogy lássuk, amit egyébként nem vennénk észre. Mint amikor sötétben is látó készüléket vagy valami olyat teszünk a szemünk elé, ami-vel, ahogy egyszer egy filmben láttam, az emberek által viselt ruhák mögé látunk.

Ez a bizonyos szemüveg nem a tudományos fantasztikumok világába tartozik. Létezik, és Charles Darwin bocsátja rendelkezésünkre, akinek művét és nézeteit csak manapság kezdik a maguk valódi értékén becsülni. A biológián kívül is, sőt leginkább éppen ott. Ő tanította meg nekünk, hogyan alkalmazkodnak az élőlények a környezetükhöz és a környezet változásával hogyan változnak maguk is nemzedékről nemzedékre. Ez a természetes kiválasztódás révén történik és evolúcióhoz vezet. Darwin ugyanazt a világot látta, mint bárki más, csak a megfe-lelő szemüveget viselte, így aztán többet vett észre és többet értett meg. Számunkra ajándék az általa felkínált szemüveg, amely megtanít bennünket érzékelni és észrevenni azt, amit nem mindenki lát. Úgy tekintünk vele az élővilágra, mint egy érdekfeszítő háromdimenziós filmre. És amikor megnézzük a stáblistát, még jobban elcsodálkozunk, mert kiderül, hogy mi is a szereplők között vagyunk! Hisz mi magunk is az élővilág részei vagyunk! Lépjünk ki egy pillanatra a jelenetből, foglaljunk helyet egy kényelmes széken és nézzük, mit és hogyan cse-lekszünk.”

Bátorításul így folytatja: „Ígérem, hogy ez a könyv nem lesz egy emészthetetlen szaktudományos munka. Lefekvés előtt ugyanis az ember nem ilyenre vágyik. Kedves Olvasó, Ön egy olvasmányos, könnyed, jól emészthető művet tart a kezében, amelynek azonban bőven van mondanivalója. (Igazat szól! - OP) Attól, hogy kihagytam belőle a szaktudományos kifejezéseket, a tudományos igazság még nem szenved csorbát. Mondanivalómat az olvasmányosságot szem előtt tartva, mindennapi történések apropóján mesélem el. Teszünk egy sétát Darwin társaságában az emberi viselkedés alkotta tájon és néha leszakítunk egy-egy virágot vagy letörünk egy vastagabb ágat. A történetek ugyanis hol apróságokról, hol szinte láthatatlan dolgokról – egy beszélgetés alatt miért fonjuk keresztbe a karunkat? –, hol nagy, létfontosságú kérdésekről szólnak – ugyanaz az ember vagyok-e, mint aki a születésemkor voltam, miért kell meghalnom?”

„A történeteket tudatosan halmoztam kuszán egymásra, tudatos, hogy a kis virágokról a vastag ágakra ide-oda ugrálok. A mindennapi életben is így gondolkodunk magunkról: gondolataink rendezetlenül jutnak eszünkbe és rendezetlenül is töprengünk rajtuk. Ez így van ebben a könyvben is. Abban bízom, hogy az olvasó, ahogyan haladunk előre a darwini sétán, lépésről lépésre egyre többet ért meg.

A helyszínek sokaságára könnyű magyarázatot találni: a magatartás kutatásával foglalkozó biológust, bárhova megy, mindenütt foglalkoztatja az ember és annak viselkedése, az utcán éppúgy, mint a buszon vagy a bevásárlóközpontban. Elég, ha kinyitja a szemét, máris bőven talál magának vizsgálatra érdemes anyagot. Inkább arra kell ügyelnie, hogy ne csábuljon el és ne akarja minden pillanatban elemezni az emberek viselkedését. Néha arra is szükség van, hogy a dolgok a maguk medrében folyjanak és ne akarjuk boncolgatni őket.”

„..e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve…” „A magatartást évszázadokon keresztül nem annyira le-, mint inkább előírták. A vallás, a filozófia, a politika… megmondta, mit te-gyen, de leginkább, hogy mit ne tegyen az ember. A magatartást nem úgy tekintették, mint ami egy fajtánként változó és biológiailag funkcionális rendszer. (…) Egy későbbi korszakban már kezdték belátni, hogy viselkedésünk önálló valami és az ember jobb megértése érdekében lehet és kell is tanulmányozni. A viselkedés az ember része lett. Csak épp a kiindulópont az emberi "lélek" volt, illetve az, hogy az ember racionális és magasabb rendű. Hogy lelke olyan dolgokat cselekszik, amelyek magasan a földi sár felett állnak. Szerencsére napjainkban már létezik a magatartásbiológia, amely tágabb és valóságosabb kontextusban vizsgálódik és arra kíváncsi, hogy a dolog végső fokon honnan ered. Darwinnak köszönhetjük azt az eszközt, amely közelebb visz bennünket a válaszhoz. Itt most arra teszek kísérletet, hogy ezt az eszközt közelebb hozzam Önökhöz. Mielőtt nyugovóra térnek, zárják le a napot valamelyik történettel és majd napról napra, fokozatosan közelebb jutnak ahhoz, hogy mi a valós természetünk, kik is vagyunk valójában. Kellemes sétát kívánok Önöknek az emberi magatartás alkotta tájban.”

Egészséges vagy beteg valaki - teszi fel egyik első írásában a kérdést, hogy rávilágítson az egyik legfontosabb jellemzőnkre: az ember (amint minden élőlény) nem valamiféle bináris állapotú szerkezet, hanem fokozatos, köztes átmenetekkel írható le. „Meglehetősen analóg módon vagyunk összerakva, azaz minden tekintetben az átmenetek és a köztes lépések jellemzőek ránk” - írja. Könyvéből az is leszűrhető, hogy a vizsgálódásainak és magyarázatainak célkeresztjében álló emberi magatartás maga nagyon is közbenső állapotot tükröz: a bennünket homo sapienssé formáló fejlődés magatartásunkat ma is nagyon sokban meghatározó örökségének bázisán fokozatosan változunk, alkalmazkodunk-formálódunk a jelenkor életvitelének feltételeihez és követelményeihez. Ami pedig ebben a leginkább meglepő - és megértendő!! -, az az, hogy magatartásunk alapjaiban és alapelemeiben messze nem szakadtunk el annyira azoktól a hajdani, ’primitív’ ősöktől, amint azt hinnénk. A magatartásunkat meglepően nagy hányadban meghatározó ’alapszoftverünk’ egyáltalán nem frissül olyan gyorsan és mélyrehatóan, ahogyan az utóbbi év/tíz/ezredekben a környezetünk és az életünk változik.

Darwin szemüvege: definíciószerűen ugyan nem fejti ki, mit is ért ezen, de a fejtegetésekből nyilvánvalóan kijön, hogy elemzési és értelmezési módszerként annak vizsgálatát jelenti, mennyiben az evolúció terméke az adott dolog, jelen esetekben a magatartási mód, elem.

„Meggyőződésem, amelyet nem győzök eléggé hangoztatni: magatartásunk végső magyarázata az evolúcióval foglalkozó biológiában keresendő.” írja, és kulcsfontosságú magyarázattal folytatja: „a biológiának ez az ága jelentősen megkönnyítette magatartásunk indítékainak feltárását: az ember evolúciója során a magatartását százezer éveken át a természetes kiválasztódás alakította és igazította a körülményekhez. (Gondoljunk bele: aki nem volt képes megfelelően alkalmazkodni, többnyire nem érte meg az életkort és -helyzetet, hogy tovább adhassa a génjeit. A rendszeresen sikertelen vadászt nem várták ölelő karok… [hacsak el nem tudta hitetni a törzzsel, hogy ő áldja meg a vadászokat!!] - OP) Mai viselkedésünk nem sokat változott a félmillió évvel ezelőttihez képest, noha életünkre természetesen a kultúra is hat.”

Fejtegetéseiből ugyanakkor az is kiviláglik, hogy ez a „nem sokat változott” elsősorban a magatartásunk alapjaira és sok ’mikroelemére’ igaz, mint pl. a mosolygás alkalmazása külön-féle élethelyzetekben. Igen nagy jelentőségű gyakorlati példát mutat fel a múltból hozott, genetikailag programozott magatartás és a jelen viszonyaihoz való alkalmazkodás eredőjére az Ön hány gyereket szeretne c. írás, amely azt boncolgatja, miért akar a mai családok nagy hányada két gyereket. Genetikailag - amint tudjuk - mi, élőlények, csak a génjeink túlélőgépei vagyunk. (Mérő László frappáns szava, hogy „A tyúk csak a tojás vállalkozása arra, hogy még több tojást hozzon létre.” A pénz evolúciója - A gazdasági vállalkozások eredete és a darwini evolúció logikája - Tericum Kiadó, 2007 - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2008/6. sz.) A génjeinkben kódolt késztetés arra sarkall, hogy minél több utód létrehozására törekedjünk. Nelissen ezzel állítja szembe a modern nő társadalmi helyzetét és kondicionálását, amelyek arra indítják, hogy az érvényesülését jórészt a szaporodáson és a gyermeknevelésen kívül keresse. „A gének azt szeretnék, ha mennél több gyermek születne, a kultúra viszont rálép a fékre, mert más irányba tart. Az egyensúly két gyermeknél alakul ki.” - írja. Természetesen, ha nem rövid, frappáns elemzésekre törekszik, minden bizonnyal felhozná a kulturális fékező tényezők között az olyan továbbiakat is, mint a családok korlátozott eltartó képessége, a modern ember kényelmi szempontjai vagy éppen a társadalmi értékrend torzulásai.

Jól tudjuk, hogy bizonyos ideológiák társadalmi összefüggésekben az evolúciót meglehetősen kényes fogalommá tették. Nelissen így beszél: „Az evolúció szót olyanok is használják, akik-nek fogalmuk sincs arról, mit jelent valójában. Az nem az erősebb törvénye, nem arról szól, hogy a gyengéket sorsukra kell hagyni, semmi köze az efféle zagyvaságokhoz. Még csak azt sem jelenti, hogy "a legerősebb fajta marad életben". Az evolúció a populációs szerkezetben meglévő génállomány apró eltolódásait jelenti; ezek az eltolódások a környezetben bekövetkezett változásokra adott alkalmazkodási válaszok. Ha ezek az eltolódások elég nagy számban következnek be és elég nagyok ahhoz, hogy egy állat- vagy növénypopulációt lényegesen megkülönböztessenek egy másiktól, változatok, fajok, fajták keletkezhetnek. A lényeg, hogy itt nem a legerősebb törvényéről van szó, hanem arról, hogy annak vannak a legjobb túlélési esélyei és a legnagyobb esélye arra, hogy utódai lesznek, aki a legjobban alkalmazkodik. Aki meghal, nehezen nemz utódokat. Az evolúció az alkalmazkodásról szól.” Namármost, ha erre nem Darwin okuláréján, hanem egy mai cinikus bölcselő szemüvegén át nézünk, eljutunk arra a következtetésre, hogy az evolúció olyan versenyfutás, amelyben nem a legerősebb, hanem a legügyesebb győzedelmeskedik - s mintha ez a következtetés ma nem is lenne olyan életidegen. Innen persze elindulhatna egy leágazás egy másik vizsgálódási terület felé, amelynek a Richard Dawkins elmélete szerinti mémek által vezérelt evolúció áll a célkeresztjében - ez azonban már egy egészen más történet.

A géneinkben hordozott túlélő-készlet… „A félelem alapérzelem” írja a szerző. Könnyen belátható ennek oka is: csak azok válhattak ősökké, s adhatták tovább a génjeiket, akik a ve-szélyre vagy akár már annak jelére elég gyorsan fogták menekülőre. Nelissent idézve, a félelem „egy ősrégi agyi központban, az Amygdalában keletkezik. Ez nagyon gyorsan és tudatunktól függetlenül végbemenő folyamat. Még nem is tudatosodik bennünk, hogy valami taszítót látunk, az Amygdala máris félelemmel reagál.” Elmondja azt is, hogy az Amygdala ’nem tanul’, azaz nem fedezi fel, hogy a fűben nem kígyó, hanem csak egy modern gumicső lapul, hanem utóbbira is riadót fúj - biztos, ami biztos! Azonban nem tölthetjük életünket meneküléssel, hiszen ’Darwin szemüvegén át nézve’ az sem lenne kellőképp hatékony. Ezért „az Amygdala nem nyakló nélkül működik, a modern agy, egészen pontosan a neocortex bizonyos fokig kordában tartja. Az agynak ez a része racionálisabb és rálép a fékpedálra…” A továbbiakban megjelenik biológiai vezérlőrendszerünk egy újabb eleme: „az oxitocin nevű hormon eredetileg a szüléshez és a szoptatáshoz kapcsolódó hormon volt, amely szociális hormonná nőtte ki magát: csökkenti a velünk született, másokkal szembeni bizalmatlanságot. A bizalom növekedésével pedig erősödik bennünk a hajlam, hogy nyissunk újabb kapcsolatok felé.” Sajnos, a rövid eszmefuttatásba már nem fért bele, hogy ennek mikéntjéről, az oxitocin pszichológiai hatásmechanizmusáról is szóljon.

A modern szórakoztatóiparban, az ’ipari népmesékben’ gyakran felhasznált közhely, hogy a nők a rosszfiúkat szeretik. Nelissen darwini górcsöve alá veszi azt a kutatási megállapítást, amely szerint „a fiatal, narcisztikus, pszichopata, machiavellista fickóknak több barátnőjük van, intenzívebb nem életet élnek, mint a ’kedves’ férfiak. Úgy tűnik, a lányoknak bejönnek az ilyen antiszociális, közönséges fiúk.” Igen érdekes elemzést fűz hozzá, amely a férfiúi magatartás értékét abból a nézőpontból közelíti meg, hogy az mennyire célravezető evolúciós stratégiaként.

Meglehetősen frivol témához - bár társadalmilag és gazdaságilag egyaránt igen jelentős súlyú területhez - kapcsolódó gondolatmenetet ad a Miért vannak fiatalkorú prostituáltak című fejezet. Ez is mélyre ható, a magatartásunk és az azt irányító értékrendünk lényegre törő elemzésre késztet. Amíg bele nem fogunk, közhelynek, magától értetődőnek vesszük, hogy a szóban forgó területen 'értékesebb' a 'friss, ropogós' szolgáltató, mint az évek és a mesterség gyakorlásának minden tudásával, mesterfogásával felvértezett, ám azok súlya alatt már többé-kevésbé megkopott ’iparos’. Nelissen viszont felmutatja ebben (is) az evolúció-formálta értékrend ellentmondásait, érdekes alapot és okot kínálva a kitűnő elmegyakorlatot jelentő töprengésre. Más kérdés, hogy midőn a szerző társadalmilag jól felhasználható következtetést és arra támaszkodó programot igyekszik levonni az elemzéséből, szükségképpen meglehetősen rezignált eredményre jut.

Aki jól érti mások magatartásának mozgatórugóit, nemcsak hasznos információkhoz juthat általa, de olykor arra is fel tudja használni e tudását, hogy manipulálhassa a másikat. Igen érdekes példával szolgál erre a tükörviselkedésről szóló írás. Legtöbbünk a tükörviselkedésnek még a létéről sem tud, ám itt megtudhatjuk, hogy az „a számos magatartáskövületünk egyike, amelyeket még az ősidőkből hurcolunk magunkkal.” Lényege, hogy utánozzuk egymást a társas viselkedés egyik eszközeként. És „A tükörviselkedés visszájára is fordítható. Az ember egy kicsit tud befolyásolni, ha művi úton tükrözi, ha önfegyelemmel utánozza másnak a tartását és a cselekedeteit. Ha néhány percen át képes erre, van némi esélye, hogy tudat alatt rokonszenvet ébreszt maga iránt és az illetőt esetleg a maga oldalára állítja. Vannak, akik élnek is ezzel a módszerrel, például a bolti eladók, akik szeretnék megnyerni maguknak a vásárlókat.” (Ezt sem itteni szupermarketekben tapasztalta a szerző! - OP)

Pszichológiai vérkeringés: Nelissen így nevezi azt a jelenséget, hogy „egy érzelem úgy áram-lik át egy társaságon, mint ahogyan a vér a testben”. A Facebook korában már a hírekben is viszontlátjuk ennek a hatását,ő pedig így ír róla: „Evolúciós szempontból ez rendkívül fontos. Az ember evolúciójának egyik legfontosabb jellemzője a társas viselkedés fejlődése. Szuper-társas-lények vagyunk. E társas lét nélkül a kultúra fejlődése messze nem tartana itt, például nem alakítottunk volna ki technikákat arra, hogyan vértezzük fel magunkat új területek bir-tokbavételekor az ottani hideggel szemben, hogyan terjesszük a tudást és így tovább. Mindez csak intenzív együttműködés révén volt lehetséges, ami szinte az ’emberrel’ szinonim fogalom. Az együttműködés csak akkor lehet hatékony, ha a csoport minden egyes tagja tudomást szerez a másik kedélyállapotáról és többé-kevésbé azonos hullámhosszon van. (Hogy ez mennyire így van, azt ma tanúsíthatja minden választásra készülő párt, amely aktivizálni igyekszik a szavazótáborát. Kiemelkedően izgalmas, modern példa volt erre az Obama első elnökké választásáért dolgozó, az interneten szerveződött aktivista-sereg. - OP) Ebben jut központi szerephez a pszichológiai vérkeringés.” S akik még nem tudjátok, itt megtanulhatjátok, hogy agyunkban külön, specializálódott eszközök vannak az ilyen érzelmi rezonancia szolgálatára: a tükörneuronok.

Ismerjük el, némely fejtegetés kissé felületes - talán a rövidségre törekvés szorításában. Pl. elmondja, hogy egy vazopresszin nevű hormon jelenléte bizonyítottan erősíti a pézsmapat-kány-hímek monogám viselkedését - ám ezt abban mutatja fel, hogy erősebben védik a nőstényeiket a vetélytársaiktól, s nem szól arról, vajon az ilyen hímek kevésbé érdeklődnek-e más nőstények iránt. Innen némi genetikai magyarázattal (egy svéd kutatás eredményét idézi, amely azt vizsgálta, van-e összefüggés az ember génállományának bizonyos eleme, jelesül a 334-es számú allél, és a házasságban tanúsított viselkedése között) eljut oda, hogy az embernél is közvetlen kapcsolat van a vazopresszin és a férfiak monogám viselkedése között. Ám egyik fajra vonatkozóan sem mondja el az összefüggés mögötti hatásmechanizmust, jólle-het ez szerfelett izgalmas lenne, különösen szociológiai szempontból [mennyire lehetnek felelősek a génjeink a szociális magatartásunkért??] Hasonlóképpen: sarkosan leszögezi, hogy az emberek magatartásában nem érvényesül a nyájtermészet (a tőzsdék működésének modern, pszichológiai magyarázatában fontos szerepet tulajdonítanak a befektetők között uralkodó nyájtermészetnek! - OP), azonban ez a nyájtermészettől való megkülönböztetés akkor lenne meggyőző, ha megmagyarázná a nyájtermészet mibenlétét, működési mechanizmusát, és azt, hogy az emberek követő-hajlama miben különbözik ettől.

A pár oldalas írásokban magatartásunk rengeteg, többé-kevésbé fontos vagy érdekes vonásá-ra, elemére kapunk evolúciós magyarázatokat, így egyebek közt a falánkságra, az eltérített agresszió alkalmazására, az emberi testszőrzettel kapcsolatos modern értékrendre, az áthidaló viselkedésre, vagy éppen a proxémikára, amely magatartásunk ama részét vizsgálja, hogy az ember egy bizonyos fizikai területet maga körül a személyes szférájának tekint, és még hosszan sorolhatnánk. S már csak egy kérdéskörét emeljük ki:

A játékelmélet egyik klasszikus eleme a fogoly-dilemma. Nelissen is szentel neki egy izgalmas eszmefuttatást. A fogolydilemmából levezeti az önzés és az együttműködés szembeállítását, majd kiemeli az utóbbi tanulását, megerősödését ismétlődő tapasztalatok révén. A fejtegetés folytatása a társadalmi szintű együttműködésről szó, ám a benne felvetett probléma inkább egy másik jelenséghez kötődik, amelyet „a közlegelők tragédiája” néven tart számon a magatartástudomány és a közgazdaságtan - bár ezt a szerző nem mondja ki. Tegyük hozzá: a közjóért viselt, vagy éppen lerázott ilyesfajta felelősséget illető magatartásra kiváló példa a képviseleti demokráciában, hogy elmegyünk-e szavazni. Nelissen pedig egy másik, talán még nagyobb súlyú magatartási döntést hoz elénk: „A gazdasági válságokat - mint ezt a mostanit - enyhíteni lehetne, ha mindannyian elhatároznánk, hogy kevesebbet takarékoskodunk és többet költünk. Ez esetben felpöröghetne a gazdaság és enyhülhetnének a válság tünetei, ami jó a társadalomnak, tehát jó mindannyiunknak, a többség azonban mégsem így cselekszik! Inkább takarékoskodik, hogy nagyobb biztonságot teremtsen magának, amivel viszont elmélyíti a válságot. E mögött az a megfontolás rejlik, hogy ha mindenki többet költ, mindenki jobban jár, de nekem nem kell ebben részt vennem.” Ezzel joggal állítható szembe egy alapvetően más megfontolás, jelesül hogy ’ha részt is veszek, ez nem garancia arra, hogy más is megteszi, más is hasonló áldozatot hoz” (akárcsak: attól, hogy én elmegyek szavazni, mások még nem jönnek el…). A továbbiakban viszont kulcsfontosságú magyarázattal szolgál. „Az önzés mindig legyőzi az együttműködést, ha a büntetés vagy a jutalom nem tud elégszer megismétlődni.” Ezt úgy is fordíthatjuk, hogy ha a tapasztalatok nem vésik belénk az egyértelmű ok-okozati összefüggés meglétét a kérdéses magatartás és annak jutalma/büntetése között. „Miért nem működünk együtt? Mert ismétlés híján, mivel nem látjuk a társas viselkedésünk jutalmát, a mechanizmus nem működik.”