Glenn Hubbard–Tim Kane: EGYENSÚLYBAN - A nagyhatalmak gazdasága az ókori Rómától a modern Amerikáig

Antall József Tudásközpont, 2016

Dr Osman Péter ismertetése

Kitart-e a nyugati civilizáció, vagy a letűnt birodalmak sorsára jut? Mi lehet a sorsdöntő ebben? Mitől tűntek le a korábbi birodalmak, és mit tanulhatunk e bukásokból, hogy elkerüljük a magunkét? A közgazdász szerzők új megközelítéssel kínálnak erre választ – a birodalmak működésének és hanyatlásának makrogazdasági és ökonometriai elemzésével. A legfőbb, amit kiolvashatunk belőle: már Róma óta a hatalmat nem a tábornokok nyerik meg, hanem a technológiák, beleértve a gazdaság működtetésének technológiáit is!

Alaptételük, hogy a birodalmak bukását nem külső erők okozzák, hanem a gazdasági egyensúlyzavaruk, főként, ha a döntő működési tényezőt, az intézményrendszert a fejlődés biztosítása helyett a politikai érdekek szerint alakítják. „A viszonylagos nagyhatalom elleni kihívás nem azt jelenti, hogy a felemelkedő ellenfelek versenyeznek az elégtelen erőforrásokért. Hasonlóképpen, nem az a veszély számít, hogy a vezető hatalom túlterjeszkedik, vagy az energiáit nem a megfelelő arányban osztja szét a katonai kiadások és a gazdasági befektetés között. Mi elvetjük ezeket az elképzeléseket. A történelem inkább azt mutatja, hogy a nagyhatalmak akkor vesztik el a vezető szerepüket, amikor már nem ostromolják tovább a technológiai határokat.” „A nagy civilizációkra leselkedő egzisztenciális fenyegetést nem annyira a kapu előtt álló barbárok, mint inkább a belső, önmaguk okozta gazdasági egyensúlytalanság jelenti.” (Kiemelések tőlem. Idézetek a könyvből, s onnan vesszük a továbbiakat is.)

Caveat „Nincs olyan tökéletes gazdasági szabályegyüttes, ami garantálná a növekedést.” Ezzel csak maradéktalanul egyetérteni lehet – ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szabályok ab ovo használhatatlanok lennének, hanem hogy mindig esetenként kell megválasztani az adott feltételek és célok rendszerében várhatóan optimális eredményt hozó szabályegyüttes elemeit, és azt folyamatosan finomítani a lentebb is említett "próba-hiba" módszerével. Királyi út csak a bukáshoz van! A szerzők megfogalmazásában: „Igaz, soha nem lesz tökéletes intézményi modell, mivel a közgazdaságtan még mindig teszteli az új szabályokat a gazdasági fejlődés "fegyverkezési versenyében". Ennek ellenére sok ország beleesett abba a csapdába, hogy azt higgye: a törvényei optimálisak. Nyugat-Európa legtöbb állama például már nem próbálja megreformálni a gazdaságát, helyette az eurózónán belüli "harmonizáló" szabályozásokra koncentrál. Ez a tendencia pedig egy valódi kihíváshoz vezet: a politikai intézmények stagnálni fognak, és lehetetlenné teszik a gazdasági evolúciót.”

Expozíció „Ez a könyv nem birodalomról szól, hanem az emberi történelem nagyhatalmainak gazdasági adatairól és tényeiről. Olyan szerzőkre támaszkodunk, akik e témát kiemelkedő vezetők, hatalmas hadseregek és nagyszerű kultúrák narratívájaként fogták fel. Mindnyájan halandók voltak. Megszámlálhatatlan tudósnak hála, a mi nemzedékünk minden korábbinál jobban megérti ezt a rejtvényt. Amit a jelen kötetünkkel megpróbálunk adni, az a szakterületünk, a közgazdaság különleges tartományából következik, amely a természeténél fogva a világot a legkevésbé természetes módon látja. Mi "kínálatot" és "keresletet", "ösztönzőket" és "kényszereket" látunk a piacokon, s nem csupán az áruk és a szolgáltatások számára, hanem piacokat látunk a presztízs, a biztonság és a politikai hatalom számára is. (Huncut vagy ostoba, aki tagadja ennek igazságát! – OP) (…) A katonai vereség, természetesen, a nagyhatalmak hanyatlásának záróköve, ám a történelem összekeveri az okot az okozattal. Visszariad attól, hogy olyan prózai tényezők döntik el a jövőt, mint valuták, adóslevelek, valamint termelékenységi ráták. Ám legalábbis egyetért abban, hogy a nemzetek sorsáról az igazságot nem a kardok, s nem az ekék jelentik, hanem a kettő kombinációja.” (Kiemelés tőlem – OP)

A történelem megörökítése a civilizációk kezdetétől fontos szerepet játszik. Kezdetben valószínűleg az emberi lét rejtélyének magyarázatához tartozott – hogyan és miért vagyunk itt –, később már társadalomformáló erővé és hatalmi tényezővé is vált, utóbbiként legitimáció fontos eszközévé is. Innen van, hogy „akié a jelen, azé a múlt”, s így „nehéz a múltat előre látni!” Tudományos igényű elemzését arra használták és használják ma is, hogy segítsen megérteni a társadalmak működését, a modern idők kezdetétől pedig már mindinkább összekapcsolják a közgazdaságtannal is: a megtörténtek tükrében vizsgálva, hogyan működik a társadalom anyagi alapját adó gazdaság, és hogyan irányítható e gazdaság működése a társadalom vezetőinek igényei szerint (ami természetesen igen fontos hatalomtechnikai kérdés is). Aligha alaptalan azonban az állítás, hogy miközben a közgazdaságtan mindig is igyekezett a folyamatok időbeli alakulásának elemzésére (magyarán a történelemre) támaszkodni, a történelemtudomány egészen a legújabb időkig kevésbé használta fő eszközeként a részletekbe menő közgazdasági elemzéseket.

A közgazdász szerzők, illő szerénységgel így folytatják mondandójuk bevezetését: „A jelen kötet megírásának egyik fő indítéka az volt, hogy gazdasági szemüvegen keresztül végigtekintve a világtörténelmen, feltárjuk azt, hogy a magatartási tényezők összességében miként idézték elő a nemzetek közötti egyensúlyhiányt. A történelem ilyen jellegű megközelítése nem teljesen új, és a módszerei sem fejlődtek ki teljesen, ám mi úgy véljük, hogy a társadalmi tényezők számbavétele legalább annyira fontos, mint a puszta hatalmi mátrixok alkalmazása.”

A szerzőkről, csak dióhéjban. Glenn Hubbardról, a Columbia Egyetem honlapján hosszan sorolt fontos pozícióiból: 2004 óta a Graduate School of Business dékánja, 1994 óta annak gazdasági és pénzügyi professzora, 2007-től a FED New York gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 1999-2004 az Egyetem Entrepreneurship Program-jának társigazgatója, 2004-2006 a Congressional Budget Office gazdasági tanácsadó paneljének tagja, 2001-2003 az Elnök Gazdasági Tanácsadó Tanácsának elnöke, 2001-2003 a Fehér Ház Nemzeti Gazdasági Tanácsának és Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja, 2001-2003 az OECD Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke. Kitüntetéseinek igen tekintélyes listájáról itt nem idézünk.

Tim Kane a Stanford Egyetem Hoover Intézetének (Institution) közgazdász-kutatója. Az Egyetem honlapja kiemeli, hogy kétszer szolgált a Kongresszus Egyesített Gazdasági Bizottsága vezető közgazdászaként. Tudományos publikációi felölelik a startup cégek révén történő munkahelyteremtés, a gazdasági növekedés, az USA politikájának, külügyeinek és nemzetbiztonságának kérdéseit.

Új módszer a gazdasági hatalom mérésére

„Mihelyt a közgazdaságtan szemüvegén keresztül tekintünk a történelemre, soha többé nem nézhetünk hátra. A történelem sokkal több lesz, mint személyiségek drámája, s politikai döntések olyan meglepő ritmusát tárja elénk, amelyek visszatekintve irracionálisnak tűnnek. E könyv egyik témája az, hogy a politikai intézmények gyakran túlságosan lassan idomulnak a változó gazdasági realitáshoz. A mi könyvünk annyiban jelent pluszt, hogy új módszert kínál a gazdasági hatalomnak a mérésére, amit olyan sűrűn használunk a napi érintkezésben, de soha nem határozták meg világosan, hogy mi is az. Megvizsgáljuk, hogy egykor életerős társadalmak miként válnak politikailag és gazdaságilag pangóvá – s nem inkább azt, hogy egyáltalán miként növekednek. A kötet nagy része a hatalmi, mindenekelőtt a nagyhatalmi gazdasági egyensúlytalanságot tárgyalja.”

A vizsgálódás alaptétele „Birodalmak és nemzetek gyakran úgy veszítik el az egyensúlyukat, hogy közben nem értik meg a háttérben mozgásban lévő tektonikus gazdasági erőket. Másfelől, uralkodók időnként képtelenek alkalmazkodni még úgy is, hogy megértik ezeket az erőket – e tekintetben kísérteties és lenyűgöző párhuzamot mutatnak napjaink nagyhatalmaival.” „A nyugati demokráciákra jellemző stagnálás első pillantásra határozottan különbözik a történelem birodalmainak az összeomlásától. A Kr. u. 13-ban létezett Róma és a 2013-as Amerika összehasonlítása érdekes, de nem kell túlságosan komolyan venni. Róma végül is birodalom volt. A történelmet mi úgy értelmezzük, hogy a "modernnek az [ókoritól való]" eltérésébe vetett túlzott magabiztosság mindössze egy újabb közös tünet. A nagyhatalmak hanyatlása majdnem mindig egy adott séma alapján történik: a stagnálás belső természetének tagadása, a hatalom központosítása, valamint a jövő "feláldozása" a jelenben folytatott túlzott költekezéssel.”

Ennek megfelelően, a vizsgálódásaikat és elemzéseiket a szerzők a jelenben indítják – elvégre arról áll rendelkezésre a legtöbb és legkönnyebben hozzáférhető adat, és természetesen a felismeréseiknek és a következtetéseiknek is a jelenben kell hasznosulniuk. Dolgozatukat ilyen ajánlásokkal is zárják. Mondandójuknak van egy igen karakteres, hazai fogyasztásra szánt ága, amely kristálytisztán megjelenik e tételükben: „Ha Amerika globális gazdasági hatalma véget ér, akkor minden valószínűség szerint a fiskális egyensúly elvesztése miatt fogja követni a történelem nagyhatalmai által kikövezett utat. Azok a roppanások, amiket hallunk – a Moody’s hitelminősítő enyhe figyelmeztetése, vagy az adósságplafon körüli elkeseredett politikai küzdelmek –, megerősítik, hogy Amerikára nézve az egyetlen egzisztenciális fenyegetést maga Amerika jelenti.”

Értékrend kérdése is Tudjuk, hogy a makrogazdaságtanban elmélet-rendszerek, iskolák vetélkednek, és egyikük igazát sem lehet a természettudományokban bevett, egzakt eredményeket adó vizsgálati módszerekkel bizonyítani. A makrogazdasági ítéletek nagy részét viszont többé-kevésbé befolyásolhatja, hogy mely elmélet-rendszer értékrendje alapján hozzák meg azokat. A szerzők a mai Kínáról, annak növekedési prognózisáról írják, hogy „a gazdasági fundamentalizmusa számos megfigyelőt irritálhat.”, ami nyilvánvalóan szembeállítás a nyugati típusú, liberális piacgazdasággal. Az értékrend-alapú megítélés másutt is megjelenik a könyvükben.

Tükör által? A meglehetősen sommás ítéletalkotás példáját adják Japán tekintetében is. (Emlékezhetünk, Japán erőteljes gazdasági felemelkedését akkoriban a menedzsment-tudományban sokan a speciális gazdaságszervezési modelljüknek tulajdonították, amelynek lényeges elemeit a kormányzat és a cégek együttműködése, továbbá a keirecu cégszervezetek adták.) „ Amint Oroszország elvesztette a hatalmát, Japán vált helyette Amerika mumusává. Az Egyesült Államok 1970 és 1990 között gyakorlatilag mindegyik fejlett iparágban, beleértve a gépkocsigyártást is, kereskedelmi deficitet halmozott fel Japánnal szemben. (…) Akárcsak manapság, akkoriban is tudósok és hírmagyarázók hada figyelmeztetett Amerika viszonylagos hanyatlására ezzel a felemelkedő szuperhatalommal szemben. A bírálatuk nem csupán az amerikai teljesítményt kicsinyelte le Japánhoz viszonyítva, de meg is kérdőjelezte a kapitalista rendszer alapfeltevéseit. (…) Az amerikai hanyatlást hirdetők újfent tévedtek, és az alternatív modell erényei hátrányoknak bizonyultak. A keirecu hálózatok, amiket manapság a "haverszellem" (cronyism) egyik eufemizmusának tartunk, rossz adósságokat halmoztak fel zombicégekben.” Jó kérdés, hogy milyen általános érvényű értékrend alapján ítélik el így a keirecukat – lásd „tartunk” –, és vajon Japán számos problémája, amelyek a gazdasági nehézségeit okozták, mennyiben tulajdonítható egyértelműen a gazdasági modell következményének.

A vizsgálódás módszeréről „A modern hatalmi viszonyok irányultságának alapos átgondolása mélyebb vizsgálatot igényel, mint amilyen mélyre a legtöbb népszerű munka merészkedett, mégpedig két módon. Az egyik, hogy távolabbra kell visszanyúlnunk az időben. A nagyhatalmak, különösen a hegemonisztikus hatalmak tapasztalatai már elegendő nagyságú mintát szolgáltatnak, s történelmileg a lehető legszélesebben kell megragadni őket. Másodszor, mélyebb elemzés alá kell vetni a gazdasági hatalom felfogását és mérését. Tetszik vagy sem, ebben a történetben a közgazdászok a főszereplők. (Kiemelés a szerzőktől – OP)

A gyakorlati következtetések kvintesszenciája „Az elszabadult költségvetési hiányok nem számszaki problémát jelentenek. Ez egyfajta folyamatbeli, alapvetően politikai probléma. Az amerikai szövetségi költségvetés rendbetételére kigondolt számos terv működne technikai értelemben, ám egyiket sem lehet átültetni a gyakorlatba. A politikai intézményeink nem tudnak velük mit kezdeni.” (Magától értetődik, hogy ezt nem USA-specifikus problémaként mutatják be – országuk csupán jellemző példa, amelynek ebbéli jelentőségét növeli, hogy még a legerősebb sem képes átugrani ebben a saját árnyékát. – OP) (…) Az intézmények azok a "játékszabályok", amelyek megszabják általában a magatartásunkat. Az alapvetőbb intézmények politikaiak, mint például a "fékek és ellensúlyok" elve a törvények érvényre juttatását végző kormányzati végrehajtó szervek és a törvényhozók között.” (Igen, olykor felbukkan némi kuszaság a megfogalmazásokban, s néha a mondatok sem egészen kristálytiszták. – OP)

Rablók és pandúrok a szabályozásban „Időnként olyan magatartással kerülünk szembe, amelyet a meglévő szabályok nem tartanak kellőképpen kordában. A szabályok efféle "rugalmas" értelmezését általában új szabályok hatályba helyezésével lehet megszüntetni.” A szerzők itt példaként az amerikai futballban és kosárlabdában alkalmazott szabályozás alakulását hozzák fel, majd „Ugyanezt a magatartás–szabály–magatartás körtáncot járják a nemzetek és a gazdaságok is. A közgazdaság és a politika közötti interakciót a "próba-hiba" (trial and error, magyarán iteráció – OP) történetének is fel lehet fogni, amelyben a kormányzat versenyt fut az idővel, hogy megtalálja a törvények és magatartások között azt a megfelelő egyensúlyt, ami maximális prosperitást eredményez minimális instabilitás mellett. Sajnos előfordul, hogy az új magatartások következményeit (infláció, például a pénzrontáson keresztül) csak akkor kezdik megérteni, amikor már túl késő.”

Kufárok vagyunk mindahányan „Az amerikai elnökök és a törvényhozók gyakran meg tudják különböztetni a jó politikát a rossztól, ám az ösztönzőt a rövid távon bekövetkező újraválasztás jelenti, nem pedig a hosszú távú országos fejlődés; ez a képviseleti demokráciák egyik sajátos problémája. (…) A döntés lehet irracionális gazdaságilag, miközben teljesen racionális politikailag.” „Ez a gazdasági-politikai feszültség egy demokráciában normális, s általában nem életveszélyes a gazdaságra nézve. Államférfiúi képességek egyébként is ellensúlyozni képesek az önző politikai döntéseket. (A mai idők egyik nagy paradoxona, hogy miközben hihetetlen mennyiségben termelünk mindent, a fogyasztási cikkektől és szolgáltatásoktól a politikusokig és egyéb közéleti szereplőkig, az államférfiak „termelése’ mindkét nemből drasztikusan visszaesett. Maximális jóindulattal ez úgy is magyarázható, hogy ha a politikus igazi államférfiúként hosszú távú programokat akar a hazája üdvére megvalósítani, ennek abszolút előfeltétele, hogy mindig megnyerje a következő választást is. Ha bukik, vele bukhat mindaz, amivel a közjót gyarapítani akarja – így a jó ügy érdekében is rákényszerül a kompromisszumokra. Egyes cinikusok szerint az USA elnökei az első ciklusukban az újraválasztásért dolgoznak, a másodikban már inkább az ország javáért - bár még ekkor is megmarad a felelősségük, hogy biztosítsák pártjuk győzelmét a következő választásokon. – OP) Még amikor a politika felülírja a jó politikai döntéseket, a nemzetközi verseny a jó irányba billenti az egyensúlyt. (Melyik ország teszi a legkönnyebbé egy új vállalkozás beindítását a legrövidebb idő alatt és a legkevesebb papírmunkával? Melyik ország fogadja be az újító és vállalkozó szellemű bevándorlókat?)” (Itt már valamelyest tetten érhető a politikai értékválasztás, a kötődés bizonyos gazdaságpolitikai irányzathoz. – OP)

A jogosultságok csapdája „Valami azonban a modern jóléti államban, az ún. jogosultsági államban, megrontotta a jó közgazdaság és a rossz politika közötti egyensúlyt. Az utóbbi évtizedekben a modern nemzetek olyan újfajta magatartást vettek fel, amit sem a bölcs vezetés, sem a nemzetközi verseny nem tud kordában tartani. A tünete majdnem mindegyik fejlett ipari államban a költségvetési egyensúly növekvő hiánya, ami azt jelenti, hogy az éves költségvetési hiányok óriási adóssággá halmozódnak.” „A jogosultság olyan jellegű kormányzati kiadást jelent, amire minden állampolgár jogosult a körülményektől függően, ellentétben a diszkrecionális kiadásokkal, amelyeket könnyebben lehet csökkenteni (mint például a védelemre, a gyorsforgalmi utakra vagy az űrkutatásra szánt összegeket)”. (Valaha ezt jóléti államnak nevezték, megteremtésében és működtetésében jelentős szerepe volt a világrendek közötti versenynek, a szovjet ideológiai és politikai terjeszkedés visszaverésének. A nyolcvanas években kezdődött a kényszerű szűkítése, mert a finanszírozása mind problémásabbá vált. Meghatározó tény ebben, és ez fontos része a szerzők gondolatmenetének is, hogy a juttatásokat szinte lehetetlen erős politikai következmények nélkül visszavenni, vagy akárcsak csökkenteni. A jövedelmeknél ennek ’puha’ eszköze az infláció. – OP) „A hivatalos adatok szerint 1943-ban és 1944-ben kétszer akkora szövetségi támogatás jutott a fizikai erőforrásokra (energia és szállítás), mint emberi erőforrásokra (oktatás, egészségügy, jóléti kiadások, valamint az összes jogosultsági program), azaz 2:1 arány állt fent. Az arány 1970-ben megfordult, és 1:5-höz lett belőle, ami 2000-ben tovább változott 1:15-re, 2010-ben pedig már 1:27-nél voltunk. Könnyű elképzelni, hogy ez az arány hogyan fogja kiszorítani az infrastrukturális beruházásokat.”

A pontos diagnózis a demokrácia-paradoxon „Balszerencsére, a gazdaság nem tud a jogosultsági probléma elé kerülni a gazdaság gyorsabb fejlődésével. (…) Ha egyszer ilyen könnyű visszakeresni a politikai eredetét annak a költségvetési dilemmának, amibe az Egyesült Államok kormányozta magát, akkor nyilván a megoldásra is minden nehézség nélkül rá lehetne mutatni, vagy mégsem? Az adósságválság tünetei és még közvetlen okai is jól ismertek majdnem mindegyik nyugati ország előtt, ám a megoldások ennek ellenére nehezen azonosíthatók. Szinte teljesen felesleges megoldási javaslatokat megfogalmazni a [jogosultsági] programok rendbetételére, vagy ami még ennél is rosszabb, azok mindössze ürügyül szolgálnak a semmittevésre. A politikai struktúra teszi lehetővé és védelmezi azt a jogosultsági buborékot, amelyet meg kellene reformálni. A politikai játszma szabályait kellene megváltoztatni.”

Egy a modell, egy a mérce „A történelem narratívája minden ország esetében hozzá van kötve a gazdasági erőkhöz. Nem létezik a francia fizikától különböző német fizika, mint ahogy nincs olyan kínai gazdasági rendszer sem, amely az ország felemelkedését alapvetően mássá tenné, mint például Oroszoszágé vagy Japáné.” (Kiemelés tőlem. Az érdekes állítás folytatása pedig) „Egy gyorsan növekvő hatalmas és szegény ország hamarosan eléri a termelékenység határát. Ezért mi elutasítjuk azt a nézetet, hogy Amerikának sokat kell tanulnia egy másik, mumusként beállított felemelkedő óriástól, függetlenül attól, hogy mekkora a népessége és milyen gyorsan növekszik.” Ehhez kapcsolódóan némi további bíztatás belső használatra: „Amikor a világot ezeken a "gazdasági látcsöveken" (ökonometriai adatokon – OP) keresztül vesszük szemügyre, az Amerika ellenfeleiről szóló történetek máshogy néznek ki. Európa csak az árnyéka annak, aminek lennie kellene, és amit az apologétái állítanak. És miközben Kína növekedési üteme és a mérete általánosságban véve lenyűgöző, alacsony termelékenységi szintjei azt jelentik, hogy Peking összességében még mindig gyenge. Kétségtelenül nem ez lesz a helyzet harminc év múlva, de még ez sem indokolja azt a feltételezést, hogy Amerika hanyatlani fog. Kína GDP-je nagyobb lesz, de a növekedési rátája drámai módon csökkenni fog, így olyan hatalmi szintet ér el, ami feltehetően nem haladja majd meg Amerikáét. Ezekből a gazdasági hatalomról szóló szikár adatokból az a benyomásunk, hogy – ahogy korábban írtuk is – az Amerikára leselkedő legfőbb veszedelem maga Amerika.”

A vizsgálódás kulcsfontosságú tényezői „Azt szeretnénk, ha ez a könyv több lenne, mint a kudarcok felsorolása. A hosszú távon előadódó egyensúlyhiány számos esetén belül találhatunk példákat az egyensúlyra is, noha az esélyek ellene szóltak. Vezetők találtak módokat arra, hogy felülkerekedjenek az egyensúlyhiány mintáján. Róma például évszázadokig fennmaradt, bár ezekben az években óriási belső kihívásokkal és átalakulásokkal, elsősorban a caesari forradalommal kellett szembenéznie. Minden évtized, amelyben egy nagyhatalom fent tudja tartani az egyensúlyt, sikernek számít, mert a bukást elősegítő erők természetesek, erősek és állandók. A modern Svédország másfajta példát mutat: hogyan tud egy nemzet felülkerekedni a magatartásmintákon, és végrehajtani egy sikeres intézményi átalakítást. Mindezek fényében az alábbi kulcsfontosságú tényezőkre kell figyelnünk:

·      A korlátozott racionalitás azt jelenti, hogy a vezetőknek csak korlátozott lehetőségük van az ideális gazdaságpolitikák megválasztásában. A tudatlanság a legerősebb korlát, különösen azoknak a nemzeteknek, amelyek gazdasági válságokkal küzdöttek, mielőtt felfedezték a közgazdaság törvényeit. Továbbá, a vezetők nyilvános választásait korlátozzák a rendelkezésre álló jelöltek, valamint a politikájukat övező tudatlanság.

(A korlátozott racionalitáshoz: „A Herbert Simon által 1955-ben kifejlesztett elmélet, a korlátozott racionalitás elmélete úgy tartja, hogy az emberek korlátozott mértékben rendelkeznek kézzel nem megfogható, immateriális erőforrásokkal is, mint az idő, az információ és a szellemi tőke. (…) A viselkedési közgazdaságtan szemszögéből nézve az emberek boldogan megelégszenek azzal, ami jó, s nem szükségszerűen ragaszkodnak ahhoz, ami a legjobb.” Megkockáztatjuk: az emberek valójában azzal elégszenek meg jobbnak ígérkező híján, ami a választékból még a legjobbnak vagy a legkevésbé rossznak mutatkozik. A szerzők két érdekes példát hoznak a modern politikából. „A behatárolt racionalitás új jelentőséget nyer, amikor a szavazók, politikusok és általában a nemzet szemszögéből vizsgáljuk. Amikor egy törvényhozótól elvárják, hogy szó szerint több száz ügy élére álljon, összecsapnak a hullámok a feje fölött, de valami teljesen más is korlátozza. Mit optimalizál a törvényhozó? Nagy az esélye annak, hogy a legtöbb törvényhozó számára a cél nem a gazdasági növekedés maximalizálása hosszú távon, hanem az újraválasztásának maximalizálása rövid távon.” És „Számos állampolgár jut arra a sajnálatos, de elméletileg észszerű döntésre, hogy csupán felületes érdeklődést árul el a politika iránt. Ez az úgynevezett politikai információs probléma a politikai heurisztika egy másik rétegéhez vezet: a brandek, lózungok válnak fontos eszközökké korlátozott szellemi kapacitásunk igényeinek kielégítésében, s beérjük a politikai pártok által sugallt leegyszerűsített értelmezési keretekkel.” – OP)

·      A nemzeti identitás erős kulturális, politikai és gazdasági intézményeket eredményez, amelyek lényegesek a növekedéshez és a hatalomhoz; ugyanakkor ez az erő magában foglalja a konzervativizmust is a strukturális változással szembeni ellenállás értelmében. A politikai identitás kulcsfontosságú tényező a polarizálódásban és a patthelyzetben. (A nemzeti identitás törvényszerű azonosítása a konzervativizmussal - ez is választott értékrend kérdése. – OP)

·      A veszteségkerüléssel vezetők ritkán újítanak, mivel félnek attól, hogy elveszítik a státuszukat mint vezetők. Egy dinamikus világban a gazdasági változás gyakran gyorsabban történik meg, mint a politikai változás, de a veszteségkerülés a vezető gazdaságokat eltántorítja a reformtól.

(Ide kívánkozik a klasszikus Machiavelli idézet: “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Napoleon ezekhez a következő, meglehetősen hetyke megjegyzéseket fűzte. Az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”; a langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...” Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a Császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid. – OP)

·      Az idő kiválasztása is számít. Még ha a tisztviselők tudatában is vannak a reform szükségességének, elhalasztják a szükséges változtatásokat másnapra vagy a következő évre. A szavazók is természetüknél fogva nem veszik figyelembe a jövőbeli nagyobb jólét értékét, és elkerülik azt, hogy fájdalmas döntéseket hozzanak ma.”

(Ha más szavakkal is, de olvashattuk: Az is rendszer belső logikájába tartozik, hogy a választott tisztviselő önérdeke felülírja a választók érdekeit, és lehetőleg nem kockáztatja az újraválasztását fájdalmas reformok megvalósításával, különösen, ha azok pozitív hozadéka majd csak a ciklus után jelentkezik. Az viszont erős kérdés, vajon a szavazók természete olyan, hogy jelent nem áldozzák fel a jövőbeli javulásért, vagy pedig a tapasztalataik vezetik őket kétkedésre az utóbbi megvalósulását illetően. A kampányígéretek fogadtatása terén olykor mintha igazolódna a cinikus tétel, miszerint a választópolgár emlékezete valamelyest rövidebb az aranyhalénál, a neki húsbavágó kérdések esetében azonban a legritkább esetben ilyen feledékeny, s annál is kevésbé optimista. S ha mindezeket figyelembe vesszük, és általános érvényűnek is tekinthető modellként visszagondolunk a jogosultsági állam vázolt problémahalmazára, elkerülhetetlenül jön a kérdés: a modern államban vajon nem sokkal inkább az a kivételes, ha egy kormányzat kivételesen erős kényszer nélkül is mer, és tud is a javulás érdekében fájdalmas reformokat bevezetni? Az persze már ismét értékválasztás kérdése, hogy mi tekintendő ebben javulásnak. – OP)

Hideg tárgyilagossággal „Amerika gazdasági zűrzavarának megszüntetése azzal kezdődik, hogy "nem képzelhetünk el egy jó kormányzatot". Ellenkezőleg, a történelem első tanulsága az, hogy a férfiak és nők kormányai nem olyan tiszta szívű vezetők gyülekezetei, akik az emberi gyarlóságok felett állnak. Maradéktalanul fel kell használnunk a rendelkezésünkre álló gazdasági eszközöket a Jonathan Rauch által "demoszklerózisnak" nevezett politikai paradoxon megoldására. Az államok a természetükből adódóan elsorvadnak, ahogy a berendezések is értéküket veszítik idővel. Állítsunk fel egy szabályt az emberi természet alantasabb ösztöneinek becsatornázására, és az emberi természet módot fog találni ezeknek a szabályoknak a megszegésére.”

Még egy kevés a könyv tartalmáról a szerzők összegzésével „ÚTITERV Mielőtt rátérnénk az esettanulmányokra, a következő két fejezet a nagyhatalmi hanyatlásról kialakított elméletünket írja le. A 2. fejezet a hatalom mérésének általunk bevezetett új megközelítését adja; szerintünk ez a megközelítés jobban segíti az eligazodást az erről a kérdésről szóló szakirodalom megszokott és homályos nyelvezeténél. Ahelyett, hogy mázsányi statisztikát hoznánk fel, egy olyan algoritmust mutatunk be, amely a gazdasági hatalmat nehéz, de érthető módon számítja ki. Épít a nemzeti hatalom gazdasági mérésének történelmére, amely a növekedés modern elméleteitől a gazdaság mérésének azon angliai úttörőiig terjed, akik egy egész évszázaddal Adam Smith korszakos műve, A nemzetek gazdagsága megjelenése előtt működtek. A 3. fejezet a hatalmat jellemző szikár adatokról áttér a viselkedési közgazdaságtan meglehetősen új területére. Az egyéni magatartásnak a türelemre és a veszteség elkerülésére vonatkozó elméleteit a kollektív nemzeti cselekvésre, valamint a szabályoknak a magatartásra gyakorolt legszélesebb értelemben vett hatására alkalmazzuk.

Az esettanulmányok kihívást jelentettek számunkra. Melyik nagyhatalmakat válasszuk ki egy olyan, gazdasági kihívásokat tárgyaló kötetben, mint a jelen könyv? Róma lényeges volt, és a 4. fejezet tárgya. A Ming-korabeli Kína ugyancsak fontos, s ha belemélyedünk Kína gazdasági történetébe, alkalmunk lesz néhány, az ösztönössel ellentétes olyan észrevételt tenni, amelyek még a legtájékozottabb olvasók kialakult véleményét is kétségbe vonja. Olyan esettanulmányokat akartunk választani, amelyek megkérdőjelezik még a mi elméletünket is, valamint olyanokat, amelyek kihagyhatatlanok. A birodalmi Spanyolország lenyűgöző. Egymást követő csődjei és az európai fennhatóság megszerzésére irányuló, kudarcot vallott erőfeszítései a militarista gondolkodás győzelmét testesítik meg afölött, hogy megelégedjen az egyszerű gazdagsággal. A legtöbb amerikai nem ismeri az oszmán Törökország történetét, de a 7. fejezet elképzelhetően több tanulságot tartalmaz Amerika számára, mint bármely más nagyhatalom. A 8. fejezetben leírjuk Japán fejlődési görbéjét az 1868-as Meidzsi-restaurációtól, ami lényeges annak a modellnek a megértésében, amelyet sok fejlődő ország követett azóta is. A 9. és 10. fejezet együtt tárgyalja Európát. A 9. fejezet Nagy-Britanniáról szól, amely véleményünk szerint soha nem hanyatlott, hanem ügyetlenül élt a lehetőségével, nem is egyszer, hanem kétszer. A 10. fejezet tárgyalja az eurózónát; itt beszélünk az intézmények minősége mérésének új tudományáról is. Az utolsó esettanulmányunk „kakukktojás”: Kalifornia állama. Egyszerre gazdagabb és erősebb (egy főre vetítve), mint az Egyesült Államok egészében véve; rendelkezik Amerika összes erősségével és gyengeségével, csak még fokozottabb mértékben – a polarizációval, a jogosultságokkal, az adóssággal. A Golden State nagyszerű példa.

Mind a hét esettanulmány tanulságait figyelembe vesszük, amikor az utolsó két fejezetben rátérünk Amerikára. A 12. fejezet elején áttekintjük a politika polarizálódását, s egyben sokkal mélyebbre ásunk a jogosultsági válság politikai gyökereinek feltárásához. Meglepődve tapasztaltuk, hogy véleményegyezés áll fenn azt illetően, hogy a politikai polarizációt csak akkor lehet orvosolni, ha korlátozzuk a szólásszabadságot. Az újságok szerkesztőségi cikkei – feltételezhetően a szólásszabadság legelkötelezettebb szószólói – a "kampánypénzek reformjának" az üzenetét szajkózzák, miközben látszólag nem vesznek tudomást arról az ellenőrzésről, amit egy ilyen reform a két politikai párt (azaz monopóliumok) kezébe játszik. A polarizáció mérhető jelenség, és még egy felületes tanulmány is kimutatja, hogy pontosan akkor vált a helyzet rosszabbá, amikor a bíróságok az 1970-es években korlátozták a politikai beszédhez való jogokat. Ez az időzítés egybeesik azzal az évvel, amelyet mi Amerika intézményi szinten bekövetkezett fordulópontjaként azonosítunk a nagyhatalmi hanyatlás irányába. Végül, a 13. fejezet megoldást ajánl Amerika intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a gondos tanulmányozáson alapuló megreformálására.”

Annyi bizonyos, hogy aki működőképes megoldást tud ajánlani „Amerika intézményeinek, az Alkotmánynak, valamint magának a demokráciának a gondos tanulmányozáson alapuló megreformálására”, az vitán felül megérdemli, hogy összetoljanak neki pár tucatot, az ilyen téren legrangosabb kitüntetésekből. E javaslat bemutatásával nem csillapítjuk a remélhetőleg felcsigázott érdeklődést, ezért csak a címszavakat idézzük. Már a fejezetcím is felettébb sokatmondó: Amerika kiigazítása. Benne pedig ϴ A nagyhatalmak történetének tanulságai – ennek beszédes belső címeiből: Semmi sem elkerülhetetlen; Az egzisztenciális fenyegetés belülről jön; A kormányok a legveszélyesebb "frakció"; Az "alulterjeszkedés" nagyobb veszély, mint a "túlterjeszkedés"ϴ Gazdasági egyensúly ϴ Az optimális gazdasági jövő ϴ A demokrácia védelme ϴ Reformodisszea (de vajon mivel csábít útközben Kirké, mivel marasztal Kalüpszó, és mivel vár a szivárvány túlsó végén Pénelopé – OP) ϴ A huszonnyolcadik alkotmánykiegészítés? – „Az Egyesült Államok számára a legígéretesebb költségvetési szabályokat az Alkotmányhoz csatolt egy vagy két kiegészítés jelenthetné. (…) Költségvetési kiegészítésekre valójában már több mint két évszázada születnek javaslatok.” ϴ Amerikai újjászületés

Fenntartás és bíztatás „A javaslataink, logikusan, nem fognak állandó védelmet jelenteni a nagyhatalmi átok ellen. Az emberi gyengeség örök. A valódi tanulság az, hogy a gazdasági virágzás mindig a politikai reformon fog nyugodni. Ahogy Thomas Jefferson megjegyezte: "A szabadság ára az örökös éberség."” És

„A történelem azt tanítja, hogy semmi sem tart örökké, ám a mi saját történelmünk azt tanítja, hogy az amerikai demokrácia erősebbnek bizonyult a kételkedők és a cinikusok összes aggodalmánál. Ez most is a felkelő nap.”

Fucskár Ágnes, Fucskár József Attila: Várak Magyarországon

Alexandra Kiadó 2015.
Dr Osman Péter ismertetése


A kitűnő pécsi fotósházaspár e kötete ezúttal is a történelmünk és a kultúránk olyan kincseit tárja elénk, amelyeket nagy kár lenne nem ismernünk. Az Alexandra ajánlójából idézve, „Ez a páratlan könyv több mint 220 káprázatos fotóval mutatja be Magyarország 70 legkülön-legesebb várát.” A belőle megismerhetőket is igen jól ragadja meg az ajánló: „Várkastélyok, püspökvárak, templomvárak: olyan épületek, melyek mindig megállásra és ámulatra késztetik szemlélőiket. Minden vár korlenyomat, hiszen az adott időszak ízlését, kultúráját, történelmi eseményeit tükrözi, ezért megismerésükkel nélkülözhetetlen tudásra tehetünk szert. Ugyanakkor minden vár utazás is, elvarázsol minket térben és időben, elfeledett történetekről mesél, tanít, szórakoztat és gyönyörködtet.” Vele így történelmi örökségünk egyik kincstárában nézelődhetünk. S méltán hozzátehető: a kötet megragadóan jó, a szerzőktől már megszokott kiemelkedő mesterségbeli tudással készült fényképeinek nagy része e "vártúrán" túlmenően elbűvölően hangulatos-szép tájképekként is gyönyörködtetnek.

Nemrég mutattuk be a szerzők két másik, hasonlóképp kitűnő albumát: Máramaros - Kalandozás egy vadregényesen zord vidéken (Alexandra Kiadó, 2015 – Hírlevél 2015/22. sz.) és Kárpátalja - Hegyek, erdők, vizek - egy csodálatos és sokszínű táj felfedezése (Alexandra Kiadó, 2015 – 2015/16. sz.). Ott mondtuk, és tökéletesen illik ide is: Fényképezni is, okosan‑‑emberségesen szólni is nagyon tud e két alkotó. Albumaik nagy részét – ezét is – felsőfokú dicséretet érdemlő fényképek teszik ki, s ezekkel és a kísérő szövegekkel mintaszerűen jó, nagyon kellemes útikönyvek. Érezhetően igen alaposan ismerik, amiről szólnak, és ugyanolyan kitűnően bánnak a szavakkal, mint a kamerával – életteli ismertetéseket adnak (amennyire a terjedelem engedi egy kötetben, ahol a képek a főszereplők), megidézve a helyszín szellemét, hangulatát. Sem a képeikben, sem a szövegeikben nem érzünk semmi mesterkéltet – tiszták, természetesek, tökéletesen szerethetőek. Ma nagy jelentőségű a brand (azaz márka) – joggal mondható jobbnál-jobb köteteik soráról, hogy a Fucskár a kiemelkedően jó táj- és néprajzi albumok megbízható brandja.

Sajátos innovációkat testesít meg a várépítészet. Az építészet fejlődése az igény-hajtotta innovációk láncolata: az embereknek szükségük volt a mind jobban védett terekre, majd szintúgy a közösségi lét épített színtereire, s ehhez minden lehetőt létrehoztak, amit a technika állása és annak fejlesztése engedett. Az ember azonban törzsi szerveződésű ragadozóként szocializálódott (s ennek következményei máig is kísérik). A letelepedett civilizációk megjelenésétől kezdődően új innovációs kényszert hozott egyrészt a verseny az ostromtechnikák és az erődítmények – várak, vártemplomok, várkastélyok is – ellenállóképessége között, másrészt az igény a hatalom nagyságának építészeti eszközökkel történő kimutatására. Ennek eredményeit testesítik meg az itt látható építmények is.

Ilyen áttekintést kínál a kitűnő pécsi fotósházaspár e kötete, amelyben több mint 220, technikailag és művészileg egyaránt csúcsminőségű fényképpel „70 magyarországi várat, várkastélyt, püspökvárat és templomvárat” mutatnak be. Mesterien illusztrált, elegáns kiállítású köteteik erőssége, hogy egyaránt kiválóan kezelik a kamerát és a látnivalót ismertető, magyarázó, annak történelmi, kulturális és helytörténeti hátterét felvázoló leírásokat.

Albumuk elsősorban e honi építmények megismerésének kalauzaként szolgál. A kitűnő felvételek viszont az építészeti megoldásaikról is igen sokat elmondanak az érdeklődőnek.

Pico Iyer: A nyugalom művészete – Kalandozások egy helyben

HVG Könyvek, 2014, TED Books

Dr Osman Péter ismertetése

Az eredeti cím egyszerre jelenti a nyugalom gyakorlásának magasszintű képességét és művészetét – azt a tudást, hogyan érjük el, s tegyük tartósan meghatározóvá a lelkünkben annak termékeny békéjét. Csúcsra járatott világban minden bizonnyal ez az egyik legnehezebben elérhető állapot, amely lelki csodákkal ajándékozza meg az embert. Iyer e műve egyszerre önvallomás és riportkönyv erről.

Ő maga is nagyon a másik végletből indult. „Huszonkilenc évesen olyan életet éltem, amilyenről gyerekként álmodtam: iroda Manhattan belvárosában, lakás a Park Avenue-n; baráti viszony a kollégákkal, akiknél kívánni sem lehetne jobbat és érdekesebbet; és egy megunhatatlanul izgalmas munka: helyszíni tudósítás a Time magazinnak a világban zajló eseményekről. Hosszú nyaralásokon bejártam a Föld minden zugát, Balitól El Salvadorig.” Aztán utolérte a sikeresek gyakori létproblémája: „Hiába jutott izgalom minden napra, mélyen, legbelül valami azt súgta, hogy ebben a nagy rohanásban esélyem sincs meglátni, merre tartok, vagy elgondolkodni azon, hogy tényleg boldog vagyok-e. Valójában ez a megelégedettség utáni hajsza garantálta, hogy soha ne legyek elégedett.” Ezért a világjáró riporter, ismert útikönyv író célt váltott: nekiállt megismerni a nyugalom világát és művészetét. Ezekről a felfedezéseiről szól e műve.

„TED - gondolatok, amelyeket érdemes terjeszteni.” (l. Gallo, Carmine: TED-előadások, Hírlevél 2015/19. sz.) TED Books: „Ahol a TED-előadások véget érnek, ott kezdődnek a könyvek. Elég rövidek ahhoz, hogy gyorsan információhoz juthass, viszont elég hosszúak is, hogy mélyebbre áshass egy-egy témában.” Mindazzal, amit itt kapunk, ez tökéletesen illik e könyvre. Az előadások pedig: http://www.ted.com/talks/pico_iyer_the_art_of_stillness és http://www.ted.com/talks/pico_iyer_where_is_home

Mondandójából álljon itt pár gondolat – adjanak azok képet e témájában hatalmas, méretében barátságosan kicsiny könyvről.

„Egy helyben maradni nem azt jelenti, hogy az ember hátat fordít a világnak. Inkább csak hátrál néhány lépést, hogy tisztábban lássa, és jobban szeresse.”

Nyugalmat tanulni elment egy bencés menedékházba: „A csend sokkal kifejezőbb volt, mint bármilyen szó. Szinte azonnal felismertem, hogy amint zavartalanul egy helyben maradtam, a világ felragyogott, én pedig boldog és önfeledt lehettem. (…) Hamarosan ez a rendszeres elcsendesülés lett a legnagyobb és legfontosabb luxus az életemben. Képtelen lettem volna végleg beköltözni a remetelakba – a letelepedés sosem ment nekem, és nem vagyok tagja semmilyen egyháznak –, de úgy éreztem, néhány nap néma csend új értékekkel és izgalmakkal ruházza fel hétköznapi életem minden egyéb összetevőjét. Az emberek, akikkel a menedékházban találkoztam – bankárok, tanárok, ingatlanértékesítők –, mind nagyjából ugyanazért voltak ott.”

Könyvében sokakat idéz a nyugalom művészetéről, az ikonikus énekes, életművész Leonard Cohennel kezdve, írót, misztikus szerzetest, egészen a Szilikon-völgy „Yogler”-programjáig, az Intel „csendes pihenő”-jéig, az amerikai veteránok rehabilitálásáig, s hogy „ma már az amerikai vállalatok egyharmadának van "stresszcsökkentő programja", és ez az arány napról napra nő.”

„Kezdem azt gondolni, hogy a sebesség korában nincs üdítőbb, mint a lassúság. A zavaró körülmények korában nincs nagyobb luxus, mint a koncentrált figyelem. Az állandó mozgás korában nincs fontosabb, mint a csendes üldögélés.

Elmehetnénk nyaralni három hónapra Párizsba, Hawaiira vagy New Orleansba, és biztosan irtó jól éreznénk magunkat, de ha hazatérve azt szeretnénk érezni, hogy újjászülettünk – hogy élünk, tele vagyunk új reménnyel és imádjuk az egész világot –, akkor szerintem legjobb, ha megkeressük azt a nyugodt és csendes helyet, ahonnan nem megyünk sehová.”

Hajdu Anita: Utamaro szépségei

Vince Kiadó, 2015


Dr Osman Péter ismertetése


A 2010-es karácsonyi könyvvásár egyik legnagyobb, legkülönlegesebb szenzációja volt a Vince gyönyörű albuma: Hirosige – Edo száz nevezetes látképe (Hírlevél 2010/23. sz.). Aki addig nem volt híve a klasszikus japán festészetnek, ennek hatására biztosan azzá vált. Hasonlóképp megragadó a Kölnben élő festőművésznő e gyönyörű kiállítású kötete, amelyben 50 akvarellje látható Utamaro fametszetei nyomán. Az akvarell légies szépsége még tüneményesebbé teszi – és a mai ízléshez is közelebb hozza – a japán művészet e csodáit. A képekhez a szerző azok mondandójának és hangulatának megértését segítő, igen jó, apró magyarázatokat fűz.


Kitagava Utamaro (1753?-1806) a japán fametszés és festészet „lebegő világ” stílusának egyik legelismertebb mestere volt. Hajdu Anita igen tartalmas és érdekes bevezetőjéből idézve: „A tizennyolcadik század a japán fametszőkultúra fénykora. Vége felé a fametszés technikája már rendkívül kifinomult, különösen a többszínű nyomás tökéletesítésének köszönhetően. Az erősödő városi  polgárság körében megnőtt az érdeklődés az aránylag olcsó, könnyen  hozzáférhető nyomatok iránt, annál is inkább, mivel ezek főleg a "lebegő világ" híres színészeit és hírhedt szépségeit örökítették meg. Az igénnyel ugrásszerűen megnőtt a kiadók száma; az ő feladatkörükbe tartozott a művészek alkalmazása, továbbá a nyomatok kiviteleztetése, forgalmazása. (Hittük volna, hogy az internet előtti modern viszonyokhoz képest is ilyen fejlett volt ez az iparág az évszázadokkal korábbi japánban? – OP) Az egyik legnevesebb kiadó foglalkoztatta vezető művészként több évig Utamarót is, akinek tehetsége már kora gyermekkorában megnyilvánult. Pályafutását színdarabok címlapjának tervezésével (az ő idejében lett a kabuki színház igen népszerű), könyvillusztrációkkal, plakátok, művészi albumok készítésével kezdte, míg fokozatosan rá nem talált saját, jellegzetes műfajára: gyönyörű nők fél alakos ábrázolására. Ezzel új fejezet nyílt a japán fametszet tematikájában, mivel a korábbi erősen idealizált egészalakos ábrázolás nem nyújtott lehetőséget a modellek karakterének és kedélyállapotának kibontakoztatására – ezt csak Utamaro volt képes különleges bravúrral, néhány egyszerű vonal segítségével elérni. Az ő hölgyei boldogok, szomorúak, cinikusak, intrikusak, pajkosak, finomkodók, aggályosak, fennhéjázok. Metszetein megtalálható a lelki rezzenések és kedélyállapotok széles skálája. Ezeket esetenként sorozatban is megjelenítette; legismertebbek a "12 óra a Vigalmi Negyedben", " Tanulmányok a Női Fiziognómiáról", "Gyűjtemény a Legismertebb Szépségekről".”

Az itt sorakozó karakterekről: „Utamaro Edóban, Japán akkori fővárosában, az ottani vigalmi negyed közelében élt, valószínű, hogy képeinek nőalakjai is javarészt onnan származnak. Néhány metszetének címe is az ott élő híres szépségek nevét viseli. Azonban nem csak az említett hölgyeket választotta modellként; találunk nála számos ábrázolást egyszerű dolgozó nőkről is; a nagymosást végző lánykát, a krumplit pucoló konyhalányt, a fodrásznőt, a parasztasszonyt, sőt a legalacsonyabb rangú utcalányt is érdemesnek találta a megörökítésre, nem egyszer természetes környezetükben, így a képek az utókor számára kordokumentumként is értékesek. Számos metszetben örökítette meg az anya, és gyermeke közötti viszonyt is - ezekből az ábrázolásokból végtelen gyöngédség árad. Nem hallgathatjuk el szemérmesen az ún. sunga képeket, amik a fametszetek  nem kis hányadát képezik. Ebben a műfajban leghíresebb a "Párna- könyv" című albuma. A korszellemnek megfelelően a nemi aktus többé-kevésbé kendőzetlen ábrázolásáról van szó, ami az ő idejében rend- kívül népszerű volt. Ezeknek egy szelídebb változatát e kötetben is megtalálja az olvasó.”

Henry Kissinger: Kínáról

Antall József Tudásközpont, 2014
Dr Osman Péter ismertetése

Nagyon sűrű könyv - minden mondata számít. Nem lehet felületesen olvasni anélkül, hogy a történeti leírások és Kissinger mesteri elemzései és értékelései jelentős hányadát elveszítenénk. És minden mondata megéri a figyelmet, a gondolkodást.

A tényirodalom legjobb darabjai fényesen igazolják a régi tételt, hogy a valóság messze izgalmasabb tud lenni minden kitalált műnél, és sokkal sokkal tanulságosabb is. Még izgalmasabb, ha abból, amit mond, a jövő is meglehetősen közvetlenül következik. Ez azonban csak akkor érvényesül, ha ezt mesterien tárják elénk. A történelem és a geopolitikai játszmák iránt érdeklődő, intellektuálisan erősen igényes olvasók számára Kissinger e kötete minden bizonnyal a műfaj egyik legjobb könyve. Különlegessé teszi szerzőjének kivételes rálátást biztosító korábbi pozíciója, hiszen Kissinger sokáig nem is csak a legmagasabb szinten látta az USA külpolitikáját - és ennek kapcsán a geopolitika szereplőit, köztük Kínát, annak mindenkori szövetségeseit és ellenfeleit -, hanem aktívan formálta is azt. Ez képessé tette, hogy minden ízében, részletében, s még a hangulati elemeiben is átérezze, és így értékelje Kínának és vezetőinek helyzetét, pályafutását, az eléjük tornyosuló külső és a belső kihívásokat, s mindazt, aminek egy többé-kevésbé jó kivonatolása utóbb történelemként kerül a tankönyvekbe. A főszereplők egyikének beszámolója továbbá olyat is tud, amire más legfeljebb csak másodkézből képes: személyes részletekkel is élővé tenni az elmondottakat, például így éreztetni a tárgyalások hangulatát. Különösen sokat ad ez olyankor, midőn az elbeszélt történések szereplőiről már él bennünk többé-kevésbé határozott kép, és ehhez képest kapunk azt jelentősen kiegészítő és/vagy árnyaló többletet. Az újkori Kína ismerőin túl kevesen lehetnek, akiket nem lep meg például az igen árnyalt kép, amelyet Mao Ce-tungról fest, annak államférfiúi összehasonlítása Hruscsovval, vagy épp a szerző értékelése a mára bizonnyal elfeledett Csou En-lajról, s a félmúltba halványuló Teng Hsziao-pingről. S csak az államhatalom, a birodalom működtetésének legrejtettebb mechanizmusát és gondolkodásmódját a saját gyakorlatából, a közvetlen tapasztalataiból jól ismerő tud olyan, a lényeget láttató áttekintést adni, amilyet itt tőle Kína sok évszázados birodalmi történelméről, főnix-madári feltámadásairól kapunk.

E könyv nem csak a szó átvitt értelmében óriási olvasmány, hanem a fizikai terjedelmében is hatalmas. A jegyzetek és az index nélkül is majd 600 oldal, amelyek mindegyikét odaadó figyelemmel érdemes olvasni. Tartalma viszont annyira lebilincselő, hogy aktív pihenésre is van olyan jó, mint a political fiction műfajának legjobbjai.

Végtelen nyugalommal, türelemmel, kitartással – ez Kína időtlen stratégiája, ami behozhatatlan előnyt biztosít neki hosszabb távon minden ellenféllel, versenytárssal szemben, amely erre kevésbé képes. Akkor is őrzi pozícióját, amikor a másikat már szétrázták a forgószelek. „Kitartóan ápold kertecskédet, s előbb-utóbb látni fogod, amint ellenséged holttestét viszik az utcán.” – tartja a kínai mondás. Íme a példák gazdag tárházából Mao egy kijelentése, a második tajvani válság lezárása után arról, hogy – Kissinger szavaival – elérte a céljait: „Végigharcoltuk ezt a kampányt, ami arra késztette az Egyesült Államokat, hogy hajlandók legyenek tárgyalni. Az Egyesült Államok kinyitotta a kaput. A helyzet a jelek szerint nem kedvez nekik, s éjjel-nappal idegesek lesznek, ha nem tárgyalnak most velünk. Oké, akkor tárgyaljunk. Az általános helyzet szempontjából jobb, ha tárgyalások útján, békés úton rendezzük a vitákat az Egyesült Államokkal, mert mi mindannyian békeszerető emberek vagyunk.” És Kissingert idézve: „A kínai vezetők által rendszeresen felhozott kulturális sajátosság a történelmi perspektíva – annak a képessége, sőt szükségessége, hogy a nyugatétól eltérő időkategóriákban gondolkozzanak. Bármit is valósít meg egy kínai vezető, az a társadalmának történelméből arányaiban mindig rövidebb időkeretet ölel fel, mint a világon bármely más vezető esetében. A kínai múlt terjedelme lehetőséget ad a kínai vezetőknek arra, hogy szinte időtlen történelmükkel bizonyos fajta szerénységre kényszerítsék a tárgyalópartnereiket (még akkor is, ha amit történelemként emlegetnek, az alkalmanként nem több metaforikus értelmezésnél). A külföldi partnerrel éreztetni tudják, hogy a természeti szükségszerűség útjában áll, és az, amit tesz, az a kínai történelem végtelen folyamában mindössze egy mellékesen megemlített kitérő lesz.”

Részlet Kissinger előszavából, amely egyaránt jellemzi a könyv tartalmát és a szerző hozzáállását:

„Közel negyven évvel ezelőtt Richard Nixon elnök abban a megtiszteltetésben részesített, hogy elküldött Pekingbe kapcsolatot létesíteni egy Ázsia történelmében központi szerepet játszó állammal, amellyel Amerikának már több mint húsz éve nem volt magas szintű érintkezése. (…) Az azóta eltelt időben ötvennél is többször jártam Kínában. Mint olyan sok látogató az évszázadok alatt, én is a kínai nép kitartása, kifinomultsága, családszeretete és kultúrája iránti csodálattal eltöltve jöttem el onnan. Ugyanakkor egész életemben a béke megteremtésének gondolata foglalkoztatott – elsősorban amerikai szempontból. Abban a szerencsében volt részem, hogy vezető tisztviselőként, üzenetek közvetítőjeként és tudósként egyidejűleg ismerhettem meg Kínát mindkét megközelítésből.

Ez a könyv kísérletet tesz arra, hogy részben a kínai vezetőkkel való beszélgetéseimre alapozva megmagyarázza azt a szemléletet, ahogy a kínaiak gondolkoznak a béke és háború, a nemzetközi rend kérdéseiről, valamint ennek viszonyát a pragmatikusabb, esetről esetre haladó amerikai megközelítéshez. (…) Nem mindig értek egyet a kínai látásmóddal, s némely olvasó is bizonyára így lesz ezzel. Szükségünk van azonban a megértésére, mivel Kína kiemelkedő szerepet fog játszani a huszonegyedik században kialakuló világban.”

Kissinger itt tudósnak mondja magát, s kétségtelen, hogy könyve tudományos alaposságú. Utal is rá, s főként érződik is, hogy igen alapos kutatással alapozták meg a benne előadottakat. A kifejezetten az ő különleges pozíciójának köszönhető anyagot így jellemzi: „A jelen kötet fókuszában a kínai és az amerikai vezetőknek a Kínai Népköztársaság 1949-ben történt megalapítása óta való érintkezése áll. Mind kormányon belül, mind azon kívül feljegyzéseket készítettem a kínai vezetők négy generációjával folytatott megbeszéléseimről, és ennek a könyvnek a megírásakor elsődleges forrásként ezekre támaszkodtam.” Emellett sok idézetet sorakoztat fel a főszereplők történelmi jelentőségű kijelentéseiből, és sokat megtudunk Kína egyedülállóan hosszú és sokszínű történelméről. Csupán egyetlen részlet az utóbbihoz: „Konfuciusznak a tanítványai által lejegyzett tanításai azonban fennmaradtak. Amikor a vérontás véget ért, és Kína ismét egyesült, a Han-dinasztia (Kr. e. 206 – Kr. u. 220) hivatalos állami filozófiaként a konfuciuszi elveket vette át. A konfuciuszi kánon, amit Konfuciusz mondásaiból és tudós kommentárokból készült későbbi könyvekből állítottak össze, az idők során Kína egyfajta bibliájává és egyben alkotmányává vált. Aki Kína császári adminisztrációjában kívánt dolgozni, annak számára elsődleges követelménnyé vált az ezekben a szövegekben való jártasság. Országos versenyeken dőlt el, hogy kik lehetnek a tudós hivatalnokok "papi rendjének" tagjai, s ezeknek az embereknek kellett a császár hatalmas birodalmában a harmóniát biztosítani.” Napjainkig nem sok további példa akad az egyetemes történelemben arra, hogy a kiváltságos hivatalnoki pozíciókat versenyvizsgákon kellett és lehetett is elnyerni, s ezek a vizsgák elvileg mindenki előtt nyitva álltak.

A történeten vezérfonalként húzódik végig, milyen nagy szerepet játszik a mindenkori kínai államvezetésben az évezredek óta finomított stratégiai- és állambölcselet alkalmazása, különösen Konfuciusz és Szun-ce tanaié. Kissinger ezeket Mao Ce-tung és utódai döntéseiben és manővereiben is számos ízben kimutatja. Hozzátesz ehhez még egy speciális elemet: a nyugati és a kínai stratégiai gondolkodás közötti alapvető különbség jellemzését, amelyet az utóbbi oldalán szintén ősi hagyományhoz, Kína legrégebbi, népszerű ősi játékának, a nálunk go néven wei qi-nek a gondolkodásmódjához vezet vissza. Ez a gondolkodásmód, amint Kissinger számos részletnél kifejti, uralta Mao és utódai geopolitikai stratégiáját is. A lényegét így összegzi a Kína egyedisége c. fejezetben: „A kínaiak a realpolitik agyafúrt művelői és a nyugat által előnyben részesített stratégiától és diplomáciától határozottan eltérő stratégiai doktrína hívei voltak. A kínai vezetőket eseménydús történelmük megtanította arra, hogy nem lehet minden problémát megoldani, és ha egyes események teljes megértésére túl nagy hangsúlyt helyeznek, akkor az felboríthatja az univerzum harmóniáját. A kínai államférfiak csak a legritkább esetben kockáztatták egyetlen mindent eldöntő összecsapással egy konfliktus kimenetelét, a stílusuknak jobban megfeleltek a bonyolult manőverek. Miközben a nyugati hagyomány a hősiesség hangsúlyozásával előnyben részesítette az erők döntő összecsapását, a kínai ideál a ravaszságot, a kerülő utak szerepét és a relatív előnyök türelmes halmozását hangsúlyozta. Az ellentétet jól megvilágítja a két civilizáció kedvelt táblás játékai közötti különbség. Kína legrégebbi, népszerű játéka a wei qi (nyugaton többnyire a japán változat nevét ismerik: go). A wei qi szó szerinti fordításban „az egymást körbekerítő kövek játéka”, a játék elve a stratégiai bekerítés. (…)  Ezzel szemben a sakk a totális győzelemről szól. A sakk a döntő csatáról szól, a wei qi az elhúzódó hadakozásról. A sakkjátékos totális győzelemre tör, a wei qi játékos viszonylagos előnyre kíván szert tenni.” Ha belegondolunk, hogy a geopolitikában a történelem tanúsága szerint nincs és soha nem is volt totális győzelem, megértjük a wei qi bölcsességét – ez a könyv pedig megmutatja, milyen mesterien alkalmazták a kínai vezetők a geopolitikai játszmáikban. S mellé kívánkozik egy további alapelv, amely szintúgy meghatározó jelentőséget kapott e történetben: „A nyugati stratégák az elveiket a csatákban elért győzelmekkel bizonyítják, Szun-ce viszont olyan győzelmekkel, amelyekben a csaták már korábban feleslegessé váltak.” Ezért kulcs a megértéshez, beleértve még Maót is: „Egyetlen másik országban sem lenne elképzelhető, hogy egy modern vezető bármilyen nagyobb szabású vállalkozáshoz ezeréves események stratégiai elveit elevenítse fel – egy ilyen vezető még csak azt sem várhatná el, hogy a kollégái megértsék az utalásai jelentőségét. Kína azonban egyedi. Egyetlen más ország sem dicsekedhet ilyen hosszú és folyamatos civilizációval, ilyen bensőséges kapcsolattal a régmúltja, illetve a stratégia és az államvezetés klasszikus elvei irányában.”

A tétről, a lehető legtömörebben: „Kína az első látogatásom óta gazdasági szuperhatalommá és a globális politikai rendet alakító egyik legjelentősebb tényezővé vált. Az Egyesült Államok győzött a hidegháborúban. A világbéke és a globális jólét keresésének középponti eleme lett a Kína és az Egyesült Államok közötti viszony.”

A szemben álló felek jellemzése: „Bonyolult út volt, mert mindkét társadalom meg van győződve arról, hogy egyedi értékeket képvisel. Amerika sajátossága a hittérítő jelleg. Úgy tartja, hogy az Egyesült Államoknak kötelessége az értékeit elterjeszteni szerte a világon. (Tiszta beszéd Amerikáról! – OP) Kína sajátossága a kulturális jelleg. Kína nem akar téríteni: nem állítja, hogy jelenlegi intézményeinek bármilyen relevanciája lenne Kínán kívül. Azonban a "középső birodalom" hagyományának örököseként formálisan is alárendelt fokozatokba sorolta az összes többi államot annak megfelelően, hogy azok mennyire közelítettek a kínai kulturális és politikai formákhoz. Más szóval, egyfajta kulturális egyetemesség határozza meg a kínai nézőpontot.”

A diplomácia művészetéhez: „Az amerikai és a kínai érdekek közötti egyensúly jól mutatja, hogy az ambivalencia időnként miért elengedhetetlenül fontos a diplomáciában. A normalizálásban foglaltak nagy részét egy sor kétértelműség tartotta fent negyven éven át. Ám ez nem mehet a végtelenségig. Bölcs vezetők szükségesek mindkét oldalon a folyamat előreviteléhez.”

Két karakteres vonás Kína portréjához: ϴ „Kína számos polgárháborún, interregnumon és kaotikus korszakon ment keresztül. A kínai állam minden egyes összeomlás után szinte örökkévaló természeti törvényként újrateremtette magát.” (S amint Kissinger szavaiból is kibontakozik, Kínát ez az ereje segítette akkor is, amikor a 20. század viszontagságai, legutóbb a kulturális forradalom teremtette romokból ismét felemelkedett. – OP) „A kínai államférfiak az ország egész történelmében kiemelkedően ügyesen használták a kormányzás eszközeiként a vendéglátást, a rituálékat, valamint a gondosan ápolt személyes kapcsolatokat. Olyan diplomácia volt ez, amely jól illett Kína hagyományos biztonsági kihívásaihoz – egy letelepedett életmódot folytató agrárcivilizációhoz, amelyet olyan népek vettek körül, amelyek ha összefogtak volna, nagyobb katonai erőt képviseltek volna Kínáénál. Kína fennmaradt, sőt többnyire győzött is azzal, hogy a jutalmak és büntetések gondos kombinálását művészi fokra fejlesztette. Ebben az összefüggésben a vendéglátás a stratégia egyik elemévé válik.”

Mao merész politizálása és a kínai hagyomány: „Mao hitt az ideológiai és mindenek felett a lélektani tényezők objektív hatásában. A szuperhatalmakkal úgy viselkedett, mintha egyenrangú fél lenne, azok katonai képességei iránt közömbösséget tettetett. A kínai stratégiai hagyomány klasszikus történetei közül az egyik az "üres város" cselfogásról szól, és A három királyság románcában található meg.. Ebben egy parancsnok észreveszi, hogy az övénél sokkal erősebb hadsereg közeledik. Mivel az ellenállás biztos pusztulást ígér, míg a megadás a jövő fölötti ellenőrzés elvesztését jelentené, a parancsnok cselhez folyamodik. Kinyitja a város kapuit, odaül és elkezd lanton játszani a legnagyobb nyugalmat színlelve, míg mögötte a pánik vagy az aggodalom legkisebb jele nélkül az élet megy a maga kerékvágásában. A támadó hadsereg parancsnoka ezt a hidegvért rejtett tartalékok jelének tulajdonítja, megállítja az előrenyomulást és visszavonul. Maónak a nukleáris háborúval szemben színlelt közömbössége minden bizonnyal részben ebből a hagyományból eredt.” Tehát „Mao meríthetett a kínai államvezetés messzi időkbe nyúló azon hagyományából, hogy miként lehet hosszú távú célokat megvalósítani egy viszonylagosan gyenge pozícióból. A kínai államférfiak egyrészt olyan kapcsolatrendszerekbe fonták be a "barbárokat", amelyek féken tartották őket, másrészt diplomáciai mesterkedéssel gondosan fenntartották felsőbbrendűségük politikai fikcióját. Kína a Népköztársaság megszületésének pillanatától kezdve az objektív erejénél nagyobb szerepet játszott a világban. Nemzeti örökségének elszánt védelméből adódóan a Kínai Népköztársaság a két szuperhatalom között egyensúlyozni próbáló, újonnan függetlenné vált országok csoportjában, az "el nem kötelezettek" mozgalmában befolyásos szerepre tett szert. Kína olyan nagyhatalomként jelent meg, amellyel nem lehet tréfálni. Ugyanakkor újradefiniálta az identitását és diplomáciai kihívást intézett a nukleáris hatalmakhoz.” (Kiemelés tőlem – OP) S amin e könyv olvastán már cseppet sem lepődünk meg: „egy külpolitikai fordulóponton, 1969-ben a Mao által kijelölt négy marsall a stratégiai lehetőségek tárgyalásakor az ősellenség Amerikával való nyílt kapcsolat mellett szóló érvét az akkor Kínában tiltott A három királyság románcából vett idézettel támasztotta alá – biztosra véve azt, hogy Mao is olvasta a művet. A Kína ősi öröksége ellen folytatott legszélesebb körű kampány idején is Mao a külpolitikai doktrínáit mély tudást kívánó tradicionális kínai játékokból vett analógiák keretébe ágyazta.” Kissinger is többször utal rá, mennyire kedvelte és alkalmazta Mao a képletes beszédet, a filozofikus kijelentésekbe rejtett nagyon is gyakorlati jelentőségű kijelentéseket.

Akik még egyáltalán emlékszünk rá, Maóról talán leginkább az utolsó korszakában rá ragasztott negatívumok jutnak eszünkbe. Kissinger kifejezetten nagy államférfinek, zseniális stratégának, rendkívül ügyes tárgyalónak mutatja, aki szinte élete végéig kitűnően használta szarkasztikus humorát, s néha még öniróniát is megcsillantott. Íme, szavai a Nixonnal folytatott tárgyalásából: „Azt hiszem, általánosságban szólva, hogy a hozzám hasonló emberek hajlamosak nagyokat mondani. Például olyanokat, hogy "az egész világnak egyesülnie kell az imperializmus, a revizionizmus és az összes reakciós legyőzésére és a szocializmus megvalósítására." Mao harsányan felnevetett annak gondolatára, hogy bárki is komolyan vehetett egy olyan jelszót, ami évtizedekig minden nyilvános helyen felbukkant Kína egész területén. Egy jellegzetesen cinikus megjegyzéssel zárta a beszélgetést: Talán Ön személy szerint nem tartozik azok közé, akiket meg kell buktatni. Azt mondják, hogy ő (Dr. Kissinger) is azok között van, akiket nem kell megbuktatni. Ha mindnyájukat megbuktatnánk, barátok nélkül maradnánk.” Amint tudjuk, az intelligencia és a kíméletlenség nagyon is tudnak kéz a kézben járni és így uralkodni. Az ő példája is ezt mutatja.

Pályáját Kissinger ekként összegzi:

„Maónak a kínai emberekbe vetett hitéből és a hagyományok iránti megvetéséből összegyúrt ambivalens elegy tette lehetővé, hogy egy megdöbbentően óriási mutatványt vigyen végbe: egy gigantikus megrázkódtatást jelentő polgárháborúból éppen kiemelkedő és egy önmagát szétmarcangoló, elszegényedett társadalom hadat tudott viselni az Egyesült Államokkal és Indiával szemben; kihívást intézett a Szovjetunió ellen; helyreállította a kínai birodalom történelmileg szinte legnagyobb kiterjedésű területét magába foglaló államhatárokat.

Kína a következetes kommunista propagandája ellenére a hidegháború során képes volt a két nukleáris szuperhatalom által dominált világban gyakorlatilag egy geopolitikai "szabad vegyértékként" funkcionálni. Viszonylagos gyengesége ellenére teljesen független volt, és rendkívül befolyásos szerepet játszott. Kína ellenségből már-már az Egyesült Államok szövetségesévé vált, míg a Szovjetunióval szemben pontosan ellenkező pályát futott be – szövetségtől a konfrontációig. Talán még ennél is figyelemreméltóbb, hogy Kínának végül sikerült elszakadni a Szovjetuniótól és a "győztes" oldalon fejezte be a hidegháborút.

Ugyanakkor Mao az ősi rendszer alapjaiban való megváltoztatására irányuló minden erőfeszítése sem tudta megtörni a kínai élet örök ritmusát. Az utódai negyven évvel a halála után egy erőszakkal és drámai eseményekkel terhes utat követően ismételten konfuciusziként jellemzik a napjainkban egyre jobb módban élő társadalmat. 2011-ben egy Konfuciusz-szobor került a Tienanmen térre Mao mauzóleumától nem messze – Mao mellett ő az egyetlen személy, akit ez a megtiszteltetés ért. Kizárólag egy a kínaihoz hasonlóan kitartó és türelmes nép tudott egyesülve és dinamikusan kikerülni a történelem hullámvasútján tett utazásból.”

A beszélgetések leiratainál gyakran kísért az érzés, hogy Mao, kitűnően ismerve a nyugati gondolkodásmódot, szándékosan tett abban elfogadhatatlan állásfoglalásokat, s ezzel végső soron úgy játszott a nyugati partnereivel, mint macska az egérrel.

Rendkívül érdekes mindaz, amit Kissinger elmond, idéz arról, ahogy küzdött, taktikázott egymással és ugyanakkor a világgal szemben a két kimagasló – és kiemelkedően könyörtelen – államférfi, akikhez képest Machiavelli csak jámbor teoretikus volt: Sztálin és Mao.

„Mao Ce-tung első jelentős külpolitikai lépéseként 1949. december 16-án, alig két hónappal a Kínai Népköztársaság kikiáltása után Moszkvába utazott. (…) Sztálin megértette a Kínában bekövetkezett kommunista győzelem geopolitikai jelentőségét, a stratégiai célja pedig a következményeinek manipulálása, valamint az abból származó előnyök megszerzése volt. Feltehetően megérezte, hogy Maóban emberére talált. (…) A két elszánt machiavellista a barátság és az ideológiai azonosság ki nyilvánítása mellett a világban betöltött vezető szerepről és jelentős méretű területek ellenőrzéséről alkudozott. Sztálin volt az idősebb és egyelőre az erősebb. Mao a magabiztosabb – geopolitikai értelemben. Mindketten kiváló stratégák voltak, s ezért megértették, hogy az általuk formálisan kijelölt úton az érdekeik szinte biztosan összeütközésbe kerülnek majd egymással.” Hatalmas játszma kezdődött, amelyet azután szovjet részről egy másik bel- és geopolitikai intrikákban edzett vezér folytatott: Hruscsov, Mao pedig geopolitikája célkeresztjébe állította a szovjet fenyegetés kizárását.

A klasszikus mondást idézve: „Értem, értem, de fel nem foghatom!” Kissinger leírja Mao játszmáit, de van, amit talán csak kínai észjárással lehet felfogni. Íme: Csou En-laj-t idézi: „Véleménye szerint a második válság a Tajvani-szorosban annak demonstrálására szolgált, hogy az ideológiai ellentétek ellenére a két kínai fél képes hallgatólagos megállapodásokat kötni egymással még akkor is, amikor a szuperhatalmak egy nukleáris háborúról vitatkoznak. (…) Richard Nixon 1972-es pekingi látogatása során Zhou (Csou En-laj – OP) az alábbiakban összegezte Peking stratégiáját: "1958-ban Dulles akkori külügyminiszter figyelmeztette Chiang Kai-sheket, hogy adja fel Jinmen és Mazu szigeteit, hogy Tajvan teljesen elszakadjon a szárazföldtől. Chiang Kai-shek nem volt erre hajlandó. Mi azt tanácsoltuk neki, hogy ne vonuljon vissza a part menti szigetekről. Azt mondtuk neki, hogy akkor se vonuljon vissza, ha lőni fogjuk a szigeteket – a páratlan napokon lőni fogjuk őket, a párosokon nem, és az ünnepnapokon sem lőjük őket. Így megértették a szándékainkat és nem vonultak ki. Semmi máshoz nem kellett folyamodnunk és nem kellett más üzeneteket sem küldeni; a bombázás ezen módjából felfogták a szándékainkat."”

Mao, a stratéga: ϴ „A forradalom állandó küzdelmet jelent. Egy győzelem után azonnal újabb célt kell kitűznünk magunk elé. Így a párttagok és a tömegek örökké forradalmi lelkesedéssel lesznek eltelve önhittség helyett. Egyszerűen nem lesz idejük az önteltségre. Ha új terheket rakunk a vállukra, akkor teljesen el lesznek foglalva azzal, hogyan oldják meg a problémákat.” – Mao Ce-tung ϴ „Az instabilitás általános, objektív szabály. A ciklus, ami végtelen, az instabilitástól az egyensúly és aztán ismét az instabilitás felé halad. Mindegyik ciklus azonban a fejlődés egy magasabb szintjére visz bennünket. Az instabilitás normális és abszolút, míg a stabilitás átmeneti és viszonylagos.” – Mao Ce-tung ( S ha elvetjük az „instabilitás” negatív felhangját, látjuk, hogy ez a természet és az élet alapigazsága, a fejlődés alaptörvénye – a társadalomban is. – OP) ϴ „Mao sokat tanult a kínai történelemből, de ilyen nagymértékben egyetlen korábbi kínai vezető sem egyesítette a hagyományos elemeket az általa alkalmazott tekintélyelvűséggel és átfogó látásmóddal. A kihívásokkal szemben Mao kíméletlenséget tanúsított, amikor pedig a körülmények nem tették lehetővé az általa szívesen alkalmazott drasztikus lépéseket, akkor ügyes diplomáciához folyamodott.” (A nagy, cinikusan okos diktátorok sajátossága – az utolsó mondat Sztálinra is illik. – OP) ϴ „Amikor a prevencióról kialakított kínai felfogás összeütközik a nyugati értelmezésű elrettentéssel, akkor ördögi kör alakulhat ki: a Kínában védelmi jellegűnek felfogott lépéseket a külvilág agresszióként kezelheti; a nyugat elrettentést célzó akcióit pedig Kínában bekerítésként minősíthetik. (Kissinger kitűnően elmagyarázza: a kínai stratégiai felfogásban a bekerítés a legfőbb fenyegetés. – OP) Az Egyesült Államok és Kína többször is szembekerült ezzel a dilemmával a hidegháború alatt, sőt bizonyos szempontból mind a mai napig nem találták meg a megoldást, amellyel túlléphetnének ezen.” ϴ „A külpolitikában az államférfiak gyakran érdekegyeztetéssel próbálják elérni céljaikat. Mao politikája pontosan ennek az ellenkezőjén alapult. Megtanulta kiaknázni az egymással átfedésben lévő ellenségeskedéseket.” ϴ „A koreai háború befejezése után Mao egy éven belül katonai összeütközésbe keveredett Amerikával a Tajvani-szorosban kirobbant válság során. Ezzel egyidejűleg ideológiai téren konfrontálódott a Szovjetunióval. Elég magabiztos volt ahhoz, hogy párhuzamosan tegye meg ezeket a lépéseket, mert úgy számolt, hogy egyik szuperhatalom sem fogja megengedni azt, hogy a másik legyőzze Kínát. Mindez a Zhuge Liang-féle (181–234, kora legnagyobb stratégájaként tisztelik – OP) "üres város" cselfogásnak ragyogó alkalmazása volt, amely az anyagi gyengeséget lélektani előnnyé formálja.” (Kissinger számos helyütt megmutatja, a gyakran szélsőségesen brutális reformer Mao mennyit merített Kína hatalmas tudásvagyonából. – OP) ϴ "Amikor Mao valamilyen kihívással került szembe, akkor többnyire a legváratlanabb és legbonyolultabb utat választotta. Miközben John Dulles külügyminiszter Manilába repült a SEATO megalakítására, Mao figyelmeztetésként elrendelte Jinmen és Mazu nagyarányú bombázását, és azt akarta kipróbálni, hogy Washington milyen mértékben elkötelezett Ázsia multilaterális védelmére." ϴ Mao bejelenti a kínai vezetőknek az 1962-es India elleni háború megindítását: „Háborúztunk a jó öreg Chiang [Kai-shek] ellen. Háborút viseltünk Japán ellen, majd Amerika ellen. Egyiktől sem rettentünk vissza. És mindig győztünk. Most az indiaiak akarnak háborúzni velünk. Nem félünk most sem. Természetesen nem engedhetünk, mert mihelyt engedünk, akkor egy Fujian nagyságú területet adnánk fel a javukra. […] Mivel Nehrunak viszket a tenyere és hadakozni akar velünk, nem lenne barátságos lépés részünkről, ha nem harcolnánk vele. Az udvariasság szabályai is ezt követelik.” ϴ „Mao Par excellence hidegháborús harcos volt, az amerikai konzervatívok egyetértettek volna vele.”

Mao sajátos HR-politikája a vezető káderek tekintetében: „A jelek szerint Mao a száműzöttek közül sok emberre úgy tekintett, mint egyfajta stratégiai tartalékban lévő munkaerőre. Négy marsallt is visszahívott a száműzetésből, amikor szüksége volt tanácsra azt illetően, hogy Kínát miként pozícionálja az 1969-es nemzetközi válságban. Deng is hasonlóképpen tért vissza magas hivatalába. Amikor Mao elhatározta, hogy ejti Zhout, Deng volt a legjobb – talán az egyetlen – "stratégiai tartalék" az ország irányítására.”

A – Kissinger fejezetcímével – „kvázi szövetség”, a kínai-amerikai kapcsolat sajátos minőségéről: „Szövetségek mindig is léteztek, amióta a történelem feljegyzi a nemzetközi élet eseményeit. Számos ok miatt hozták létre őket: az egyes szövetségesek erejének egyesítésére; kölcsönös segítség kötelezettségének biztosítására; elrettentés céljából az adott pillanat diktálta taktikai megfontolásokon túlmenően. A kínai–amerikai kapcsolatok különlegessége abban rejlett, hogy a résztvevők formális kötelezettség nélkül kívánták koordinálni a lépéseiket. Egy ilyen megoldás beleillett a nemzetközi kapcsolatokról vallott kínai nézetek természetébe.”

Csou En-lajról (a továbbiakban: Zhou Enlai):„ A közéletben nagyjából eltöltött hatvan évem alatt nem találkoztam Zhou Enlai-nál lenyűgözőbb személyiséggel. Alacsony, elegáns, átható szemű és kifejező arcú ember volt, aki kivételes intelligenciával és a tárgyalópartnerének lélektana iránti ösztönös megérzéssel irányította a megbeszéléseket. (…) Nagy szerepe volt Mao átfogó vízióinak konkrét programokba való átültetésénél. Ugyanakkor sok kínai háláját is kiérdemelte azzal, hogy ezeknek a vízióknak a szélsőségeit mérsékelte, legalábbis akkor, amikor Mao elszántsága lehetővé tett bármilyen mérséklést.” S a vérbeli profik józansága: „Zhou szinte mellékesen megjegyezte, hogy Kína tetteire, s ne a retorika "vaktöltényeire" figyeljünk. Lényegében ugyanezt mondta Mao pár hónappal később Nixonnak.”

Teng Hsziao Ping (a továbbiakban Deng): „A ma Kínája – a világ második legnagyobb gazdaságával és a legnagyobb devizatartalékkal, olyan nagyvárosokkal, melyek az Empire State Buildingnél is magasabb felhőkarcolókkal büszkélkednek – Deng víziójának, kitartásának és józan eszének az eredménye.”

„Mao a kormányzását arra alapozta, hogy a kínai nép képes lesz kibírni a személyes víziói miatt rárótt szenvedéseket. Deng a kínai emberek találékonyságának a felszabadításával kormányzott, és ennek révén kívánta megvalósítani a saját jövőképét. Mao a gazdasági növekedést attól a misztikus hittől várta, hogy a kínai "tömegek" kizárólag akaraterő és ideológiai tisztaság segítségével legyőznek minden akadályt. Deng nem szépítgette Kína szegénységét, hanem nyíltan beszélt arról, hogy széles szakadék választja el az kínaiak életszínvonalát a fejlett világétól. Deng kijelentette, hogy "a szegénység nem szocializmus", s ezzel azt is mindenkinek a tudomására hozta, hogy Kínának külföldi technológiára, szakértelemre, valamint tőkére van szüksége a hátrányának leküzdésére.”

Nixonról: „A Nixon és Zhou közötti találkozók különlegesek voltak két kormányfő között (Nixon természetesen államfő is volt) abban a tekintetben, hogy egyáltalán nem foglalkoztak semmilyen kurrens kérdéssel, ezeket a kommüniké megfogalmazóira és a külügyminiszterekre hagyták. Nixon megpróbálta az amerikai politika konceptuális kereteit a tárgyalópartnere elé terjeszteni. A két fél kiindulópontja ismeretében fontos volt, hogy a kínaiak hiteles és megbízható útmutatót kapjanak az amerikai célokról. Nixon rendkívüli módon alkalmas volt erre a szerepre. Tárgyalópartnerként nem szeretett szemtől szemben konfrontálódni – sőt, ha lehetett, elkerülte ezt –, s ez időnként bizonytalanságot okozott. Ugyanakkor nagyszerűen tudta tájékoztatni az embereket. Az általam ismert tíz amerikai elnök közül kiemelkedően jól ismerte a hosszú távú nemzetközi folyamatokat.”

„Nixon Pekingben elemében érezte magát. Bármi is volt a kommunizmusról mint kormányzati rendszerről kialakított és hosszú ideje vallott negatív véleménye, nem azért jött Kínába, hogy megtérítse annak vezetőit az amerikai demokratikus elvek és a szabad vállalkozás hitére – feleslegesnek érezte ezt. Amire Nixon a hidegháború egész ideje alatt törekedett, az egy szilárd nemzetközi rend kialakítása volt a nukleáris fegyverekkel teli világ számára. Így Nixon a Zhouval történt első találkozóján fejet hajtott azoknak a forradalmároknak az őszintesége előtt, akiknek a sikerét korábban az amerikai politika kudarcaként értékelte:

"Tudjuk, hogy Önök mélyen hisznek a saját elveikben, s mi is mélyen hiszünk a mieinkben. Nem kérjük Önöktől, hogy engedjenek az elveikből, ahogy Önök sem kérnék, hogy engedjünk a mieinkből.”

„Nixon elismerte, hogy az elvei korábban – számos honfitársához hasonlóan – arra ösztönözték, hogy a kínai célokkal ellentétes politikát szorgalmazzon. A világ azonban megváltozott, s most az amerikai érdek azt követeli, hogy Washington alkalmazkodjon ezekhez a változásokhoz:

"A nézeteim, mivel én is az Eisenhower-adminisztrációban szolgáltam, akkoriban hasonlatosak voltak Mr. Dulles-éihoz. A világ azóta megváltozott, ezért a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok közötti viszonynak is meg kell változnia. Ahogy Miniszterelnök úr mondta egy Dr. Kissingerrel tartott korábbi találkozón, a kormányosnak meg kell lovagolnia a hullámokat, különben elnyeli az áradat."

A számláló már túl magasan jár – abba kell hagynunk. Ahogy ilyenkor mondjuk: tessék a könyvet elolvasni. Nemcsak szerfelett érdekes, hanem a jövő is csak Kínával az egyik középpontban érthető.

Deyan Sudjic: Épület-komplexus - Ahogy a hatalmasok és gazdagok építkeznek

HVG Könyvek, 2007

Dr Osman Péter ismertetése

„A történészek a Harmadik Birodalom épületeiből akkor is ki tudták volna olvasni Hitler világuralmi törekvéseit, ha az összes dokumentumnak nyoma vész.” Albert Speer

„Hitler egy politikai rendszer létrehozásán fáradozott, és ehhez vezetői mítoszra is szüksége volt. Az ő kezében az államvezetés a római császárok, a germán törzsfők, porosz királyok kormányzását jelentette. Épületei szabályok, rituálék kipróbálására szolgáltak.” Deyan Sudjic

„A szovjet építészetet az egyszerűség, a puritán formavilág és a gazdaságos elrendezés kell hogy jellemezze. Az épületeknek vonzó külsejűeknek kell lenniük, mégpedig nem a dekoratív díszítőelemek, hanem az épület formája és rendeltetése közötti szerves kapcsolat, valamint a helyes arányok, az építőanyagok, a szerkezetek helyes alkalmazása, illetve a minőségi munkavégzés révén.” Nyikita Hruscsov

„Először mi alakítjuk az épületeinket, utána pedig az épületeink alakítanak minket.” Sir Winston Churchill

Az idézetek természetesen e könyvből vannak. És nagyon jó ez a könyv: világos, tanulságos, és igen meggyőző példákkal alátámasztott képet ad az építészet és a mindenkori hatalom viszonyáról. Nagyon jó annak ellenére is, hogy Sudjic nem tud könyvet írni. A szövege nem eléggé összeszedett, az egy-egy motívumra, vezérgondolatra felfűzött fejezetek belső szerkezete olykor kissé kusza, és helyenként hirtelen témaváltások is megtörik a kifejtés logikáját. A magyar szövegben is akadnak javítani való mondatok - a könyv elemzéseinek kiemelkedő értéke mellett azonban mindezek csak apróbb szépséghibák.

Az építészetről tudjuk, hogy kezdetétől fogva többet jelent az ember számára, mint hogy védelmezze az életterét. A különböző korok urai építészeti alkotásokkal igyekeztek hirdetni az erejüket, kifejezni fennhatóságukat, biztosítani helyüket az örökkévalóságban. A kiemelkedő alkotásokra törekvő építész ugyanakkor a leginkább kiszolgáltatott minden művészek között. Sudjic ezt kitűnően fejti ki, mintegy összegezve e műve üzenetét és tanulságát: „Az utóbbi években ugyan hallhattunk kenetteljes szónoklatokat arról, hogy az építészetnek kötelessége a közösség szolgálata, a szikár tények azonban azt mutatják, hogy az építésznek minden kultúrában kapcsolatot kell kialakítania a gazdagokkal és a hatalmasokkal, hiszen csak ők rendelkeznek az épületek megvalósításához szükséges erőforrásokkal. Az építész genetikailag úgy van programozva, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy dolgozhasson - éppúgy, ahogy a lazac, mielőtt kilehelné a lelkét, még tesz egy utolsó nagy utat árral szemben, hogy ikrákat rakjon. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy az építész szakmáról jóindulatot kell feltételezni. Könnyen lehet, hogy inkább fausti alkura bármikor kapható társaságként érdemes kezelni a művelőit.” Továbbá: „Az építészet nemzetformáló szerepe felfogható egyfajta egyenruhaként, a hovatartozás, illetve a nemzeti törekvések erőteljes jelzéseként. Az építészeti alkotások alkalmasak a saját tábor mozgósítására, illetve a vélt vagy valós ellenség megfélemlítésére. Az épületek formáját, a katonai egyenruhákhoz hasonlóan, látszólag praktikus, funkcionális megfontolások szabják meg, valójában azonban hihetetlenül konkrét érzelmi üzenet közvetítésére tervezik őket.” Ebbe a vonalba illik az a meglehetősen sarkos vélemény is, amelyet Sudjic a franciákról mond. „Franciaország természetesnek tekinti azt is, hogy elnökei, polgármesterei, illetve azok tanácsadói a lehető legdirektebb módon alakítják építészeti arculatát, és az emlékművek (itt nyilvánvalóan az építményekre gondol, amelyet a hatalom eme birtokosai a maguk emlékműveként emelnek - OP.) költségeit álló adófizetőket vajmi kevéssé vonják be a döntéshozatalba. Ebben az országban - az elnök párizsi példáját követve - minden magára valamit is adó vidéki polgármester építtetett magának egy üvegfalú - és jó eséllyel üvegpadlójú - művészeti galériát, vagy egy bálnacsontvázra emlékeztető tetőszerkezettel ellátott TGV-állomást, esetleg egy rózsaszín műanyag hullámlemezbe csomagolt konferencia-központot.

A józan építészetnek finom érzékkel kell megtalálnia a helyes mértékét a bizalomépítő erődemonstrációnak, és soha nem átcsapnia bizalmat romboló pazarlásba. Kitűnően érzékelteti ezt Sudjic az amerikai kisvárosi bankok dilemmájával, amelyek egyrészt impozáns külsővel szeretnék jelezni, hogy náluk biztonságban van az ügyfél pénze, másrészt viszont „nem vihetik túlzásba a márványt vagy a korinthoszi oszlopokat”, mert az már gyanúba keverhetné őket, hogy nem tisztességes úton teremtették elő rá a pénzt. Részletesen ismertet két igencsak látványos negatív példát is. Ezek egyike a londoni Millennium Dome. Amint elmondja, Tony Blair az ő megújulást ígérő Új Munkáspártja megdicsőülésének megtestesülését, az új politikai irányvonalat sugalló propagandaeszközt látott benne. Irdatlan mennyiségűközpénzt öltek bele - így jött létre - Sudjic szavával - a brit kulturális élet legnagyobb szabású üres gesztusa. Az építmény nem csupán szó szerint kiüresedett, hanem, amint olvashatjuk, az enyészet fenyegeti. A másik példa az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank hírhedtté vált székháza, a politikai alku révén az elnöki székébe került Jacques Attali mániás építési és átalakítási költekezései révén.

És „Mindenfajta politikai kultúra racionálisnak, pragmatikusnak tekinthető célokra használja az építészetet. Ha viszont a politikai számítás és a pszichopatológia közti határvonal elmosódik, akkor az építészet már nem pusztán a gyakorlati politika része, hanem fantazmagória, sőt áldozatait felfaló betegség.” Sudjic ez utóbbi megállapítását annyiban finomítanánk, hogy jóllehet az elkövetői a ráció és a mánia közötti vékony, vörös vonalat átlépő építészetet is racionálisnak, pragmatikusnak tüntetik fel, ám messze nem az. Ő maga is hoz fel erre példákat, nekünk pedig megvannak a magunkéi, köztük a legrosszabbként Ceauşescu falurombolásával.

A kötet építmények alapos és szakszerű elemzésével - sajnos képek nélkül -, építtetők és építészeik jellemzésével mutatja meg 13 tematikus fejezetben a legkiemelkedőbb példáit annak, hogyan valósult meg mindez a 20. században, Hitler, Mussolini, Sztálin építészetétől a Rockefellerekig és a valóban bámulatos Crystal Cathedralig.

Dani Rodrik: A globalizáció paradoxona - Corvina Kiadó, 2014

Dr Osman Péter ismertetése

ϴ „Szeretném remélni, hogy mire az olvasó a könyv végére ér, egyetért velem abban, hogy a nemzeti demokráciák jogosítványainak megerősítése valójában biztonságosabb és egészségesebb alapokat teremt a világgazdaság számára, mint a jelenlegi. És ebben rejlik a globalizáció igazi paradoxona.” ϴ „Világunk sokszínűsége azt sugallja, hogy a hiperglobalizáció nem egyeztethető össze a nemzeti keretek között működő demokráciával.” ϴ „A piacok akkor fejlődnek a legjobban, és akkor termelik a legnagyobb gazdagságot, ha egy erőteljes állami intézményrendszer támogatását élvezik. A piacok és az állam kiegészítik egymást, és nem helyettesítik, szemben azzal, ahogy bizonyos együgyű közgazdasági nézetek hívei gondolják.” ϴ „A közgazdaságtan egyik alapvető igazsága, amit senki nem tanított nekem az egyetemen: ha azt akarjuk, hogy a piacok növekedjenek, az államnak is növekednie kell.” ϴ „Az államra azért is szükség van, hogy gondoskodjon a piacok legitimitásának védelméről.” ϴ „Egy becsületes elméleti közgazdász, ha azt kérdezik tőle, hogy munkája eredménye hogyan hasznosítható a gyakorlati gazdaságpolitikában, válaszként üres tekintettel bámul a kérdezőre. "Az túlságosan sok mindentől függ" – mondja, ha ragaszkodik az igazsághoz.” ϴ „Minden hibája dacára a rendeleti úton biztosított kereskedelmi monopólium sikeres intézményi innováció volt, amely – a kor politikai és gazdasági tényezőivel összehangolva – számosat leküzdött a nemzetközi kereskedelemre jellemző tranzakciós költségek közül. Ösztönzést adott a magánvállalatoknak, hogy fektessenek be a tudásba, a biztonság megteremtésébe, a szerződések kikényszeríthetőségébe, és ezek révén elhárítsák a kereskedelem előtt tornyosuló akadályokat.” ϴ „Nem csupán az a dolgunk, hogy megértsük a szabad kereskedelem közgazdasági természetét, de meg kell értenünk azt is, hogy milyen következményekkel jár mindez az igazságos elosztásra és a társadalmi normákra nézve.” ϴ „A globalizációval szemben tapasztalható ellenállás azt tükrözi, hogy a bérből és fizetésből élők egyre inkább felismerik, hogy ami jó a globális gazdaságnak és a nagyvállalatoknak, nem feltétlenül jó nekik”. ϴ „Amikor a tőkét szabadjára engedik a világban, csak idő kérdése, hogy mikor jönnek létre – Charles Kindleberger gazdaságtörténész emlékezetes szavaival – "a mániák, a pánikok és az összeomlások."” ϴ „Talán megbocsátható, ha valaki úgy véli, hogy szemben azzal, amit előzetesen gondoltunk, a pénzügyi innovációtól elvárt előnyök nem nagyon jelentkeztek”. (Ben Bernanke) ϴ „Nem akarhatjuk egyszerre a hiperglobalizációt, a demokráciát és a nemzeti szuverenitást. A legtöbb, amit elérhetünk, a háromból kettő.” – idézetek a könyvből (Kiemelések tőlem – OP).

„Az új évszázadban, amelyben a gazdasági globalizáció erői sokkal erőteljesebbek, ismét ki kell találnunk a kapitalizmust. Smith feszes kapitalizmusa (kapitalizmus 1.0.) annak idején átadta a helyét Keynes vegyes gazdaságának (kapitalizmus 2.0.). Most nekünk kell elgondolkodnunk azon, hogy a vegyes gazdasági nemzeti modelltől hogyan juthatunk el annak globális megfelelőjéig.” – íme a mondandó kvintesszenciája. És nyilvánvalóan csak olyan modell biztosíthat társadalmi stabilitást, elfogadható jövőt az emberiségnek, amely az emberek messze túlnyomó hányadának kielégítően jó életminőséget biztosít.

Az 1997-es nagy pénzügyi válságról, valamint a másodrendű jelzáloghitelekre épített pénzpiaci manipulációkból kirobbant, máig is tartó hatású válságról szólva, a könyv mondandóját indító szcenáriónak is kitűnőek Rodrik megállapításai: „Ezek a válságok nem azért törtek ki, mert nem lehetett volna előre látni őket, hanem azért, mert senki nem látta őket előre. A közgazdászok (és azok, akik hallgatnak rájuk) túlságosan bízni kezdtek a saját történeteikben, amelyekkel az eseményeket magyarázták: a piacok hatékonyak, a pénzügyi innováció azokhoz telepíti a kockázatokat, akik a leginkább képesek azok kezelésére, az önszabályozás a legjobb módszer, az állami beavatkozás nem hatékony, sőt egyenesen káros. Ezek az emberek nem vettek tudomást arról, hogy voltak egészen más irányba mutató gondolatmenetek is. Az elbizakodottság vakfoltok kialakulásához vezet.” S hogy mennyire így volt, Rodrik ezt önkritikával is igazolva ekként folytatja: „Bár én egyike voltam azoknak, akik bírálták a pénzügyi globalizációt, mégsem voltam mentes ezektől. A közgazdászszakmával együtt én is túl könnyen elhittem, hogy a felügyeleti szabályozás és a jegybanki politikák a fejlett országokban elég magas korlátokat állítottak a pénzügyi pánikok és az összeomlás útjába, és hogy a feladat valójában abban áll, hogy hasonló rendszereket hozzunk létre a fejlődő országokban is. A részletkérdéseket illetően alighanem más nézeteket vallottam, de a nagy összefüggések tekintetében én is együtt meneteltem a többiekkel.” A sorsdöntő tényezőket kiemelő konklúzió pedig: „Mi akadályozhatta volna meg a pénzügyi válság kirobbanását? Vajon az okok a lelketlen jelzálog-hitelezők magatartásában keresendők? Vagy a költekező adósokat hibáztassuk? Netán a hitelminősítő intézetek hibás gyakorlatát? A túlságosan nagy tőkeáttétellel dolgozó pénzintézeteket? A globális szinten túlzott mértékű megtakarításokat? A Federal Reserve túl laza monetáris politikáját? A Fannie Mae és a Freddie Mac részére biztosított állami garanciákat? Azt, hogy az amerikai pénzügyminisztérium megmentette a Bear Stearnst és az American International Groupot (AIG), de nem segített a Lehman Brothersen? Mohóság? Erkölcsi kockázat? Túl kevés szabályozás? Túl sok szabályozás? E kérdések tekintetében mind a mai napig éles vita folyik, és még sokáig fog. Ám a dolgokat nagyobb összefüggésekbe helyezve ezek a kérdések csak a részleteket érintik. Ha a történet mélyére nézünk, a probléma az, hogy alapvető narratívánk elvesztette a hitelét és vonzerejét. Nem kevés idő fog eltelni, amíg egy döntéshozót ismét meg lehet győzni arról, hogy a pénzügyi innováció döntően a közjót szolgálja, netán a pénzügyi piacok az önszabályozás révén tarthatók leginkább kordában, vagy hogy a kormányok megengedhetik maguknak, hogy a sorsukra hagyják a pénzintézeteket, mondván, fizessenek csak a hibáikért. Új narratívára van szükségünk, amely a globalizáció újabb szakaszáról szól.” Kritikus kérdés persze, hogy ténylegesen mekkora szerepük van a világunk működésében az említett döntéshozóknak, s ha van, milyen prioritásokat követnek. Hiszen látjuk: a globalizációban a világgazdaság egyik fő hajtómotorja az eredményesség növelése azzal, hogy minden tevékenységet oda telepítenek, ahol azt a legjobb költséghatékonysággal végzik, vele szemben azonban, a munkahelyek ’áthelyezésével’ mind fenyegetőbben ott áll az erősödő tendencia, amelyet tökéletesen jellemez, hogy „Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél…”. Minden esetre, Rodrik e könyvében ezt a szükséges új narratívát igyekszik megalapozni.

A szcenárió további pillére: „A világpiacokon nem érvényesek a nemzetállamok intézményi keretei, és ezért, hacsak nem hoznak létre speciális megállapodásokat, e piacok nem is élvezik az ilyen intézményi keretek támogató hatását. Hasonlóképpen fontos az is, hogy a világpiacok működésük során voltaképpen átlépnek azokon az intézményi határokon, amelyek elválasztják egymástól az államokat és azok fennhatóságát. E két tény megértése – ti. hogy a globális piacok számára nem működnek mindenre kiterjedő intézményi keretek, viszont vannak a feszültségek, amelyeket e piacok a helyi intézmények között generálnak – elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy átlássuk a gazdasági globalizáció természetét. Segítenek, hogy végiggondoljuk a globalizáció támasztotta kihívásokat, és hogy megértsük a korlátait is. Ezekkel a könyvben újra és újra foglalkozni fogok.”

Különösen fontos a figyelmeztetés: „Nem arról van szó, hogy mindig gonosz erők húzódnak meg a piacok és a globalizáció hátterében; vannak jobb, és vannak rosszabb szabályok. Ám le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a piacok akkor működnek a legjobban, amikor magukra hagyják őket. A piacok működéséhez szükség van nem piaci intézményekre. Doug North Nobel-díjas közgazdász pontos meghatározásával élve ezek az intézmények határozzák meg a "játékszabályokat" a piacok számára. Létezésük viszont felveti azt a kérdést, hogy milyen szerkezetben működnek, és kinek az érdekeit szolgálják. Ha komolyan foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, és nem tekintjük a válaszokat adottnak, jobban megérthetjük, hogyan jönnek létre az ilyen piactámogató intézmények. Egyszersmind zavarba ejtő gondolataink támadnak a gazdasági globalizáció korlátait illetően.” A minden bizonnyal legfontosabb kulcskérdés itt, amely a meghatározó mozgatóerőkhöz vezet a „kinek az érdekeit szolgálják”. Természetesen ebben ne valamiféle összeesküvést lássunk, hanem azt, hogy a dolgok természetéből következően a gazdaságban, annak minden szintjén, az érdekek – pontosabban a különféle érdekek eredői – irányítják a folyamatokat és azok eredményeit. Végül is, a hajdani világban, amelynek jelentősebb erővel rendelkező szereplőit semmiféle szervezeti vagy hatalmi kapcsolatrendszer sem hangolta össze, az előző gazdasági rend sem úgy jött létre, hogy e szereplők, hathatós telekommunikáció még sajnálatosan nem lévén, összegyűltek- és szentül elhatározták volna, hogy létrehozzák a kapitalizmust.

Rodrik további alaptétele: „A piacok nem önmagukat hozzák létre, nem szabályozzák, nem stabilizálják saját magukat, és nem is teremtik meg önmaguk legitimitását. Minden jól működő piacgazdaság ötvözi az államot és a piacot, a laissez faire-t és a beavatkozást. Az ötvözetben szereplő komponensek aránya az adott ország preferenciáitól, nemzetközi helyzetétől és történelmi adottságaitól függ. Ám azt még egyetlen ország sem találta ki, hogyan lenne képes úgy fejlődni, hogy nem szán jelentős szerepet az állami szektornak. Az államok megkerülhetetlenül fontosak a nemzeti piacok működése szempontjából…” Valóban! Tudjuk, mikor még nem tiltották meg, a Szent Versenysemlegesség jegyében, az egyes országoknak, hogy az erőforrásaikkal segítsék a gazdaságukat és annak konjunktúra teremtő elemeit – vállalatait -, az állami szektort arra is használták, hogy válságok kivédésére, a konjunktúra élénkítésére jövedelmet adjanak át, pl. árak formájában, a magánszektor e tekintetben különösen fontos részeinek.

A fő mondandó egy további eleme, a globalizáció egyik legfőbb létrehozója, a szabad kereskedelem intézményesített rendszere fundamentalista tételeinek kritikájaként (a fejlődő országok felemelkedését illetően): „A kereskedelmi fundamentalisták (…) alapvetően félreértették azon nehézségek természetét, amelyekkel a fejlődő országok szembesülnek. A gazdasági növekedéshez és a fejlődéshez a képességek felhalmozódása szükséges, amihez idő kell. Ezek a képességek a technológiától és a képzettségtől a közintézményekig mindent magukban foglalnak. A globalizáció önmagában nem hozza létre ezeket a képességeket; pusztán azt teszi lehetővé, hogy az országok jobban kihasználják azt, amijük már megvan. Ezért van az, hogy a globalizáció sikeres szereplői – korunkban a kelet-ázsiai országok – először belföldön létrehozták a termelőkapacitásaikat, majd csak azután tették ki magukat a világpiaci verseny forgószelének. Hogy ez a fajta iparpolitika, bármilyen formában is valósul meg, ma már nem csupán elfogadható, de egyenesen szükséges is, bőséges bizonyítéka annak, hogy milyen messzire kerültünk az 1990-es évek kereskedelmi fundamentalizmusától.” A helyzet azonban mégsem ily biztató: „Ám korai még a győzelmet ünnepelni. A kereskedelmi fundamentalizmuson alapuló szabályok továbbra is részét képezik a WTO szabálykönyvének, ahogy más multilaterális szervezet politikájának is. És még mindig túlságosan sok technokrata és döntéshozó gondolkodását tartják fogságukban.”

Félő ugyanakkor, hogy szerzőnket olykor elragadja a hév, s olyat állapít meg, amit csak szeretne tapasztalni: „Kétségtelen, hogy a globalizációval kapcsolatos összeütközések immáron nem csupán az utcákon, de a pénzügyi sajtóban és a fő áramlathoz tartozó agytrösztök falai között is megjelentek. A globalizáció jelenlegi modelljét megalapozó intellektuális konszenzus szétesése már az előtt elkezdődött, hogy a világ a 2008-as pénzügyi összeomlás örvényébe zuhant. Mára a globalizáció zászlóvivőinek harcos önbizalma jószerével a múlté, helyét a fenntartások, a kételyek és a kérdőjelek vették át.” Erre azért feltehetően jobb nem fogadni nagyobb tétben. Lehet persze, hogy „a globalizáció zászlóvivőit” mint titkos métely emészti már az erősödő kétely, ám egészen bizonyos, hogy ezt – legalább is egyelőre – vitézül titkolják. S vajon téves feltevés-e, hogy ebbéli kitartásukban igencsak megerősítik őket azok a nem csekély erejű gazdasági szereplők, amelyek a globalizáció jelenlegi működési és hódítási módjának további fennmaradásában érdekeltek?

„A világ egyszer már megtapasztalta a globalizáció összeomlását. Az aranystandard kora – amely együtt járt a kereskedelem és a tőkemozgások szabadságával – egyik pillanatról a másikra véget ért 1914-ben, és csupán az első világháború után lehetett újjáéleszteni. Vajon valami ehhez hasonló globális gazdasági összeomlással kell számolnunk az elkövetkező években?” Bizony, amik eddig történtek, csupán ízelítőként szolgáltak abból, mit hozhat egy igazi, globális gazdasági összeomlás. Erősen valószínűsítik, hogy ha az bekövetkezne, intézményi védműveink nagyjából annyi oltalmat adnának, mint a parti védművek a cunami ellen. Márpedig: „A kérdés korántsem a képzelet szülötte. Bár a gazdasági globalizáció példa nélkül álló gazdagságot eredményezett a fejlett országokban, és nagyszerű lehetőséget teremtett a Kínában és más ázsiai országokban élő alacsony jövedelmű munkások százmilliói számára, ám a talapzat, amire épült, nagyon is ingatag. Ellentétben az országok belső piacaival, amelyeket a belföldi szabályozás és a politikai intézmények tartanak karban, a globális piacok beágyazottsága gyenge. Nincsenek globális trösztellenes hatóságok, globális végső hitelnyújtó, globális szabályozó, globális védőháló, és természetesen globális demokrácia sem. Más szavakkal, a globális piacok hiányossága a gyenge szabályozás, ezért tendenciaszerűen labilisak, nem elég hatékonyak, és a legitimitásuk is gyenge a választók körében. A kormányok nemzeti hatásköre és a piacok globális természete között feszülő ellentmondást a globalizáció Achilles-sarkának tekinthetjük.”

Ehhez tartozik. hogy nagyon úgy tűnik: „talajszinten”, azaz a társadalmak kevésbé gazdag rétegeiben egyre többen vannak, akik nem érzik a globalizáció jótékony hatásait. Ebben ugyan vastagon benne van, hogy a modern technológiák rohamos fejlődése tesz mind többeket szükségtelenné a munkaerő-piacon, ám az emberek túlnyomó része nem tesz ilyen finom elhatárolásokat. S ahogy a globalizáció mindinkább egységes térré teszi az országokat, növekszik a demokrácia újraértelmezésének szükségessége. Hogy működhetnek öntörvényű, jó esetben a maguk népének jogos érdekeit követő és érvényesítő demokráciák a globális térben? És vajon ebben az érdekek által szerteszét szabdalt, permanens csatatérré tett világban miként is lehetne globális demokrácia? Nagyon is idevágó üzenetet hordoz Rodrik megállapítása a globális kereskedelmi rendszer szabályozását illetően: „A fejlődő országok mindig is panaszkodtak, hogy a rendszer sérti az érdekeiket, hiszen a szabályokat a "nagyfiúk" írják.” Hasonló ellentmondásoknak, érdek- és normaütközéseknek végeláthatatlan sora zavarja az ideális globális együttélés elíziumi mezőinek boldog békéjét, a munkahelyek féltésétől akár odáig, hogy a gazdag országokban valóban jótékony hatású normák mennyiben követelhetőek meg a szegény országoktól, amelyek azok betartását egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Továbbá, a demokrácia egészséges működésének egyik alapvető feltétele, hogy a társadalomban az elvárások legyenek összhangban a lehetőségekkel. A globalizáció e tekintetben a szegényebb tájakon erősen eme összhang ellen hat: az árucikkek, és még inkább a nézetek beáramlásával, a jobb módra méretezett életvitel vonzó mintáinak megmutatásával felsrófolja az igényeket, méghozzá úgy, hogy az emberek természetes joguknak érzik azokat. Ha ez összetalálkozik a munkaerőpiac szűkülésével, valamint az így megnőtt igények kielégítésére elégtelen jövedelmekkel – márpedig ez mindinkább megtörténik! -, abból felettébb csúf gyúelegy keletkezhet.

A legújabb kor eredendő bűne: „Az 1945 utáni időszak első három évtizede a Bretton Woods-i kompromisszum jegyében telt el (…) A Bretton Woods-i rendszer olyan laza multilateralizmusra épült, amely lehetővé tette a kormányok számára, hogy a belföldi szociális és foglalkoztatási kérdésekre összpontosítsanak, de eközben elősegítette a globális kereskedelem újjáéledését és fellendülését. A rendszer nagyszerűsége abban állt, hogy számos cél között sikerült figyelemreméltóan jó egyensúlyt teremtenie. A kereskedelmet gátló legdurvább korlátozásokat lebontották, ám eközben a kormányok megőrizték cselekvési szabadságukat a gazdaságpolitika terén, illetve abban a tekintetben, hogy a jóléti állam számukra legmegfelelőbb verzióját alakítsák ki. A fejlődő országok számára viszont lehetővé vált, hogy viszonylag csekély külső korlát mellett hajthassák végre saját növekedési stratégiájukat. A nemzetközi tőkemozgások erős korlátozása fennmaradt. A Bretton Woods-i kompromisszum látványosan sikeresnek bizonyult: az ipari országok talpra álltak, és egyre gazdagodtak, míg a fejlődő országok többségének gazdasága korábban nem látott ütemben növekedett. A világgazdaság ebben az időszakban gyorsabban bővült, mint bármikor korábban a történelem során. (Majdhogynem paradicsomi állapotok – OP) (…) A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer végül is azért vált fenntarthatatlanná, mert a tőke nemzetközi szinten mobilissá vált, és mert az 1970-es évek olajárrobbanásai súlyosan érintették a fejlett országok gazdaságát. Így ennek a rendszernek a helyét az 1980-as és 1990-es években egy ambiciózusabb elgondolás vette át, amely gazdasági liberalizációt és erőteljesebb integrációt irányzott elő – ez kísérlet volt egy olyan rendszer létrehozására, amit leginkább hiperglobalizációnak nevezhetnénk. (…) Ám miközben a közgazdászok és a döntéshozók a háború utáni globalizációs modellt saját természetes határain túlra fejlesztették, figyelmen kívül hagyták, hogy mi is volt az eredeti modell sikerének a titka. Így aztán egyik csalódás a másik után érte őket. A pénzügyi globalizáció sokkal inkább instabilitást teremtett, mint több beruházást és gyorsabb növekedést; az országokon belül a globalizáció fokozta a jövedelmi egyenlőtlenségeket és a létbizonytalanságot. Voltak ennek a korszaknak elképesztő sikerei is – elsősorban Kínára és Indiára gondolok. Ám, amint a következőkben látni fogjuk, ezek az országok úgy döntöttek, hogy a globalizációs játékot nem az új, hanem a régi, a Bretton Woods-i szabályok szerint akarják játszani. Nem nyitották meg piacaikat feltétel nélkül a nemzetközi kereskedelem és a pénzügyi folyamatok előtt. Ehelyett vegyes stratégiákat dolgoztak ki, amelyekben a diverzifikáció érdekében az állami beavatkozás is jelentős szerephez jutott. Más országok viszont, amelyek elfogadták a hagyományos recepteket – például a latin-amerikai országok – , kiábrándító teljesítményt nyújtottak. Ily módon a globalizáció saját korábbi sikerének áldozata lett.” És a nagy, bíztató tanulság: „A Bretton Woods-i korszak sikere azt bizonyítja, hogy a dinamikusan gyarapodó világgazdasághoz egészséges nemzetgazdaságokra van szükség, és ha ez teljesül, akkor még a nemzeti szinten fennmaradó korlátozások sem jelentenek lényeges akadályt.”

Az eredendő bűn 2.0: „Az 1990 körül elindult pénzügyi globalizációval párhuzamosan a WTO megjelenése egy újfajta globalizáció hírnökévé vált, amely megfordította a Bretton Woods-i rezsim prioritásait. Ez nem más, mint a hiperglobalizáció. A belföldi gazdaságpolitika rendelődött alá a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi folyamatoknak, és nem fordítva. A gazdasági globalizáció, ami az áru- és tőkepiacok (de nem a munkaerőpiac) nemzetközi integrációja, önmagáért való cél lett, amely felülírja a belföldi kérdéseket. A politikai viták dinamikája egyre inkább ezt a változást tükrözte. Az 1980-as évektől kezdve, ha az ember valami mellett vagy valami ellen akart érvelni, biztosan sikerre számíthatott, ha érveit valami ilyesmivel ötvözte: "országunk nemzetközi versenyképessége érdekében...". A globalizáció olyan imperativusszá vált, ami minden országot arra ösztönzött, hogy ugyanazt a stratégiát kövesse, amelynek része az alacsony vállalati adózás, a feszes költségvetési politika, a dereguláció és a szakszervezetek hatalmának meggyengítése.”

Ismét előttünk a klasszikus kérdés: mi a teendő? Rodrik szerint „Annak érdekében, hogy a világgazdaságot biztosabb alapokra helyezzük, jobban meg kell értenünk annak az érzékeny egyensúlynak a természetét, ami a piacok és a kormányzás között áll fenn. Ebben a könyvben alternatív narratívát szeretnék ajánlani, ami két egyszerű elgondoláson alapul. Először is a piac és az állam kiegészítik, nem pedig helyettesítik egymást. Ha több és jobb piacot akarunk, több (és) jobb kormányzásra van szükség. A piacok nem ott működnek a legjobban, ahol az állam a leggyengébb, hanem ott, ahol erős. (Kiemelés tőlem – OP) Másodszor, a kapitalizmusnak nem egyetlen modellje van. A gazdasági gyarapodás és stabilitás az intézményrendszerek többféle kombinációjában képzelhető el olyan területeken, mint a munkaerőpiac, a pénzügyek, a vállalatirányítás és a társadalmi jólét. Az országok – és ehhez minden joguk megvan – szükségleteik és értékrendjük alapján nagy valószínűséggel eltérő döntéseket hoznak, hogy a különböző intézményi alternatívák közül melyiket választják. Bármennyire is banálisnak tűnik, ezek az elgondolások óriási hatást gyakorolnak a globalizációra és a demokráciára, valamint arra is, hogy milyen messzire mehetünk el az egyik tekintetében, figyelembe véve, hogy a másikkal is számolnunk kell. Ha egyszer megértjük, hogy a piacok hatékony működéséhez állami intézményekre és szabályozásra van szükség, és ha elfogadjuk, hogy a különböző országoknak eltérő nézeteik vannak ezeknek az intézményeknek és szabályoknak a konkrét formáit illetően, akkor kialakíthatjuk azt a narratívát, ami egészen új eredményre vezet. (Nagy kérdés, vajon a megértés képes-e felülírni a most uralkodó irányzatok fenntartásához kötődő érdekeket. – OP) Először is megérthetjük azt, amit én a világgazdaság politikai „trilemmájának” nevezek: nem lehet egyszerre akarni a demokráciát, a nemzeti szuverenitást és a gazdasági globalizációt. (Kiemelés tőlem – OP) Ha tovább akarjuk folytatni a globalizációt, (akkor) vagy a nemzeti szuverenitást, vagy a demokratikus politikai berendezkedést kell feladnunk. Ha ragaszkodunk a demokráciához, és ki akarjuk teljesíteni, (akkor) választanunk kell a nemzetállam és a szoros nemzetközi gazdasági integráció között. Ha a nemzetállamot és az önrendelkezést választjuk, akkor a demokrácia elmélyítése és a globalizáció további bővítése között kell választanunk. A gondjaink abból adódnak, hogy vonakodunk szembenézni ezekkel az elkerülhetetlen választásokkal. (…) Szeretném egyértelművé tenni az én választásomat: a demokrácia és a nemzeti önmeghatározás felülírja a hiperglobalizáció szempontjait. A demokráciáknak joguk van a saját társadalmi berendezkedésük védelméhez, és ha ez a jog ütközik a globális gazdaság érdekeivel, ez utóbbinak kell meghátrálnia. Talán lesz, aki azt gondolja, hogy ez az elv a globalizáció végét jelenti. Ez nem így van. Szeretném remélni, hogy mire az olvasó a könyv végére ér, egyetért velem abban, hogy a nemzeti demokráciák jogosítványainak megerősítése valójában biztonságosabb és egészségesebb alapokat teremt a világgazdaság számára, mint a jelenlegi. És ebben rejlik a globalizáció igazi paradoxona. A szikárabb nemzetközi szabályok, amelyek több teret biztosítanak a nemzeti kormányok számára, jobb globalizációt eredményeznek. Ezen szabályok segítségével képessé válunk arra, hogy kezeljük a globalizáció visszásságait úgy, hogy eközben megőrizzük a tőle várt fontos gazdasági előnyöket. Okos globalizációra, és nem maximális globalizációra van szükség.” (Kiemelés tőlem – OP)

Könyvéről pedig: „ez a könyv nem erkölcstani értekezés a jó és rossz fiúkról. Nem szeretem azokat a történeteket, amelyek szerint a közgazdászok lennének a felelősek a világ sok bajáért, de azt sem, amikor a piaci fundamentalisták a saját vállukat veregetik. Nem fogom a sárba taposni a közgazdasági ideákat, ahogy nem fogom zajosan ünnepelni sem őket. Inkább azt szeretném bemutatni, hogy a különböző időszakokban hogyan éltek és hogyan éltek vissza ezekkel, és hogyan használhatnánk fel ezeket az ideákat arra, hogy jobb globalizációt hozzunk léte – olyat, amelyik jobban összhangban van az országok eltérő értékrendjével és törekvéseivel, és ezért ellenállóbb is. A közgazdaságtanról mind a mai napig úgy vélekednek, hogy két rész csodaszer, egy rész kuruzslás. Remélem, ez a könyv segíteni fog az olvasónak abban, hogy különbséget tegyen e kettő között.” (S rátaláljon a valódi hasznos összetevőre, a gondolkodásra, amely segít megérteni a gazdasági erőket, összefüggéseket, mozgásokat – OP).

Erős kérdés persze, mennyire megbízható a szerző szakmai kompetenciája, nézeteinek szakmai alapja. A Princeton Egyetem elméleti és intellektuális kérdéseket vizsgáló kutatóközpontjának (Institute for Advanced Study, IAS) honlapján található bemutatása szerint Rodrik ott a társadalomtudomány professzora; előtte a Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government intézetének nemzetközi közgazdaságtan professzora volt. A honlap hosszan sorolja rangos tudományos kitüntetéseit (l. http://www.sss.ias.edu/faculty/rodrik ) Az IAS is kiemeli, hogy az 1997 elején megjelent Has Globalization Gone Too Far? (Nem ment-e túl messzire a globalizáció?) c. könyvét a Business Week-ben az évtized egyik legfontosabb gazdasági könyvének nevezték. Rodrik a bevezetőben elmondja, hogy a könyv a kiadó, a washingtoni Institute for International Economics (IIE, Nemzetközi Gazdaságkutató Intézet) egyik sikerkönyve lett, nem utolsósorban azért, mert az IIE a globalizáció egyik legismertebb szószólója.

Ez a könyve kétségkívül alapmű. Nem azért, mert a végső igazságot mondaná – óvakodjunk azoktól, akik ezt teszik -, hanem mert világos, alapos elemzésekkel és következtetésekkel segít érteni a problémákat, és a társadalmak számára optimális megoldást találni.

A legjobbak módján, mondandóját a gazdaságtörténet elemzésére és az ebből levont következtetésekre alapozza. A Kereskedelmi fundamentalizmus a trópusokon c. fejezetet pl. így indítja: „1960 márciusában James Meade, aki később a nemzetközi gazdasági együttműködés területén folytatott kutatásaiért Nobel-díjat kapott, egy kis közgazdászcsapat élén Mauritius brit gyarmatra utazott. A sziget készült a függetlenség kikiáltására, s a sziget brit kormányzója kérte fel, hogy tekintse át a gazdaság helyzetét, és tegyen javaslatokat a jövőbeni fejlesztési irányokra. Meade a közgazdászok praktikus, két lábbal a földön járó fajtájához tartozott, és az ajánlások, amelyeket később megfogalmazott, pontosan ezt a pragmatizmust tükrözték. Ám három évtizeddel azt követően, hogy Meade Mauritiuson járt, a közgazdaságtan fejlődéssel foglalkozó ága a felismerhetetlenségig megváltozott; addigra az uralkodó nézetek leginkább a versenypiacokról és a szabad kereskedelemről szóltak. Meade-nek és kortársainak legfőbb megállapításai – miszerint a reformokat a helyi sajátosságokhoz kell igazítani, továbbá proaktív gazdaságpolitikára van szükség, amely elősegíti a szerkezeti átalakításokat – eltűntek a könyvtárak mélyén. Csak mostanában veszik elő ezeket a régebbi felismeréseket, és építik vissza őket a fejlesztési stratégiákkal foglalkozó tudományokba. Ez a fejezet a józan ész elvesztésének és (részleges) újrafelfedezésének különös történetét tárgyalja.” S ha „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” magyarázatot keresünk világunk hányattatásaira, világos, bár nem épp szívderítő megállapítást találunk e fejezetben: „Mennyire jellemző és milyen szomorú, hogy a globalizációs játékszabályok nem megkönnyítették, hanem inkább meggátolták, hogy más országok követhessék a Mauritiushoz, Dél-Koreához, Tajvanhoz, Indiához és Kínához hasonló országok sikerét. A WTO szabályai, az IMF gyakorlata és a nyugati tanácsadók ajánlásai együttesen megnehezítették az országok dolgát, hogy ilyen, hazai gyártású, fokozatos megközelítésen alapuló gazdaságpolitikát dolgozhassanak ki és hajthassanak végre. Mindezt a globalizáció áldásainak elterjesztése jegyében.”

A világgazdaság politikai „trilemmája” c. fejezet „Meg lehet-e menteni egy gazdaságot úgy, hogy a globalizáció hajójának árbocához kötözzük?” címmel az egyik különösen látványos kísérletet, Argentína nagy menetelését tárgyalja. „1990-ben Argentína történelmének legnagyobb káoszát élte át. Az 1970-es évek óta szinte állandósult a válság, az ország a hiperinfláció és a súlyos adósság terhe alatt görnyedezett.” Rodrik részletesen elemzi, hogy Domingo Cavallo, aki a Harvardon szerzett PhD-fokozatot közgazdaságtanból és 1991 februárjában megkapta a pénzügyminiszteri tárcát, hogyan próbálta rendbe tenni az ország gazdaságát. Ám 2002-re „A kísérlet a hiperglobalizációval kolosszális kudarcba fulladt. Mi lehetett a baj? A rövid válasz szerint a belföldi politika a hiperglobalizáció útjába állt. Az erőteljes integráció miatt szükségessé váló belgazdasági intézkedések kiváltották az érintett társadalmi csoportok ellenállását, és a csata végül is a politika javára dőlt el.” Az elemzés itt a kritikus jelentőségű üzenetet hordozó „A politika és a hiperglobalizáció között az összeütközés elkerülhetetlen” alcímmel folytatódik. Ennek során Rodrik leszögezi: „az argentin eseményeknek van egy mélyebb, politikai tanulságuk is, ami lényeges, ha meg akarjuk érteni a globalizáció természetét. Ez az ország beleszaladt a világgazdaság egyik legalapvetőbb dilemmájába: a nemzeti szintű demokrácia és a szoros integráció nem összeegyeztethetők. A demokratikus belpolitika erőteljesen determinálja a pénzügyi piacokat, és ez nem teszi lehetővé, hogy egy ország szoros integráció formájában kapcsolódjon a világpiachoz. Nagy-Britannia 1931-ben tanulta ezt meg, amikor arra kényszerült, hogy feladja az aranystandardot. Keynes ezt az igazságot a Bretton Woods-i rezsim talapzatává tette, Argentína viszont figyelmen kívül hagyta.” S így folytatja: „Ha a globalizáció összeütközésbe kerül a belpolitikával, a bölcs döntés az, ha tétjeinket az utóbbira tesszük.” Ezt előzőleg azzal a megállapításával alapozza meg, hogy „Argentína sorsát a külföldi befektetők szemében nem az pecsételte meg, amit Cavallo és De la Rúa csinált, hanem az, ahogyan az argentin lakosság reagált. A befektetők és a hitelezők egyre kevésbé hitték el, hogy az argentin törvényhozás, a tartományok és a köznapi emberek elfogadják azokat a megszorításokat, amelyek a fejlett ipari országokban már régen hitelüket vesztették.” Az elemzőben itt ugyanakkor felhorgad némi gyanú, hogy Rodrik a jövőre nézve nem számol eléggé az emberek gondolkodását és értékrendjét mind gyökeresebben átformáló, csúcstechnológiás, nyílt és rejtett kommunikáció gyorsan növekvő erejével.

Egy részlet A világgazdaság politikai „trilemmája” c. fejezetből, amelyet valószínűleg sokan találhatnak felettébb aktuálisnak: „A dolog lényegét tekintve nincs semmilyen ellentmondás egy szabályokon alapuló globális rezsim és a nemzeti keretek között megvalósuló demokrácia között. Ez utóbbi ugyanis a gyakorlatban soha nem hibátlan. Robert Keohane, Stephen Macedo és Andrew Moravcsik, a Princeton Egyetem politológiaprofesszorai szerint a jól átgondolt és megszerkesztett külső szabályok valójában ösztönözhetik a demokratikus folyamatok minőségét és legitimitását. A demokráciának ugyanis – mondják a szerzők – nem kizárólagosan az a célja, hogy maximalizálja a lakosság részvételét. Még ha a külső szabályok korlátot is jelentenek a résztvevők számára nemzeti szinten, de másfelől kompenzálhatnak is az olyan demokratikus értékek növelésével, mint a társadalmi vita minőségének javítása, a széthúzás csökkentése vagy a kisebbségek jogainak biztosítása. A demokratikus folyamatok minősége olyan biztonsági rendszerek beépítése révén is javítható, amelyek meggátolják, hogy egyes érdekcsoportok befolyásuk alá hajtsák az államot, vagy garantálják, hogy a társadalmi vitákban megjelenjenek a megfelelő gazdasági és tudományos tények és bizonyítékok.” Talán nem túl eretnek, s nem is alaptalan felvetés ehhez, hogy a kívülről „segített” demokrácia roppant csúszós pálya, s könnyen oda vihet, hogy a „segítettek” kevésbé áldásosnak érzik azt, mint a „segítőik”.

S már csak egy további részletet emelünk ki, A kapitalizmus 3.0. verziójának megtervezése c. fejezetből. „Ebben a fejezetben hét olyan alapelvet sorolok fel, amelyeket a józan ész is diktál. Ezek együttesen adhatnák azt a bázist, amely megfelelőképpen támogatná a világgazdaság működését az elkövetkező években.” – írja Rodrik. Egyikük: „Az országok nem kényszeríthetik saját intézményeiket más országokra.” Ebben olvasható: „Világos választóvonalat kell húzni a közé, amikor egy ország korlátozza a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi folyamatokat a saját értékei és normái védelmében, szemben azzal, amikor az illető ország saját értékeit és szabályait más országokra erőlteti. A globalizációs szabályok nem kényszeríthetik az amerikaiakat vagy az európaiakat, hogy olyan árukat fogyasszanak, amelyek előállítási módja ezen országok polgárai számára nem elfogadható. De azt sem követelhetik, hogy más országok adjanak szabad utat olyan pénzügyi tranzakciók számára, amelyek aláássák ezeknek az országoknak a belföldi szabályait. És az sem megengedhető, hogy az Egyesült Államok vagy Európa kereskedelmi szankciókkal sújtson más országokat, vagy mindenféle eszközzel nyomást gyakoroljon rájuk, hogy azok megváltoztassák saját munkajogi, környezetvédelmi vagy pénzügyi szabályaikat. Az országoknak joguk van arra, hogy különbözőek legyenek; senki nem kényszerítheti őket konvergenciára.” Valóban, és huncut, aki másként mondja! Ám meglehetős nyugtalanítóan következik kissé tovább egy újabb alapelv: „A nemzetközi gazdasági rezsimben a nem demokratikus országok nem számíthatnak ugyanolyan előjogokra, mint a demokráciák.” Óhatatlanul is ágaskodik a kérdés: ki ítélheti meg és milyen kritériumok alapján, hogy mely ország bélyegezhető nem demokratikusnak? Kik osztogathatják az előjogokat, és minek alapján? Hol van erre objektív mérce? Kinek a globalizációja, amibe ez is belefér? Ez az alapelv olyan, mintha a szerző megijedt volna kivont kardjának árnyékától.

Mindezzel, nyomatékkal ismételjük, e könyv feltétlenül végiggondolandó alapmű.