Pallas Athéné Könyvkiadó, 2018
Dr Osman Péter ismertetése
„Kollektív intelligencia: a nagy kihívás” (a könyvből)
Nagyon komoly, elgondolkodtató könyv. Ha végigtekintünk az emberiség eddigi történelmén, azt látjuk, hogy kollektív intelligenciának nyoma sincs eddig cselekedetein. Szerencsére, az ember, bár rettenetesen sok kárt okozott mind magának, mind a környezetének, eddig minden tudásával és eszközével együtt is elég gyenge volt ahhoz, hogy nem tudott akkora kárt tenni, amelyet ne tudott volna túlélni. Úgy tűnik azonban, hogy ebben fordulóponthoz érkezett – „korbáccsal vert a hadnagyunk, így nőttünk fel s most itt vagyunk” (Faludy György: Német zsoldosdal) –, amelyen túl immár a fennmaradása a tét.
„Geoff Mulgan Big Mind című könyvét a Princeton University Press jelentette meg 2017 novemberében és témájának rendkívüli aktualitása miatt azonnal sikerkönyvvé vált. Észszerűen élni és egyben emócióink szerint cselekedni mindannyiunk kihívása. Értékeink mentén közösen cselekedni ugyanakkor korunk egyik legnagyobb lehetősége. Geoff Mulgan az információs technológia korában arra hívja fel figyelmünket, hogy a tudásmegosztás hozzáférésen és megosztáson alapuló kultúrája nem csupán egyéni, de közösségi szinten is képessé tehet bennünket érzelmeink és értelmünk összehangolására. A szerző azonban ennél is tovább megy, Nagy-Britannia vezető think-tankjének alapítója arra vállalkozott, hogy multidiszciplináris megközelítéssel tárja fel, hogyan járulhat hozzá az intelligenciakutatás emberi kapcsolataink, a társadalmi rendszereink és az üzleti világ szervezeti modelljeinek hatékonyabb működéséhez. A kollektív intelligencia a gyakorlatban számos helyen tetten érhető, társadalmi szerződéseink szintjén azonban ritkán valósul meg tudatos módon. Függetlenül attól, hogy vállalkozásunk, háztartásunk vagy a nemzetállamok szintjén értelmezzük üzeneteit, Geoff Mulgan a jövő gondolkodó életközösségeinek kölcsönösen pozitív kapcsolati térképét fogalmazza meg számunkra formabontó szavakba öntve, hálózati szemléletben, ugyanakkor mindezt közérthető formában.” – a Kiadó ajánlójából. (Kiemelések mindenütt tőlem – OP)
Mulganról a NESTA honlapjáról (https://www.nesta.org.uk/team/geoff-mulgan/): „Geoff Mulgan 2011 óta a Nesta vezetője. Nesta az Egyesült Királyság innovációs alapítványa, és tevékenységek széles körét működteti a befektetések, a gyakorlati innováció és a kutatás terén. Vezetése alatt a Nesta a közszférából kilépve független alapítvánnyá vált, (elődszervezetét 1998-ban parlamenti határozattal alapították, eredeti tőkéjét, 250 millió fontot a UK National Lottery adta.) nagyban kiszélesítette a tevékenységét új egységek, központok és alapok létrehozásával, és kiegészítette a belföldi működését országok tucatjaiban végzett munkával szerte a világban.
1997-2004 között Geoff különböző szerepeket töltött be a brit kormányzatban, egyebek közt a Kormányzat Stratégiai Egysége igazgatója volt és »head of policy« a Miniszterelnök Hivatalában. Társelnöke a World Economic Forum munkacsoportjának, amely az innováció és az entrepreneurship szerepét vizsgálja a negyedik ipari forradalomban. Sok kormány tanácsadójaként dolgozott szerte a világban, jelenleg elnöke Szöul polgármestere nemzetközi tanácsadó bizottságának, s tagja az Egyesült Arab Emirátusok miniszterelnöki hivatala tanácsadó bizottságának, továbbá a skót kormányzat, valamint a Finn Innovációs Ügynökség, a SITRA tanácsadó bizottságának. Számos szervezet létrehozását segítette.” Ilyen, onnan idézve, egyebek közt a pártközi nézőponttal dolgozó brit agytröszt, a DEMOS, amely az oktatástól és a szakképzéstől az egészségügyig és a lakásteremtésig a területek széles körén szakosodott szociálpolitikára, a tapasztalatokra támaszkodó megoldások kifejlesztésére; szintúgy a Social Innovation Exchange, a világ elsőszámú szociális innovációra összpontosító hálózata.
Jöjjön a néhány karakteres mondat. (Innentől minden idézet a könyvből – OP)
„A digitális technológiák bizonyos esetekben elbutíthatják az embert.” (Jó Ég, ez bizony igaz! – OP)
„A 21. században felnövő gyermekek számára természetes adottság, hogy érzékelők és közösségi hálózatok veszik körül őket. Egymást részlegesen átfedő közösségek – különféle ’kaptárak’, csapatok és klubok – csoporttudatában való részesedésük egyfajta torz anakronizmussá teszi azt az elképzelést, miszerint az intelligencia elsősorban az emberi koponyán belül létezik.” (Közösségek persze korábban is voltak, amelyekből az emberek merítettek: család, környezet, egyéb kapcsolatrendszerek, azonban az akkoriban tőlük jövő benyomások és információk valóban meg sem közelítették azt az állandó és igencsak agresszíven ránk nyomuló áradatot, amely a mai, hiperösszekapcsolt világban éri az embereket. – OP)
„Újra és újra megmutatkozik, hogy a nagy adathalmazok nagy elme nélkül (és néha nagy szív nélkül) felerősítik a hibás megállapítások és intézkedések lehetőségét.” (Merthogy megkerülhetetlen tény, hogy az adat csak nyersanyag – tudás, és gyakran a puszta tudáson túllépő intelligencia is kell a helyes megértéséhez és a helytálló következtetések kialakításához. S minél több van belőle, annál könnyebb eltévedni benne, félreérteni. – OP)
„Sok demokratikus intézmény – parlament, kongresszus és párt – még az általuk szolgálni kívánt társadalomnál is ostobábbnak tűnik.” (Talán csak annak, aki félreérti – vagy túl naivan feltételezi -, hogy mit is akarnak valójában. – OP)
„Különös paradoxon, hogy egyre intelligensebb gépek működését láthatjuk ostobán viselkedő rendszerekben.” (Nem biztos, hogy ez csak a gépekre igaz! – OP)
„Az emberi és a gépi intelligenciát nem egymás alternatíváinak kell tekinteni, mert a legjobb megoldások elérésének tendenciája inkább az összekapcsolásuk irányába mutat.” (A mondat második fele nyilvánvalóan ’the understatement of the year’ – egyértelműen az egymást kölcsönösen támogató emberi és gépi intelligencia a leghatékonyabb kombináció. Más kérdés, hogy ebben megmarad-e az ember elsőbbsége – vagy, némi, nem feltétlenül megalapozatlan borúlátással, meddig marad az meg. – OP)
A szerző témabeli tapasztalatai és kutatásai, korábbi tanulmányai: „Ez a könyv valójában már több évtizede formálódik bennem, tapasztalatok és kutatások nyomán. A tapasztalatokat különféle vállalkozások, illetve kormányzati és nem-kormányzati szervezetek gyakorlati munkájával kapcsolatban gyűjtöttem, miközben segíteni próbáltam nekik a felmerülő problémák megoldásában, a technológiai eszközök alkalmazásában és tevékenységük hatékonyabbá tételében. Ezzel párhuzamosan végzett kutatómunkám főként arra irányult, hogy a gondolkodási folyamatok miként mennek végbe nagy léptékben, és írásaim nagy része is ezzel a kérdéskörrel foglalkozott. A Communication and Control: Networks and the New Economies of Communication (Blackwell, 1990) című könyvem a digitális technológia révén megvalósuló újfajta hálózatok természetét, valamint az irányítás általuk megnyitott lehetőségeit tárgyalja. Bemutatja, hogyan képesek a hálózatok sok mindent elősegíteni vagy akár hátráltatni is. (Ez utóbbi egyszersmind cáfolatául szolgál annak a reménykedésnek, hogy a hálózatok automatikusan a még teljesebb demokrácia, egyenlőség és szabadság korszaka előtt nyitják meg az utat). A Connexity: How to Live in a Connected World (Harvard Business Press, 1997) valamelyest filozofikusabb esszé az »összekapcsolt világ« moralitásáról, illetve a hálózati környezetben szükségképpen kialakuló embertípusokról és azok jellemző vonásairól. A Good and Bad Power: The Ideals and Betrayals of Government (Penguin, 2005) és a The Art of Public Strategy: Mobilizing Power and Knowledge for the Common Good (Oxford University Press, 2009) arról szól, hogy az állam kiváltságos hatalma hogyan használható fel a legjobban a közjó érdekében, beleértve az állampolgárok szellemi kapacitásának mozgósítását és kamatoztatását. A The Locust and the Bee: Predators and Creators in Capitalism’s Future (Princeton University Press, 2013) új programot jelöl ki a gazdaságtudományok számára, s a társadalmak kollektív intelligenciájának és kreatív potenciáljának növelését javasolja a kizsákmányoló tendenciák egyidejű megfékezése mellett. (Egy értelmes világban – amelyben bölcsen működő kollektív intelligencia érvényesül – ez lehetne a megoldás a nyugdíjrendszerek és a szociális háló ma nagyon is megoldhatatlannak mutatkozó problémájára. – OP) Az itt következő fejezetek mindezekre támaszkodva épülnek fel, reményeim szerint meggyőző elméletté és egyszersmind hasznos útmutatóvá szőve össze a gondolati szálakat. Az alábbiakban kifejtett elgondolások merítenek korábbi munkáimból, de nagy hatást gyakorolt rájuk számtalan beszélgetés, olvasmány és vita is.”
Korunk diagnózisa mogyoróhéjban: „Talán a legnagyobb probléma az, hogy a leginkább versenyképes ágazatok, a fegyveres erők, a pénzügyek és kisebb mértékben a marketing vagy a választási politika intézményei mondhatják magukénak a nagyléptékű hírszerzés (valójában nagyléptékű intelligencia, a fogalom itteni jelentése szerint, amint az másutt is megjelenik – a fordítás itt megbotlott az »intelligence« többféle jelentésében – OP) eszközeinek beszerzése és fejlesztése terén tett befektetések nagy részét, s ezeknek a befolyása alakította magát a technológiát. Ha legfőbb célunk a védelem vagy viszonylagos előnyök keresése a pénzügyi piacokon, rendkívül fontos a legkisebb változások észlelése is. (Mert azok jelzik, hol tehet szert előnyre az ellenfél, vagy hol nyílik új lehetőség ill. veszély a piacokon. – OP) A technológiák tehát sokkal fejlettebbé váltak a változások meglátása, érzékelése, feltérképezése és egymással való összevetése terén, mint a megértést szolgáló területeken. Más szóval, a digitális technológiák mindmáig olyan irányban fejlődtek, hogy jók legyenek a válaszadásban, de rosszak a kérdésfeltevésben, beváljanak a lineáris logikában, de a párhuzamos logikában kudarcot valljanak, és erősségük legyen a nagyméretű adatállományok feldolgozása, de gyengének bizonyuljanak a nemnyilvánvaló mintázatok felismerésében. A kevésbé versenyképes, de a társadalom számára potenciálisan sokkal nagyobb hasznot hajtó ágazatok, mint például az egészségügy és a mentál-higiénia, a környezetvédelem és a közösségi szolgálatok jellemzően lemaradtak, és sokkal kevésbé befolyásolták a technológiai változások irányát. Mindennek eredménye az agyi kapacitás előnytelen eloszlása, amit Jeff Hammerbacher, a Facebook egykori adatszolgáltatási vezetője sajnálkozva így foglalt össze: »Generációm legnagyobb koponyáinak most azon kell dolgozniuk, miként vehetnék rá az embereket, hogy rákattintsanak a hirdetésekre.«”
A kiindulás - egyes szervezetek miért jobbak a többinél, másutt az okosak gyülekezete miért ostoba? „Könyvtárnyi irodalom szól az egyéni intelligenciáról, vizsgálva az eredetét és megnyilvánulásait, és hogy egynemű entitásnak vagy több dolog ötvözetének kell-e tekintenünk. Jómagam sok éven át inkább egy kevésbé kutatott terület iránt érdeklődtem. Miközben kormányzatoknál és jótékonysági szervezeteknél, különböző vállalatoknál és mozgalmaknál dolgoztam, mindig is lenyűgözött az a kérdés, hogy egyes szervezetek vajon miért tűnnek annyival ügyesebbnek és okosabbnak, mint a többi; miért tudnak jobban navigálni a körülöttük örvénylő bizonytalan áramlatokban. Még ennél is lenyűgözőbbek azok a szervezetek, amelyek tömve vannak okos emberekkel és drága technológiával, mégis ostobán és önpusztító módon működnek. Körülnéztem, olyan elméleteket és tanulmányokat keresve, amelyek válaszul szolgálhatnak a jelenségre, de kevés ilyet találtam. Így hát megfigyeléseket végeztem, mérlegeltem, és következtetéseket vontam le. A kutatásban segítségemre voltak a telekommunikáció tudományterületén folytatott doktori tanulmányaim, melyek során a digitális világról szereztem ismereteket. A digitális technológiák bizonyos esetekben elbutíthatják az embert. Megvan viszont az az előnyük, hogy láthatóvá teszik a gondolkodás folyamatát. Valakinek be kell programoznia, hogy a szoftver hogyan dolgozza fel az információt, hogyan gyűjtsenek adatokat az érzékelők, vagy hogyan tárolják az adatokat a memóriák. Mindannyian digitális korban élünk, és akiknek digitálisan kell gondolkodniuk a munkájukban, azok elkerülhetetlenül érzékenyebbek arra, hogyan szerveződik az intelligencia, míg egy másik korszakban mindezt természetesnek, varázslatosnak és titokzatosnak tekintettük.” („Egy másik”, azaz a korábbi korszakban minden bizonnyal nagyjából csak egy szűk réteg, a hivatásos és az amatőr teológusok, filozófusok, kutatók érdeklődtek az intelligencia mibenléte és szerveződése iránt – a többieket ennél sokkal gyakorlatiasabb problémák kötötték le, s ezért intellektuális éhséget sem éreztek ilyen elvont kérdések iránt, különösen, hogy kaptak kész válaszokat, főként a vallásoktól, s az azok helyébe lépő irányzatoktól. A mai társadalmi-gazdasági viszonyok szabadítottak fel erre szélesebb körben szellemi energiát és érdeklődést. – OP)
A kollektív intelligencia Mulgan felfogásában: „Azt a területet, amelyhez eljutottam, néha kollektív intelligenciaként emlegetik. Ez szűkebb értelemben azzal foglalkozik, hogy embercsoportok hogyan tudnak online együtt dolgozni, tágabb értelemben pedig arról szól, hogyan jöhetnek létre nagyobb léptékben különböző fajta intelligenciák. Extrém értelemben pedig lefedi az egész emberi civilizációt és kultúrát, amit fajunk kollektív intelligenciája alkotott és alkot meg folyamatosan, és amit hiányosan, könyveken és iskolákon, előadásokon és bemutatókon keresztül adtunk és adunk tovább.”
„Az én érdeklődésem nem ennyire ambiciózus. Engem inkább az egyén és a civilizáció egésze között húzódó tér érdekel, amely az egyedi organizmus és az egész bioszféra közötti biológiai térnek felel meg. Ahogyan logikus a különböző ökológiai rendszerek – a folyók, a sivatagok és az erdők – tanulmányozása, ugyanúgy értelmes feladat azoknak az intelligens rendszereknek a tanulmányozása is, amelyek ezen a közbülső szinten az egyes szervezetekben, szektorokban vagy szakterületeken működnek.
Közvetlen érdeklődésem az említett tematikán belül még ennél is szűkebb körre irányul: hogyan oldanak meg komplex problémákat a társadalmak, kormányok vagy kormányzati rendszerek? Más szóval, hogyan találnak kollektív megoldásra a kollektív problémák?
A feladat: Az egyes idegsejtek csak akkor válnak hasznossá, amikor több milliárd további idegsejthez kapcsolódnak. Hasonlóképpen az emberek és a gépek összekapcsolódása is jelentős ugrást tesz lehetővé a kollektív intelligencia tekintetében. Amikor ez az ugrás megtörténik, az egész csupán a részek összegénél sokkal többé is válhat. A mi feladatunk, hogy megértsük, miként tudjuk ezt az ugrást jól kivitelezni; hogyan kerülhetjük el az adatok tengerében való fuldoklást, hogyan ne süketüljünk meg a túlságosan sok irreleváns információ lármájában; vagy hogyan használjuk fel a technológiát könnyedén kiszámítható utak követése helyett inkább elménk erősítésére.”
Erről szól a könyv: „A könyv leíró részek és elméleti megfontolások egyfajta ötvözetét kínálja az olvasónak, azzal a céllal, hogy útmutatóul szolgáljon a tervezéshez és a cselekvéshez egyaránt. Központi tézise szerint minden egyén, szervezet vagy csoport sikeresebben tud fejlődni egy nagyobb elmével való kapcsolaton keresztül, más emberek és intelligens gépek szellemi erejét kihasználva. Ma közel hárommilliárd ember és közel ötmilliárd gép kapcsolódik össze az interneten. Optimális kihasználásukhoz azonban nagy figyelmet kell fordítani a módszerekre, a csapdák elkerülésére és a szűkös források hatékony felhasználására. Hasonlóan az agyunkban működő idegsejtek kapcsolataihoz, a gondolkodás sikere is elsősorban a struktúrától és a szerveződéstől függ, nem csupán a kapcsolódások és jelzések számától.
Mindez talán még nyilvánvalóbb lesz a közeljövőben. [A 21. században az emberek életében] a nagy kockázatot az jelenti számukra, hogy a kollektív intelligencia esetleg nem lesz képes lépést tartani a mesterséges intelligenciával. Ennek következtében talán olyan jövő vár rájuk, amelyben a gyakran alkalmatlan rendszerek között rendkívül „okossá” vált mesterséges intelligencia hozza meg a legfontosabb döntéseket. Ennek a sorsnak az elkerülése érdekében tiszta gondolkodásra van szükségünk. Például a tömegeket a múltban természetüknél fogva veszélyesnek, könnyen félrevezethetőnek és kegyetlennek hitték. Mostanában az ellenkező irányba billent át a mérleg: a tömegek bölcsességre hajlanak. Az igazság árnyaltabb. Megszámlálhatatlan példa mutatja, miként lehet profitálni minél több ember mozgósításából, hogy részt vegyenek különféle megfigyelésekben, elemzésekben és problémák megoldásában. Ám a tömeg – online és offline egyaránt – ostoba és részrehajló is lehet, sőt akár túlzottan magabiztos ’visszhangszobává’ is válhat. A szerteágazó és egymással ütköző érdekek bármely csoporton belül mindenféle kollektív intelligenciát az együttműködés eszközévé tehetnek, de teret adhatnak a versengésnek, félrevezetésnek és manipulációnak is.” (Felettébb fontos és súlyos figyelmeztetés. A „mozgósítás” lényegében elkerülhetetlenül irányít is, sok és sokféle lehetőséget teremtve a manipulációra. Apró példa: ha a »tömegek bölcsességére« akarunk támaszkodni, megkérdezve ehhez az embereket, tudni kell, hogy szívesebben adnak igenlő, mint tagadó/elutasító válaszokat – pusztán a kérdések megfogalmazásával már irányítani lehet az azok nyomán megmutatkozó véleményt. Számolni kell azzal is, hogy napjainkra szinte minden, a társadalom számára fontos kérdés, probléma szakpolitikai kérdéssé vált, s így a megbízható megválaszolásukhoz, a helytálló véleménynyilvánításhoz mind több specializált szaktudás kell. Kiemelkedő példa erre egy ország hosszútávú energiapolitikájának kialakítása, aminél elengedhetetlen számításba venni egyebek közt annak összes, a környezetre gyakorolt hatását, az erőforrások felosztását a különféle feladatok között – pl. az agrárgazdaság az ellátásokhoz élelmiszert termeljen, vagy bioüzemanyagot –, s nem utolsó sorban annak kiszámíthatatlanságát, hogyan alakulnak az erőforrások piacai a jövőben. Hasonlóképp, ha – itt ne kutassuk, miért – az atomerőműveket lecseréljük megújuló erőforrásokat használókra, a nap- és szélerőművekhez, természetükből adódóan hatalmas villamosenergia-tároló kapacitás kell. Ha ehhez még a gépjárműveket is lecseréljük elektromos meghajtásra, kik tudják megbízhatóan prognosztizálni, mi mindent hoz magával az akkumulátor-gyártás mindehhez szükséges felfuttatása, annak nyersanyagellátása, a nyersanyag kitermelés környezetterhelése, az elhasznált akkumulátorok újrafelhasználása, s a primer nyersanyagellátás kimerülése? Mit tudhat erről a tömegek bölcsessége túl azon, amit különféle módokon és okokkal beléjük táplálnak? Sőt, mit tudhat erről egy olyan, akár mesterséges intelligenciával is támogatott kollektív intelligencia, amely nem képes a tudását minden lényeges tényező alakulására és hatására kiterjeszteni? – OP)
Az intézmények előtt álló kihívás: „Az intézmények szempontjából sem elhanyagolható kihívás a tudatos kollektív intelligencia egyre növekvő jelentősége, ami másfajta látásmódot követel a határok és a szerepek tisztázása érdekében. Minden szervezetnek körültekintőbben kell eljárnia, amikor megfigyeléseket végez, elemez, emlékezik vagy alkot. Gyakorlati tapasztalatokból meg kell tanulniuk a hibák kijavítását, adott esetben új kategóriák létrehozását, ha a régiek nem működnek, és alkalmasint teljesen új gondolkodási módok kialakítását is. Meg kell találniuk a maguk helyét a csend és a zaj között: az egyik oldalon a régi hierarchiák csendje, amelyben senki sem mert kétségeket felvetni vagy másokat bármire is figyelmeztetni, illetve a végtelen sok hanggal elárasztott hálózati világ lármás kakofóniája között. A két szélsőség közötti tér csak akkor válik sokatmondóvá, ha a szervezetek megtanulják a megfelelő szintű felbontással szelektálni és rendszerezni a dolgokat: eléggé leegyszerűsítve, de nem primitíven; világosan, de nem túlságosan nyersen; a lényegre koncentrálva, de nem rövidlátó módon. Ilyen gondolkodásmódra meghatározó fontosságú intézményeink közül is csak nagyon kevés képes.” (Az utolsó mondat nélkül nyilvánvaló igazságok sorolásának mondanánk az előtte lévőket – ezek szerint mégsem felesleges ezek kiemelése. Felmerül viszont a kérdés, vajon miért viselkednek így ezek az intézmények. Az itt következőkben Mulgan választ ad, ami viszont újabb kérdésre ad majd okot. – OP)
Legnagyobb mértékben az üzleti vállalkozások érdekeltek az intelligensebb működésben, és ezek általában készek is jelentős befektetésekre mindenféle szoftverek és hardverek beszerzésével. Egész szektorok követnek el azonban újra és újra nagy hibákat, félreértelmezik a környezetüket, s a dolgozóik és fogyasztóik által számukra felkínált tudásnak csupán töredékét használják fel közös céljaik érdekében. Sokan elképesztően okosak tudnak lenni szűk határokon belül, de ha az egész képet nézzük, ez már egyáltalán nem jellemző.
A demokratikus intézmények, amelyek révén együtt hozhatjuk meg legfontosabb döntéseinket, még ennél is kevésbé hajlamosak megtanulni tanulni. A legtöbben közülük még mindig olyan formákhoz és struktúrákhoz ragaszkodnak, amelyek egy-két évszázaddal ezelőtt még célszerűek voltak, de mára igencsak elavultak.” (A magyarázatot e keserves tényekre talán arrafelé kell keresgélni, hogy az intézmény – akárcsak a cég – valójában egy döntés- és cselekvőképtelen szervezeti alakulat, amelyben és amely nevében egyének és azok különféle formális és informális kombinációi hoznak döntéseket, és cselekszenek. Ezekben viszonylag kevés kivétellel azt az alapelvet követik, hogy a túlélés mindenek előtt – a személy, a testület, az intézmény túlélése, ebben a prioritás sorrendben. – OP)
Erről szól a könyv: „Hogyan tudnak tehát az emberek együtt, csoportokban gondolkodni? Hogyan tudnának sikeresebben tevékenykedni? Hogyan lehetnének segítségünkre a környezetünket elárasztó technológiai fejlesztések – a megfigyelésre, számításokra, dolgok egymásnak való megfeleltetésére és események előrejelzésére egyaránt alkalmas technológiák – a gondolkodásban és legsürgetőbb problémáink együttes megoldásában?
Ebben a könyvben leírom azokat a most kialakulóban levő elméleti elgondolásokat és már meglevő gyakorlati példákat, amelyek rávilágítanak, miként foghatjuk fel más és más módokon a világot, és hogyan igazíthatjuk ehhez tevékenységeinket. Számos tudományág eredményeire támaszkodva ismertetek különböző elgondolásokat, amelyekből megérthetjük, hogyan gondolkodnak a csoportok, valamint új elméleteket, amelyek segíthetnek kideríteni, hogy néhányan miért boldogulnak, míg mások csak botladoznak; továbbá bemutatom, hogyan is gondolkodhat sikeresebben egy erős társadalmi mozgalom vagy kormányzat a legújabb technológiai eszközök és a rendelkezésre álló szürkeállomány legjavának kombinálásával.
Felvázolom, hogy a kollektív intelligencia kutatása idővel miként válhat elfogadott tudományággá, betekintést nyújtva abba is, hogyan működnek a gazdaságok és hogyan lehet megreformálni a demokráciát, s megpróbálom szemléltetni a felvillanyozó és a lehangoló találkozók és tárgyalások közötti különbséget.”
Az új szakterület forrásai és remélt szakmai támaszai: „Ennek az új szakterületnek nyitottnak és empirikusnak kell lennie. Ahogyan az emberi gondolkodás megismerésére szolgáló kognitív tudományok is olyan forrásokra támaszkodhattak, mint a nyelvtudomány, az idegtudomány, a pszichológia és az antropológia, úgy a gondolkodási folyamatokat nagy léptékben kutató új tudománynak is hasonló alapokra kell támaszkodnia. Forrásai közé sorolható a társadalompszichológia és az informatika, a közgazdaságtan és a szociológia.”
Az új szakterület kapcsolódása a gyakorlathoz: „Mindezeknek a tudományterületeknek a meglátásai gyakorlati kísérletek alapjául is szolgálhatnak. Amikor pedig az új tudomány kialakul (és ideális esetben a hozzá közel álló tudományágak nem támadják a határaik feszegetéséért, hanem inkább segítik [jogos aggodalom, különösen, hogy az új szakterület új követelményeket ébreszthet a szomszédosak iránt, sőt netán több-kevesebb alapot is teremthet azok korábbi eredményeinek kisebb-nagyobb átértékelésére – OP]), szorosan a gyakorlathoz kell kapcsolódnia sokféle tevékenység támogatásával, iránymutatással és ezzel egyidejűleg az adott kérdésekben jártas közösségektől való tanulással, valamint olyan eszközök létrehozásával, amelyek elősegítik a rendszerek sikeresebb gondolkodását és tevékenységét.”
Szinergikus többlethatásokat teremtő új szervezetek: „A sok elemet egyesítő közösségek és szervezetek képességei csakugyan létfontosságúvá válnak, ha a világ valóban meg akar birkózni az olyan súlyos kihívásokkal, mint az egészségügyi gondok, a klímaváltozás és a migráció. Ezeknek a szervezeteknek a feladata a tudás zenekari feldolgozása, újszerű ’hangszerelése’ lesz, a maiaknál jóval szisztematikusabb módszerekkel, beleértve a metaadatok, különféle verifikációs és identifikációs eszközök használatát, és a gondos odafigyelést a tudás gyakorlati alkalmazásaira. Az efféle szerveződések inkább sokszorozó, mintsem összegző jellegűek: igazi értékük az elemek összekapcsolódásában rejlik. Az ilyenek azonban sajnos még ritkák és gyakran törékenyek.”
Csábító tévképzet és a valódi feladat: „A helyes válaszok megtalálásához el kell utasítanunk a vonzó, konvencionális ’bölcsességeket’. Az egyik ilyen elképzelés szerint egy erősebb hálózatban összefonódó világ a természetes önszerveződés folyamatain keresztül automatikusan intelligensebb lesz. Ez a felfogás – annak ellenére, hogy fontos igazságokat is rejt magában – mélyen félrevezetőnek bizonyult. Mint ahogyan nyilvánvalóan energiaigényes szerverfarmok szolgálnak az állítólag ingyenes internet működésének alapjául, ugyanúgy a kollektív intelligencia is a szűkös erőforrásoktól függ. (És nehezen tör utat magának az akadályokat uraló ellentétes érdekekkel szemben. – OP) A kollektív intelligencia érvényesülése lehet spontán megvilágító erejű, újdonság-értékű és jótékony hatású, még gyakrabban azonban tudatosan kell elősegíteni és hangszerelni, speciális intézmények, társadalmi szerepek és általánosan elfogadott normák támogatásával. Sok szakterületen nem akad senki, aki mindezt a saját feladatának érzi, s ennek következtében a világ jóval kevésbé intelligensen működik, mint amennyire valójában tudna.”
A nagy tét: „A tét már nem is lehetne magasabb. A kollektív intelligencia fejlesztése sok szempontból a legnagyobb kihívás, ami az emberiség előtt áll, mert ha nem leszünk képesek hatékonyabban együtt gondolkodni és cselekedni, kevés esélyünk lesz az olyan súlyos problémák megoldására, mint amilyenekkel a klímaváltozás, az egészségügyi ellátás nehézségei, a gazdasági egyenlőtlenség vagy a háborúk szembesítenek bennünket.”
Ha talán egynémely probléma nem is olyan, amilyennek beállítják, az előző állítás mindenképp igaz. Ámde a tisztánlátáshoz itt felettébb helyénvaló /lenne/ a szigorú önvizsgálat. A kollektív intelligenciára támaszkodó közös cselekvéshez nélkülözhetetlenek az egybevágó akaratok, és – legalább is eddig – nincsenek meggyőző jelei annak, hogy ezek felül tudnák írni az érdekellentéteket. Különösen fontos tényező ebben, hogy a nyugati berendezkedés a piaci versenyt és a nyereségközpontú gazdálkodást tette meg működése alapjának, ezt terjeszti a befolyási területein is, ez pedig eleve szembeállítja egymással a globális gazdaság és társadalom szereplőit. Még ha az innovációk valóban növelik is az emberiség rendelkezésére álló erőforrásokat, azok végesek, az ember és mindenkori gazdasága pedig olyan zárt rendszert alkot, amely a mindenkori egészen belül zéró összegű játszmává teszi a gazdasági tevékenységek összességét – ez önmagában is megteremti az említett érdekütközéseket.
Erős kérdés tehát, hogy az emberiség fenntartható fejlődésének – netán a puszta fennmaradásának biztosítása megvalósítható-e alapvető paradigmaváltás nélkül. A mai nyugati civilizáció az egyén jogainak és szabadságának kiteljesedését tette a társadalmi működés szabályozásának alapértékévé. A hatékony együttgondolkodáshoz és -cselekvéshez viszont elengedhetetlen, hogy az emberiség, a globális társadalom fenntartható fejlődésének biztosítása elsőbbséget kapjon az egyéni érdekekkel szemben. Ideális természetesen a kettő összehangolása lenne, ez azonban az egyéni érdekek természetes divergenciája, gyakran ellentéte miatt aligha megvalósítható.
Természetes követelmény lenne – ha a valóság ismerete nem józanítana ki belőle –, hogy a gazdasági tevékenységek a globális társadalom fenntartható fejlődését szolgálják. A mai, részérdekek által vezérelt piacgazdasági berendezkedésben ez spontán módon nem jön létre. A gazdaság nagyon is olyan rendszer, amelyet csak külső energiabevitellel lehet a rendezettség állapota felé vinni – olyan rendezettség felé, mint pl a környezettel, az erőforrásokkal való gazdálkodás minden szereplőre érvényes globális szintű optimalizálása. A kérdéses szereplők önmaguktól nem rendelik ez alá, nem adják fel egyéni érdekeiket, nem mondanak le a vállalkozás és a piac nekik alapértékként biztosított szabadságáról. Akkor hogyan?
Ehhez alighanem azt is tudomásul kell venni, hogy a termelőerők és a globális gazdaság fejlődésével a jó öreg Láthatatlan Kéz paralízist kapott, s bevonult a hatalmukat vesztett istenek panteonjába, tehát rá sem számíthatunk (s eleve sem ezt a feladatot osztották rá). Ám akkor hogyan?
Optimista kiáltvány? „Ma már elkerülhetetlennek tűnik, hogy életünk egyre szorosabban összekapcsolódjon különféle intelligens gépek működtetésével, amelyek alakítanak, próbára tesznek, helyettesítenek és kiegészítenek bennünket, gyakran mindezt egyszerre. A kérdés ezen a ponton nem az, hogy mindez egyáltalán megtörténik-e, hanem hogy miként alakíthatjuk úgy az ilyen eszközeinket, hogy azok minket is jól alakíthassanak, továbbfejlesztve bennünket a szó mindenféle értelmében. Talán nem kerülhetjük el a virtuális valóság világába transzponált pornográfiát, az ultraokos rakétákat és kémeket, de ezek mellett létrehozhatjuk a kollektív intelligenciának egy jobb verzióját is: egy olyan világot, amelyben a gépekkel együttműködve bölcsebbé, körültekintőbbé és egyszersmind életrevalóbbá is válhatunk.”
A tartalomról nagy vonalakban: „A könyv négy fő részből áll.”
„Az első rész feltérképezi a tárgyalt problémakört és kifejti a kollektív intelligencia mibenlétét. Bemutatja a kollektív intelligencia gyakorlati megjelenési formáit, vázolja a vele kapcsolatos gondolkodás fő vonalait és ismertet néhányat a legérdekesebb kortárs példák közül is.”
„A kollektív intelligencia gyorsan fejlődő alkalmazásainak bemutatását követően a második részben azokkal az eszközökkel, fogalmakkal és elméletekkel foglalkozom, amelyekre szükségünk van a nagyléptékű intelligenciák működésének megértéséhez. Bemutatom a működésüket támogató elemeket – a megfigyeléstől és a memóriától egészen a vélemények kialakításáig –, valamint azt is, hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze az adatok értelmezése és döntések meghozatala céljából. Kulcsfontosságú lépésként tárgyalom azokat a hurkokat, amelyek mentén a tanulási folyamataink végbemennek, kitérve arra is, hogy akadályba ütközésünk esetén új kategóriákat és új gondolkodási irányokat hozhatunk létre. Megvizsgálom azokat a csapdákat, amelyekbe szándékos ellehetetlenítési törekvések, illetve konfliktusok következtében, vagy önbecsapásból eredően beleeshetünk, és kifejtem, hogyan lehet felvenni a küzdelmet a kollektív intelligencia megannyi ellenfelével. Bemutatom továbbá, hogy a több nem mindig jelenti a jobbat: több adat több résztvevő által végzett feldolgozásának elvileg intelligensebb döntésekhez kellene vezetnie, erre azonban egyáltalán semmi garancia nincs. Azután leírom, hogyan jöhet létre egy kollektívában az úgynevezett ’mi’ érzés, az összetartozás vállalása, kollektíva alatt egy csoportot, egy szervezetet vagy akár egy egész nemzetet értve, s egyúttal rámutatok ennek a korlátaira is. A második rész végére az olvasó megismerkedhet különféle módszerek egész fegyvertárával, melynek birtokában bármilyen szervezetet, várost vagy szakterületet megfigyelhet és megállapíthatja, hogy azok mennyire gondolkodnak helyesen vagy jól, illetve hogyan gondolkodhatnának és tevékenykedhetnének hatékonyabban.”
A harmadik részben „a koncepciók és elméletek felsorolása után a kollektív intelligencia kérdése felé fordulhatunk, az ismerős területeket vizsgáljuk meg, hogy megmutassuk, hogyan érthetjük meg őket, és érkezhetünk meg jobb gondolkodási módokhoz ezáltal. [Ez a rész] a kollektív intelligencia spontán megjelenési formáit vizsgálja a mindennapi életben, a társadalom „természetes közegében”, és az elméletből az egyes területekre vonatkozóan levonható következtetéseket tárgyalja, a következő sorrendben: találkozók szervezése, üzlet és gazdaság, demokrácia, az egyetem, társadalmi változások, új digitális közösségek. Minden esetben bemutatom, hogy a kollektív intelligenciáról való gondolkodás új távlatokat és megoldásokat tár fel.”
A negyedik részben „összekapcsolom az egyes témákat, és a kollektív intelligencia politikai aspektusaival foglalkozom, bemutatva, miként nézhet ki a nagyobb kollektív bölcsesség felé való közelítés a gyakorlatban.”
Már csak néhány részlet, további ízelítőként.
Jó helyen keressük-e az okokat? „Ma elmondhatjuk, hogy az okos eszközök és a feldolgozott adatállományok előnyei már mindenütt megjelennek, kivéve (...) számos területet a legfontosabbak közül. A 2000-es évek végén bekövetkezett gazdasági válság különösen meggyőző példát nyújtott erre. A pénzintézetek, amelyek hatalmas összegeket fordítottak az információtechnológiára, nem értették, hogy mi történik velük, vagy megértették ugyan az adatokat, de nem értették, mi áll az adatok mögött, s így a gazdasági katasztrófa szélére sodorták a világot.” „Irakban háborút indítottak egy súlyos hírszerzési hiba következtében, amit az elképzelhető legfejlettebb hírszerzési technikára minden más országnál több pénzt fordító Egyesült Államok és az Egyesült Királyság kormányszervei követtek el. Sok más példa is bizonyítja, hogy az okos eszközök nem vezetnek automatikusan intelligensebb eljárásokhoz.” (Fontos a mélyére nézni, vajon így lenne-e? A pénzintézetek valóban nem értették-e, az iraki háborúnál „hírszerzési hiba” történt? Vajon nem az idézte-e elő a történteket, hogy a pénzintézeteket, a bankokat a hátterük rendszerszintű működése, és annak az érdekeikre gyakorolt hatása késztette így cselekedni, s valami hasonló mozgatta az iraki beavatkozást? – OP)
„Az egészségügy talán a legszembetűnőbb példa az okos elemek és a gyakran ostoba végeredmények paradox kombinációjára.” [Mulgan összegzi a technikai fejlődést, ugyanakkor sorolja az anomáliákat is, és:] Röviden, a világ hatalmas erőfeszítéseket tett az egészségügyi ellátás fejlesztéséért és óriási mennyiségű tudást halmozott fel erre vonatkozóan, ám ennek ellenére még messze áll a rendelkezésre álló tudásnak a legjobb eredményekhez vezető felhasználásától.” (Feltehetően ez is hasonló problémahalmaz: a piaci alapú egészség-iparban olyan részérdekek a meghatározók, amelyek kizárják - de legalább is erősen csökkentik -, felülírják a kollektív intelligencia érvényesülését. – OP)
Lehangoló diagnózis: „Hasonló a helyzet a politikától az üzlet világán keresztül egészen a magánéletig: példátlan mértékű hozzáférés releváns adatokhoz, információkhoz és véleményekhez, de kevés egyértelmű előrelépés az információk jobb döntések meghozatala érdekében történő hasznosításában. (...) Rendkívüli intelligenciával rendelkezünk speciális, meghatározott feladatok elvégzéséhez. Az egymással kölcsönösen összefüggő bonyolult problémák kezelésében mégis alig mutatkozik haladás.”
Területek, ahol sokat segíthetne:
A további fejezetekben azzal foglalkozom, miben nyilvánulhatna meg a valódi kollektív intelligencia a legfontosabb területek némelyikén. Hogyan lehetne a demokráciát másképpen szervezni annak érdekében, hogy a polgárok szükségleteiből, gondolataiból és szaktudásából a legtöbbet tudjuk kihozni? Világszerte különböző kísérletek utalnak rá, hogy mi lehet a válasz, ám ezek a hagyományos politikán nevelkedett szakembereket összezavarják. („Összezavarják”? Nem valószínűtlen, hogy ebben vastagon benne lehet az is, hogy a „másképpen szervezés” hatalmas érdekeket sértene a „hagyományos politikán nevelkedett” társadalmi berendezkedésben, s a kérdéses szakemberek gondolkodását, véleményalkotását ez is befolyásolja. – OP) Hogyan válhatnak az egyetemek sikeresebbé mindenféle tudás létrehozásában, gyakorlati célokra történő ’hangszerelésében’ és megosztásában? A hagyományos hároméves képzési modellekben, a kari hierarchiában, az előadótermekben és a szaktárgyi jegyzetekben megtalálhatók ugyan különböző újszerű megközelítések csírái, de a rendkívüli tunyaság vagy tehetetlenség jelei is. (Ma elsőrendű fontosságú témává vált, s mind jobban terebélyesedő kutatás és szakirodalom tárgya a felsőoktatás hatékonyságának növelése, a társadalom és az alapjául szolgáló gazdaság számára gyümölcsöző szimbiózis létrehozása egyrészt a felsőoktatás, a nyugati értelemben vett »akadémiai szféra«, másrészt a legszélesebb értelemben vett ipar között. Más kérdés, hogy ez sokban a felsőoktatás minőségének próbakövévé is válhat, amit érthető okokból nem fogad osztatlan lelkesedés. – OP)
Ismételten fel kell tennünk a kérdést: hogyan tudna egy városi önkormányzat vagy egy nemzeti kormány sikeresebben gondolkodni olyan égető problémák megoldásáról, mint a forgalmi dugók, a lakáshiány vagy a bűnözés, elbutításuk helyett inkább felerősítve az emberek képességeit?
Felvázolhatunk ésszerű, elfogadható és kivitelezhető lehetőségeket, amelyeknek a kiaknázása nagymértékben tökéletesíthetné ezeket az intézményeket. A jelenlegi valóság azonban minden esetben messze áll attól, ami lehetséges volna, és azok az eszközök, amelyek az intelligenciát erősíthetnék, néha éppen az ellenkező hatást érik el. Marcel Proust írja: »Kilenctized része azoknak a betegségeknek, amelyektől az intelligens emberek szenvednek, az értelmükből ered«. Ez igaz lehet a kollektív intelligenciára is.”
Kritikus jelentőségű kérdés: vajon működhet-e jól a kollektív intelligencia homogén közös értékrend nélkül? „A gépi intelligencia egyes fejlesztési programjai olyan visszataszító szándékok megvalósítását célozzák, mint a hatékonyabb gyilkolás, a pornográfia és kábítószerek terjesztése, vagy a szerencsejátékok és a pénzügyi mohóság támogatása.” (Mi rossz, és mi a jó: ezek is sokban önkényes kategóriák, amelyek érvényesítése hasznos fejlődési utakat zárhat el. Jó példa a pornó. Bizonyos extrém fajtái kétségkívül üldözendők, de amúgy kultúrafüggő, elítélendő-e, vagy elfogadott műfajnak minősül. Egyes nézetek szerint a 'fogyasztása' alkalmas lehet olyan feszültségek oldására, amelyek bűnözésre késztethetnének. S vajon mi marad a piaci versenyre alapozott gazdaságból, ha egy jóságos dzsinn megszüntet minden „pénzügyi mohóságot”? – OP)
Mulgan részletesen sorolja a kollektív intelligencia fejlődésének legújabb eredményeit. Ebből döbbenetes kép bontakozik ki: az internet útján elérhető szép új világ mind több olyan intelligens eszközt, rendszert kínál, amelyek nagyban kiegészíthetik tudásunkat és képességeinket, ám a legtöbbünk nem is tud róluk. Egyéni és abból létrejöhető kollektív intelligenciánk fejlesztésének használatra kész lehetőségei kallódnak tudatlanságunk homályában.
Mesterséges intelligencia szavazati joggal! „Egy Hong Kong-i kockázatitőke-befektetési társaság 2014-ben csatlakoztatott a vezetőségéhez egy VITAL elnevezésű befektetési algoritmust, és az igazgatótanács öt emberi tagja mellett szavazati jogot biztosított számára.” (A dolog súlyát növeli, hogy az ilyen cégek vezetői a legtöbbször vérprofik. – OP)
Ember-gép-állat hibrid: „A hibridek talán legérdekesebb példái azok, amelyeket emberek, gépek és állatok összekapcsolásával alkotnak meg. Peruban GoPro kamerákkal és GPS készülékekkel felszerelt keselyűket használtak fel illegális szemétlerakók felderítésére. A projekt támogatására szervezett állampolgári figyelemfelhívó kampánynak és az alkalmazott nyílt technológiának köszönhetően a nyilvánosság is nyomon követhette a keselyűket.” (A keselyű itt olyan ’autonóm vezérlésű biodrón’, amely képes kiszagolni a szemétlerakót. A nyilvánosság bevonása bizonyára növelheti a program visszatartó erejét, s ezzel is kiegészítve a program a kollektív intelligencia jó megvalósításává fejleszthető. – OP)
Új remények és félelmek: „Röviden meg szeretném említeni mindenfajta kollektív intelligencia egy különös jellemzőjét. Az optimisták szeretnék azt hinni, hogy a kollektív intelligencia egyszerűen gyarapítja képességeinket a világ uralására és problémák megoldására. Ehelyett azonban újra és újra azt tapasztaljuk, hogy már az emlegetése is ellentmondásos érzelmeket vált ki bennünk. Egyrészt kiterjeszti közös elképzeléseinket arra vonatkozóan, hogy mi lehetséges. Új utópiák és elképzelhető társadalmak merülnek fel, amelyek a világ formálhatóságának friss érzetét inspirálják. Ugyanakkor a kibővített kollektív intelligencia még inkább óvatosságra int a törékenységgel, labilitással és a kockázatokkal szemben. Más szóval, egyidejűleg reményeket és aggodalmakat is ébreszt.
Mindez az elmúlt fél évszázadban tapasztalható volt az egészségügyben is, ahol annak jobb megértése, hogy miként javíthatunk az egészségünkön, mit tehetünk a betegségek megelőzéséért és hogyan lehetünk fittebbek, egyúttal nagyobb aggodalmakkal is együtt járt, főként az ok nélkül aggódó ’képzelt betegek’ körében. Hasonlóképpen egyre inkább képessé válunk a környezetünk alakítására és megfelelő kezelésére, de egyre nagyobb figyelmet szentelünk a rendszer törékenységének is. Röviden szólva, egy olyan fejlődés, ami az emberiséget a kollektív intelligencia egyre magasabb szintjére emeli, nem lesz megnyugtató és minden félelmet vagy szorongást eloszlató folyamat, vagy út. Ehelyett olyan új tudatossági szintekre emel minket, amelyek kiterjesztik a látóhatárt, de egyidejűleg növelik a bizonytalanságot is, nemcsak a minket felülmúló gépekkel kapcsolatos aggodalmainkat illetően, hanem például az azzal kapcsolatos félelmeink tekintetében is, hogy mi fog történni akkor, ha a gépek meghibásodnak, a hálózat összeomlik vagy áramkimaradás következik be, mi pedig már nem rendelkezünk többé az ilyen jellegű problémák áthidalásához szükséges emberi készségekkel.” (És nemcsak „a minket felülmúló gépek” miatt helyénvaló az aggodalom. Tőlük leginkább akkor kell tartani, ha az ember túlságosan is a saját képére formálja őket, átplántálva beléjük agresszivitásra indító ösztöneit és hajlamait. Itt már sorsdöntő szerepe lehet a kollektív intelligenciának azzal, képes-e elejét venni annak, hogy az ember ezt megtegye. Az ’okos gépek’, vagy akár az itt is tárgyalt szinergikus többlethatásokat teremtő új szervezetek, a kollektív intelligencia létrejöttét és működését segítő újfajta szerveződések önmaguk nem lesznek képesek ezt biztosítani – hacsak nem kapnak hatalmat az emberek közösségi döntéseinek irányítására, akár még felülírására is, ami már a mai gondolkodásunkkal fekete utópiának felelne meg. Az emberek érdekének megfelelően kialakítva, beszabályozva, így alkalmazva csak annyit tehetnek, hogy segítik a közösségeket jó döntéseket hozni, és mielőbb felderíteni a visszaéléseket – amelyeket azután a közösségeknek kell leállítaniuk.
Ha pedig a mesterséges intelligencia létrejöttét és kiteljesedését úgy fogjuk fel, mint az evolúció következő szintjét, úgy izgalmas kérdés, vajon kialakul-e emberi ráhatás nélkül is bennük az agresszivitás, ahogy eddig az minden arra technikailag képes fajban megtörtént. Elgondolkodtatóan hasonlít ez arra, ahogyan egyes gondolkodók a Földön kívüli élet kutatásának 'üzengető' részéhez fűznek aggodalmakat: kapukat keresünk, próbálunk nyitogatni, s nem tudjuk, mi jöhet be azokon.
