Norman Doidge: Hogyan gyógyul az agy? - Figyelemre méltó felfedezések és gyógyulások a neuroplaszticitás világából

 Park Kiadó, 2016

Dr Osman Péter ismertetése

„A FELFEDEZÉSEKRŐL

Amiként a szem elé emelt kéz eltakarhatja a legmagasabb hegyet is, úgy akadályozhatnak meg bennünket a mindennapok megszokásai is abban, hogy észrevegyük a világot kitöltő mérhetetlen ragyogást és a rejtett csodákat. – Hászid közmondás a 18. századból”

A GYÓGYULÁSOKRÓL

Az élet rövid, a mesterség hosszú, a kellő pillanat hamar elrepül, a tapasztalat félrevezető, az ítélet nehéz. Az orvos a maga dolgát köteles megtenni, de arra is képessé kell tennie betegét, segítőit és a körülményeket, hogy azok is tegyék a maguk dolgát. – Hippokratész, az orvostudomány atyja, Kr. e. 460–375” a könyv mottói

„A következőkben olyan emberek történeteit olvashatják, akik átalakították a saját agyukat, visszanyerték énjük elvesztett részeit, vagy olyan képességeket fedeztek fel magukban, amelyek létezését addig nem is sejtették. De igazából nem is az alkalmazott módszerek csodálatosak, hanem az, ahogyan az agy évmilliók során kifinomult neuroplasztikus képességeket fejlesztett ki, és ahogyan az elme képessé vált irányítani önnön helyreállító folyamatait.” (Minden idézet a könyvből, kiemelések tőlem – OP).)

A nagyközönség számára is jól érthető, ugyanakkor kifogástalanul igényes szakmai irodalomban Doidge minden bizonnyal a remény prófétája az agyi eredetű betegségek gyógyításában. Ide tartozik, hogy belülről ismeri a szakterületet: végzettsége orvos, specializációja pszichiáter és pszichoanalitikus, mindezekkel a terület kutatója (l. honlapja: http://www.normandoidge.com/?page_id=1046

Első könyve egy olyan szakmai áttörés ígéretes kezdetéről szólt, amely addig lehetetlennek gondolt távlatokat nyithat az agyi eredetű betegségek jelentős részének gyógyításában, de legalább is tüneteik erős enyhítésében. Ez volt A változó agy, amely bemutatta az új kutatások és tapasztalatok tükrében a neuroplaszticitás jelenségét és gyakorlati felhasználásának távlatait. (Park Könyvkiadó, 2011 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2011/3. sz.) A Park ajánlója kiemeli, hogy A változó agy a The New York Times bestsellere lett, és azt az agykutatás előmozdítására és eredményeinek népszerűsítésére létrehozott, 1950 óta működő jótékonysági magánalapítvány, a Dana Brain Foundation (http://www.dana.org/About/Mission/ ) 30 ezer cím közül a legjobb, aggyal foglalkozó ismeretterjesztő műnek választotta.

A The Guardian 2015 februárban terjedelmes recenziót közölt ez utóbbi művéről, s abban már azt írja, hogy A változó agy milliót meghaladó példányszámban kelt el. Ez nem is igazán meglepő egy olyan könyv esetében, amely nem kevesebbet mond, mint hogy amit az agy gyógyulásáról eddig a tudomány lehetetlennek hirdetett, az a legújabb ismeretek szerint nagyon is lehetséges, sőt már megvannak az első, vitathatatlanul pozitív eredmények a gyógykezelés gyakorlatában is.

Bevezető összegzés Doidge mindezt így vezeti fel a mostani könyvében, amely a mindezekre vonatkozó kutatásainak újabb eredményeit összegzi:

„Ez a könyv arról a felfedezésről szól, hogy az emberi agynak megvan a maga sajátos módja a gyógyulásra, s hogyha ezt megértjük, számos, korábban gyógyíthatatlannak vagy visszafordíthatatlannak vélt állapoton lehet javítani – olykor egészen látványosan is –, sőt bizonyos esetekben azok akár gyógyíthatóvá is válhatnak. Elmagyarázom, hogyan következik ez a gyógyulási folyamat az agy rendkívül specializált tulajdonságaiból, amelyekről hajdan azt tartották, annyira bonyolultak, hogy elvesztésükért nagy árat kell fizetni, vagyis más szervekkel ellentétben az agy se nem képes kijavítani saját szerkezetét, se nem képes helyreállítani elveszített funkcióit. Ez a könyv azonban azt mutatja be, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz: az agy bonyolultsága ugyanis módot kínál önmaga kijavítására és működésének általános fejlesztésére.

A könyv ott kezdődik, ahol első könyvem, A változó agy véget ért. Az a kötet az agy és az elme kapcsolatának tanulmányozásában a modern tudomány kezdetei óta elért legfontosabb áttörést ismertette: a felfedezést, hogy az agy neuroplasztikus. A neuroplaszticitás az agy azon tulajdonsága, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos eseményekre és szellemi tapasztalatokra válaszul megváltoztassa önmaga szerkezetét és működését. Az a kötet bemutatott jó néhányat azok közül a tudósok, orvosok és betegek közül, akik e felfedezést kihasználva az elsők között értek el elképesztő agyi átalakulásokat. Az efféle átalakulások egészen addig teljesen valószerűtlenek voltak, mivel már vagy négyszáz éve uralkodik az a nézet, hogy az agy képtelen a változásra. A tudósok egyfajta nagyszerű gépezetnek tartották az agyat, amelynek minden alkatrésze egy bizonyos mentális feladatot lát el, az agy egyetlen adott pontján. Ha az a pont – például szélütés, sérülés vagy betegség következtében – megsérül, akkor már nem is lehet helyrehozni, hiszen a gépek sem képesek kijavítani önmagukat vagy új részeket növeszteni. A tudósok abban is biztosak voltak, hogy az agy változtathatatlan, vagyis aki bármiféle szellemi korláttal vagy tanulási zavarral születik, az végérvényesen úgy is marad. A géphasonlat kiteljesedésével aztán egyre inkább számítógépként írták le az agyat, a szerkezetét pedig ’hardverként’, s úgy tartották, hogy az öregedés során a hardverben végbemenő egyetlen változás a használat okozta leépülés. A gépezet a használat során elkopik, és működésképtelenné válik. Ezért aztán felesleges időpazarlásnak tekintették az idősebbek azon erőfeszítéseit, amelyekkel szellemi tevékenység és gyakorlatok útján igyekeztek megakadályozni agyuk leépülését.

A neuroplasztikusok, ahogyan az agy plasztikusságát igazoló tudósokat neveztem, nem voltak hajlandók elfogadni a változtathatatlan agy doktrínáját. Mivel végre a rendelkezésükre álltak az élő agy mikroszkopikus működéseinek megfigyelésére alkalmas eszközök, kimutatták, hogy miközben az agy működik, egyúttal változik is. 2000-ben az élettani (orvosi) Nobel-díjat annak igazolásáért ítélték oda, hogy tanulás közben növekszik az idegsejtek közötti kapcsolatok száma. A felfedezés mögött álló tudós, Eric Kandel azt is bebizonyította, hogy a tanulás olyan géneket ’kapcsolhat be’, amelyek megváltoztatják az idegi struktúrákat. Vizsgálatok százai mutatták ki, hogy a szellemi tevékenység nem csupán eredménye az agy működésének, hanem formálója is. A neuroplaszticitás elve az elmét végre az őt megillető helyre juttatta a modern orvostudományon és az emberi életen belül.

A változó agyban leírt intellektuális forradalom volt a kezdet. Ebben a könyvben a neuroplasztikusok második nemzedéke által elért elképesztő eredményekről számolok be; ezek a szakemberek – megszabadulva a plaszticitás létezése bizonyításának terhétől – arra fordíthatták energiáikat, hogy megértsék a jelenséget, és munkára fogják azt.”

Doidge kutatásainak terjedelme „Öt földrészt jártam be, hogy találkozzak a tudósokkal, az orvosokkal és a páciensekkel, és megismerjem a történeteiket. A kutatók némelyike a nyugati világ élvonalbeli tudományos laboratóriumaiban dolgozik; az orvosok egy része az ő eredményeiket ültette át a gyakorlatba; megint mások pedig a betegeikkel közös munka során véletlenül bukkantak rá a neuroplaszticitásra, és dolgoztak ki hatékony kezelési módszereket, még a jelenség tudományos bizonyítása előtt. A könyvben szereplő pácienseknek orvosaik minden esetben azt mondták, hogy az állapotuk soha nem fog javulni.” (Doidge pedig ígéretes javulásokról számol be – ez könyve fő mondanivalója. – OP).

és kutatási módszere [A következőkben említett Pepperről később részletesen lesz szó.] „Pepper felajánlotta, hogy Torontóba jön, én azonban Dél-Afrikába akartam látogatni, hogy találkozzak vele és az orvosaival, jelen lehessek egy orvosi vizsgálatánál, és kiderítsem, miként állították fel a diagnózist. Találkozni akartam olyanokkal, akik már a betegsége előtt is ismerték őt, akik tanúi voltak állapota romlásának, majd pedig a javulásának. És találkozni akartam olyanokkal is, akiknek – állítása szerint – segített.”

Az agy nem gyógyulhat – valóság vagy tévhit? „Az aggyal kapcsolatban hosszú évtizedeken át alig használták a gyógyulás szót, pedig más szervekre és szervrendszerekre, például a bőrre, a csontokra és az emésztőrendszerre magától értetődően alkalmazzák. Míg a bőr, a máj, a vér és más szervek könnyen pótolhatják elvesztett sejtjeiket úgy, hogy őssejtek segítségével hoznak létre ’pótalkatrészeket’, az agyban több évtizeden át tartó kutatással sem sikerült ilyen sejteket találni. Semmi sem mutatott arra, hogy az elveszített agysejtek bármi módon pótlódnának. A tudósok megkísérelték ezt evolúciós alapon megmagyarázni: miközben az agy sok millió erősen specializálódott idegi ’áramkör’ alkotta szervvé fejlődött, egyszerűen elveszítette a képességet ezen áramkörök pótalkatrészekkel való helyettesítésére. És még ha találnának is idegi őssejteket – ’idegsejtbébiket’ –, vajon azok tudnának-e segíteni? Hogyan lennének képesek beépülni az agy kifinomult, de szédítően bonyolult áramköreibe? (De hiszen az emberi test a specializált szerveiből és többszörös szabályozási mechanizmusaiból összeálló rendszerével a maga egészében szédítően bonyolult – ilyen megközelítésben hogyan működhetnek benne bármilyen önjavító-öngyógyító ’eszközök’? – OP) S mivel az agy gyógyulását nem tartották lehetségesnek, a kezelések zömében olyan gyógyszereket használtak, amelyek az agy kémiai egyensúlyának átmeneti megváltoztatásával igyekeztek ’megtámogatni a hanyatló rendszert’ és enyhíteni a tüneteket. De amint abbahagyták a gyógyszerezést, a tünetek azonnal visszatértek.”

A sorsdöntő felismerés „Az agy kifinomultsága mégsem oly nagyfokú, hogy az már a kárára legyen. A könyv bemutatja, hogy éppen ez a kifinomultság – aminek része az is, hogy az agy sejtjei képesek folyamatos elektromos kapcsolatot tartani egymással, valamint új kapcsolatokat létrehozni és régieket megújítani – a forrása ennek az egészen egyedülálló gyógyulásnak. Tény, hogy a specializálódás során elvesztek bizonyos, más szerveknél jól működő és fontos önjavító, regenerációs képességek. Megjelentek azonban egyes új képességek is, amelyek többnyire az agy plaszticitásának köszönhetőek.”

Bemutatott esettanulmányok - a lehetőségek építőelemei „A könyvben ismertetett történetek mindegyike más-más szeletét mutatja meg ennek a neuroplasztikus gyógyulásnak. Minél jobban megismertem ezeket a gyógyulási módokat, annál tisztábban láttam a közöttük lévő különbségeket és azt, hogy a módszerek némelyike a gyógyulási folyamat más-más szakaszait használta ki. Fel is vázoltam (a 3. fejezetben) az első lehetséges modellt a neuroplasztikus gyógyulás szakaszairól, hogy az olvasó könnyebben megértse, miként is illeszkednek ezek össze.

Mint ahogy a gyógyszerek és műtéti módszerek felfedezése alapján olyan eljárások fejlődtek ki, amelyekkel elképesztően sokféle állapot kezelhető, a neuroplaszticitás felismerése is hasonló hatást kelt. A bemutatott betegek egyebek mellett krónikus fájdalmaktól, szélütéstől, traumás agysérüléstől, agykárosodástól, Parkinson-kórtól, sclerosis multiplextől, autizmustól, figyelemhiányos zavartól, tanulási nehézségektől (például diszlexiától), az érzékszervi jelzések feldolgozásának zavarától, visszamaradt fejlődéstől, hiányzó agyi területektől, Down-szindrómától vagy a vakság bizonyos fajtáitól szenvedtek. E rendellenességek némelyikéből a betegek többsége teljesen felgyógyulhat. Más esetekben néha enyhíthetőek a súlyos vagy mérsékelten súlyos betegségek. Bemutatok olyan szülőket, akiknek azt mondták, hogy autisztikus vagy agysérült gyermekük nem lesz képes kijárni az iskolát, ám ők mégis szemtanúi lehettek, hogy a szóban forgó gyermek leérettségizik, sőt egyetemre jár, önállóvá válik és őszinte, mély barátságokat köt. Más helyzetekben megmaradt ugyan az eredeti, súlyos betegség, ám annak legkellemetlenebb tünetei jelentős mértékben enyhültek. Megint más esetekben (lásd a 2. és 4. fejezetet) nagymértékben csökkent az olyan betegségek kialakulásának a kockázata, mint az Alzheimer-kór (amelyben romlik az agy plaszticitása), és olyan módszerek alkalmazásáról is szó lesz, amelyek fokozzák a plaszticitást.”

Itt olyan fordulat következik, amely a hagyományos nyugati orvoslás koncepcióitól meglehetősen eltérő irányzatokat mutat, s gyakran a kritikái kereszttűzébe kerül: Energia-alapú, új gyógyászati technológiák „A könyvben ismertetett beavatkozások zöme valamiféle energiát – fényt, hangokat, rezgéseket, elektromosságot vagy mozgást – alkalmaz. Az energia eme formái olyan természetes, nem invazív jellegű útvonalakat nyitnak meg az agyban, amelyek az érzékeinken és a testünkön át az agyba jutva felébresztik annak gyógyító rendszereit. Az érzékszervek mindegyike az energia környezetünkben előforduló számos formájának egyikét fordítja le az agy működésének alapját képező elektromos jelzésekké. Be fogom mutatni, hogyan használhatók fel az energia különféle formái az agy elektromos mintázatainak, majd az agy szerkezetének a befolyásolására.”

Hogyne, ismerünk különféle energiákat alkalmazó gyógyászati irányzatokat, amelyek bírják a hagyományos nyugati orvoslás képviselőinek csaknem osztatlan rosszallását – egy részük minden mai valószínűség szerint rá is szolgál erre, mások megítélése viszont még nem egyértelműen bizonyított. Széles panorámát tárt elénk erről, sok kritikával, Boldogkői Zsolt: Hiénák a betegágy körül c. műve (Akadémiai Kiadó, 2016 - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2016/5. sz.). Ott hoztuk elő a ’Nagy Hamlet-sejtést’, vagyis : „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem, bölcselmetek álmodni képes”. Ezt minden bizonnyal érdemes kellő óvatossággal szem előtt tartani, midőn a gyógyászatnak a hivatalosan elfogadottaktól eltérő útjait-módjait értékeljük. A tudomány nagy felfedezései, amelyek új világokat nyitottak meg a szubatomitól a világegyetem objektumaiig és szerkezetéig és szintúgy az élet működésében, eddig rendre igazolták, hogy a sejtés alighanem helytálló – miért ne lehetne érvényes a gyógyításra is?

Tapasztalati példák a neuroplasztikus gyógyításra „Utazásaim során láttam példát arra, miként kezelik eredményesen az autizmust a fülbe lejátszott hangokkal, hogyan gyógyítják a figyelemhiányos zavart a tarkóra közvetített rezgésekkel, hogyan fordítják vissza a sclerosis multiplex tüneteit és gyógyítják a szélütést a nyelvet bizsergető, gyenge elektromos ingerléssel. Emellett arra is, miként kezelnek agysérüléseket a tarkóra, alvászavarokat pedig az orrba vetített fénnyel, illetve hogyan mentenek életet intravénásan alkalmazott megvilágítással; és arra is, hogy pusztán lassú és finom kézmozdulatokkal kognitív problémákból és a szinte teljes bénultságból kigyógyítanak egy olyan lányt, aki az agya óriási részének hiányával született. Be fogom mutatni, miként serkentik és ébresztik fel mindezek a módszerek az agy áramköreit.” (Kétségtelen, hogy a legtöbbünkre ragadt annyi az ’alternatív’ gyógyászatok és gyakorlóik elleni támadásokból, a különféle szélhámosok és szemfényvesztők által kiváltott ellenszenvekből, hogy ezeket nem könnyű elhinnünk. Tudjunk ugyanakkor, hogy az úttörő innovációk is gyakran váltanak ki hasonló hitetlenkedéseket, így csínján kell bánni az elutasítással. Még a nagy természeti törvények ma ismert megfogalmazásaira is áll, hogy azok addig és annyiban érvényesek, ameddig valaki helytállóan felül nem írja őket, illetve nem írja át az értelmezési tartományukat. Igen, az alternatív gyógyászatok sokat varázsolnak, s bizony nem ritkán kóklerkednek energiákkal. Nem, ez nem elegendő ok arra, hogy a Doidge által megtapasztalt lehetőségeket eleve elutasítsuk. Végül is, akár száz éve is mit kapott volna az, aki olyan lehetőségek meglétét állítja, amilyeneket ma pl. a PET vagy az fMRI nyújt? – OP)

A gondolatok gyógyító ereje? [Folytatva az előző idézetet] „Ennek az egyik leghatékonyabb módja egyébként pusztán a gondolatok alkalmazása – nem is csoda hát, hogy az általam megismert beavatkozások zöme a tudatosságot és a szellemi tevékenységet serkentő gyakorlatokkal párosította az energia alkalmazását.” (Mielőtt kétségtelen kóklerségként elvetjük a „pusztán a gondolatok alkalmazása” erejére utalást, emlékezzünk Doidge előző könyvében, A változó agyban olvasottakra. Ott konkrét, tapasztalati példákat sorakoztat fel arra is, hogy a neuroplaszticitás kedvező hatásának kiváltásában nemcsak megfelelő fizikai tevékenységek segíthetnek, hanem már azok rendszeres elgondolása, ’agyi felidézése’ is. – OP)

Nyugat vs Kelet a gyógyászatban – újabb nagy csatatér „Bár Nyugaton az energia és az elme együttes használata gyógyító célokra újdonságnak tűnik, a hagyományos keleti orvoslás már nagyon régóta alkalmazza. A tudósok csak most kezdik megérteni, miként magyarázhatók e hagyományos (ez itt az említett keletit jelenti – OP) módszerek a nyugati modellek alapján, és figyelemre méltó, hogy az általam felkeresett neuroplasztikusok szinte mindegyike milyen nagymértékben ötvözi a nyugati idegtudományos elméleteket a keleti gyógyító módszerekkel - például a hagyományos kínai orvoslással, az ősi buddhista meditációval és vizualizációval, a tajcsihoz és a dzsúdóhoz hasonló harcművészetekkel, a jógával és az energiagyógyászattal -, hogy elmélyítse a neuroplaszticitással kapcsolatos tudását. A nyugati orvostudomány hosszú ideje elutasítja a több milliárd ember által évezredek óta alkalmazott keleti gyógyászatot és annak állításait, gyakran például azért, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy az elme megváltoztathatja az agyat.
Ez a könyv megmutatja, miként alkothat hidat az emberiség két nagy, ám mindeddig összeférhetetlennek mutatkozó gyógyító hagyománya között a neuroplaszticitás.”

Hozzáférési csatornák „Különösnek tűnhet, hogy a könyvben leírt gyógymódok mennyire gyakran használják a testet és az érzékszerveket az energia és az információk agyba való bejuttatásának fő csatornáiként. De mivel az agy ezeket a csatornákat használja a világgal való kapcsolattartásra, ezek kínálják a legtermészetesebb és legkevésbé invazív jellegű módszereket az agyhoz való hozzáférésre.” (Igazából ez nem tűnik különösnek – hogyan másként történhetne, ha már a fránya ’konstruktőrünk’ nem készített egy grafikus interfészt vagy valami hasonlót az agyunkhoz való hozzáférésre. Ha utána gondolunk, a különféle alternatív gyógymódok, amelyek állításuk szerint a test ’leképeződéseit’ használják a beavatkozásra – fülön, talpon, íriszen, stb – sem alkalmazzák azokat az agy leképezésére. – OP) „Az agy csupán az anatómia-tankönyvekben van elszigetelve a testtől, és a fejbe zárva. Működését tekintve mindig is kapcsolatban áll a testtel és – az érzékeken keresztül – a környező világgal is. A neuroplasztikusok rájöttek, hogyan használhatók fel ezek a testbe vezető csatornák a gyógyulás elősegítésére. Így aztán, bár a szélütéses beteg talán valóban nem képes mozgatni a lábát az agyát ért károsodás miatt, a láb megmozgatása olykor addig szunnyadó áramköröket ébreszthet fel az agyban. A test és az elme egyesült erővel vesznek részt az agy gyógyításában, s mivel itt egyáltalán nem invazív módszerekről van szó, a mellékhatások is rendkívül ritkák.” (Ez utóbbi különösen izgalmas. Rendszertechnikai gondolkodással nehezen elképzelhető, hogy amely beavatkozás használni képes, az ártani ne tudna, hiszen ha képes változást előidézni, az miért ne lehetne kedvezőtlen is? Ebben a tekintetben a „nem invazív” nem igazán meggyőző, hiszen az csupán annyit jelent, hogy nem jár szövetroncsolással, de beavatkozik. – OP)

Csatatér, elszenvedő A kevésbé szerencsések megtapasztalták, mit jelent a gyógyászatban, hogy „páciensek” vagyunk: akinek türelemmel tűrnie kell, hogy javítgatják. Doidge itt azzal folytatja gondolatmenetét, hogy „A modern gyógyászat gyökerei a modern tudományban keresendők, amelyet a természet leigázásának eszközeként fejlesztettek ki (...) a gyógyítás a betegség elleni »harc« lett.” E felfogásban „a páciens teste nem annyira szövetséges, mint inkább csatatér, a beteg maga pedig a szemlélő szerepébe kényszerül, ahogy tehetetlenül figyeli a sorsát eldöntő összecsapást a két nagy ellenfél, az orvos és a betegség között.” (E tűrést még nehezebbé teszi, ha úgy érezzük: a bennünket gyógyító Nagy Fehér Isten inkább munkadarabként kezel – OP)

„A neuroplasztikus megközelítések ezzel szemben a beteg tevőleges bevonását igénylik önmaga ellátásába: szükség van a testére, az agyára és az elméjére is. Az efféle megközelítés egyébként nemcsak a keleti orvoslás hagyományait idézi fel, hanem a nyugati gyógyításét is. Az orvostudomány atyja, Hippokratész a testet tekintette a legfontosabb gyógyítónak, s az ő szemében az orvos és a beteg a természettel együttműködve segítette elő, hogy beinduljanak a test gyógyítóképességei.

Ebben a megközelítésben az egészségügyi szakember nem kizárólag a betegnél kimutatható hiányosságokat keresi – bármilyen fontosak is azok –, hanem egészséges, de talán szunnyadó agyi területeket és a gyógyulást esetlegesen segíteni képes meglévő képességeket is. Ez [nem] azt jelenti, hogy a múlt ideggyógyászati nihilizmusát naiv módon hasonlóan szélsőséges ideggyógyászati utópizmussal váltják fel – tehát a hamis pesszimizmus helyét nem a hamis remények veszik át. (a beszúrással nyilvánvaló elírást javítottunk – OP) Az agy új gyógyító módszerei nem csupán akkor értékesek, ha garantálják, hogy mindig és minden betegen segíteni tudnak. Ráadásul gyakran nem is tudjuk, mi fog történni, amíg a páciens egy hozzáértő egészségügyi szakember irányításával meg nem próbálkozik az új megközelítésekkel. (Többé-kevésbé tudható viszont, mire juthat a hagyományos módszerekkel. – OP)

A helyes megközelítés „Ebben a könyvben egy adott betegséget vagy rendellenességet olykor egy bizonyos kezeléssel kapcsoltam össze. A helyes megközelítés azonban minden esetben az, hogy figyelembe kell venni a rendellenességgel élő beteget és azt, hogy számára a neuroplasztikus gyógyulás mely stádiumának vagy inkább stádiumainak a hangsúlyozása lenne a legkedvezőbb.”

„Valahányszor egy kognitív problémákkal küszködő beteg részlegesen reagál egy neuroplasztikus módszerre, érdemes megfontolni egy másik ilyen módszer alkalmazását is, hátha az is segít. Én emellett úgy vélem, ha csak lehetséges, célszerű az agy általános egészségének a javítására is törekedni.”

„Az általam leírt gyógyulások mindegyikénél olyan berendezéseket használtak, amelyeket a szakterület neves művelői terveztek. De az eredmények nem lettek volna elérhetőek a pótolhatatlan orvosok és az ő óriási tapasztalatuk nélkül. A könyvben bemutatott kezelések egy új klinikai tudományágat alkotnak, amelynek már számos különféle eszköz és műszer áll a rendelkezésére. Ez igen szerencsés, hiszen az eszközök természetesen nem hatnak mindenkire. Ideális esetben egy hozzáértő egészségügyi szakemberrel kell együtt dolgozni, aki tisztában van a beteg állapotával, és aki, ha több megközelítésre van szükség, segíteni tud abban, melyik módszerrel érdemes az illetőnek elsőként próbálkoznia.”

Bíztató lehetőségek példatára „A következőkben olyan emberek történeteit olvashatják, akik átalakították a saját agyukat, visszanyerték énjük elvesztett részeit, vagy olyan képességeket fedeztek fel magukban, amelyek létezését addig nem is sejtették. De igazából nem is az alkalmazott módszerek csodálatosak, hanem az, ahogyan az agy évmilliók során kifinomult neuroplasztikus képességeket fejlesztett ki, és ahogyan az elme képessé vált irányítani önnön helyreállító folyamatait.”

Ezek a történetek – a fejezetek címeit és alcímeit idézve – a következők:

Ø Az orvos, aki megsérül, azután meggyógyítja magát - Michael Moskowitz felfedezi, hogy a krónikus fájdalom elfelejthető

Ø A férfi, aki maga mögött hagyta parkinsonos tüneteit - Hogyan segít a testmozgás a degeneratív betegségek elleni védekezésben és a demencia késleltetésében?

Ø A neuroplasztikus gyógyulás stádiumai - Hogyan és miért hat?

Ø A fénnyel átalakított agy - Szunnyadó idegi áramkörök felébresztése fény segítségével

Ø Moshe Feldenkrais: fizikus, fekete öves és gyógyító - Súlyos agyi rendellenességek gyógyítása a mozdulatok tudatosítása által

Ø Egy vak ember megtanul látni - A Feldenkrais-módszer, a buddhizmus és más neuroplasztikus módszerek használata

Ø Egy eszköz, amely alaphelyzetbe állítja az agyat - Tünetek visszafordítása a neuromoduláció serkentésével
I. A fal mellett hagyott mankó II. Három eset: Parkinson-kór, szélütés, sclerosis multiplex III. A repedt fazekasok IV. Hogyan egyensúlyozza ki magát az agy – némi segítséggel

Ø Hangok hídja - A zene és az agy különleges kapcsolata
I. Egy diszlexiás fiú fordít a sorsán II. Anyai hang III. Az agy újjáépítése az alapoktól IV. A kolostor rejtélyének megoldása

Ha belegondolunk, ezzel a tartalomjegyzékkel indítani a könyvet, ebben van valamelyes bús merészség szerzőtől, szerkesztőtől, kiadótól még akkor is, ha tökéletesen biztosak a benne leírtak igazában és figyelemre méltó jelentőségében. Van valamelyes kockázata, hogy ami itt megjelenik, olyan első reakcióra indítja a felületes vagy épp sietős érdeklődőt, mint amit Thor Heyerdahl ír le a Tutajjal a Csendes-óceánon c. könyvében. Kifogtak egy különös külsejű halat, és megmutatták a felébresztett Bengt Danielssonnak. „Nagy álmosan felült és ünnepélyesen kijelentette: - Nem! Ilyen hal nincs is! Azzal megfordult és aludt tovább.”

Az eleve belénk programozott, a túlélést szolgáló óvatosság a meghökkentően újat gyanakvással fogadja, s ezt a gyanakvást igencsak erősíti a mai világban sűrűn megjelenő, gátlástalan kuruzslók hada is. Doidge viszont minden felhozott esetben részletesen bemutatott tapasztalati tények sorával bizonyítja, hogy bármennyire is elütnek az ismertetett módszerek a fősodortól és a hivatalosan elismert gyógyászattól, a neuroplasztikus módszerek valóban kezdeti sikerek által valószínűsített új gyógyítási lehetőségeket ígérnek.

Nézzünk kissé bele konkrét példákba.

Az első példa a fájdalomról és annak kezeléséről szól. Az első fejezetcímben említett orvosnak magának is ez a szakterülete: „fájdalomcsillapítással foglalkozó szakorvos”. Története arról szól, hogyan győzte le, hosszú, szó szerint keserves munkával, próbálkozásokkal, rengeteg kitartással a saját, hagyományos gyógymód alkalmazása esetén veszedelmes csapdát rejtő, alig elviselhető fájdalmát. S még inkább arról, hogyan működnek a fájdalom idegi mechanizmusai, milyen szerepeket játszik ebben az agy, hogyan észleli az érzőidegek által ’jelentett’ fájdalmat, hogyan manipulálja azt, s teremt maga is fájdalomérzetet.

„A fájdalom »kapuelmélete« szerint amikor a sérült szövetből az idegrendszeren át fájdalomüzenetek indulnak, azoknak több »kapun« kell áthaladniuk – az első a gerincvelőben van –, mielőtt az agyba jutnak. Az üzenetek csak akkor jutnak el az agyba, ha az ’engedélyt’ ad nekik erre, amit annak alapján határoz meg, hogy elég fontosak-e a továbbengedéshez. Ha az agy ’megadja az engedélyt’ a jelzés továbbküldésére, a kapu kinyílik, a fájdalomérzet pedig azáltal fokozódik, hogy bizonyos idegsejtek bekapcsolódnak, és továbbítják a jelzéseiket. De az agy le is zárhatja a kaput, és blokkolhatja a fájdalomjelzést a saját narkotikumai, az endorfinok felszabadításával, hogy így csökkentse a fájdalomérzetet. (A neurózis egyik csúf formája, amikor a beteg ’vagdalja’ magát: ezzel ilyenkor az endorfinok felszabadulását serkenti. – OP) Balesetét megelőzően Moskowitz a kapuelmélet legfrissebb változataira oktatta a rezidenseit, és arra, hogy a kapukat kapcsolók szabályozzák. Egy dolog azonban tudni e kapcsolók létezéséről, és egészen más dolog képesnek lenni kikapcsolni őket, amikor az ember szörnyű kínokat él át.” (Ezt kellett kikísérleteznie, megtanulnia, ennek történetét és tanulságait kapjuk itt. – OP)

A neuroplaszticitás következtében az agy rendszeresen aktivált területeinek nő az érzékenysége az aktiváló ingerre, nőhet az azt feldolgozó terület is, s ennek az ellenkezője is működik. „A plaszticitás igazi áldás lehet, amikor az ismétlődő érzékszervi bemenet kellemes, hiszen olyan agy kifejlődését segíti, amely jobban képes észlelni és élvezni a kellemes érzéseket; ugyanez a plaszticitás azonban átokká válhat, amikor az ismétlődő bemenetet fogadó rendszer a fájdalomérző rendszer. Ez történhet például porckorongsérv esetén, amikor a sérves porckorong újra meg újra nyomást gyakorol a gerincvelői idegre. A fájdalomtérkép érintett területre vonatkozó része hiperérzékennyé válik, és az illető egy idő után már nem csupán akkor érez fájdalmat, amikor egy rossz mozdulat során megnyomódik az ideg, hanem olyankor is, amikor az ideget nem éri erős nyomás. Az agyában ott visszhangzik a fájdalomjelzés, így a fájdalom az eredeti fájdalominger megszűnte után is megmarad.”

Agyunk csúf trükkje - a konstruktőrünk selejtje? ”A krónikus fájdalom hatására a fájdalomrendszer sejtjei nemcsak könnyebben fognak kisüléseket produkálni, hanem megnagyobbodik az ’érzőmezőjük’ (a testfelület általuk képviselt része) is, aminek következtében a testfelület nagyobb részén fogjuk érezni a fájdalmat. A fájdalom agyi térképei végül már olyan könnyen fognak kisüléseket produkálni, hogy az érintett személy elviselhetetlen, szűnni nem akaró fájdalmat érez a teste nagy részében – akkor is, amikor mindössze egyetlen ideget ér csekélyke inger. Így tehát minél többször nyilallt Moskowitzba a nyakfájás, agyi idegsejtjei annál könnyebben ismerték fel azt, s annál hevesebbé vált az érzés. Ezt az alaposan dokumentált neuroplasztikus jelenséget fokozódó fájdalomnak nevezik: minél gyakrabban sülnek ki a fájdalomrendszer receptorai, annál érzékenyebbé válnak. Moskowitz ráébredt, hogy krónikus fájdalom szindróma van kialakulóban nála, s ördögi körbe, egyfajta agyi kelepcébe került: valahányszor rátört a fájdalom, plasztikus agya egyre érzékenyebbé vált rá, amitől a fájdalom hevessége fokozódott, és a következő roham még rosszabb lett. A fájdalomjelzések erőssége, a rohamok hossza és a fájó terület nagysága is egyre nőtt.”

A fájdalom legyőzése felé „Moskowitznak egyszerű ötlete támadt: mi lenne, ha a saját hasznára próbálná fordítani a plaszticitást? Ha a fájdalom kezdetekor ahelyett, hogy hagyná, hogy az érintett területek ’elcsatolódjanak’ a fájdalom feldolgozására, ’visszafoglalná’ azokat, mégpedig azért, hogy eredeti feladataikkal foglalkozzanak? Ehhez viszont kényszerítenie kell önmagát a szóban forgó tevékenységekre, bármilyen heves fájdalom gyötri is. Úgy döntött, az agyának valamiféle ellenstimulációra van szüksége. Arra akarta kényszeríteni az érintett agyi területeket, hogy ne a fájdalom feldolgozásával foglalkozzanak, hanem valami mással – bármi mással –, s ezzel meggyengüljenek a krónikus fájdalmait okozó idegi áramkörök. Fájdalomgyógyász specialistaként töltött évei során beleivódtak agyába a részletek arra vonatkozóan, mely agyi területeket kell célba vennie. Ezek mindegyike képes volt a fájdalom feldolgozására és más mentális feladatok ellátására, ezért listát készített arról, hogy a fájdalom feldolgozásán kívül milyen egyéb feladatokat láthatnak el. Így fel tudott készülni arra, hogy a fájdalom jelentkezésekor pontosan az ezeknek megfelelő tevékenységeket végezze.”

„A módszer bevált. Másfél hónap múlva a lapockái közeléből és a vállai közötti területről végérvényesen eltűnt a fájdalom. Négy hónap elteltével már voltak olyan időszakok, amikor semmilyen fájdalmat sem érzett a nyakában. Egy év alatt pedig elérte, hogy tizenhárom év krónikus fájdalmai után szinte teljesen fájdalommentessé váljon. A fájdalom megszűnése visszafordította a korábbi, terjeszkedő trendet is. Először a nyaka jobb oldalán kezdtek visszahúzódni a fájdalom határai, majd a bal oldali fájó terület is egyre kisebb lett, s végül el is tűnt.” „Moskowitz ezután hozzáfogott egy olyan, a neuroplasztikus elveket tükröző rövidítés kidolgozásához, amely segíthet emlékeztetni a krónikus fájdalomtól szenvedő betegeket arra, hogyan kell megszervezniük (a fájdalomtól kissé ködös és szétszórt) elméjüket a fájdalom legyőzéséhez. Ez lett a MIRROR (Tükör), amely a Motivation (motiváció), Intention (szándék), Relentlessness (hajthatatlanság), Reliability (megbízhatóság), Opportunity (alkalom) és Restoration (helyreállítás) szavak kezdőbetűiből tevődik össze.”

A férfi , aki maga mögött hagyta parkinsonos tüneteit A már említett John Pepper a következőkkel kereste meg a szerzőt: „1968 óta Parkinson-kóros vagyok. Nagyon sok testmozgást végzek, és megtanultam, hogyan használhatom a tudatos agyamat azon mozgások szabályozására, amelyeket normálisan a tudat alatti agy irányít. Tapasztalataimról könyvet is írtam, de az orvosi szakma elutasította anélkül, hogy utánajártak volna az esetemnek, mivel már egyáltalán nem látszom PK-betegnek. Nem szedek PK elleni gyógyszereket sem, bár a betegség tüneteinek legtöbbje továbbra is jelen van. Heti huszonnégy kilométert gyalogolok három, egyenként nyolc kilométeres részletben. Az agyban termelődő gliasejt-eredetű neurotróf faktor a jelek szerint helyreállította a károsodott sejteket, de a betegség okát nem szünteti meg, ezért ha abbahagyom a rendszeres testedzést, visszaesek… Biztos vagyok abban, hogy sok újonnan diagnosztizált betegnek tudnék segíteni, ha rá tudom venni őket a komoly és rendszeres testmozgásra. Szeretném tudni a véleményét erről.”

Doidge: „ A véleményem az volt, hogy bármily képtelenségnek tűnhet is, Pepper alighanem neuroplasztikus változást idézhetett elő az agyában azzal, hogy a Parkinson-kór ellen az egyszerű gyaloglással vette fel a harcot.”

Tapasztalata a találkozásukkor: „Ha valaki nem jól képzett megfigyelő, egyáltalán nem veszi észre rajta a betegséget. Pepper túl gyorsan mozog ahhoz, hogy Parkinson-kóros lehessen. Nem észlelhetők nála a klasszikus tünetek sem: a csoszogó járás és a nyugalmi vagy mozgás közben fellépő remegés, nem tűnik különösebben merevnek, és a jelek szerint elég gyorsan el tudja indítani a mozdulatait, ráadásul az egyensúlyérzéke is remek. Járás közben még a karját is lóbálja. Nem vehetők észre nála a Parkinson-kór tipikus tünetének számító lelassult mozdulatok sem. Már kilenc éve, hatvannyolc esztendős kora óta nem szed Parkinson-kór elleni gyógyszereket, a járása mégis teljesen normálisnak tűnik. Lassan betölti a hetvenhetedik évét, és már a harmincas évei óta küzd ezzel a gyógyíthatatlannak, krónikusnak és progresszívnek mondott neurodegeneratív rendellenességgel. John Pepper azonban nemhogy leépülne, ellenkezőleg: sikerült visszafordítania a fő tüneteket, azokat, amelyektől a Parkinson-kóros betegek a leginkább rettegnek, amelyek mozgásképtelenséget okoznak. Ezt saját testedző programja kidolgozásával és az összpontosításnak egy különleges módjával érte el.”

„Közös sétáink során Pepperből újra meg újra előtört ugyanaz az égető kérdés. Lehetséges-e, hogy a tudatos járás révén módszert talált arra, miként használhatja fel agya egy másik részét a járás irányítására? Szerintem ezt úgy érte el, hogy olyan agyi áramköröket ’aktivált’, amelyeket már jó ideje nem használt. Másokat is meg tudott tanítani arra, hogyan járjanak gyorsabban és szabadabban, hogyan lengessék a karjukat, s hogyan szabaduljanak meg a görnyedtségüktől és a csoszogásuktól – és erre, amint annak többször is tanúja voltam, sok esetben néhány perc is elég volt neki. Jelenlegi ismereteink szerint ennyire gyors változások csak egyféle módon játszódhatnak le az agyban: korábban meglévő, de „eltemetődött” áramkörök aktiválásával, vagy gátoltságuk feloldásával. Ezek az áramkörök aztán idővel neuroplasztikusan megerősíthetők.”

Doidge hosszan, igen alaposan tárgyalja a Parkinson-kór okai és gyógyítása problematikáját. „Nem ismerjük bizonyosan a tényleges okot. Ismerjük a tüneteit, és azt is tudjuk, melyek a károsodott agyi területek, vagyis ismerjük a betegség patológiáját. A patogenezisről, vagyis a patológiát előidéző folyamatokról azonban igen korlátozottak az ismereteink.” [A Parkinsonra] „mindeddig nem találtak olyan kezelést, amely jelentősen csökkentette volna természetes progresszióját.” Elemzi, mi állhat Pepper sikere mögött, ehhez részletesen elmondja élet- és kórtörténét. „Sok tudós kutatja a Parkinson-kór kezelésének lehetséges nem gyógyszeres módszereit is. Ilyen kezelés például a mély agyi stimuláció, amelyet a gyógyszerekre nem reagáló betegeknél alkalmaznak. A szakorvosok elektródákat ültetnek az agy mozgást szabályozó területeibe, amivel csökkenthetők a tünetek. Egy ideig úgy vélték, hogy a stimuláció ’helyrerázza’ a rendellenes kisüléseket produkáló áramköröket, az újabb kutatások azonban kimutatták, hogy az elektromos ingerlés neuroplasztikus mechanizmusok révén változtatja meg a szinapszisokat. De persze az efféle agyműtéteknek is vannak kockázatai. Ismervén az ideális kezelési lehetőségek hiányát, ha igaznak bizonyul John Pepper állítása a legsúlyosabb tünetek visszafordításáról és egészségének olyan mértékű javításáról, amely lehetővé tette a gyógyszerek elhagyását, az felfoghatatlanul nagy jelentőségű lehet sok millió ember számára.”

Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál

Typotex, 2004

Dr Osman Péter ismertetése 

Mint minden igazán jó műnek, ennek is több tartalmas olvasata van. Nagyon érdekes aszerint olvasnunk, milyen is volt valójában az a nemzet, amelyet sokan itt, Közép-Európában nemrég még a szó legjobb értelmében vett úri társadalom ideáltípusának, a legelegánsabb, mértékadó mintának tekintettek. Itt és most azonban számunkra fontosabb a válasz, amelyet arra a kérdésre ad, mi és hogyan teszi nemzetté az emberek egy nagy, heterogén halmazát, s méginkább hogyan teszik ezek nemzetté magukat. Azoknak, akiket ez érdekel, javasoljuk elébe olvasni Illyés Gyula híres tanulmányát: Ki a magyar. Szavai sokban erősítik a nagyon befolyásos konzervatív angol filozófus megállapításait. Illyés mondja: „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől. Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné. Minden nép közösség - jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.” Scruton ugyan a gyökerek feltárásának részeként szellemes, ám kíméletlen módon tárja elénk az „angolok” identitás keresését és annak furcsaságait, ám végül is lényegében igen hasonló következtetésekre jut. A különbség, hogy Illyés az irányfényt kereste a közösségi gondolkodáshoz, Scruton viszont sokkal inkább - és sokkal több iróniával - a részben valós, részben idealizált közösség letűnésének okait. Persze, Illyés írása mindössze 36 oldal, Scruton tanulmánya 190 oldallal sokkal részletesebb és részletezőbb.

Tőle, innen: „Az angolok különleges vonása, hogy pontosan tudják, kik, de azt már nem, hogy mik. Válságos pillanatokban elvont eszméket idéznek meg. Birodalmuk ’pillanatnyi elmezavarban’ született, vagyis nem politikai tervek szerint, hanem olyan magánvállalkozások nyomán alakult ki, amelyben a skótok, az írek és a walesiek egyenlő súllyal vettek részt: ez már nem angol, hanem brit birodalom volt. Az alattvalói hűség tárgya azonban még a legdicsőségesebb korban is Anglia maradt. (...) legkönnyebben Anglia, az anyaország tűnt meghatározhatónak. A meghatározás azonban a birodalom összehúzódásával fokozatosan értelmét veszítette, az angolok pedig lassan és bizonytalanul felülbírálták az önmagukról alkotott képet, más európai népekhez hasonlóan nemzetnek tettetve magukat. De melyik nemzetnek? Hát nem britnek...” „Anglia mindenekelőtt olyan hely, amelyet szokások szentesítenek. Az angol viszonyok között kifejlődött patriotizmus hasonló a régi rómaiakéhoz, amennyiben nem a ’faj’, hanem az anyaország felé irányult. (...) a bevándorlókkal szemben [ma] megnyilvánuló ellenérzés nem a rasszizmus eredménye, hanem a szülőföld ősi tapasztalatának megszűnéséből származik, annak a varázslatnak az eltűnéséből, amely a hazát a biztonság és a vigasz földjévé tette.” „Az angolok világa a rituálék, az egyenruhák, a precedensek és a hivatalok világa volt. Az intézmények nem csupán egy feladat ellátását, hanem egyúttal az összetartozás egy formáját is jelentették. A monarchia az angolok számára nem a politikai hatalom egyik formáját jelentette, hanem (...) egy kísérletet, amelynek célja, hogy itt és most megjelenítsük a hatalom mindazon titokzatos eszméit és a hozzá kapcsolódó történelmi jogokat, amelyek nélkül egyetlen hely sem válhat szülőfölddé.” „Az otthon dolgai nem szorulnak magyarázatra. (...) Az angolok egyik legfigyelemreméltóbb vonása éppen az, hogy milyen kevéssé igénylik a magyarázatot a szokásaikra és intézményeikre.” „Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, amik lenni szeretünk. Tiszteld a rituálékat és a háztartás isteneit, s minden másban szabad kezet kapsz. Az angolok különcsége rögvest magától értetődik, ha figyelembe vesszük, hogy saját világukban otthon és biztonságban érzik magukat.” „Az ország társadalmi rendje szinte teljes egészében magánkezdeményezésekre épül. Iskolák, egyetemek, helyhatóságok, kórházak, színházak, fesztiválok, sőt katonai alakulatok ugyanarra a történetre tekintenek vissza: egy közösségi lelkületű amatőr létrehozott egy alapítványt, meghatározta az alapszabályt, vásárolt egy épületet székhelynek, majd az egészet kurátorokra vagy a koronára bízta; az állam - ha egyáltalán, akkor is - csak a folyamat legvégén került a képbe, hogy biztosítsa a fennmaradását és fejlődését annak a munkának, amelyet maga sohasem kezdeményezett volna. Ez az angol út. A hivatalos ügyintézéshez való viszonyt Angliában az az általános meggyőződés tükrözi a legjobban, miszerint: ha valamit meg kell tenni, arra én magam vagyok a megfelelő ember.”

Scruton itt módszeresen végig veszi az angol jellemet, a közösség személyként való kezelésének angol sajátosságát, az angol vallást, jogot, társadalmat, kormányzatot, kultúrát. Elemzését még élőbbé és ezzel érdekesebbé teszi, hogy ő még beleszületett annak a világnak a végnapjaiba, amelyről beszél, és mondandóját személyes élményeivel színezi. Hitelét emeli, hogy célja nem a ma divatos tagadás, az új értékeknek a régebbiek fölé emelése, hanem a tények és a mozgatóerők őszinte, nyílt, lényegretörő feltárása, nagy empátiával annak vizsgálata, hogyan alakult ki a „vidám, öreg Anglia”, vagy annak ideálképe, mi volt mögötte, s hogyan tűnt le.

Zárjunk az ő szavaival. „Anglia: arculat, szokások és intézmények, vallás és kultúra, amint azt az előző lapokon sorra vettem. Szinte mind halott. (...) Helyénvaló, ha az angol civilizáció örökösei megőrzik erényeinek és eredményeinek emlékét, és tudják, mindez mit jelentett.”

Mi pedig tanuljunk mindebből.

 

 

Martos Gábor: „Ilyet én is tudok” - Sokmilliós művek kalapács alatt

Typotex, 2018 
Dr Osman Péter ismertetése
„Martos Gábor 2000 óta foglalkozik intenzíven a műkereskedelem elméleti kérdéseivel. Miután több száz cikket írt ezekkel kapcsolatban hazai és külföldi lapokban, a témából 2011-ben – Magyarországon elsőként – az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában PhD-fokozatot szerzett.” (Forrás Typotex)

Ez a kötete a Typotexnél megjelent Műkereskedelem — Egy cápa ára c. könyve (Hírlevél 2013/17.) ikerdarabja. Martos itt nagyon alapos, elmélyült elemzéseket kínál, kiváló szakmai felkészítésként annak, aki jobban akarja érteni, mi és miért történik e piacon, s mi alakítja az árakat. Sok idézettel mutatja, hogyan kezelik, értelmezik, magyarázzák a szakértők e témát. A hozzáértő pedig tanulságos párhuzamba állíthatja mindezt az immateriális vagyon értékének és árának kérdéskörével.

„Modern vagy kortárs, elsősorban absztrakt, nonfiguratív műveket bemutató képzőművészeti kiállításokon rendszeresen hallható a megjegyzés: »Ilyet én is tudok…« Amikor pedig egy ekként minősített alkotás dollár- vagy fontmilliókért cserél gazdát, joggal érkezik a kérdés: »Ki az a #*@, aki ennyi pénzt ad ezért?« Márpedig a világ legdrágábban elkelő műtárgyai között ma a legtöbb sztártétel az úgynevezett post-war vagy a kortárs művek közül kerül ki. A könyv ezekből a topleütésekből válogat, bemutatva a művek szerzőit, az alkotások történetét, illetve megpróbál szakmabeli elemzések segítségével magyarázatot találni a sokszor irracionálisnak tűnő árakra. (Idézetek a könyvből.)

Erről szól: „Ez a könyv arra vállalkozik, hogy bemutasson egy csokorra valót olyan modern, illetve kortárs, elsősorban absztrakt/nonfiguratív műalkotásokból, amelyek láttán jó eséllyel hallhatjuk azt bizonyos nézőiktől, hogy »ilyet én is tudok«, ám amelyek – fittyet hányva erre a hetyke állításra, illetve az eladásuk utáni, esetenkénti »ki az a…?« típusú értetlenkedő csodálkozásra, az elmúlt években nagyon magas, konkrétan 30 millió dollárt is meghaladó áron kerültek új tulajdonoshoz. Az összeállításban egyformán figyelembe veszem a nyilvános árveréseken, illetve a bármilyen formában nyilvánosságot kapott magánüzletekben létrejött adásvételeket; igyekszem röviden bemutatni a piacon legfontosabb/legsikeresebb ’sztárművek’ alkotóit, valamint ezeknek a műveknek a történetét, illetve különböző szakértők – művészettörténészek, kritikusok, esztéták – véleményét idézve megpróbálom felvázolni, hogy az adott esetben a nagyközönség bizonyos tagjainak a szemében nemcsak semmitmondó, de egyúttal semmit sem érő műtárgyak a velük alaposabban foglalkozók számára miért is jelentenek legtöbbször mégis komoly, művészettörténeti szempontból is értékelendő szellemi produktumokat.”

„Csakis és kizárólag tényeket, illetve bizonyos személyek által a tényekben szereplő alkotók munkásságához vagy éppen bizonyos konkrét műveikhez fűzött gondolatokat fogok felsorakoztatni ezeken az oldalakon – a ’tanulságok’ levonását pedig kinek-kinek a maga véleményére, annak megváltoztathatatlanságára vagy akár elmozdulására bízom.”

A piac nagyságáról: „A tavaly kiadott The Art Market 2017 című elemzés szerint – amely tehát értelemszerűen az előző év adatait tartalmazza – 2016-ban a világ műtárgypiacának összesített forgalma 56,6 Md dollár volt. (...) Az 56,6 Md dollár 81 %-át három ország, az Egyesült Államok (a teljes forgalom 40 %-a), az Egyesült Királyság (21%) és Kína (20%) ’termelte meg’; a koncentrációra jellemző, hogy a negyedik helyen Franciaország már csak hét, az ötödiken és a hatodikon Németország és Svájc már csak két-két %-kal szerepel, és a világ összes többi része osztozik a maradék nyolc %-on. Egy másik kimutatás szerint viszont ma mindössze a társadalom legvagyonosabb négy százaléka gyűjt egyáltalán műtárgyat, vagyis ezen a piacon ők költik el ezt a rengeteg pénzt.” („Gyűjt”: ez az esetek nagy hányadában elsősorban vagyongyarapítást, befektetést jelent – OP)

Mike Wright, Bart Clarysse, Philippe Mustar, Andy Lockett: Academic Entrepreneurship in Europe (A felsőoktatási intézmények céges vállalkozási tevékenysége Európában)

Edward Elgar, 2007

Dr Osman Péter ismertetése

Első szavunkkal emeljük ki, hogy a címben szereplő entrepreneurship kifejezésnek több jelentése is van. Itt a fordítással a téma szerinti jelentéstartalmát igyekeztünk visszaadni.

A világ legjobbjai közé tartozó szakkönyvkiadó könyve olyan témakört vizsgál, amely az utóbbi időkben a fejlődés élvonalát alkotó országokban, és az Európai Unió gazdaság- és tudománypolitikai műhelyeiben is mind nagyobb közfigyelmet kap. A keretét egy szó szerint létfontosságú kérdéskör adja: jelesül, hogy hogyan lehet a gazdaság versenyképességének javítása érdekében eredményesebbé és hatékonyabbá - szerényebben szólva működőképessé - tenni a felsőoktatási intézményeknél (a továbbiakban egyetemet mondunk) végzett K+F tevékenységek eredményeinek, és - szélesebb merítéssel - a náluk keletkező új tudásnak a gazdaságban való hasznosítását. Általánosan elfogadott tény, hogy erőteljesen növelheti a gazdaságban folyó ipar innovációs tevékenységek eredményességét, ha azok hatékonyan támaszkodnak a felsőoktatás ‘tudásgyárai’ által létrehozott új fejlesztésekre, azok gyakorlatban hasznosítható új ismereteire. Mindennek a gazdasági, sőt nemzetstratégiai jelentősége napról-napra növekszik, hiszen a cégeknek, régióknak, országoknak a mind erőteljesebben kibontakozó tudás-alapú gazdaságban kell helytállniuk, ahol az ipar által létrehozott hozzáadott érték igen jelentős, és tendenciájában növekvő hányadát a szellemi alkotások hasznosítása adja. Aki ebben lemarad, az zuhan lefelé a globális gazdaság táplálékláncában. Ugyanakkor, a neves amerikai egyetemeknek az új cégek létrehozásában megjelenő teljesítménye - a Genentech-től a Google-ig - reflektorfénybe állította a közösségi szektorban végzett kutatás stratégiai szerepét nemcsak az új tudás és új technológiák létrehozásában, hanem szintúgy a csúcstechnológiai cégek létrehozásában és fejlesztésében.

Mindezzel nincsenek alapvető ellentétben, inkább árnyalják a képet a megállapítások, amelyekkel a kötet bevezetője indul: Az egyetemek természete Európában változóban van a ’90-es évek közepe óta, amit több tényező is gyorsít. Közöttük a legfontosabbak: a közfinanszírozásuk csökkenése, valamint az a kialakult társadalmi vita, amely arról szól, hogy milyen szerepet kell betölteniük a társadalomban. Számos európai ország fogadott el törvényt az egyetemek szabadalmaztatási tevékenységéről is. Ezek a változások növelik a nyomást és az ösztönzést is az egyetemeken arra, hogy mind nagyobb hangsúlyt kapjon náluk a kutatásaik gazdasági hasznosítása. Különösen nagy figyelmet érdemel ebben az egyetemek céges vállalkozási tevékenysége, amely az eredményeik gazdasági hasznosításának továbbfejlesztését jelenti, túllépve a hagyományos licencértékesítésen az új vállalkozások létrehozása felé. Ez utóbbiak adhatnak megfelelő keretet az egyetemeken létrehozott technológiák és tudás azokon kívül megvalósuló hasznosításához. Magyarán, mindez azt az erősödő igényt jelenti, hogy az egyetemek a korábbiaknál nagyobb mértékben forduljanak a gazdaság felé, ezzel részben vegyék le a finanszírozásuk terheit az adófizetők válláról, és - ami nyilvánvalóan még fontosabb - igyekezzenek minél nagyobb mértékben hozzájárulni a nemzetgazdaságok tudásbázisának növeléséhez.

E könyv kinyilvánított célja, hogy az amerikaitól erősen különböző európai viszonylatban adjon képet az egyetemi spin-off vállalkozások létrehozásáról, annak megvalósulási folyamatáról. Európait mondván valójában öt országra összpontosítja e vizsgálódást: Belgiumra, Franciaországra, Németországra, Svédországra és az Egyesült Királyságra. Ez sokszempontú vizsgálódást tesz lehetővé, mivel ezek az országok az intézményi környezet széles spektrumát testesítik meg, egyebek közt olyan vonatkozásokban, mint az egyetemeket körülvevő általános intézményi keretek, a szellemi tulajdonra vonatkozó tulajdonosi jogok rendezése az egyetemeket illetően, az egyetemi spin-off vállalkozások létrehozásának ösztönzésével és finanszírozásával kapcsolatos folyamatok és politikák.

A szerzők kiemelik: viszonylag egyenes út vezet egy jogi személy megteremtéséhez, a vállalat létrehozása azonban egyáltalán nem szükségszerűen jelenti, hogy az a továbbiakban tőkenyereséget és jövedelmet termel. Ezért igen nagy szükség van arra, hogy megértsük a spin-off vállalkozások létrehozásának folyamatát, különösképpen pedig azt, hogyan lehet vagyont termelni a hagyományosan nem üzlet-orientált egyetemek által meghatározott környezetben.

Az előzőekben az ilyen tárgyú vizsgálódások, s úgyszintén a gazdaságpolitika alkotóinak figyelme főként néhány ebben sikeres USA intézményre összpontosultak, mint pl. az MIT és a Stanford. Az európai egyetemek azonban ebben egészen más képet, viszonyokat, feltételrendszereket és hatásmechanizmusokat mutatnak. Olyan gazdasági környezetben működnek, amelyben a high-tech alapú vállalkozások meglehetősen újak és fejletlenek. A spin-off folyamatok így szükségképpen nagyon is különböznek az erősen fejlett high-tech vállalkozói viszonyok között megvalósulóktól, amilyen pl. Boston vagy a Szilikon Völgy. Ez utóbbiakban már gyakorlattá vált, hogy az üzleti körök választják ki a legjobb projekteket és rendelnek hozzájuk forrásokat, azaz a spin-off folyamatokban az üzlet húzza az innovációk hasznosítását. Európában viszont, ahol sokkal gyengébb az innovációs erőtér - a bevezető is utal az Európai Innovációs Paradoxonra (amelynek fogalmát az Európai Bizottság vezette be, és arra a szomorú tényre utal, hogy Európában erős a tudomány, ám gyenge az innováció) és gyengébbek vállalkozói közösségek, valamint az innováció egyéb kulcsfontosságú mozgatói, a közösségi kutatási szervezeteknek, s közöttük az egyetemeknek sokkal kezdeményezőbb inkubációs szerepet kell betölteniük - itt a spin-off-oknál inkább a technológia kínálat nyomása a mozgatóerő.

A kötet több szinten is elemzi a spin-off vállalkozások fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket. Ilyenek: a különféle politikákkal való összefüggéseik, ◙ a spin-off cégek típusai, ◙ az inkubációs folyamatok, amelyek szerephez jutnak a spin-offok fejlesztésében egyrészt az egyetemek, másrészt közösségi kutatási szervezetek szintjén, ◙ a folyamatok, amelyek a spin-off cégek szintjén játszanak szerepet, ◙ az egyéni vállalkozók és a vállalkozói teamek szerepe, ◙ a finanszírozók szerepe.

A fejezetek: Közösségi politikák az egyetemi spin-off vállalkozások elősegítésében ◙ A spin-off vállalkozások típusai ◙ Folyamatok intézményi szinten: inkubáció modellek ◙ Folyamatok cég szinten: a fejlesztés fázisai és modelljei ◙ Vállalkozói teamek a spin-off-okban ◙ A pénz szűkösségének problémái, és finanszírozáshoz jutás ◙ Megállapítások, következtetések és megfontolandó szempontok a spin-off-okkal kapcsolatos politika alkotáshoz.

Helmut Kohl A fal leomlásától az újraegyesülésig

Antall József Tudásközpont, 2014

Dr Osman Péter ismertetése

„Helmut Kohl visszaemlékezése sorsfordító időszakba kalauzolja az olvasót, a német újraegyesülési folyamat korszakába. A tárgyilagos hangú memoárból kiderül: a berlini fal 1989. november 9-i leomlása nem jelentette automatikusan a német egység megteremtését – az egységet tűzön-vízen keresztül képviselő, mégis mértéktartó politikai vezetésre volt szükség ahhoz, hogy a németek 1990. október 3-án már a két Németország újraegyesülését ünnepelhessék. Helmut Kohl számtalan ütköző nézőpontra mutat rá e sorsdöntő napokból: a nyugat-európai államok vonakodásától, a párton belüli intrikáktól és a bel-német ellenállástól kezdve az NDK-val és a Szovjetunióval folytatott nehéz tárgyalásokon, az amerikai elnökkel kialakított és elengedhetetlenül fontos szoros együttműködésen, valamint a nyugatnémet és a keletnémet márka közötti átváltási problémákon át a teljes szuverenitás és az egyesült Németország NATO-tagsága által felvetett létfontosságú kérdésekig. Helmut Kohl végül egy minden európaihoz szóló, nagyon is aktuális felhívást fogalmaz meg, amely a németországi egység megteremtése óta a szeme előtt lebeg. Ez pedig az európai egyesülésnek, az „érme másik oldalának” a beteljesítése. A magyar kiadás Helmut Kohl magyar olvasókhoz címzett, személyes hangú előszavával válik teljessé.” – a kiadó ajánlója.

Tükör által világosan… Tények vagy illúziók? A világtörténelem és a nagypolitika iránt érdeklődő magyarok számára különleges jelentősége van az akkor hivatalban lévő nyugatnémet kancellár krónikájának. Meggyőződések, illúziók, hozzájuk kötődő remények 1989 óta élnek itt arról, mekkora szerepe és érdeme van Magyarországnak az akkor felszínre tört történelmi változásokban. Vajon mennyire igaz, hogy különleges szerepet játszott a szovjet tábor összeomlásában azzal, hogy a Nyugatra menekülő NDK állampolgárok tömeges kiengedésével elsőként törte meg az NDK politikai épségét, s ezzel elindította a folyamatot, amely Németország újraegyesítéséhez vezetett? Vajon a híres páneurópai piknik volt-e a pillangó, amely szárnyai meglebbentésével kiváltotta a tornádót, amely végül is elhozta a Szovjetunió és tábora lelépését a geopolitika csatateréről? Mennyiben volt kockázatos a vasfüggöny szó szerinti, s még inkább az átvitt értelmű megbontása? Kevesen szólhatnak erről több akkori közvetlen rálátással, mint Helmut Kohl, még ha az ő rálátása sem lehetett teljeskörű.

„Senki sem akart egy nyolcvanmilliós ország szomszédja lenni.” – Kohl józan megállapítása az egyesülést illető ellenérzésekről ϴ „Kétszer már legyőztük a németeket! Erre most megint itt vannak!” – Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök a tizenkét EK-tagállam állam- és kormányfőinek december 8-i és 9-i strasbourgi csúcstalálkozóján ϴ „Ha meg akartuk akadályozni, hogy az emberek oda menjenek, ahol nyugatnémet márkához jutnak, akkor oda kellett vinnünk a nyugatnémet márkát hozzájuk.” Kohl az NSZK stratégiájáról ϴ „Gorbacsov főtitkár – a kancellár egyetértése mellett – megállapította, hogy a Szovjetunió, a Német Szövetségi Köztársaság és az NDK között semmiféle véleménykülönbség nincs abban a tekintetben, hogy az egység kérdését maguknak a németeknek kell megoldaniuk, és nekik maguknak kell arról is dönteniük, hogy milyen állami keretek között, milyen határidőkkel, milyen gyorsan és milyen további feltételek mellett kerüljön sor az egység megvalósítására.” Kohl beszámolója a Bundestagban a Gorbacsovval folytatott 1990. február 10-i tárgyalásról. – idézetek a könyvből.

Az emberiség történelme kételyt kizáróan azt mutatja, hogy a bölcsesség tartós trónra kerülésétől eltekintve szinte bármi megtörténhet, ám az, hogy a II. világháború utáni két német állam puskalövés és bármi más katonai agresszió nélkül, egy történelmi időskálán igen gyors folyamatban egyesült, alighanem minden idők legvalószínűtlenebb történelmi fejleménye. Nem nagyon sokkal meglepőbb, mintha földönkívüli békefenntartók jöttek volna azt nyélbeütni. Az érdeklődők számára a „mi történt”-nél jóval fontosabb a „miért”, hiszen az eseményeket többé-kevésbé ismerjük – legalább is ahogy a felszínen megjelentek -, ám arról mindig csak töredékes ismeretek kerülnek ki, hogy milyen erők és megfontolások mozgatták azokat a kulisszák mögött, a geopolitika boszorkánykonyhájában, és kik milyen szerepet játszottak bennük. Kohl könyvét éppen az teszi különösen érdekessé és tanulságossá, hogy ő egyike azoknak, akik a legteljesebb áttekintéssel bírtak mindebben, sőt jelentős részese is volt a folyamatok, történések alakításának. Krónikájában bőkezűen megosztja velünk az ő ebbéli személyes történelmét, a kancellárként követett céljait, stratégiáját, helyzetértékeléseit, megfontolásait, a személyes érzéseit, s szintúgy a többi főszereplőt illető szakmai és személyes véleményét. A továbbiakban bemutatásul ebből adunk némi ízelítőt.

„Hat héttel azután, hogy a magyarok 1989 májusában nekiláttak a műszaki határzár lebontásának és a "vasfüggöny" megszüntetésének, Mihail Gorbacsov, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke első hivatalos látogatására a Német Szövetségi Köztársaságba érkezett. Ez a találkozás mindkettőnk számára sorsdöntőnek bizonyult, amelynek nagy hatású következményeit azonban 1989 júniusában még senki sem sejthette. (…) A találkozó azon három fő témakör köré szerveződött, amelyeket még az 1988. októberi moszkvai látogatásom alkalmával közösen fogalmaztunk meg:

– A Szovjetunióval, legnagyobb és legfontosabb keleti szomszédunkkal minden területen ki akartuk építeni a kapcsolatainkat. Ezek a kapcsolatok számunkra központi jelentőségűek voltak.

– A két állam és a két kormány közötti kapcsolatokat a kölcsönös bizalomra építve ki akartuk szélesíteni, hogy ezen az alapon tartós jószomszédi viszonyt alakíthassunk ki egymással.

– Elő akartuk készíteni az utat a népeknek a kormányok közötti egyetértésen túlmutató megbékélése felé.” S egy megállapítás, amelynek valódi jelentőségét csak az események további menete mutatta meg: „Gorbacsov ezúttal sokkal jobb benyomást keltett, mint néhány hónappal korábbi moszkvai látogatásom idején. Különösen a saját helyzetét illetően tűnt sokkal bizakodóbbnak.”

Kölcsönös pozícióharc és puhatolózás a találkozón: „Végül áttértünk az NDK helyzetének megbeszélésére. A szocialista államokban zajló alapvető átalakulások kapcsán Gorbacsov arra hívta fel a figyelmet, hogy ha valaki megpróbálna kívülről beavatkozni az eseményekbe, az csak a helyzet bizonytalanná válásához vezetne, és így a Nyugat és a Kelet közötti kölcsönös megértést is veszélyeztetné. Én határozottan kijelentettem, hogy a Német Szövetségi Köztársaság egyáltalán nem érdekelt az NDK destabilizálásában. (Ez visszatérő, rituális eleme Kohl nyilatkozatainak. Annyi bizonyos, hogy tényleg nem volt érdekük, hogy az NDK-t olyan problémák sújtsák, ami az ottani keményvonalasok megerősödését eredményezhetik. – OP) Pillanatnyilag azonban leginkább maga Honecker főtitkár felelős az NDK helyzetének bizonytalanná válásáért, méghozzá azért, mert nem hajlandó bizonyos változtatásokra. Tőlem folyton azt követelik, magyaráztam Gorbacsovnak, hogy gyakoroljak nyilvánosan nyomást az NDK-ra, miszerint ott is vezessenek be olyan reformokat, mint amilyeneket a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon már elindítottak. Tudomásom van róla, hogy a helyzet az NDK-ban napról napra nehezebb lesz, és ezért a nyilvánosság előtt igyekszem e kérdésben visszafogottan nyilatkozni, ugyanakkor a belpolitikai hatásokat nem hagyhatom teljesen figyelmen kívül. Gorbacsov nem reagált az elhangzottakra. Nyilvánvalóan nem akarta bírálni Honeckert.” Itt azonban olyan kijelentés következik, amely igen kevéssé áll összhangban a Szovjetunió addigi magatartásával: „Amit azonban ezt követően mondott, az mégiscsak a kelet-berlini vezetéssel szembeni figyelemreméltó távolságtartásáról árulkodott. Gorbacsov szerint ugyanis az NDK-ra is érvényes az az általános szabály, hogy mindenki felelős saját magáért. Moszkvának nem áll szándékában másokat kioktatni, hiszen ki szeretné, hogy kioktassák. A Szovjetunió minden vonatkozásban, így a politikai megújulás, a gazdaság átalakítása, valamint a szocialista államok önállósága terén is a pozitív változásokért száll síkra.”

Ha nem tudnánk, hogy mi következett, ezt kétség és habozás nélkül üres frázisnak vehetnénk, hiszen mindaddig a történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy Moszkva inkább csak kényszerűen és a saját politikai belharcai függvényében engedi a táborában a politikai megújulást, a gazdaság átalakítását. (Akkoriban még élt a pesti vicc, hogy mi a moszkvai segélyhívó száma: 56-68-79 [1956: Budapest, 1968: Prága, 1979: Afganisztán], nem is említvén az 1953-as NDK beavatkozást.) Így viszont Kohl egyike lehetett a nyugati vezetőknek, akik legelsőkként kaptak jelzést a készülőben lévő nagy fordulatról. Nagyon is logikus az álláspontja: „A legnagyobb európai kereszténydemokrata párt elnökeként ideológiai tekintetben igen távol álltam az SZKP főtitkárától, ugyanakkor mégis érdekelt voltam a sikerében. Az ugyanis növelné a béke esélyeit, az általa képviselt reformpolitikával pedig fontos lépéseket tehetnénk a németkérdésben is..” S talán itt megkockáztatható a kijelentés: valószínűleg igazából sohasem tudjuk meg, mi mehetett végbe „a Gorbacsov által képviselt reformpolitika” hátterében, milyen erők vezényelték le azt a folyamatot, amelynek során a sok tekintetben még mindig a geopolitika egyik fő hatalmát jelentő Szovjetunió legfelső vezetése rövid úton lebontotta a birodalmat, harc nélkül feladta annak külső pozícióit, feloszlatta a „szocialista tábort”, és mindezzel a geopolitikai harcmezőn messze az USA mögé léptette vissza az országát. E miértre Kohl sem ad választ, a hogyannak viszont igen fontos vetületét tárja elénk.

„A következő két találkozón, június 13-án és 14-én, a leszerelési szempontok mellett az a kérdés is nagy hangsúlyt kapott, hogy hogyan segíthetne a Német Szövetségi Köztársaság a siralmas helyzetben lévő szovjet gazdaságon. (Ez a történeten végighúzódó Kohl-Gorbacsov játszma egyik különösen érdekes vonala. Amennyire nyilvánvaló, hogy a Szovjetuniót gazdaságilag hozták vert helyzetbe, különösképp Reagan „csillagháborús” stratégiájával, annyira magától értetődő az is, hogy Gorbacsov e vereséget nem ismerhette el. Így a Szovjetunió számára sokkal nehezebb volt elfogadni az NSZK anyagi segítségét, mint az utóbbinak nyújtania azt. – OP) Emellett azonban egy sor további kérdés is terítékre került, így például az eltűntnek nyilvánított hadifoglyok felkutatása, az egykori Kelet-Poroszország északnyugati részének megnyitása az NSZK-ból érkező turisták előtt, vagy az oroszországi németek autonómiájának visszaállítása. Amilyen nyitottnak mutatkozott Gorbacsov ezekben a kérdésekben, legalább annyira kitérően reagált az NDK-ban zajló fejleményeket érintő felvetésekre. (…)  Mindketten egyetértettünk abban, hogy ha javítani szeretnénk az összeurópai helyzeten, akkor ahhoz a német–szovjet kapcsolatokat is teljesen új alapokra kell helyeznünk. Ebből született meg azután a gondolat, hogy szükség lenne egy új szerződésre, amellyel a németek és a Szovjetunió ugyan nem zárnák le a múltat, de a jövőre vonatkozóan új perspektívákat teremtenének. Egy ilyen szerződést – amit mi "nagy szerződésnek" neveztünk el – bizonyára mindkét állam polgárai boldogan üdvözölnének. Én természetesen még azt is hozzátettem, hogy ebből a szerződésből mindaddig semmi sem lesz, amíg Németország megosztottsága elválaszt bennünket egymástól. A két nép kapcsolatát ugyanis ez terheli meg leginkább. Gorbacsov rögtön ellentmondott, méghozzá teljesen a szovjet álláspont szellemében. Ez a megosztottság, mondta, a történelmi fejlődés logikus következménye.”

Kohl beszámolója is megerősíti: Gorbacsov számára a dolgok végigvitelében a legfőbb nehézséget nem Nyugattal való megegyezés jelentette, hanem hogy azt elfogadtassa a saját országa és a „szocialista tábor” uralkodó erőivel. Az NDK esetében különösen nyilvánvaló volt, hogy a változások a hatalom egész rendszerének a bukását hozzák, természetesen a hatalmon lévőkével együtt, amit azok nagyon nem akartak elfogadni, kész szövetségeseként Gorbacsov belső és külső ellenzékének.

Egy különösen fontos mondat: „Ettől a naptól kezdve Gorbacsov véleménye lassan változni kezdett – ennek nem utolsósorban az volt az oka, hogy emberileg közelebb kerültünk és kölcsönösen a bizalmunkba fogadtuk egymást.” Krónikájának visszatérő eleme, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonít az abban főszerepet játszó politikusokkal fenntartott személyes baráti viszonyának. Az EK állam- és kormányfőinek november 18-i párizsi rendkívüli csúcstalálkozójával kapcsolatban írja: „Úgy tűnt, hogy még a barátomban, François Mitterrandban sem bízhatok meg.” Aligha kérdéses azonban, hogy vezető politikus csak addig honorálhatja politikai ügyekben a barátságot, ameddig az érdekek, amelyeket képviselnie kell, azt felül nem írják. (Nincs ez másként az üzleti életben sem.)

A fentebb említett anyagi segély pedig tényleg megvalósult: „Amikor 1989–1990 telén az orosz nagyvárosokban valóban összeomlott a közellátás, álltam a szavamat, és haladéktalanul megszerveztünk egy hatalmas segélyakciót: a szövetségi költségvetésből elkülönítettünk 220 millió nyugatnémet márkát, és a szövetségi köztársaság 1990. február közepétől a NATO-tartalékból élelmiszert és közszükségleti cikkeket szállított a Szovjetunióba.” Humanizmus? Sokkal inkább bölcs hozzáállás. A változások ellenzőit döntő mértékig megerősíthette volna a nép körében erősen növekvő elégedetlenség.

Gorbacsov látogatásának legfőbb hozadéka: „A legfontosabb esemény a "Közös nyilatkozat" elfogadása volt, amelyet Mihail Gorbacsovval írtunk alá. Ez a dokumentum több olyan fontos megállapítást is tartalmazott, amelyek nekünk, németeknek különösen fontosak voltak. Felvázoltunk benne egy politikai programot, amelyet aztán a következő években megpróbáltunk lépésről lépésre megvalósítani. Ez azonban elválaszthatatlanul összefüggött azzal, hogy sikerül-e elérni a nyilatkozatban megfogalmazott célkitűzésünket, vagyis sikerül-e egész Európában kivívni, hogy minden nemzetnek és államnak jogában álljon szabadon dönteni a sorsáról, és elérhető-e, hogy a nemzetközi jog alapelveit és normáit korlátozások nélkül betartsák, különös tekintettel a nemzeti önrendelkezésre. Németország számára különös jelentőséggel bírt az a megállapítás, hogy minden államnak joga van saját politikai és társadalmi berendezkedésének szabad megválasztásához. A bonni dokumentum messze túlmutatott a kétoldalú kapcsolatokon, mivel határozottan kiállt az európai identitás és az európai közösség mellett, amely a több évtizedes megosztottság ellenére is eleven maradt, és határozottan felszólította az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten részt vevő valamennyi államot, hogy működjenek közre Európa jövőbeli architektúrájának kialakításában.”

„Minden államnak joga van saját politikai és társadalmi berendezkedésének szabad megválasztásához.” Ebben a szerfelett bonyolult és kényes játszmában ennek az elvnek a közös deklarálása úgy, hogy az valóban kösse is a Szovjetuniót, gyakorlatilag az NDK szó szerinti feladását jelentette: azt a "puha" átmenetet, amely révén a keletnémetek a nyugati politikai és társadalmi berendezkedést választva egyesülnek az NSZK-val. Az NDK vezetése természetesen másként akarta. 1989 júniusáról írja Kohl: „A szűnni nem akaró menekült áradatról (a kivándorlási céllal az NSZK külképviseleteire menekülő keletnémetek – OP) hallva egyre növekvő aggodalommal figyeltem, hogy a Honecker-kormányzat továbbra is makacsul elzárkózik minden reform elől, miközben a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka hatására a legtöbb szocialista országban az emberek számára alapvetően pozitív változások mentek végbe. Az NSZEP önfejű magatartásán a siralmas gazdasági helyzet sem változtatott, fokozva ezzel a keletnémet polgárok elkeseredettségét.” Amint az események megmutatták, az NSZEP, azaz az NDK Német Szocialista Egységpártja számára az „önfejűség” feladása gyakorlatilag az önfeloszlatást jelentette, amint az be is következett. S hogy ehhez milyen keskeny, csapdákkal teli ösvényen kellett az NSZK-nak eljutnia, azt jól jellemzik Kohl szavai arról a nyárról: „A helyzet eszkalálódásához sem fűződött érdekünk. Tisztában voltam vele, hogy a keleti oldalon néhányan már alig várják, hogy Bonnban egy kicsit élesebben fogalmazzunk, ami ürügyként szolgálhatna ahhoz, hogy visszatérjenek a hidegháború agresszív módszereihez, és ismét meghiúsítsák a Kelet és Nyugat között alakuló reményteli közeledést.”

1989. augusztus 13-án, a berlini fal megépítésének 28. évfordulóján „a keletnémet állampárt központi lapja, a Neues Deutschland a valóságot szinte már felülmúlhatatlanul félreismerve arról írt, hogy "a növekvő gazdasági teljesítőképesség biztos alapokat teremt az emelkedő életszínvonal, a szociális biztonság, a teljes foglalkoztatás, a magas színvonalú oktatás és az ingyenes egészségügyi ellátás számára". A cikk a berlini falról mint a stabilitás biztosítékáról áradozott, és ezúttal is mereven elutasított mindenféle reformot. (…) Egy nappal később Erich Honecker az NDK-szocializmus erényeit dicsérte. Arról beszélt, hogy az erfurti mikroelektronikai kombinát sikeresen kifejlesztette egy 32 bites mikroprocesszor első működőképes kísérleti darabját, ami ékes bizonyítékul szolgál arra, "hogy a szocialista társadalmi koncepció bukását diadalmasan hirdető nyugati újságcikkek fabatkát sem érnek." (finom egyensúly: a tétel épp oly szilárd, mint amennyire a chip ezt bizonyítja. Amúgy nekünk is volt egy Mikroelektronikai Vállalatunk, amelynek bukásától feltehetően annak leégése mentett meg 1985-ban – OP). Még azt is hozzátette, hogy "a szocializmus lendületét az égvilágon semmi sem törheti meg." A menekültek tömege ennek épp az ellenkezőjéről tanúskodott. Ekkor már több mint 200 ezer NDK-állampolgár tartózkodott Magyarországon.” S megtörtént az elképzelhetetlen: „Augusztus 19-én azután eljött a megfelelő alkalom, amikor Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke egy "páneurópai pikniket" szervezett az osztrák határnál fekvő Sopron közelében. Amikor a piknik közben – az előzetes terveknek megfelelően – rövid időre megnyitották a határt, több száz ember egyszerűen átrohant Ausztriába.” Kohl hozzáteszi: „Mindezt Németh Miklós, az akkori magyar miniszterelnök döntése tette lehetővé, aki a határőröket több kilométer hosszan visszavonta az adott határszakaszról.” És: „A soproni tömeges menekülésben nemcsak a már Magyarországon lévők és a kiutazásra várók, hanem az NDK-ban maradók és a még tétovázók is új jelzést láttak. Habár a nyári szünet már majdnem véget ért, mégis tízezrek indultak el újból dél felé. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Vöröskereszt a magyar hatóságok támogatásával hatalmas sátorvárosokat épített, a Német Szövetségi Köztársaságban pedig külön számlákat nyitottak a magyarországi segélyszervezetek számára.” Itt már „repült a nehéz kő”, bár még a jövő titka volt, vajon „hol áll meg s kit hogyan talál meg?”

„Ezekben a zaklatott és nehéz napokban a magyarok egy meglepő indítvánnyal kerestek meg bennünket, amellyel rögtön az első téglát is kiütötték a berlini falból, és mintegy előrevetítették az NSZEP végnapjait. Horváth István bonni magyar nagykövet, a német nép barátja, azzal a kéréssel fordult Horst Teltschikhez, hogy Németh Miklós a lehető leggyorsabban és a lehető legteljesebb diszkréció mellett találkozni szeretne velem. Egy pillanatig sem haboztunk, és haladéktalanul megállapodtunk a magyarokkal egy augusztus 25-i, pénteki találkozóban.” S egy különösen izgalmas kérdés: „A magyar reformpolitikusokra hatalmas nyomás nehezedett. Mindent meg kellett tennünk, hogy a találkozót titokban tartsuk, és a rendkívül feszült viszonyt Budapest és Kelet-Berlin között ne élezzük tovább.” Akkoriban sokan tudni vélték, hogy a szovjetek mindenről értesülnek, egy akkori mondás szerint „még ki sem mondod, a Benczúr utcában már tudják!”. „Németh miniszterelnök, Horn Gyula külügyminiszter és Horváth nagykövet augusztus 25-én érkezett meg egy magyar kormányzati repülőgéppel a köln-bonni repülőtér katonai gépek számára fenntartott részére.” Megtörténhetett-e mindez a szovjetek tudta nélkül, s hogy az NDK ne szerezzen erről tudomást? Kohl azt érzékelteti, hogy igen. Németh nyíltan feltételes, menekülő klauzulával teljes ígérete pedig: „A magyar miniszterelnök a végére hagyta a megváltó bejelentést: "Az NDK-s menekültek visszatoloncolásáról szó sem lehet. Megnyitjuk a határokat. Ha valami külső katonai vagy politikai erő nem kényszerít bennünket más viselkedésre, akkor nyitva tartjuk a határt az NDK-s állampolgárok előtt."” Hiszen Kohl maga mondja: "Gorbacsov, aki a magyarországi reformokat kifejezett jóindulattal szemlélte, maga sem élvezte a nómenklatúra feltétlen támogatását (Understatement of the year! - OP), és senki sem tudta, hogyan reagálna majd Moszkva végül arra, ha Magyarország megnyitná a határait az NDK-ból érkező németek előtt." Van továbbá mindennek egy további, igen pikáns vonatkozása: „Németh arról is beszámolt még, hogy tudomása szerint Bulgáriában, Romániában és Csehszlovákiában is számos NDK-s turista tartózkodik, akik onnan kísérik figyelemmel, milyen irányt vesznek az események. Ők szépen kivárják majd a magyar kormány következő lépését, mondta a miniszterelnök, és utána vagy visszatérnek az NDK-ba, vagy Magyarországon keresztül kiutaznak Nyugatra.” Több mint valószínű, hogy az említett országok kormányzatai a saját további politizálásukhoz, igazodásukhoz szintúgy igencsak várták, hová vezetnek, és azzal mire engednek következtetni a magyarországi események.

S a realitás: „A mindent eldöntő kérdés azonban elsősorban az lesz, hogyan viszonyul a moszkvai vezetés a határnyitásra vonatkozó magyar tervekhez. Gorbacsov mindenesetre eddig még nem volt hajlandó érdemben nyilatkozni a németek önrendelkezési jogával kapcsolatban. "A világ – válaszolta legutóbb igen talányosan egy újságírói kérdésre – a mi hozzáállásunknak megfelelően fog változni." Nem sokkal később telefonon beszéltem Mihail Gorbacsovval. Tudattam vele, hogy miben állapodtunk meg Németh Miklóssal és Horn Gyulával, és megkérdeztem tőle, hogy támogatná-e a magyarokat. Gorbacsov először csak hallgatott. Majd azt válaszolta, hogy "a magyarok jó emberek". Többet ezzel kapcsolatban nem mondott. Ezzel egyértelművé vált a számomra, hogy a magyar miniszterelnöknek és a külügyminiszternek nem a saját szakállára kell cselekednie, mivel biztosak lehetnek benne, hogy Moszkva is áldását adja a döntéseikre.” Merész következtetés, főként ha azt is figyelembe vesszük, hogy Gorbacsovnak, amint arra Kohl is utal, menet közben folyamatosan meg kellett küzdenie az ilyen fejlemények belső és külső ellenzőivel.

Szavak, remények… „Még a gymnichi kastélyban konkretizáltuk a Magyarországnak nyújtandó segítséget. (Ez még Németh Miklós látogatásáról – OP) (…) Azt is elmondtam magyar vendégeinknek, hogy az Európai Közösségben és az Egyesült Államokban is kiállok majd amellett, hogy Magyarországot a lehető leggyorsabban és a bürokrácia mellőzésével kisegítsék a gazdasági válságból.” Tudjuk, mi lett belőle….

A történet sajátos része, hogy a magyar határnyitás menthette meg Kohlt a politikai bukástól: „Egész évben egyre világosabban éreztem, hogy a párton belüli ellenfeleim, Heiner Geissler, Lothar Späth, Kurt Biedenkopf, Walther Leisler Kiep, Rita Süssmuth és időnként még Norbert Blüm is a megbuktatásomra készülnek. Ők ugyanis nem értettek egyet azzal az irányvonallal, amelyet a párt és az ország számára kijelöltem. Ehelyett szerették volna a CDU-t határozottabban balra tolni. Ez azonban a hosszú évek óta egyértelműen képviselt Németország-politikánkat is érintette volna, és így az NDK polgárai és külföldi partnereink belénk vetett bizalmát is alapjaiban rendítette volna meg. Ellenfeleim azok közé tartoztak, akik a német egység lehetőségét ekkorra már régen feladták…” Kohl elmondja, hogy a Bundestag elnök asszonya és Richard von Weizsäcker szövetségi elnök is kész volt közreműködni az ő megbuktatásában. S ekkor jött pártja brémai kongresszusa: „szeptember 10-én, vasárnap, alig néhány órával azelőtt, hogy elindultam volna a pártkongresszus helyszínére, Brémába, megérkezett a magyar nagykövetségről a megváltó üzenet, miszerint aznap, vagyis vasárnap éjfélkor végre megtörténik, amire vártunk: ahogy azt Németh miniszterelnök augusztus 25-én a gymnichi kastélyban tartott titkos megbeszélésünkön megígérte, a Magyarországon tartózkodó NDK-állampolgárok kiutazhatnak egy általuk megjelölt országba. (…) A történelmi határnyitás másnapján a 750 kongresszusi küldött e világot megváltoztató események hatása alatt állt. A Geissler (a CDU főtitkára, akit Kohl kettejük ellentéte miatt e kongresszuson nem jelölt tiszte újbóli betöltésére – OP) körül kialakult csoport ugyanakkor még mindig nem adta fel a puccsal kapcsolatos terveit. Miután megtartottam hagyományos pártelnöki beszámolómat, én is bekapcsolódtam az éles kirohanásokkal tarkított vitába. Egy szenvedélyes, támadó hangvételű beszédben válaszoltam az engem ért vádakra, és visszautasítottam őket. A küldöttek lelkesen fogadták szavaimat, és állva tapsolták meg beszédemet. Ezzel a megbuktatásomra szőtt tervek meghiúsultak.”

Reng a föld az NDK-ban: „Október 9-én fordult elő először, hogy az NDK kormánya nem lépett fel egy ötven-hetvenezer résztvevőből álló tiltakozó felvonulás ellen Lipcsében. Az emberek demokratikus megújulást követeltek. Egy héttel később, október 16-án százhúszezer ember vonult végig Lipcse utcáin azon a tüntetésen, amelynél nagyobbra az NDK-ban az 1953. június 17-i népfelkelés óta nem volt példa. (Azt a szovjetek verték le, tankokkal –OP) Két nappal később, október 18-án megbuktatták Erich Honeckert.” Túl messzire azért nem mentek: „Az NSZEP-állam első embere Egon Krenz, a Politikai Bizottság korábbi második számú vezetője lett.” És „November 4-én a kelet-berlini Alexanderplatzon tartott tömegtüntetésen is kiderült, hogy Krenzben az NDK polgárai egyáltalán nem a reformert látták. A tüntetésen több mint félmillió ember vett részt, hogy tiltakozzon a kerékkötők – és köztük a név szerint is megemlített Egon Krenz – ellen. A Gorbacsovra hivatkozó és egyfajta emberarcú, „harmadikutas” szocializmust hirdető szónokok között számos neves és korábban rendszerhűnek számító író, művész és tudós is volt. Meglepő volt látni, milyen gyorsan átkerültek az ellenkező oldalra azok, akik hosszú éveken át a rezsim haszonélvezői voltak, és most egy olyan rendezvényen szónokoltak, amely végül az „NSZEP-boncok” számonkérésébe torkollott.” Csodálkoznunk kellene?

S vajon mennyire kell csodálkoznunk azon, hogy milyen ellenzői voltak a német egyesülésnek?

„A német egységet helyettesítő "harmadikutas" reformkommunista elképzeléseknek a nyugatnémet ellenzék soraiban is akadtak hívei. Walter Momper, Berlin polgármestere "a kapitalizmus és kommunizmus közötti harmadik út NDK-s politikájában" olyan egyedülálló és jövőbe mutató modellt látott, amelyet nem lenne szabad veszélybe sodorni a "fölösleges és zsákutcába torkolló újraegyesítési vita erőltetésével". Más neves szociáldemokrata politikusok is hasonlóan nyilatkoztak. (…) A világos politikai irányvonallal azonban a szociáldemokraták adósak maradtak. (…) Az SPD politikájának e kettőssége egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a szociáldemokratáknak az NSZEP-vel kapcsolatos stratégiája éveken át a két párt közeledését célozta, még ha az SPD erről ma már nem is akar tudni. (…) az SPD soraiban újból és újból megfogalmazódott az a követelés, hogy töröljük az újraegyesülésre vonatkozó rendelkezést az Alaptörvény preambulumából.”

„A Zöldek is görcsösen ragaszkodtak a kettős államiság eszméjéhez, és óva intettek a "német nemzetállam újjászületésétől"”.

A november 2-án és 3-án megrendezett német–francia csúcstalálkozóról: „A beszélgetés során Mitterrand szabad utat adott az újraegyesülésnek, és a csúcstalálkozó záró sajtótájékoztatóján még annak a kérésemnek is eleget tett, hogy kitérjen az elmúlt napok legkényesebb kérdésére. A francia elnök szavaiból első pillantásra arra lehetett következtetni, hogy ő is támogatja az álláspontunkat: "Én nem félek az újraegyesítéstől [...]. A történelem a maga útját járja. Én pedig elfogadom olyannak, amilyen. Szerintem a németek újraegyesülési törekvései teljesen legitim törekvések, már ha valóban ezt akarják, és valóban meg is tudják valósítani. Franciaország a saját politikáját aszerint fogja megválasztani, hogy az hogyan szolgálja a legjobban Európa és Franciaország érdekeit." Az utolsó mondatban már felcsillant bizonyos távolságtartás, amelynek mi, németek, beleértve magamat is, azokban a zaklatott napokban talán nem szenteltünk elegendő figyelmet. Sajnos később meg kellett állapítanom, hogy Mitterrand a következő néhány hétben egyfajta kettős játékot űzött. Az egyik közeli munkatársának például elárulta, hogy szerinte a német újraegyesülés a közeljövőben biztosan nem fog megtörténni. (…) Én ugyan akkor erről még nem tudtam, de Mitterrand és hozzá hasonlóan Margaret Thatcher is arra számítottak, hogy Gorbacsov sohasem lesz hajlandó elfogadni egy olyan egyesült Németországot, amely a NATO tagja.”

„A brit miniszterelnök asszonyt illetőn – a levéltárak megnyitása után – ma már egy értelműen bizonyítható mindaz, amit én akkoriban még csak sejthettem: Margaret Thatcher minden lehetséges eszközzel meg akarta akadályozni a német egység létrejöttét, és ebben központi szerepet szánt a szovjet pártfőtitkárnak. Már az 1989. szeptember 23-i moszkvai látogatásán megjegyezte Gorbacsovnak, mennyire aggasztják az NDK-ban zajló események. "„Angliának és Nyugat-Európának semmilyen érdeke nem fűződik a német újraegyesüléshez, mondta Thatcher asszony. Meglehet, hogy a hivatalos NATO-dokumentumokban valami más olvasható, de annak semmi jelentősége. Mi nem akarunk semmiféle német újraegyesülést." (…) Margaret Thatcher – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – Mitterrand elnökkel tárgyalva már 1989. szeptember 1-jén határozottan elutasította a német újraegyesítést, amelyet ugyanakkor lehetségesnek is tartott. Engem személy szerint hazugsággal vádolt, mivel én az egyesülésre törekedtem, Gorbacsovot pedig túl gyengének tartotta. Mitterrand is egyetértett vele, és kijelentette, hogy ő a stabil európai határok híve. Az újraegyesülést lehetetlennek látja: "Gorbacsov sohasem lesz hajlandó elfogadni egy egyesült Németországot, amely a NATO tagja, vélekedett a francia államelnök. Tehát emiatt nem is érdemes aggódnunk. Mondjuk azt, hogy megtörténhet, ha a németek úgy akarják, annak tudatában, hogy a két nagyhatalom úgyis megóv majd bennünket ettől.””

Kohl beszámol Gorbacsov tárgyalásairól, és sajátos állásfoglalásairól. „November 1-jén egy Egon Krenzcel folytatott megbeszélés során a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – igyekezve némi bátorságot önteni a beszélgetőpartnerébe – így foglalta össze a helyzetet: Krenznek tudnia kell, hogy egyetlen komolyan vehető csúcspolitikus – így Thatcher, Mitterrand, Giulio Andreotti, Wojciech Jaruzelski lengyel államelnök és az amerikaiak, akik – úgy tűnt, ez idő tájt még álláspontjuk kialakításával voltak elfoglalva – sem akarja, hogy Németország egyesüljön. Sőt valamennyien úgy gondolják, fejtegette Gorbacsov, hogy egy ilyen egyesülés egy sor robbanásveszéllyel fenyegető következménnyel járna. A vezető nyugati politikusok nagy része nem akarja, hogy a NATO és a Varsói Szerződés felbomoljon, mivel ezt a két tömböt a legfontosabb egyensúlytényezőnek tekintik.” És „Amikor november végén, vagyis már a fal leomlása után, Gorbacsov Rómában találkozott Giulio Andreotti olasz miniszterelnökkel, a pártfőtitkár azt mondta olasz vendéglátójának, hogy "az NDK és az NSZK egyesülése jelenleg nem aktuális". Jobb lenne, folytatta Gorbacsov, ha "Kohl barátunk” kicsit lehiggadna."” Ezt sem tudjuk meg soha: vajon Gorbacsov egy kamionnal egyensúlyozott végig egy drótkötélen a Niagara felett, vagy pillanatnyi helyzetek, erőviszonyok szerint manőverezett, ahogy az örvények vitték.

George Bush elnökről viszont Kohl a legnagyobb politikai és személyes elismerés hangján szól. „A németekkel szemben sem voltak előítéletei. Számára megmásíthatatlan tétel volt, hogy egy országot nem szabad megosztani. Az ő szemében az bűntettnek számított. A német történelemnek az a szakasza, amely a náci diktatúrával és a világháborúval oly sok fájdalmat és borzalmat okozott, Bush elnök számára végérvényesen lezárult. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy ő egyáltalán nem fél a múlt árnyaitól, és a németeknek nem kell az idők végezetéig vezekelniük. A németek már teljesítették a kötelességüket, és megbízható szövetségesek lettek. És ez fordítva is igaz volt, hiszen számomra ő volt az egyik legfontosabb – a német egységhez vezető úton pedig minden kétséget kizáróan a legfontosabb – szövetségesünk. 1989 és 1990 esemény dús hónapjaiban jó néhány személyes találkozón és számtalan telefonbeszélgetésben folyamatosan tájékoztattam az NDK-beli történésekről és a lépéseimről. Ugyanígy tett ő is. Az pedig, hogy a Németország számára sorsdöntő napokban ilyen szoros maradt az együttműködés közöttünk, egyértelműen bizonyítja, milyen óriási szerencsénk volt nekünk, németeknek, hogy akkor éppen Georg Bush volt az Egyesült Államok elnöke.”

Itt elejtjük a történet fonalát. A folytatást mindenki ismeri - úgy, ahogy. Itt végigkövethető az egyik legfontosabb főszereplő bennfentes nézőpontjából - ahogy ő látta. Tükör által világosan. Már csak két idézet. A visszaemlékezések záró mondatai: „1990. október 3-án Németország állami egységének megvalósításával elértük nagy nemzeti célunkat. Egy vízió megvalósult. De az útnak ezzel még nem értünk a végére. Hazánk állami egységének megteremtése sok tekintetben még csak a kezdetet jelentette, de az alapok, amelyekre építhettünk, már tartósnak bizonyultak. Ez különösen érvényes volt víziónk második részére, amelyet először a háború utáni években fogalmaztunk meg: arra, hogy Európa egyesülése ugyanannak az éremnek a másik oldala.”

S a magyar kiadás előszavának zárása: „Visszaemlékezéseimet 1990. október 3-ával, a német egység napjával zárom, amikor éjfél körül végigtekintettem a berlini Reichstag előtt boldogan ünneplő emberek és a fekete-vörös-arany német nemzeti lobogók tengerén. Ezt a megindító záróképet azzal a nyomatékos felszólítással kapcsolom össze, hogy békés és szabad jövőnkhöz Európa egyesülési folyamatát tovább kell folytatni és be kell teljesíteni.” Igen, „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés”, ám a tények nagyon azt mutatják, hogy ehhez még hiányzik pár nélkülözhetetlen adalék: összhang a célokban, összhang az érdekekben, a cselekvésben, s egy mindenki számára elfogadható vezetés know-how-ja. Más dimenzióban ugyanez: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…” Ma vitathatatlanul az egyesült Németország vezeti Európát. Kérdés, mikorra és hogyan juttatja el azt idáig…