Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál

Typotex, 2004

Dr Osman Péter ismertetése 

Mint minden igazán jó műnek, ennek is több tartalmas olvasata van. Nagyon érdekes aszerint olvasnunk, milyen is volt valójában az a nemzet, amelyet sokan itt, Közép-Európában nemrég még a szó legjobb értelmében vett úri társadalom ideáltípusának, a legelegánsabb, mértékadó mintának tekintettek. Itt és most azonban számunkra fontosabb a válasz, amelyet arra a kérdésre ad, mi és hogyan teszi nemzetté az emberek egy nagy, heterogén halmazát, s méginkább hogyan teszik ezek nemzetté magukat. Azoknak, akiket ez érdekel, javasoljuk elébe olvasni Illyés Gyula híres tanulmányát: Ki a magyar. Szavai sokban erősítik a nagyon befolyásos konzervatív angol filozófus megállapításait. Illyés mondja: „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől. Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné. Minden nép közösség - jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.” Scruton ugyan a gyökerek feltárásának részeként szellemes, ám kíméletlen módon tárja elénk az „angolok” identitás keresését és annak furcsaságait, ám végül is lényegében igen hasonló következtetésekre jut. A különbség, hogy Illyés az irányfényt kereste a közösségi gondolkodáshoz, Scruton viszont sokkal inkább - és sokkal több iróniával - a részben valós, részben idealizált közösség letűnésének okait. Persze, Illyés írása mindössze 36 oldal, Scruton tanulmánya 190 oldallal sokkal részletesebb és részletezőbb.

Tőle, innen: „Az angolok különleges vonása, hogy pontosan tudják, kik, de azt már nem, hogy mik. Válságos pillanatokban elvont eszméket idéznek meg. Birodalmuk ’pillanatnyi elmezavarban’ született, vagyis nem politikai tervek szerint, hanem olyan magánvállalkozások nyomán alakult ki, amelyben a skótok, az írek és a walesiek egyenlő súllyal vettek részt: ez már nem angol, hanem brit birodalom volt. Az alattvalói hűség tárgya azonban még a legdicsőségesebb korban is Anglia maradt. (...) legkönnyebben Anglia, az anyaország tűnt meghatározhatónak. A meghatározás azonban a birodalom összehúzódásával fokozatosan értelmét veszítette, az angolok pedig lassan és bizonytalanul felülbírálták az önmagukról alkotott képet, más európai népekhez hasonlóan nemzetnek tettetve magukat. De melyik nemzetnek? Hát nem britnek...” „Anglia mindenekelőtt olyan hely, amelyet szokások szentesítenek. Az angol viszonyok között kifejlődött patriotizmus hasonló a régi rómaiakéhoz, amennyiben nem a ’faj’, hanem az anyaország felé irányult. (...) a bevándorlókkal szemben [ma] megnyilvánuló ellenérzés nem a rasszizmus eredménye, hanem a szülőföld ősi tapasztalatának megszűnéséből származik, annak a varázslatnak az eltűnéséből, amely a hazát a biztonság és a vigasz földjévé tette.” „Az angolok világa a rituálék, az egyenruhák, a precedensek és a hivatalok világa volt. Az intézmények nem csupán egy feladat ellátását, hanem egyúttal az összetartozás egy formáját is jelentették. A monarchia az angolok számára nem a politikai hatalom egyik formáját jelentette, hanem (...) egy kísérletet, amelynek célja, hogy itt és most megjelenítsük a hatalom mindazon titokzatos eszméit és a hozzá kapcsolódó történelmi jogokat, amelyek nélkül egyetlen hely sem válhat szülőfölddé.” „Az otthon dolgai nem szorulnak magyarázatra. (...) Az angolok egyik legfigyelemreméltóbb vonása éppen az, hogy milyen kevéssé igénylik a magyarázatot a szokásaikra és intézményeikre.” „Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, amik lenni szeretünk. Tiszteld a rituálékat és a háztartás isteneit, s minden másban szabad kezet kapsz. Az angolok különcsége rögvest magától értetődik, ha figyelembe vesszük, hogy saját világukban otthon és biztonságban érzik magukat.” „Az ország társadalmi rendje szinte teljes egészében magánkezdeményezésekre épül. Iskolák, egyetemek, helyhatóságok, kórházak, színházak, fesztiválok, sőt katonai alakulatok ugyanarra a történetre tekintenek vissza: egy közösségi lelkületű amatőr létrehozott egy alapítványt, meghatározta az alapszabályt, vásárolt egy épületet székhelynek, majd az egészet kurátorokra vagy a koronára bízta; az állam - ha egyáltalán, akkor is - csak a folyamat legvégén került a képbe, hogy biztosítsa a fennmaradását és fejlődését annak a munkának, amelyet maga sohasem kezdeményezett volna. Ez az angol út. A hivatalos ügyintézéshez való viszonyt Angliában az az általános meggyőződés tükrözi a legjobban, miszerint: ha valamit meg kell tenni, arra én magam vagyok a megfelelő ember.”

Scruton itt módszeresen végig veszi az angol jellemet, a közösség személyként való kezelésének angol sajátosságát, az angol vallást, jogot, társadalmat, kormányzatot, kultúrát. Elemzését még élőbbé és ezzel érdekesebbé teszi, hogy ő még beleszületett annak a világnak a végnapjaiba, amelyről beszél, és mondandóját személyes élményeivel színezi. Hitelét emeli, hogy célja nem a ma divatos tagadás, az új értékeknek a régebbiek fölé emelése, hanem a tények és a mozgatóerők őszinte, nyílt, lényegretörő feltárása, nagy empátiával annak vizsgálata, hogyan alakult ki a „vidám, öreg Anglia”, vagy annak ideálképe, mi volt mögötte, s hogyan tűnt le.

Zárjunk az ő szavaival. „Anglia: arculat, szokások és intézmények, vallás és kultúra, amint azt az előző lapokon sorra vettem. Szinte mind halott. (...) Helyénvaló, ha az angol civilizáció örökösei megőrzik erényeinek és eredményeinek emlékét, és tudják, mindez mit jelentett.”

Mi pedig tanuljunk mindebből.