Wolfgang Fleischer: 1000 katonai jármű - Harckocsik, motorkerékpárok, dzsipek, tehergépkocsik és kétéltűek - Alexandra Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése


A kötet az Alexandra kitűnő "1000.. sorozatának egyik legújabb darabja.
„Vihar tombol vagy havazik, vagy a Nap nevet ránk,/ A nappal tűzforró, vagy az éj jéghideg, / Arcunkat por lepi, de a lelkünk vidám, / Igen, a lelkünk / Tankunk tovaszáguld a szélvészben. / Mennydörgő motorral, villámsebesen / A tankunkban védetten / A bajtársaink előtt járva / Egyedül állunk a csatában, / Egyedül állunk, / Így törünk be mélyen az ellenség soraiba.” (Panzerlied, a Wehrmacht egyik legismertebb katonadala - ezt éneklik A halál ötven órája c. film talán leghatásosabb jelenetében is. Részlet, saját nyersfordításban).
„Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” (Shakespeare - III. Richárd, V.4.) - Íme, mit érhet egy hatékony harci jármű kiélezett helyzetekben! Vajon mit ajánlott volna a veszte elől kétségbe esve menekülni próbáló király egy olyan lehetőségért, amelyet az e kötetben felsorakoztatott gépek akár leggyengébbike is kínál??
„Milyen balszerencse, hogy a Föld első intelligens társas állata egy törzsi szerveződésű ragadozó." - idéztük James Lovelock Gaia halványuló arca c. könyvéből. Tegyük azonban hozzá - ha sokkal békésebb természetű lenne az emberiség, akkor talán technikai fejlettségben a közelében sem járnánk a mainak. Ha csak az innovációk exponenciális gyorsulásának legutóbbi egy-másfél évszázadát nézzük, a fejlesztések igen nagy hányadának - bizonyos területeken azok zömének - forrása az egymásra fenekedő "törzsek", azaz országok egymással versengő törekvése a hatalmi potenciáljuk növelésére, valamint a mások haditechnikai fölényének kiegyenlítésére. Voltaképpen, ahogy a világunkat felépítő nehéz elemek a szupernovák kohói-ban jöttek létre, hasonlóképpen elmondható, hogy a hétköznapi élet modern eszköztárának nagy hányada a hadiiparban "forrón és szilajon" született fejlesztések leszármazottja. Csak az egyik legpolgáribb területen, a konyhánkban maradva, a teflonbevonatú edényektől a mikrohullámú sütőn át a lézer-élesítésű késekig a modern főzőeszközeink sorát köszönhetjük a hadiiparnak.
Minden bizonnyal az emberiség legújabb korszaka nyitányának tekinthető, hogy a most folyó nagy észak-afrikai tömegmegmozdulások egyik fő mozgatója az internetnek és a mai telefontechnikának a segítségével megvalósított szervezés és mozgósítás, jóllehet az érintett országok mégcsak nem is sorolhatók a legmagasabb technikai színvonalon állók közé; s hogy erős országok erős diktatúrái is a hatalmukat fenyegető erőnek tekintik a modern infokommunikációban rejlő ilyen lehetőségeket. Aligha valószínű viszont, hogy a hadiipari fejlesztések nélkül ezek az eszközök a legtöbbünk rendelkezésére állnának. Ehhez tartozik az is, hogy a hadiipari fejlesztéseknek van egy kritikus jelentőségű sajátossága - jelesül, hogy ugyan a technikai fejlődés előrehaladtával mindinkább kiemelkedően nagy a forrásigényük, azonban a finanszírozásukban a polgári területekhez képest sokkal kevésbé jutnak döntő szerephez a megtérülési követelmények. Ezért itt olyan innovációs fejlesztések is megvalósulhatnak, amelyekre a polgári ágazatokban nem jutna pénz. Másrészt viszont, és ez az ilyen fejlesztések számunkra igen fontos vonása, a profitszerzés a hadiipar szereplői számára is kiemelt cél, s ezért a létrehozott innovációs eredmények nagy hányadát - vagy azok leszármazottait - előbb-utóbb igyekeznek a polgári alkalmazásokban is hasznosítani. Ecce homo, ecce teflonbevonat és mikrosütő...
Magának e kötetnek is izgalmas olvasata jellemezhető az "ecce homo" mottóval. A katonai járművek benne felsorakoztatott seregszemléje egyaránt szól az ember militáns hajlamáról, valamint a kiemelkedő, lenyűgöző alkotóképességéről. Tudjuk, a kerék feltalálása egyike a társadalmi-gazdasági fejlődését megalapozó legfontosabb, korai innovációknak. A Bevezetés itt azt is kiemeli, hogy a kocsi már a fejlődése legkorábbi szakaszában egyaránt szolgált gazdasági és hadi célokat. Az ókor magasan fejlett kultúráiban már megjelentek a gyors, ló vontatta harci kocsik. Mozgékonyságuk, valamint hogy a harcosaik a fegyvereiket e magasabb platformról tudták használni, fölényt biztosított nekik a harcban (e kocsik tehát joggal nevezhetők a kor csúcstechnológiás fegyvereinek - OP).
Az említett Bevezetés igen érdekes, bár szükségképpen tömör had- és technikatörténeti átte-kintéssel szolgál e járműcsalád fejlődéséről és alkalmazásáról. Tényeket ugyan csak példálóz-va hozhat fel, ám azok így is nagyon tanulságosak. Csak egy részletet ízelítőül kiragadva: a korabeli adatok szerint 1914 nyarán (azaz nem sokkal az autózás hajnalát követően - OP), az első világháború kezdetén Belgium, Franciaország és Nagy-Britannia haderői csak a nyugat-európai fronton 76 ezer gépjárművel rendelkeztek; az orosz hadseregnek ekkor 16 ezer gép-járműve volt. 1918-ra az antantnak 240 ezer gépjárműve volt hadi szolgálatban, hatszor annyi, mint a német haderőnek, míg a császári és királyi osztrák-magyar haderő 24 ezerrel rendelkezett. A gépkocsik igen rövid idő alatt a vasutak mellett első számú katonai közlekedési eszközzé léptek elő. És ugyancsak e világháború egyik kiemelkedő jelentőségű katonai innovációja volt egy egészen újfajta, kifejezetten kiváló terepjáró és fegyverhordozó képességűnek fejlesztett harci jármű-család, amely az eredeti fedőneve alapján a tank elnevezéssel vált a fegyvertárak és fegyveres erők egyik kiemelkedő harcértékű részévé.
Érdemes ide idéznünk a Bevezető történeti áttekintésének sokatmondó alcímeit - ◙ A mozgó hadviselés kezdetei ◙ Az első harci kocsik ◙ Járművek minden fronton - a hadseregek gépesí-tése az első világháborúban ◙ Gépesítés és páncélos-hadviselés a két világháború között ◙ A fő csapásmérő erő - katonai járművek és páncélosok a második világháborúban ◙ Mozgé-konyság új körülmények közepette (a második világháborút követő időkben, napjainkig - OP).
Ezernél több típusról összesen 336 oldalon, mindegyikről fényképpel - ez azt is jelenti, hogy a szöveges ismertetések csak a legfontosabb jellemzők pársoros összegzésére szorítkozhatnak. Az ismertetést adatsor teszi teljesebbé, amelynek címszavai: ◙ Feladat ◙ Gyártás (évei) ◙ Kezelők (száma) ◙ Súly ◙ Teljesítmény ◙ Fegyverzet ◙ Páncélzat (vastagsága). Jogos hiányérzetünk inkább csak abban lehet, hogy jól jött volna egy glosszárium a "beszélő" típusnevek, valamint a főként a németeknél szereplő rövidítések magyarázatával - utóbbiak annál is inkább, mert azok a jármű sajátosságára utalnak.
A kötet tartalmáról és rendezőelveiről a szerzők elmondják, hogy az elsősorban az európai térség harci járműveivel foglalkozik, de kitekint a tengeren túli országokra, főként az Egyesült Államokra. (A mondottakon túl a japán típusok kapnak még nagyobb teret - OP). A váloga-tásnál előnyben részesítették a hagyományos autógyártó országokat, de bevettek kevésbé fejlett autóiparú országokat is, amennyiben figyelemre méltó licenc-alapú gyártás folyt a területükön, vagy lemásoltak egy ismert katonai járművet. A modellek kiválasztásánál nem csupán a gyakoriságuk, hanem a technikai megoldásaik érdekessége, vagy a szokatlan külsejük is szempont volt. A kötet anyagát a gyártó országok szerint csoportosították. Azon belül a járműveket időrendbe és típus szerint rendezték. A legkisebb és legrégebbi, páncélozatlan járművekkel kezdték, azaz a motorkerékpároktól és a dzsipektől a nehéz tehergépkocsikig haladtak előre. Azokat vontatók, felderítő páncélkocsik, a lövedékvető és egyéb különleges gépjárművek követik, majd a nehéz páncélozott harci járművek, lövészpáncélosoktól az önjáró lövegeken keresztül a harckocsikig. A sort a jelenkor legnehezebb páncélozott járművei zárják. A szerzők e felsorolása ugyan külön nevesítve nem szól róluk, de szerfelett fenyegető rakétahordozókat is láthatunk itt.
A haditechnikában kevésbé otthonosaknak igazán rendkívüli tárlat végig nézni ezeket a járműveket. Ha el tudunk tekinteni a szélsőségesen csúf, gyilkos rendeltetésüktől - és az is igaz, hogy sohasem az eszköz a rút, megvetendő, hanem a gazdája! -, akkor az egész albumról elmondható, hogy csaknem kivétel nélkül nagyon figyelemre méltó műszaki alkotások seregszemléje. Ilyenként szerfelett sokszínű és érdekes, mind az eszközök képességeit, mind azok technikai megoldásait, valamint megjelenését tekintve, a korai, viszonylag apró, fürge jószágoktól az erőteljes darabokon át a szinte legyűrhetetlennek látszó hatalmas csúcsragadozókig.

Mark Schumann & Libby Sartain: Tehetségmágnesek - A kiválóakat vonzó vállalati márka felépítése - HVG Könyvek, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Mi vagyunk az Élet fiai, / A küzdelemre fölkent daliák, / Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor / Alattunk ez a régi világ! (József Attila: Fiatal életek indulója) A szakirodalom jónéhány éve már kimutatta, hogy napjainkra a szellemi tulajdon vált a legfontosabb vagyonelemmé a modern gazdaságban - olyannyira, hogy a felmérések szerint az Egyesült Államokban az 500 legnagyobb tőzsdei cég piaci értékének 80 %-át már az immateriális vagyonuk teszi ki, annak pedig igen jelentős hányadát a szellemi vagyonuk adja. (Pl. Gordon V. Smith, Russell L. Parr: Intellectual Property- Valuation, Exploitation, Infringement damages [Szellemi tulajdon - Értékelés, Hasznosítás, Bitorlás okozta károk], John Wiley & Sons, 2005 - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2007/3. sz.) Szükségtelen részleteznünk, mennyire döntő jelentősége van a cég szellemi vagyonának abban, hogy képes legyen folyamatosan megújítani az árucikkei versenyképességét, valamint a tevékenysége jövedelemtermelő képességét. Csak a dolog velejét összegezve, innováció nélkül nincs versenyképesség, nem tartható fent sem az eredményesség, sem a hatékonyság, erős és folyamatosan fejlesztett szellemi vagyon nélkül nincs innováció. Tegyük még hozzá: a piac élvonalában tartozó cégek túlnyomó hányada esetében az immateriális vagyonuk jelentős részét alkotja a good-will-jük is, azaz a piac kedvező értékítélete a céget és annak árucikkeit illetően. E good-will-nek a gazdasági értékét az adja, hogy nagyon is számottevő versenyelőnnyel ruházhatja fel a céget a piacon, ami komoly mértékben növelheti annak jövedelemtermelő képességét. A piaci versenyben azonban csupán addig fejti ki a cég számára e kedvező hatását, amíg annak árucikkei maguk is jól állják a versenyt mind a technikai, mind a gazdasági jellemzőik tekintetében. Ezeket tehát folyamatosan fejlesztenie, frissítenie kell, vagy éppen újabbakkal lecserélnie, hogy elejét vehesse good-will-je lemorzsolódásának. Hasonlóan kritikus jelentősége van a good-will fenntartása tekintetében azoknak az eszközöknek és módszereknek is, amelyeket a cég a piaci munkájában alkalmaz, és amelyeket hasonlóképpen fejlesztéssel lehet folyamatosan az élvonalban tartani. A mindehhez szükséges fejlesztések eszköztárának alapját pedig szintén a cég szellemi vagyona adja - tehát a good-will értéke is csak addig marad fent és gazdagítja a cég immateriális vagyonát, ameddig ezt kellőképpen segíti az innovációs munka, amely viszont szükségképpen a szellemi vagyonára támaszkodik. Tehát a good-will gazdasági értékének is a szellemi vagyon adja a tartószerkezetét. Magától értetődik, hogy ugyanez érvényes az élvonalban végzett piaci munkában kritikus jelentőségű árujelzőkre is. A cégek számára - és minden olyan szervezet, intézmény számára tehát, amelynek változó, fejlődő környezetben kell tudnia fennmaradni, s ezért ha másokkal nem is, de a változásokkal lépést kell tudnia tartani - a szellemi vagyon elemei „a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.” (Mt 5,13). Ugyanennyire nélkülözhetetlenek az olyan szakemberek, a kik képesek a szellemi vagyon kezelésére, karbantartására, fejlesztésére, hasznosítására. Modern világunkra jellemző azonban az is, hogy az élvonalbeli termelőerők fejlesztésében, megújításában a legszűkebb kapacitást a kellő felkészültségű szakemberek alkotják, hiszen belőlük lehet a legkevésbé igény szerint bővíteni a kínálatot. A szerzők erre építik e könyvük mondanivalóját. Amint a bevezetőjükben írják: „Minden olyan vállalatnak, amelyik az élre akar törni, olyan marketingcentrikus szervezetet kell kiépítenie, amely ugyanolyan agresszíven teremt márkahűséget a dolgozók között, mint ahogy a fogyasztók között. Ezért írtuk meg ezt a könyvet.” Az érthetőség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a márkahűség itt - és az egész könyvben - a szóban forgó céghez való kötődést jelenti, a márka - az árujelzők működési módjával analóg módon - a céget jeleníti meg. Ám, amint mondják „A munkáltatói márkahűség (ami itt a márkahűség szinonimájaként szerepel - OP) eltér az elköteleződés hagyományos formájától. Bár a klasszikus lojális munkaerő létfontosságú egy cég számára, azonban ez a fajta elkötelezettség csak a munkavégzés idejére korlátozódik. A munkáltatói márkahűség ennél hosszabb távú és szélesebb spektrumú lojalitást jelent, ami túlmutat a hagyományos értelemben vett munkakapcsolaton, és kiterjed a dolgozóknak a munkahelyi arculattal való azonosulására is.” S ha már a szerzők az árujelzők világából átemelték a márka fogalmát, fűzzük ide: a munkáltatói márkahűségről nyilvánvalóan a munkáltatói márkával összefüggésben, ez utóbbi létét feltételezve lehet beszélni. Az viszont inkább csak korlátozott körben bír jelentőséggel: az ember munkavállalóként a munkáltatóhoz kötődhet, és annak "márkájához" valószínűleg inkább csak a sok vállalatból állók, jelesül a multik esetében, ahol a márka lényegében ugyanolyan azonosítóként segíti a munka-kínálatban történő eligazodásban, mint vásárláskor az áruvilágban. „A piacon, ahol a tudás hatalom, a potenciális munkaerőt a rendelkezésére álló információ erősebbé teszi, mint a potenciális munkáltatót” ◙ „A tehetségmárka, mint minden más márka, ígéret: annak kinyilvánítása, amit a vállalat nyújtani szeretne a dolgozó hozzájárulásáért cse-rébe. A többi márkához hasonlóan a tehetségmárka is lenyomata annak, amiben a cég hisz, és amit képvisel. A tehetségmárka célja megkülönböztetni a vállalatot a többi cégtől a fogyasztó figyelméért vívott versenyben. Annyi a különbség, hogy itt a fogyasztó a munka fogyasztója.” ◙ „Régen a dolgozót kielégítették a hosszú távú kompenzációk, a mai munkaerő azonban azonnali kielégülésre vágyik, és nem túl kitartó. A márkahűséget, különösen a munkáltatói márkához való hűséget tehát ki kell vívni.” ◙ „A törekvéseken alapuló tehetségmárka azt fejezi ki, amivé a szervezet válni akar. Emellett hirdethet folyamatos fejlődés melletti munka-végzést is, amikor azt mutatja meg, hogy milyen lesz a szervezet a jövőben.” ◙ „Az élményen alapuló tehetségmárka bemutatja, hogy milyen élményben lesz része a dolgozónak mindennap az első pillanattól kezdve, amikor belép az ajtón. Az ’utazás’ és a ’célállomás’ reklámozása általában olyan szervezetekre jellemző, amelyek közismerten és büszkén pozitív élményt nyújtanak a dolgozóiknak, és amelyek hisznek ennek az élménynek a megkülönböztető erejében. A cég arra alapoz, hogy ha a legtöbb szempontból ugyanazt kínálják a munkaadók, akkor a dolgozó az élményt fogja választani. A kihívás ebben a vállalat számára az, hogy bizonyos-nak kell lennie abban, hogy ez az élmény létezik, különben a dolgozók elkezdik keresni azt, amiről úgy érzik, hogy nem kapták meg.” ◙ „Vannak olyanok, mint az IBM, amelyek a siker kritériumait szövik bele az üzenetbe: ” Idézetek a könyvből. Az, hogy a szellemi vagyon a cégek, és általában a bárminemű szervezetek messze legfontosabb erőforrásává lépett elő, szükségképpen magával hozta a humánerőforrással való gazdálkodás hasonló felértékelődését. Erről a műről ezért teljes joggal mondható, hogy a legújabb korunk egyik vadonatúj, mindinkább aktuális és fontos gazdasági témájának igen alapos szakkönyve. Témáját egy-két évtizede még utópisztikus műnek tekintettük volna, ma viszont az minden valószínűség szerint kulcs a legjobb vállalatok versenyképességének megtartásához - vagy egyre inkább azzá válhat. Ebben a legújabb korban kőkemény szegmentálódás megy végbe a munka világában, a munkavállalók körében. Fokozódóan tudomány-alapú gazdaságban élünk, s a cégeknek ebben kell felvenniük a versenyt a túlélésért, a legéletképesebbeknek pedig a terjeszkedésért, gyarapodásért. Ebben az emberek munkavállalói értékét is az esetek nagy hányadában az adja meg, hogy milyen tudással tudnak hozzájárulni a cég céljainak eléréséhez. Az egyik szegmensbe így azok kerülnek, akiknek a munkaereje - ma már inkább a munkavégzésre szolgáló felkészültsége - tömegárú, akikből a kínálat meghaladja a keresletet, és örülhetnek, ha munkát és főként érte fizetést kapnak. Ők azok, akiket a technológiai fejlődés mindinkább kiszorít a foglalkoztatásból, akik esetében vállalati szinten mindinkább gazdaságossági mérlegelés kérdése, hogy a munkát velük, vagy inkább gépekkel végeztessék el. A másik, sokkal szűkebb szegmens a munkavállalók legjaváé, azoké, akik a nagyon erős szakmai felkészültségükkel - tudásukkal, tapasztalatukkal, kreativitásukkal, a szakmai fejlődési képességükkel - a legfejlettebb technológiák mellett is nélkülözhetetlenek az élvonalbeli, vagy oda törekvő vállalatok számára. Belőlük a kereslet haladja meg a kínálatot, a fejlődés őket teszi mind keresettebbé és a munkáltató számára értékessé. Ők a csúcstechnológiák korában is nélkülözhetetlenek, sőt, ők kellenek a csúcstechnológiák életben tartásához és továbbfejlesztéséhez is, gyakran pedig szintúgy azok hatékony működtetéséhez. Az ő megszerzésüket és megtartásukat célozza az az új vállalati tudás, amelynek ez a mű igen jó tankönyvéül szolgál. Amint a szerzők összegzik, könyvük arról szól, hogyan lehet az eredményesség jegyében megszerezni, megtartani és motiválni a rátermett embereket a hozzájuk leginkább illő munka elvégzéséhez. Olyan cégek számára, amelyeknek kritikus jelentőségű, esetleg létszükség, hogy magukhoz tudják vonzani a munkavállalók legjavát, az itt előadottak egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy milyen hihetetlenül kemény verseny bontakozik ki az ilyen emberek megszerzéséért és megtartásáért, és milyen magas színvonalú felkészültségre kell szert tenniük, milyen apparátussal kell harcba szállniuk azért, hogy sikeresek lehessenek ebben. A munkavállalók e legjavát a szerzők így jellemzik: a munka új fogyasztója, aki úgy keres munkahelyet, mint ahogy terméket, vagy szolgáltatást rendel. Úgy sétál be a céghez, hogy teljes leírást vár el a karrierfejlődésével, a teljesítménymenedzsmenttel, a kompenzációs rendszerrel, és a munka-magánélet egyensúllyal kapcsolatban. Fogyasztóként ellenőrzi, számára vállalhatók-e annak a helynek az erkölcsi értékei, ahol vásárol (ez a munkahelyet jelenti - OP). Tudja, hogy bármikor lecserélheti a terméket (vagyis az állását - OP) és újat találhat. Még a legjobb tehetségmárkával rendelkező cégeknél is mindig az előrelépésre gondol, és folyamatosan nyitott az új lehetőségekre a cégen belül és kívül. Mindehhez pedig fő eszköze az internet, ahol a lehetőségek és az azokra vonatkozó információk után kutat. Ő már nem CV küldéssel ajánlkozik, hanem a profilját adja meg internetes portálon, vagy éppen YouTube videón jeleníti meg a bemutatkozását. Sohasem áll le a munkakereséssel, és a munkáltatóját és az állását is úgy választja, hogy az jól mutasson a munkavállalói profiljában (vagyis hogy erősítse a tárgyalási pozícióját, amikor majd tovább akar lépni, és a következő állás feltételeiért tárgyal - OP). És apró, ám igen jellemző vonás: az ilyen munkavállaló a munkahelyén „türelmetlen lesz, ha az email postafiókja nem készül el az első napján, vagy a laptopján még bütykölni kell”!! A szerzők részletesen vázolják ezeknek az újfajta munkavállalóknak a munkájukkal és a munkáltatójukkal szembeni elvárásait, aki pedig nem elég szerencsés közéjük tartozni, az csak csodálkozik, és - valljuk be - irigykedik. A cégeknek viszont, amelyeknek szükségük van rájuk, mindezzel számolniuk kell, s alkalmazkodni hozzájuk. Így például olvashatjuk: a munka élményének ezek a fogyasztói (Gondolta volna bármely korábbi generáció, vagy akár a mai idősebbek, hogy ők nem dolgozók, alkalmazottak, hanem „a munka élményének a fogyasztói”?? Arany Jánost idézve, „Gondolta a fene!” - OP) többet és mást akarnak, amikor belépnek a munkaerőpiacra. Számukra a jól azonosítható, vonzó arculat, vagyis a tehetségmárka mutatja meg mindazt, hogy mit ad a cég. Ezért a tehetségmárka (amelyet természetesen a cégnek kell magáról felépítenie, fenntartania, módszeresen fejlesztenie - OP) mindazt kell, hogy tartalmazza, amit a munka élményének fogyasztója érezni akar; ezenkívül sugározza a reményt és a nagyra törő célokat. Azt kommunikálja a világ felé, hogy a cég mit tud, mit akar és mit ajánl. A fogyasztó agyának azt a részét éri el, amely ugyanazon az alapon dönt a munkavégzésről, mint a kávéról, a kocsiról vagy a szabadidőről. Amit a szerzők a cégek újfajta márkáiról, főként a tehetségmárkáról elmondanak, abban mintha helyenként lenne némi kis misztifikáció is, ezen azonban igazán könnyű túllépni. Könyvük valóban kitűnő, részletes, módszeres, sok gyakorlati példával alátámasztott útmutató ehhez a - joggal mondható - teljesen újfajta HR szakmához, amely, úgy látszik, egyre jobban létfontosságú része lesz a cégek 21. századi fegyverzetének, és mindahhoz, amit azoknak ehhez tudniuk és tenniük kell.

James Lovelock: Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés - Akadémiai Kiadó, 2010

James Lovelock: Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés - Akadémiai Kiadó, 2010 - Új polihisztor sorozat

Dr Osman Péter ismertetése

Úgy tűnik, az emberiség számára vége a szelvényvagdosásnak, s elodázhatatlanul eljött a paradigmaváltás kényszere az egész gazdálkodásában. Eddig abból élt és gyarapodott mind a számában, mind pedig az eszközállományában, hogy magához ragadta annak a hatalmas rendszernek a haszonélvezetét, amelyet a természeti környezete, a Föld és a bioszféra alkot, és - lássuk be - gátlástalanul, s mi rosszabb, minden valódi elővigyázatosság, józan előrelátás nélkül kiaknázta azt. Tovább azonban már teljességgel tarthatatlan, hogy gazdasági érdekek szerint élünk, ahogy élünk, a környezet erőforrásaival. Katasztrófára vezet, hogy ebben önzőn, ostobán feléljük a következő generációk jövőjét. S mindez nem valami mérgeszöld programnyilatkozat, hanem a valóságunk egy nagyon is megfontolandó olvasata. Ezzel összecsengő megfontolásokat kínál James Lovelock műve, s ha igaza van, úgy tényleg nagyjából utolsó figyelmeztetésként.

A szerzőt az Akadémiai Kiadó így mutatja be e kötet ajánlásában: „Vizsgálódásai középpontjában az emberi tevékenység által kiváltott, globális ökológiai változások állnak. Szenvedélyes hangon megírt, számos meghökkentő elgondolást tartalmazó könyvei világszerte jelentős visszhangot váltottak ki. Ezekben többek között szembeszáll a közvéleményt és a politikai szférát jelentős mértékben meghatározó zöld gondolat több alaptételével is.”

E könyvének súlyos következtetéseiről úgy érezhetjük, hogy Kasszandra lelke költözött belé, s ha elemzései helytállóak, akkor az emberiség egészére kétféle sors várhat: bölcsessége szerint kerül a pokolba vagy a purgatóriumba. „Utolsó figyelmeztetése” tehát arról is szól, hogy még van bizonyos esély arra, hogy az emberiség túlélje a valószínűleg elháríthatatlanul bekövetkező klímaváltozást, ha nem is őrizheti meg a jelenlegi életkörülményeit, sőt, mindenképpen drasztikus veszteségeket kell elszenvednie. Ha eléggé bölcs, akkor e purgatóriumon át egy új, ígéretes, hosszú távon stabil és kedvező életminőségbe juthat. Ehhez azonban nagyon sok mai eszmével le kell számolnia, sok törekvéssel felhagynia, és minden erővel, s még inkább az erőinek értelmes használatát irányító bölcsességgel alkalmazkodnia kell az „élő Földnek” azokhoz a folyamataihoz és működési módjához, amelyekkel nem tud hathatósan szembeszegülni.

Mondanivalójának alapja a Gaia-elmélet, amelyet ő dolgozott ki. Erre építi a megállapításait és következtetéseit. A kötet Fogalomtárában így írja le „a Föld értelmezésének a nyolcvanas években közzétett elmélete, amely a Földet olyan önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet az élő organizmusok összessége, a felszíni kőzetek, az óceán és a légkör alkotnak, szorosan összekapcsolódva, fejlődő rendszerként. Az elmélet szerint a rendszer célja a felszíni állapotok a lehető legoptimálisabb (sic!) szinten való tartása az éppen létező élet számára. Az elmélet megfigyelésekre és teoretikus modellekre épül, és gyümölcsözőnek bizonyult, már nyolc sikeres előrejelzés fűződik hozzá.” Tőle idézve: „Már sok tény igazolja, hogy a Föld úgy viselkedik, mint egy élő rendszer. Képes ellenállni a klímaváltozásnak, de erősítheti is azt, és amíg ezt nem vesszük számításba, addig sem megérteni, sem előre jelezni nem tudjuk a Föld viselkedését. Már maga az élet sem pusztán a körülmények haszonélvezőjeként jött létre, hanem kezdettől fogva maguk az életformák is hozzájárultak a kedvező feltételek létrehozásához. Ne felejtsük el: önhittség feltételezni, hogy tudjuk, hogyan kell megmenteni a Földet - bolygónk gondoskodik önmagáról. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni önmagunkat.”

A megújuló forrásokat - értve ezen mind az energiahordozókat, mind a táplálékul szolgáló anyagokat - illető, alapvető jelentőségű figyelmeztetése, hogy a fenntartható jövő csak akkor biztosítható, ha ezekből az emberiség fogyasztása nem lépi túl Gaia megújuló/megújító képességeit. S be kell látnunk, hogy igaza van, mondván: az egyetlen valóban megújuló forrásunk a Napból folyamatosan hozzánk áramló energia. Minden másból egy adott készlettel gazdálkodunk, azt fogyasztjuk, még ha így-úgy igyekszünk is regenerálni, amit lehet és tudunk. (Gondoljunk bele: a hivatalos koncepciók megújuló erőforrásként állítják be pl. az energianövények, bioüzemanyagok termelését. Valójában azok ’feleszik’ maguk alól a termőtalaj éltető anyagait, előbb-utóbb kimerítve azt. Ha az erózió romboló hatását kis is zárjuk, a termőtalaj éltető képessége hosszabb távon csak addig stabil, ameddig a rajta tenyésző élet ott helyben hal el, és adja vissza építőanyagát a földnek, az elhasznált termőképességét pedig csak nagyon lassan regenerálják a természeti folyamatok. - OP)

Keményen kiáll a nukleáris energiatermelés mellett. Hangsúlyozza, hogy miután a fosszilis erőforrások kimerülőben vannak, egyetlen alternatívánk a nukleáris energia. Ugyanakkor „Atomenergia-ellenes, dezinformációkat terjesztő propagandahullám várható azoknak az energiatermelő cégeknek a részéről, amelyek veszélyben érzik a profitjukat, sőt egyes olyan országok részéről is, amelyek úgy látják, hogy az atomenergia terjedése erejük és befolyásuk csökkenését okozza.” És: „Elegendő mennyiségű nukleáris energia híján a Föld számos vidéke egy-két évtizeden belül a teljes szegénység állapotába csúszhat le. Az emberiség előtérbe helyezésével Gaia kárára, a zöldek saját pusztulásuk magvát hintették el, s ha kitartanak a törekvéseik mellett, könnyen lehet, hogy a miénket is.” Hasonlóan lesújtó kritikával illeti a nagyüzemi szélenergia-termelő telepek létesítését is, mindenekelőtt az óriási fajlagos terület- és építmény-igényük miatt, továbbá mert „minden egyes szélenergiatelep-szörnyhöz egy teljes értékű szén- vagy atomerőművet kellene felépíteni, hogy azok pótolhassák a kiesést az idő 75 %-ában, amikor a szél vagy túl erős, vagy túl gyenge.”

Igen sommásan ítéli el a globális felmelegedés elleni védekezés hivatalos alaptételeit, azt az erre vonatkozó konszenzust, amelyre a világ különféle hatalmai/érdekcsoportjai ebben jutottak. Nyíltan kimondja, hogy ha mai, egymással is ütköző érdekek állanak a holnapután megmentését célzó cselekvési program kimunkálásának útjában, akkor „a háború első áldozata az igazság, és ez - úgy látszik - a klímaváltozásra is érvényes.” Állítja, hogy a globális felmelegedést és a globális gazdasági összeomlást egyidejűleg idéznénk elő, ha hirtelen sikerülne megvalósítanunk a globális károsanyag-kibocsátás 60 %-os csökkentését, mert a szennyező aeroszolok eltávolítása után a melegházi gázok szabadon kifejthetnék a hatásukat, és végre elpusztíthatnák azt, ami még megmaradt a kellemes, interglaciális Földből. „Bolond egy klímánk van, és bármit teszünk, el vagyunk átkozva” idézi egyik korábbi kijelentését. Ám mindabból, amit elénk tár, nagyon úgy tűnik, hogy voltaképpen mi vagyunk az érdekek hálójában és a tudatlanság béklyóiban vergődő bolondok.

Amint mondja, pusztán a fosszilis fűtőanyagok felhasználásának, az energiafogyasztásnak és az erdőirtásnak a visszafogása nem elégséges válasz a globális felmelegedésre, nem utolsósorban azért, mert a klímaváltozás, úgy tűnik, gyorsabban is végbemehet, mint ahogy reagálni tudunk rá, és lehetséges, hogy nem is visszafordítható.

A globális felmelegedéssel járó szcenáriót úgy vázolja fel, hogy drasztikusan szűkülni fognak a Föld azon területei, amelyeken az emberiség stabil létfeltételekre talál magának, valamint a létfenntartásához szükséges agrártermelésnek. Lényegében a globális klíma forró és száraz „óceánjában” megmaradó kellemesebb éghajlatú „szigetekre” kell visszavonulnia. Ez egyben azt is jelenti - hangsúlyozza ismételten is, hogy a jelenlegi össznépességnek csak kis része számára lesz így hely.

Ugyanakkor nem a közelgő apokalipszis egzaltált prófétája, hanem kőkemény, racionális/nak ígérkező/ programot vázol fel a túléléshez szükséges tennivalókra. Olyan programot, amely nem mellesleg alapjaikban sérti hatalmas érdekcsoportok érdekeit. Példák erre: „Az Európai Unió hangzatos és jó szándékú fantazmagóriái, amelyek szerint kizárólag ’természetes’ erőforrásokra építve kell ’megmenteni a bolygót’ és biztosítani a fenntartható fejlődést, működőképesek lehettek volna 1800-ban, amikor összesen egymilliárdan voltunk, de ma ezeket csak célszerűtlen luxuselképzeléseknek tekinthetjük, amelyeket aligha engedhetünk meg magunknak. (...) Ha a kormányok ragaszkodnak ahhoz, hogy célszerűtlen és drága megújulóenergia-sémákat erőltessenek át, nemsokára oda jutunk, hogy a földek nagy részét bioüzemanyag-gyártást szolgáló ültetvények, biogáz-generátorok és ipari nagyságrendben szélerőművek lepik el - akkor, amikor a földterületnek teljes mértékben az élelmiszer-termelést kellene szolgálnia, s még inkább egy elviselhető éghajlat és kémiai összetétel fenntartását. Ne legyen bűntudatunk, amikor nemet mondunk erre az egész ostobaságra: jobban megvizsgálva kiderül, hogy az egész csak egy jól kidolgozott trükk, amely néhány olyan ország érdekét szolgálja, amelyek gazdasága rövid távon jó hasznot húz a szélerőművek, bioüzemanyag-gyárak és egyéb, zöldnek hangzó, energiával kapcsolatos berendezések eladásából. Pillanatra se higgyünk az ügynöki dumának, hogy ezzel mentjük meg a bolygót.”

HIROSIGE Edo száz nevezetes látképe - Taschen / Vince Kiadó, 2010

Prof. Dr. Melanie Trede - Dr. Lorenz Bichler:

HIROSIGE Edo száz nevezetes látképe - Ota Memorial Museum of Art, Tokió - Taschen / Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

A karácsonyi könyvvásár egyik legnagyobb és legkülönlegesebb szenzációja volt ez a nagyon kivételes tartalmú és kiállítású, reprezentatív, selyemkötésű album.
Európa utolsó nagy, egységes művészeti stílusa, a XX. század hajnalának nagy művészeti megújulását hozó szecesszió - amely gazdaságilag is kiemelkedő jelentőségű részeként a modern iparban megteremtette a formatervezés alkalmazását -, nem csekély mértékben egy különleges találkozás hatásából született: midőn a XIX. sz. utolsó harmadának európai művészei rácsodálkoztak Japán képzőművészetére. Ahogy belenézünk ezekbe a képekbe, azonnal ráérzünk, mi ragadta meg és inspirálta a klasszikus japán művészetben azokat, akik a szecessziót létrehozták.
Az Edo száz nevezetes látképe a japán fametszetművészet egyik leghíresebb tájképsorozata. Amint e kötet szerzői a bevezető tanulmányukban elmondják, műfaja az ’ukijo-e’, aminek szó szerinti jelentése "a tovalibbenő világ képei". Ez a 17. században keletkezett híres japán fametszetműfaj jeleníti meg azt a jellegzetes képi kifejezésmódot, amelyet a nyugati világ Japánhoz társít. Hirosige (1797-1858) az ukijo-e hagyomány egyik utolsó nagy művelője volt. Az 1858 végére nyomtatásban elkészült, összesen 120 képe a tájkép műfajában az ukijo-e legátfogóbb sorozatává állt össze. Az album a sorozat valamennyi darabját bemutatja.
Ha az ember oda sem figyel a szövegre, csak nézegeti a képeket, rendkívüli mesevilágban találja magát - olyanban, ahol mindig szépséget és abból meríthető felüdülést talál. Rendkívüli, mert a mesék bája, hangulata lengi be minden darabját, s ugyanakkor - a képek nagyon finom, mesteri kimunkálása mellett és azzal tökéletes harmóniában - azok az emberközeli, természetes közvetlenségükkel is megragadják a szemlélőt. Rendkívüli, mert azt a tündéri, légies eleganciát érezzük meg minden alkotásban, amely oly elbűvölővé teszi a klasszikus japán metszeteket és festményeket. Olyat tudnak ezek a képek, ami csak a legjobb művészek sajátja: lebilincselő erővel, s mégis a legcsekélyebb erőszakosság nélkül adják át a mondanivalójukat, kecsesek, egyszersmind erőteljesek, mint a daru szárnyának lebbenése. S ha az ember nézegeti a képeket, a szöveg segítsége nélkül is ott találja magát egy letűnt, legendás korban, ahogy azt Hirosige láttatja.
A képekhez ugyanakkor ismertetések is társulnak. Az album a már említett, igen tartalmas, alapos tanulmánnyal indul, amely az akkori japán kultúráról, valamint e képsorozat készítésének hátteréről is áttekintést ad. Szól Hirosige életéről, és segít megismerni a munkásságát - amint olvashatjuk, számos festménye mellett 120 könyvet illusztrált, és mintegy 4.000 - 4.500 (!) grafikát készített -, és megérteni művészetének a gyökereit és sajátosságait, beleértve az ábrázolástechnikai jellegzetességeit is. Egy fejezete felvázolja Hirosige hatását, egy további meglehetősen alapos magyarázatot ad a fametszet készítéséről, annak technikájáról, s a vele elérhető különleges hatásokról, amelyek ezeket a képeket is jelentősen gazdagítják. A tanulmány bemutatja e sorozat kiadóját is.
A szerzők kiemelnek egy mozzanatot, amely sokat elmond mind az akkori gondolkodásmódról, mind pedig Hirosige megbecsüléséről. Amint írják, e sorozat kiadásánál a kiadó nem csupán a fametszők és a nyomdászok nevét hallgatta el teljesen, hanem - más kollégáival ellentétben - a saját nevét is csak a kép szélén kívül adta meg, rövidítve. Így fejezte ki feltétlen nagyrabecsülését a művel és alkotójával, Hirosigével szemben.
A kötet különleges vonása, hogy a tokiói Ota Memorial Museum of Art benne reprodukált példányának darabjai kivétel nélkül korabeli nyomatok, így e példány az igen ritka, kötött albumok közé tartozik. Valamennyi lap magán viseli az első levonatoknak a szakemberek által fontosnak tartott jellegzetességeit.
Aki pedig alaposabban is el akar mélyedni a sorozat képeiben, jobban érteni azok világát, mondandóját, részleteit, és megismerni a bennük megjelenő művészi alkotás jellemzőit, annak sok segítséget adnak ehhez a minden egyes képhez kapcsolódó, róla szóló leírások, elemzések.

Corporate Governance In Modern Financial Capitalism - Cégkormányzás a modern pénz-alapú kapitalizmusban - Edward Elgar, 2010

Markus Kallifatides, Sophie Nachemson-Ekwall, Sven-Erik Sjöstrand
Corporate Governance In Modern Financial Capitalism
Old Mutual’s Hostile Takeover of Skandia,
Cégkormányzás a modern pénz-alapú kapitalizmusban - A Skandia ellenséges felvásárlása az Old Mutual által
Edward Elgar, 2010
Dr Osman Péter ismertetése

„Ez a dolgok lényegének kitűnő feltárásában bővelkedő könyv a cégkormányzás mai folyamatára összpontosít, és azokat a feltételeket vizsgálja, amelyek az eredményes cégkormányzáshoz és -ellenőrzéshez (control) kellenek a 21. századi globalizált és pénz-alapúvá tett (financialized) gazdaságokban. Átfogó és sokoldalú elemzését adja egy határokon átnyúlva megvalósított ellenséges cégfelvásárlás folyamatának, leírja az abban résztvevő, illetve érintett szereplőket, intézményeket és az eseményeket - mindezzel pedig vizsgálja és meg is kérdőjelezi a cégkormányzás és -ellenőrzés jelenlegi formáit, mind nemzeti, mind globális nézőpontból. Esettanulmányként felhasználva a Skandia cégnek az Old Mutual által megvalósított ellenséges felvásárlását, a szerzők tárgyalják a cégkormányzás elméletét, és kiemelik annak két alapvető dimenzióját, amelyeket pénzügyi- és operatív áramlásnak neveznek.” Így mutatja be a világelsők közé tartozó gazdasági szakkönyvkiadó ajánlójában e könyvét.
Emeljük ki rögtön: a szerzők a kapitalizmusnak a legújabb, a korábbiaktól minőségileg eltérő megvalósulásaként tárgyalják annak 21. századi tartalmát és működését, s ezzel a jelentéstartalommal használják a financial capitalism kifejezést. E jelentéstartalmat magyarul a legjobban feltehetően a „pénz-alapú kapitalizmus” kifejezés adhatja vissza.
Könyvük valójában kettős olvasatú. Azok számára, akiket érdekel az ellenséges felvásárlások mai működésmódja, egy igen alapos, és a finom részletekig hatoló elemzést nyújtó esettanulmányként szolgál - némi túlzással egy, a mai nagypályás cégek világába helyezett Iliászként, természetesen abszolút tárgyszerű megközelítésben és tárgyalásmódban. Sokkal szélesebb olvasókör számára lehet viszont nagyon érdekes mindaz, amit magáról a pénz-alapú kapitalizmusról, és annak világáról, működéséről elmond, hiszen abban élünk, az határozza meg - elháríthatatlan erővel - a gazdaságok működését és viszonyait a mikrótól a makro szintig, és vele felülírhatatlan módon kihat mindenre és mindenkire, ami és aki része vagy érintettje e gazdaságoknak. Nem értékítélet, csupán a puszta tény rögzítése, hogy a pénzügyek gazdasága mára kétségkívül fölébe kerekedett a reálgazdaságnak, nemcsak súlyban, hanem meghatározó erőben is. A gazdaságok legnagyobb befolyású szereplői a befektetők lettek, makroszinten épp úgy, mint a külső finanszírozást (is) felhasználó cégek szintjén, s még a sarki boltban a cukor árát is lényegében a nemzetközi tőzsdei ügyletek és spekulációk határozzák meg. A nemzetközi befektetők /túl/hatalmát különösen jól mutatja az is, hogy egy jegybank elnök az országa országgyűlésével az annak döntése feletti vitában, a döntést támadva arra hivatkozik, hogy az gyengítheti a befektetőknek az ország iránti bizalmát. Következésképpen, a pénz-alapú kapitalizmus sajátosságainak ismerete az alapvető tudnivalók közé lépett elő. E kis ismertetőben az ellenséges felvásárlás részletes történetének megismerését és tanulságainak levonását meg is hagyjuk az érdeklődőknek, és itt elsősorban a szélesebb érdeklődésre számot tartó mondanivalójáról, a döntő jelentőségű háttér, azaz a pénz-alapú kapitalizmus bemutatásáról adunk valamelyes képet
A pénz-alapú kapitalizmusra vonatkozó elméleti alapokat a szerzők összegzik az első részben. A hátteret illető, figyelemre méltó megállapításuk, hogy a pénzpiacokon a kereskedés tárgyát alkotó eszközök absztrakt volta erősen táplálja sok ilyen piac „játékkaszinó” jellegét. Kiemelik, hogy országokon belül és nemzetközi vonatkozásban szabályozási erőfeszítésekkel igyekezték meggátolni, hogy a pénzpiacok sajátos működéséből következő instabilitás átterjedjen a reálgazdaságra is, ez azonban nagyon nehezen megvalósíthatónak bizonyult a gyakorlatban, amint azt legutóbb a 2008-as válság is nyilvánvalóvá tette.
Amint írják, a pénz-alapú kapitalizmus fogalmával itt azokra a gazdasági állapotokra és viszonyokra utalnak, amelyek forrása így összegezhető: a pénzügyi indítékok, pénzpiacok, pénzügyi intézmények és -szereplők növekvő szerepe a hazai és a nemzetközi gazdaságok műveleteiben. A dolgok és ügyek e kibontakozó alakulásának - amely a ’80-as évektől kezdve számottevő erővé vált a világgazdaságban - jellemzői a hatalmas hitelexpanzió; a kamatlábak volatilitása; a derivatívák és egyéb pénzpiaci eszközök kereskedésének robbanásszerű növekedése; a foglalkoztatottak növekvő száma és a kivételes jövedelmek a pénzügyi szektorban; az eszköz áraknak a spekulációkból következő extrém ingadozásai és amplitúdói; a megfoghatatlan kockázatok (elusive risks) és a moral hazard széles terítése (amik elkülönítik a döntéshozókat és a kockázatvállalások haszonélvezőit azoktól, akik megfizetik annak árát).
A financialization révén a részvénytulajdonosok új összeállítása lépett színre és kezdett hatást gyakorolni azokra a módozatokra, ahogyan sok üzleti szervezetnél a cégkormányzást gyakorolják. Általános tendenciaként, az intézményi befektetők - például nyugdíjalapok, befektetési alapok, s a fedezeti alapok különféle típusai - sok USA és brit vállalatban szereztek domináns részvénytöbbséget, és más nyugati országokban is jelentős pozíciókra tettek szert. Ezeket a befektetőket a pénzpiac ésszerűségi megfontolásai vezérlik, és a globális pályán versenyeznek a tőkéért (azaz a magán-megtakarításokért). A befektetéseiknél a cégeket a szerint választják meg, hogy azoktól olyan stratégia követését várják, amely rövidtávon felfelé hajtja azok részvényeinek árfolyamát. Ez erőteljesen arra befolyásolja a befektetést kereső cégeket, hogy ehhez illesszék a célrendszerüket és a pénzügyeik kezelését. Ebbe tartozik egyebek közt a menedzsmentnek a részvényesi érték alakulásához kötött díjazása; a visszterhes finanszírozás új formáinak igénybe vétele (ami magasabb finanszírozási áttételt tesz lehetővé); az alapvető kompetenciák (core competences) ideológiája és az ilyen racionalizálás/leépítés; eltérés a prudenciális számviteli elvek követésétől és a pénzügyi jelentéseknek az elemzők elvárásaihoz való illesztése; és - főként az USA-ban - a befektetési bankok kulcsszerepben történő alkalmazása a cég menedzsmentjének és egyéb irányító testületeinek tanácsadóiként.
Ezt a financialization-t szintúgy jellemzik a befektetési bankok és egyéb (főként USA-központú) pénzügyi intézmények, amelyek számos funkció egyidejű ellátásával közvetítői szerepet töltenek be a befektetők és a cégek között, még szabályozókként is. Legfőképpen, közvetítőként és egyeztetőként működnek a befektetendő pénzekkel dolgozó alapok széles köre és a cégek között a globális részvénypiacon, és így csatornázzák és befolyásolják a tőkék áramlását a tőzsdén jegyzett cégek, ipari szektorok és országok között.
Állítható, hogy a pénz-alapú kapitalizmus az előtérbe hozta a cégkormányzási és - ellenőrzési folyamatokat, és a háttérbe sorolta a menedzsment tevékenységeit. A cég feletti ellenőrzésért folyó, sokkal jobban pénzügyi megfontolásoktól motivált küzdelem olyan kormányzó testületeket és módszereket hozott létre, amelyek gyakran újak a kontinentális Európa részvénytulajdonosainak és egyéb érintettjeinek (stakeholder).
Az esettanulmány megválasztásáról és jelentőségéről a szerzők elmondják, hogy azért választották a Skandia ellenséges felvásárlását, mert pontosan azt a folyamatot reprezentálta, amelyet tanulmányozni akartak: határon átnyúló felvásárlási kísérletet, amelyben megjelenik a cégek feletti ellenőrzés globális piaca és annak sok szereplője és intézménye. Nemcsak a két cég részvényesei, igazgatói és menedzserei voltak meghatározónak tekinthetők a felvásárlási ügyletben, hanem sok más szereplő is fontos részese volt mind a folyamatnak, mind pedig a végeredménynek. Igen tanulságos a sokrétűségében a felsorolás, amelyet ezek típusairól adnak: fedezeti alapok, activist funds (ezeket a szerzők a pénz-alapú kapitalizmus tipikus USA találmányainak nevezik: olyan befektetésekre szakosodott alapok, amelyek rosszul teljesítő tőzsdei cégekben szereznek befolyást adó részesedést, s azokban olyan intézkedésekre kényszerítik a vezetést, lehetőleg más részvényesekkel összefogva, amelyek hatására megnő a részvényesi érték [a szakirodalom már viszonylag régen kiemelte, hogy a California Public Employees' Retirement System /CalPERS/ az egyik élharcosa volt az ilyesfajta befektetői stratégiának - OP]), event-driven funds (olyan befektetési alapok, amelyek a részvényértéket befolyásoló vállalati események kiaknázására szakosodtak), arbitrázs alapok, befektetési bankok, menedzsment tanácsadó cégek, elemzők, gazdasági újságírók, jogi tanácsadók, politikusok.
A Skandia-ügyletet továbbá azért is választották, mert könnyen szembeállítható az ipari kapitalizmus korának klasszikus felvásárlásaival, ahol a cégek feletti ellenőrzés piaca még lokális volt, s azon kevesebb volt a befektető, és azok kevésbé differenciáltak voltak. Ebben a 2004-2006-os ügyletben megjelennek az előtte volt két évtized markáns változásainak hatásai, amelyek átvezettek az ipari kapitalizmusból a pénz-alapú kapitalizmusba. Ezt már az utóbbi paradigmájának keretei között kell elemezni: mind bonyolultabb és kifinomultabb pénzpiacok, a részvényesi érték középpontba állítása, a globálisan aktív intézményi befektetők és befektetési bankok behatolása a cégek feletti ellenőrzés korábban meglehetősen zárt nemzeti piacaira. Így a Skandia-ügylet láthatóvá és konkréttá teszi a cégkormányzás eszményeinek és gyakorlatainak megváltozását, amely azzal járt, hogy a cégek feletti ellenőrzés piaca megváltoztatta a maga alapvető működési módját.
Íme, ez tehát dióhéjban a mindannyiunkat felölelő és többé-kevésbé megkerülhetetlenül befolyásoló színpad, pontosabban erőtér, amelyen az Old Mutual vs Skandia küzdelem végbement. Kezdődjék a játék! - immár a könyv lapjain kibontakoztatva, elemezve, magyarázva, értékelve.

David McCandless: Az információ gyönyörű - Infografika - Typotex, 2010

A mind félelmetesebben hatékony csúcstechnológiáknak és a szabadon átjárható globális játék- avagy harctérnek köszönhetően mindent elárasztó információzajban élünk, s ebben kell érvényesülniük a piaci szereplőknek is. Utóbbiaknak így a modus vivendi egyre kritkusabb jelentőségű része, hogy „kommunikálok, tehát vagyok”. Pontosabban kifejtve azonban ez így szól: „jól kommunikálok, tehát megnyerő/bb/ vagyok”, illetve „rosszul kommunikálok, tehát nem vagyok megnyerő”. Kétségtelen, hogy a fogyasztók nagy célcsoportjaihoz intézett üzleti célú kommunikáció üzeneteinek többé-kevésbé nagy része - nyersen fogalmazva - kábítás, ám még ebben is meghatározó hatása lehet az információközlésnek. A cégtől céghez intézett (B2B) kommunikációkban pedig még sokkal nagyobb annak a súlya.

Az információközlés alapszabálya, hogy sohasem az számít, mit üzenünk, hanem az, hogy az, akinek küldtük, mit olvas ki belőle, és azt hogyan értelmezi. Utóbbi határozza meg, hogy milyen véleményt, állásfoglalást ébreszt benne az üzenetünk. Ezért egyaránt rendkívül gondosan kell megformálni az üzenet tartalmát és annak prezentációs módjait. Ugyanezért még inkább fontos, nemegyszer sorsdöntő jelentőségű a prezentáció módja és eszköztára az információk közlésében.

A Typotex nemrég a szó legjobb értelmében különleges könyvet adott ki az információközlésről. Megmutatkozik benne, hogy az egyszerre igényel felsőfokú hozzáértést, továbbá annyi találékonyságot és beleérzést, ami már művészetté is avatja a kiemelkedő megvalósítást. A ajánlójából idézve: „Az Információ gyönyörű egyedülálló könyv, amely új nézőpontból tekint a modern információs korszakra. Segíti olvasóit annak megértésében, hogy mi értelme is van annak a számtalan statisztikának és véletlenszerű ténynek, melyekkel folyamatosan bombáznak bennünket. David McCandless grafikonok, táblázatok és illusztrációk segítségével kreatívan jeleníti meg világunk meglepő kapcsolatait és lenyűgöző adatait, amelyek a legélvezetesebb bűnös örömöktől kezdve egészen az internetes keresőszavakig feltérképezik a Földet.”

Maga a szerző így beszél róla az előszavában: „Amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, felfedezőútra indultam. Szerettem volna kidolgozni egy hatékony módszert a rám zúduló információk megjelenítésére és megértésére. Miért ne használjuk a szemünket?
Így vagy úgy, a mai világban mindannyian vizualizálunk. Minden egyes nap, minden egyes órában, sőt minden egyes percben látjuk és magunkba szívjuk az interneten található információkat. Nyakig merültünk ebbe az információözönbe, s meglehet, hogy a hullámok már összecsaptak a fejünk fölött.
Ki tudja, talán a könnyebb tájékozódáshoz egy jól megszerkesztett, színes és remélhetőleg hasznos ábrákat tartalmazó gyűjteményre lenne szükségünk. Korunk atlaszára.
De vajon lehet-e érdekfeszítő és olvasmányos egy grafikonokkal, térképekkel és ábrákkal teletűzdelt, de a lehető legkevesebb szöveget tartalmazó könyv? Szórakoztató lenne-e? Vajon tréfálkozhatunk-e az ábrák nyelvén? Szabad-e?
Elkezdtem tehát kísérletezni az információk és ismeretek képi megjelenítésével mind hagyományos, mind újfajta módszerek segítségével. Olyan témáknak szegődtem a nyomába, amelyekre kíváncsi voltam, vagy amelyekről semmit sem tudtam. Olyan kérdéseket emeltem ki, amelyekre választ szerettem volna kapni. Kerültem a nyilvánvaló tényeket és a száraz statisztikai adatokat. Inkább a tények közötti kapcsolatokra koncentráltam, olyan összefüggésekre, amelyek érthetővé teszik az információkat.
Nos, így született ez a könyv. Benne a különféle tények és ismeretek közötti összefüggések képes megjelenítése: képek és ábrák tarkabarka gyűjteménye. Olyan kísérletek sorozata, amelyek talán megközelíthetővé teszik az információkat, és megmutatják, milyen gyönyörűek is valójában. Remélem, elnyeri a tetszésüket.”

Hogy ki mennyit lát vagy érez meg a fentiekből e könyv olvasása, pontosabban nézegetése, böngészése során, azt ki ki maga tapasztalja meg. Az e téren ínyencektől eltekintve, a legfőbb hozadéka minden bizonnyal az, hogy megmutatja, milyen sokrétűek és szinte határtalanok annak lehetőségei, hogy képek segítségével közvetítsünk információkat. Számos nagy felismeréssel szolgál abban a tekintetben is, hogy hogyan lehet ezt frappánsan kivitelezni. Nagyon sokat lehet tehát tanulni belőle a prezentációs eszköztárunk fejlesztéséhez.

Egy további, szerfelett izgalmas olvasata a következőkben összegezhető. Az információ lényegéhez az ember mindenekelőtt a konkrét és a (nagyjában-egészében) egzakt jelzőket kapcsolja - annál is inkább, mert minél kevésbé felel meg valamely információ ezeknek, annál kevésbé is használható, legalább is a hagyományos rendeltetésében.. Ilyen értelemben az információhordozó éppen az ellentettje a nonfiguratív műalkotásnak, vagy a hagyományos zenének: az előbbi többé-kevésbé pontos üzenetet közvetít, az utóbbiak viszont azáltal működnek, hogy érzéseket, gondolatokat, olykor képzettársításokat ébresztenek bennünk, így konkrét üzenetközvetítés helyett sokkal inkább valamilyen hatást tesznek ránk, amelyet magunk értelmezünk. Mindez úgy kerül ide, hogy kevés kivétellel e könyv minden oldala képeket, vagy éppen képek, ábrák halmazait tárja elénk, s jóllehet ezek rendeltetése, hogy információkat közöljenek, valószínűleg sokan fogják úgy érezni, hogy ezeknek az oldalaknak jelentős része inkább a nonfiguratív képek módján hat rájuk. Ez semmiképpen sem negatívum, sőt valószínűleg elkerülhetetlen is. Gondoljunk bele: már maga a tétel, miszerint az információ gyönyörű, az átlagembernek nem is értelmezhető e fogalmak megszokott jelentése szerint. Irigykedve olvashatjuk matematikusoktól, hogy ők képesek szépséget, eleganciát látni képletekben, levezetésekben, matematikai struktúrákban, mi viszont nem tudjuk felfedezni azt azokban. A kötet elején, mintegy a szerző ajánlásaként ez olvasható: „a gyönyörűszép internetnek” - ezzel pedig ismét ott vagyunk, hogy ki kell lépnünk a racionális gondolkodás keretei közül, ha köznapi értelmet keresünk benne. Eleve, hogyan lehet valami szép, amit egyáltalán nem tudunk elképzelni?

Találunk pl. egy ábrát, a címe „A világgép - Az internet térképe”. Vannak ugyan rajta az értelmezését szolgáló jelölések, de hatást voltaképpen az összkép látványa tesz ránk, akárcsak azé a kétoldalas, többszínű, vegyes tipográfiájú szóhalmazé, amelynek címe „Társkeresés az interneten - Milyen partnerek vagyunk?”, s még sok továbbié. Igen, e képek jelentős része hatással van ránk, de nem azzal, amit az információról, és még inkább annak megjelenítéséről mondanak, hanem amit önmagunkról, a gondolkodásunkról tudhatunk meg a segítségükkel. E képeket nézegetve az ember önmaga számára is meglepően sokat megtudhat a képzeletének világáról, és annak nemegyszer váratlan kapcsolódásairól - valahogy úgy, ahogy a szürrealisták az automatikus írás segítségével igyekeztek feltárni a tudatalattijuk rejtett tartalmait.
Őszintén szólva akad néhány kép, amelyek valószínűleg legjobban a banális jelzővel jellemezhető. Ilyen például a - meglehetősen kétes értékű címet viselő - „Nemzetközi csúcstartók - Minden ország valamiben a legjobb”. Felbukkan néha a tudni nem érdemes dolgok tudománya - legalább is sokunk számára ilyen pl. az „Avatarok - Leggyakoribb online karakternevek” c. kép. Némely ábra kétségkívül erőltetett, aligha valós összefüggést jelenít meg - ilyen pl. a „Mi jobb, mint a szex” című, amely a szintúgy kétes helytállóságú „Google-bölcsességek” sorozat darabja, és ezek a rákeresések számainak idősoraiból vonnak le minősítő következtetéseket. És akadnak olyan képek is, amelyekről valószínűleg a legtöbbünk nem képes megmondani, valójában milyen információkat hivatottak közvetíteni, és látványként is hidegen hagynak.

Az információ gyönyörű? Erről így, általános érvénnyel McCandles nem igazán győzött meg. Arról viszont igen, hogy az információk ábrázolásának eszköztára szinte határtalan, és rendkívül izgalmas, és kétségkívül igen hasznos lehet a hatékonyságra törekvő kommunikációban.

Véletlenül milliárdos - Hogyan született a Facebook - Athenaeum, 2010

Ben Mezrich: Véletlenül milliárdos - Hogyan született a Facebook - Athenaeum, 2010
Dr Osman Péter ismertetése



„Anyám, borogass! Hiszen ez zseniális! Közösségi háló egyetemistáknak. Kézenfekvő cél-csoport. A közösségi hálók egyik eddig legkevésbé érintett fogyasztói rétege. Pedig ez aztán közösségi paradicsom! Az egyetemisták hallatlanul kiterjedt közösségi életet élnek. Soha annyi barátja nincs az embernek, mint diákkorában. A Friendster és a MySpace éppen ezt az aranybányát nem aknázták ki. Ez az oldal viszont.. Telitalálat.” - Szinte minden sikeres innovációs fejlesztés történetében az egyik leginkább sorsdöntő mozzanat, amikor valaki, maga a fejlesztő, vagy a fejlesztés (esetleg még csak leendő) menedzsere, felismeri, hogy valójában mi adja majd a megcélzott eredmény erejét, értékét. Mezrich elmondása szerint a Facebook fejlesztésében és sikerre vitelében kulcsfontosságú szerepet játszó Sean Parker (róla lentebb még szólunk) ekként ismerte fel, voltaképpen elsőként, a Facebook erejét, a benne rejlő potenciált. Könyve pedig azt is megmutatja, hogyan nőtt az ezen is messze túl, ívelt fel a sikere - bizonyos értelemben szó szerint is - a csillagokig.
Kitűnően bemutatott történet, kiváló, értő, és a laikus olvasó számára is jól követhető és izgalmas elemzés. Közvetlenül arról, hogyan nőtt ki viharsebességgel egy sokmilliárd dolláros, ma is gyorsan terjeszkedő vállalkozás egy, az informatikában zseniális - amúgy bizonyos értelemben ’halmozottan hátrányos’, ’szocio-béna’, azaz az élvonalbeli amerikai egyetem laza diákvilágában gátlásokkal és azokból eredő beilleszkedési nehézségekkel küzdő - egyetemista, Mark Zuckerberg részeg ötletéből, ezen keresztül pedig arról, hogy milyen beláthatatlan üzleti távlatok rejlenek a digitális világban.
A Facebook használata, úgy tűnik, mindinkább terjed nálunk is. Vannak már jelek arra is, hogy az itteni politikai szereplők, de legalább is azok számottevő része kezdik többé-kevésbé felismerni az általa kínált lehetőségek jelentőségét, használati értékét a politikai marketingben. A hivatásos kommunikátorokon és elemzőkön túl azonban valószínűleg nem nagyon sokan vannak tisztában azzal - feltehetően a nagyközönség, azaz a célközönség túlnyomó része sem -, hogy milyen óriási, szinte a végtelenségig fejleszthető potenciál rejlik a Zuckerberg kezdeti ötletéből létrehozott, ma már az egész világot átfogó rendszerben. Éppen ezért érdemes itt kiemelnünk Rahaf Harfoush: Yes We Did - An inside look at how social media built the Obama Brand (Igen, megcsináltuk - Bennfentes betekintés, hogyan építették fel a közösségi médiában az Obama márkát) c. könyvét, amelyet 2009-ben adott ki a világhírű Pearson kiadó. A szerző médiastratéga, szakterülete az új technológiák alkalmazása és azok hatása a kommunikációban és az élet más területein. A főhadiszálláson vett részt az Obama-kampányban, jelesül a közösségi média felhasználásában annak minden területén, az adománygyűjtéstől az önkéntesek mozgósításán át a tevékenységük szervezéséig és optimalizálásáig. Ebben a könyvében bemutatja, milyen szó szerint korszakalkotó szerepe és jelentősége volt a kampányban és Obama győzelmében a közösségi média, jelentős részben a Facebook által kínált lehetőségek felhasználásának. Olyan finoman hangolható eszközök létrehozását és sikeres alkalmazását tette lehetővé, amelyek hatékonysága messze meghalad minden korábbiakat. Részletes szakmai elemzéssel tárja elénk, hogyan használták fel a kampányban ezeket a kezdetektől a választás éjszakájáig, hogyan építettek fel és irányítottak a egy rendkívül hatékony „infokommunikációs közösséget”, hogy az segítsen megválasztani Obamát, aki ezzel a világ első „digitális” elnöke lett. Döbbenetes képet ad arról, milyen hatalmas új lehetőségek nyíltak meg így a befolyásolásra, mozgósításra lényegében mindenki előtt, aki képes kezelni ezeket az eszközöket (megrendelési info: Csibi Erzsébet, Pearson Education Magyarország, erzsebet.csibi@pearson.com) Íme a Facebook a mai, sőt, egészen pontosan már a tegnapi valójában - és igazán még felmérni sem tudjuk, mivé növekedhet a jövőben, vagy mit érhetnek el a helyébe lépő még fejlettebbek. Annyi bizonyos, hogy mind többek számára az életük mind meghatározóbb részévé és eszközévé válnak. Hiszen a könyv már a Facebook kezdeti időszakáról is elmondja, hogyan épült az be az emberek életébe, valóságos függőséget teremtve: „Rövidke élete során a thefacebook befurakodott a napi programba is. Az ember fölkel, megnézi, kik jelölték be vagy igazolták vissza Facebookon, aztán megy a dolgára. Ha napközben az egyik előadáson vagy az ebédlőben meglátott valami jó csajt, hazaérve egyszerűen rákeres a Facebookon és bejelöli. Esetleg pár sorban emlékezteti, hogyan találkoztak, vagy milyen közös pontokat fedezett fel az érdeklődési köreik között...” És még a függőségről: „Az ember nem csak egyszer néz fel a Facebookra. Mi több, legalább naponta visszatér, hogy igazítson valamit a profilján, (...) legfőképpen pedig megnézze, kik jelölték be. Az egyetemi élet jókora része virtuálissá vált...”. A Facebook rohamosan növekvő mai potenciálját pedig talán mindennél jobban kiemelik azok a hírek, amelyek arról szóltak, mekkora szerepe volt a közösségi médiának az észak-afrikai elnökbuktatásokban.
Mezrich műve tényekre alapozott, azokat elbeszélő stílussal felöltöztetve előadó fejlődéstörténet. Mindenekelőtt Mark Zuckerbergnek, a Facebook megalkotójának a fejlődéstörténete, mellette többeké, akik a kiindulástól a vállalkozás milliárdos céggé válásáig részt vettek annak fejlesztésben, menedzselésében, s magáé e vállalkozásé. Végigkísérhetjük benne, hogyan vált a Facebook korunk egyik leginkább emblematikus cégévé. Emblematikus azzal, amit néhány zseniális fickó benne és általa elért: olyan meredeken felívelő, hihetetlen méretű üzleti sikert, amilyenre a modern informatika és infokommunikáció világán kívül aligha van példa a gazdaságtörténetben, semmiképpen sem ilyen viharos piachódítással. S még inkább emblematikus cége és sikertörténete a korunknak azzal, hogy a Facebook a legmodernebb tudásipar egyik zászlóshajója: Marknak és fejlesztő társainak a tudása, szellemi termékei tették naggyá, azok hasznosítása vált benne óriási üzleti sikerré. S amire végképp csak ebben a korban van példa - igaz, itt sem sok -: pár zseniális fiatalember pusztán a tudásukkal és a számítógépeikkel, tőke és (a laptopjaiktól eltekintve) anyagi termelési tényezők nélkül tudott létrehozni és a növekedési pálya első, jelentős szakaszán végigvinni egy céget, amely onnan egyenes úton emelkedett a világsikerig. S ha már a gazdaságtörténetre utaltunk: a történelem sok kiemelkedő csodagyereket tart számon - hogy az ilyenként talán leginkább ismert Wolfgang Amadeus Mozart mellett, matematika zsenikről nem is szólva, csak Arthur Rimbaud-t említsük, aki 19 éves korára már befejezte a világirodalomban is kiemelkedő életművét. Infokommunikációs korszakunkig azonban valószínűleg nincs példa a gazdaságtörténetben arra, hogy kamaszgyerekek, vagy akár egyetemisták olyan fejlesztést alkotottak volna, amelyből gazdasági világsiker válik.
„A Harvard egyik kollégiuma. Az éjszaka közepe. Egy srác, aki sokat tud a számítógépes rendszerekről meg a szétszedésükről (a szétszedés itt rendszertechnikai értelemben értendő - OP). Egy srác, aki kívül rekedt az egyetemi élet pezsgő hormonális világán.” Lényegében így kezdődik a Facebook fogantatása. Mark azon az éjszakán két dolgot akart: elmerülni a számítógépes informatika világában, amelyben ő, az amúgy suta balfék, a dolgok urának érzi magát, és egy nagy trükk létrehozásával megszerezni azt, amit az egyetem magafajta népe a legfőbb jónak tekintett: a szó szerint is kézzelfogható NŐ-t. Ő, aki a Harvard - itt nagyon plasztikusan leírt diákvilágában csak egy volt a fura bogarak közül, akiknek vajmi kevés esélyük van a lányoknál, és még kevesebb az elismerésre, létre akart hozni egy látványos, nagy dobást, amely olyan megbecsülést hoz neki, mintha futballsztár lenne. És már ezen az éjszakán bebizonyosodott, hogy fölényes tudással képes legyőzni a Harvard egész informatikai rendszerét - amint a továbbiakban más egyetemekét is. S amint a Facebook első verziója megjelent az egyetem nyilvánossága előtt, azonnal megmutatkozott, hogy Zuckerberg nagyon beletalált egy addig látens igénybe. „Annyian voltak egyszerre az oldalon, hogy teljesen belassult a net az egyetem egész területén. A tanárok még az emailjeiket sem tudták megnézni. Rohadt nagy majré volt.” Az oldal hírének futótűzszerű terjedését pedig minden bizonnyal segítette Zuckerberg a balhé kedvéért feldobott infantilis ötlete is, amelyet a blogján úgy írt le, hogy az oldalon bemutatott lányokat tanyasi állatokkal összehasonlítva kellene pontozni. „Az egyetem feminista csoportjai tucatjával írták a leveleket” idézi Mezrich. És: „Az egyetem tele volt fiatal weboldal-gyárosokkal. Eduardo (Mark Zuckerberg első partnere a fejlesztésben) még legalább egy tucat olyan hallgatót ismert, akik online üzleteken ügyködnek a kollégiumi szobájuk mélyén. Dr Eduardo tudomása szerint egyik tervezett honlap sem volt olyan fullextrás, mint Marké. A Facebook a sikeres szolgáltatások minden vonásával rendelkezett. Egyszerű ötlet, randilehetőségek, zártkörűség. Mint valami online végzős klub, csak éppen a kollégiumi szoba magányában is elérhető.
Mezrich a történetet tucatnyi interjú, több száz forrásmunka és ezernél is több oldalnyi dokumentum alapján írta meg, igénybe véve még bírósági jegyzőkönyveket is. Megjegyzést is érdemel, hogy a részletek tekintetében olvasás közben a bőség zavarával küzdünk, s gyakran nagyon is jól jönne egy név- és tárgymutató, amely segítene visszakeresni azokat - ilyen azonban nincs a könyvben. Ez annál is sajnálatosabb, hiszen e kötet tényirodalomként az infokommunikációs technika és az abból kinövő infokommunikációs társadalom fejlődéstörténetének fontos fejezete.
Igen jellemző Mark világára - és egyben az infokommunikációs korszakunkra is -, hogy ezét a sorsdöntő éjszakáét Mezrich a leghitelesebb forrásból idézhette: Mark lépésről lépésre leírta azt a blogjában. Azzal kezdve, hogy „kicsit részeg vagyok”, kommentálta az egészet, ahogy egy sajátos ötlettel, a balhé kedvéért elkezdte felépíteni azt a saját adatbázist, amelyhez akkor és a továbbiakban megteremtette a Facebook alapjait. Lényegében az egyetemi honlapokról hekkelt fényképekből egy arcképcsarnokot kezdett építeni, hogy azon megmutassa, ki milyen hülyén néz ki, s még inkább, hogy dögös csajok képei sorakozzanak a keze alatt, akiket a honlap látogatói értékelhetnek, persze szintén a balhé kedvéért. S amint alakult a keze alatt a Facebook rendszere, az első használati értékét abban látta, és úgy is igyekezett megteremteni, hogy online találkahelyet épít kapcsolatépítésre és -tartásra. Ennél messzebb akkor nem látott, nem is nézett, üzleti célokkal, bevétel generálással nem foglalkozott. A Facebook - akkori nevén thefacebook (az elnevezés onnan származik, hogy a kezdeti tartalom elsődleges forrását, az egyetem által ábécérendbe tett diákfotók adatbázisát hívták így) - első üdvözlő oldala is ekként szólt a látogatóhoz:
[KÖSZÖNTJÜK A THEFACEBOOKON!] / A thefacebook online közösségi oldal egyete-misták és társaságaik számára. / Az oldalt a harvard Egyetem hallgatói használhatják./ A thefacebook segítségével: / Megtalálhatod az iskolatársaidat, / Rákereshetsz a csoporttársaid-ra, / Megnézheted a barátaid barátait, / Átláthatod a saját közösségi hálózatodat. / Első lépésként kattints a „Regisztráció” gombra, vagy ha már regisztrált felhasználó vagy, egyszerűen jelentkezz be!
Amint Mezrich írja, Zuckerbergnek a kívánt balhés nagy dobáson túl az indulásnál számára valószínűleg az egészet működtető matematika volt az igazán csábító, a dolog informatikai oldala, a weboldal lelkét adó kódolás. Nem csak a programot kellett megírnia, meg kellett alkotnia a helyes algoritmust is. S ugyancsak a vonzó szakmai részhez tartozott, hogy a szükséges tartalom megszerzéséhez fel kellett törnie az egyetem azt tartalmazó adatbázisát - amint majd később más egyetemekét is. „A Harvard számítógépes rendszerének feltörése pedig gyerekjáték volt neki. Jobban vágott az esze, mint bárkinek, akit a Harvard megbízott a rendszer létrehozásával, működtetésével és a biztonsági rendszer kiépítésével. Keményen lealázta őket. A Harvard volt a világ első számú egyeteme, de Mark Zuckerbergnek és a számítógépének nem volt ellenfél.” S mindezt folyamatosan kommentálta is a blogjában. A fejlesztés önmegvalósító örömét, s a szellemi fölényének ebből eredő érzését határtalanul élvező kölyökből a fejlesztéseinek gazdasági potenciálját tudatosan kiaknázó és tovább növelő üzletemberré majd csak később válik, ahogyan azt a könyv végig bemutatja. Másrészt viszont Zuckerberg, ha a kezdetnél sokban infantilis is, ugyanakkor nagyon céltudatos: a thefacebook minden oldalának alján már ott a felirat „készítette Mark Zuckerberg”. Mezrich szavával ez Mark védjegye az egész világ előtt.
A Facebook felívelésének kritikus jelentőségű vonása, hogy a bevezetését nem kellett marke-ting eszközökkel, reklámmal, propagandával segíteni. Szolgáltatásainak, a benne kínált lehetőségeknek köszönhetően a híre futótűzként terjedt, s a felhasználói száma öngerjesztő módon, rohamosan növekedett. Hasonló történt a Google esetében is, s más szolgáltatások sikere is mutatja, hogy ez az internet-gazdaság egyik jellegzetes, csak rá jellemző növekedési modellje. Csupán fél évvel a kritikus éjszaka után már ezt írja a Stanford egyetem újságja: „Üresek az előadók. Senki sem készül az óráira. A hallgatók naphosszat megbűvölve bámulják a számítógépük képernyőjét. Tombol a thefacebook.com őrület.”
Ismétcsak egyedülálló vonás, hogy a fejlesztés, a Facebook kezdeti felfuttatása gyakorlatilag aprópénzből történt. Csupán szerver bérletre költöttek, s a kicsiny fejlesztőcsapat megélhetésére. Mark barátja és első üzlettársa, Eduardo adott ehhez először ezer (!!) dollárt, majd még 16 ezret. Nagyon jellegzetes az ő története is. Az eredeti megállapodás szerint ő lett a vállalkozásuk menedzsere, ő próbált hozzá pénzt is szerezni - igyekezete szerint hirdetési bevételek formájában, ez utóbbit vajmi kevés sikerrel. A cégtől azonban később, annak felnövekedése során kibuktatták, hogy a helyét átvegye egy sokkal keményebb üzletember.
A Facebook kezdeti sikerére felfigyelt egy olyan fejlesztő, aki már két internetes vállalkozást is nagy sikerre vitt, őt azonban mindkettőből kibuktatták. Ő Sean Parker, aki gimis kamaszként - íme, ismét az internet-korszak egyedülálló vonása! - egy hasonló korú társával létrehozta az első fájlcserélő oldalt, a kiemelkedő sikerű Napstert. Parker meglátta a Facebookban az újabb nagy üzlet lehetőségét, Markékhoz csapódott, s előbb informálisan, majd mind szorosabb kötődésben menedzselni kezdte a vállalkozást. Ekkor még mindig a kezdő 16 ezer dollárból éltek. „Mark Zuckerberg együtt élt az üzlettel. Ambíciózus volt, kitartó és tehetséges. Zseni, semmi kétség, ráadásul megvolt benne a minden mást kizáró összpontosításnak az a különös képessége, ami nélkül az efféle vállalkozások elhalnak. Mark minden áldott nap, még hajnali négy-öt óra tájban is programozott, aminek láttán Sean egyre határozottabban úgy vélte, a XXI. századba lépő Szilícium-völgy egyik legnagyobb sikertörténete bontakozik ki a szeme előtt.” írja Mezrich. Amúgy Parker alkotta meg a Facebook elnevezést is, amikor rávette társait, hogy a külső tőke bevonásának előfeltételeként átszervezzék, professzionális alapokra helyezzék a céget.
Érdemes megjegyezni: Markéknak nagy szerencséjük volt, hogy olyan üzletember vette a kezébe ügyeik menedzselését, aki már túl volt két nagy bukáson. Vezénylő tábornok csak akkor lehet igazán jó, ha már legalább egy-két nagy vereséget elszenvedett - hiszen csak azok hatására kezdi az ember valóban kutatni, hogy legközelebb mit kell sokkal jobban csinálnia, és hogyan tegye azt. Márpedig „a Szilícium-völgyben háború folyik. Olyasmiket kell meglépni a túlélésért, amiket a közgázon nemigen tanítanak. Sean sose járt egyetemre, gimiben indította el a Napstert. Bill Gates pedig soha nem diplomázott le a Harvardon. Az itteni világ nagyfejesei nem a diplomájukkal jutnak előre.”
Parkert a második sikeres vállalkozásából az abba bevont kockázati tőkés rúgta ki. („Kockázati tőke jó, ha van, de jobb, ha nincs” élcelődik ezen Mezrich.) Mégis, ő lett az, akinek sikerült a Facebook finanszírozásába számukra is elfogadható feltételekkel bevonni kockázati tőkét. A finanszírozó egy másik internetes szupersiker, a PayPal elindítója, az USA egyik leggazdagabb embere, Peter Thiel, a többmilliárd dolláros kockázatitőke-alap, a Clarium Capital vezetője. A történetnek ez a szála amúgy érdekes és tanulságos bepillantást ad a kockázati tőke világába is, egész pontosan abba a szegmensébe, amely ennek az iparágnak az eredeti tevékenységével, a nagy növekedési képességű induló vállalkozások kockázati finanszírozásával foglalkozik.
A többi, történelem. Még néhány jellemző mozzanat Mezrich elmondásában:
A thefacebook indulása után pár héttel már a közösség ötezer tagot számlált, a Harvardon a hallgatók 85 %-nak volt már Facebook-profilja. Úgy két hónappal később, miután Zuckerbergék más egyetemeken is terjeszkedni kezdtek, a felhasználók száma az ottaniakkal a becslések szerint már megközelítette az ötvenezret.
Bekerítési stratégia: a kis texasi Baylor egyetem eredetileg nem akart csatlakozni a thefacebookhoz, mondván nekik megvan már a saját, belső közösségi hálójuk. Zuckerbergék a környékbeli egyetemeket vették célba. A bayloros diákok végül, annak láttán, hogy százöt-ven kilométeres körzetben az összes barátjuk fent van a thefacebookon, gyakorlatilag könyörögtek a csatlakozásért, s a saját közösségi hálójuk napokon belül eltűnt a süllyesztőben.
2004 tavaszvége: Mark „a szobája mélyén, egy fél rekesz sör mellett elmélkedve” úgy dön-tött, hogy a következő néhány hónapra átteszi a székhelyét a Szilícium-völgybe, s ott folytatja a munkát.
2004 július: Peter Thiel 500 ezer dollárt fektet be a Facebookba - kezdőtőke, ahogy ő nevezi, (azaz start-up capital) -, amelynek fejében 7% részesedést kap a cégben, és egy helyet az öttagú igazgatóságban. Érdemes idefűzni, hogy Mark még jóval a Facebook előtt kifejlesztett egy szoftvert MP3 lejátszókhoz, amelyért a kósza hírek szerint a Microsoft egy- két millió dollárt kínált, őt azonban nem érdekelte az üzlet. Ha akkor okosabb, profibb, most ennyi pénzért nem kellett volna osztozkodnia, legfeljebb majd később, magasabb fejlettségi szinten, jóval többért. Thiel befektetésével a Facebook-vállalkozás magasabb osztályba lép, ami szükségessé teszi azt is, hogy ennek megfelelő jogi és szervezeti formát adjanak az azt működtető cégnek.
2004 október: kifejlesztik az üzenőfalat, azt a közösségi kommunikációs eszközt, amilyet egyetlen más közösségi oldal sem kínált. Szintúgy kifejlesztik a csoportok alakításának eszköztárát. A majdani internetes Obama-kampány egyik kezdete éppen egy ilyen csoport létrehozása volt 2006-ban, Students for Obama néven.
2004 október: az új tanév kezdetén a Harvard rektora bejelentette a gólyáknak, hogy mindannyiukat megkereste a Facebookon.
2005 május táján: Az Accel Partners kockázatitőke-befektető 13 millió dollárt fizet részesedésért a cégben, s ezzel annak értékét mintegy 100 millió dollárra teszi.
2005 szeptember: ahogy annak a jól megvalósított innovációs fejlesztésnél lennie kell, a rend-szerben rejlő lehetőségek kiaknázására támaszkodó, gyorsan gyarapodó új szolgáltatások ki-fejlesztése és rendszerbe állítása növeli tovább viharos sebességgel a Facebook használati értékét és népszerűségét: fényképmegosztó alkalmazás, megjelölések rendszere a fényképek-hez, hírkövető rendszer.
2007 október: a Microsoft a Google-lal folytatott rövid, de igen nagy port felvert licitálás után 240 millió dollárt fizetett a Facebook részvényeinek 1,6 %-áért, ezzel a céget több mint 15 Md dollárra értékelte. Év végére a felhasználók száma meghaladta a 200 milliót, és hetente 5 millióval nőtt.
2009 A Facebook sikeresen átvészelte a recessziót, bámulatos növekedése folytatódott, fel-használóinak száma az év végére várhatóan jóval meghaladja majd a 200 milliót, s a legutóbbi jelentések szerint a cég hetente ötmillió felhasználóval gyarapszik (Mezrich nem jelöli, hogy ezt pontosan mikor írta - OP). Mark Zuckerberg kis kollégiumi kísérletéből az internet egyik legnagyobb befolyású vállalkozása lett, s kétségtelen hogy ő a világ egyik leggazdagabb 25 éves fiatalembere - sokak szerint minden idők legfiatalabb self-made milliárdosa. S amint a történet is megmutatja, a hajdani „szocio-béna”, fura számítógépzseniből kőkemény, céltudatos üzletember lett. Mezrich szavaival „Mark nem fogja engedni, hogy bármi vagy bárki a Facebook útjába álljon.” Másrészt: „Azt az embert, akivé Mark Zuckerberg vált, legjobban egyszerű és elegáns, egyetlen mondatot tartalmazó névjegykártyája jellemzi. Ezt a kártyát ő tervezte. >Vezérigazgató vagyok - bekaphatod.<” S tegyük hozzá: ilyet persze minden hülye megengedhet magának, de a sikeres üzletemberek között csak a legsikeresebbek.