James Lovelock: Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés - Akadémiai Kiadó, 2010

James Lovelock: Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés - Akadémiai Kiadó, 2010 - Új polihisztor sorozat

Dr Osman Péter ismertetése

Úgy tűnik, az emberiség számára vége a szelvényvagdosásnak, s elodázhatatlanul eljött a paradigmaváltás kényszere az egész gazdálkodásában. Eddig abból élt és gyarapodott mind a számában, mind pedig az eszközállományában, hogy magához ragadta annak a hatalmas rendszernek a haszonélvezetét, amelyet a természeti környezete, a Föld és a bioszféra alkot, és - lássuk be - gátlástalanul, s mi rosszabb, minden valódi elővigyázatosság, józan előrelátás nélkül kiaknázta azt. Tovább azonban már teljességgel tarthatatlan, hogy gazdasági érdekek szerint élünk, ahogy élünk, a környezet erőforrásaival. Katasztrófára vezet, hogy ebben önzőn, ostobán feléljük a következő generációk jövőjét. S mindez nem valami mérgeszöld programnyilatkozat, hanem a valóságunk egy nagyon is megfontolandó olvasata. Ezzel összecsengő megfontolásokat kínál James Lovelock műve, s ha igaza van, úgy tényleg nagyjából utolsó figyelmeztetésként.

A szerzőt az Akadémiai Kiadó így mutatja be e kötet ajánlásában: „Vizsgálódásai középpontjában az emberi tevékenység által kiváltott, globális ökológiai változások állnak. Szenvedélyes hangon megírt, számos meghökkentő elgondolást tartalmazó könyvei világszerte jelentős visszhangot váltottak ki. Ezekben többek között szembeszáll a közvéleményt és a politikai szférát jelentős mértékben meghatározó zöld gondolat több alaptételével is.”

E könyvének súlyos következtetéseiről úgy érezhetjük, hogy Kasszandra lelke költözött belé, s ha elemzései helytállóak, akkor az emberiség egészére kétféle sors várhat: bölcsessége szerint kerül a pokolba vagy a purgatóriumba. „Utolsó figyelmeztetése” tehát arról is szól, hogy még van bizonyos esély arra, hogy az emberiség túlélje a valószínűleg elháríthatatlanul bekövetkező klímaváltozást, ha nem is őrizheti meg a jelenlegi életkörülményeit, sőt, mindenképpen drasztikus veszteségeket kell elszenvednie. Ha eléggé bölcs, akkor e purgatóriumon át egy új, ígéretes, hosszú távon stabil és kedvező életminőségbe juthat. Ehhez azonban nagyon sok mai eszmével le kell számolnia, sok törekvéssel felhagynia, és minden erővel, s még inkább az erőinek értelmes használatát irányító bölcsességgel alkalmazkodnia kell az „élő Földnek” azokhoz a folyamataihoz és működési módjához, amelyekkel nem tud hathatósan szembeszegülni.

Mondanivalójának alapja a Gaia-elmélet, amelyet ő dolgozott ki. Erre építi a megállapításait és következtetéseit. A kötet Fogalomtárában így írja le „a Föld értelmezésének a nyolcvanas években közzétett elmélete, amely a Földet olyan önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet az élő organizmusok összessége, a felszíni kőzetek, az óceán és a légkör alkotnak, szorosan összekapcsolódva, fejlődő rendszerként. Az elmélet szerint a rendszer célja a felszíni állapotok a lehető legoptimálisabb (sic!) szinten való tartása az éppen létező élet számára. Az elmélet megfigyelésekre és teoretikus modellekre épül, és gyümölcsözőnek bizonyult, már nyolc sikeres előrejelzés fűződik hozzá.” Tőle idézve: „Már sok tény igazolja, hogy a Föld úgy viselkedik, mint egy élő rendszer. Képes ellenállni a klímaváltozásnak, de erősítheti is azt, és amíg ezt nem vesszük számításba, addig sem megérteni, sem előre jelezni nem tudjuk a Föld viselkedését. Már maga az élet sem pusztán a körülmények haszonélvezőjeként jött létre, hanem kezdettől fogva maguk az életformák is hozzájárultak a kedvező feltételek létrehozásához. Ne felejtsük el: önhittség feltételezni, hogy tudjuk, hogyan kell megmenteni a Földet - bolygónk gondoskodik önmagáról. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni önmagunkat.”

A megújuló forrásokat - értve ezen mind az energiahordozókat, mind a táplálékul szolgáló anyagokat - illető, alapvető jelentőségű figyelmeztetése, hogy a fenntartható jövő csak akkor biztosítható, ha ezekből az emberiség fogyasztása nem lépi túl Gaia megújuló/megújító képességeit. S be kell látnunk, hogy igaza van, mondván: az egyetlen valóban megújuló forrásunk a Napból folyamatosan hozzánk áramló energia. Minden másból egy adott készlettel gazdálkodunk, azt fogyasztjuk, még ha így-úgy igyekszünk is regenerálni, amit lehet és tudunk. (Gondoljunk bele: a hivatalos koncepciók megújuló erőforrásként állítják be pl. az energianövények, bioüzemanyagok termelését. Valójában azok ’feleszik’ maguk alól a termőtalaj éltető anyagait, előbb-utóbb kimerítve azt. Ha az erózió romboló hatását kis is zárjuk, a termőtalaj éltető képessége hosszabb távon csak addig stabil, ameddig a rajta tenyésző élet ott helyben hal el, és adja vissza építőanyagát a földnek, az elhasznált termőképességét pedig csak nagyon lassan regenerálják a természeti folyamatok. - OP)

Keményen kiáll a nukleáris energiatermelés mellett. Hangsúlyozza, hogy miután a fosszilis erőforrások kimerülőben vannak, egyetlen alternatívánk a nukleáris energia. Ugyanakkor „Atomenergia-ellenes, dezinformációkat terjesztő propagandahullám várható azoknak az energiatermelő cégeknek a részéről, amelyek veszélyben érzik a profitjukat, sőt egyes olyan országok részéről is, amelyek úgy látják, hogy az atomenergia terjedése erejük és befolyásuk csökkenését okozza.” És: „Elegendő mennyiségű nukleáris energia híján a Föld számos vidéke egy-két évtizeden belül a teljes szegénység állapotába csúszhat le. Az emberiség előtérbe helyezésével Gaia kárára, a zöldek saját pusztulásuk magvát hintették el, s ha kitartanak a törekvéseik mellett, könnyen lehet, hogy a miénket is.” Hasonlóan lesújtó kritikával illeti a nagyüzemi szélenergia-termelő telepek létesítését is, mindenekelőtt az óriási fajlagos terület- és építmény-igényük miatt, továbbá mert „minden egyes szélenergiatelep-szörnyhöz egy teljes értékű szén- vagy atomerőművet kellene felépíteni, hogy azok pótolhassák a kiesést az idő 75 %-ában, amikor a szél vagy túl erős, vagy túl gyenge.”

Igen sommásan ítéli el a globális felmelegedés elleni védekezés hivatalos alaptételeit, azt az erre vonatkozó konszenzust, amelyre a világ különféle hatalmai/érdekcsoportjai ebben jutottak. Nyíltan kimondja, hogy ha mai, egymással is ütköző érdekek állanak a holnapután megmentését célzó cselekvési program kimunkálásának útjában, akkor „a háború első áldozata az igazság, és ez - úgy látszik - a klímaváltozásra is érvényes.” Állítja, hogy a globális felmelegedést és a globális gazdasági összeomlást egyidejűleg idéznénk elő, ha hirtelen sikerülne megvalósítanunk a globális károsanyag-kibocsátás 60 %-os csökkentését, mert a szennyező aeroszolok eltávolítása után a melegházi gázok szabadon kifejthetnék a hatásukat, és végre elpusztíthatnák azt, ami még megmaradt a kellemes, interglaciális Földből. „Bolond egy klímánk van, és bármit teszünk, el vagyunk átkozva” idézi egyik korábbi kijelentését. Ám mindabból, amit elénk tár, nagyon úgy tűnik, hogy voltaképpen mi vagyunk az érdekek hálójában és a tudatlanság béklyóiban vergődő bolondok.

Amint mondja, pusztán a fosszilis fűtőanyagok felhasználásának, az energiafogyasztásnak és az erdőirtásnak a visszafogása nem elégséges válasz a globális felmelegedésre, nem utolsósorban azért, mert a klímaváltozás, úgy tűnik, gyorsabban is végbemehet, mint ahogy reagálni tudunk rá, és lehetséges, hogy nem is visszafordítható.

A globális felmelegedéssel járó szcenáriót úgy vázolja fel, hogy drasztikusan szűkülni fognak a Föld azon területei, amelyeken az emberiség stabil létfeltételekre talál magának, valamint a létfenntartásához szükséges agrártermelésnek. Lényegében a globális klíma forró és száraz „óceánjában” megmaradó kellemesebb éghajlatú „szigetekre” kell visszavonulnia. Ez egyben azt is jelenti - hangsúlyozza ismételten is, hogy a jelenlegi össznépességnek csak kis része számára lesz így hely.

Ugyanakkor nem a közelgő apokalipszis egzaltált prófétája, hanem kőkemény, racionális/nak ígérkező/ programot vázol fel a túléléshez szükséges tennivalókra. Olyan programot, amely nem mellesleg alapjaikban sérti hatalmas érdekcsoportok érdekeit. Példák erre: „Az Európai Unió hangzatos és jó szándékú fantazmagóriái, amelyek szerint kizárólag ’természetes’ erőforrásokra építve kell ’megmenteni a bolygót’ és biztosítani a fenntartható fejlődést, működőképesek lehettek volna 1800-ban, amikor összesen egymilliárdan voltunk, de ma ezeket csak célszerűtlen luxuselképzeléseknek tekinthetjük, amelyeket aligha engedhetünk meg magunknak. (...) Ha a kormányok ragaszkodnak ahhoz, hogy célszerűtlen és drága megújulóenergia-sémákat erőltessenek át, nemsokára oda jutunk, hogy a földek nagy részét bioüzemanyag-gyártást szolgáló ültetvények, biogáz-generátorok és ipari nagyságrendben szélerőművek lepik el - akkor, amikor a földterületnek teljes mértékben az élelmiszer-termelést kellene szolgálnia, s még inkább egy elviselhető éghajlat és kémiai összetétel fenntartását. Ne legyen bűntudatunk, amikor nemet mondunk erre az egész ostobaságra: jobban megvizsgálva kiderül, hogy az egész csak egy jól kidolgozott trükk, amely néhány olyan ország érdekét szolgálja, amelyek gazdasága rövid távon jó hasznot húz a szélerőművek, bioüzemanyag-gyárak és egyéb, zöldnek hangzó, energiával kapcsolatos berendezések eladásából. Pillanatra se higgyünk az ügynöki dumának, hogy ezzel mentjük meg a bolygót.”