Emily Anthes: Frankenstein macskája - A szép új világ állatai

Akadémiai Kiadó, 2014, Új polihisztor sorozat
Dr Osman Péter ismertetése

„A nemesítés nehézkes módszer, amellyel hozzáértőn, ám mégiscsak találomra alakítottuk át az állatokat: olyan egyedeket pároztattunk egymással újra meg újra, amelyeknek előnyös tulajdonságaik voltak, mígnem világra jött egy olyan kutyakölyök, amelyik már tetszett. A farkasokból több ezer év alatt csináltunk kutyát. Ma viszont már évek, hónapok, sőt napok alatt képesek vagyunk új organizmusokat előállítani.” ϴ „Napjainkban a molekuláris biológia lehetővé teszi, hogy egyetlen gént vegyünk célba, hogy azon nyomban aktiváljuk, vagy kikapcsoljuk, és kiiktassuk − vagy éppen fokozzuk − a gén hatását.” ϴ ”Bár az állatnemesítés jó néhány faj életébe beleavatkozott, ezek a halak (génmanipulációval kereskedelmi forgalmazásra előállított, fluoreszkáló akváriumi díszhalak –OP) egy új kor kezdetét jelzik, egy olyanét, amelyben közvetlenül manipulálni tudjuk a mellénk szegődött állatok biológiai kódját. Molekuláris szintű eljárásainkkal változik a tét. Velük hamar meg tudjuk változtatni a fajokat; nem kell nemzedékeket várni; egyetlen gént kell kezelni, nem pedig az egész állatot, és máris olyan teremtményekre teszünk szert, amelyek természetes módon soha nem jöttek volna létre, amelyekben egyszerre több faj DNS-e keveredik és él együtt egyetlen nagy élő egyvelegben. Most már itt vannak azok a társaink, amelyeket pontosan az általunk megadott leírás szerint állítottak össze. Régóta vágytunk erre. A tudomány végre lehetővé teszi az áhított precizitást. ϴ „A klónozással reprodukálunk − nem pedig feltámasztunk.” ϴ „Az elektronika mind az életmentő robopatkányok, mind pedig a bombaszimatoló távirányításos bogarak esetében segít abban, hogy új generációs haszonállatokat hozzunk létre – lehetővé teszi, hogy újabb állatfajok fejét hajtsuk az ember igájába. Már nem arról van szó, mint amikor a szamár − ha jól oldalba vágták − felvitte a hegyre a meredek úton a csomagjainkat; az új generációs állatoknak ma már az agyát hajtjuk igába, és az idegrendszerüket kényszerítjük arra, hogy céljainkkal összhangban működjenek.” – idézetek a könyvből.

A híres Macmillan kiadó honlapjáról, s úgyszintén e könyvbéli bemutatásából idézve: Emily Anthes szabadúszó tudományos újságíró. Írásai egyebek közt a Scientific American Mind-ban (és egy sor más lapban) jelennek meg, amely kéthavonta megjelenő népszerű tudományos magazin, a pszichológiára, az idegtudományokra, a kapcsolódó területekre összpontosít, és a kognitív tudományok legnagyobb áttöréseit igyekszik bemutatni. Az élvonalbeli Scientific American adja ki. Anthes mesterfokozatot szerzett tudományos írásból az MIT-n, és alapképzésben a Yale Egyetemen tanult tudománytörténetet és orvostudományt, s ugyanott kreatív írást is.

E könyvéről feltehetően sokan szeretnék hinni, hogy egy kiválóan megírt tudományos-fantasztikus mű, mert lelki beállítottság kérdése, hogy a távlatokat, amelyeket felvázol, lelkesítőnek vagy épp felettébb rémisztőnek találjuk. „Gyorsan, nyersen” összegezve, s megkockáztatva egy szerfelett vakmerő – ha tetszik, eretnek – értelmezést, íme Evolúció 2.0! Mérő László idézi a Nobel-díjas biológus Francois Jacob szellemes tételét: „A tyúk csak a tojás vállalkozása arra, hogy még több tojást hozzon létre.” (Mérő László: A pénz evolúciója – L. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2008/6. sz.) Ezt a könyv ihletésére kissé továbbfejlesztve: a modern tudomány az evolúció vállalkozása, hogy minőségileg magasabb szintre emelje az eszköztárát, a ’Lego-készletét’, s ezzel olyan új lényeket hozzon létre, amilyeneket eddig még nem sikerült, méghozzá a korábbi munkáihoz képest hipersebességgel.

Az említett távlatokra visszatérve, e szép új világ nem kis részben már el is jött. „Kínában, ahol a világ termelőipara összpontosul, új üzemág van kialakulóban: nagy mennyiségben tenyésztenek mutáns egeret.” – ezzel indítja Anthes a könyvét, s rögtön megtudjuk, hogy e szerencsétlen lényeket szabályos ipari kutatási program keretében állítják elő, amelyet teljes joggal nevezhetünk kutatási és ipari célú bioengineeringnek (ő ezt a kifejezést nem használja).  bár ezek a kutatások még nagyrészt a vaktában találgatásra támaszkodnak.

Ugyancsak a legmodernebb, genetikai-alapú bioengineeringnek a kereskedelmi célú alkalmazása jelenik meg a következő példáiban, amelyek a fentebb említett fluoreszkáló díszhalakról szólnak, s ennek ígérete a selyemproteinben gazdag tejet adó kecskékben, valamint abban, hogy „egész iparág szakosodott beteg állatok laboratóriumi tenyésztésére, amelyeket tudósoknak adnak el: számos biotechnológiai cég hirdeti harsányan egyedi kreációit. Közülük sokan képviseltették magukat a 2011 októberében a floridai St. Pete Beachen tartott nemzetközi konferencián, amelyet olyan tudósoknak szerveztek, akik genetikailag módosított organizmusokkal dolgoznak. Különböző biotechnológiai cégek képviselői rendeztek börzét, standjaikat a szálloda nagytermében állították fel, és olyan állatokkal piacoztak, amelyeket azért tenyésztettek ki, hogy mindenféle nyavalyáktól szenvedjenek. Az egyik cég olyan sertéseket adott el, amelyeknek cisztás fibrózisuk volt, és rákosak voltak; egy másik cég katalógusa tizenegy rágcsálótörzset kínált, az Alzheimer-kór szimptómáival megspékelt NSE-p 25-östől a 11BHSD2-es egérig, amely viszont szívelégtelenségben hajlamos összerogyni. (És arra az esetre, ha netalántán nem találnánk semmi kedvünkre valót, az egyik cég posztere megnyugtat: "Ön megtervezi, mi pedig kitenyésztjük az egereket.") Ezek a cégek persze nem merő kegyetlenségből tenyésztik a beteg állatokat; e teremtmények tanulmányozásával fontos dolgokat tudhatunk meg az ember betegségeiről.” S mielőtt bárki felháborodik ezen a kíméletlenségen, a szegény állatokra hozott szenvedésen, sietünk megjegyezni, hogy Anthes a könyvében sokat foglalkozik a géntechnológiák etikai kérdéseivel, s az ilyen fejlesztések etikai követelményeivel is. Az állatok iránti empátiájára utal könyve elején az ajánlása is: „Családom tagjainak – az embereknek és a kutyáknak egyaránt”

Könyve mondandóját ekként összegzi: „Az itt következő oldalakon azt az utat járjuk be, amely a Petri-csészéktől a kisállat-kereskedésekig vezet, és nyomába eredünk azoknak a génforradalom szülte állatoknak, amelyek épp most foglalják el a helyüket a világban. Nyakunkba vesszük az Egyesült Államokat Kalifornia sziklás partjaitól a poros texasi földekig, szemügyre veszünk mindent a koreai laboratóriumokban élő kutyaklónoktól saját négylábúnkig. Utánajárunk, mit kell tudni a génekről és az állatok agyáról, a haszontalannak tűnő projektekről, no meg azokról, amelyek biztos, hogy nem haszontalanok. Beszélünk egy mérnökkel, aki bogarakból készít műrepülőgépeket, és egy biológussal, aki meg van róla győződve, hogy a klónozás mentheti meg a veszélyeztetett fajokat. És persze magukkal az állatokkal is megismerkedünk. (…) Mindeközben áttekintünk néhány lényeges kérdést. Megnézzük, hogy napjaink tudományos eljárásai miben térnek el a korábbiaktól, és azt is, hogy tényleg teljesen megváltoztatják-e a többi fajhoz fűződő viszonyunkat. Végiggondoljuk, milyen kapcsolatban vagyunk az állatokkal, és azt is, valójában milyenben szeretnénk velük lenni. (…) Most, hogy az életet formák végtelen sokaságára bonthatjuk, abból, hogy minek a létrehozásába vágjuk a szikénket, az is kiderül, mit akarunk az élővilág többi fajától − és az is, hogy nekik milyen sorsot szánunk. De még ha különösebben nem foglalkoztat is bennünket azoknak a teremtményeknek a sorsa, amelyekkel a földkerekségen osztozunk, az állatok átformálása akkor is érint bennünket. Általuk belepillanthatunk abba, mi vár ránk a jövőben, és miként erősíthetjük meg, illetve alakíthatjuk át saját emberi szervezetünket. Ezek a korszakos jelentőségű kísérletek megmutatják, hogy mennyire szövevényesen fonódik össze az ember élete az állatok létezésével, milyen szorosan függ a sorsunk egymástól. A merész tudósok, vállalkozók és filozófusok fejéből rengeteg olyan ötlet pattan ki, amely az egész élővilág jövőjét megváltoztatná.” S mindehhez hozzáfűzi az emberséges ember idevágó nagy kérdéseit: „Valójában mit is jelent a biotechnológia a világ vadon élő teremtményei számára? És szép új szörnyeink mit árulnak el rólunk?”

Könyvében nyolc fejezetre, témakörre bontva módszeresen és nagyon szemléletes példákkal, magyarázatokkal és kitűnő előadásmóddal végig vezet azon, mi mindenre igyekszik ma az ember felhasználni a bioengineeringet, s milyen távlatok sejlenek fel ennek látóhatárán. E nyolc fejezet témához illően sejtelmes, érdeklődést fokozó címe: ϴ Fényhalra halászva a zavarosban ϴ Csupa erő, csupa izom, transzgenikus tejet iszom! ϴ Kétes kettősök ϴ A macska kilenc élete ϴ Érzékeny érzékek ϴ Van másik! ϴ Robogarak és társaik ϴ A szépség a szörnyetegekben.

Az Akadémiai Kiadó ajánlójából: „Visszahozhatjuk-e a sírból a kedvenc macskánkat? Újjáéleszthetünk-e kipusztult fajokat? (Kinek ne jutnának rögvest eszébe e kérdések az itt olvasottak nyomán, gondoljunk bár a jövőért aggódva a biodiverzitás javítására, vagy kalandvágyó lelkekként holmi Jurassic Park-szerű élményekre? – OP) Huzalozott agyú méhek alkotják-e majd a jövő légierejét? (Már csak a hadiipar ilyen kiterjesztései hiányoznak – bár kétségkívül ott a legtöbb pénz a kutatásra és fejlesztésre! – OP)  (…) Emily Anthes könyve olvasmányos útikalauzként szórakoztató körutazásra invitál az állatokat érintő legújabb kutatások világába: bekukkantunk a laboratóriumba, ahol távirányítású bogarak röpködnek, ellátogatunk a parkba, ahol kipusztulás szélén álló állatfajok klónozott egyedei kószálnak, és megismerkedünk a fluoreszkáló halak forgalmazásának nehézségeivel. A technológiák érthető bemutatása mellett a könyv személyes élményekkel és szórakoztató anekdotákkal emberi közelségbe hozza az új felfedezéseken munkálkodó tudósokat – no meg magukat az állatokat is. Végül a szerzővel együtt eltűnődhetünk az új eszközeinkkel járó felelősségünkről, hiszen a biotechnológia csodái lehetővé teszik, hogy sérült állatokat vagy akár egész fajokat mentsünk meg, de arra is újabb módokat adnak, hogy az állatok életébe beavatkozva magunknak hasznot húzzunk. A szerző nem rejti véka alá az állatok iránt érzett szeretetét, de higgadt körültekintéssel mutatja be az új lehetőségek előnyeit és árnyoldalait – az emberek és az állatok szemszögéből egyaránt.”

S a lelkesítő vagy rémisztő szcenárió (kinek-kinek az élet tiszteletét illető gondolkodása szerint), ahogyan felvázolja: „Jelenleg minden lehetőség nyitva áll. Bár a biotechnológia furcsa új szüleményeit szerte a világon laboratóriumokban állítják elő, nem sokáig maradnak ott. A jövő teremtményei már ma is velünk élnek a legelőkön, otthonainkban és a természetvédelmi területeken Amerika-szerte. Hamarosan magunk is ugyanúgy vásárolhatunk majd efféle állatokat, ahogy a tudósok válogatnak a nagy körültekintéssel előállított egerek között Floridában. Gondoljunk bele: egy végtelen katalógusból választhatjuk majd ki a tökéletes állatot. Valamit mindenki számára elő fogunk tudni állítani. Ha megrögzött éjszakai baglyok vagyunk, tarthatunk fluoreszkáló macsekot, és késő éjszakáig olvashatunk a fényénél. Az elkényeztetett tizenkét éveseknek, akik mindent megkapnak, játékautó vagy modellrepülő helyett karácsonyra vehetünk távirányítós rágcsálót. Akik lovagolnak, olyan fiatal kancát rendelhetnek maguknak, amelyiket az előző évi Kentucky Derby győztesének a génállományával tenyésztettek ki. Akik pedig kutyát futtatnak, olyan vizslát vásárolhatnának maguknak, amely szénszálas műlábain agarakat megszégyenítő sebességgel képes száguldani. Egyre többen használják a biotechnológia eszközeit; eljön az idő, amikor ki-ki maga tervezheti majd meg a saját házi kedvenceit, és sem pöpec laboratóriumra nem lesz hozzá szüksége, sem pedig komoly tudományos képzettségre.” És „Washingtonban működik a Social Technologies cég, amely trendek jóslásával foglalkozik. Kiadtak a génmódosított házi kedvencekről egy jelentést, amelyben az áll: "A biotechnológiai laboratóriumok a génsebészeti eljárások fejlődése folytán − ha az emberek háziállatot keresnek − a kutya-tenyésztők és az állatmenhelyek vetélytársaivá válnak… A személyre szabott házi kedvenc kezdetben luxuscikk lesz, de idővel a széles vásárlóközönség is meg tudja majd fizetni, mivel az eljárásokban alkalmazott technológiák egyre inkább tökéletesednek."”

Aligha kétséges, hogy itt kritikus útelágazáshoz érünk. Egyik út a megrendelő igénye szerinti házi kedvencek, valamint – minden bizonnyal – az ilyen haszonállatok felé vezet. Ezzel lehetnek etikai problémák – amint jeleztük, Anthes ezekkel lelkiismeretesen foglalkozik a könyvében –, ám amíg ártalmatlanok, nagyobb veszélyt nem jelentenek. Vagy igen? Mi lesz, ha az ilyen jószágok átadják fura génjeiket, s azokat még a mutáció is megbabrálja? Hiszen a GMO növényektől is azért tartunk, mert ’megfertőzhetik’ a környezetet. Anthes írja: „Bár az óvintézkedések már rutineljárások, nem olyan egyszerű betartani őket, és az ökológusokat továbbra is aggasztja, hogy mi történik, ha a transzgenikus organizmusok kikerülnek a szabadba. A génmódosított állatok szabadon élő rokonaikkal párosodva "szennyezhetik" a génállományt, illetve versenytársukká válva elhappolhatják előlük a táplálékot és más erőforrásokat. Laboratóriumi manipulációval elméletileg a szabad vízi környezetben előnyt jelentő tulajdonságokkal is fel lehet ruházni egy halat, és "Frankenstein e halai" azután a természetes vizeket is elfoglalhatnák a többi faj rovására.”

A másik út már kifejezettebb veszélyek közé vihet: hiszen ezek szerint szörnyetegeket is lehet készíteni rendelésre. Márpedig, szabályozás ide, tiltás és felügyelet oda, ami elvégezhető, azt kellő pénzért el is végzik.

„Az alapkutatások rengeteg mindenre fényt derítettek. Azzal, hogy az egyik állatból izolált gént beültették egy másikba, a kutatók egyre több mindent megtudhattak arról, pontosan hogyan működik a gén, illetve hogy milyen szerepet játszik a fejlődésben és a betegségek kialakulásában. Végül pedig ígéretesnek tűntek a kereskedelmi alkalmazások is: lehetővé vált, hogy olyan állatokat hozzanak létre, amelyeknek a teste nagyon fontos fehérjéket tud előállítani, illetve olyan élőlényeket teremtsenek, amelyek gazdaságilag hasznos tulajdonságokkal rendelkeznek. (Az egyik korai projektben például a kutatók egy kevésbé zsíros, gyorsabban fejlődő sertés kitenyésztésébe fogtak.)”

S rögtön két kiemelkedő példa a „hasznos tulajdonságok” gyakorlati felhasználására:

„Frankenstein e halai”: „Pontosan ennek a lehetősége merült fel abban a nagy érdeklődést kiváltó vitában, ami a leghíresebb (vagy leghírhedtebb) transzgenikus halról, a gyorsan fejlődő atlanti lazacról szólt, amelyet a massachusettsi AquaBounty cég próbál az Egyesült Államokban piacra dobni. Az atlanti lazac rendesen a nyári időszakban termel növekedési hormont, az AquAdvantage nevű hal génjét viszont úgy rendezték át, hogy a hormont évszaktól függetlenül adagolja. A dolog nyitja az óceáni anyaangolnából kölcsönzött genetikai kód darabkája. Ez a kígyózó mozgással úszó hal jéghideg vizekben él, és a sejtjei fagykárosodását úgy kerüli el, hogy saját fagyállót termel. Az anyaangolna fagyálló génje eredetileg egy szabályozó szerepet betöltő (promóternek nevezett) DNS-szakaszhoz kapcsolódik. A mínuszok aktiválják a promótert, ami bekapcsolja a gént, ez pedig az óceáni anyaangolnát fagyálló termelésére készteti. A hidegérzékelő promótert ugyanakkor sok más génhez is hozzá lehet kapcsolni. A tudósok úgy hozták létre az AquAdvantage halat, hogy a promótert rákapcsolták a királylazac növekedésihormon-termelést vezérlő génjére − ezt a gént pedig beültették az atlanti lazacba. Ennek az lett az eredménye, hogy ezekben a lazacokban a hideg növekedésihormon-termelést vált ki, és a halak gyorsabban fejlődnek, mint nem génmódosított versenytársaik. A génmódosítással abból az időből, ami a lazac kikelésétől eltelik addig, amíg a szendvicsünkbe kerül, másfél évet lehet megtakarítani.” Ami pedig a kockázatokat illeti: „Bár számos tudós jutott arra a következtetésre, hogy kicsi esélye van annak, hogy a szuperlazac elszabadul, és hatalmas kalamajkát okoz, az AquaBountynak továbbra is győzködnie kell a felügyeletet (A híres, félelmetes Food and Drug Administration, azaz FDA. az USA élelmiszer és gyógyszer felügyelete – OP). A cég először 1993-ban kereste meg a hal ügyében az FDA-t, hivatalosan pedig 1995-ben folyamodott engedélyért. Bár az FDA úgy ítélte meg, hogy a hal alacsony kockázatot jelent, abban a kérdésben egyelőre mégsem foglalt állást, hogy forgalomba lehet-e hozni. (Amennyiben a lazac forgalmazását engedélyezik, az lesz az első GM-állat, amely része lesz a világ élelmezésének.)” Akkor pedig felhorgad előttünk egy további, óriási kérdőjel: Az emberi szervezet olyan bonyolult, hogy még csak töredékét értjük hihetetlenül összetett működésének. Mi lehet abból, ha megbabrált növekedési hormon tartalmazó állatokat eszünk? Az FDA feltehetően szuper-óvatosan vizsgálja ezt is, de minden kockázatot ők sem képesek felmérni, különösen nem a hosszú távon esetlegesen kialakuló folyamatokét.

És: „Zhiyuan Gong, a Szingapúri Nemzeti Egyetem biológusa halakból akart élő környezetszennyezési detektort csinálni, mintegy a szénbányákba levitt kanárik víz alatti megfelelőiként. Olyan transzgenikus halat szeretett volna létrehozni, amely toxinok jelenlétében fényt bocsát ki, és ha szennyezett vízben úszik, élénken elkezd fluoreszkálni. (...) Gong csapata 2005-ben adta hírül, hogy a GFP (korábban írja, hogy az egy zöld fluoreszcens fehérje – OP) segítségével olyan medakát − ez is egy Ázsiában honos apróhal − sikerült létrehozniuk, amely valóban zölden kezd világítani, ha szintetikus ösztrogénnel szennyezett környezetbe jut. 2010-ben a kínai Fudan Egyetem tudósai hasonló áttörést értek el zebradániókkal.” Ezekre már mondhatjuk, hogy génmanipulált élő célszerszámok, szinte határtalan perspektíva hírnökei.

A gyorsan fejlődő ’klasszikus’ génsebészet és –manipulácó mellett megjelent a pályán egy még újabb tudományág, amely szintúgy határtalan távlatok megnyitója lehet: „A szintetikus biológia − amelyben a tudósok a semmiből hoznak létre új géneket, sejteket és biológiai rendszereket − odáig fejlődik, hogy máshogy is elő fogunk tudni állítani meghatározott tulajdonságokkal bíró állatokat. Fiatal tudományágról van szó, viszont gyorsan tör előre; a biológus J. Craig Venter 2010-ben bejelentette, hogy olyan, részben szintetikus organizmust alkotott, amely képes önmaga reprodukálására. Venter kutatócsoportja úgy szerkesztette meg az egysejtű organizmust, hogy a génállományát részben egy gyakori baktériumfaj génjeiből, részben pedig teljesen új, ember készítette DNS-sorokból állította össze. (E személyre szabott genetikai sorozatok a kutatók nevének kódolt verzióit adják ki, de néhány híres idézetet is tartalmaznak.) A génállományt egy másik baktériumfaj sejtjébe helyezték, ahol nyomban munkához is látott, és az összes sejtfunkció felett átvette az irányítást. A szintetikus biológia segítségével lehet, hogy új módszerekkel tudunk majd mikrobákat − és idővel az élet még összetettebb formáit − létrehozni, amelyek segítségével gyógyszereket, bioüzemanyagot és más értékes vegyületeket tudunk majd előállítani.” Anthes nagyon is józan megjegyzése ehhez: „Persze az állatok jóllétével, a környezetszennyezéssel és az emberek biztonságával kapcsolatos összes aggályunk, ami egy-egy állati gén átültetésével kapcsolatban felvetődött, az ezerszeresére nő, ha belegondolunk, hogy a semmiből fogunk génállományokat létrehozni.”

Az ember istent játszik a teremtésben? Az alkotás szárnyalását és örömét tekintve nagyon úgy tűnik, hogy igen, ám míg az utóbbinak kétségkívül nem voltak gazdasági céljai, az embernek nagyon is vannak. Igaz, a Teremtőnek költségvetése sem volt, s főként nem kellett küzdenie sem a teremtésre rendelkezésre álló források hiányával, sem támogatások megnyeréséért kapaszkodnia. Ma viszont ez az újmódi teremtés meghatározó jelentőségű árnyoldala, amelyet szintén látunk e hatalmas körképben.

Tényleg hatalmas, sok olyan részlettel, amelyet bölcselmünk eddig álmodni sem volt képes (bocsáss meg, Shakespeare!). Számos fura jószág valahogy természetesen került be a legendáink és meséink világába, de világító macska, selymet tejelő kecske, megfigyelő bogarak és társaik, s mindez a jelen ébredező új valóságaként és a jövő itt toporgó ígéreteként – érdemes végigmenni ezen a látnivalókban gazdag, kacskaringós felfedezőúton. S éppen, mert kacskaringós és gazdag, említjük egyetlen panaszunkat: a kötet jegyzetanyaga igazán alapos, viszont nagyon hiányzik egy név- és tárgymutató, amely segítene visszakeresni az olvasottakat, s később rákeresni részletekre. Ez persze az eredeti kiadó hibája.

Nézelődjünk még pár részlet erejéig a bioengineering itt feltáruló szép új világában:

Csupa erő, csupa izom „Mikor a tudósok megtanulták, hogyan tudják módosítani az állatok génállományát, elkezdtek azon töprengeni, mi mindenre használhatják majd újdonsült tudományukat. Az élénk színű kisállatok létrehozása nem állt előkelő helyen a listájukon. A legtöbb kutató jóval messzebbre mutató alkalmazásokban gondolkodott, és abban reménykedett, hogy olyan genetikailag módosított állatokat tudnak majd létrehozni, amelyek emberi életeket fognak megmenteni. Az egyik ilyen kezdeményezés talán hamarosan valóra válthatja ezt az álmot. Isten hozott mindenkit a "pharming" világában, amelyben az állatokat egy egyszerű genetikai fogással élő gyógyszergyárakká alakítjuk.
A sejtjeink által termelt fehérjék közül soknak természetes gyógyító hatása van. Természetes emberi enzimeket, hormonokat, véralvadási faktorokat és antitesteket használunk a rák, a cukorbetegség, az autoimmun zavarok és más betegségek gyógyításában. Az a baj, hogy ezeknek a vegyületeknek az ipari méretekben történő gyártása nehéz és költséges, és a betegek ennek következtében nem mindig jutnak hozzá azokhoz a gyógyszerekhez, amelyekre szükségük lenne. A tejet adó állatok viszont kiváló proteintermelők: a tőgyük csak úgy duzzad a tejtől. Ezért amikor az 1980-as években létrehozták az első transzgenikus emlősöket − először egereket, majd más fajokat −, a tudósokban felvetődött, mi lenne, ha egy emberi antitest vagy enzim génjét beültetnénk egy tehén, kecske vagy birka génállományába? Ha a gént a meg-felelő helyre ültetjük be, úgy, hogy a megfelelő molekuláris kapcsoló aktiválja, lehet, hogy olyan tehenet tudunk létrehozni, amely gyógyító emberi fehérjét tartalmazó tejet ad, és akkor az orvosok vödörszámra fejhetik majd a gyógyszert.
Az 1980-as és 1990-es évek alatt a kísérletek bebizonyították, hogy ez az ötlet valóban működhet: a tudósok olyan transzgenikus egereket, birkákat, sertéseket, szarvasmarhákat és nyulakat hoztak létre, amelyek valóban gyógyító erejű vegyületeket tartalmazó tejet adtak.
A tudósok genetikailag módosított növényeket és baktériumokat is állítottak már elő, amelyek ugyancsak képesek a szóban forgó vegyületek némelyikét megtermelni. (1982-ben a genetikailag módosított baktériumok által termelt inzulin lett az első olyan genetikai eljárással előállított gyógyszer, amelyet az FDA törzskönyvezett.) Ám sok emberi fehérje összetett − és ahhoz, hogy működjön, megfelelő alakra kell feltekerni, a felszínére pedig speciális molekulákat kell aggatni −, ezeket az utolsó simításokat pedig az állati sejtek hatékonyabban tudják elvégezni, mint a növényi sejtek vagy a baktériumok.”

’Fekete pálya’: „A tudósok valójában már jóval messzebb merészkednek annál, mint hogy egyetlen emberi gént juttassanak egy másik faj egyedébe − ember-állat "kimérák" létrehozásán is dolgoznak, amelyeknek a teste egyaránt tartalmaz emberi és állati sejteket. (…) A Nevadai Egyetemen a kutatók egy nemrég lefolytatott kísérletsorozatban emberi őssejteket ültettek juhok embrióiba. Ahogy az anyaméhben fejlődtek a bárányok, ezeket az őssejteket beépítették a testükbe, és olyan bárányok születtek, amelyeknek félig birka-, félig emberszívük, -májuk és -hasnyálmirigyük volt.”

„Etikai szempontból az ember-állat keverékek különösen akkor válnak ingoványos területté, ha a keveredés az elme működését is érinti. Az állati gondolkodás sokban hasonlít a miénkhez, viszont egyfajta önképi emlékezettel, nyelvvel, számfogalommal és a társadalmi gondolkodás aspektusaival csak az ember rendelkezik. Legalábbis egyelőre csak az ember: a tudósok ugyanis máris nekiláttak, hogy olyan géneket manipuláljanak, amelyeknek szerepük van az említett képességek kialakulásában.” S máris szükségképpen jön a még sokkal meredekebb kérdés: „És mi lenne, ha a Nevadai Egyetem tudósai a bárányok helyett, amelyeknek a mája emberi sejteket tartalmaz, olyan bárányokat, patkányokat és majmokat hoztak volna létre, amelyeknek az agya emberi agysejtek tömegét tartalmazza? Vajon az ilyen állatoknak nyomban kifejlődne az igazságérzetük? Tudnának számolni? Elérnék a tudatosságnak azt a fokát, hogy rájöjjenek, életüket kísérleti alanyként tengetik? És ha igen, ki kellene-e őket engednünk a ketreceikből? Hány agysejtre lenne egy birkának, patkánynak vagy majomnak szüksége, és hány emberi magatartásformát kellene ismernie ahhoz, hogy magasabb jogi státuszba léphessen, választójoggal bírjon, illetve egyéb jogai legyenek? Ezek a teremtmények nem lennének igazán emberek, ahogy nem lennének igazán állatok sem, etikailag így egyfajta senkiföldjén élnék az életük.” Anthes bemutat idekapcsolódó biztonsági – engedélyezési – törekvéseket, ám erre is bizton létrehozhatjuk Murphy legújabb törvényét: Ami jól eladható, azt mindenképp létre is hozzák!

Kétes kettősök…:A klónozás. „A klón lényegében olyan egypetéjű iker, aki évekkel genetikai párja születését követően jön a világra.” Ez azonban messze nem ilyen egyszerű. Anthes részletesen bemutatja, hogy a klón embrionális fejlődését mesterségesen indítják be, s a kudarcok aránya még nagyon nagy. Az ilyen ’utólag indukált’ ikernek sokkal kisebb esélye van az élve születésre. Még ha meg is születnek, „a klónok − legalábbis némelyik faj esetében – hajlamosabbak a születési rendellenességekre és az egészségügyi problémákra, mint azok az állatok, amelyek más módon fogantak. Az FDA 2008-ban majd ezeroldalas jelentést adott ki a klónozott haszonállatok egészségéről, amelyben szintén erre a végkövetkeztetésre jutottak. Míg a felügyelet klónozott kecskék és sertések esetében nem fedezett fel szokatlan egészségügyi problémákat, addig a klónozott szarvasmarhák, illetve juhok esetében arról számol be, hogy igencsak nagy a rendellenességek kockázata. (…) Ugyanakkor az FDA által áttekintett adatokból az is kiderül, hogy amennyiben a növendék állatok szerencsésen átvészelik életük első hat hónapját, a jelek szerint tökéletesen egészséges állatokká fejlődnek, és amikor ezek a klónok hagyományos módon szaporodnak, úgy tűnik, egészséges utódoknak adnak életet. Az FDA mindezek után azt is kimondta, hogy "a klónozott haszonállatok élettartamáról egyelőre semmilyen következtetést nem lehet levonni, és nem lehet megmondani, hogy a klónozás milyen esetleges következményekkel járhat, mivel a technológiát viszonylag rövid ideje alkalmazzák."”

A klónozásról szólók igen sokat elmondanak az emberekről is. Az elmagányosodás döbbenetes mértékéről árulkodik az irracionális mérvű kötődés házi kedvencekhez, a némi gátlástalanságtól sem mindig mentes üzleti találékonyságról pedig a feljövőben lévő új iparág, az eltávozott kedvenc ’feltámasztása’ klónozással. És íme: „a Genetic Savings & Clone 2004-ben elindította "A macskáknak kilenc életük van" elnevezésű programot, amely azt ígéri, hogy bárkinek lemásolják a macskáját, aki csak le tudja szurkolni érte az 50 000 dolláros árat. A cég hangzatos garanciával tetézte meg az ajánlatát: "Ha úgy érzi, hogy a kiscica nem hasonlít eléggé a genetikai donorára, szó nélkül visszatérítjük az eljárás költségét."” S bár az okot a könyv nem közli, a tényt igen: „A GSC 2006-ban anyagi okok miatt bezárt.”, az pedig meglehetősen egyértelmű, hogy az ilyen ígéret csak két végkifejlethez vezethet: a cég csődje, vagy perek sokasága. Annál is inkább, mert Anthes is világosan kifejti: a klónozás a testet reprodukálhatja, az egyéniséget azonban nem.

A test reprodukálása viszont nagyon is hasznos lehet kiemelkedően jó adottságú haszonállatok esetében. „A mezőgazdasági haszonállatok klónozása mögött hideg, kemény számítások húzódnak − a haszonállatok klónozása nem a szeretetről szól, hanem a pénzről. A szarvasmarha-tenyésztő egyszerűen azokat a jószágait akarja megkettőzni, amelyeknek díjnyertes izomzatuk van, vagy nagyon sok tejet adnak. Ezek megvalósítható célok. Számos klónozott tehén nyerte már meg például a World Dairy Expót, az Egyesült Államok legnagyobb tehenészeti expóját. Doc, a 2010-es Iowa Állami Vásár díjnyertes ökre annak a jószágnak volt a klónja, amely ugyanezt a versenyt 2008-ban nyerte meg. (Márpedig az ökör másként sehogy sem tudná továbbadni kiváló tulajdonságait. – OP) Egy bikát nemcsak klónozni könnyebb egy kutyánál − a marha 20 000 dollárt kóstál, míg a kutyus 100 000 dollárt vagy még annál is többet −, de a befektetés is előnyösebb: egy nagyon jó genetikai állományú bika annyi pénzt hozhat, hogy a klónozás ára nemcsak hogy megtérül, de még marad is belőle.” És egy megnyugtató megjegyzés: „Fölösleges a klónozott hús miatt idegeskedni. A tényleges klónok − amelyeknek rengetegbe kerül az előállításuk, és nagyon értékes géneket hordoznak − nem valószínű, hogy hamburgerben végzik. Ahhoz egyszerűen túl értékesek, hogy gazdáik vágóhídra küldjék őket. És bár az FDA állásfoglalása szerint a klónozott állat húsának a fogyasztása nem valószínű, hogy bármiféle fokozott veszélyt jelentene arra, aki megeszi, az USDA önkéntes moratóriumot hirdetett, és arra kérte a klónozott haszonállatok gazdáit, hogy jószágaik ne vegyenek részt az élelmezési folyamatban. Ehelyett a klónozott teheneket állítsák be tenyészállatnak, hogy természetes úton szaporodjanak, és borjaik később a vacsoraasztalunkon végezzék. Mivel az FDA nem írja elő, hogy a klónok utódaitól származó tejen, illetve húson mindezt bármilyen megkülönböztetéssel jelezzék, ilyen termékekkel talán már most is találkozhatunk az élelmiszerüzletek polcain.”

A továbbiakban olvashatunk, sok egyéb között, a szibériai táj hajdani ökorendszerének tervezett rekonstrukciójáról az akkori populáció ’visszahozatalával”, az Érzékeny érzékek fejezetben az állatok nyomkövetővel való felszerelésének sokféle hasznáról, a Robogarakban élőlény-gép hibridekről, mentő-felderítő patkányokról, „bombaszimatoló távirányításos bogarakról”, olyan állatok létrehozataláról, „amelyeknek az agyát fényvillanásokkal lehet kontrollálni”. „Az eljárás napjaink izgalmas új kutatási területéről, az optogenetikából származik, és az opszinokon, olyan fényérzékeny molekulákon alapul, amelyeket baktériumok, gombák, növények és állatok használnak a napfény érzékelésére és energiává alakítására. A tudósok 2005-ben jöttek rá, hogy az opszingéneket emlősök agysejtjeibe is be tudják ültetni, mégpedig egy vírus segítségével. A vírusok nagyon profik a DNSátvitelben…”

Zárjuk mindezt Anthes összegző mondataival: „A biotechnológia önmagában se nem jó, se nem rossz: egyszerűen egy sor eljárást ad a kezünkbe, azt pedig mi döntjük el, hogy miként használjuk fel őket. Ha jól sáfárkodunk a tudomány által kezünkbe adott irdatlan lehetőséggel, azzal minden élőlény életét megkönnyíthetjük − azokét is, amelyek a szárazföldet róják, és azokét is, amelyek repülnek, csúsznak-másznak, vágtatnak vagy a vízben úszkálnak; azokét is, amelyek a tudományos laboratóriumok lakói, és amelyeken kísérleteznek. Szóval itt az ideje, hogy felnőjünk a szerepünkhöz, hiszen elsősorban rajtunk múlik, bolygónk milyen jövőnek néz elébe. Ideje tisztáznunk, hogy pontosan mit jelent az, hogy az élővilág a gondjainkra lett bízva, és utána már nyugodtan haladhatunk tovább az evolúció útján együtt, állatok és emberek, mindannyian.”