Richard Rhodes: Az atombomba története

Park Kiadó, 2013

Dr Osman Péter ismertetése

„A tudományos kutatás nem ismer olyan szűrőt, amely elkülönítené egymástól a jót és az ártalmasat. A tudás következményekkel jár, nem mindig kedvezőkkel és nem mindig kellemesekkel.” ϴ „Mélységes és megkerülhetetlen igazság, hogy a tudomány világában az alapvető dolgokra nem azért bukkanunk, mert hasznosak; azért bukkanunk rájuk, mert rájuk lehet bukkanni.” – Robert Oppenheimer ϴ „Egy olyan vállalkozásban, mint az atombomba megépítése, mindennél nagyobb jelentősége van az eszmék, reménységek, felvetések, elméleti számítások és a méréseken alapuló, konkrét számadatok közötti különbségnek. Minden bizottság, politikai szándék és nagyszerű terv hiábavaló lett volna, ha néhány megjósolhatatlan atomi hatáskeresztmetszet fele- vagy kétszer akkorának bizonyul.” – Emilio Segrè (Nobel-díjas fizikus) (Végül is, ha néhány kozmikus állandó annak idején más értéken áll, akkor mi sem lennénk itt, hogy atombombáról írjunk és olvassunk. Az pedig ízlés kérdése, nagyszerűnek nevezzük-e az atombomba létrehozásának terveit. – OP) ϴ „Szűnni nem akaró ámulat fog el, ha arra gondolok, hogy néhány irkafirka egy táblán vagy papírlapon az egész emberiség sorsát megváltoztathatja.” Stanislaw Ulam (Matematikus) Persze a találmányok világából is jól tudjuk, hogy még sok, gyakorta nagyon sok, rettenetesen sok munka- és nemritkán eszköz-ráfordítás is kell ahhoz, hogy az új lehetőségeket teremtő felismerésből a gyakorlatban hasznosítható megoldás legyen. Rhodes írja előszavában a következőkben idézetteket a Manhattan-terv megvalósításáról – OP) ϴ „Az irdatlan hanfordi termelőreaktorok, a nyolcszáz méter hosszúságú Oak Ridge-i urándúsító telep, a több százezer munkás, akik megépítették és működtették a roppant gépezetet…”  ϴ „Amíg egyetlen állam is birtokol atomfegyvert, a többi is erre fog törekedni.” Canberrai Bizottság az Atomfegyverek Kiküszöböléséért: A terjedés axiómája. ϴ „Ahogyan az egyén lehetőségeit és a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét a pénz által képviselt gazdagság határozza meg, ugyanúgy jelenti egy-egy nép nemzetközi rangját és mozgásterét az atomfegyver birtoklásának formájában megjelenő hatalom.” (Döntő jelentőségű megállapítás: ilyen vékony és gyenge a civilizációs fék az emberiségen! – OP) ϴ „Helytelen azt gondolnunk, hogy a fizikának azt kell kutatnia, milyen a Természet (ezt a feladatot vélte magáénak a klasszikus fizika – Rhodes); a fizika azzal foglalkozik, hogy mit tudunk mondani a Természetről.” – Niels Bohr ϴ „Ez a teória túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.” - Heisenberg Schrödinger hullámmechanika elméletéről ϴ „Ha ezekkel az átkozott kvantumugrásokkal tovább kell élni, megbánom, hogy valaha is foglalkoztam atomelmélettel!” - Schrödinger egy Bohrral folytatott hosszas vita végén ϴ „Az elmélet dönti el, hogy mi az, amit észlelünk.” Einstein ϴ „Isten nem kockajátékos” – Einstein híres kijelentése. És „Bohr egyszer csak torkig lett Einstein Isten szerencsejátékos-szokásairól vallott nézeteivel: "Hogy Isten nem kockajátékos? Viszont nem is a mi dolgunk, hogy előírjuk Neki, hogyan működtesse a világot…"” ϴ „Ha valaki azt mondja nekem, hogy képes szédülés nélkül gondolkodni a kvantumproblémákról, az csak azt mutatja, hogy semmit sem ért az egészből.” – Niels Bohr (Ide kívánkozik egy megragadó párhuzam egy másik, felfoghatatlan rendszerből: A Global Finance pénzügyi folyóirat idézte, hogy Alan Greenspan, az USA jegybankja szerepét betöltő FED korábbi, legendás elnöke egyszer a Kongresszusban kijelentette: „Ha szokatlanul világosnak tűnne Önöknek amit mondtam, akkor bizonyára félreértették a szavaimat.” – OP) ϴ „Ami 1932 előtt történt, az az atomfizika történelem előtti korszaka, ami pedig azóta, az az atomfizika valódi történelme. A határpont a neutron felfedezése volt.” – Hans Bethe (Nobel-díjas fizikus) ϴ „a Newton után következő lépést Einstein tette meg.” – Max Planck írta ajánlásában 1919-ben a Nobel-bizottságnak ϴ „Bohr este érkezett Washingtonba, és azonnal felkereste Gamow-t, aki meg Tellert hívta telefonon: "Bohr most érkezett. Tisztára be van zsongva. Azt mondja, hogy a neutron felhasítja az uránt.” – 1939, a Washingtoni Elméleti Fizikai Konferencia ϴ „Az atomprogramot, valahányszor megakasztotta haladását a hivatalnoki gyanakvás és kételkedés, mindig Hitler és a hadigépezete húzta ki a kátyúból.” – idézetek a könyvből.

Az atombomba története természetesen a 20. századi modern fizika tudománytörténetének igen jelentős részét is elénk tárja – másként ez nem is lehetne, hiszen annak eredményeiből táplálkozik, s azzal erősen össze is fonódott. Ugyanakkor részhalmazként is hatalmas téma mind a szó közvetlen, mind annak átvitt értelmében, a feltétlenül szavahihető Park Kiadó ajánlója pedig e könyvről leszögezi: „Az atombomba története még ma, huszonöt évvel első megjelenése után is a legteljesebb forrásmunka, amely hallatlan részletességgel ismerteti az atomban rejtőző roppant energiák mintegy száz évvel ezelőtti felfedezésétől az első atombombák Japán elleni bevetéséig vezető eseményeket.” Idézi a San Francisco Chronicle véleményét, amely azért érdemel említést, mert aki olvassa a könyvet, biztosan egyetért vele: „Nagy ívű és lenyűgöző történet. Minden szereplője vibrálóan eleven emberként áll előttünk a maga tudásával, lelkiismeretével, elbizakodottságával vagy kétségeivel.”

Hatalmas mű - olyan élménnyel szolgál, mint amikor az embernek megadatik a kivételes szerencse, hogy hosszan, ráérősen végignézzen egy elképesztően gazdag, kitűnő művekből összeállított képtárat, vagy végigolvasson egy részletes leírásokkal és történet fő vonalaihoz kapcsolódó, ill. azokba becsatlakozó oldalágak buja szövevényével dúsan feldíszített hőseposzt. De hiszen amit itt Rhodes elénk tár, az valóban a csodálatos és elátkozott 20. század egyik legnagyobb hőseposza, és sok meghatározó elemet mutat be abból, amivel e század bőven rászolgált mind a csodálatos, mind az elátkozott minősítésre. A mélyebb tudományos ismeretek és műszaki megoldási részletek kivételével valószínűleg szinte hiánytalanul itt sorakozik minden, ami lényeges része az atombomba történetének, és már elmondható volt a könyv megírása idején.

Minden egyes részlete, a szereplők, valamint a tudományos kérdések, problémák, útkeresések és eredmények bemutatása megragadóan, marasztalóan érdekes – szívesen időzünk nála és gondolkodunk rajta. Tovább olvasva viszont máris jön a következő, hasonlóan izgalmas résztéma, magának követelve a helyet az emlékezetünkben, s hamar ráébredünk, hogy ha meg is akarnánk jegyezni mindannak a velejét, amit itt olvasunk - hát még ha a fontosabb részleteit is -, az bizony jócskán felér egy tárgy egyetemi féléves (ha a fizikai ismereteket is meg akarjuk érteni és jegyezni, akkor talán inkább éves - attól függően, mennyire húzós egyetemet veszünk alapul) anyagának megtanulásával. Különösen így van, ha elmélyedünk a történetmondás ama részében is, hogy Rhodes a kutatásokról szólva gyakran többé-kevésbé részletesen leírja és nemritkán valamelyest elemzi, magyarázza is az azokhoz kapcsolódó kísérletes vizsgálódásokat is.

A dolog azonban trükkös. Természetesen ezekből nem kell vizsgáznunk, sőt az élet sem követeli meg – „Non scholae, sed vitae discimus.” –, hogy mindezt jól tudjuk. A reális cél nyilvánvalóan mindössze az, hogy egy átfogó kép, többé-kevésbé jól megalapozott összbenyomás maradjon meg bennünk az itt igen alaposan kibontott tudománytörténetből. Ám mindez olyannyira érdekes, s nem mellesleg annyira fontos, nem is csak a tudomány, hanem végső soron az egész civilizációnk minőségének és sorsának alakulásában, hogy az emberben ott munkál az igény: emlékezni szeretne valamennyi jelentős szereplőre, kutatási mozzanatra, tudományos és gyakorlati eredményre. Végül is, a képtár hasonlathoz visszatérve, végigmehetünk úgy is azon, hogy megmarad bennünk az összbenyomás, így is feledhetetlen érzés, és több-kevesebb spontánul bevésődött részlet - festők, alkotások -, ám sokunk igyekszik minél többet megőrizni az élményből, és persze a megismeréssel szerzett műveltségből. Roppant gazdag tartalma miatt ilyen választóvonal húzódik e mű két olvasási módja között is.

A tartalom gazdagságához említenünk kell a könyv egy különleges vonását: a terjedelmében is igen impozáns kötethez igen bőséges, 109 oldalas jegyzetanyag csatlakozik, amelyben a benne szereplő idézetek forrását, és a szakirodalmi forrásokra való utalásokat sorakoztatja fel. Ez a kiadó honlapjáról – www.parkkiado.hu – tölthető le.

Rhodes a 25. évfordulóra megjelent kiadáshoz írt előszavában, 2012-ben, azaz már látva az atomkorszak első, hányatott, fenyegetésekkel teli évtizedeit, ekként összegzi a véleményét az atomfegyvert birtokló emberiségről: „Harminc éve tanulmányozom a nukleáris kutatás és az atomfegyverek történetét. E hosszas vállalkozás legfontosabb hozadéka számomra a természet ereje és mélysége iránti, félelemmel elegyes ámulat, valamint az emberiség fáradhatatlan technológiai erőfeszítéseinek bonyolultsága és fonákságai láttán érzett csodálat. Mindennek ellenére az utolsó hét évtizedben – ami csaknem az egész életem – ügyetlen kezünkkel sikerült megkaparintanunk egy korlátlan energiaforrást; megvizsgálnunk, kifordítanunk, megméricskélnünk és munkára fognunk anélkül, hogy a levegőbe röpítettük volna magunkat. Amikor egyszer átjutunk majd végre a túlsó partra, amikor minden atomfegyvert leszerelünk és hasadóanyag-tartalmukat reaktorok üzemanyagául használjuk fel, ugyanazokkal a politikai bizonytalanságokkal találjuk szemben magunkat, mint manapság. A bombák nem jelentettek megoldást, és nem hoz megoldást a leszerelésük sem. A világ átláthatóbb lesz, de az információs technológia amúgy is ebben az irányban változtatja meg. A különbség – amint Jonathan Schell rámutatott – csupán annyi lesz, hogy elrettentő erőként nem az atomháború, hanem az újrafegyverkezés fenyegetése szolgál majd.”

Igen sajátos az ebből levont következtetése: „Egy ilyen világban ha a tárgyalások kudarcot vallanak, a hagyományos eszközökkel vívott összecsapások sem vezetnek eredményre, és végül mindkét fél úgy dönt, hogy újra atomfegyverekkel szerelkezik fel – hát akkor a legrosszabb esetben is csak ott találjuk magunkat, ahol most vagyunk: a tátongó szakadék peremén."

A nukleáris tűz meghódításának ez a nagyívű története egyben a mindenkori haladás fenyegetően ellentmondásos természetét is reflektorfénybe állítja – vagy sokkal inkább az Ember rossz természetét, amely a mindenkori haladást a fenyegetés és a tényleges rombolás forrásává teszi. Rhodes ezt így összegzi: „A világ fizikusai 1938 előtt teljes ártatlansággal és gyanútlanul végezték a magfizikai kutatásokat; eszük ágában sem volt, hogy a tömegpusztítás új eszközét próbálják kifejleszteni (közülük mindössze egyvalaki, a káprázatos Szilárd Leó vette komolyan fontolóra a lehetőséget), s elkerülhetetlen volt, hogy valamelyikük előbb-utóbb a maghasadás jelenségét is felfedezze. Ennek megakadályozására magát a fizika tudományát kellett volna leállítani. Ha nem német, hát brit, francia, amerikai, orosz, olasz vagy dán kutatók jutottak volna erre a felfedezésre – és szinte biztos, hogy nagyjából ugyanakkor, néhány hét, esetleg csak pár nap eltéréssel, hiszen mindannyian ugyanazon a problémán dolgoztak:meg akarták érteni egy egyszerű kísérlet, az urán neutronokkal való bombázásának különös eredményeit.”

Igazán félelmetessé ezt az a hideg, érzelemmentes, tudományos precizitás teszi, amelyre jellemző, ahogyan 1945-ben az első atombombák bevetését előkészítő Célkijelölő Bizottság (!!) vezetője meghatározta a célpontok kiválasztásának fő szempontjait: „Fő szempontként azt határoztam meg, hogy a célpontoknak olyan helyeknek kell lenniük, amelyek bombázása a lehető legkedvezőtlenebbül befolyásolja a japán nép háborús elszántságát. Ezenfelül katonai jellegűnek kell lenniük, ahol vagy fontos főhadiszállások, nagyobb csapatösszevonások, vagy hadfelszerelés- és utánpótlásraktárak vannak. Annak érdekében, hogy pontosan felmérhessük a bombák hatását, olyan célpontokat kell választani, amelyeket korábban nem értek légitámadások. Az első célpont ezenfelül olyan méretű legyen, hogy az okozott kár a területén belülre korlátozódjon, mert így még nagyobb pontossággal mérhetjük föl a bomba erejét.”

Rhodes mindezzel az egész a 20. sz. legnagyobb fegyver-innovációjának történetét vázolja fel. Amint írja, „Az atomenergia felszabadításának felfedezése – mint minden alapvető tudományos felfedezés – egyszer s mindenkorra megváltoztatta az emberiség életét. Ennek történetét beszéli el ez a könyv.” Megkockáztatjuk hozzáfűzni, hogy a horderejét, az általa nyitott beláthatatlan távlatokat tekintve ez a felfedezés, pontosabban a felfedezéseknek, a kutatásoknak, fejlesztéseknek és az alkalmazásoknak ez a láncolata és szerves egységgé váló rendszere minden bizonnyal messze meghaladja még az „alapvető tudományos felfedezések” túlnyomó részét is. És egy jellemző vonás – az itt sorakozók közül – a modern fizika szakmai környezetéről: amikor Niels Bohr a doktori disszertációját védte, „a bizottság egyik tagja kendőzetlenül kijelentette: Dániában aligha akad bárki, aki elég jártas lenne a témában ahhoz, hogy megítélje a jelölt dolgozatát.”

A gyakorta többé-kevésbé komótos történetmondás olykor barokkos stílusra vált, és a fővonalhoz legfeljebb csak áttételesen kapcsolódó leírások gazdagítják. Az előzmények sorában meglehetős ráérősen beszél az első világháborúról, majd hasonlóképp - meglepően tökéletes otthonossággal és némi társadalomkritikától sem mentesen - a magyar "marslakók" (Neuman, Teller és társaik) szülővárosáról, Budapestről és azok hátteréről, valamint a pályájuk kezdeteiről. Felvonultatja a modern fizika szinte teljes panteonját, emberközeli képeket adva annak legnagyobbjairól, olyan ízes részletekkel, mint a Cambridge-i Kapica-klub, és a Koppenhágában dolgozó tudósok amatőr színtársulata, ahol a színjátszók „megannyi posztdoktor”. Látjuk azt is, hogy az amerikai ambíciók és az európai események sodrában hogyan ment végbe e téren az USA-ban a tudásban az "eredeti tőkefelhalmozás", sok vezető tudós odatelepülése, hogyan hozták létre a legmodernebb tudásnak és technológiáknak azt a "kritikus tömegét", amely nélkül nem születhetett volna meg az atombomba, sem atomenergia más nagyüzemi felhasználása.

Egy szerfelett jellemző, tanulságos részlet a találmányok általános természetrajzához, ahhoz, hogy az isteni szikra csak akkor gyújt fényt, ha jól előkészített, fogékony talajra hull: „Kis híja volt, hogy Thomson (J.J. Thomson – OP) 1894-ben felfedezze a röntgensugárzást. A szerencse nem kerülte el olyan legendás módon, mint az oxfordi fizikus Frederick Smitht, aki úgy tapasztalta, hogy a katódsugárcső közelében tárolt fényérzékeny lemezek gyakran megfátyolosodnak, mire egyszerűen utasította a segédjét, hogy rakja őket máshová. Thomson észrevette, hogy „a kisülési csőtől fél-egy méter távolságra tartott üvegcsövek” a katódsugárzás hatására éppúgy fluoreszkálnak, mint maga a kisülési cső, de túlságosan el volt foglalva magukkal a sugarakkal, hogysem kedve és ideje lett volna e különös jelenség tanulmányozására. Röntgen fekete papírral vonta be katódsugárcsövét, s amikor a közelben lévő, fluoreszkáló anyaggal bevont ernyő felderengett, azonnal felismerte, hogy bármi okozta is a jelenséget, át kellett hatolnia a fekete papíron és természetesen a közbenső szobalevegőn. Ha kezét odatartotta a cső és az ernyő közé, az árnyék kissé csökkentette a derengést, s az ernyőn sötéten tűntek fel a csontok körvonalai!”

S végezetül, itt nem hagyható említetlenül, hogy Szilárd Leó az 1934-es „szabadalmi módosító beadványában” vázolta az atomba létrehozását, egy újabb, 1935-ös beadványában láncreakcióra képes anyagként megnevezte az uránt, 1936-ban pedig a brit Admiralitás nemzetbiztonsági megfontolásból „bölcsen és ráadásul igen olcsón titkos oltalmába helyezte a szabadalmat.” Azt pedig tudjuk, végül mire vezetett a "nyilvános használatba vétel".