Akadémiai Kiadó, 2012 - Új polihisztor sorozat
Dr Osman Péter ismertetése
„1995-ben jelent meg a The Major Transitions in Evolution
című átfogó mű Szathmáry Eörs és az azóta elhunyt Maynard Smith tollából,
melyet sokan az elmúlt száz év egyik legfontosabb evolúcióról szóló művének
tartanak. Az ennek nyomán született összefoglaló könyv magyarul először
2000-ben jelent meg. A téma művelése természetesen nem állt meg, most az Olvasó
az Oxford University Press engedélyével egy korszerűsített és bővített kiadást
tart a kezében.” – az Akadémiai Kiadó ajánlójából.
„Az élet keletkezésének problémája tehát az, hogy miképpen
jelenhettek meg a sokszorozódás, a sokféleség és az öröklődés képességével
rendelkező szervezetek az ősi Föld kémiai viszonyai között. Ha ez a három
tulajdonság megjelent, a többi sajátság, amelyet megkövetelünk az élő
szervezetektől, már kialakulhatott az evolúció révén.” ϴ „A génekben a bázisok
sorrendje ugyanúgy határozza meg a fehérjék szerkezetét, mint a magnószalagon
tárolt mágneses mintázat a lejátszott hangot.” ϴ „Az a folyamat, amelynek során
a bázissorrend fehérjeszerkezetté fordítódik, nem megfordítható. Ez a
magyarázata annak, hogy a szerzett tulajdonságok általában nem öröklődnek.” ϴ „Az
információ adat és jelentés.” ϴ „Az eukarióták többségében ellenben a
sejtosztódással történő sokszorozódást megszakítva időnként különböző egyedek
által termelt ivarsejtek (gaméták) összeolvadásával keletkezik új egyed. Ez az
evolúciós lépés – noha valamennyien ismerjük – a legzavarbaejtőbb mind közül.” ϴ
„Nem jó ingatni a közös csónakot, főleg, ha nem tudunk kiugrani belőle!” (Ez bizony a legösszetettebb "szuperorganizmusra"
- mondható-e legfejlettebbnek?? -, az
ember társadalmára is igaz. Ám ha a legfejlettebb
a belül leginkább kooperatívat jelenti, akkor az ember társadalma aligha az! –
OP) ϴ „Megnyugtató érzés, amikor sajátos és amúgy érthetetlen megfigyelések
értelmet nyernek egy olyan elmélet fényében, amelyet anélkül alkottak meg, hogy
tudtak volna róluk.” ϴ "A motorkerékpár a
bicikli és a belső égésű motor közötti szimbiózis eredménye.” ϴ „Ha mindenki
együttműködik, akkor az összes egyed jobban jár, mintha mindenki csalna, azaz
önző módon viselkedne. A bökkenő az, hogy egy csupa együttműködőből álló
társadalomban az egyes egyéneknek érdemes lenne csalniuk. (…) Az együttműködés
biztosításához tehát szükség van valamilyen kényszerítő erőre.” ϴ „Célunk, hogy
evolúciós magyarázatot találjunk egy általános emberi vonás eredetére – arra,
hogy miért lehet bennünket mítoszokkal szocializálni (illetve indoktrinálni, ez
csak nézőpont kérdése.)” ϴ „Társadalmunk nyelv nélkül elképzelhetetlen, a nap
egyetlen szakában sem létezhetne nélküle.” ϴ - Idézetek a könyvből.
Meg
kell jegyeznünk, hogy a könyv eredeti címe jobb, jobban érzékelteti annak tartalmát
és minőségét. A "regény" egyáltalán nem illik ide. Jóllehet a mű a
világmindenség számunkra ismeretes második – legalább is időrendben –
legnagyobb kalandjáról szól, a tárgyalásmódjában nincs semmi regényes, sem
dramatizáló, és semmit sem hordoz a regényesség stílusjegyeiből. Az eredeti címe
Az élet eredetei, és valóban erről szól a könyv, törekedve ugyan közérthetőségre
(legalább is amit a szerzők közérthetőnek vélnek), ám minden regényesség, és főként
a tudományos igazságát csorbító kompromisszumok nélkül.
A
részletekbe menő, komoly szakmai apparátussal bemutatott magyarázatoknak az
adott témakörben járatlan, átlagos olvasó átlagos igyekezettel és kitartással
valószínűleg úgy nagyjából a felét érti meg igazán. Ebben nyilvánvalóan része
van annak is, hogy a felsorakoztatott hatalmas leíró- és érvanyag miatt a
magyarázatok olykor jóval szűkreszabottabbak annál, hogysem azokat minden
részletükben be tudjuk látni. Ha az olvasó nem elégszik meg azzal, hogy tudomásul
veszi a leírtakat, hanem meg is akarja érteni mindazt, olykor nincs velük
könnyű dolga. Az érvelés váza azonban megvan bennük, lehet rajta gondolkodni. A
könyv minden részében sok útmutatást ad ehhez. Kétely nélkül állítható az is,
hogy bármekkora legyen is az a hányad, amelyet ésszerű igyekezet dacára sem
értünk meg igazán, mindenképpen rengeteget tanulunk mindezekből. (Egyetlen
kiragadott példaként, csak úgy mellesleg megértjük pl., miért is van, hogy -
amint tudjuk - a mitokondriális DNS csak az anyai ági kapcsolatokat mutatja
ki.) Már önmagában az is igen hasznos, ha ezek a fejtegetések a tudomány olyan
vidékeire visznek, amelyekről eddig nem oly sokat tudtunk, hiszen rányitja
ezekre is a szemünket. Mindehhez viszont szintúgy meg kell említenünk, hogy a
magyarázó ábrák jelentős hányada nem igazán képviseli a mindenki számára jól
érthető szemléltetés legjavát.
Visszatérve
a kiadó ajánlójához:
„Az
élő szervezetek lenyűgözően bonyolultak. Minél többet tudunk meg róluk -
biokémiájukról, anatómiájukról, viselkedésükről -, annál inkább megdöbbenünk az
evolúciós alkalmazkodás felfedezett részletein. E könyv a művelt olvasó számára
az evolúció új képét kínálja, melynek magja az a felismerés, hogy az evolúció
során történt néhány gyökeres változás az örökletes információ tárolásában,
kifejeződésében és átadásában, amelyek egyszersmind a komplexitás növekedését
is lehetővé tették. Ezzel párhuzamosan gyakran tapasztaljuk, hogy a korábban
függetlenül szaporodó replikátorok (másolódni képes molekulák, sejtek, organizmusok)
magasabb evolúciós egységbe szerveződnek. Ha az alacsonyabb szint evolúcióját a
magasabb nem tartaná kordában, mi sem lennénk itt. A folyamatokat kísérő
munkamegosztás szintén a komplexitás növekedésének irányába hatott.
A szerzők a könyvben az evolúció nagy
lépéseit tekintik át az első replikátorok sejtekké szerveződésétől az emberi
nyelvkészség kialakulásáig. John Maynard Smith (1920-2004) - kiemelkedő brit
evolúciós biológus, genetikus. A University of Sussex egyetemi tanára volt, a
Crafoord- és Kyto-díjak kitüntetettje. Szathmáry Eörs - akadémikus az ELTE
Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének professzora, az
új müncheni Parmenides Center for the Conceptual Foundations of Science
igazgatója.”
A
szerzők a könyvük fő mondanivalójáról: „Amint az élő szervezetek egyre
összetettebbekké váltak, az információ tárolásának és átadásának módjai is
megváltoztak: a bonyolultabb szerveztek megjelenését új kódolási eljárások
tették lehetővé. A halakban működő kód nem különbözik lényegesen a madarakétól
vagy az emlősökétől: csak a tartalom változott, a nyelv és fordításának módja
nem. Ha azonban a legnagyobb időskálán tekintünk az élet fejlődésére, az első
replikálódó (másolással sokszorozódó) molekuláktól az egyszerű sejteken és a
többsejtű szervezeteken át egészen az emberi társadalmakig, akkor azt
tapasztaljuk, hogy az információ átadásának módja többször is módosult. Ezeket
a változásokat neveztük el az "evolúció nagy lépéseinek": végső soron
ezek tették lehetővé a komplexitás, azaz a bonyolultság szintjének evolúcióját.
Könyvünk e komplexitás evolúciójáról szól. Alapjaiban a darwini elveken nyugszik.
Darwin számára mégis igen különös lenne, mert elsősorban a genetikai
információra, annak tárolási, átviteli és értelmezési módjára helyezi a
hangsúlyt. Ez a megközelítés vezetett el bennünket arra, hogy "nagy
lépéseket" ismerjünk fel az evolúció történetében az élet kezdetétől
egészen az emberi nyelvek kialakulásáig – ez utóbbi hozta a legújabb változást
az információ generációk közti átadásában. Vagy talán nem is a legújabbat:
elképzelhető, hogy ma ismét egy nagy lépés tanúi vagyunk, amelynek
következményei egyelőre kiszámíthatatlanok.” (Ebben jó eséllyel igazuk van –
mind az újabb lépésben, mind a kiszámíthatatlanságban. –OP)
És:
„Könyvünkben egymástól annyira távol eső dolgokat tárgyalunk együtt, mint a
genetikai kód, az ivaros szaporodás, illetve a nyelvkészség eredete. Ennek
egyik oka, hogy véleményünk szerint a különböző átmenetek hasonlóságot
mutatnak, így egyikük megértése a többihez is közelebb visz bennünket. Egy
bizonyos vonás ismételten is felbukkan. A korábban önálló replikációra képes
egységek az evolúciós átmenet után már csak egy nagyobb egység részeként
replikálódhatnak.”
Az
előbb említett „nagy lépéseket” bemutatásul így sorakoztatják fel a szerzők:
1.
Replikálódó molekulák →
kompartmentekbe zárt molekulapopulációk;
2.
Független replikátorok →
kromoszómák;
3.
RNS mint gén és enzim →
DNS és fehérje;
4.
Prokarióták → eukarióták;
5.
Ivartalan klónok → ivaros
populációk;
6.
Egysejtűek → állatok,
növények és gombák;
7.
Magányos egyedek →
kolóniák;
8.
Főemlős társadalmak →
emberi társadalmak és a nyelvkészség eredete.
„Mivel
bennünket elsősorban az információ érdekel, a nagy lépések közé talán az
idegrendszer kialakulását is fel kellett volna vennünk, amely feldolgozza a
külső világból érkező információt, és ennek alapján módosítja a viselkedést. A
nyelvkészség későbbi evolúciójához nyilvánvalóan szükséges előfeltétel volt az
idegrendszer megjelenése. Mulasztásunk egyetlen mentsége a hozzá nem értés!” És
„A nyolc evolúciós átmenet közül véleményünk szerint kettő kivételével az
összes egyszeri esemény volt, és egyetlen leszármazási vonalon ment végbe. A
két kivétel a többsejtűség, amely háromszor jelent meg, és a terméketlen
kasztokkal rendelkező kolóniák, amelyek ennél is többször. Különös gondolatokra
vezet, hogy hat átmenet – az élet keletkezéséhez hasonlóan, amelyet szintén
események egyedi láncolatának tartunk – egyetlenegyszer játszódott le. Ha csak
egy is elmaradt volna, most nem lennénk itt sem mi, sem bármiféle, ránk kicsit
is hasonlító élőlény.” (Ez rendkívül nagy jelentőségű kijelentés! Legalább is,
ha abból indulunk ki, hogy a nagy lépéseket az evolúciós fejlődés minden irányultság
nélkül, teljesen véletlenszerű változások – ha tetszik, "próba,
szerencse", azaz "trial and error" lépések - eredőjeként hozta
létre, akkor minden bizonnyal rendkívül kicsi annak a matematikai
valószínűsége, hogy hat ilyen nagy lépés létrejön, és létrehozzák a fejlődésnek
azt a láncolatát, amelynek eredményeként most itt írunk és olvasunk. – OP)
Íme
egy meghökkentően nyíltszavú felvezetés Az ivaros szaporodás eredete c.
fejezetből: „A következőkben az ivarosság olyan szelekciós előnyeit keressük,
amelyek ellensúlyozhatják a költségeket. (A "költségek" azt jelentik,
hogy milyen lehetőségeket veszít el az élő szervezet azzal, hogy a szóban forgó
úton halad - itt az ivartalan szaporodás helyett az ivaros szaporodásén. – OP)
Ez utóbbiak közé tartozik a növekedés megszakítása a gamétatermelés érdekében,
az összeolvadáshoz szükséges partner keresése és – magasabb rendű
szervezetekben – a hímek előállításának (nőstények szempontjából) kétszeres
ára. Számos elképzelés született, amelyek nem feltétlenül zárják ki egymást:
végtére a szexnek többféle előnye is lehet. (Ne tévedjünk, itt sejtszinten
vagyunk: az első ivaros eukarióták létrejöttéről beszélnek! – OP) Nem fogjuk
valamennyit felsorolni, de a tudomány állásáról megtévesztő képet adna, ha
egyetlen válaszra összpontosítanánk. Ha
valaki nem igazodik el a válaszokon, akkor üdvözöljük a klubban.” (Kiemelés tőlem – OP) Ez bíztatásul is vehető a könyv egészére: ne csüggesszen, ha
valamit nem értünk, a hiba nem feltétlenül a mi készülékünkben van. Igazándiból
aligha is lehetne másként: az a hatalmas tudományos feladat és teljesítmény, amelyet
az evolúció kutatása, visszafejtése jelent, és amelybe e kötet szükségképp csak
valamelyes betekintést nyújt, minden bizonnyal messze meghaladja azt, ha
vennénk egy kereskedelemben kapható számítógépet telepített operációs
rendszerrel, és nekiállnánk abból kifejteni az oprendszer teljes és részletes
forráskódját. Márpedig ez melyikünk számára nem reménytelenebb feladat, mint
nekifutás nélkül átugorni a Himaláját? Még ha a Pendragon legendából jött, és
Connemarából való is?
A
leírások és magyarázatok megfogalmazásában gyakran felsejleni érezhetünk egy
különleges, roppant horderejű és talán örökre válasz nélkül maradó kérdést.
Például, az eukarióta sejtek eredete c. fejezetben olvashatjuk: „Az áttörést
hozó esemény a jelek szerint a baktériumokra jellemző merev külső sejtfal
elvesztése lehetett. Ennek oka ismeretlen, de mint mindig, most is felvetünk
egy lehetséges ötletet. A "külső vázát" elveszített sejtnek többféle
problémával is meg kellett küzdenie. Fel kellett találnia egy filamentumokból
(szálakból) és mikrotubulusokból (csövecskékből) álló "belső vázat".
Emellett ki kellett fejlesztenie a mitózisnak nevezett folyamatot is, amelynek
révén osztódáskor a kromoszóma (illetve a kromoszómák) egy-egy példánya jut
mindkét utódsejtbe. A régi bakteriális mechanizmus ugyanis a sejtfalhoz
kapcsolódó kromoszómákat igényelt, így többé nem működött.” Nem abszurd
felvetés, hogy a szerzők fogalmazása úgy hangzik, mintha esetleg egy
intelligens fejlesztőre utalna. Nem tudhatjuk, van-e ebben bármi szándékosság,
netán így kifejezett feltevése az ún. intelligens tervezésnek.
(Természetesen mindez lesöpörhető azzal, hogy pusztán képletes beszédhez
folyamodtak.) Az azonban joggal felvethető, hogy ha mindezt az evolúció művének
tudjuk be (márpedig annak a munkamódszeréről tudvalévő, és e könyvből is kitűnik,
hogy a "vak mestere tépi, cibálja" módján teszi a dolgát), akkor
szinte hihetetlen, hogy a minden irányítottság nélküli, véletlen változások
eredői és hatásai hogyan eredményezhettek ilyen összetett és ennyire finoman
hangolt fejlesztést. Az ember mármár erős kísértést érez, hogy hajoljék a nézet
felé, miszerint az eukarióta sejt létrejötte akár az intelligens tervezés erős
bizonyítékaként is szolgálhat. Hasonlóképpen: „A merev sejtfal elvesztése arra
kényszerítette az ősi eukariótákat, hogy új módszert fejlesszenek ki a
kromoszómák szétválasztására. Az új mechanizmus, a mitózis során a
kromoszómákat hozzájuk kapcsolódó mikrotubulusok választják szét. A
prokariótákban nincsenek mikrotubulusok (…) Ebből a nézőpontból tehát a mitózis
szükségmegoldás volt, amelyre azért kényszerültek az eukarióták, mert a
prokarióta mechanizmus már nem működött.” Ha mindez csupán képletes beszéd is,
felvetődik a kérdés, honnan a késztetés, milyen mechanizmus hozta azt létre, és
vezetett el az új, igen finom és összetett szerkezet létrejöttéhez? Hiszen „A
sejtvázat két fő molekuláris komponens építi fel – aktin filamentumok (szálak)
és mikrotubulusok (csövecskék). Ezek egymást kiegészítve működnek: az aktin filamentumok
a húzóerőknek, a mikrotubulusok pedig az összenyomásnak és a nyíróerőknek
állnak ellen. (Akárcsak a vasbeton: ott a vasszerkezet adja a szakítószilárdságot,
a beton pedig a nyomó- és a nyírószilárdságot. – OP) Ezek a tulajdonságok
teszik lehetővé, hogy a sejtváz merev sejtfal nélkül is fenntarthassa a sejt
alakját. A sejtváz emellett meg is tudja változtatni a sejt formáját, és képes
a belsejének alkotóelemeit mozgatni.” Hihetetlenül finom szerkezet, finom
építőelemekkel és azok szinergikus hatásával – szinte hihetetlen, hogy mindez együtt
véletlenül jött létre. Nagy kár, hogy semmit sem tudhatunk az egyéb, hamvukba
holt útkeresésekről.
S
ha már a célszerűség – jóllehet a véletleneken át érvényesülő – győzedelméről van
szó a fejlődésben, ragadjunk ki még egy példát, amely szintúgy a "hogyan
jöhetett ez létre?" rácsodálkozásra késztet. Az ivaros szaporodás eredete
c. fejezetben írják a párosodási típusok tárgyalásánál: „Ha a hímek jelentősen
hozzájárulnak az utódgondozáshoz – a csikóhalaknál például a hímek keltetik ki
az ikrákat – , akkor előfordulhat, hogy a nőstények versengenek a hímekért, nem
pedig fordítva.” Ezt vajon hogyan hozta össze a vak mester?
Az
egész könyv, amellett, hogy rengeteg ismerettel és érdekességgel szolgál,
nagyszerű intellektuális gyakorlóterep. Amint fentebb már utaltunk rá: gyakran
kell kapaszkodni a megértéséhez, az pedig már egyéni optimalizálás kérdése,
hogy mit ugrunk inkább át. Kétségtelen viszont, hogy minden mondatán érdemes
elgondolkodni. Például, a szerzők azt állítják, hogy „Lényegében az emberre is
igaz, hogy csak nagyobb társas csoportban szaporodhat.” Ez kezelhető úgy is,
mint erős megfontolást
igénylő felvetés. A társadalomban élő emberre valószínűleg igaz, kérdés
viszont, hogy a biológiaira mennyire az. És igen jó kérdés, hogy vajon melyik vagyunk
inkább és mennyire.
Komoly
panaszunka könyvre egy lehet, és az sem az Akadémiai Kiadót, hanem az eredeti
kiadóját illeti: nagy kár, hogy nincs tárgymutatója. Sokszor segítene, ha
visszakereshetnénk pl. fogalmak vagy éppen a tárgyalt alkotóelemek
magyarázatát. Kifejezetten zavaró lehet a tárgymutató hiánya olyankor, ha
egy-egy túl nehéznek mutatkozó szövegrészt átugrunk. Nem ritka, hogy a további
részben új, ismeretlen fogalommal találjuk szemben magunkat, amelyet bizonyára
a kihagyott részben vezettek be. Ilyenkor sokat segítene, ha könnyen megtalálhatnánk
a megjelenésének helyét, és persze ott a fogalom magyarázatát. Így azonban
kereshetjük, hogy - sok más között - mi lehet a hibrid vigor, mi az obligát
szexuális eset (minden bizonnyal nem a házastársi kötelesség teljesítése -
OP), és mit jelent az ivaros szaporodás eredetének tárgyalásában, hogy obligát esetben a pároknak nincs külön
kezelhető rátermettsége,
és még sorolhatnánk. Emellett, a legtöbbünk számára meglehetősen sok idegen
fogalom, elnevezés jelenik meg benne, az ember feje pedig nem káptalan - olykor
jó lenne visszakeresni a magyarázatát. Azt pedig mintha
csak a szemüveg- és/vagy a nagyítóárusok kijáróemberei érték volna el, hogy az
ábrák magyarázó szövegeit szürke alapon apró betűkkel írják. Őket szolgálja a
lábjegyzetek számozásának és a hatványkitevők apró mérete is.
Egy
tétel Az öröklődéstől az első sejtekig c. fejezetből, amely különösen fontos a
modern környezetvédelmi és környezetgazdálkodási elvek megformálásában is. Ennek
egyik irányzata a Földet a maga bioszférájával egy különleges
szuperorganizmusként kezeli. Találkoztunk ezzel James Lovelock: Gaia halványuló
arca - Utolsó figyelmeztetés c. könyvében (Akadémiai Kiadó, 2010 – lásd Iparjogvédelmi
és Szerzői Jogi Szemle, 2011. 2. sz.), Lovelock Gaia-hipotézisében, amely „a
Föld értelmezésének a nyolcvanas években közzétett elmélete, amely a Földet
olyan önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet az élő organizmusok összessége,
a felszíni kőzetek, az óceán és a légkör alkotnak, szorosan összekapcsolódva,
fejlődő rendszerként. Az elmélet szerint a rendszer célja a felszíni állapotok
a lehető legoptimálisabb (sic!) szinten való tartása az éppen létező élet
számára.” A szerzők
itt a következőket írják: „Vegyünk szemügyre egy mai ökológiai rendszert. Az
összes faj egyedei replikátorok: mindannyian önmagukhoz hasonló utódokat hoznak
létre. Mind az azonos, mind a különböző fajú egyedek hatnak egymásra, ami
megváltoztatja a túlélési és a szaporodási esélyeiket. A rendszer hatalmas
mennyiségű információt tartalmaz, de ez az információ az egyedekhez kötődik. Nincs
olyan további információ, amely a rendszer egészének szabályozásával lenne
kapcsolatos. Éppen ezért félrevezető az ökológiai rendszerekre szuperorganizmusként
gondolni." És idézzük ehhez ide a fentebbi, " elképzelhető, hogy ma
ismét egy nagy lépés tanúi vagyunk," kijelentésüket. Ezzel összecsengeni
látszik, hogy a modern társadalmakban gyorsuló ütemben halmozódik fel már ma is
felmérhetetlen mennyiségű rendszerinformáció, amelyet nem az egyedek, hanem
maga a szóban forgó rendszer tárol -– legyen bár szó vállalatokról, egyéb
szervezetekről (a szellemi tulajdon igen sajátos formája a cég, szervezet
kollektív tudása!), vagy akár az emberi társadalom egészéről.
Egy
érdekes rendszertechnikai megoldás (a sok közül) Az ivaros szaporodás eredete
c. fejezetből: „ Az emlősök körében soha nem fordul elő szűznemzés. Az ok
lényege rendkívül egyszerű, és a "génes bevésődés" sajátos
jelenségével kapcsolatos. Az emlősökben bizonyos gének "emlékeznek"
arra, hogy az apából vagy az anyából származnak-e. Bizonyos szövetekben csak az
apai, másokban csak az anyai gének működnek. Mivel e gének létfontosságúak, minden
utódnak kell, hogy legyen apja és anyja: ez kizárja a partogenezist.” (Azt már
csak sajátos felvetésként fűzzük ide, hogy ellenkező esetben az embernél mi
maradna a művészetekből!)
Az
átöröklésnek az emberi társadalomban betöltött szerepével foglalkozó mai műben hogyisne
jelenne meg Richard Dawkins nagy innovációja, a mémek fogalma.
Ezek Dawkins óta „a kulturális öröklődés génnek megfelelő alapegységét”
jelentik. A szerzők Az állati társadalmaktól az emberi társadalmakig c.
fejezetben igen világos és megvilágító erejű elkülönítést adnak. „A géneket a
szülők adják át az utódaiknak: a mémek horizontálisan (nem rokonok között) is
terjedhetnek, sőt akár utódoktól is a szülők felé. (…) A gének struktúrákat
vagy viselkedéseket, azaz fenotípusokat határoznak meg az egyedfejlődés során (a
fenotípus valamely élőlény megnyilvánuló alaktani és élettani sajátságainak
összessége; az öröklött tulajdonságok és a környezet együttes hatására
létrejött megjelenési alak - Akadémiai Kiadó, Idegen szavak és kifejezések
szótára – OP): az öröklődés során a fenotípus elpusztul, és csak a genotípus
adódik át (a genotípus az élő szervezet génjeiben tárolt összes genetikai
információ – ugyanonnan, OP).” A mém az emberek közötti kommunikáció révén
ültet át másokban a gondolkodást befolyásoló "alapegységeket". A
szerzők szavával „A mém lényegében fenotípus. (…) Amikor elmondjuk valakinek a mondókát, a
fenotípus adódik át – agyunk egy darabkáját nem adjuk vele. Ebből az
következik, hogy a mémek, de nem a gének, öröklődése során a szerzett
tulajdonságok örökölhetők.” Valószínűleg a mémek működését tapasztalhatjuk meg
önmagunkon a következő kis példában is: „Színtelen
zöld eszmék dühödten alszanak” a szerzők ezt a nagyhírű nyelvésztől, Noam
Chomskytól idézik, mint „nyelvtanilag helyes, értelmetlen mondatot”. Mégis – a
gondolkodásunkat befolyásoló mémek hatására? – olvastán inkább az ötlik fel
bennünk, hogy ez egy jellegzetes sora lehet valami extravagáns versnek, s
különösképpen a dadaista irányzatnak.
E fejezetben szerzők egy erősen elgondolkodtató modellt adnak a társadalom elemzéséhez, amelyet Társadalmi Szerződés Játéknak neveznek. Ehhez „a legfontosabb
alapfeltevés, hogy a társadalom egyenlő, racionálisan viselkedő egyénekből áll.
(Álom, édes álom! – OP) Ha mindenki együttműködik, akkor az összes egyed jobban
jár, mintha mindenki csalna, azaz önző módon viselkedne. A bökkenő az, hogy egy
csupa együttműködőből álló társadalomban az egyes egyéneknek érdemes lenne
csalniuk. Ha mindenki más fizet adót, akkor az egyén jobban jár, ha nem teszi –
ha azonban senki sem fizetne adót, (…) mindenki rosszabbul járna.” (Ami az
öngondoskodásra képesek számára inkább annyiban igaz, hogy a közszolgáltatások
elérhetősége, a szociális védőháló valamelyes stabilitást ad a társadalomnak, fékezi,
hogy tömegek zuhanjanak a szélsőséges elkeseredettségbe, és ezáltal több
biztonságot ad nekik is. – OP). És: „A gyenge pontot természetesen az
egyenlőség és a racionális viselkedés feltételezése jelenti. (…) A
csoportöntudatot és így a csoportos viselkedést a mítoszok és a rituálék is
befolyásolják a racionális önérdek mellett, sőt akár annak ellenére is. (…)
Mint könyvünkben már annyiszor, ismét az egyedi és a csoportszelekció közötti
konfliktussal van dolgunk.” A fejtegetés végkövetkeztetése pedig: „A könyvben
felsorolt többi evolúciós átmenethez hasonlóan a modern társadalmak kialakulásához
is arra volt szükség, hogy a korábban függetlenül élő és egymással versengő
egységek együttműködésre lépjenek.” Nos, ehhez talán felvethető, hogy újra itt
a nagy kérdés: a szerzők fogalmazása mintha tudatosságra utalna, ellenben a
történelemre vonatkozó ismereteink inkább azt sugallják, hogy az emberek a szándékaiktól
függetlenül sodródtak bele az új helyzetbe - úgy, hogy nem is volt előretekintésük
arra vonatkozóan, hogy mi történik velük, mit hoz nekik, reájuk az átmenet. Ha
tudták volna, bizonyára lázadtak volna ellene – amint azt látjuk is például a
géprombolók esetében.
A
könyvet A nyelv eredete c fejezet zárja. Módfelett izgalmas ismereteket és
felvetéseket sorakoztat fel, ugyanakkor igencsak ráérzünk belőle, hogy ez a
tudományág mennyire kimunkált, és bizony nem igazán könnyen megközelíthető a
hozzá nem értő számára. Csupán egyetlen idézet belőle: „Úgy tűnik tehát, hogy
az agyban van egy "nyelvtanuló
rendszer", amelyet nyelvi ingereknek kell működésbe hozniuk ahhoz,
hogy kialakítsa a megfelelő nyelvhasználatot. Az eredmények alapján nem egy teljesen működőképes beszédközpont,
hanem a nyelvtanuló rendszer öröklődik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése