Paul Krugman: Elég legyen a válságból! MOST!

Akadémiai Kiadó, 2012

Dr Osman Péter ismertetése

Ha van olyan, hogy kötelező olvasmány, ez bizonyosan az. Gondolkodni rajta. 287 oldalas, szakszerű, s nagyon jól érthető vitairat. A tét pedig az életünk és a jövőnk.

Előhang # 1.:Könyv, eredj, légy osztályharcos! (Bocsáss meg, József Attila!) Minden jó szakember pontosan tudja, hogy válság idején megsokszorozott erőforrásokat kell a fejlesztésre és az innovációra fordítani, hogy ha majd eljön a fellendülés - és előbb-utóbb szükségszerűen eljön, bár nem szükségképp a várt keretek között és a várt szerkezetben - azok eredményeivel felfegyverkezve tudja kiaknázni és bővíteni az az által kínált lehetőségeket. És minden hozzáértő jól tudja, hogy a fejlesztésnek és az innovációnak nincs gyilkosabb akadályozója, mint a pénzügyi megszorítás. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy hosszan beleragadunk a válság mocsarába, vond el a fejlesztés forrásait! Könyv, segíts, hogy ne így legyen!

Előhang # 2: A közgazdasági Nobel-díjas Paul A. Samuelson, a modern közgazdaságtan egyik megalapozója írja a William D. Nordhaus-zal írt, világhírű Közgazdaságtan c. könyvük {Akadémiai Kiadó, 2005 }előszavában, hogy „A közgazdaságtan legalább annyira művészet marad mindig, mint amennyire tudománynak számít.” Valóban, rendkívül izgalmas kérdés, vajon a makroközgazdaságtan tud-e olyan egzakt tudomány lenni, mint például a műszaki-, vagy a természettudományok. Ez a probléma törvényszerűen következik a természetéből - abból, hogy a vizsgálódásainak tárgyát olyan összetett és bonyolult rendszerek, entitások alkotják, amelyek mind időben, mind térben egyszeriek, egyediek és megismételhetetlenek. Az őket alkotó tényezők - független változók - és az azok között működő kölcsönhatások teljes körűen számba sem vehető sokasága annyira egyedivé tesz minden /nemzet/gazdaságot, hogy lehetetlenség akárcsak két egymással teljesen megegyezőt találni. Sőt, megkockáztatható még az az eretnek felvetés is, hogy mert ennyire egyediek, nem lehetséges - legalább is a tudományok jelen állása mellett - olyan modellt felállítani, amely a /nemzet/gazdaságok működését kellően mélyrehatóan, részletesen és egzakt módon le tudja írni. Hasonlóképp, e téren valóban tökéletesen érvényes Hérakleitosz tétele, amely szerint „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba”, hiszen a belső és a külső meghatározó tényezőik állandóan változnak, s így velük változnak önmagukhoz képest is a gazdaságok.

Előhang # 3.: Az előzőekben vázoltakon túl, a modern makroközgazdaságtannal az a baj, hogy amióta az elméletei az államok kormányzatai gazdaságpolitikai doktrínáinak alapjául szolgálnak, elveszítette hímporát. Ezek a gazdaságpolitikák ugyanis részben közvetlenül, részben közvetve a jövedelmek újraelosztását valósítják meg, és ezzel csoport- és részérdekeket szolgálnak. Részévé és eszközévé váltak a politikai küzdelmeknek is, mindez pedig óhatatlanul visszahat a közgazdasági elméletek megalkotóira, fejlesztőire. Krugman e könyvében a következőket írja: „Ennél kényesebb téma, hogy a felső egy százalék - vagy még inkább egy ezrelék - (itt a legmagasabb jövedelmű rétegekről beszél - OP) érdekei milyen mértékben színezik át az elméleti közgazdászok vitáit. Annyi bizonyos, hogy ez a befolyás létezik: ha máshol nem, hát az egyetemeket nagy adományokkal támogató emberek preferenciái, a rendelkezésre álló ösztöndíjak, a jövedelmező szaktanácsadói szerződések és a többi ehhez hasonló dolog egészen biztosan arra ösztönzi a szakmát, hogy ne egyszerűen elforduljon Keynes eszméitől, hanem felejtse is el a javát mindannak, amit az 1930-as és 1940-es években tett magáévá.”

Előhang # 4.: „… És a skorpió a vándorlása során elére a folyóhoz. Megszólítá a halat: Kérlek, hal, vigyél át a túlsó partra. Ám a hal mondá neki: Nem vihetlek, mert megszúrsz, és meghalok. Dehogy szúrlak - felelé a skorpió -, hiszen akkor én is vízbe fúlnék. És a hal a hátára vevé, és elindula vele, ám a folyó közepére érve a skorpió belédöfé a fullánkját. De hát ezt miért tetted - kérdezé a hal az utolsó leheletével -, hiszen most te is meghalsz? Igen, de ez a természetem - hangza a válasz.”

A könyvről, az Akadémiai Kiadó ajánlójából: „Elég! 2008 óta soha nem látott pénzügyi és gazdasági válság sújtja a fejlett világot, és egyelőre a legkevésbé sem látszik a vége. Miért mondanak csődöt legalapvetőbb tételeink a hosszú évek óta tartó válságkezelés során? Éppen azért, mert válság van – nem normális időket élünk. Paul Krugman a Nobel-díjas "megmondóember", a közgazdaságtan közismert fenegyereke szerint sem a krízis okait nem tártuk fel teljes mélységükben, sem kezelésének módját nem választjuk meg jól. Ebben a 2012-ben megjelent, rendkívül olvasmányos művében feltárja előttünk, hogyan oldható meg az immáron ötödik éve tartó válság. Hogy igaza van-e? Erről csak akkor tudunk véleményt formálni, ha elolvassuk a könyvet. A kritikus, de konstruktív hangvételű és konkrét megoldásokat is kínáló könyvből sokat megtudunk a krízis természetéről: a "Minsky-pillanatról", a "likviditási csapdáról", a monetáris válságkezelés korlátairól, Keynes és kortársai állításainak érvényességéről. Benne sok szó esik Amerika és Európa helyzetéről: míg az előbbi az "olcsó pénz" révén sodorta önmagát kritikus helyzetbe (amit a pénzügyi "innovációk", mint például a követelések újracsomagolgatása, csak tovább nehezítettek), addig az utóbbiban a közös fizetőeszköz bevezetésének közgazdaságtani megalapozatlansága, valamint a közös építmények és intézmények tökéletlensége a bajok fő forrása – a szerző szerint legalábbis.”

S egy fontos vonás a helyzetképhez: „Az ILO az Európai Unió munkaerőpiacáról szóló helyzetjelentésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a megszorító intézkedések nem adtak választ a válság alapvető okaira, és nem csökkentették a munkanélküliséget. Sőt, a nemzetközi szervezet szerint a foglalkoztatási helyzet tovább romlott a fiskális konszolidációt szorgalamazó intézkedések bevezetését követően. A 2010-11-ben bekövetkezett megtorpanás után a munkanélküliség tovább emelkedett és semmi jele a javulásnak - figyelmeztet az ILO. Csak az elmúlt hat hónapban az EU-ban egymillió ember vesztette el a munkáját.” – www.napi.hu Egymillió munkahely veszett el egy hónap alatt (sic! – OP) 2013. április 8., hétfő

A továbbiakban néhány idézetet emelünk ide a könyvből. Ehhez, félreértések elkerülése végett, hadd emlékeztessünk: a szerző közgazdasági Nobel-díjas, a világelsők közé tartozó Princeton University valamint a London School of Economics egyetemek professzora, és saját rovata van a The New York Times-ban.

Az abban előadottak kvintesszenciájaként: „Rendkívül fontos, hogy megtegyük a megfelelő lépéseket a válság tényleges és teljes felszámolása felé. És mondok én valamit: tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kellene, hogy mit tegyünk. Az elmúlt hetvenöt év gazdasági, technológiai és társadalmi folyamatai megváltoztatták az életünket, de a különbségek dacára ugyanattól szenvedünk, mint ami az 1930-as években történt. Keynes és más kortársak elemzéseiből, valamint a későbbi kutatások és vizsgálatok eredményeiből azt is tudjuk, hogy akkor mit kellett volna tennie a politikusoknak. Ugyanezekből az elemzésekből az is kiderül, mit tehetnénk jelenlegi szorult helyzetünkben. Sajnos nem használjuk fel a rendelkezésünkre álló tudást, mivel sok befolyásos ember - politikusok, köztisztviselők, valamint egy szélesebb kör, a közvélemény-formáló publicisták és értelmiségiek köre (szép ez az utóbbi distinkció! - OP) - különféle okokból kifolyólag úgy döntött, hogy inkább elfelejtik a történelmi leckét és a korábbi generációk által végzett gazdasági elemzések értékes eredményeit, és a nehezen megszerzett tudás helyett ideológiailag és politikailag testhezálló előítéletekkel foglalkoznak. (…) Az államnak most többet és nem kevesebbet kell költenie, egészen addig, amíg a magánszektor meg nem erősödik annyira, hogy képes legyen fellendíteni a gazdaságot - ehelyett azonban a munkahelyeket pusztító, megszorító politika vált uralkodóvá. Ezzel a könyvvel igyekszem megtörni ennek a destruktív közvélekedésnek a hatalmát, és érvelni egy bővítésre koncentráló, munkahelyteremtő gazdaságpolitika mellett, amelyet régóta követelnünk kellett volna.”

Továbbá: ϴ „Szörnyű időket élünk, és még ennél is szörnyűbb, hogy mindezt elkerülhettük volna. De ne adjuk fel: igenis úrrá lehetünk ezen a válságon, és ehhez nem kell más, csak tisztánlátás és elszántság.” ϴ „Valahányszor azt hallják, hogy egy szakértő leszögezi, olyan hosszú távú problémákkal küszködünk, amelyeket nem lehet rövid távon megoldani, akkor tudniuk kell, hogy az illető hiába igyekszik bölcsnek mutatkozni, valójában kegyetlen és ostoba. Mert ennek a válságnak nagyon gyorsan véget lehetne és kellene vetni.” ϴ „Ha összehasonlítjuk az elmúlt évek gazdasági fejlődését Európában és az Egyesült Államokban, akkor az a benyomásunk támadhat, hogy vak versenyez világtalannal - vagy ha jobban tetszik, úgy tűnik, mintha azon versenyeznének, ki tudja jobban elszúrni a válság kezelését. E könyv írásakor úgy tűnik, Európa orrhosszal vezet a katasztrófához vezető versenyben, de azért várjunk még az eredményhirdetéssel.” ϴ „Miközben küzdünk ezzel a nyakunkba szakadt válsággal, nagyon bosszantó azt látni, hogy a közgazdászok mennyire a problémát, és nem a megoldást jelentik.”ϴ „Ennek a krízisnek hihetetlenül egyszerűen kellene és lehetne véget vetni. (…) Lényeg a lényeg: ahhoz, hogy kilábaljunk ebből a válságból, arra van szükség, hogy robbanásszerűen emelkedjenek az állami kiadások.” ϴ „Az infláció nem szabadulhat el, amíg a gazdaság válságban van.” (Kulcsfontosságú állítás, hiszen az infláció alacsony szinten tartása a nyugati világban ma uralkodó gazdaságpolitika Szent Grálja. – OP) ϴ „Az ilyen válságok nem csak rövid távon okoznak súlyos károkat, hanem úgy tűnik, a távoli jövőre is kihatnak, mert a növekedés és a foglalkoztatottság többé-kevésbé véglegesen a válság előttinél alacsonyabb szinten állapodik meg. És itt van a kutya elásva: bizonyítékok támasztják alá, hogy a pénzügyi válságot követő gazdasági pangás mélységét és időtartamát csökkentő intézkedések egyben a hosszú távú károkat is enyhítik. De ennek a fordítottja is igaz! Ha elmulasztjuk meghozni ezeket az intézkedéseket - és most épp ezt csináljuk -, akkor lényegében elfogadunk egy keserű, szűkölködő jövőt.” ϴ „Miért olyan magas a munkanélküliség, és miért olyan alacsony a gazdasági termelés? Azért mert mi - a "mi" alatt most a fogyasztókat, a vállalkozásokat és a kormányzatokat együttesen értem - nem költünk eleget.” ϴ „Ha egyszerre túl sok gazdasági szereplő számára válik problémává az adósság, akkor a baj elhárítására irányuló együttes erőfeszítéseik önpusztítóak lehetnek.” és „Minél többet fizet egy adós, annál többel tartozik.” (Krugman idézi ezeket Irving Fisher amerikai közgazdásztól. Amint írja: „Fisher véleménye szerint ez volt a nagy gazdasági válság igazi kiváltó oka, s majdnem teljesen igaza volt.” - OP) ϴ „Jelen pillanatban az adósok nem tudnak, a hitelezők pedig nem akarnak költeni.”

És mintegy az előbbiek összegzéseként: ϴ „Bolond az, aki a rövid távú deficitre fókuszál.” ϴ „A válságból kifelé, a teljes foglalkoztatottság felé vezető út még mindig tárva-nyitva áll. Nem muszáj így szenvednünk.” ϴ „A kiadások visszavágása csökkenti ugyan a jövőbeni adósságot, de csökkenti a jövőbeni bevételeket is, ezért adósságkezelő képességünk valójában csökkenhet. (…) Gazdaságpolitikai szempontból édes mindegy, hogy a válságban lévő gazdaságban alkalmazott megszorító intézkedések szó szerint ártanak-e az ország költségvetési helyzetének, vagy csak nagyon keveset segítenek a helyzet javulásában. Elég mindössze annyit tudnunk, hogy a mostanihoz hasonló időkben a költségvetési megszorítások hozadéka igen csekély, talán nem is létezik, míg az ár, amit fizetnünk kell érte, nagyon magas. Most tényleg nem olyan idők járnak, hogy mániásan a deficittel kellene foglalkoznunk.” (Kiemelés tőlem - OP) ϴ „A politikai rendszer ragaszkodott a deregulációhoz és a nem-szabályozáshoz (a laissez-faire politikája - OP), noha számos figyelmeztető jele volt annak, hogy a szabályozás alól felmentett pénzügyi rendszer biztosan bajba kerül majd. A lényeg az, hogy ez sokkal kevésbé tűnik érthetetlennek, ha számításba vesszük a nagyon gazdagok befolyását is. Először is, a nagyon gazdagok igen tekintélyes hányada éppen a szabályozatlan pénzügyi folyamatokból szerezte a vagyonát, így nekik közvetlenül érdekük fűződött a szabályozásmentes időszak folytatódásához. Ezenfelül pedig hiába merültek fel kérdések az 1980 utáni gazdaság teljesítményével kapcsolatban, amikor a gazdaság köszöni szépen, hihetetlenül jól teljesít a felső tízezer számára. Tehát noha a növekvő egyenlőtlenség valószínűleg nem tekinthető a válság közvetlen kiváltó okának, mégis olyan politikai környezetet teremtett, amely lehetetlenné tette, hogy a figyelmeztető jeleket észrevegyük, vagy hogy azokra reagáljunk.” ϴ „Amikor sok adós igyekszik spórolni és visszafizetni a tartozását, nagyon fontos, hogy valaki ennek pont az ellenkezőjét tegye, azaz költsön és adjon kölcsön - és ez a valaki nyilvánvalóan az állam. Az állami kiadások növelése a szükséges válasz arra a típusú válságra, amellyel manapság szembesülni vagyunk kénytelenek. (…) Már azzal is hatalmas lökést adnánk a gazdaságnak, ha visszavonnánk a pusztító megszorításokat, amelyeket az államok és az önkormányzatok bevezettek.” ” (kiemelés tőlem - OP)

Mindezek alapján megkockáztatjuk: Krugman e könyve valójában nem kevesebbről szól, mint hogy a nyugati civilizációnak van-e még jövője; hogy a megszorításokkal dolgozó gazdaságpolitikai paradigma, amely azt jelenleg teljesen hatalmába kerítette, vajon a felemelkedéshez vezeti-e, vagy teljesen bedönti a szakadékba. Krugman nagyon világosan állást foglal e kérdésben, és szembeszáll az uralkodó /gazdaság/politikai koncepcióval. Mondandója mindenképpen figyelmet érdemel, hiszen a szakmai kompetenciája megkérdőjelezhetetlen. Amilyen igazak J.A. Schumpeter – aki az innováció fogalmát a közgazdaságtanba bevezette – híres szavai, hogy "A lehetőségekről jól végiggondolt közgazdasági megfontolások alapján mondjunk le, ne pedig azért, mert nem ismerjük őket." (A gazdasági fejlődés elmélete, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980), ugyanúgy igaz, hogy „.. ne pedig ideológiai megfontolások mentén.”, különösen hogy a modern társadalmakban az ideológiák a legtöbbször érdekeket tükröznek és szolgálnak. Ő maga így vezeti be és egyben összegzi is a mondanivalóját: „Még csak nem is rejtélyes a katasztrófa (a nyugati világ jelenlegi gazdasági állapota - OP) természete. A nagy gazdasági világválságban a vezetőknek volt mentségük: igazából senki sem tudta, hogy mi történik, és hogyan lehetne kezelni a válságot. A mai vezetőknek azonban nincs mentségük. Mert tudjuk, mi történik, és rendelkezésünkre állnak az eszközök is, amelyekkel véget vethetnénk ennek a gyötrelemnek. Mégsem teszünk semmit. A következő fejezetekben megpróbálom kifejteni, miért – a haszonleső magatartás és egy torz ideológia kart karba öltve akadályozzák, hogy megoldjunk egy megoldható problémát. (..) Szörnyű időket élünk, és még ennél is szörnyűbb, hogy mindezt elkerülhettük volna. De ne adjuk fel: igenis úrrá lehetünk ezen a válságon, és ehhez nem kell más, csak tisztánlátás és elszántság.”

Mindenképpen ide kívánkozik azonban a megjegyzés: mindez mit sem ér, ha azoknak, akiknek hatalmukban áll a gazdaságpolitikákat meghatározni, nincs meg az akaratuk, az elszántságuk és különösképp a mozgásszabadságuk arra, hogy a fellendülés érdekében akár az uralkodó /gazdaság/politikai paradigmát is félredobják és mást juttassanak érvényre helyette. Krugman idézi a közgazdász Michał Kaleckitől, Keynes kortársától (akiről az Encyclopaedia Britannica azt írja, hogy ő alkotta meg a legjobb rövid bevezetőt a keynesi forradalomhoz): „Egy laissez-faire-en alapuló rendszerben a foglalkoztatottság szintje nagymértékben az úgynevezett bizalom állapotától függ. Ha ez romlik, csökken a magánberuházás, ami viszont a termelés és a foglalkoztatottság esését eredményezi (mind közvetlenül, mind pedig a jövedelemcsökkenésnek a fogyasztásra és a beruházásra gyakorolt másodlagos hatása révén). Ez a körülmény a tőkéseknek erőteljes közvetett ellenőrzést biztosít a kormányzat politikája fölött: mindent, ami megrázkódtathatja a bizalom állapotát, gondosan el kell kerülni, mert gazdasági válságot okozhatna. De ha egyszer a kormányzat a saját vásárlásaival való foglalkoztatottságnövelés fortélyát megtanulja, az említett hatalmas ellenőrző eszköz elveszti hatékonyságát. Ennélfogva a kormányzati beavatkozáshoz szükséges költségvetési deficitet veszedelmesnek kell tekinteni.” Erre mondhatjuk, látva, hogyan tiltják ma tűzzel-vassal a költségvetési deficitet, a hajdani sikeres film címét idézve, hogy „Próféta voltál, szívem!”. Továbbá, hogy - amint a gyakorlat mutatja - ma a kormányzatok feletti ellenőrzés hasonlóan hatékony eszköze a befektetői bizalom elvesztésével és annak következményeivel való fenyegetés. Krugman idézi a politológus Henry Farrellnek egy, a keynesiánus irányvonal felemelkedéséről és hanyatlásáról szóló tanulmányából: „A piacok bizalmának összeomlását Görögországban a kockázatos költségvetési kicsapongások intő példájaként interpretálták. Állították, hogy azok az államok, amelyek súlyos költségvetési helyzetbe lavírozták magukat, a piacok bizalmának összeomlását kockáztatják, és talán a teljes pusztulást is.” Ezekből meglehetősen egyértelműnek tűnik, hogy "a piacok bizalmának elvesztése" a modern változata a korábban alkalmazott "az Isten haragja" végső, megkérdőjelezhetetlen és megfellebbezhetetlen fenyegetésnek. Különösen hatékonnyá és félelmetessé teszi, hogy egy megfoghatatlan, kimutathatatlan, mindig az események hátterében maradó erőt jelent, amelynek még a puszta léte sem manifesztálódik, hanem csak a neki tulajdonított hatások révén jelenik meg. Éppen a megfoghatatlansága, tettenérhetetlensége miatt ugyanolyan alkalmas kényszerítő eszközül, és ugyanúgy képes elfedni a valódi mechanizmusokat, mint vallásos környezetben "az Isten haragja". Maga Krugman igencsak egyszerűen intézi el a tényleges veszedelem kiiktatását az USA példáját véve alapul: „Ha az állami kiadások a gazdaság túlhevülését okozzák, akkor a problémát a Federal Reserve (amely az USA központi bankjának szerepét tölti be - OP) simán megoldja úgy, hogy kicsit gyorsabban emeli a kamatlábakat. Inkább attól kellett volna félünk, ami végül ténylegesen bekövetkezett: hogy az állami kiadások nem bizonyulnak elégségesnek a munkahelyteremtéshez, és a FED nem képes tovább csökkenteni a kamatlábakat, mivel azok már nullán állnak.”

Krugman szinte a „kezdő mondat első negyedében”, első bekezdésében leszögezi: könyvének alapkérdése, hogy „Hát akkor most mit tegyünk?” Ennek megfelelően vizsgálja, elemzi a helyzetet, a közgazdasági alapvetéseket, a válság gazdaságtanát, veszi kritikai elemzés alá a kormányzati gazdaságpolitikai válaszok hatékonyságát és indítékait, s fejti ki saját koncepcióját a tartós kilábalást lehetővé tevő gazdaságpolitikai paradigmára és eszköztárra. Így egyebek közt egy-egy teljes fejezetben igen alapos és érdekfeszítő elemzést ad: ϴ A közgazdaságtan sötét korszakáról – ezzel a fejezetcímmel, az alcímek között pedig: A Keynes-fóbia; Bóvli közgazdaságtan ϴ A deficit problematikájáról – az alcímek közt: Értsük meg a kamatlábakat!; Mi a helyzet az államadóssággal?; Orvosolhatja-e az adósság az adósság okozta bajokat?; A deficit megszállottjai ϴ Az infláció kérdésköréről, Az infláció és baljós árnyak fejezetcímmel, s benne Érvek a magasabb infláció mellett ϴ Az eurót övező problémákról, a rendkívül kifejező Eurodämmerung fejezetcímmel (ami természetesen szójáték a Götterdämmerung-ra, azaz az istenek alkonyára - OP), s az alcímek: Bajok a (közös) pénzzel; Az euróbuborék; Európa oltári nagy önámítása; Európa alapvető problémája; Az euró megmentése ϴ A megszorítások élharcosairól – az alcímek közt: A félelemfaktor; A bizalomtündér; A válságok teszik a dolgukat; Az okok ϴ A teendőkről – benne: Költs most, fizess később. A rövid zárófejezetben pedig (Krugman nem babonás: ez a 13. fejezet – OP) két olyan kérdésre ad választ, amelyeket szerinte művének olvastán még „a legmegértőbb olvasói is feltesznek maguknak”. Íme: „A könyvemben bemutatott, a gazdaság fellendítését célzó programok politikailag nem megvalósíthatatlanok-e? És vajon nem elfecsérelt idő ezeknek a támogatása? Válaszaim erre a két kérdésre: nem feltétlenül és határozottan nem.”

Az idézettekből is jól megmutatkozik: igen világos, lendületes stílusban, jól érthetően és kifejezetten magával ragadóan adja elő a mondandóját, s ez határozottan élvezetessé teszi e műve olvasását (legalább is a téma iránt érdeklődőnek). A magyar szöveg – a fenti idézetekben is fel- felbukkanó kisebb botlásoktól eltekintve – kifejezetten kellemes, elegáns, gördülékeny. Egyetlen hibája, hogy olykor a közgazdasági és pénzügyi szakszövegekben érezhetően jól jött volna, ha az adott területen járatos szakember pontosítja azokat.

Egyetlen panasznak kell hangot adnunk, s az is a kötet eredeti kiadóját illeti. Krugman hatalmas közgazdaságtan-elméleti és tényanyagot vonultat itt fel. Különösen azoknak, akik mindebben nem oly nagyon járatosak, meglehetősen hiányzik egy tárgymutató, amely segítené a visszakeresést, valamint a későbbi tájékozódást a kötetben.

Nem hagyható említetlenül, hogy könyve egyik kijelentése bizonyára megoszthatja a magyarországi olvasóit. A kétségbeesés politikája c. alfejezetben arról beszél, mit tesznek a válságok a politika terén is a világgal. Ezt írja: „Magyarország máris szépen halad egy olyan tekintélyelvű rezsim kiépítése felé, amely erősen emlékeztet az 1930-as évek Európájában terjedő autoriter rendszerekre.” Aki ezzel nem ért egyet, abban ébredezhet némi gyanú a szerző általános tájékozottságára vonatkozóan. (Ez amúgy kitűnő példa az olyan felesleges cikornyára, amely nélkül a diagnózis integritása még erősebb is lenne.) S meglehetősen karakteres, hogy közvetlenül ez után írja, amint a könyvében elmondja, 2012 elején: „Amerika sem védett. Ki merné tagadni, hogy a republikánus párt (sic! – OP) erősen radikalizálódott az elmúlt néhány év során? És jó esély van arra, hogy radikalizmusuk dacára még idén megszerzik a Kongresszust és a Fehér Házat..”

Akit érdekel a világ sorsa – és nem utolsósorban abban a magunké –, annak szó szerint letehetetlen olvasmány ez a könyv. Szintúgy annak is, aki szívesen ismerkedik a közgazdaságtan elméletével. Túl azon, hogy életünk egyik legfontosabb kérdését taglalja – várhatóan hogyan alakulnak annak sorsdöntő jelentőségű gazdasági alapjai és keretei, s mit lehetne tenni, hogy jobbak legyenek –, bárhol olvasunk bele, lenyűgöző témákkal, gondolatmenetekkel szolgál. Már csupán egy-két további, kiragadott példaként:

“Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek.” Fentebb már utaltunk arra, hogy a politikai akarat elengedhetetlen a paradigmaváltáshoz. Krugman írja: „Amikor azt mondom, hogy ennek a gazdasági katasztrófának az okai viszonylag triviálisak, akkor ez nem azt jelenti, hogy ezek az okok véletlenszerűen bukkantak fel, vagy hogy derült égből villámcsapásként értek bennünket. És nem jelenti azt sem, hogy politikai szempontból egyszerű lenne kiverekednünk magunkat ebből a katyvaszból. Elhibázott politikai intézkedések és téves ideológiák hosszú évtizedei taszítottak bennünket ebbe a válságba. (Elhibázott? Figyeljük csak a következő mondatot: kritikus jelentőségű üzenetet hordoz! – OP) Az elhibázott politikai döntések és téves ideológiák azért virágozhattak ilyen sokáig, mert rendkívül hasznosnak bizonyultak – no nem az ország egésze, hanem egy maroknyi nagyon gazdag és nagyon befolyásos ember számára. (Azaz nem egyszerűen vakságról beszélünk, hanem arról, hogy kiket is szolgál a politika. És bizony tudjuk, hogy a modern képviseleti demokráciában a kormányzat a vigyázó szemét – a dolog természete folytán – mindig azokra függeszti, akiktől várja, hogy megtartják a hatalomban, és a következő fordulóban is besegítik abba. Ha pedig más jön a helyébe, az is ugyanezt teszi. – OP). Ám ezek az elhibázott politikai lépések és téves ideológiák politikai kultúránk szerves részévé váltak, ezért nagyon megnehezítik a változást – még gazdasági katasztrófa küszöbén is. Pusztán közgazdasági szempontból nézve nem lenne különösebben nehéz kezelni a válságot; gyors és erőteljes fellendülést érhetnénk el, csak annyi kellene, hogy visszanyerjük a tisztánlátásunkat, és a cselekvéshez meglegyen a politikai akarat is.” Ismerjük fel a szavak mögött bujkáló jelentést: a válság leküzdéséhez nem kevesebb kellene, mint leszámolás az uralkodó politikai-hatalmi renddel, ami messze többet jelent, mint az éppen hivatalban lévő kormányzatot. Nem csekély feladat! Hiszen mi valószínűsíti, hogy azok, akik érdekeinek érvényesülése ide sodorta a világot, magukba szállnak, és harc nélkül kivonulnak a hatalomból?

Valaha a pesti fekete humor megalkotta a KGST (a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, azaz a "szovjet blokk" gazdasági együttműködési szervezete) címerét: vörös mezőben hét sovány tehén feji egymást. Ilyesmi megy végbe a mai világban olyaténként, hogy minden ország kereskedelmi többletre és pozitív fizetési mérleg elérésére törekszik. Mindegyikük a gazdaságának növekedésétől várja a megkönnyebbülést, e növekedést pedig részben-egészben a külső piacaitól. Egyszerűen fogalmazva mindenki keresletet keres, a tényleges kereslet azonban messze elmarad mind a rendelkezésre álló termelő kapacitásoktól, mind pedig a növekedéshez szükséges mértéktől – sőt sok helyütt még a gazdaság stabilizálásához szükségestől is. Krugman tisztán és világosan kifejti ennek okát: „Jelen pillanatban az adósok nem tudnak, a hitelezők pedig nem akarnak költeni. (…) Európa eladósodott országai, mint például Görögország vagy Spanyolország, rengeteg pénzt kértek kölcsön a válságot megelőző sikeres években, és most költségvetési válsággal néznek szembe: egyáltalán nem kérhetnek kölcsön, vagy csak elképesztően magas kamatok mellett tudnak kölcsönhöz jutni. Ezek az országok eddig sikeresen elkerülték, hogy – szó szerint – kifussanak a pénzből, mert Európa erős országai, mint például Németország, illetve az Európai Központi Bank számos úton-módon folyósítottak számukra kölcsönöket. De a segítségnyújtást szigorú feltételekhez kötötték: az adós országok kormányait arra kényszerítették, hogy kíméletlen megszorító intézkedéseket vezessenek be, és fogják vissza a kiadásokat olyan alapvető területeken is, amilyen például az egészségügyi ellátás.” Könyvének egész okfejtéséből nyilvánvaló, hogy ez hathatós válságkezelés helyett sokkal inkább maga a hosszú távra kiható, nehezen jóvátehető rombolás. Konkrétan is leírja: „A sürgősségi kölcsönökért cserébe azt várják a deficites országoktól, hogy azonnali és drákói programokat vezessenek be, azaz csökkentsék a kiadásaikat, és emeljék az adókat – ezek az intézkedések azonban csak még jobban elmélyítik a válságot, és még költségvetési szempontból is folyamatosan kudarcot okoznak, hiszen a recesszióba süllyedt gazdaságokban csökkennek az adóbevételek.” (És ehhez még hozzá kell írni azokat az igen tetemes károkat is, amelyeket a megszorítások által nagyon is felfokozott társadalmi elégedetlenség és kilátástalanság okoz. – OP) S folytatva az előbbi idézetet: „Ugyanakkor a hitelező országok nem kompenzálják mindezt a kiadások növelésével. Valójában ezek az országok is aggódnak az adósságok kockázata miatt, ezért ők is megszorító intézkedéseket hajtanak végre, igaz, kevésbé kíméletleneket, mint az adós országok.” (Tényleg az országok aggódnának, az istenadta nép érzi magát nagyobb biztonságban a megszorító politikák mellett, s áll ki értük, vagy sokkal inkább a kormányzatok követik azokat, a Krugman által igen plasztikusan bemutatott indítékok hatására? – OP) És: „Semmi sem történt annak érdekében, hogy olyan környezet jöjjön létre, amelyben a deficites országok képesek lennének visszanyerni a versenyképességüket. (Pusztán éheztetéssel ez valóban nem megy! A klasszikus mondás szerint, az indián lova is már csaknem megszokta az éhezést, amikor beledöglött. – OP) Amíg a deficites országokat kíméletlen megszorításokra kényszerítették, addig a többlettel rendelkező országok is elkötelezték magukat a megszorító intézkedések mellett, és ezzel végleg aláásták az export növekedéséhez fűződő reményeket.”

Eléggé elkeserítő kép. Tökéletesen indokolja a könyv eredeti, még sokkal kifejezőbb címét: Vessetek véget ennek a válságnak MOST!