Dr. Szabó Csaba: Elpazarolt orvostudomány - Hiteltelen kutatók, megbízhatatlan kísérletek

 Corvina 2024

Dr Osman Péter ismertetése

„Ez a könyv egy merész kiáltvány, amely leleplezi az orvosbiológiai kutatás jelenlegi, elkeserítő állapotát - minden becsületes és elkötelezett tudós nevében. Szabó professzor alapos elemzést ad az észszerűtlen kutatási ösztöndíj-odaítélési rendszerekről és a korrupt publikációs gyakorlatokról, és átfogó reformokat sürget.”

 idézi a Corvina ajánlója a Nobel-díjas Dr. Karikó Katalin a mondandó velejét kiemelő véleményét. Az olvasó pedig rémülten reméli, hogy az orvostudomány rendszere mielőbb túllép az itt feltárt gyarlóságokon, hiszen ezzel exponenciálisan javulhat az orvoslás hatékonysága, s vele az emberiség jóléte.

A szerzőről a Corvina: „Budapesten szerezte meg orvosdoktori fokozatát. A 90-es évek elején Londonban dolgozott a Nobel-díjas Sir John Vane-nél. 1994‑ 2018 a gyógyszertan, a kísérletes sebészet és az aneszteziológia professzoraként különböző kutatócsoportokat vezetett az USA-ban, emellett több biotechnológiai vállalat tudományos vezetőjeként is tevékenykedett. 2018-tól a svájci Fribourg‑i Egyetem farmakológiai szekcióját vezeti. Mintegy 90 000 szakirodalmi hivatkozással a világ egyik legtöbbet idézett gyógyszerkutatója. Tudományos munkájáért számos kimagasló díjat kapott, köztük a Brit és az Amerikai Gyógyszerkutatási Társaságok nagydíjait, a Gábor Dénes Innovációs Díjat, és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.” (Kiemelések tőlem. S ez is kórkép: milyen kevés világszínvonalon is kimagasló tudósunkról tudunk, miközben.... – OP)

Innentől a könyvből. Szabó professzor rögvest belevág a probléma közepébe: „Az orvosbiológiai tudományos irodalom az az információhalmaz, amelyet mindenki napi szinten használ: az összes orvosbiológiai kutató, de emellett nagyon sok praktizáló orvos is. Gigantikus mennyiségű szakirodalomról beszélünk. Ez adja a kiindulópontot a kutatóknak új kutatásaikhoz, az új gyógyszerek felfedezésének és fejlesztésének tudományos alapjait; s az információforrást is, amely alapján egy orvos megtudhatja, hogy valamilyen gyógyszer vagy orvosi eljárás igazoltan hatásos-e, vagy netán káros. Ha ezek az alapinformációk hibásak vagy megbízhatatlanok, hogyan alapozhatna rájuk bárki is bármilyen további értelmes kutatást?

De mi lenne, ha kiderülne, hogy e szakirodalomban nem lehet megbízni? Ez tabutéma, s a kevesek, akik megpróbálnak szembenézni a realitásokkal, úgy hívják a problémát, hogy »reprodukálhatósági válság«. 2016-ban a tekintélyes Nature közzétette felmérését több mint 1500 kutató válaszai alapján, s a tények mindenkit elképesztettek. A biológia és az orvostudomány területén dolgozó válaszadók 65‑75%‑a nyilatkozta, hogy képtelen reprodukálni mások által közzétett adatokat, 50‑60%‑uk elismerte, hogy a saját korábbi kutatási eredményeinek reprodukálásával is gondjai vannak.

Úgy tűnik tehát, az orvosbiológiai szakirodalom nagy része megbízhatatlan. Ez a könyv megpróbálja kideríteni, milyen folyamatok és problémák állnak a dolog hátterében. Kitér néhány megkérdőjelezhető, de meglehetősen általánosan elfogadott kutatási gyakorlatra, a kutatásban használt módszerek és eszközök megbízhatatlanságával kapcsolatos problémákra, továbbá a megkérdőjelezhető – de ugyancsak meglehetősen általánosan alkalmazott – statisztikai gyakorlatokra. Elvezeti az olvasót a szándékos adatmanipuláció és a tudományos hamisítás sötét világába is, beleértve a csalás legmélyebb bugyraiba, ahol komplett tudományos publikációkat generálnak a számítógépen – szó szerint a semmiből – a fizető ügyfelek számára. Bemutatja a tudományos adatdetektívek világát is, hivatalosakat, valamint nem hivatalosakat.

A könyv nem egy megkeseredett tudós írása. Továbbra is hiszek az orvosbiológiai tudományos kutatásban. De az is biztos, hogy a mostani helyzet nem maradhat így.”

 

Charles Duhigg: Szuperkommunikátorok - A kapcsolatteremtés titkos nyelve

Corvina, 2024

Dr Osman Péter ismertetése 

A kapcsolati tőke szerepe minden térem folyamatosan nő. Különlegessége, hogy a szakszerű használattal gyarapodik, nőhet hozama. Az érvényesüléshez, a személyes és a szakmai sikerhez mindinkább szükség van a kapcsolatteremtés művészetére. Az érdekazonosság hasznos, amíg tart, de stabilan segítő, viharálló kapcsolathoz emberileg meg kell nyerni a másikat vagy épp a többieket. Ennek stratégiájába és mesterfogásaiba avat be e könyv.

Az eredeti kiadó, a Penguin Random House ajánlójából: „Nézd, ahogy egy esküdtszék véleményeikben szélsőségesen megosztott az egyikük egyhangú döntésre vezeti. Csatlakozz egy fiatal CIA‑tiszthez, ahogy beszervez egy külföldi ügynököt. Légy ott, midőn egy kiváló sebész ismét hasztalan próbálja meggyőzni egy betegét, hogy kevésbé kockázatos kezelést válasszon. E művében Duhigg ötvözi a mélyreható kutatást a hírnevét adó történetmondó képességével, hogy megmutassa: mindannyian meg tudjuk tanulni, hogy felismerjük és kihasználjuk a beszélgetések rejtett struktúráit.” (Kiemelések tőlem)

Szóljon innentől a szerző! (zárójeles beszúrásokkal – OP) „Mindannyian vallottunk már kudarcot, amikor meg kellett volna hallgatnunk a barátainkat, kollégáinkat, értékelnünk kellett volna, hogy megpróbálnak közölni valamit – meg kellett volna hallanunk őket. És néha előfordul, hogy még beszélnünk sem sikerül érthetően.

Ez a könyv megpróbál magyarázatot adni a félrecsúszott kommunikációra, és arra, hogy ez miként orvosolható. (Legalább annyira útmutató is az ilyen hibák elkerülésére! – OP) A lényege néhány kulcsmozzanaton alapul. Az első, hogy sok esetben három beszélgetés zajlik egyszerre. A praktikus, döntésközpontú eszmecserék azt a kérdést teszik fel: Miről van szó valójában? Az érzelmi töltésű beszélgetések fő kérdése: Hogy érezzük magunkat? A szociális jellegű társalgásban pedig azt boncolgatják: Kik vagyunk?

Egyazon dialógus során nemritkán váltogatunk e három típus között. Ám ha egy-egy pillanatban nem ugyanabban vagyunk, mint a partnerünk, nem valószínű, hogy sikerül kapcsolódnunk egymáshoz. Mi több, mindhárom párbeszédtípus a maga logikáját követi, és más és más készségeket igényel. A jó kommunikációhoz tehát meg kell tudnunk állapítani, hogy éppen milyen társalgás folyik, megérteni annak működését (és alkalmazkodni hozzá – OP).

Ebből következik könyvem második kulcsmozzanata. A legtartalmasabb eszmecserék érdekében ’tanulságos beszélgetést’ kell lefolytatnunk. Konkrétan azt akarjuk kideríteni, hogy mások miként látják a világot, miközben megpróbáljuk megértetni velük a mi nézőpontunkat (találkozva, nem elbeszélve egymás mellett! – OP). Az utolsó kulcsmozzanat inkább egy általam levont tanulság: bárkiből lehet szuperkommunikátor, ha képessé válnak felszabadítani a megérzéseiket. Mindenki megtanulhat tisztábban hallani, mélyebb szinten kapcsolódni (s úgy szólni, hogy a másik kapcsolódjék – OP).

E könyv sokféle szereplőjének közös vonása, hogy beszédük és odafigyelésük átformálásával látszólag óriási szakadékokat áthidalva is képessé váltak kapcsolatot létesíteni másokkal. Azt is látni fogjuk, hogy az ő tanulságaik miként alkalmazhatók a mindennapok különféle kapcsolataiban.

Minden tartalmas beszélgetés számtalan apró döntésből épül fel. Egy-egy röpke pillanatban a helyes kérdés, egy fájó beismerés vagy egy együttérző szó alapjaiban változtathatja meg a párbeszédet.

A többi emberrel való összekapcsolódás egészségesebbé, boldogabbá tehet bennünket. A beszélgetések megváltoztathatják a gondolkodásunkat, a világról való tapasztalatunkat, (s velük módszeresen és tartósan építhetjük emberi, szakmai, társadalmi kapcsolatainkat – OP).

Ez a könyv tehát azt térképezi fel, hogyan kommunikál/j/unk hogyan teremt/s/ünk kapcsolatot, miképpen kell a megfelelő beszélgetést – az alkalmas pillanatban – lefolytatni ahhoz, hogy az mindent megváltoztasson.”