Michael Brooks: A tudomány titkos anarchiája - A radikális gondolkodás szabadsága

HVG Könyvek, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

„Természeten, s törvényein az éj sötétje ült. / Isten szólt: - Legyen Newton! - S mindenre fény derült.” Alexander Pope ◙ „Amikor valódi géniusz születik e világra, azt legbiztosabban az jelzi, hogy minden ostoba szövetségbe gyűlik ellene.” Jonathan Swift ◙ „A tudomány remek dolog, ha nem abból kell az embernek megélnie.” Albert Einstein. ◙ „A kutatómunka a valódi egoistákat kedveli, azokat, akik a saját örömüket és kielégülésüket hajszolják, de ezt a természet rejtélyeinek megoldásában találják meg.” Szent-Györgyi Albert.- Brooks idézetei.

És íme Brooks szerint a tudomány, szavait e könyvéből idézve:

„A tudósok emberi mivolta - bármit is értünk ezalatt - lesz könyvünk témája. Több mint ötven éven keresztül a tudósok irányították ugyanis a modern kor egyik, vélhetően a legsikeresebb elterelő hadműveletét. És azért járhattak sikerrel, mert maguk a tudósok sem fogták fel, hogy mi történik.

A II. világháború után a tudomány arcfelvarráson esett át. Márka lett belőle - ugyanolyan márka, mint a Coca-Cola, az Apple Computers, a Disney és a McDonald’s. És a márka-jelleget még erősítették azok a melléknevek is, amelyeket a tudományra aggattak: logikus, felelősségteljes, megbízható, kiszámítható, úriemberes, nyílt, unalmas, érdektelen, objektív, és racionális. Semmiképpen és egy jottányit sem érzelemdús vagy szenvedélyes. A tudomány az, amire mindig számíthatunk. Mindent összevéve: a tudomány emberietlen.

Ennek a márkának a létrehozása és védelme -a racionális és logikus, a világosan lefektetett Tudományos Módszert követő tudós mítoszának megteremtése - mindenre rányomta a bélyegét a tudomány berkein belül. Hatással van a tudomány módszereire, a tanítására, a támogatására, a médiában való megjelenésére, arra, hogy mennyire válnak be (vagy nem) a saját minősítésének ellenőrzésére kidolgozott módszerek, különösen a szakmai lektorálás műfaja. De befolyásolja azt is, hogy milyen társadalmi hatást várunk el a tudománytól, illetve azt, hogy a nagyközönség hogyan viszonyul hozzá (és a tudomány hogyan lép fel a nyilvánosság előtt), és emiatt tekintjük a tudósok kijelentéseit megfellebbezhetetlen igazságnak. De amit a nagyközönség megismert, az csupán a tudomány karikatúrája, nem a valódi tudomány. A tudomány azonban annyira fontos jövőnkre nézve, hogy ideje elszakítani ettől a márka által kialakított képtől. Ideje, hogy a tudományt végre anarchikus, kreatív és radikális vállalkozásnak lássuk, mert mindig is az volt.

A tudomány ma már annyira uralma alá vonta a világot, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy szakmaként meglehetősen friss jövevénynek számít - egyike talán a legújabbaknak. A II. világháború előtt jobbára elefántcsonttoronyba zárva művelték a kivételezett kevesek. A globális konfliktusok azonban bebizonyították, hogy a tudósok egész nemzetek sorsát képesek megváltoztatni. (...) A hatalmon lévők gyorsan felismerték, hogy a tudomány jó befektetés: ha újra beköszönt a háború, akkor az nyer, akinek jobbak a tudósai. (...) Ezt követően indult meg az a folyamat, amit a történész Steven Shapin a következőképpen festett le:

(...) Amint a tudósok alázatosságukról meggyőzték a világot, mindössze annyi dolguk maradt hátra, hogy meggyőzzék a kormányokat is arról, hogy kezükben van az a biztonságos, hatékony és ellenőrizhető Módszer, amelynek segítségével - és persze elegendő erőforrás mellett - jobbá tudják tenni a világot. A meggyőzésben sokat segített az is, hogy a tudomány valóban szállította az eredményeket.

(...) A tudósok maguk is hagyták, hogy ez az álca őket is felültesse. Nekik is meggyőződésükké vált, hogy egy nemes és szenvtelen hagyomány örökösei, és azokat az értékeket, amelyek a tudomány márkájához kapcsolódnak, tudósok nemzedékei óvták gondosan és adták át a következő generációknak.

(...) Amikor a tudás határait feszegeti az ember, csupán egyetlen szabály létezik: minden megteszi, bármi elfogadható. A tudomány anarchia. (...) Az anarchista felfogás áll az elmúlt néhány évtized számtalan Nobel-díja mögött - márpedig ezekben az évtizedekben rengeteget tudtunk meg arról, hogy mi is az a világegyetem, hogyan működik, és mi hogyan illünk bele a működésébe. Márpedig akkor igaznak tűnik az a kijelentés, hogy a tudományban minden megteszi.

(...) És szó sincs arról, hogy ez valamiféle modern jelenség lenne. A tudomány mindig is eképpen festett, mert csakis így lehet működőképes. (Brooks jól le is pocskondiázza kiemelkedő példákként Newtont, Einsteint, Galileit és másokat - OP)

(...) A történelmet a győztesek írják, tartja a mondás. Talán ezért tartjuk Galileo Galileit ma is hősnek, nem közönséges csalónak.

(...) A tudomány csatatér. És alkotmányában azt is leírták arany betűkkel, hogy a Stockholmba vezető út a gúnyolódó kollégák sorfala között vezet.”



Érdekes, tanulságos könyv. Nem éppen a tökély teteje a saját - a tudományos alaposságú ismertetéseket és elemzéseket finoman szólva nem éppen túlhajtó - műfajában sem, ám kétségtelenül sok értékes ismerettel és felvetéssel szolgáló, gondolkodásra ösztönző, hasznos olvasmány. Ha olvastán olykor érzünk is elégedetlenséget, bőven megéri a reá fordított időt és energiát. Végső soron az ilyen elégedetlenség még jó is: arra indít, hogy utánanézzünk.

A helyenkénti kisebb slamposságoktól, és néhány hatalmas botlástól eltekintve (amelyekről az eredeti, angol szöveg hiányában nem tudható, vajon a szerző vagy a fordító hibái) gördülékeny, kellemes olvasmány, amely nagyon sok érdekességet elmond a tudomány világáról és történetéről, az elkötelezett kutatók munkájáról, no meg azokról, akik birtokukat óvták ellenük - igaz, olykor kissé felszínesen, helyenként túlságosan bulvárízű elbeszélésmóddal. A célja, a tudomány deheroizálása, a fonákjának megmutatása, s ezzel igazán izgalmas betekintéseket ígér. A téma tehát kitűnő, és elvitathatatlan az is, hogy az olykor felületesebb részek közt sok igazi gyöngyszem csillog. S a szerző szakmai felkészültségéről tudni érdemes, hogy PhD fokozatot szerzett a nem éppen agyilag középszerűeknek való kvantumfizikából.

Számos, itt felsorakoztatott példája kimondva, kimondatlanul azt igazolja, hogy a nagyléptékű haladást, vagy kifejezetten úttörő előrelépést szolgáló kutatások és kísérletek a maradi, a status quo-hoz ragaszkodó gondolkodásmód híveitől/haszonélvezőitől kapják meg az elítélő értelemben alkalmazott „anarchia” stigmát (már ha egyáltalán tényleg azt sütik reájuk, hiszen közérthetőbb, és ezért hatásosabb eretneknek, felforgatónak, netán szélhámosnak bélyegezni a kellemetlen ellenfelet.) Látjuk viszont azt is, hogy valójában az éppen uralkodó gondolkodásmód és szabályrendszer egészséges meghaladásán túl semmi anarchikus sincs bennük. A kutatók itt megismerhető rendhagyó gondolkodásmódja is sokkal inkább a tudás radikális tágításának, valamint az innovációnak a természetes, gyakran leginkább, vagy éppen egyedül hatékony eszköze, mintsem az anarchia megtestesülése - különösen nem e fogalomnak abban a jelentésében, amely szerint az anarchia a szervezett hatalom és irányítás hiánya miatt kialakuló zűrzavaros közállapot, fejetlenség, zűrzavar. (egyik jelentésként ezt találjuk mind az Encyclopaedia Britannica 2012 Ultimate Edition hatalmas Merriam-Webster értelmező szótárában, mind pedig az Akadémiai Kiadó Magyar értelmező kéziszótárában).

Íme a könyv egy jellemző gondolatsora a modern tudomány egyik legtöbb aggályt és indulatot kiváltó területéhez, a legújabb megtermékenyítési- és genetikai technológiákhoz, utalva Aldous Huxley híres könyvére, a Szép új világra, s az abban fekete utópiaként leírt „embergyárakra”: „A Szép új világ a jelek szerint behúzott minket a csőbe: nincs semmiféle antiutópia, amelyet az anarchista tudósok szabadítanának a nyakunkba. Tényleg akad olyan ember, aki megsiratná, ha magunk mögött hagynánk azt a világot, amiben (sic! OP) mindennaposak voltak a születési rendellenességek, a meddőség, a vetélés...? (...) A reproduktív technológia egyre közelebb érő hulláma csupán egyetlen dolgot fog elsöpörni: azt a feltételezett szerepet, amelyet az isteni hatalom játszik az élet megteremtésében. A titkos anarchisták arra készülnek, hogy átvegyék a hatalmat Istentől.” (Aminek persze ellene vethető, hogy Isten éppen e titkos anarchisták útján küszöböli ki a teremtésben e téren megvalósult hibákat! - OP) Az viszont már valóban anarchiára vezethet a jogrendben, amit Brooks így összegez: „A tudomány egyre szűkíti azt a szakadékot, amely az embereket elválasztja a többi állattól. És ezt olyan gyorsasággal teszi, hogy egyes tudósok már arról beszélnek, hogy az emberszabású majmoknak is emberi jogokat kellene biztosítani.” Akarva-akaratlan, az ilyen törekvések érvényesülése alapjaiban dúlná fel a társadalom /érték/rendjét és erkölcsi normáit. Ilyen jogok megadása esetén korlátok közé nem szorítható dedukció vinne el a baktériumok, netán a vírusok emberi jogaiig. (Azt pedig jól tudjuk az utóbbi évtizedek tapasztalataiból, hogy bőséggel lennének, akik zajosan tüntetnének e jogokért is.)

Az bizonyos, hogy Niccolò Machiavelli, a hatalomgyakorlás mindmáig kimagasló technikusa örökérvényűnek ígérkező szavai szerint “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” (Nicolás Maquiavelo: El Príncipe - Espasa-Calpe, S.A., Madrid, 1973) A könyv egyik kiemelt szereplője, a Nobel-díjas Stanley Prusiner pedig ezt így fogalmazta meg: „A jövőbe vezető út minden kereszteződésénél a hagyomány tízezer embert állított fel, akik a múltat őrzik.” És igen, tagadhatatlan, hogy az innovációk létrehozása valóban felforgatást is jelent. Ám nem tűnik teljesen megalapozatlannak az a feltevés, hogy a „titkos anarchia” inkább marketingtrükként, a figyelemfelkeltés erősítése céljával és a szenzációs leleplezés ígéreteként - mindezekkel a kelendőség fokozására - került a címbe, és ennek sodrában/kényszerében osztogatja a szerző az ismertetéseiben és értékeléseiben a kutatóknak, tudósoknak elég könnyű kézzel az anarchista jelzőt. Nemegyszer érezzük úgy, hogy nála a tudományos kutatásban az anarchista egyszerűen a másként gondolkodónak, az uralkodó dogmáktól elszakadónak a szinonimája. Az anarchisták eszmerendszerében az anarchia azonban nem pusztán a meglévő rend tagadása, hanem megvan a maga egyértelműen célzott paradigmája - ez utóbbi érvényesülését nem igazán érezzük a felhozott példákban. Az pedig elég érdekes kérdés, hogy a fejetlenséggel, zűrzavarral járó anarchia hogyan lehet titkos. (Úgy tűnik, Brooks amúgy is trükközik könyve címével. Az eredeti, angol cím első része Free Radicals, ami kémiai értelemben szabad gyököket is jelent, s akár arra is utalhat, hogy a szóban forgó tudósok, kutatók szabad gyökökhöz hasonlóan tépik fel a status quo szövetét a tudományban. - OP)

Maga a kiadó így ajánlja e könyvét a honlapján: „A tudomány legtöbbünk számára olyan, mint egy diadalmenet, amelyben logikus lépések megdönthetetlen bizonyítékokon keresztül egyértelműen elvezetnek a megoldáshoz. De ez a mi sem áll távolabb az igazságtól. A szerző a tőle megszokott nyíltsággal, rendkívül sok megtörtént esetet feltárva, foglalja össze, hogy a tudomány sokkal inkább tortúra, álmok, látomások, fáradhatatlanság, hazudozás, szélhámosság, kétségbeesés, civakodás, hetvenkedés, politika, pénz, elszántság és végül – ha minden sikerül – egy pillanatnyi eufória, amiért az egésznek értelme volt. De a tudomány titkos anarchiájának leleplezése nem elveszi, hanem inkább visszaadja az őt megillető rangját és helyét. ”

Brooks már idézett szavaival a tudomány csatatér, és bőven kapunk példákat arra a régi alaptételre, hogy az igazság a háború első áldozata. És igen, a modern tudomány modern csatatér, amelyen a harcokat a legkorszerűbb eszközökkel - ám a harc örök szabályai szerint - vívják. Brooks idézi a már említett Prusinertől: „.Mivel a sajtó általában képtelen felfogni a tudományos érveket, ugyanakkor szívesen ír bármiféle szembenállásról, ezért bírálóimnak a támadásai idővel rendkívül személyesek és rosszindulatúak lettek.” Milyen sekélyes ez, ugyanakkor milyen kártékony! Másrészt, amint Brooks mondja, idézve a Nobel-díjas Wendell Stanley-től is: „Ha a dolog fontos, akkor az új tudomány megdönti a régi uralmát - de ehhez egy erőteljes reklámkampányra is szükség van. (...) Ha Nobel-díjra vágyunk, akkor nem elég a magas fokon művelt tudomány. A széles körű és folyamatos reklámhadjáratra is szükség lesz.” És a modern harcmodor - ismét Prusinertől -: „ha bedobunk a köztudatba egy új elnevezést, majd elkezdjük az emberek között terjeszteni azt, hogy feltehetően kapcsolatban áll az Alzheimer-kórral (a mai USA minden bizonnyal legrettegettebb, teljes szellemi leépülést okozó betegsége - OP), akkor azzal felkeltjük az emberek figyelmét. És akkor pénzt is kapunk.”

Álljunk meg itt két rövid megjegyzés erejéig. A tudomány mai világának mind nyilvánvalóbb vonása, értékrend-torzulása, ’anarchiája’ következik abból, hogy az eszköztár gyors fejlődésével rohamosan növekszik a kutatások pénz-igénye. A kutatóknak egyre kevésbé van más választása, mint hogy vigyázó szemüket azokra vessék, akiktől a nélkülözhetetlen finanszírozást megkaphatják, és akár súlyos kompromisszumok árán is megfeleljenek azok elvárásainak. Versengésükben a valódi szakmai kiválóság jelentőségét gyakorta felülmúlja az abban tanúsított kiválóság, hogy ki tudja a támogatók pénzét megszerezni, a versenytársai elől elvonni és ezzel azokat ellehetetleníteni, s mindehhez beépülni a megfelelő érdekszövetségekbe, ’kéz kezet mos’ kapcsolatokba, a támogatásokról döntő bizottságokba, valamint a ’peer review’, azaz ’védelmezzük a birtokunkat a kívülről jövőkkel szemben’ rendszerekbe.

Másik megjegyzésünk a modern média „teremtő erejére” vonatkozik. Caligula ’csupán’ szenátorrá nevezte ki a lovát. A - jóllehet más célok szolgálatában - folyamatosan csúcstechnológiás agymosást végző média viszont képes a még egyáltalán érdeklődő nagyközönség nem csekély hányadának szemében a kompetencia, sőt a kiemelkedő hozzáértés látszatával is felruházni egyes kreatúráit. Elsősorban a kevésbé egzakt tudományokban tudja ezt megtenni - ilyen a mai, gazdaságilag mindinkább zilált, zaklatott, kiszolgáltatott világunkban a makrogazdaságtan, a fiskális és a monetáris politika közérdekű kérdéseinek tárgyalása. Ha valakit elég gyakran szerepeltetnek, és az képes a komolyság látszatát kelteni, tetszetős dolgokat mondani (legyenek ugyan bármennyire hamisak), s ehhez a megfelelő szövegrészeknél ügyesen ismételgetni pár alkalmas frázist - pl. „a saját számításaim már harminc éve megmutatták”, „már akkor felhívtam rá a figyelmet”, „az Európai Parlamentben is azt képviselem”, stb -, arról előbb-utóbb sokan elhiszik, hogy ért ahhoz, amiről beszél (még ha nem is!). Példák, nevek az orrunk előtt... S hogy milyen mélyre süllyedhet a dolog a valódi tudomány ellenében, azt talán a legjobban az olyan készítmény-reklámok mutatják, amelyek nagyon sokakat érintő súlyos betegségeknél mondatják el a szereplőjükkel, hogy az orvos nem tudott rajta segíteni, mind rosszabbul lett, de szerencsére találkozott ezzel az új szerrel, s az szinte teljesen meggyógyította. Kell, hogy a tudománynak szilárd tekintélye legyen, hogy azok is bízhassanak benne, akik nem képesek a saját tudásuk alapján megítélni a valódi értékét, s azt amit adhat - márpedig ezek közé tartozik az emberek messze túlnyomó többsége. Ami rombolja ezt a tekintélyt - pl. az előzőekben említettek szerint hamis próféták propagálásával, a szakemberek lejáratásával -, az tényleg anarchiához vezet e fogalom legrosszabb értelmében.

Dressed to kill.. Brooks tökéletesen találó fejezetcímet alkotott: „Harcosok klubja”. Ebben írja: „Noha a mai napig csak kevesen ismerték el nyíltan, mégis teljesen egyértelmű, hogy annak, aki nagy eredményeket akar elérni a tudományban, készen kell állnia arra, hogy öljön vagy megölik. A felfedezésekért folytatott küzdelemben a második helyezettnek nem osztanak ezüstérmet.” (Amint iparjogvédelmi oltalmat sem. - OP) Ölni, ha átvitt értelemben is, karaktert, tudományos karriert tönkretenni, a tényleges vagy lehetséges versenytársakat a pályáról kiszorítani - valójában ebben nincs semmi rendkívüli. C'est la guerre, a háború, amely a tudomány berkeiben állandóan folyik - hiszen a tudós is gyarló ember, akinek egyaránt presztizs- és létkérdés, hogy a győztesek lakomáján az asztalnál, vagy az asztalon lesz a helye.. Ó, persze, igen, a tudomány legtisztább, legnemesebb hajtóereje a tudásvágy, a törekvés a világ jobb megismerésére. Ám ha csak ez űzné előre a kutatót, akkor a higgadtabb, kiegyensúlyozottabb lelkek bizonyára gyakran értelmesebb, de legalább is kevésbé gyilkos tempót diktálnának. Elvégre a hegy holnap is állni fog, remélhetőleg szintúgy a természetnek az a része, területe, objektuma is, amelyet tanulmányoz, a kutatás tárgyából - legyen bár mikroba vagy éppen atomi részecske - többnyire folyamatos a "felhozatal", tehát nem hajt a tatár. Az nem is, viszont Brooks teljes joggal emeli ki az elsőbbség megkülönböztetett és megkülönböztető jelentőségét. Amint idézi, „Egy tudós büszkeségét és azt a tudatot, hogy elért valamit, többnyire az táplálja, hogy elsőként vitt véghez valamit: ő volt az, aki ténylegesen felgyorsította vagy más irányba terelte a gondolatok áramlását, ő segítette elő a tudás bővülését...” A józan lét útjára visszahullva pedig hozzátehetjük, hogy az elsőség adta tudományos rang manapság nagyon is sokat számíthat abban a szakmai életet vagy halált jelentő versenyben, hogy ki jut hozzá a támogatók pénzéhez. A szociológus Robert Merton (a közgazdasági Nobel-díjas Robert C. Merton apja - OP) - idézi Brooks - már 1966-ban (a tudományban, a gyilkos versengés tekintetében még többé-kevésbé „boldog békeidők”! - OP) rámutatott, hogy a tudósok világában nagyon is érvényesül a ’Máté-effektus’: „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van.” (Mát. 25.29) „Mennél nagyobb valakinek a tudományos tekintélye - így Merton -, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a nézeteit gyorsan elismerik. Ha valaki feljutott a tudomány csúcsára, onnan gyakorlatilag nem lehet lepottyanni, még ha mások igyekeznek is mindent megtenni annak érdekében, hogy lelökjék a tudomány fennkölt tornyából.” És persze a támogatási pénzek urainak kegyeiből - tehetjük hozzá. Mindez bizony már nagyon is hajt, és kíméletlen versenyre késztet. Itt bizony kutató a kutatónak nagyon is kivájja a szemét, amint azt Brooks például a tranzisztor feltalálói Nobel-díjának hátteréről elmondja. Igaz, a történteket meglehetősen önkényesen nevezi anarchiának, ettől azonban maga a történet érdekes, tanulságos, és kegyetlenül jellemző a tudomány tényleges és cseppet sem kíméletes világára.

A Higgs-bozon története kapcsán idézi a világhírű tudós és kiemelkedő tudományos ismeretterjesztő Carl Sagantól: „Bárki, aki közelről lehetett szemtanúja a tudomány haladásának, pontosan tudja, hogy mennyire személyes vállalkozásról beszélünk. Csak ritkán emelkedik ki egy szent életű személyiség az irigység, a nagyravágyás, az orvtámadások, az abszurd elképzelések és ellenvélemények eltiprásának háborgó tengeréből. És néhány területen, ráadásul igen termékeny területeken, az efféle viselkedés számít normálisnak.” A valóság józan szemléletét tükrözik Max Planck e könyvében idézett szavai is: „Egy új tudományos igazság többnyire nem opponensei meggyőzése és belátása révén arat diadalt, hanem sokkal inkább azért, mert valamely opponense véletlenül elhalálozik.”

Brooks igen érdekes és tartalmas áttekintést ad a kiváló kutató Lynn Margulis hosszas küzdelmeiről is a felismerései elfogadtatásáért. Amint összegzi, „ő vetette fel elsőként, hogy biológiai felépítésünk jó része - például sejtjeink összetettsége - annak köszönhetően alakult ki, hogy két vagy több szervezet a kölcsönös előnyök érdekében együttműködött. Az elképzelés, amely endoszimbiózis néven ismert, ma már minden egyetem biológiai tanszékén a tananyag része. (S ma már tudjuk, hogy a mi sejtjeinkben is ott vannak az endoszimbionta mitokondriumok, amelyek igen fontos szerepet játszanak sejtjeink energiaellátásában. - OP) Azok, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen hatást gyakorolt Margulis munkája, roppant meglepőnek találják, hogy az asszony a mai napig nem kapta meg a Nobel-díjat.” Ez is kitűnő példa arra, hogy amit ő anarchista magatartásnak nevez, az gyakran egészen más: eretnekséggel felérő szembefordulás az uralkodó elméletekkel, nézetekkel, s ezzel a tudományos hierarchia uraival, akik ezeket az elméleteket, nézeteket védve tartják a pozícióikat. Margulis a kutatásai nyomán arra az álláspontra jutott, hogy a legfontosabb variáció, amit az idők folyamán a generációk átadtak egymásnak, akkor történt, amikor az állati és növényi sejtek mikrobás géneket fogadtak be. S amint Brooks írja: „Az őskövületekből tudjuk, hogy Margulisnak igaza van. És emiatt esett meg az is, hogy az endoszimbiózis tudományos képtelenségből tudományos alapvetés lett.” Margulis azonban, Brooks szavaival, „elkövette a hierarchia elleni főbűnt. A forradalmian új elméletet ismertető tanulmányt nem kevesebb mint tizenöt alkalommal dobták vissza, mielőtt végre megjelenhetett. A határtalan elutasítást látva Margulis úgy döntött, hogy ír egy könyvet, amelyben részletesen kifejti nézeteit. Ez azonban - a mérnök és feltaláló Daniel Hillis róla szóló szavait idézve - a legsúlyosabb bűn volt, amit az ember a tudomány világában elkövethet: megkerülte ugyanis a szakmai lektorálás jól bevált rendszerét. Sokak szerint kijátszotta a hatalom birtokosait és közvetlenül a nagyközönség elé tárta az elképzeléseit. Ezzel rendkívüli módon felbosszantotta a biológusokat - különösen, amikor kiderült, hogy jó nyomon jár.” Hillis szavaival: „Ha akad nagyobb bűn annál, mint hogy az ember a nyilvánosság elé áll az elméletével, az az, ha még igaza is van.” És ismét a kutatásfinanszírozás alattomos, gyilkos támadásokat lehetővé tevő világa: Margulis egy itt idézett levélben leírta, hogy „A National Science Foundation ösztöndíjakkal foglalkozó hivatalnoka (miután éveken át fenntartás nélkül támogattak) közölte velem, hogy ’fontos’ tudósok nem kedvelik a könyvemben elővezetett elméletet, és soha többet nem számítsak támogatásra. (Íme a peer review ’felturbózva’! - OP) Sőt közölték velem azt is, hogy meg ne próbáljak többet az NSF sejtbiológiai osztályára támogatási igényt benyújtani.” Margulis keményen visszavágott - de ezt már tessék elolvasni.

S ha nem is a tudomány titkos (?) anarchiája, ám teljességgel megalapozottnak aligha mondható dölyfe mutatkozik meg abban, ahogy képesnek állítja magát zárt, teljes értékű válaszokat adni a teremtés nagy kérdéseire. Brooks idézi a francia matematikus és csillagász Pierre-Simon Laplacet (1749-1827), aki azt az elhíresült - és Brooks szavával meglehetősen arcátlan - kijelentést tette, hogy az égitestek mozgását ő olyan pontossággal számolta ki, hogy ezentúl nincs szükség Isten beavatkozására. Idézi Stephen Hawkingot is, aki „feleslegesnek nyilvánította Istent, mint teremtőt: a fizika törvényei ugyanis isteni segítség nélkül is képesek a világegyetemet megteremteni.” Ha belegondolunk, ezzel - akárcsak Laplace kinyilatkoztatásával - ’csupán’ egy baj van: hiányzik egy nélkülözhetetlen rész ahhoz, hogy a kijelentés megálljon a lábán. Hawking esetében annak magyarázata, hogyan jöttek létre a fizika törvényei (olcsó válasz, hogy öröktől valók, s így értelmetlen firtatni a genezisüket), Laplace esetében pedig ennek az a variánsa, hogy miként jött létre az égitestek mozgása. Hawking esetében a kérdést még pikánsabbá teszi, hogy vajon mi a fizika hivatkozott törvényeinek viszonya a szingularitással, amelyet a Nagy Bumm mai értelmezése tartalmaz; vajon már előtte is megvoltak-e, s ha igen, hogyan tudták azt ’túlélni’, ha viszont nem, akkor hogyan kerültek a helyükre a szükséges pillanatban. „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

S ha az anarchia sötét értelmezése „gyönyörű képességünk, a rend” bukása, úgy végezetül hozzuk ide Gábor Dénes Brooks idézte szavait 1963-ból: „Három nagy veszéllyel kell szembenéznie a civilizációnknak. Az első a nukleáris háború pusztítása, a második a túlnépesedés fenyegetése, a harmadik a tétlen kényelem kora.” Ez alighanem korunk legmeghökkentőbb, legfontosabb, és rohamosan min aktuálisabbá váló próféciája! Mindinkább oly korban élünk - oda degenerálódunk!! -, hogy az anyagi és szellemi kényelem iránti igény valójában minden megfontolás és gátlás nélkül felülírja az élet fenntartásához szükséges erőforrások megóvását, azok felélésének megakadályozását, a tudomány pedig az üzleti érdekek szolgálatában segíti ezeknek az igényeknek a kielégítését, sőt további üzleti lehetőségeket teremtő újabbak ébresztését. Lelkiismeretes tudósoknak köszönhetően ugyan az írás már ott sötétlik a falon - "megmérettél és ön- és közveszélyesen kapzsinak, mohónak találtattál" -, ám mind többen már csak a (nyílt vagy burkolt) reklámok és a celebhíradók sziréndalára figyelnek, akik pedig még tudnak olvasni, azok is tehetetlenek az életterünket a profitjukért, uralmuk fenntartásáért leromboló, bennünket is annak felélésére késztető hatalmasságokkal szemben. Vajon mekkorát téved, aki ebben véli látni ma a tudomány legvalódibb, legtitkosabb anarchiáját?

A valóság varázsa - Válaszok az univerzum nagy kérdéseire

Libri Kiadó, 2011


Dr Osman Péter ismertetése

„A valóság minden olyasmi, ami létezik. Egyszerűen hangzik, ugye? Pedig nem az. Mi a helyzet például a dinoszauruszokkal, amelyek valaha sokan voltak, mára viszont hírmondójuk sem maradt? Mi van azokkal a csillagokkal, amelyek olyan messze vannak, hogy mire a fényük ideér hozzánk, már rég kihunytak?” ◙ „A valós világnak a tudomány oldaláról nézve is megvannak a maga csodái - költői értelemben vett csodái. Felemelő szépségét csak még varázslatosabbá teszi a tény, hogy valóságos és értjük a működését.” ◙ „Ha legközelebb Ön meglát egy állatot - bármilyen állatot - vagy növényt, jól nézze meg, és jusson eszébe, hogy egy olyan csodálatosan működő gépezetet lát, amelynek célja a saját maga felépítését szervező gének továbbadása, azaz lényegében nem más, mint egy túlélőgép a génjei számára. Ha legközelebb belenéz a tükörbe, bátran gondoljon arra, hogy Ön is egy ilyen gépezet!” ◙ „A
A Libri ajánlójából idézve, „Richard Dawkins, a világ leghíresebb evolúciós biológusa, és a tudományos oktatás egyik legszenvedélyesebb élharcosa. Egész karrierjét annak szentelte, hogy megismertesse a tudomány csodáit a felnőttekkel.” Kiemelést érdemel, hogy az - e könyvében is említett - „az önző gén” koncepciójának igen érdekes és megvilágító erejű kiterjesztését találjuk Mérő László: A pénz evolúciója - A gazdasági vállalkozások eredete és a darwini evolúció logikája c. könyvében (Tericum Kiadó, 2007 - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2008/6. sz.) Ebben olvasható az is, hogy „A tyúk csak a tojás vállalkozása arra, hogy még több tojást hozzon létre.”, ami voltaképpen az önző gén parafrázisa, és „A gazdaság is az evolúció terméke, nem afféle emberi alkotás, amit csak úgy lecserélhetünk valami másra, amit jobbnak gondolunk.”, továbbá az evolúció lényegének egy kiemelkedően frappáns megfogalmazása: „Egy rendszer, amely nem tud hibázni, nem lehet élő. Az életet a másolási hibák öröklődése tartja fent.”

Az angol nyelvű általános enciklopédiák minden bizonnyal legjobbja és örökifjú - hiszen rendszeresen megújított, modernizált - öreganyja, az Encyclopaedia Britannica külön szócikket szentel Dawkinsnek, amelyben egyebek közt a következőket írja róla: „1976-ban publikálta első könyvét, Az önző gént, amelyben azt állította, hogy a gének az élőlények testét a saját túlélésükhöz használják fel. Szintúgy bevezette a
Ez a könyv vérbeli tudományos ismeretterjesztő mű a műfaj legjobb hagyományai szerint. A Libri már említett ajánlójából idézve, „valódi kincsesbánya mindazok számára, akik valaha is eltűnődtek azon, hogyan működik a világ. Olyan képes kalauz a világ titkaihoz, mely hosszú éveken át útitársunk lehet.” Ahogy azt ebben a műfajban kell, kellemesen könnyed, világos előadásmóddal közöl sok-sok tanulságos, érdekes tényt, tudnivalót. Dawkins elmond, magyaráz, beszél az olvasóhoz, mintegy bevonva őt a való világ varázsainak felfedezésébe. Igaz, olykor talán egy-egy állítása megkérdőjelezhető - de ez sem igazán baj. Inkább még jó is, ha a bennünk felhorgadó kétely arra sarkall, hogy alaposan gondoljuk át, amit mond, boncoljuk szét az állítását, szembesítsük azzal, amit tudunk és/vagy ahogyan magunk gondolkodunk a dologról, és jussunk saját következtetésre. Ezzel nemcsak a ténybeli ismereteink gazdagodnak, hanem a gondolkodási, elemzési, sőt még a hibafeltáró képességük és technikánk is.

Amint Dawkins írja, „a könyv minden fejezete a valóság bizonyos aspektusait tárgyalja - például a Napot, a földrengéseket, a szivárványt vagy az állatok sokféleségét.” Címében a varázslat a költői varázsra utal, „ebben az értelemben a
És: „A könyv összes fejezetcímében kérdés szerepel. Az a célom, hogy ezeket a kérdéseket megválaszoljam, vagy legalább is bemutassam a lehetséges legjobb válaszokat: a tudomány válaszait.” Ugyanakkor különleges, nagyon érdekes karaktert és kiterjesztést ad a művének azzal, hogy „Ennek ellenére általában a mondákban található válaszokkal kezdem majd, mert változatosak és érdekesek, mi több, az emberek sokáig hittek bennük, sőt néhányan még ma is hisznek.”

Idézzük ide e fejezetcímként és tárgykör meghatározásként szolgáló kérdéseket:

· Mi a valóság? Mi a varázslat?

· Ki volt az első ember? (Az ember kialakulásáról - OP)

· Miért van olyan sokféle állat?

· Miből vannak a dolgok?

· Miért vannak éjszakák és nappalok, nyár és tél?

· Mi a Nap?

· Mi a szivárvány?

· Mikor és hol kezdődött minden?

· Van ott valaki? (A földönkívüli életről - OP)

· Mi a földrengés?

· Miért történnek rossz dolgok?

· Mi az a csoda?

Igen, vannak elnagyolt állításai is. Például, a földönkívüliekről mondja: „Részei a valóságnak? Nem tudjuk. Azt azonban nagyon is tudjuk, hogy egy szép napon milyen dolgok segítségével szerezhetünk tudomást a létezésükről. Ha találkoznánk egy földönkívülivel, érzékszerveink segítségével azonnal rájönnénk erre.” Ez bizony minden valószínűség szerint hibás állítás! Hamlet óta tudjuk, hogy „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes.” És valóban, nem tudhatjuk, milyen új jelenségeket, mezőket fedezünk fel, milyen új érzékelő eszközöket és technológiákat, sem azt, hogy milyen új, ma az ismeretlenség homályában rejtőző tereket nyithat meg a tudomány további fejlődése. 200 éve ki gondolt volna rádiócsillagászatra, röntgen- vagy neutron-távcsövekre, neutrino-detektorokra, Hadron-ütköztetőre. Az exponenciális gyorsulással fejlődő technikai eszköztár mellett nem tudhatjuk, mire leszünk képesek XX év múlva. Dawkins pár sorral később maga is utal erre: „Éppen ez a tudomány csodája és öröme: folyamatosan új dolgokról lebbentjük fel a fátylat.” (Hát... nem minden mondat sikerült tökéletesre. - OP)

Hasonlóképpen berzenkedő gondolkodásra késztet, midőn azt írja: „a víz mindenképpen olyasmi, ami az exobiológusok (a földönkívüli élettel foglalkozó tudósok) szerint elengedhetetlen az élethez”. Hiszen ő maga is fejtegeti könyve egyik, nagyon is helyénvaló alaptételeként, hogy attól, hogy valamit még sohasem láttunk, nem érzékeltünk, tapasztaltunk, az a valami még nagyon is létezhet. Attól, hogy a földi életet a nagy Húslevestől származtatjuk, még semmi sem zárja ki, hogy másutt más közegre támaszkodjék a genezis.

„A sci-fik szerzőinek kissé lusta a fantáziájuk, mert a teremtményeik még ha nem is humanoidok, a kitalált földönkívüliek akkor is csak a már ismerős élőlények - pókok, polipok vagy gombák módosult változatai. Lehet, hogy szerzőinknél nem a lustaság okozza a bajt, hanem a képzelőerő hiánya?” Ez a felvezetés figyelmen kívül hagy egy meghatározó erejű tényt: Ismeretes, hogy nem tudunk elképzelni olyasmit, aminek legalább az alkotóelemei sem ismerősek!! Az ábrázolt földönkívüliek valóban lehetnének akár gombáknak, pudlikutyáknak és horizontális gyalugépeknek a keverékei is, de a képzeletbeli felépítésük nem tud teljesen elszakadni a mi valóságunktól. Másrészt viszont, Dawkins azzal folytatja, hogy „megpróbálom megmutatni, miért nem feltétlenül lustaság azt feltételezni, hogy az esetleges idegenek feltétlenül rendelkeznek szemekkel”, és ebből igen tanulságos gondolatmenetet kerekít ki.

Citáljunk még ide jellemzőül néhány érdekes részletet:

A természetfelettiről: „Ha valamit a természetfelettivel próbálunk megmagyarázni, akkor valójában nem magyarázunk meg semmit, sőt a helyzet még ennél is rosszabb, ugyanis kizárjuk annak lehetőségét, hogy valaha valaki megmagyarázhassa. Miért állítom ezt? Azért, mert minden, ami
Roppant izgalmas a leírtakon gondolkodva olvasni a Ki volt az első ember? c. fejezetet. Ráébredünk, hogy valójában egy végtelen sorozat pillanatnyi összegeként létezünk: a törzsfejlődés során bekövetkezett infinitezimális változások halmozódásának éppen érvényes eredményeként. Királyi út persze ennek a megértéséhez sem vezet. Dawkins egyebek közt azt írja: „A változások fokozatosak. Ön Homo sapiens, (én inkább Homo ludens szeretnék lenni - OP), és az ötvenezredik szépapja Homo erectus volt, ám sohasem élt egyetlen olyan Homo erectus sem, akinek Homo sapiens gyermeke lett volna. Namármost, e furcsa rejtélynek vagy az a megoldása, hogy léteznie kellett valamilyen közbenső fajnak, stádiumnak, vagy majdhogynem oda jutunk, hogy hogyan lett a dinoszauruszból Cessna repülőgép....

„Megdönthetetlen tény, hogy közös az ősünk a planétánkon élő összes állat és növényfajjal. (...) Az Ön családfáján nemcsak az olyan nyilvánvaló rokonai szerepelnek, mint a csimpánzok, az alsóbbrendű majmok (Ezt azért nem kellene olykor a viselkedéssel is harsányan demonstrálni! - OP), hanem az egér, a bivaly, a törpekenguru, a csigák, a cetek, a vombat és a baktériumok. Egytől egyig mind rokonunk. Hát nem csodálatosabb gondolat ez bármilyen mítosznál? És az benne a legcsodálatosabb, hogy tudjuk: az egész szó szerint igaz!”

Tudják-e mi a „csúzlieffektus”? Valódi csúcstechnológia az űrkutatásban, és cselesebb, mint a furfangos Odüsszeusz bármely trükkje - így vesszük rá a bolygókat, hogy nekünk dolgozzanak űreszközeink továbbításában. A Miért vannak éjszakák és nappalok, nyár és tél? c. fejezetben olvashatnak róla.

És mi mindent alkotott az evolúció! A Van ott valaki c. fejezet már említett, a szemekről szóló részéből az érdekes biológiai megoldások között azt is megtudjuk, hogy a fésüskagyló szemében homorú tükör van! (Akkor vajon a lelke is homorú?? - OP) Aki viszont szeret fogadni, akár szaván is foghatná Dawkinst - bár valószínűleg még sokáig kellene várnia az eredményre -, aki talán kissé megalapozatlanul írja: „Fogadni mernék rá, hogy ha más bolygókon is olyan élőlények élnek, amelyek látnak, akkor számunkra ismerős szemet használnak.“

Elgondolkodhatunk vele arról is, milyen érdekes párhuzam létezik a fajokon és a nyelveken belül bekövetkező szétsodródás, differenciálódás és új fajok/nyelvek kialakulása között. „A szigetek (köztük a tavak, az oázisok és a hegyek) új fajokat termelnek. Egy folyó is képes erre. Ha az állatok nem tudnak átúszni rajta, akkor a folyó két oldalán ugyanúgy elsodródnak egymástól a populációk génjei, ahogyan egy nyelv két nyelvjárásra oszlik, amelyek később külön nyelvvé válnak. (A mássalhangzó torlódásokkal sistergő-recsegő európai portugálra mondták ottaniak, hogy a római legionáriusok nyers kiejtéséből alakult ki. - OP) A hegyvonulatok ugyanilyen elkülönülést idéznek elő.”

S ha már sodródás, fejezzük is be az ízelítőket azzal. A Mi a földrengés? c. fejezet természetesen a lemeztektonikáról szól. Erről írja Dawkins: “A lemeztektonikusok szerint az egész földkéreg - a tengerek fenekét is beleértve - egymáshoz illeszkedő lemezek komplett rendszere. (A “komplett”, amint az a továbbiakban kiderül, azt jelenti, hogy köztük nincs szabad hely. -OP) A mozgásokat tehát valójában nem egy kontinens végzi, hanem az a lemez mozog, amelyen a földrész elhelyezkedik, és a Föld felszínén nincs egyetlen szabad rés sem a lemezek között, azaz a felszín minden pontja rajta van valamelyik lemezen.” (Kiemelés tőlem - OP).

A mondás szerint ízlésekről nem vitatkozunk. Világnézetekről pedig csak nagyon óvatosan, a mások meggyőződésének tiszteletben tartásával szabad. Ám aligha kétséges, hogy Dawkins e könyvével igen megragadóan demonstrálja, hogy „Az igazság sokkal varázslatosabb - a szó jó és felemelő értelmében -, mint bármely legenda, kitalált történet vagy csoda. A tudománynak saját varázsa van, és ez a varázslat maga a valóság.”

A prímember - Erdős Pál – A matematika szerelmese

Scolar Kiadó, 2012 - Második, javított kiadás

Dr Osman Péter ismertetése

Egy nagyon nagyon jó könyv korunk egyik legnagyobb hatású, s minden idők legkülönlegesebb munkamódszerű matematikusáról, és a matematika fantasztikus világáról. Hoffman kitűnő, szakmailag és tudománytörténetileg is igen alapos és korrekt, ugyanakkor a laikus érdeklődőnek is élvezetes előadásában megismerhetjük Erdős munkásságát és életét - ami nála ugyanazt jelentette. Különleges, rendkívüli és rendhagyó személyisége olyan lenyűgözően plasztikusan él az oldalain, hogy már-már személyes élménnyé teszi ezt a közvetett találkozást.

Erdős a matematika szinte minden ágával foglalkozott, különös tekintettel a számelméletre, a kombinatorikára, a halmazelméletre, az analízisre és a valószínűség-számításra. Hihetetlenül nagy munkabírásának, mindvégig élénk és szerteágazó érdeklődésének köszönhetően róla olvasva megragadó ízelítőt kapunk a matematika sokrétű tudományából.

Hoffman tíz éven keresztül követte figyelemmel életének eseményeit, feldolgozta barátainak, munkatársainak beszámolóit, visszaemlékezéseit, idézi jellemzéseiket, vele kapcsolatos történeteiket. Hozzáértését, hitelességét erősíti, hogy volt valamelyes matematikai előélete is: „Egyetem után először a Scientific American-nél dolgoztam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én szerkeszthetem Martin Gardner híres rovatát, a
Így bontja ki előttünk Erdős hosszú életét, amelyet a matematikai problémamegoldás iránti olthatatlan szerelem töltött ki. (A magyar jellem és történelem rövid foglalatát viszont inkább ne innen akarjuk meríteni.- OP) Példákként matematikai bizonyításokat is felvázol, s belőlük a jámbor laikus arra a sajátos következtetésre jut, hogy gondolkodásmódját tekintve a matematikus mintha különálló faj lenne. Ezen eltöprengve arra is rájön, hogy ez a gondolkodásmód minden bizonnyal tanulható, ám a mesteri alkalmazásához már különleges tehetség kell.

Hoffman Erdős körén kívül is jócskán szolgál matematikatörténeti részletekkel. Érdekes, apró szakmai arckép-töredékeket ad egyebek közt Fermat-ról, Diophantoszról, Sophie Germainről, Ernst Eduard Kummerről, Andrew Wilesról, Fibonacciról, Cantorról. És jó-e ez, vagy éppen lehangoló: a matematikáról szóló részek kisebb-nagyobb hányadánál az ember rémülten veszi észre, hogy ’de hiszen ezt nekem értenem kellene, ám mégsem értem’; ilyenkor pedig vagy bánatosan mosolyog, vagy nekigyürkőzik, és addig kapaszkodik, amíg legalább valamelyest megérti.

Kár, hogy a kötetnek nincs tárgymutatója. Annyi matematikai témát sorakoztat fel, hogy az igen jó segítség lenne a kereséshez - hiszen még kézikönyvként is jól szolgálna - és olvasás közben a korábban olvasottak visszakereséséhez.

„Végre nem butulok tovább” - Erdős önmaga számára írt sírfelirata ◙ „A matematikus egy gép csupán, amely az elfogyasztott kávémennyiséget elméletekké alakítja.” - Erdős Pál (olvashatjuk: kávéval és olykor serkentőkkel támasztotta alá hihetetlen munkabírását - OP) ◙ „Istenben nem szükséges hinni, a Könyvben viszont igen.” - Erdős Pál (A Könyv itt nem a Biblia. Erdős definiált egy számára érezhetően hasonló jelentőségű „könyvet” - erről később még szólunk) ◙ „Isten létezik, mivel a matematika következetes, de az ördög is létezik, mert ezt nem tudjuk bizonyítani.” - André Weil, számelméleti tudós ◙ „Matematikával bárhol lehet foglalkozni. Egyszer egy igazán fogós problémára találtam megoldást, miközben éppen triplafordulatos hátraszaltót csináltam a gumiasztalomon.” - Ronald Graham a kor egyik vezető matematikusa, Erdős életének egyik igen fontos szereplője. ◙ „A matematikus mintáinak a festő vagy a költő mintáihoz hasonlóan álomszépnek kell lenniük. Az elméletek között is, mint megannyi szó vagy szín között, összhangot kell teremteni. A legelső szempont a szépség: csúnya matematikának nincs helye a világban... A matematikai szépséget nehéz ugyan meghatározni, de minden szépséggel így van az ember - nem tudjuk, mit értünk szép vers alatt, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy felismerjük őket.” G. H. Hardy, angol matematikus, a számelmélet és a matematikai analízis kiemelkedő kutatója. ◙ „Olyan ez, mint megkérdezni, miért szép Beethoven IX. szimfóniája. Ha magadtól nem jössz rá, más nem tudja elmagyarázni. Tudom, hogy a számok gyönyörűek. Ha nem azok, semmi sem az.” - Erdős Pál ◙ „Bizonyos szempontból a matematika az egyetlen határtalan emberi cselekvés. Elképzelhető, hogy az emberiség előbb vagy utóbb mindent megismer a fizikában vagy a biológiában, a matematika azonban végtelen, ezért kimeríthetetlen. Már maguk a számok is végtelenek. Ezért van az, hogy igazából csak a matematika érdekel.” - Erdős Pál ◙ „A fizikus és a matematikus utaznak a repülőn, és mindketten naplót vezetnek. Iowa felett egy fehér lovat pillantanak meg. A fizikus a következőket jegyzi le:
Szerfelett, többszörösen is jellemző Erdős gondolkodására a fentebb említett Könyv. Hoffman idézi tőle: „Nem tisztem eldönteni, van-e Isten. Én legalább is kételkedem benne. Mindazonáltal azt szoktam mondani, hogy az SF-nek van egy transzfinit Könyve (transzfinit a matematikában annyit tesz: nagyobb, mint végtelen), melyben megtalálható az összes matematikai tétel legelegánsabb és legtökéletesebb bizonyítása.” Hoffman hozzáteszi: „A legnagyobb dicséret, amelyet Erdős valamelyik kollégájának adott, így hangzott: "Ahogyan a Könyvben meg van írva." (Ez a szófordulat valójában Erdőstől függetlenül is ismerős. Feltehetően oda nyúlik vissza, hogy valaha a céhek a maguk Könyvében gyűjtötték a mesterségük féltett szakmai titkait, a tudást és a fogásokat, amelyeket mai, nem éppen Arany Jánostól örökölt fogalmakkal know-how-nak és best practice-nek nevezünk. - OP) Szintúgy jellemző a különös, fanyar szemléletére az, ami a fenti SF mögött áll. Hoffmant idézve: „Az SF a Supreme Fascist, "az Első Számú (inkább Legfőbb - OP) Fasiszta rövidítése, a Legfelső Nagykutyáé, Istené, aki állandóan eldugta Erdős szemüvegét, elcsente magyar útlevelét, vagy - ami még ennél is rosszabb - önmagának tartogatta a különféle ravasz matematikai problémák legfrappánsabb megoldásait.” Erdős szavával: „Az SF a szenvedés élvezetére teremtett minket. Minél hamarabb halunk meg, annál inkább keresztülhúzzuk a számításait.” Nos igen, Erdős aligha lehetett ellenbizonyítéka Landau fentebb idézett állításának.... S ahogyan arra innen, a hosszú életének leírásából ráérezhetünk, az ő országa igazából a matematika világában volt, és sokkal kevésbé a földi hétköznapokéban.

A krédóját így idézi Hoffman: „Az élet célja kitalálni valamit és bebizonyítani. A matematika a legbiztosabb módszer a halhatatlanságra. Ha jelentős matematikai felfedezést teszel, még akkor is emlékezni fognak rád, amikor már mindenki mást elfelejtettek.”

Káprázatos volt a matematikai teljesítménye és a munkabírása. Hoffman szavával: „minden idők legnagyobb munkabírású matematikusaként tartják számon. Nevéhez szerzőként vagy közreműködőként összesen 1475 hosszabb-rövidebb tudományos cikk fűződik (és a matematikára különösképp érvényes, hogy a szellemi érték nincs szerves kapcsolatban a tanulmány hosszával - OP), melyek kivétel nélkül értékes eredményekről adnak számot.” A legenda úgy tartja, hogy a nagy matematikusok alkotóképessége viszonylag korán kiég. „Erdős már a hetvenet is betöltötte, de még mindig volt olyan év, amikor ötven tanulmányt jelentetett meg, többet, mint a legtöbb kiemelkedő matematikus egész életében. Saját példájával igazolta, hogy a matematika nem csupán fiatalemberek szórakozása.” Az életszemléletéről pedig: „Úgy élt, mint egy matematikus szerzetes. Lemondott a testi örömökről és az anyag javakról, hogy aszketikus, szemlélődő életet élve véghezvigye egyetlen célját: a matematika törvényeinek feltárását. (Ez annyiban pontatlan, hogy - amint arról is bőven szól a könyv - hasonlóképp szenvedélyesen követett életcélja volt kiváló matematikusok felfedezése, ösztönzése, fejlődésük szakmai segítése. - OP) (...) Úgy szervezte az életét, hogy a lehető legtöbb idejét tölthesse matematikával. Sem felesége, sem gyerekei, sem munkája, sem hobbija nem volt, de még otthona sem, ahová legalább hazamehetett volna. Egy kopott bőröndben és egy narancssárga
A könyvből azt is megtudjuk: vendéglátói bizony gyakran megérezték, hogy Erdős országa nem a hétköznapok világában van, s az alkalmazkodás neki a világ legtermészetesebb módján azt jelentette, hogy hozzá kell alkalmazkodni és minden rigolyájához. Egyik vendéglátójától idézi Hoffman: „A zárt szobákat nem szerette, ezért a földszinten nyitva hagytuk neki az ablakot, és felmentünk aludni. Éjjel kitört a vihar, csak úgy szakadt az eső. Erdős ezt látva felsétált hozzánk, és bejelentette:
Különös örömmel heccelte, provokálta a hatalmat. A legszigorúbb biztonsági és titoktartási rendszabályokkal övezett Los Alamos-i háborús atombomba projekt idején a következő képeslapot küldte az ott dolgozó, emigráns Peter Laxnak: „Kedves Peter! Kémeim jelentették, hogy Sam (ez nála az USA kódneve - OP) atombombát készít. Mondd, igaz ez?” Egy másik Los Alamos-i matematikus, Richard Bellman elmondása szerint Erdős kérte, hadd csatlakozhassék hozzájuk. Kamatoztatni akarta a tehetségét a gyűlölt fasiszták ellen, azonban nem volt hajlandó aláírni a titoktartási nyilatkozatot. Belmann elvitte vendéglőbe ebédelni másokkal együtt, akikkel Erdős magyarul beszélgetett, „majd a hangját felemelve angolul ezt kérdezte:
Ugyanakkor, Ralph Faudree matematikus így beszél róla: „Rendkívül figyelmes embernek ismertem. Érdekelték a gyermekeim, mindig felőlük kérdezősködött, és aggódott, ha valami gond volt velük. Amikor 1981-ben először mentem hosszabb időre Magyarországra, ismerősei lelkére kötötte, hogy gondoskodjanak rólam és családomról: egyikük orvosi dolgokban segített, mások a gyerekek iskoláztatására ügyeltek. Odafigyelt a szükséget szenvedő emberekre. Amikor orosz matematikusok érkeztek Magyarországra üres zsebbel, minden fillérjét nekik adta. Azzal is törődött, ami neked fontos volt, még akkor is, ha nem nagyon tetszett neki....” Sós Vera matematikus pedig: „Akárhányszor Magyarországra jött, az első két-három napot mindig azzal töltötte, hogy matematikusok édesanyját vagy özvegyét látogatta meg.”

És: „Személyes feladatának tekintette, hogy karbantartsa kollégái matematikai képességeit. Amikor megbetegedtek, addig-addig ösztökélte őket különféle fejtörőkkel, míg meg nem gyógyultak.” Szintúgy feladatának érezte - írja Hoffman -, hogy szerte a világon csodagyerekeket fedezzen fel. Pelikán József matematikus szerint, aki 15 évesen találkozott vele, „úgy nevelte a fiatal tehetségeket, hogy hivatásos matematikusnak tekintve őket problémák tömkelegét zúdította rájuk.” „A gondoskodás nagyon is bevált - folytatja Hoffman. Bár néhány ifjú tehetség
Összesen 485 társszerzővel működött együtt, többel, mint bármelyik matematikus. Ebből egy különleges mutató is született: a matematikusok már említett Erdős-száma. Évente 1500 levelet írt, amelyek matematikán kívül csak elvétve foglalkoztak mással. Rendszerint így kezdte őket - írja Hoffman -: „Ausztráliában vagyok, holnap indulok Magyarországra. Legyen k a legnagyobb egész szám...”

Az 50-es évek elejétől kezdve azzal is próbálta ösztönözni a matematikusokat, hogy különböző díjakat tűzött ki általa megnevezett matematikai problémák megoldóinak. Ezek nagysága „10-től 3000 dollárig terjedt, attól függően, hogy Erdős milyen nehézséget tulajdonított a feladatnak.”

„Erdős által rengeteget ment előre a matematika (mondja Richard Guy matematikus, a Calgary Egyetem Professzor Emeritusa). Számomra azonban még ennél is nagyobb jelentőséggel bír, hogy számtalan matematikust indított útnak. Ő volt a matematika par excellence
A vérbeli matematikus lelke:

Bertrand Russell mondta a már idézett G. H. Hardyról, akinek Hoffman szerint „a bizonyítás volt a mindene”: „ha be tudná bizonyítani, hogy öt percen belül meghalok, nagyon szomorú lenne az elvesztésem miatt, de a levezetés adta öröm ezt az érzést messze elnyomná.” Hardy pedig így beszél felfedezettjéről a rendkívüli matematikai őstehetség, autodidakta indiai Ramanujanról: „Szinte hátborzongató módon ismerte a számok tulajdonságait. Littlewood (Hardy matematikus munkatársa - OP) mondta róla, hogy minden pozitív egész szám a személyes ismerőse volt.” Hoffman idézi a világhírű matematikus Stanislaw Ulamot, a Teller-Ulam nukleáris fegyver konstrukció egyik létrehozóját, a Monte Carlo-módszer megalkotóját: „Egy Los Alamos-beli fizikusnak panaszolta, hogy <ő olyan tiszta matematikus, aki eleddig csak absztrakt szimbólumokkal dolgozott, de immár annyira mélyre süllyedt, hogy a legutóbbi jelentéseiben már tényleges számok, sőt tizedesvesszős számok szerepeltek, ami pedig (legalább is szerinte) a legnagyobb szégyen! <” Ugyanide illik egy régi mondás, amelyet Hoffman idéz: „a megtámadásra érdemes problémák azzal bizonyítják érdemüket, hogy visszatámadnak” És még egy figyelemre méltó adalék: „Erdős megkérdezte Hardytól, mivel gazdagította leginkább a matematika tudományát. A válasz nem váratott sokat magára:
Köznapi embernek első találkozásra meghökkentő, milyen mértékben önmagáért való kutatásnak is tűnik Erdős egyik kedvenc területe, a számelmélet. Mint Gombóc Artúr csokoládé-litániája, sorakoznak a meglepő matematikai fogalmak: a régi görögök „barátságos számai”, „tökéletes számai”, a prímszámok rejtelmei, az összetett számok, a számok „kereksége”, vagy éppen a Ramanujan által bevezetett „különösen összetett számok”. Az is igaz, viszont, hogy utóbb nagyon gyakorlati jelentőséget is nyerhetnek az eredményei. Hoffman is említi például a rendkívül nagy prímszámok szerepét a titkosításban.

Erdős abszolút megszállottja volt a tudományának. Amikor nagy nehezen rászánta magát egy szemműtétre, mivel csak az egyik szemét érzéstelenítették el, hosszas vitába kezdett a sebésszel, hogy a műtét alatt miért ne olvashatna matematikai szaklapot a másikkal. Élete utolsó évében az évente megrendezett Nemzetközi Kombinatorikai, Gráf- és Számelméleti Szimpóziumon ”előadása felénél járhatott, amikor fel akart írni valamit a táblára, ám hirtelen összeesett. A hallgatóság megrémült, és a biztonságiak megpróbáltak mindenkit kitessékelni a teremből.
Ernst Strauss, Albert Einstein matematikus asszisztense mondta Erdős hetvenedik születésnapján: „Einstein gyakran kifejtette nekem, miért választotta a fizikát a matematika helyett. Szerinte a matematika teli van olyan nagyszerű és érdekfeszítő kérdésekkel, amelyekre az ember könnyen elpazarolhatja az energiáját anélkül, hogy a központi problémákra rátalálna. A fizikában viszont ráérzett ezekre a fontos kérdésekre, és úgy érezte, a tudós fő feladata ezen problémák feltárása, miközben nem szabad, hogy bármilyen bonyolult vagy éppen vonzó kérdés elvonja a figyelmét. Erdős következetesen és sikeresen hágta át ezeket az einsteini elveket. Minden érdekfeszítő probléma csábításának engedett, és nagy részük meghajolt előtte.”

Michael Lewis: Összeomlás - Adósságválság, tőzsdék, devizapiacok - Alinea Kiadó, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

Kitűnő könyv mindenkinek, akit érdekel, mi is történik most velünk e szép, új, 21, századi világgazdaságban. Az összeomlás itt a tőkepiaci- és bankszektorban kirobbant 2008-2009-es válság, amelynek hatásai még messze nem simultak el, még repül a nehéz kő.... És érdemes hozzáolvasni Lewis előző művét: A nagy dobás - A Wall Street tartja a tétet (Alinea Kiadó, 2010.)


„A jelen globális pénzügyi válság egyik rejtett oka az, hogy azok, akik látták a közeledését, többet nyerhettek abból, ha short pozíciókat vettek fel (azaz a befektetési eszközök piaci árának esésére spekuláltak - OP), mint azáltal, hogy megpróbálják felhívni a világ figyelmét a problémára.” ◙ „Az, hogy egész nemzetek merre ugrottak, amikor a pénz szabadon elérhetővé vált számukra, nyilván sok mindent elárul róluk: a vágyaikról, a korlátaikról, titkolt öntudatukról. Hogy miként reagálnak, amikor elveszik tőlük a pénzt, ugyanennyire árulkodó.” ◙ „A görög parlament minden egyes tagja hazudik, hogy elkerülje az adófizetést.” ◙ „Még egy olyan korban is, amikor a kapitalisták nekiláttak elpusztítani a kapitalizmust (a közelmúlt válságaira és azok okaira utal - OP), az ír bankárok afféle pusztítási rekordot állítottak fel.” ◙ „Az ír bankoknak, ahogy a nagy amerikai bankoknak is, sikerült rengeteg embert meggyőzni arról, hogy annyira összefonódtak a gazdaságukkal, hogy az ő bukásuk sok minden mást is magával fog rántani.” (Jól bevált stratégia!! - OP) ◙ A német nép egy dolgot egészen biztosan tud az euróról: azelőtt, hogy belementek volna a német márka lecserélésébe, a vezetőik kifejezetten megígérték nekik, sosem kívánják majd tőlük, hogy más országokat segítsenek meg.” - idézetek a könyvből.

Akárcsak a korábbi könyvei, ez is kíméletlenül leleplező, gyilkos kritika. Sokkal kifejezőbb az eredeti címe és alcíme: Bumeráng - Utazások az Új Harmadik Világban; ahol a bumeráng, arra utal, hogyan üt vissza a pénz- és közpénzügyek felelőtlen kezelése egész országokra és népekre, az Új Harmadik Világ pedig Európának a válságban leginkább megfeneklett országai: Izland, Görögország, Írország - ezekről ad megdöbbentő beszámolókat és kritikákat. Helyenként kissé túlírtabb az előzőnél, ám ezek csupán apró szeplők. A megállapításai kőkemények, roppant tanulságosak. Segítenek megérteni, hogyan jutott a világunk idáig, s mi az igazán fenyegető abban, hogy ez megtörténhetett; hogy a válságba zuhant országok nem egyszerűen vétlen áldozatok, hanem a következményekre való tekintet nélkül visszaélve a csábító lehetőségekkel igencsak maguk keverték bajba magukat.

Egyik erős kijelentése: „A Wall Street-i befektetési bankok végtelenül okos kereskedői borzasztóan tisztességtelen, ördögien összetett fogadásokat kötnek (a fogadás e nyelvezetben a spekulációs ügyleteket jelenti, az összetett pedig a mind bonyolultabb, átláthatatlan hátterű befektetési eszközökre utal - OP), és az üzletkötőiket világ körüli útra küldik, hogy találjanak olyan idiótákat, akik odaállnak a fogadás másik oldalára. A fellendülés évei alatt aránytalanul nagy számban lehetett ilyen idiótákat találni Németországban.” A körkép németországi részében be is mutatja, hogy a német bankok balekjai voltak az amerikai csaló ügyleteknek.

Az USA-ról, egy neurológust idézve: „Megalkottuk a pszichológiai diszfunkciót. Elvesztettük az önszabályozás (értve ezen az ésszerű önkorlátozást is az egyéni és a közfogyasztásban - OP) képességét, a társadalom minden szintjén.”

Settenkedő ködök, fagyok

Settenkedő ködök, fagyok


A természet fortélyai - Útravaló a tudás birodalmából

TermészetBÚVÁR Alapítvány, 2012

Dr Osman Péter ismertetése

A megragadó „Kulcs a természethez” mottóval indította anno útjára a TermészetBÚVÁR Alapítvány a különlegesen szép és kiemelkedően értékes könyvsorozatát, amelynek most jelent meg a harmadik kötete. Ezt a Perzselő napsütésben (2007) és a Sokszólamú újjászületés (2008) előzte meg, és a Hófödte tájak, háztetők követi majd. Bennük közreadják a TermészetBÚVÁR magazinban 1990 óta felhalmozott szellemi tőke legjavát, bemutatják a természet megannyi csodáját, fortélyát, ösztönözve bennünket, hogy fedezzük fel és becsüljük annak kincseit és szépségeit.

Kivételesen álljon itt egy megjegyzés: tudjuk, évek óta rendkívül küzdelmesen tartják fenn magukat. A kiadványaikkal, a könyveikkel és a TermészetBÚVÁR folyóiratukkal országunk sorsdöntő jelentőségű szellemi és anyagi erőforrására, a természeti értékeire hívják fel kitartóan és szakszerűen, nem mellesleg megragadó szépen a figyelmet. Minden segítséget megérdemelnek.

Ez a sorozat is olyan értékekre nyitja rá a szemünket, amelyek ismerete mindannyiunk életét gazdagabbá, gondolkodását egészségesebbé tehetik. Mi, vasba, betonba, műanyagokba, elektronikába öltözött (vagy inkább bezárt) városiak nagyrészt úgy éljük az életünket, mintha technikai civilizációnk fölényes erejével felül emelkedtünk volna azon, hogy alapvető létfeltételeinkben kötődjünk a természet élővilágához, s már alig ismerjük azt. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a biodiverzitás a létünk nélkülözhetetlen alapja, és a túlélésünket fenyegetheti a fajok, létformák biológiai sokféleségének a megfogyatkozása; hogy minden technikánkkal együtt is nem urai vagyunk az élővilágnak, hanem haszonélvezői, és gyakran felelőtlen rombolói - tisztelet a kivételnek! -, akik azonban csak egészségesen működő bioszférában tudnak tartósan fennmaradni. Múlhatatlan szükségünk van arra, hogy ráérezzünk, micsoda hatalmas, a végletekig kifinomult, és ezért törékeny rendszer az élő természet, hogy az élőlények számtalan különféle, önmagukban, egyenként is csodálatos fajából épül fel, s bármelyikük is pusztul, ne kérdezzük, kiért, miért szól a harang, hanem tudjuk, hogy értünk szól... Ehhez visznek közelebb ezek a bámulatos könyvek.

A kötetek rengeteg új ismerettel, meglepetéssel szolgálnak még azoknak is, akik szeretik a természet világát, hiszen kincseinek nagy részét csak az értő találja meg, s csak a gyakorlott szem ismeri fel. A nézéstől a tudás segíthet a látáshoz. A „természet fortélyai” pedig gyakran igencsak rejtőzködő természetű mesterfogások - kell tehát az „útmutatás”. „Naprakész ismeretekkel, hiteles tartalommal és gazdag illusztrációval” mondja a fülszöveg, s ez maradéktalanul igaz is, garancia rá a kiadó.

E legújabbnak a fülszövegéből idézve: „A forró nyár és a zsendülő tavasz után (róluk szólt az első két könyv - OP) most az ősz felfedezéséhez kínálunk útravalót a tudás birodalmából. (Valójában többet, jobbat: kedves, színes beszédű, mindentudó idegenvezetőt, hiszen ekként szolgálnak ezek a kötetek a csodálatos képanyaggal és a leírásaikkal és magyarázataikkal. - OP) Azokat a változásokat, fortélyokat mutatjuk be 312 színes oldalon, amelyekkel a settenkedő ködök, fagyok időszakában erdő, mező, állat- és növényvilág búcsúzik a nyártól, készül a tél fogadására. A fejezeteket 332 különleges felvétel, valamint 92 ábra és grafika illusztrálja. A könyv 51 mozaikból kikerekedő, érdekesen változatos, hitelesen sokatmondó, naprakész tartalmát a hazai tudományos ismeretterjesztés 25 kiváló művelőjének közreműködése szavatolja.”

A nemnövekedés diszkrét bája

Serge Latouche: A nemnövekedés diszkrét bája - Savaria University Press, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

Hatalmas téma - mi több, lelkesítően, ugyanakkor rémisztően is nagy, hiszen az emberiség jövőjének egyik legnagyobb sorskérdését feszegeti.

„Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.” ◙ „Mivel az emberek korlátlan gyarapodása a Föld javainak nagy részét veszélybe sodorhatja (...), az utánunk következő nemzedékekre tekintettel őszintén azt kívánom, hogy elégedjünk meg azzal, amink van, mielőtt még a körülmények kényszerítenek bennünket önmegtartóztatásra.” John Stuart Mill: Principles of Political Economy, London, 1868 (A régi regény- és filmcímet idézve: Próféta voltál szívem - OP) ◙ „Ha az életmódunk által a természetre hárított terhet a létfenntartáshoz szükséges bioproduktív területben meghatározott ökológiai lábnyom segítségével értelmezzük, mind ennek a tehernek az igazságos elosztása, mind a bioszférára mért súlyok tekintetében tarthatatlan állapottal szembesülünk.” (Igazságos elosztás? Álomkép! Az viszont nagyon is reális felvetés, hogy a status quo erővel történő fenntartása mellett „mikor lesz a nyűtt vonóbul bot”, amellyel visszavágnak a hátrányba szorítottak. - OP) ◙ „A jelenlegi ökológiai helyzetet figyelembe vevő valamennyi politikai akció kiindulópontja a nem gazdasági növekedésre alapozott társadalom körvonalainak megrajzolása kell, hogy legyen.” ◙ „A jelenleg is zajló gazdasági válság és a már korábban begyűrűző válságjelenségek hatásai egymást erősítve rendkívül fenyegető helyzetet teremtettek: a „turbókapitalizmus válsága valójában egész civilizációnk válsága.” (Kiemelés tőlem - OP) ◙ „A javaslataink nyomán kirajzolódó világkép szöges ellentétben áll a globalizált produktivizmus talaj-, tér- és idővesztettségével. Sok példaértékű kísérletet láthattunk már ezen a téren.” ◙ „A történelem viharait átvészelve két intézmény bukkan fel újra meg újra a társadalomban, ezzel kivételes ellenálló-képességről tanúbizonyságot téve: az egyik a rurális környezetben működő, önellátó családi gazdaság, a másik pedig az urbanizáltabb környezetben megjelenő kézműves műhely.” (Sajátos perspektíva, és nem éppen kellemes út vezethet hozzá! - OP) ◙ „...végre ki kell lábalni a gazdaságból.” (Vajon ez lehet-e több, mint jámbor óhaj, s vajon nem a hal és a skorpió példabeszédét idézi? - OP) ◙ „A szavak arénájában zajlik a küzdelem, és ugyanitt folynak a politikai csatározások is. Az etnocentrikus fejlődéskoncepció a gyarmatosítás és az imperializmus agressziójával ötvözött sziréndal, amely nem más, mint a szellem meggyalázása. ◙ „A szópárbajok mögött szinte tapinthatóak az egymásnak feszülő koncepciók és érdekellentétek. (Ó igen! Nagyon is megtapasztalható ez egyebek közt a globális felmelegedés elleni küzdelem örve alatt folyó hadjáratokban is. - OP) ◙ „Aki "másféle" fejlődésről, "másféle" növekedésről beszél, az vagy megdöbbentően naiv, vagy elképesztően dörzsölt.” ◙ „A korlátlan növekedés ördögi körének alapeleme, a reklám, a világ második legnagyobb költségvetésével büszkélkedhet, közvetlenül a fegyverkezés után.” (A reklám is fegyver, csak éppen egy sokkal kifinomultabb és folyamatosan zajló hódító, térfoglaló háborúban, a piacon használják! - OP) ◙ „Ha a világon mindenki úgy élne, mint a franciák, az életben maradáshoz három bolygóra lenne szükség, ha pedig mindannyian az amerikai mintát követnénk, hat sem lenne elegendő.” (Adalék az emberiség fejlődésének kilátásaihoz. - OP) ◙ „Az újraelosztás nagyon komoly problémákat vet fel Észak és Dél relációjában. Óriási ökológiai adósságot halmoztunk fel a Dél terhére, az igazságos tehát az volna, ha a saját ragadozó életmódunk megváltoztatásával elkezdenénk visszatéríteni ezt az adósságot.” (Ismét az igazságosság vs. nyűtt vonó kérdése. - OP) ◙ „Akár tetszik, akár nem, a kormányok jelenleg csupán a tőke "funkcionáriusai."” (És ha nem tetszik?? - OP) ◙ Mostantól már a valódi politikai dualitás nem a "jobb" és a "bal" oldal közötti különbségtételt jelenti, hanem a környezetet tisztelők és a ragadozók közötti megkülönböztetést.” (Azért legalább ennyire fontos dichotomia a ragadozók és az áldozatok/kiszolgáltatottak közötti ellentét. - OP) ◙ „Összegezve a fentieket megállapíthatjuk, hogy a nemnövekedés programjának megvalósítása elképzelhetetlen a politikai élet teljes újraértelmezése nélkül.” (És vajon az utóbbit mi képes reálisan elképzelhetővé, s hozzá még meg is valósíthatóvá tenni? - OP) - Idézetek a könyvből.


Igen, a látlelet, a diagnózis tökéletes!! Latouchenak kétségkívül igaza van: már lángbetűkkel virít az írás a falon. Ám félő, hogy akikhez szól, azok nem csekély része már csak a reklámok szavát érti. Pedig minden valószínűség szerint az emberiség legfontosabb sorskérdését feszegeti. Látlelete sokban összecseng James Lovelock Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés c. kitűnő művével, amelyben szintúgy a system error! riadója szólal meg (Akadémiai Kiadó, 2010 - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2011./2. sz.).

Pusztába kiáltott szó? A magyar kiadás munkatársainak előszavából idézve: „az utóbbi évtizedben számos olyan civil kezdeményezés jött létre, amely a fenntartható, igazságos és a gyakorlatban is megvalósítható megoldásokat keres a globalizálódó világ sokszoros válságára. A nemnövekedés is egyfajta mozgalomként terjedt el Franciaországban a második évezred elején, követői radikális és kritikus szemlélettel viszonyulnak a Föld erőforrásainak véges voltát figyelmen kívül hagyó, korlátlan növekedésen alapuló, termelésközpontú, elidegenedett fogyasztói társadalmunkhoz. A nemnövekedés eszmerendszere időközben ismertté vált Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban és Belgiumban is. (...) A nemnövekedés valójában egy provokatív elnevezése mindannak a filozófiai elgondolásnak és a gyakorlatban is megvalósítható kísérletnek, melynek segítségével rátalálhatunk egy olyan új szempontokon alapuló társadalmi berendezkedésre, amely a föld természeti erőforrásaival bölcsen gazdálkodik ahelyett, hogy a végtelenségig kihasználná azokat, élhető kereteket teremtve mind kortársaink, mind a jövő nemzedékek számára. A nemnövekedés tehát nem maga a cél, hanem egyfajta eszköz, átmenet egy új társadalmi berendezkedés felé.” Latouche hivatkozásai pedig széleskörű áttekintést adnak az irányzat legfontosabb szereplőiről és irodalmáról.

Vajmi kevés kétség férhet ahhoz - aligha szól remény bármi alappal az ellen -, hogy a mai világunk a gazdasági fejlődést, azaz a növekedést hajszolva gyorsulva halad egy olyan válságba vezető ütközőpályán, amelyből csak mindent átfogó paradigmaváltás menthet ki. Tudjuk, a növekedés lehetőséget teremt gazdasági és szociális problémák hosszabb-rövidebb időre szóló enyhítésére, vagy szőnyeg alá söprésére. Ám egyszerű matematika is igazolhatja: legfeljebb még ideig-óráig tartható a jelenlegi /világ/gazdasági paradigma, amelynek alapja és fő törekvése az évről-évre megvalósítandó, évente egynél nagyobb láncindexet eredményező növekedés. Ez gyakorlatilag exponenciális növekedést jelent, amely gyorsuló ütemben használja el a tápláló forrásait, és ezzel bármely véges rendszerben töréshez vezet. Sőt, a végső- és a termelő fogyasztás olyan mértékben fogyasztja el a Föld erőforrásait, hogy minden valószínűség szerint hosszabb távon még azok puszta szinten tartása sem biztosítható, egészen bizonyosan nem a fogyasztás jelenlegi szerkezetében. És az emberiség létszáma is egyelőre exponenciálisan növekszik. Nagyon is helytálló tehát a tétel, amelyet Latouche idéz: „Itt volna az ideje, hogy felülbíráljuk a szükségleteink "határtalanságát". Precízebb határvonalat kell húzni az elsődleges és másodlagos szükségletek distinkciójánál, vagyis a keynesi terminológiával élve az abszolút és a relatív szükségletek megkülönböztetésénél, ahol az előbbi természetes határokkal bír, a második esetében nem léteznek ilyenek.”

Látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy a gazdasági növekedés jelentős - valószínűleg túlnyomó - hányada már nem szerves fejlődés eredménye, hanem mesterségesen gerjesztett, és kifejezetten pazarlásra támaszkodik. Erre erőteljesen utal Latouche is e művében. A keresletek erőltetett bővítése, a termékváltás marketing és telekommunikációs eszközökkel kierőszakolt gyorsítása mögött, és a fogyasztást, általa pedig a növekedést erőltető világméretű igyekezet mögött kőkemény gazdasági, politikai és egyéb hatalmi érdekek állnak. “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Niccolo Machiavellinek, a hatalomgyakorlás mindmáig kimagasló technikusának e szavai szinte önmagukban is tökéletes prognózist adnak arra, milyen fogadtatásra számíthat a nemnövekedés programja. Napoleon Buonaparte ezekhez a következő, meglehetősen hetyke megjegyzéseket fűzte: az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”; a langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...”. Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a jó császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid.) Lehet tagadni, lehet borzadni a gondolattól, de attól még tény: az egész világunkat hatalmi törekvések irányítják, s a legjobb szándékú igyekezetnek is csak akkor van esélye arra, hogy bármit változtatni képes, ha ehhez elegendő hatalomra tesz szert. A nemnövekedés koncepciójának és programjának minden valós érvényesülési esélyét eldöntő kérdés tehát, hogy milyen erők állnak annak megvalósítása mögé, megtalálva abban a maguk érdekeinek érvényesülését, s milyenek azzal szembe, az érdekeik védelmében.

Kiknek áll egyáltalán érdekében a megvalósulása? Az első válasz erre, hogy az istenadta népnek, hogy legyen még a gyermekeinek és azok gyermekeinek is emberhez méltó élettere. A realitás azonban, hogy még közülük is legfeljebb csak azok állnak ki a program mellett, akik felismerik, hogy mekkora veszélyt idéz az emberiség fejére - s így az övéikére is - a természetes erőforrások felélése. Legfeljebb, mert aki e program mélyére tekint, azt is látja, hogy a megvalósítása bizony teljesen átformálná az emberek életét, s egyebek közt rendkívül erőteljes, és a mai értékrend alapján nézve igencsak kellemetlen önkorlátozást igényelne tőlük az életvitelük szinte minden területén. Tagadhatatlan továbbá, hogy egyéb fenyegető következmény is körvonalazódik benne a megélhetéshez szükséges munkához jutás tekintetében. A munkanélküliség jelenleg is egyre több ország nehezen kezelhető problémája. Súlyosbodásához nagyban hozzájárul, hogy a legmodernebb technológiák gyorsuló ütemben szorítják ki az élőmunkát a termelés és a szolgáltatás mind több területéről. Ijesztően reálisnak mutatkozó következtetés, hogy a gazdaságnak a nemnövekedés megvalósulásával óhatatlanul bekövetkező szűkülése tovább csökkentené az élőmunka iránti keresletet, azaz növelné a munkanélküliséget. Aki ezt belátja, bizony meglehetősen nehezen áll e program mögé, még ha fel is ismeri, hogy hosszú távon az lehet a megmaradás talán legfőbb záloga. Latouche idézi Woody Allen mondását: „Három alapvető kérdéssel kell megbirkóznunk ebben az árnyékvilágban: Honnan jövünk? Hová tartunk? Mit eszünk ma vacsorára?” Aki attól tart, hogy e program megvalósulása veszélybe sodorhatja a „mai vacsoráját”, kevésbé fog azzal törődni, hogy hová tartunk a jövőben nélküle. Amint Latouche írja: „Társadalmunk összefonódott egy végtelen felhalmozáson alapuló rendszerrel, amely növekedésre van ítélve. Amint a növekedés lelassul vagy megáll, elkezdődik a válság, kitör a pánik.” Ki meri ezt a maga fejére idézni? Ismét Latouchetól: „A foglalkoztatás, a nyugdíjrendszer, a közszolgáltatások (oktatás, biztonság, igazságügy, kultúra, közlekedés, egészségügy) mind-mind feltételezik a termelés folyamatos növekedését.” Ki merészel ennek ellene tenni? Ha akárcsak azt nézzük, hogy miközben a fejlett világ országaiban növekszik az idős emberek részaránya, a világ minden nyugdíjrendszere csak erős konjunktúra idején képes elfogadható módon működni?

Nézzük továbbá például a következőket. A mai, globalizált világunkban a hatalom két legfőbb eszközrendszere a pénz és a tömegkommunikáció. Ehhez képest Latouche a nemnövekedés programjának meghatározó jelentőségű részeként javasolja, hogy „Fontolóra kell venni egy valóságos lokális monetáris politika bevezetését: a regionális monetáris rendszer ideális esetben tízezertől egymillió fő közötti népességre terjed ki, amely körülbelül egybeesik egy-egy ökológiai régió nagyságával. A lakosság vásárlóerejének fenntartásához a pénzáramot - amennyire csak lehet - előállításának helyszínén kell tartani, a gazdasági döntéseket pedig lehetőleg lokális szinten kell meghozni.” Már első ránézésre is erős kétely horgad fel arra vonatkozóan, lehet-e ez több mint megvalósíthatatlan jámbor óhaj, amilyen volt hajdan az utópista szocialistáké is. Már az is nagy kérdés, mit jelentene egy-egy országnak, ha a gazdaságirányításának nagy részét ezzel gyakorlatilag csaknem teljes mértékben decentralizálnák. Ami pedig a dolog hatalmi vonatkozását illeti, a felvetés várható fogadtatása nagyon is megjósolható. Hasonlóképpen: „A pénz feletti felügyelet fokozatos átvételét javasoljuk. A pénz feladata az emberek szolgálata volna, ám ennek épp a fordítottját tapasztaljuk: az emberek vannak kiszolgáltatva a pénznek.” Az utóbbi mondat cáfolhatatlan igazságot állít, viszont e viszonyok megváltoztatásához nem kevesebb kellene, mint az egész mai világ gyökeres átalakítása. Latouche így folytatja: „Kezelését nem szabad tovább a bankok fennhatósága alatt hagyni, a válságot haladéktalanul meg kell fékezni, a pénzügyi szektor túlburjánzására pedig azonnali gyógyírt kell találni.” A bankokra vonatkozó részt talán nem túl erős tévedésnek mondanunk, hiszen valóban szükség van olyan szereplőkre, amelyek kezelik és összekapcsolják a megtakarításokat, valamint a finanszírozási igényeket. A továbbiaknál viszont ismét az a kérdés, kezelhetők-e reális célkitűzésként, hogyan tehetők azzá.

S ha már arról beszélünk, mennyire reális vagy éppen utópista a nemnövekedés itt vázolt, és kétségkívül nagyon is kívánatos célokat szolgáló programja, idézzük ide annak egy további elemét: „A pénz feletti rendelkezési jog visszaszerzése az idő feletti szabadabb rendelkezést jelenti, hiszen kiszabadulnánk abból a fojtogató helyzetből, melybe az életkörülmények biztosításához szükséges feltételek előteremtése szorít bennünket.” De jó is lenne ezt megvalósítani! A dolog különös érdekessége pedig abban áll, hogy - amint arra Latouche is erőteljesen és igencsak figyelemre méltóan rámutat - ma az emberek igen nagy hányada „az életkörülmények biztosításához szükséges feltételek előteremtéseként” olyan javak megszerzését hajszolja, amelyekre valójában egyáltalán nincs is szükségük. Ám kiengedik-e őket e szorításból azok, akiknek eminens érdeke fűződik e javak folyamatos értékesítéséhez, és az a rendszer, amely erre épül?

Hasonlóképen nyílt hadüzenet a világgazdaság mai szereplői egy igen nagy hatalmú részének a fentebb idézett pénzügyi program folytatása: „a banki és pénzügyi tevékenységet keretek közé kell szorítani, és a korábbi állapotokhoz visszatérve részekre kell bontani a globális pénzügyi piacot, valamint újra fragmentálttá kell tenni a monetáris teret (miközben ma éppen ennek ellenkezője, a monetáris politika országok fölött megvalósuló, végső soron azok szuverenitását csökkentő irányítása az uralkodó tendencia - OP) Mindenféle fenntartás nélkül megálljt kell parancsolni a hitelek részvényesítésének (itt minden bizonnyal a követelések értékpapírosítására utal a szerző, arra a tőkepiaci eszközre, amelynek inkorrekt alkalmazása nagy szerepet játszott a 2008-as pénzügyi válság előidézésében - OP), akárcsak a korlátozás nélküli tőkeáttételnek (amely nagy szerepet játszott a hírhedt Long Term Capital Management fedezeti alapnak a hollywoodi katasztrófafilmeket felülmúló összeomlásában, amely csak az USA központi bankjának szerepét betöltő FED által életre hívott, sokmilliárd dolláros áldozattal járó erőfeszítéseknek köszönhetően nem döntötte válságba a világot - OP). Ajánlott volna megszüntetni a határidős piacokat, és visszatérni az importőrök és exportőrök biztosításának klasszikus formáihoz...” (Ez a szende félmondat valójában nem kevesebbet jelent, mint megszüntetni az óriási pénzekben folytatott spekulációs pénzügyi ügyletek túlnyomó részére lehetőséget teremtő intézményrendszert. Érdekességként említjük, hogy az ilyesfajta határidős ügyleteket ma is szigorúan tiltják az iszlám előírásai. - OP)

És mindez még csak a program pénzügyi vetülete. Latouche maga is nyíltan kimondja, hogy e program megvalósulásához nem vezet könnyű út. Ellenkezőleg: „A nemnövekedés igazi kihívást jelent, és rendkívül kockázatos vállalkozás. (Mentségére szóljon, hogy mindenek között a legkockázatosabb vállalkozás maga az életünk. - OP) Tetemre hívja a mélyen berögzült meggyőződéseket (és ellene megy a mai status quo fenntartása érdekében belénk táplált, és a modern infokommunikáció minden eszközével folyamatosan erősített eszméknek és értékrendnek - OP), hiszen jelmondata elviselhetetlen provokációnak, mondhatni istenkáromlásnak tűnik a haladás és a fejlődés bűvöletében élők szemében. A nemnövekedés szükségszerű ugyan (olyannyira, hogy ha nem valósítjuk meg magunk, valószínűleg sokkal durvább módon ránk kényszeríti majd azt az erőforrások kimerülése, s az abból keletkező problémák és feszültségek növekedése - OP), de a hozzá vezetőút veszélyekkel teli.” Ám azt is hozzáfűzi: „Mindegy, hogy kihívásként vagy kockázatos vállalkozásként értékeljük, koncepciója mindenképpen megfontolásra érdemes.” Ebben pedig feltétlenül igaza van, s csak az a kérdés, talál-e az emberiség, találnak-e az annak javára-kárára eljárók nála jobb, valóban megvalósítható megoldást.

Latouche így összegzi e műve mondandóját és tartalmát: „Nincs idő halogatásra, fel kell ébrednünk a kábulatból és cselekednünk kell. Fel kell mérnünk a probléma horderejét (1. rész), meg kell fogalmaznunk a növekedésen alapuló társadalom alternatíváját, vagyis a nemnövekedés utópiáját (2. rész), és végül meg kell határoznunk a megvalósítás eszközeit (3. rész). Ehhez, amint mondja, „nem elég az ember meggondolatlan tevékenységének vagy a fejlődés túlpörgetésének veszélyeire mutogatni: meg kell érteni a kapitalista, techno-ökonomista óriásgépezet működését, amelynek ugyan cinkosai és fogaskerekei, de semmi esetre sem mozgatórugói vagyunk, és amely mértéktelenségével elkerülhetetlenül zsákutcába vezet bennünket.” És: „A növekedés ma (élesebben fogalmazva: már ma is - OP) csak akkor nyereséges üzlet, ha a vele járó terheket a természetre, az elkövetkezendő generációkra hárítják, ha az árat az egészségükkel és a rossz munkakörülményekkel a fogyasztók, illetve még inkább a Dél országai fizetik meg. Szinte mindenki belátja, ezzel a rendszerrel sürgősen szakítani kell, mégsem meri senki megtenni az első lépést.

A nemnövekedés programjának - Latouche sokatmondó szóhasználatával az utópiájának - ismertetésében olvashatjuk: „A nemnövekedés autonóm társadalmának felépítéséhez szükséges gyökeres változás nyolc egymással összefüggő és egymást erősítő kulcsfogalom segítségével írható le (valójában erre a nyolc részprogramra támaszkodik - OP): ◙ Értékcsere ◙ Koncepcióváltás ◙ Átstrukturálás ◙ Újraelosztás ◙ Visszatérés a lokálishoz ◙ Csökkentés ◙ Újrafelhasználás ◙ Újrahasznosítás.” Ezek mindegyikét alaposan ki is fejti. Mindegyikük megvalósítása igencsak meredek irányváltást, és természetesen előre voltaképpen fel sem mérhetően nagy ellenállások leküzdését igényli. Belőlük végezetül itt három részletet emelünk ki.

Értékcsere. „Az egoizmus helyét az altruizmus, a féktelen versenyét az együttműködés, a munkamániáét a szabadidő öröme és a játék éthosza, a mértéktelen fogyasztásét a szociális élet fontossága, a globálisét a lokális, a heteronómiáét (ami az ide kapcsolódó lábjegyzet szerint az autonómia ellentéteként idegen hatalom uralmának és törvényeinek való alávetettséget jelent) az autonómia, a produktivista hatékonyságét a jól végzett munka öröme, a racionalitás helyét a méltányosság, a materializmus helyét a kapcsolatok fontossága kellene, hogy átvegyék.” Úgy legyen!

Visszatérés a lokálishoz. „A helyi, lokális megtakarításokból finanszírozott vállalatoknak kell előállítaniuk a népesség alapvető szükségleteit kielégítő termékeket, a helyi igényeket kielégítő termelésnek pedig nem kell túllépnie a lokális kereteken. Bár a gondolatok áramlásának semmi sem szabhat határt, az árucikkek és a tőke mozgását a minimális szintre kell visszaszorítani. (...) Minden lokálisan meghozható gazdasági, politikai, kulturális döntésnek meg kell maradni ezen a szinten.” Mai értékrendünkben ilyen jövőképet inkább csak a fekete utópiák vázolnak fel...

Csökkentés. „A munkaidő csökkentése egy másik sarkalatos kérdés, amely a munkanélküliség elleni küzdelem kapcsán merül fel. A munkamegosztásnak lehetővé kell tennie, hogy mindenki, aki munkát akar vállalni, találjon erre lehetőséget.” Ezt viszont még a mai társadalmakban, amelyekben a növekedés teremt - úgy, ahogy - új munkaalkalmakat, sem tudjuk megoldani!

A kötet harmadik része a nemnövekedés politikai programját mutatja be. Amint Latouche írja, „az átmenet egy olyan kvázi-választási programon keresztül valósítható meg, amely néhány pontban összegzi a korábban vázoltakból "józan ésszel" levonható következtetéseket.” Ezek mindegyikénél már első ránézésre világos, hogy nem lesz könnyű a megvalósítása. Közülük egyet idézünk ide, különösen kérdéses javaslatként: „Moratóriumot kell elrendelni a technológiai innovációkra, a tudományos és technológiai kutatás irányát pedig alapos mérlegelés után össze kell hangolni az új kollektív célokkal.” Ha a tapasztalatok fényében sokban érthető is ennek indíttatása, bizony borotvaélen jár, aki meg akarja valósítani anélkül, hogy fekete utópiába zuhanjon az egész.