Corvina Kiadó, 2024
Dr Osman Péter ismertetése
– a kötet mottója. S akárcsak az előző, s úgyszintén az ígért-remélt folytatások, ez is segít meglátni, mennyi nagysággal gazdag ez az ország, még ha olykor bűnösen pazarlóan bánt is velük – s nem is magának az ország egészének, lényegének felróható okokból.
Az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2024 1. számában szóltunk Csiffáry azonos című könyvéről (Corvina, 2023), immáron mondhatjuk, hogy remélt hosszabb sorozatának első darabjáról. Már akkor is kijárt neki minden üdvözlés és elismerés, annak nagyon erős hangsúlyozásával, mennyire kellenek az ilyen művek, mennyi ösztönzést adnak a jelennek, hogy becsülje az ország múltját, nagyjait, és kövesse a legjobbjait az alkotásban!
Eretnek előhang: Fura, és – bocsáttassék meg a szóért! – ostobán ellentmondásos világban élünk. Az exponenciálisan gyorsulva haladó technológiai fejlődésben – ide értve mindenfajta technológiákat – már magunk mögött hagytuk azt is, amit tudás-alapú gazdaságnak neveztek, s nagyon határozottan alkotás-alapú világunk lett: a legfontosabb erőforrásunk immár a képesség az innovációra, és a fennmaradás a globális innovációs versenyben. Jóllehet ebben a piacgazdasági paradigmában messze nem minden új fejlesztési eredmény igazán hasznos, nagyon is sokat csak a piaci verseny és a profit-maximalizálás hív életre, mégis kőkemény tény, hogy az emberiség létfeltételeinek biztosításához és javításához elengedhetetlen a minden területre kiható, folyamatos innovációs fejlesztés – a létünkhöz szükséges javak termelésében épp úgy, mint a társadalmak működéséhez kellőkében, az egészségügyben épp úgy, mint a jövő szakembereinek képzésében. Ám itt szembe kerülünk egy sajátos – és bízvást mondható káros és sajnálatos – paradoxonnal: miközben aki csak teheti, minél teljesebben élvezni igyekszik az alkotások gyümölcseit, a társadalmi értékrendekben nagyon nem jelenik meg az alkotóknak kijáró megbecsülés. Az ’istenadta nép’, vagy legalább is annak rémisztően nagy hányada lelkesen ünnepli a szakszerű marketinggel – agymosást mégsem mondhatunk – piedesztálra emelt sztárokat és celebeket, akik vajmi keveset adnak hozzá a jóléthez és a fejlődéshez, s abszolút közönyösen nem is vesz tudomást azokról az alkotókról, akik a mai és a holnapi jólétért, fejlődésért, sőt, magáért a puszta fennmaradásért dolgoznak. A folyamatos reflektorfénynek és megbecsülésnek, amelyet a celebvilág kap, a kutatók, fejlesztők, feltalálók, innovátorok, tudósok apró töredékét sem kapják. Nem kutatva az értékrend miértjét, csak nézve annak puszta tényét: mekkora hírverést és erkölcsi, sokszor szintúgy anyagi elismerést kapnak például a valódi sportnak már csak fenntartással nevezhető nagy versenyek előkelő helyen végzett helyezettjei, s mekkorát a nagy nemzetközi tudásversenyekéi? Egy-egy nagymintás, a közismertségre vonatkozó megkérdezésben milyen eredmény jönne ki a celebekre, sztárokra, s milyen a jelentős előrelépéseket teremtő alkotókra és a jövő alkotóit képző kiemelkedő oktatókra? Sok feltárható lehetne persze a mögöttes okokból, de ami igazán fontos: mit érlel egy ország sorsa, ahol nem a kutatók, fejlesztők, feltalálók, innovátorok, tudósok a kiemelkedő szerepmodellek a feljövő nemzedék számára? Művelt emberek gondolkodásához hozzá tartozik legalább valamelyes ismerete annak is, kik voltak, akik a történelem során a legtöbbet tették országukért. Félő megkérdezni, vajon ezek sorában a legtöbbek mennyit tudnak legalább a legkiemelkedőbb alkotók puszta létéről, s netán az eredményeikről – egyebek közt e kötetek szereplőiről.
Van egy döntő fontosságú, szó szerint társadalomformáló gyakorlat, amely különösen nagy jelentőséget ad az olyan összeállításoknak, mint ez is: emlékezetpolitika. A saját közvetlen tapasztalatainkon és a számunkra fontosak elmondásain túl voltaképp a legtöbben annyit tudunk a múltról, s annak hatásáról a jelenünkre, amennyit a krónikások elmondtak, s abból megismertünk. Minden kétely nélkül állítható, hogy ennek ismeretébe a kiemelkedő alkotók ismeretének is bele kellene tartoznia, s ösztönzést adnia a mindenkori fiatal nemzedékeknek, hogy ilyenekké akarjanak válni. Csiffáry e könyvei és az azokat megjelentető Corvina ezt segíti – minden megbecsülést megérdemelnek érte!
„JOGGAL VAGYUNK BÜSZKÉK NAGYSZERŰ TUDÓSAINKRA” – ezzel indul a Corvina ajánlója, s ez tökéletesen igaz is. Normális világban az emberek örömmel büszkék a közösségre, amelyben élnek, ha az erre okot ad nekik, s így a nemzetükre, ha ismerik annak nagyjait. S kikre lehetnének büszkébbek, mint a nagy tudósaikra, alkotóikra, akikre az általuk létrehozott haladás fénye vetül, a politikusokat és hadvezéreket övező árnyékok nélkül? Ha ismerik őket...
„Gyűjteményes kötetünk második része 52 zseniális találmányt mutat be. Az egész világon ismerik Kempelen Farkas, Puskás Tivadar, Gábor Dénes, Neumann János vagy Rubik Ernő nevét. De tudja-e az olvasó, hogy ki volt és mivel gazdagított bennünket Korda Dezső, Nemes Tihamér, Kozma László vagy Kliegl József? Pedig nélkülük, a világvevő rádió, a televízió, a digitális számítógép és a [modern] nyomdagép feltalálói nélkül jelenünk egészen másképp alakult volna.” – a Corvina ajánlójából. (Kiemelések tőlem).
Akiktől más lett a világ: Csiffáry e könyvei – az ígért további folytatással együtt – hiánypótlók. Igaz, jelentek már meg művek magyar műszaki alkotókról, de a nagyközönség számára ma sincs olyan áttekintés, amely legalább valamelyes képet adna arról, milyen gazdag is az ország történelme ilyen szakemberekben. Életünk bővelkedik eszközökben, amelyek léte vagy igazán használhatóvá tétele magyar, vagy itt működött fejlesztőknek köszönhető, ahogy iparunk felemelkedésében is sokuk nagy szerepet játszott. Ám újra és újra érdemes felvetni a kérdést: hányuk neve él a köztudatban, akárcsak annyira, hogy ’tényleg, volt ilyen, mit is csinált?’? Az iskolában tanítják történelmünk jeleseit, több-kevesebbet még az irodaloméból és a művészetekéből is, de mennyit a technikatörténetből és annak kiemelkedő alkotóiból? Pedig kellene, mert ismeretük sokat adhat a nemzeti önismerethez és önbecsüléshez. Tegyük rögvest hozzá, ez a jelenre is igaz: napjaink kiemelkedő műszaki alkotói közül hányuk nevét ismeri a köztudat? Szilárd Leó híres „marslakói”, az Amerikában a kutatás-fejlesztés élvonalában dolgozó, kimagasló magyar tudósok, csak a jéghegy csúcsa, ám hányan vannak itt és ma, akik legalább őket fel tudják sorolni? S ha végignézzük e műszaki panteont, amelyet Csiffáry már megjelent két könyve alkot, s amelynek minden alakja bőven kiérdemli, hogy ismerjük őt, ám hányukról tudtunk, és hányuk ér meglepetésként?
Kiemelt méltatást érdemel a kötet gazdag, dokumentáció értékű képanyaga, fényképekkel, magyarázó képekkel és ábrákkal, korabeli kereskedelmi plakátokkal.
A szerzőről: Íróként olyan hivatást űz, amely a gyémántbányászathoz hasonlítható: óriási dokumentációs anyaghalmazokban keres szellemi ékköveket. Szakmai bemutatkozása a saját oldalán: „Budapesten születtem 1958. augusztus 30-án. 1979-ben felvételit nyertem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom - történelem szakára. 1984-ben szereztem bölcsészdiplomát (Master of Art). Még ugyanebben az évben a Magyar Országos Levéltár Polgári-kori Osztályára kerültem. Jelenlegi munkahelyemen, a Budapest Főváros Levéltárában 1985-től dolgozom, mint levéltáros, 1997-től pedig, mint főlevéltáros.” A Corvinának a róla az első kötethez fűzött ismertetőjéből: „több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. Eddig megjelent tizenhat kötetének történeti forrásanyaga jórészt közgyűjteményekben lévő hagyatékokból és feltáratlan kéziratos anyagokból került ki.”
Egy, ezen a fórumon elengedhetetlen, pontosító megjegyzés az alcímhez és a tartalomhoz. Az „újítás” kifejezést Csiffáry köznyelvi értelemben használja, lényegében úgy, ahogyan azt az Akadémiai Kiadó Magyar Értelmező szótára első jelentésként megadja (a Kiadó szotar.net online szótár-rendszeréből: „Új dolog kigondolása, létrehozása.” A pontosság kedvéért: második jelentésként itt is megjelenik „A munka eredményességét növelő új módszer, eljárás”, kötődve ahhoz, hogy az előző rendszerben az újítás önálló jogintézmény volt, amellyel javaslatokat lehetett benyújtani, s az elfogadott újításokat díjazták.) Csiffáry olykor talán stilisztikai változatosságként – netán a szóismétlés elkerülésére – használja e kifejezést, valami (hasznos) újdonság létrehozásaként, Pl. „Kül- és belföldi szabadalmai is bizonyítják, hogy a kompresszor nélküli dízelmotorokra vonatkozóan Jendrassiknak számtalan újítása és fejlesztése volt.”
E kötet tartalmáról Csiffáry Előszavából idézve: (Innentől a forrásmegadás nélküli idézetek a könyvből vannak, idézőjelek nélkül, a csatlakozó megjegyzések zárójelek között.)
»Minden felfedezés azért felfedezés, mert ellentétben áll az összes tudással… ma is úgy vagyok, ha valamit mondok és elvetik, akkor az nagyon jó, mert lehet, hogy az egy felfedezés, és ha valamit elfogadnak, akkor azon elszomorodok, mert úgy látszik öregszem, és már semmi újat nem tudok mondani« – nyilatkozta egykoron Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudósunk. (Csiffáry idézi. Szellemes tétel, amelyet természetesen nem szabad szó szerint venni. Gondoljunk pl. Max Planck gyakran botrányosan igaznak bizonyuló mondására: »„Az új tudományos igazság nem azzal jut érvényre, hogy meggyőzi ellenzőit és megláttatja velük a fényt, inkább mert az ellenzői végül kihalnak, s egy új generáció nő fel, amelynek az már ismerős.« – Max Planck, 1950 – Chemistryworld - https://www.chemistryworld.com/news/science-really-does-advance-one-funeral-at-a-time-study-suggests/3010961.article – OP)
Kis országunk szerencsénkre mindig bővelkedett tudósokban. Kötetünk a korábban megjelent, Akiktől más lett a világ. Magyar találmányok, felfedezések és újítások című könyv második része. A mai élet elképzelhetetlen a villamos energia nélkül, mellyel egy új világ nyílt ki számunkra. Többek között a távközlés, az ipar, a közlekedés, a kereskedelem és a számítógépek a felhasználói. Elég csak egy kis energiakimaradás a villamos rendszerben, azonnal felismerjük az életünkben betöltött szerepét. Ugyanilyen fontos szerepet tölt be az információ, amely nemcsak a termelésben, hanem a szolgáltatásokban is nélkülözhetetlenné vált. Kötetünkben több olyan feltaláló szerepel, aki a számítástechnikában, az elektronikus táv- és hírközlésben, valamint a mikroelektronikában alkotott maradandót: Puskás Tivadar, Korda Dezső, Nemes Tihamér, Neumann János, Kemény János, ifjabb Simonyi Károly, Gróf András. A világítástechnika jeles képviselői közül Bródy Imre, Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó Titusz, Schenek István, Farbaky István, Just Sándor és Hanaman Ferenc szerepel a gyűjteményünkben. (A terjedelem adta lehetőségek korlátai között többükre visszatérünk, akárcsak – OP)
Kötetünk azonban nem csak műszaki találmányokat mutat be. Az egykor világhírű magyar textilipar termékeiről, a Valero Selyemgyár és a Goldberger-gyár készítményeiről, illetve a híres pécsi Zsolnay-gyár eozinmázas kerámiáiról is olvashatnak az olvasók. Nem kizárólag találmányaink sokasága döntötte el, hogy ’szellemi nagyhatalommá váltunk, hanem kutatóink és főleg mérnökeink gyakorlatias gondolkodása is.
Több olyan újdonsággal ismerkedhetünk meg, melyek nem magyar tudósoktól származnak, mégis Magyarországon váltak világhírűvé. Mechwart András hengerszékének valójában Friedrich Wegmann svájci mérnök volt a tervezője, aki sérülékeny porcelánhengerrel működő hengerszéket állított elő. Mechwart a porcelánhengereket a Ganz-féle kéregöntéssel helyettesítette, így egy olyan kopásálló gépet hozott létre, mely jóval időtállóbb volt, mint a Wegmann-féle hengerszék. (A »régi dicsőségünk« feletti büszkeség mellé a szomorúság is beférkőzik. Csiffáry számos egykoron Európa élvonalába tartozó, olykor világhírű cégünkről és azok kutató-fejlesztő intézményeiről szól, iparágaink zászlóshajóiról, amelyeknek – ha nem is »bús düledékein«, de – a hűlt helyén ma már emléke sem él az eredményekben gazdag innovációs műhelyeknek. Születtek persze újak, hasznosak és eredményesek, de, akárcsak Budapesten maradva, akkor is nagy kár értük, s értünk, hogy elvesztettük őket. – OP)
Arra is találunk példát, hogy egy-egy világraszóló magyar találmány megfelelő pénzügyi támogatás híján más országban realizálódott. A technikatörténet Chester F. Carlson amerikai fizikust tartja a fénymásoló gép feltalálójának, pedig valójában Selényi Pál fizikus volt az ötletgazda. Sokszor a politika hiúsította meg meg egy-egy jól működő találmány sikerét. Dulovits Jenő tükörreflexes fényképezőgépe vagy Jánosi Marcell flopija a Magyarországra erőltetett orosz politikának esett áldozatául. (Akárcsak a KGST-korban a honi műszaki fejlesztés nem kis része, mert a külföldi partnerek nem fizettek az újért, jobbért, így tudható volt, hogy az innováció nem térülne meg. – OP)
Kötetünk sok esetben legendaoszlató. Vannak olyan találmányok, melyeket tévesen magyar eredetűnek tartanak. Régóta tartja magát az a legenda, hogy Puskás Tivadar a telefonközpont feltalálója, ez azonban nem felel meg a valóságnak. A feltaláló nevéhez valójában a telefonhírmondó köthető. Az első világháborúban megjelent lángszóró sem Szakáts Gábor találmánya, mint ahogy az a köztudatban rögzült. Richard Fiedler német mérnök volt az, aki ennek a félelmetes fegyvernek kétféle modelljét is kifejlesztette.
Találkozhatunk olyan találmánnyal is, mely nem egy feltaláló nevéhez fűződik. Ilyen például a gyufa: Irinyi János valódi érdemének azt tartotta, hogy továbbfejlesztette az addigi eredményeket, és találmányával valóban közhasználati és értékes ipari termékké lett a gyufa. Irinyi munkáját nem találmánynak, hanem »lényeges módosításnak« tartja a technikatörténet.
A mérnökeink, fizikusaink, műszaki szakembereink munkáját nagy hírű gyárak támogatták. Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. kutatólaboratóriumában olyan nagyszerű kutatómérnökök dolgoztak, mint például Bródy Imre, akinek a kriptonégőt, és Selényi Pál, akinek a xerográfia feltalálását köszönhetjük, de ott végezte világhírű holdradarkísérleteit Bay Zoltán is, vagy a lumineszcencia kutatásáról híres, iskolateremtő Szigeti György és az abszolút reakciósebesség-elmélet megalkotója, Polányi Mihály. (Ebből hozták létre az elektronikai és híradástechnikai ágazat két legendás kutatóintézetét, a Híradástechnikai Ipari Kutatóintézetet, és a Távközlési Kutató Intézet (TKI), amelyek a maguk területén kulcsszerepet játszottak a hazai kutatás-fejlesztésben. A Műegyetem sok legendás oktatója is ezekből az intézetekből került ki. – OP)
Ugyanilyen legendás volt a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. elektrotechnikai osztálya is, mely a villamosgép-gyártás bölcsőjének tekinthető. Gyors ütemű fejlődésében olyan kiváló felkészültségű mérnökök vettek részt, mint Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz, Zipernowsky Károly, Bánki Donát, Kandó Kálmán és később Jendrassik György.
Híres kutatóhely volt a Magyar Királyi Posta és Távírda Kísérleti Állomás kutatólaboratóriuma is, ahol Békésy György Nobel-díjas tudós végzett a telefonkészülékek hallgatószerkezetéről és az ehhez kapcsolódó belső fül anatómiájáról és működéséről szóló kísérleteket. Visszaemlékezése szerint az első világháború után a Posta Kísérleti Laboratórium volt az a hely Magyarországon, ahol korszerű tudományos műszereket felhasználva szabadon végezhetett kutatásokat.
A Gamma Finommechanikai és Optikai Művek Rt. kutatógárdája is válogatott szakemberekből állt. Ott készítette el Dulovits Jenő 1948-ban a fényképezőgépipar akkori csúcsmodelljét, a tükörreflexes Duflexet, és a Gammában fejlesztette ki Juhász István az önműködő lőelemzőjét (Gamma–Juhász lőelemző), mely forradalmasította a légvédelmet.
Ha nem is jelentős számban, de szerepelnek olyan feltalálók is a könyvben, akik, bár külföldön látták meg a napvilágot, de országunkat gazdagították a hírnevükkel. Ganz Ábrahám, Kühne Ede, Haggenmacher Károly vagy Mechwart András munkásságára méltán lehetünk büszkék.
A kötetben szereplő tudósok és feltalálók egy része külföldön érte el sikereit, ami nem véletlen (de nem is magyar sajátosság! – OP). A magasan kvalifikált egzakt tudományok képviselőnek vallomásaiból az derül ki, hogy Amerikában és Nyugaton a gazdagabb és jobban támogatott tudományos műhelyek, magas színvonalon felszerelt laboratóriumok és egyetemi műhelyek nagyobb lehetőséget nyújtottak tudományos kísérleteikhez és eredmények eléréséhez. (Márcsak ilyen a világ, akkor is, ma is, és különösképp az USA régóta híres-hírhedt erőforrása az ’agyelszívás’, amely messze nem csak magyarokat vonzott oda – OP) Ezekben az országokban kiemelt szerepet töltött be a kutatásfejlesztés és az innováció. Természetesen politikai okai is voltak annak, hogy sokan elhagyni kényszerültek hazánkat. A két világháború közötti időszak a zsidó származású vagy a fennálló politikai rendszerrel ellenkező nézeteket valló tudósaink számára veszélyt jelentett. Elsősorban a természettudósok és a mérnökök számára volt előnyös (vagy inkább könnyebb – OP) az integrálódás. Tudásuk nemzetközibb volt, mint bármely más tudósé (s alighanem sokkal nagyobb volt rá a gazdasági igény is az azt hasznosítani akaró fogadó országban – OP)
Ha tudósaink el is hagyták a szülőföldjüket, kutatási eredményeikkel országunknak is dicsőséget szereztek. Ismét Szent-Györgyi Albert gondolatait idézem, aki bár az amerikai Massachusetts állambeli Woods Hole köztemetőjében nyugszik, magyarnak vallotta magát: »Én egy más országnak igyekszem a hasznos állampolgára lenni, Amerikának, sőt, még egy nagyobb egységnek is igyekszem a hasznos polgára lenni, az emberiségnek, a közös emberi célokat szolgálva. Mindez nem változtat azon, hogy éppúgy magyar ember vagyok, mint valaha is voltam, és éppúgy hazám Magyarország, mint ahogy valaha is gyermekkoromban volt…«(Csiffáry kiemelése – OP)
Csiffáry a könyv potenciális olvasóköréről: Kötetünk mind a kutatók, mind pedig a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók számára is sok új és értékes információt tartalmaz. Reméljük, hogy forrásgyűjteményünk az oktatásban is komoly segédanyagként használható fel.
S jöjjön itt kissé több is e széles tudomány‑ és technikatörténeti panoráma néhány kevésbé közismert főszereplőjéről!
1 Rész: Akik fényt adtak
Schenek István és Farbaky István akkumulátoros világítása (Csiffáry mindenkinél közli alapvető életrajzi adatait)
Dr. Schenek István, a selmecbányai Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia vegytantanára, vegyész, főiskolai tanár, főbányatanácsos, az akkumulátorgyártás magyar úttörője.
Farbaky István, az Akadémia igazgatója és a géptan tanszékvezető tanára. Bányamérnök, feltaláló, főbányatanácsos (1872), országgyűlési képviselő.
1884-ben egy különleges ólomakkumulátort fejlesztett ki. Az 1883. évi bécsi nemzetközi elektromos kiállítás után határozták el, hogy a selmeci Akadémia épületeit az akkor „Edison-fénynek” nevezett izzólámpákkal fogják megvilágítani. (Csiffáry részletezi az alkotópáros továbbfejlesztéseit az akkori akkumulátorokhoz képest, és) Végül olyan megoldást dolgoztak ki, amely lehetővé tette az akkumulátor hosszú idejű tartósságát. Nem véletlen, hogy az Akadémia, valamint a bányaigazgatóság épületében az akkumulátorokról táplált villanyvilágítás közel tíz éven keresztül zavartalanul működött a Schenek– Farbaky-féle akkumulátorok segítségével, melyek európai viszonylatban is az élvonalba tartoztak. (A továbbiakban bel‑ és külföldi példákat hoz az akkumulátorok nagy jelentőségű alkalmazására, egyebek közt a bécsi Burgtheaterben, a bécsi Operaházban, a Magyar Királyi Operaházban, a Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetem, a Királyi József Műegyetem épületeiben, és több nagyobb város és település középületének világításában.
Just Sándor és Hanaman Ferenc első volfrámszálas izzója Magyarországon
Just és Hanaman 1904. december 13-án kapott oltalmat a Magyar Szabadalmi Hivataltól az Eljárás elektromos izzófényű lámpákhoz való izzótestek előállítására című szabadalmára. Németországban, Bécsben, Franciaországban, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban és Dániában is szabadalmazásra került a gyártási eljárásuk. Az Egyesült Villamossági Rt. megvásárolta a tudósok szabadalmát, és elkezdődött a volfrámszálas izzók gyártása. Az első izzók 1906-ban jelentek meg a piacon, és Európa-szerte Tungsram márkanéven váltak ismertté. (A folytatás az ígéretes indulás után sajnos nem vált diadalmenetté)
2. Rész: Akik a mindennapi kenyerünket biztosították
Segner János András vízturbinája
Magyar természettudós, matematikus, fizikus, orvos, csillagász, egyetemi tanár. Tagja volt a londoni Royal Societynek (1738), a berlini Porosz Tudományos Akadémiának (1746) és a szentpétervári Orosz Tudományos Akadémiának (1753). A Göttingeni Tudományos Akadémia rendes tagja volt, egyben a göttingeni csillagvizsgáló alapítója.
Segner András korának egyik legelismertebb természettudósa volt. Tudományos munkái többek között az orvostan, a matematika, a fizika, a filozófia, a kémia, az asztronómia és a meteorológia tárgykörében jelentek meg. Az Einleitung in die Natur-Lehre (Bevezetés a természettanba) című munkája kora alapműve volt. Ő volt az egyik első természettudós, aki kísérleti előadásokat tartott kémiából, és ő vezette a göttingeni és a hallei egyetemi csillagvizsgáló megépítését. Nevét a legtöbben mégis a turbina ősének tekinthető Segner-kerékről ismerik, bár legjelentősebb fizikai találmánya a pörgettyű elméletével kapcsolatos. Kísérleti eredményei hatással voltak a híres svájci fizikus-matematikus, Leonhard Euler munkásságára.
Tanulmányát először Euler méltatta Berlinben, az akadémia matematikai osztályának egyik ülésén, aki módosítást végzett a turbinán, megnövelve ezzel a hatásfokát. Az Euler-féle turbinaegyenletek is Segnernek köszönhetők. Euler a tudós nyomán fogalmazta meg a folyadékok és merev testek mechanikájának alaptörvényeit.
Segner-kerékkel működő malmok voltak Franciaországban, a Selmecbánya melletti Hodrusbányán, Puerto Ricóban és Nepálban.
Kühne Ede vetőgépe
(Csiffáry vázolja, miként lett Kühne a „Pabst & Krauss” mezőgazdasági gépgyár tulajdonosa. „A gyár felemelkedése innen datálható.” – írja, e felemelkedés pedig, ahogy bemutatja, igen jelentős volt, Európa szerte ismertté téve Kühne gépeit, és őt magas kitüntetésekhez juttatva. „»Hungária« sorvetőgépe a Párisban 1878-ban tartott világkiállításon a vetőgépekre kitűzött kitüntetések közül a legnagyobbat nyerte el. A Kühne-cég számtalan kiállításon szerepelt a termékeivel: A gyár 1857 és 1883 között 66 alkalommal vett részt külföldi és magyar kiállításokon és versenyeken. Különösen az 1885. évi budapesti Országos Általános Kiállításon aratott sikert.)
Haggenmacher Károly síkszitája
A Magyarországon letelepedő Haggenmacher családnak jó érzéke volt az üzlethez. A serfőzéstől a könyvkereskedésen keresztül a malomipari tevékenységig bármihez is fogtak, szerencsével jártak. Haggenmacher Károly elsősorban a magyar malomiparban szerzett érdemeket, amely az 1860-as években – a bécsi kereskedelmi kamara szerint – túlszárnyalta az osztrák malmok termelékenységét: „… a magyar versenyt a sok malom alapítása következtében alig lehet már győzni” (idézet egy tanulmányból a német malomiparról a 19. században – OP). Sok pesti nagykereskedő vált érdekeltté a malomiparban, többek között a likőrgyáros Zwack is. A korabeli dokumentumok szerint 1865-ben az Első Pest-budai Gőzmalmi Társulat a Hengermalom főmolnárát, Haggenmacher Károlyt szerződtette igazgatónak. 1866-ban az Első Budapesti Gőzmalom Részvénytársulat vezérigazgatója lett, később pedig igazgatósági tagja. Őt tekinthetjük a síkszita föltalálójának, mely az őrlemények szitálása terén fordulatot hozott.
A 4 Haggenmacher-rendszerű síkszita 30-40 hengerszita munkáját pótolta, mégpedig 1/ 10 résznyi üzemerővel. Emellett kikapcsolta a kézi munkát, és a szitálási műveletet teljesen automatizálta. Haggenmacher hét találmányt nyújtott be a síkszita tökéletesítésére, további hetet pedig a daratisztító gépre. A Haggenmacher-féle dara- és derceosztályozási gépek kül- és belföldön egyaránt keresettek voltak. A feltaláló részére azonban a síkszita hozta meg a világhírt, mely a malomipar nélkülözhetetlen gépévé vált.
Mechwart András gabonaőrlő hengerszéke
„Nehéz volna – úgy mond – a mi munkásainknál odaadóbbakat, hívebbeket és ragaszkodóbbakat találni. Vonzalmam a munkásosztályhoz régi keletű, még abból az időből való, mikor magam is ezen osztályhoz tartoztam. Én tudom, mit jelent dolgozni, én tudom, mit jelent nélkülözni és ezért netaláni szükségükben mindig készséges segítőjükre és támogatójukra találnak bennem. Évekig dolgoztam a satunál és a kovácstűznél, megcsináltam a rendes legényremekemet és kaptam felszabadító levelet és vándorkönyvet. Csak ezek után léptem a felsőbb technikai iskolába és csak kezem munkája jövedelméből képezhettem ki magamat.” (Mechwart András)
Számos újítás és szabadalom fűződik Mechwart nevéhez. Behatóan foglalkozott a vasúti berendezések, a malomipari és mezőgazdasági gépek fejlesztésével. Kezdeményezésére vezette be a Ganz-gyár a villamos erőátviteli és világítási berendezések gyártását. Irányítása alatt a Ganz-gyár világhírűvé vált. A gabonaőrlés gépi berendezése, a hengerszék tervezője valójában nem Mechwart András, hanem Friedrich Wegmann svájci mérnök volt, aki az 1873. évi bécsi világkiállításon nagy sikerrel mutatta be a porcelánőrlőkkel működő találmányát. A Ganz-gyár 1874-ben vette meg a hengerszék gyártási jogát. A Wegmann-féle hengerszék tökéletesítése tehát Mechwart András nevéhez fűződik, aki – részben a kéregöntésű vasútikocsikerék-gyártás technológiáját alkalmazva – olyan gépet kísérletezett ki, mely teljesen háttérbe szorította a hagyományos köves malomköveket. Mechwart 1878. január 29-én szabadalmaztatta hengerszékét a Német Birodalomban. A hengerszékben alkalmazott kopásálló hengerek, melyek kéregöntéssel készültek, jóval időtállóbbak voltak a törékeny porcelánhengereknél. A kéregöntés Ganz Ábrahám találmánya volt. A kemény fejű öntvények így már nemcsak a dara őrlésére voltak alkalmasak, hanem a gabonaszemekére is.
Mechwart András élete során számos elismerésben részesült: 1896-ban megkapta a Ferenc József-rendet, 1897-ben – a magyar gépipar felvirágoztatása és a gépészmérnöki kar keletkezése körül szerzett érdemeiért – a Magyar Tudományos Akadémia Wahrmann-jutalomban részesítette, két évvel később pedig – a magyar iparban elért érdemeiért – nemességet kapott a királytól.
3. Rész: Akik a ruháinkat biztosították
Vay Miklós fonógépe
Hadmérnök, műszerkészítő, tábornok, országgyűlési követ, császári és királyi kamarás, folyamszabályozási királyi biztos.
„Nemesb gondolkodású, nemesb érzésű halandó kevés volt. Nem foghatá meg, mint lehet rútat tenni.” (Kazinczy Ferenc)
A 18. századból mindössze tíz adományozott szabadalomról tudunk, melyek között két jelentős textilipari technikai találmány volt: ezek egyike Vay Miklós báró kártoló-, előfonó és végfonó gépe volt, mely vízikerék-meghajtással működött, és egyszerre két-, illetve háromezer fonal elkészítésére volt alkalmas.
Vay Miklós hadmérnök 1785 decemberétől 1788 januárjáig tett nagyobb körutat Franciaországban, Angliában és Írországban. Utazásáról és tapasztalatairól félezer oldalas naplót írt, 150 melyben részletesen beszámolt arról, hogy milyen hadi, építészeti, mezőgazdasági, tudományos és technikai megfigyeléseket végzett. (Csiffáry részletesen leírja, mi minden technikai újdonság ragadta meg a különböző országokban Vay figyelmét.)
[Gépének kalandos története azzal kezdődik, hogy] a modell egy Stevenson nevű műszerészé volt, aki 1787. március 25-én adta el 100 guinea-ért, azaz közel ezer forintért. Nem tisztázott, hogy egy vagy két gép kicsinyített modelljét hozta, pontosabban csempészte haza. Mert ne feledjük, hogy az angol textilipari találmányok kivitele törvénybe ütközött. Vay Miklós 1788-ban már egy kártoló-, előfonó és végfonó gép, valamint e három gép meghajtására szolgáló malom megépítésére kért császári privilégiumot. Katonai szolgálata megakadályozta abban, hogy egymaga alapítson gyárat, ezért a szóban forgó modellt és privilégiumot 15 000 rajnai forint ellenértékben átengedte Batthyány Károly grófnak. Batthyány gróf végül a stájerországi uradalmában, Burgauban alapította meg a Habsburg Monarchia első teljesen „mechanikus” pamutfonalüzemét. A gépek megtervezése, gyártása, üzemeltetése és karbantartása rengeteg pénzt emésztett fel, nem beszélve a megfelelő szakértői háttér biztosításáról. A vállalkozás, mely 1791 végén indult be, kilenc-tíz év elteltével termelt jelentősebb nyereséget. A céget azonban az 1810-es évek végén be kellett zárni, részben Batthyány 1814-ben bekövetkezett halála, részben pedig az egyre növekvő konkurencia miatt: „mivel idő folytán több nagyobb mérvű ily féle gyárat alapítottak – emlékezett vissza Vay báró neje, azonban hozzáteszi, hogy – de mégis ez volt az első ilyen gyár a birodalomban.”
Rotschild Klára „elpestiesített” modelljei
A legismertebb és legsikeresebb magyar divattervező. (Valóban fogalom volt és a csúcskategória szinonimája a Rotschild-szalonban készült ruha.)
„Mit nevezhetünk tulajdonképpen Rotschild ruhának? Alapvetően Párizs és Budapest ötvözete francia anyagból és kellékből. Én a francia tervből indulok ki, de megváltoztatom, hogy a budapesti asszonyok ízlését kielégítsem… A párizsi divatot a magyar ízléshez alkalmazom…” (Rotschild Klára)
(Kalandos, sok kényszerű újrakezdésen áttörő sikertörténetét Csiffáry tömören vázolja)
Különleges modelljei, toalettjei, kosztümjei, estélyi ruhái, menyasszonyi ruhái a legfinomabb anyagokból készültek: organza, bársony, aranybrokát, muszlin, selyemmuszlin, kasmír, taft. Magyarországi divatbemutatóit a legelőkelőbb helyeken tartotta (Gundel étterem, Royal Szálló, Gerbaud, Duna InterContinental). Modelljei közül a leghíresebb tervezése az ékszerkabát volt, melyet Yves Saint Laurent nyomán tervezett: lurex-viszkóz alapra üveg- és teklagyöngyökkel készült kézi hímzéssel volt díszítve. Nem is csoda, hogy vevőköre a jómódú művészvilág (Honthy Hanna, Psota Irén, Halász Judit, Törőcsik Mari, Tolnay Klári, Váradi Hédi, Fischer Annie, Kovács Margit stb.) reprezentatív képviselőiből, magas rangú politikusok, diplomaták hozzátartozóiból (Kádár János, az MSZMP főtitkára, Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter, Franz Vranitzky osztrák kancellár, Mohammad Reza Pahlavi iráni sah és Josip Broz Tito egykori jugoszláv elnök feleségének is ő tervezte a ruháit), valamint a magyar tudomány jeles tagjaiból állt, de elsősorban jómódú külföldi és magyar hölgyek alkották a vevőkörét. Nagy sikerű rendezvények (táncdalfesztivál, szépségverseny stb.), magyar játékfilmek szereplőinek volt a divattervezője. 1971-ben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta neki.
4. Rész:Akik örömtelibbé tették a perceinket
Kempelen Farkas sakkautomatája
Kempelen Farkas tehetséges szervező és államférfi volt. (Csiffáry részletezi pályafutását.)
Sokat foglalkozott a természettudományokkal, különösen az erőműtannal és a géptannal. 286 A legrejtélyesebb találmánya a sakkozógép volt. A „Törökként” emlegetett „sakkautomatáját” 1769-ben készítette el, mindössze hat hónap alatt, 287 s belsejében profi sakkozót rejtett el. Titkát haláláig, 1804-ig nem leplezte le senki.
„Sakkjátékosát, mellyel beutazta Európát, csak mint gyermekjátékot és mechanikai tréfát emlegette, s mosolygott rajta, hogy mások úgy bámulják” – írta egykoron Karl Gottlieb von Windisch pozsonyi polgármester, a tudós kortársa és barátja.
Az „automata” gép egy 150x66x117 cm méretű zárt szerkezet volt, melyet felhúzás után lehetett működésbe hozni. A sakkozó basa ezután kezdte el a játékot, melyet a gép asztalába rejtett ember irányított. Hogyan tájékozódott a gépben elrejtett sakkozó? Egy elmés optikai és mechanikai szerkezet segítette, egy „pantográf segítségével áttételezett, az asztal belsejéből pontosan mozgatható szerkezet és a periszkóphoz hasonló optikai kivetítőrendszer. A mechanizmus a mozgást három irányban tette lehetővé, a 64 négyzet bármelyikének közepére pontosan leeresztette a bábu kezét, illetve felemelte az adott sakkfigurát. Az ellenfél rossz lépésére a bábu a fejét rázta. Ha az ellenfélnek sakkot adott, akkor kettőt bólintott, ha viszont mattot, akkor hármat biccentett.” S vajon tudott Kempelen Farkas sakkozni? Még a korabeli források, a sakkautomatával kapcsolatban írt levelek, személyes dokumentumok, nekrológok és megemlékezések sem térnek ki rá.
5. Rész: Akik a szobánkba varázsolták a világot
Korda Dezső világvevő rádiója
Feltaláló, gépészmérnök, elektrotechnikus, az első elektromos autó és a forgókondenzátor konstruktőre.
Találmányai, melyeket az általa alapított cégek gyártottak, az egész világon elterjedtek. Közöttük az egyik leghíresebb, a folyamatos hangolást lehetővé tevő forgólemezes kondenzátor volt, mellyel a rádiókészülékeket számtalan vételi frekvenciára lehetett ráhangolni. Így születtek meg a világvevő rádiók. (A forgó‑ és az állórész is egy-egy lemezcsomag volt, s azok speciális alakja tette lehetővé a hullámsáv egyenletes pásztázását.)
A híradástechnikában, a villamos technikában és a fémkohászatban is nagy eredményeket ért el. Ő szerkesztette meg 1896-ban az akkumulátorral működő első elektromos automobilt. A mérnökök véleménye szerint a Jedlik Ányos által alkotott elektromosautomobil-modell tekinthető az első kezdeményezésnek. Korda autója viszont már a gyakorlatban is használható automobil volt.
1914-től Svájcban élt, és a Zürichi Politechnikumban a drót nélküli távírás és a nagyfrekvenciájú villamos gépek magántanára volt. Tudományos kutatásokat is végzett egyebek között a párizsi Sorbonne-on, és a Collège de France fizikai laboratóriumában. 1909-ben a Francia Köztársaság Becsületrendjének (Ordre national de la Légion d’honneur) lovagi rendjelével tüntették ki.
Mihály Dénes Telehorja
„Mióta a telefont feltalálták, voltakép nagyon kézenfekvő volt az a feltevés, hogy ami az emberi hanggal sikerült, miért ne sikerülhetne a szemmel, a látással is, miért ne lehetne az ember látási szervét, a szemet, a halláshoz hasonlóan elektromos úton korlátlanul kiterjeszteni minden akadály dacára, amely a szem és a megfigyelendő tárgy vagy cselekmény között áll és a látást gátolja?” (Mihály Dénes)
Mihály Dénes tizennyolc évesen, 1912 nyarán kezdett foglalkozni a távolbalátó gép megoldásával. Öt évvel később hozta létre az első mechanikus elven működő televíziót, melynél a képbontás húros-oszcillográfos szeléncellás megoldású volt.
A budapesti műegyetemi tanulmányai után a budapesti Telefongyárban helyezkedett el, ahol 1918. április 30-án szabadalmat jelentett be hangosfilm (projektophon) hangrögzítésére: A Telefongyárban készült el az első távolbalátó készüléke is, a „Telehor”. A készülékre 1919. október 27-én tett szabadalmi bejelentést. A berendezéssel még az év július 7-én sikerült több kilométeres távolságra álló képeket közvetíteni. [1923-ban] Németországba költözött, és a berlini német birodalmi posta kutatója lett, ahol tovább folytatta az állóképek, majd mozgóképek továbbítására vonatkozó kísérleteit. 1928. május 11-én Berlinben egy szűkebb körben mutatta be az első televíziós adást, a nagyközönség pedig az 1928. évi 5. Nagy Német Rádiókiállításon láthatta a Telehort. „Az elektromos távolbalátás első nyilvános bemutatását a Német Birodalmi Posta az én készülékeimmel rendezte 1928 augusztusában a nagy német rádiókiállításon a hivatalos postahelyiségekben” – emlékezett vissza A távolbalátás és készüléke című művében.
Szintén Mihály érdeme, hogy Németországban a világon elsőként, 1935-ben megkezdődhetett az elektronikusan pásztázott televíziós szolgáltatás.
8. Rész: Akik felgyorsították a világot
Kozma László első jelfogós, programozható digitális számítógépe
Elektromérnök, egyetemi tanár, Kossuth-díjas (1948), az MTA tagja (levelező 1962., rendes 1975). Puskás Tivadar-díj (HTE, 1960), Computer Pioneer Award-díj (1996. posztumusz, 1960‑1963 a BME Villamosmérnöki Karának volt dékánja.
[Kor-jellemző:] 1949-ben átvette a Budapesti Műszaki Egyetem vezetékes híradástechnikai tanszékének vezetését, de az év végén a Standardban folyó szabotázs- és kémtevékenységet „leleplező” ügy kapcsán, koholt vádak alapján letartóztatták (a híres-hírhedt Standard-per! – OP). 1950-ben tizenöt éves börtönbüntetésre ítélték, s 1952-től a budapesti gyűjtőfogházban rabokból létrehozott mérnöki iroda tagja volt (számos kimagasló szakemberrel együtt). 1954-ben amnesztiával szabadult.
1955-ben a Műszaki Egyetem Vezetékes Híradástechnikai Tanszék vezetőjeként kezdte meg Budai Lajossal és Frajka Bélával együtt a programvezérelt, elektromechanikus számológépnek a megtervezését. Az 1958-ra megépített gép a MESZ-1 (első Műegyetemi Elektronikus Számológép) nevet kapta, és 1966-ig működött. 603 „A Műszaki Egyetem vezetékes Híradástechnikai Tanszékén a kapcsolástechnika oktatása 1953-ban indult meg, és kívánatos volt olyan berendezések létrehozása, amelyekkel kapcsolási feladatokat lehet demonstrálni. Egy számológép megtervezésének tehát főleg didaktikai célkitűzései voltak. Amellett természetesen a számológép feladatául szántuk a Műszaki Egyetem tanszékein felmerülő matematikai feladatok megoldását is, amelyekre a gép képes lesz.” – idézet forrása: Varga Sándor: Beszámoló a Kibernetikai Kutató Csoport 1958. évben végzett munkájáról.
Kozma László később Frajka Bélával tervezett egy jelfogós és elektroncsöves automatát is. A Nyelvtudományi Intézet számára készített gépbe lyukszalaggal vitték be az információkat, és nyolcvan statisztikai feladat egyidejű megoldására volt alkalmas.
S amiknek felfedezését teljes egészében meghagytuk az Olvasónak, ahogy az előbb említett részek túlnyomó hányadát is:
6. Rész: Akik a szép pillanatainkat rögzítették
7. Rész: Akik az írástudóknak segítettek
9. Rész: Akik fegyvereket terveztek
10. Rész: És akik biztonságossá tették az életünket
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése