HVG Könyvek, 2016
+ Carlo Rovelli: Hét rövid fizikalecke - Park Kiadó, 2016
Dr Osman Péter ismertetése
Prológus
Kezdjük
egy merész felvetéssel, kiindulva Carlo Rovelli: Hét rövid fizikalecke
c csodás kis könyvéből, amely remekbe szabott elbeszélése annak, ami a modern
fizikában köznapi embereknek szinte elbeszélhetetlen, mert szavakkal alig
leírható. A kvantumelmélet születésének és alapjainak a barbár laikus számára
is meglepően jól érthető ismertetésében írja: „Werner Heisenberg, egy egészen
fiatal német zseni lesz az, aki – szédítő gondolatokra támaszkodva – elsőként
felállítja az új elmélet egyenleteit. Heisenberg felteszi, hogy az elektronok
nem léteznek mindig – hanem csak akkor, ha valaki megfigyeli őket, vagy
pontosabban: ha kölcsönhatásba kerülnek valami mással. Egy helyen akkor
»öltenek testet« valamekkora kiszámítható valószínűséggel, amikor nekicsapódnak
valami másnak. A mi szemünkben az egyik pályáról a másikra való »kvantumugrás«
az elektron létezésének egyetlen valóságos módja: az elektron nem más, mint az
egyik kölcsönhatástól a másikig vezető ugrások összessége. Ha éppen senki sem
zavar egy atomot, akkor az nem egyetlen meghatározott helyen van. Olyan ez,
mintha az Úristen a valóság tervét nem határozott vonalakkal rajzolta volna
meg, hanem pusztán beérte volna elmosódott vázlatokkal.
A
kvantummechanikában egyetlen testnek sincs meghatározott helye, csak akkor, ha
éppen belebotlik valami másba. A két kölcsönhatás közötti állapot leírására egy
elvont, nem a valóságos, hanem egy absztrakt matematikai térben létező függvény
használatos. De van itt még ennél rosszabb is: ezek az egyik kölcsönhatásból a
másikba átvezető ugrások nem előre látható módon történnek, hanem teljességgel
véletlenszerűen. Lehetetlen előre látni, hogy egy elektron hol bukkan majd fel
újra, csupán annak a valószínűségét tudjuk kiszámítani, hogy valahol – itt vagy
ott – megjelenik. A valószínűség a fizika legbensejében üti fel a fejét – ott,
ahol, úgy tűnt, mindent pontos, egyértelmű és megmásíthatatlan törvények
irányítanak.
Mindez
képtelenségnek tűnik? Einstein is annak látta. Egyfelől Nobel-díjra javasolta
Werner Heisenberget, elismerve ezzel, hogy tudóstársa valami sarkalatos
felismerésre jutott a világról, másfelől amikor csak tehette, zsörtölődött: így
semmit sem lehet megérteni.”
Hogyan
kerül mindez ide, mi tűnhet rokonnak a kvantumelméletben és a viselkedési
közgazdaságtanban? Az első, biztos párhuzam, hogy mindkettő forradalmi
előrelépést hozott a maga tudományterületén és első kutatóik a tudás számára eladdig
ismeretlen tartományokat nyitottak meg. További erős hasonlóság minden
bizonnyal az alanyaik tényleges viselkedésére vonatkozó megállapításaik
többnyire váratlan volta, s hogy e megállapítások mindkettejüknél annyira meredeken
szembe mennek a köznapi józan ész feltevéseivel. Továbbá, hogy egyikük
elméletei sem adnak az alanyaik viselkedését mindenkor a kétszer kettő
józanságának szilárd egyértelműségével és precizitásával leíró képet, hanem csupán
az esetek átlagára nagyjában-egészében illő, ám az egyedekről vajmi keveset
mondó statisztikai valószínűségeket.
A
kvantumelmélettel szemben a viselkedési közgazdaságtan ugyan nem állít
olyasmit, hogy az alanyai két »kölcsönhatás« – azaz megfigyelhető gazdasági
aktus – között mintha nem is léteznének, viszont itt sem alaptalan a gyanú,
hogy minden, az alannyal interakcióban végzett megfigyelés, felmérés eltéríti
az alany viselkedését, vagy hamis észlelésre vezethet. Sohasem tudható meg, mit
tett, miként viselkedett volna az alany az adott helyzetben (amelyet mindig
elég sok tényező alakít ahhoz, hogy valójában egyszeri és reprodukálhatatlan
legyen), ha nem tud a megfigyelésről, amint az sem tudható soha, mennyire
valósághűen és pontosan számol be a viselkedéséről, döntéseiről és azok
mozgatórugóiról az utólagos kikérdezés esetén – akarva-akaratlan mit nem mond
el vagy mond el másként, mint ahogyan volt; egyáltalán mennyi tudatosult benne
a részletekből, tényezőkből, és a kikérdezéskor mit tud felidézni mindebből.
A
kvantumfizikában a mérőeszköz óhatatlanul belejátszik a mért dologba,
kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatja azt. A viselkedési közgazdaságtanban,
ha statisztikai eszközökkel vizsgál, annak módszere transzformálja az egyedi
tényeket statisztikai eredménnyé. Kikérdezéses vizsgálatnál viszont nem valószínűtlen,
hogy a válaszadó akár szándéktalanul is figyel arra, hogy milyen képet mutat
magáról a másiknak, vagy akár szerepet is játszhat neki (vagy épp önmaga kedvéért),
azt pedig jól tudjuk, mennyire befolyásolhatja a válaszokat a kérdések tartalma
és megformálása.
Mindkettő
jelentős részét igen nehéz laikus nyelven kifejezni (a kvantumelméletben még
inkább, és Rovelli az érthetővé tételében kifejezetten remekel e kicsiny
könyvében). Íme egy mondat Thalertől (Semmiképp sem elrettentésül! A könyv szükségképp
szakmai nyelvezetet is használ, de túlnyomó része a laikusnak is jól követhető)
„A diszkontált hasznosság Samuelson-féle exponenciálisan leértékelő modellje
vált az intertemporális döntések általánosan alkalmazott modelljévé.”
S végül,
mindkettő alkotóinak – Thaler szavával – „vesszőfutást” kellett megjárniuk az
új elmélet elfogadtatásához. A szerző ezt részletesen elénk tárja, a
kvantumelméletet illetően pedig Rovellitől idéztük Einstein hozzáállását, és
legendássá vált az ő ellenvetése is: „Isten nem kockajátékos”.
Thaler
jelenleg a University of Chicago Booth gazdasági karán „Distinguished Service Professor of Behavioral
Science and Economics” státusban dolgozik. A kar honlapján szereplő bemutatása elmondja,
hogy az American Academy of Arts and Sciences, valamint több más szakmai
szervezet tagja , 2015-ben
az American
Economic Association elnöke.
A kiadó
ajánlója igen elismerő kritikákat idéz:
„»Richard H. Thaler kreatív
géniusz. Nemcsak a viselkedési közgazdaságtan megalapítója, de nagy mesélő is,
lenyűgöző humorral. Ebben a fantasztikus könyvben megcsillantja elképesztő
tehetségét.« Daniel Kahneman közgazdasági Nobel-díjas pszichológus, a Gyors és
lassú gondolkodás szerzője” Utóbbi megjelent HVG Könyvek, 2012. Kahnemanról,
aki a viselkedés közgazdaságtan egyik legnagyobb alakja, úttörő kutatója, és az
együttműködésükről, közös kutatásaikról és eszmecseréikről Thaler sokat beszél
e könyvében.
„»Richard Thaler a
közgazdaságtan forradalmi átalakulásának meghatározó alakja az elmúlt harminc
évben. Könyve a ma létező modern közgazdaságtan legjobb összefoglalója.« Robert
J. Shiller Nobel-díjas közgazdász, a Tőzsdemámor és az Animal Spirits
társszerzője.” Thaler őt egyebek közt így említi: „Az 1980-as évek vége felé
rajtam kívül valójában csak három olyan szakember létezett, akik viselkedési
közgazdászként gondoltak magukra.” – és egyikükként nevezi meg.
„A könyv élvezetes
történetekkel vezeti be olvasóit a modern közgazdaságtan világába. Ha választanom
kellene, kivel szoruljak be egy liftbe, egy igazi intellektuellt, Richard H.
Thalert választanám.” Malcom Gladwell, író, újságíró, rangos rendezvények
meghívott előadója, akinek mind az öt, magas színvonalú gazdasági
ismeretterjesztő könyve felkerült a The New York Times bestseller listájára.
Mind az öt megjelent a HVG Könyvek kiadásában.
Néhány
markáns idézet: (A továbbiakban minden idézet a könyvből, minden
kiemelés tőlem. – OP)
„Az
alternatív költségek bizonytalannak és elvontnak tűnnek, ha a konkrét
készpénzkiadásokkal vetjük össze őket.” A könyv természetesen részletes, találó
magyarázattal szolgál. – OP)
„Veszteségkerülő
viselkedésünket az a tény idézi elő, hogy a
veszteségek mindig nagyobb fájdalmat okoznak, mint amekkora örömöt az
ugyanolyan értékű nyereségek szereznek. E felismerésből kovácsolták a
viselkedési közgazdászok arzenáljuk leghatásosabb fegyverét.”
Az
értékfüggvényről: „Az életet a változásokban tapasztaljuk meg, csökkenő
érzékenységet mutatunk mind a nyereségekkel, mind a veszteségekkel szemben, s a
veszteségek okozta kín jobban a húsunkba vág, mint amennyire az ugyanakkora
nyereség megörvendeztet. Mennyi bölcsességet rejt magában ez az egyetlen ábra! Akkoriban nem is sejtettem, hogy
pályafutásom hátralévő részében lényegében mindvégig e grafikonnal fogok
bíbelődni!”
Az árak csábításáról: „A cégeknek lényeges
felismerniük, hogy mindenki szeretne jó vásárt csinálni. Akár akciós, akár
valóban alacsony árú termékről van szó, a jó üzlet csábítása mindig vonzó a
vevők számára. A Costco, eme alacsony árairól közismert, raktáráruház jellegű
kiskereskedő parkolóiban mindig szép számmal találunk luxuskocsikat. Ebből
látszik, hogy a tranzakciós hasznosság a
tehetős fogyasztókat is lázba hozza.”
Jobb ma egy veréb..: „Távollátó képességünk
fogyatékos, és… ennélfogva a jövendő örömeit mintegy lekicsinyítve érzékeljük.”
„Az
azonnali jutalmakat várjuk a legtürelmetlenebbül.”
Egy karakteres mondat Franco
Modigliani fogyasztásifüggvény-modelljéhez: „Ha ellenben annak
alapján választjuk ki a modellünket, hogy mekkora észkombájn a kidolgozója,
akkor Modigliani a győztes, s mivel a közgazdászok a jelek szerint ezt a »minél
fifikásabb, annál jobb« heurisztikát alkalmazták, e modellt nyilvánították a
legkiválóbbnak és tették meg »ipari szabványnak«”.
„Amikor
Robert Barróval évekkel ezelőtt részt vettünk egy konferencián, megkockáztattam
a kijelentést, hogy modelljeink között csupán egy alapvető különbség van: ő azt
feltételezi, hogy a gazdasági szereplők hozzá hasonló észkombájnok, én viszont
abból indulok ki, hogy mindnyájan ugyanolyan buták, mint én magam. Barro
egyetértett.”
„Az
MBA-hallgatók az üzleti képzés során többek között megtanulnak ökonként
gondolkodni, ám sajnos közben elfelejtik,
hogyan okoskodnak az emberi lények.” (Az ökon fogalma és referencia-szerepe végig vonul a könyvön. – OP)
A
narratíva hatalma: „Valamely cselekedet méltányosságának megítélése sok
esetben nem csupán attól függ, hogy kinek használ vagy árt az adott tett, hanem
attól is, milyen kerettörténetbe foglaljuk.” (Marketing? Manipuláció? Politika?
Kényes az elhatárolás! – OP)
Karakteres üzleti stratégia: „Hihetetlenül fontos minden
vállalkozás számára, hogy bármilyen nagy legyen is a kereslet, ne számítson fel
vevőinek magasabb árat annál, mint amennyit terméke vagy szolgáltatása valóban
ér – még abban az esetben sem, ha a vevők hajlandók volnának többet fizetni
érte. (...) Az ilyen vendég nem térne
vissza éttermébe, és további leendő kuncsaftokat is eltántorítana rossz
szájízzel előadott beszámolójával.”
Expozíció
„Egyetemista
korom óta, négy évtizede figyelem a lebilincselő történeteket, amelyekben az emberek
kismillió dologban eltérő módon viselkednek a közgazdasági modellek kitalált
teremtényeihez képest. Persze soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszembe,
hogy emiatt embertársaimat bíráljam, hiszen mindnyájan emberi lények vagyunk –
a Homo sapiens faj tagjai. Épp ellenkezőleg, a baj a közgazdászok által használt modellel van, amelyben a derék Homo
sapienst a Homo economicusnak nevezett képzeletbeli lény szerepébe kényszerítik,
akit én az egyszerűség kedvéért csak úgy hívok: ökon. Az ökonok eszményített
világához mérten a gyarló emberi lények (Humans) igen gyakran rendbontók, s ez
bizony azt jelenti, hogy a közgazdasági modellek előrejelzései sokszor tévesek.
Gyakorlatilag nem akadt közgazdász, aki előre látta volna a 2007–2008-as válság
közeledtét, – az egyik olyan közgazdász, aki mégis figyelmeztetett az
ingatlanárak riasztó ütemű emelkedésére, viselkedési közgazdász kollégám,
Robert Shiller volt –, s ami még rosszabb, sokan úgy vélték, hogy egyszerűen
lehetetlenség az összeomlás és az utóhatások bekövetkezése. (Roppant
kellemetlen tény, hogy a tudomány mai állása szerint egy piaci buborékot csak
akkor és csak abból lehet felismerni, amikor összeomlik. – OP)
Ironikus
módon a közgazdaságtan az emberi viselkedés e téves felfogásán alapuló
hivatalos modelljeinek léte miatt tett szert abbéli hírnevére, hogy a
legnagyobb befolyású társadalomtudomány – éspedig két különböző tekintetben is.
Először is vitathatatlan, hogy a társadalomtudósok közül a közgazdászok véleménye
esik a legnagyobb súllyal a latba, amikor a közpolitika alakításáról van szó.
Az igazat megvallva monopolhelyzetben vannak stratégiai tanácsadásban. A többi
társadalomtudomány képviselőit egészen a közelmúltig csak elvétve vonták be a
tanácskozásokba, s ha mégis megtörtént, akkor olyan szerep jutott nekik,
amilyen a családi összejöveteleken a kisasztalhoz szoruló gyerekseregnek.
Másodszor
pedig a közgazdaságtant intellektuális értelemben is meghatározónak tartják a
társadalomtudományok között. Befolyása abból a tényből fakad, hogy a
közgazdaságtan egységes központi elméletrendszerrel rendelkezik, amelyből
majdnem minden más levezethető. Ha az ember a közgazdasági elméletről beszél,
hallgatói pontosan tudják, mire gondol. Egyetlen másik társadalomtudománynak
sincs ilyen szilárd alapja.” (E kijelentésért a többi társadalomtudomány művelői
alighanem szorgosan keresik a jogi kiskaput Thaler máglyára vetéséhez. – OP)
„Az igazat
megvallva a közgazdászok gyakran hasonlítják tudományágukat a fizikához; ehhez
hasonlóan a közgazdaságtan is néhány alapvető előfeltételezésre épül.”
Thaler
itt, mint minden hitújító, kiteszi a kést az asztalra: „A közgazdasági elmélet
legalapvetőbb előfeltevése az, hogy az emberek optimális döntéseket hoznak.
Ezen túlmenően az elmélet azt is feltételezi, hogy az ökonok döntéseinek
alapjául szolgáló meggyőződések mentesek mindenféle torzítástól, ami a
közgazdászok kifejezésével élve azt jelenti, hogy mindannyian a »racionális
várakozások« alapján döntenek. (...) A korlátozott optimalizálás eme
előfeltevését – amelynek értelmében az ember behatárolt költségvetéséből mindig
a legjobbat választja – a közgazdasági elmélet másik favoritjával, az
egyensúllyal kombinálják. (...) Némiképp
leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy optimalizálás + egyensúly = közgazdaságtan.
Ez pedig igen hatásos párosítás, amelyhez foghatót a többi társadalomtudomány
nem tud felmutatni. Van azonban egy
probléma: a közgazdasági elmélet eme alapfeltevései korántsem támadhatatlanok. Először
is az optimalizálási problémák, amelyekkel a hétköznapi emberek szembesülnek,
gyakran megoldhatatlanul nehezek, sőt az egyén sokszor közelébe sem jut a
megoldásuknak...” „Másodszor, a meggyőződések,
amelyek alapján az emberek a döntéseiket meghozzák, korántsem mentesek a
torzításoktól. Bár a közgazdászok szótárából mintha hiányozna a túlzott
magabiztosság kifejezés, e tulajdonság emberi természetünk gyakori gyarlósága,
s a pszichológusok még számtalan más torzítást is dokumentáltak.. (...) Harmadszor,
az optimalizálási modell számos tényezőt
figyelmen kívül hagy. Hosszan sorolhatnánk azokat a tényezőket, amelyek az
ökonok világában lényegtelennek tartanak.” (Publius Terentius Afer „semmi sem
idegen tőlem, ami emberi” tézisével szemben az ökonok itt bemutatott
racionális, logikus, érzelemmentes gondolkodásmódjától távol áll minden emberi
gyarlóság. Thaler szavával: „Az ökonoknak nincsenek szenvedélyeik; ők egytől
egyig hidegvérű optimalizálók.” Ez pedig igen sokban eltérővé teszi a valódi
emberek viselkedését, gazdasági és egyéb döntéseit az ökonokétól. Ez lehet a
forrása a viselkedési közgazdaságtannak. – OP)
Harci
riadó! „Mindazonáltal ez a
kizárólag ökonokból álló népességre épülő közgazdasági modell mindmáig virul,
piedesztálra emelve és a legbefolyásosabb társadalomtudománnyá téve a
közgazdaságtant. Az évek során a kritikusokkal cseppet sem bántak kesztyűs
kézzel; bírálatukat gyatra kifogásokkal és a bosszantó empirikus bizonyítékokra
adott képtelen alternatív magyarázatokkal söpörték félre. A kritikák azonban
mind erőteljesebb visszhangra találtak számos tanulmányban, s a tét egyre
emelkedett. Azoktól a tanulmányoktól már nehezebb eltekinteni, amelyek nagyobb
jelentőségű területeken – például a nyugdíj-előtakarékosság, a jelzáloghitel-felvétel
vagy a tőzsdei befektetések ügyében – hozott gyatra döntéseket dokumentálnak.
(...) Ideje végre felhagyni az üres
kifogások hangoztatásával. Közgazdasági kutatásainkhoz egy átfogóbb megközelítésmódra
van szükségünk, amely végre elfogadja az emberi lények létét és jelentőségét.”
Kedves
megállapítás a folytatásból: „Az örvendetes hír az, hogy nem kell sutba
hajítanunk mindazt, amit a gazdaság és a piacok működéséről tudunk. Nem
szükséges elvetnünk az elméleteket, amelyek azon a feltevésen alapulnak, hogy
mindenki ökon. Ezek ugyanis remek kiindulópontként szolgálhatnak a valósághoz
hívebb modellek számára. Sőt bizonyos
körülmények között, amikor a megoldandó problémák egyszerűek, vagy amikor a gazdasági
szereplők rendelkeznek a témába vágó alapos szakképzettséggel, az ökonok
modelljei jó közelítést adhatnak a való világ eseményeiről. Ám ahogy a
későbbiekben látni fogjuk, az ilyen helyzetek inkább a kivételt jelentik,
semmint a szabályt.”
A
megoldás felé: „A közgazdászok akkor kerülnek bajba, amikor egészen
konkrét előrejelzéseket tesznek, amelyek érvényessége kifejezetten annak
függvénye, hogy minden érintett közgazdasági képzettséggel rendelkezzen. (...) Nem
kell felhagynunk azzal, hogy absztrakt modelleket dolgozzunk ki a képzeletbeli
ökonok viselkedésének leírására. De nem
szabad többé abból a feltevésből kiindulnunk, hogy ezek a modellek pontosan
mutatják be az emberek viselkedését, és éppígy nem szabad az ilyesféle hiányos
elemzésekre alapoznunk alapvető döntéseinket. S ideje lenne végre figyelmet
szentelnünk ezeknek a lényegtelennek tartott tényezőknek.” (Mármint azoknak, amelyek
nem részei/alakítói az ökonok algoritmikus viselkedésének, annál inkább a valós
emberekének – OP)
A
viselkedési közgazdaságtan: „Számos közgazdász éveken át határozottan
tiltakozott az ellen, hogy modelljeit az emberi viselkedés pontosabb leírásaira
alapozza. Ám – hála a kreatív ifjú pályatársak nyomulásának, akik hajlandóak
voltak némi kockázatot vállalni, és szakítani a közgazdaságtan hagyományos
módszereivel – lassan megvalósul a közgazdasági elmélet egy átfogóbb
változatának dédelgetett álma. E szakterület »viselkedési közgazdaságtan« néven
vált ismertté. Persze korántsem egy másik tudományágról van itt szó: továbbra
is a közgazdaságtanról beszélünk, ám egy olyan válfajáról, amelyet a
pszichológiából és egyéb társadalomtudományokból vett értékes eredmények
gazdagítanak.”
Sajátos
előny: „érdekesebb és szórakoztatóbb” „Az emberi lények fogalmát elsősorban azért kellett bevezetni a
közgazdasági elméletekbe, hogy javítsuk az előrejelzéseik pontosságát. (Igen
határozottan megvan annak a szende bája, ha az előrejelzés olyan tényezőkre
épül, amelyek megfelelnek a valóságnak. – OP) Ám a hús-vér emberek
szerepeltetése más előnyökkel is jár. A
viselkedési közgazdaságtan érdekesebb és szórakoztatóbb a hagyományos
változatnál, mondhatni kevésbé zord tudomány.”
Mindezekkel
tehát a könyv mondandója: „A
viselkedési közgazdaságtan jelenleg a közgazdaságtan rohamosan fejlődő ága,
amelynek művelőit világszerte megtalálhatjuk a legjobb egyetemeken. Az utóbbi
években pedig a viselkedési közgazdászok és a viselkedéstudósok egyre inkább
szerves – bár kicsiny – részét képezik a döntéshozói intézményrendszernek.
2010-ben az Egyesült Királyság létrehozta a Viselkedési Insight Csapatát
(Behavioural Insights Team, BIT). Világszerte egyre több ország csatlakozik a
kezdeményezéshez, amelynek keretei között különleges csapatokat állítanak fel
azzal a megbízatással, hogy más társadalomtudományok eredményei hasznosíthatók
legyenek a közpolitikában. A gazdasági társaságok is egyre gyorsabb ütemben
zárkóznak fel, hiszen felismerik, hogy az emberi viselkedés alaposabb megértése
minden tekintetben éppolyan fontos a sikeres üzletvitelhez, mint a pénzügyi
kimutatások és a működésmenedzsment. Elvégre a cégeket is emberi lények
irányítják, s alkalmazottaik és ügyfeleik szintén közülük kerülnek ki.
E könyv ennek az átalakulásnak a krónikája a
saját szemszögemből. Jóllehet nem én végeztem a kutatások zömét – mint
köztudomású, ehhez túlságosan lusta vagyok –, jelen voltam a kezdetektől, és részt vettem a mozgalomban, amely e
szakterületet megteremtette. Amos (Amos Tversky, Kahneman kutatótársa, e szakterület
– és e könyv – egyik főszereplője, akivel Thaler szintén szoros szakmai és
személyes kapcsolatot ápolt. Ha nem hal meg, minden bizonnyal Kahnemannal
együtt ő is Nobel-díjat kap. – OP) útmutatását követve számos sztorit fogok
megosztani e könyvben, ám fő célom az események menetének hű megörökítése, s
ama tanulságok egy részének megosztása, amelyeket időközben leszűrtünk. Cseppet
sem meglepő módon számos perpatvarra sor került a hagyománytisztelőkkel, akik
továbbra is a megszokott módon akarták művelni a közgazdaságtant. E civódások
akkoriban vajmi kevéssé voltak kellemesek, ám ahogyan egy pocsék utazás
élményei, idővel mulatságos történetekké halványultak, s maga a szakterület
minden egyes megvívott küzdelemmel egyre megalapozottabbá vált.
Ahogyan a
történetek általában, ez sem holmi töretlen lineáris fejlődést mutat be,
amelynek során egyik elgondolásból természetes módon fakadt a következő. Inkább
azt mondanám, hogy a különböző ötletek más-más időpontban és eltérő
gyorsasággal szivárogtak be a tudományos köztudatba. Ennek eredményeként a
könyv szerkezete egyszerre időrendi és tematikus jellegű.”
Áttekintése:
„Következzen hát egy rövid áttekintés! A kezdet kezdetétől indulunk,
amikor egyetemi hallgatóként egész listát gyűjtöttem össze a különös
viselkedésformákból, amelyek látszólag nem illettek bele a tanult modellekbe. A
könyv első részét a mostoha úttörő esztendőknek szentelem, s beszámolok néhány
kutatásról, amelyeket szántszándékkal igyekeztek megfúrni mindazok, akik
kétségbe vonták e vállalkozás létjogosultságát. A továbbiakban azokat a témákat
taglalom, amelyek kutatói pályám első tizenöt esztendejében elsődlegesen
lekötötték a figyelmemet: a mentális nyilvántartást, az önuralmat, a
méltányosságelvet és a pénzügytant. Szándékomban
áll világos képes adni arról, mi mindenre jöttünk rá kollégáimmal az idők
során, hogy felismeréseink mindnyájunkat hozzásegítsék emberi lény voltunk jobb
megértéséhez. Mindemellett néhány hasznos
tanulságot is igyekszem átadni azzal kapcsolatban, miként próbálhatjuk meg
megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját különböző kérdésekben – ami
különösen bajos olyankor, ha sok energiát fektettek a status quo fenntartásába.
A későbbiekben a közelmúlt egyes kutatásait vesszük szemügyre a New York-i
taxisofőrök viselkedésétől kezdve a Nemzeti Futball-liga (National Football
League, NFL) játékosválasztásán át egészen a nagy tétre menő vetélkedőműsorok
résztvevőinek magatartásáig. Végül pedig elérkezünk Londonba a Downing Street
10. alá, ahol izgalmas új kihívások és lehetőségek egész sora sejlik fel
előttünk.” (Szép útiterv, nemde? Arra azért számítson a kedves Olvasó, hogy időnként
valamelyest kapaszkodnia kell, ha lépést akar tartani Thalerrel, és nem mindig oly
nagyon egyszerű követni a szakmai gondolatmeneteit. Ez azonban a téma
elválaszthatatlan, megúszhatatlan velejárója. Egy bonyolult tárgyban, mint a gazdasági
viselkedés, amelyet a csúf irracionális lények jól megbonyolítanak, az egyszerű
leírások, magyarázatok két szükségszerű alapjellemzője: kellemesek és tökéletesen
semmitmondók. – OP)
Mielőtt tovább
megyünk, álljon itt egy nagyon frappáns kórkép, amellyel Thaler a
közgazdász-társadalmat jellemzi. Ebből is megmutatkozik, hogy meglehetős
kritikusan szemléli a szomszédos szakterületek művelőit – ennek sokszor hangot
ad –, és a maga tudományágának elfogadtatásáért velük folytatott küzdelmei,
amelyekről részletesen szól, ezt érthetővé is teszik. Szintúgy, hogy a tudás,
amelyet ő és általában a viselkedés közgazdászok kimunkáltak ill. megszereztek,
a társterületek művelőit valóban gyakorta úgy mutatja, hogy „van szemük a látásra,
de nem látnak; van fülük a hallásra, de nem hallanak.” (Ez. 12.2) Tehát: „Az
elmélet okozta vakság napjainkban már szinte mindenkit sújt, aki megszerezte
PhD-fokozatát közgazdaságtanból. A
közgazdaságtani képzés, amelyben a hallgatók részesülnek, mélyreható
betekintést enged számukra az ökonok viselkedésébe, ám azon az áron, hogy
időközben eltompul józan észen alapuló intuíciójuk az emberi természettel és a
társadalmi interakciók.”
A
vesszőfutás: Machiavelli örökbecsű megállapítása, hogy „“Nincs
nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint
új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi
szabályok haszonélvezője...”, amihez hozzátehető, hogy hasonlóképp gáncsolói,
akik nagyon nem akarnak újat tanulni. Thaler részletesen beszámol arról, hogyan
járta meg ő is e vesszőfutást, onnan kezdődően, hogy ő is belevágott annak az
új megközelítésnek a feltárásába és kimunkálásába, amely a viselkedési
közgazdaságtan lett. Keserveire alighanem minden új területre merészkedő kutató
ráismer. „Amikor elfogadtam az állást a Cornellen, új pozíciómban kénytelen
voltam két fronton is megállni a helyem. Egyfelől olyan kutatásokat kellett
elvégeznem, amelyek hitelesen demonstrálják, milyen eredményeket várhatunk az
általam javasolt új megközelítésmódtól. Másfelől – és ez ugyanolyan fontos szempont
volt –, meggyőző válaszokkal kellett előállnom azokra a tömör és csípős
rendreutasításokra, amelyekben csaknem minden alkalommal részem volt, amikor
bemutattam kutatásaimat. A közgazdászoknak megvoltak a maguk munkamódszerei, és
tiltakoztak mindenféle változás ellen – már csak azért is, mert évek szívós
munkájával alakították ki a maguk kis zugát a közgazdasági elmélet impozáns
épületében.
E tény az
egyik első konferencián vált világossá számomra, amelyen előadást tartottam a
közelmúltban végzett tevékenységemről. Amikor az előadást követően elérkezett a
kérdések megválaszolásának ideje, egy tekintélyes közgazdász az alábbi kérdést
szegezte nekem: »Ha komolyan veszem az ön által elmondottakat, mégis mit kellene
tennem? Én ahhoz értek, hogyan oldjak meg optimalizálási problémákat.« Az illető álláspontja a következő volt:
amennyiben nekem van igazam, s az optimalizáló modellek a tényleges emberi
viselkedés gyatra leírásai, akkor az ő eszköztára bizony elavult. A neves
közgazdász szokatlanul őszintén reagált. Jóval gyakrabban vágták a fejemhez
– már persze azok, akik egyáltalán hajlandóak voltak foglalkozni a kutatásaimmal
–, hogy mi mindent csinálok rosszul, és mely nyilvánvaló tényezők felett siklok
el. Baráti körben a nekem szegezett rosszalló kérdések sorát csak
vesszőfutásként emlegettem, ugyanis valahányszor
előadást tartottam a munkámról, úgy éreztem magam, mintha egy középkori
vesszőfutásra kényszerítenének.”
Könyve
utolsó részében beszámol arról is, milyen jelentős elfogadottságot értek el a
viselkedés közgazdaságtannak, amely és amelynek kiemelkedő művelői bekerültek
magas kormányzati döntéshozatali területekre is. Megkapó összegzése a megtett
útról:
„Immár
több mint 40 esztendeje annak, hogy felírtam listám első tételeit az irodámban
függő táblára. Azóta sok minden megváltozott. A viselkedési közgazdaságtan már
nem a tudomány perifériájára szorult diszciplína, sőt többé azt sem tekintik
megátalkodottan rendbontó viselkedésnek, ha valaki emberi lények reakcióiról ír
közgazdasági tanulmányt – az 50 alatti közgazdászok zöme legalábbis elnézi. A
hivatásom renegátjaként leélt évek után időbe telik feldolgoznom, hogy a
viselkedési közgazdaságtan lassan bekerül a mainstreambe. Huh! A közgazdaságtudomány
szemlélete egyre érettebbé válik, s ezt híven tükrözi a tény, hogy mire e könyv
megjelenik, már jó néhány hónapja az Amerikai Közgazdasági Egyesület elnökeként
fogok tevékenykedni – hacsak addig ki nem akolbólítanak –, a következő
esztendőben pedig Rober Shiller lesz a hivatali utódom. Az ápoltak vették át az elmegyógyintézet vezetését!”
Az
emberek fura természete, gondolkodása – ezúttal nem David Hume-tól,
hanem a könyv pár kis részletével.
A
csomagolás hatalma: Egyik nyitó példa, hogy a hitelkártyák terjedésének
elején „a kártya-kibocsátó cégek jogi csatározásokat folytattak a
kiskereskedőkkel, hogy a kereskedők felszámíthatnak-e különböző árakat a
készpénzes és a hitelkártyával vásárló vevőknek. Mivel hitelkártyás vásárlás
esetén a kiskereskedőknek különköltségük merül fel a pénz beszedéséért, egyes
kereskedők, különösképpen a benzinkutasok, magasabb árakon akarták adni
termékeiket a kártyahasználóknak. A hitelkártya-üzletág képviselői persze
tiltakoztak e gyakorlat ellen; ők azt szerették volna, hogy a fogyasztók
költségmentesnek tartsák a kártyahasználatot. Miközben az eset végigment a
szabályozási eljáráson, a hitelkártyalobbi igyekezett menteni a menthetőt, és a
tartalom helyett a formára tette a hangsúlyt. Ragaszkodtak hozzá, hogy ha egy
kiskereskedelmi üzlet mégis eltérő árakat szab a készpénzes és a hitelkártyás
vásárlóknak, akkor a »rendes ár« a magasabban megállapított összeg legyen, amelyből
a készpénzes vevőknek »kedvezményt« adnak. A másik esetben ugyanis a készpénzes
díjszabást állapították volna meg rendes árként, s így a hitelkártyás vásárlóktól
»felárat« követeltek volna.” A dolog imígyen működött is. Miért? Mert ilyenek vagyunk.
„Sok évvel később Kahneman és Tversky keretezésnek (framing) nevezte volna e
megkülönböztetést, ám a termékértékesítőknek már ekkor megsúgta a zsigeri
ösztönük, hogy a megfogalmazás igenis számít. A felár olyan, mintha az ember
zsebéből húznák ki, míg a kedvezmény elszalasztása ’pusztán’ alternatív
költség.”
Az utolsó
mondat már előrevetíti azt is, hogy az olvasás során számos új fogalmat kell
megismerni, és minél jobban megérteni. Ez utóbbi olykor kis kapaszkodást
igényel, mert a tartalmuk mögött az emberi gondolkodás, mi rosszabb, a lelkünk
működésének sajátosságai állanak. (Emlékezzünk a híres tanmesére: egy amerikai
boltban konzervek tornyosultak 25 cent áron, és a kutya sem vitte. Zajos
kiárusítást rendeztek tehát, hármat 75 centért, „csak amíg a készlet tart!”, és
voilá, a konzervek elfogytak. Okos boltosok a viselkedési közgazdaságtant már
akkor gyakorolták, midőn a neve sem létezett. Mondhatni ott hevert az utcán,
csak neki kellett állni felismerni, s áttörni a szakma mindenkori ellenkezésén,
féltékenységén, kenyér-féltésén.)
Birtoklási
hatás: ez sincs benne a racionális gondolkodás enciklopédiájában! A „pusztán
alternatív költséghez” kapcsolódóan írja Thaler: „Ezt a jelenséget birtoklási
hatásnak neveztem el, ugyanis a közgazdászok szakzsargonjában a már birtokolt
eszközök iránt elköteleződünk, s arra a következtetésre jutottam, hogy ezért az emberek többre értékelik az általuk
birtokolt javakat azoknál a dolgoknál, amelyekre szert tehetnének ugyan, ám
amelyek még nincsenek a birtokukban.” Az idézet példa arra is, hogy a
szöveg egynémely részére még ráfért volna egy kis csiszolás, viszont szépen
magyarázza, hogy ez
különböztetheti meg és értékelheti fel a birtokolt pénz kiadását a megszerezhető
pénz elszalasztásától.
Az utólagos bölcsesség
fenyegetése
az
üzleti döntéshozatalban: „Lenyűgözőnek találtam az utólagos bölcsesség
koncepcióját, s rendkívül lényegesnek a menedzsmentben. A cégek vezérigazgatóinak
egyik legsúlyosabb problémája, hogy miként győzzék meg a menedzsereket, igenis
vállalják fel a kockázatos projekteket, ha azok elég magas várt nyereséggel
kecsegtetnek. A menedzserek persze okkal aggódnak, hiszen amennyiben a projekt
balul üt ki, még akkor is őket fogják hibáztatni, ha a döntésük adott
pillanatban helyénvalónak tűnt. Az utólagos bölcsesség torzítása nagymértékben
súlyosbítja e problémát, hiszen a vezérigazgató tévesen úgy gondolja majd, hogy
bármi volt is a kudarc oka, előre számítani kellett volna rá. S utólagos
éleslátásának fényében meg lesz győződve arról, hogy ő mindig is kockázatos
vállalkozásnak tartotta a projektet. E
torzítást különösen kártékonnyá teszi, hogy másokban mindnyájan felismerjük a
működését, önmagunkban azonban nem.”
Tapasztalás,
tanulás: „A pszichológusok szerint két dolog szükséges ahhoz, hogy tanulhassunk
a hibáinkból, éspedig a rendszeres gyakorlás és az azonnali visszajelzés. Ha
ezek a feltételek teljesülnek, például amikor a biciklizés vagy az autóvezetés
tudományát sajátítjuk el, az esetleges balfogások ellenére is képesek vagyunk
eredményesen tanulni. Ám az életben felmerülő problémák közül sok nem kínál
ilyen lehetőségeket, ami felvet egy érdekes gondolatot. A tanulásról és az
ösztönzőkről folytatott disputa bizonyos mértékig ellentmondásokkal terhes.”
Thaler ehhez kapcsolódóan elmondja, hogy nyilvános vitát folytatott Ken
Binmore-ral, a játékelmélet brit tudósával, aki állította, hogy „Magas tétek
esetén az emberek helyesen fogják meg a dolgokat.” Ellenvetésül ő kifejtette,
hogy nagy téteket jentő döntési helyzetekbe (autó, drága dolgok, lakás,
élettárs) ritkábban kerülünk, kevés tapasztalatot szerzünk, nem tudunk tanulni,
javulni belőlük. „Mivel a tanulás gyakorlást igényel, nagyobb valószínűséggel
járunk el helyesen apró-cseprő ügyekben, mint nagy tétek esetén. Ha a tanulás
valóban kulcsfontosságú, akkor a tét emelkedésével a döntéshozó képesség alkalmasint romlik.”
Thaler a
/szakma/történet vonulatában több vonatkozásban is bemutatja a versengő
iskolákat. Ezek egyike lesz itt az utolsó téma, amelyből valamennyit ide
citálunk: a fogyasztási függvény, amelyből
megtudható (legalább is a rendeltetése szerint – OP), hogyan alakulnak a
háztartások kiadásai a jövedelmük függvényében.
„E
függvény közgazdasági szemlélete az 1930-as és az 1950-es évek dereka között
egészen drámai váltáson ment át. Modelljeinek átalakulása híven szemlélteti a
közgazdasági elmélet fejlődésének egy érdekes jellegzetességét, amely a Samuelson-féle
forradalom kezdete óta megfigyelhető. Ahogy a közgazdászok kezdtek egyre
magasabb szintű matematikát használni modelljeik kidolgozásához, a modellek
által leírt emberek is mintha rohamos fejlődésen mentek volna keresztül.
Először is az ökonok okosabbak lettek. Másodszor sikerült orvosolniuk
valamennyi önuralommal kapcsolatos problémájukat. Ki kellene kalkulálni a húsz
év múlva esedékes társadalombiztosítási juttatások jelenértékét? Mi sem
egyszerűbb ennél! S hogy valaki a heti fizetéssel a zsebében netán beugrana a
kocsmába, és elköltené a kosztpénzt? Ilyesmi szóba sem jöhet! Az ökonok egyszer
s mindenkorra felhagytak a rendbontással.
A
közgazdasági elmélet fejlődésében ez a felfogás jól megfigyelhető, ha szemügyre
vesszük három nehézsúlyú közgazdász, John Maynard Keynes, Milton Friedman és
Franco Modigliani fogyasztásifüggvény-modelljeit.” Ezeket Thaler sorban be is
mutatja, s bizony nagyon elgondolkodtató különbségeket érzékelhetünk. „[Keynes]
a fogyasztási függvény igen egyszerű modelljével állt elő. Feltételezte, hogy
ha egy háztartás valamilyen jövedelemnövekményhez jut, akkor ennek a többletjövedelemnek
meghatározott hányadát éli fel. A többletjövedelem e fogyasztásra szánt
hányadának leírására bevezette a fogyasztási
határhajlandóság kifejezést. A jeles közgazdász úgy gondolta, hogy egy
adott háztartás fogyasztási határhajlandósága mindaddig nem változik meg drámai
mértékben, amíg a jövedelme viszonylag állandó.”
„Milton
Friedman bő két évtizeddel később, 1957-ben napvilágot látott művében azt a
valószerű észrevételt tette, hogy a háztartások elég előrelátóak beosztani a
fogyasztásukat, előállt tehát a permanensjövedelem-hipotézissel.
Konkrétan azt állította, hogy a háztartások átlagosan egy háromesztendős
időszakot áttekintve határozzák meg, mennyi is az állandó jövedelmük, tehát az
extra kiadásokat egyenletesen osztanák el a következő három év folyamán.”
„Még
kifinomultabb modellel állt elő Franco Modigliani. Noha munkássága időben
nagyjából egybeesett Friedmanéval, modellje még egy fokkal feljebb hágott a
közgazdaságtani lajtorján az ökonok modern felfogása felé. Nem röpke egy- vagy
hároméves időszakokra összpontosított, hanem az egyén egész életében szerzett
összes jövedelmére alapozta elméletét, amelyet ennek megfelelően életciklus-hipotézisnek nevezett el. Alapgondolata
az volt, hogy az emberek még ifjúkorukban megtervezik, miként osszák be
fogyasztásukat az életútjuk során, a nyugdíjaskort és az esetleges
hagyatékozást is beleértve.” (Mindannyiunk drasztikus tapasztalatai okán
kihagyhatatlan az idevágó ősi közmondás, amely gyorsulva változó korunkban
aktuálisabb, mint valaha: »Ember tervez, a valóság meg jól ülepen rúgja!«)
Thaler ide
kapcsoló összegzésében megjelenik egy újabb tényező, amely egész munkásságának
egyik központi témája: „Figyeljük meg, hogy amint haladunk Keynestől Friedmanon
át Modigliani felé, a gazdasági szereplők egyre nagyobb távlatokban
gondolkodnak, s mindinkább magától értetődően feltételezik róluk, hogy elég akaraterővel rendelkeznek a fogyasztás –
Modigliani esetében akár több évtizedes – késleltetéséhez.” Igen, ez az
akaraterő, más megnevezésével önuralom,
amelynek szerepéről sokat ír e könyvében. Mire végig olvassuk, megtanuljuk,
hogy az ökonokat a halandóktól elválasztó szakadék mélysége jelentős részben az
utóbbiak önuralmának fogyatékos voltával arányos.
Immáron
csak egy kérdést hagyunk ide tolakodni, amely mindvégig ott settenkedik az
ilyen közgazdasági művek olvasásának hátterében: Versengő iskolák, de hol a valóságot tükröző igazság, már ha az tényleg
követ bármi szabályt? Ha az ember alapjában irracionális lény, pontosabban a
meghatározó ösztöneit a fejlődésének hosszú útja formálta, s ezen csupán
többé-kevésbé vékony kéreg a civilizáció minden tanítása, úgy mely racionális
algoritmus írhatja le a viselkedését, döntési mechanizmusait? E kötet is
sokat ad ahhoz, hogy ezen gondolkodjunk, ám az is jól kiütközik, hogy a
megnyugtató válasz még várat magára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése