A magyar szecesszió bútorművészete

Somogyi Zsolt: A magyar szecesszió bútorművészete - Corvina Kiadó - Iparművészeti Múzeum, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

„Csak három dolog létezik a teremtő szellem számára: itt vagyok én, ott a természet, és amott a tárgy, amelyet fel kell díszítenem.”
Ernst Haeckel: Kunstformen der Natur

A születendő 20. század babakelengyéjének egyik legszebb éke a szecesszió művészeti stílusa volt. Mívesen, többnyire könnyedén, gyakran cikornyásan elegáns, harmonikusan bizarr, igen erőteljes karakterű stílus. Benne a letűnő 19. század végének, s a mind erőszakosabban benyomuló 20. század hajnalának új fényei, egy egészen új, gazdag és nagyratörő világ születésének reményei csillognak. Somogyi kiemeli a stílusváltozatainak másik arcát is, amely talán valamelyest kevésbé látványos, szembetűnő, s amelyre ezért kevésbé is gondolunk. Az ő szavaival ezt a geometria iránti vonzódás jellemzi, a mértani formák, a tiszta, jól látható szerkezet, esetenként a szigorú funkcionalitás.

Meghatározó vonása az is, hogy az úttörő művészeit sokban a más kultúrákba való kitekintés ihlette meg, akik igyekeztek felfedezni és a szecesszió művészetébe ötvözni azok karakteres stílusjegyeit és -irányzatait. Egyik korai, nagy impulzusát a japán művészettel történt találkozás adta az 1878-as párizsi világkiállításon, és a fáklyahordozói bátran merítettek a különféle népi, nemzeti művészetek más irányzataiból is. Így ötvözte magába a magyar szecesszió, amint erről itt szép képet kapunk, a magyar néprajzi forma- és stíluskincset, s az annak gyökereinek tartott keleti stílusokat.

Eltéveszthetetlen. Ráismerünk az új szellemiséget sugárzó műalkotásokon, és úgyszintén a korszak tárgyi világának legkülönbözőbb elemein, ékszerektől épületekig, apró használati tárgyaktól és bútoroktól a metró lejáratokig és természetesen a műalkotásokon. És a szecessziós homlokzat még a munkábamenet sivár, hajnali vigasztalanságában is kicsillan a külvárosi házak fakó sorából. A modern kor felfokozott útkeresései által felerősített hatását jól jellemzi a Picassótól származó kijelentés, amelyet a német művészettörténész Gabriele Fahr-Becker idéz a Szecesszió c., magyarul a Vince Kiadónál, 2004-ben megjelent nagy, átfogó művében: „Mindannyian art nouveau (a szecesszió francia elnevezése - OP) művészek voltunk. Annyi vad, őrült görbület volt a metrólejáratokon és az art nouveau minden alkotásán, hogy fellázadtam ellene, és majdnem kizárólag egyenes vonalakra szorítkoztam. A magam módján azonban én is részt vettem az art nouveau-ban. Mert hiába ellenez az ember egy mozgalmat, mégis annak része marad.”

Nagyon is jellemző az új stílus lényegére, erejének forrására, hogy bár az elnevezése csaknem országonként változott, az mindenütt az újdonságát, fiatalosságát, az immár megkövesedőnek ható - vagy annak bélyegzett - hagyományoktól való merész elszakadását emelte ki. Nálunk szecesszió, Bécsben Sezession (elszakadás, különválás), Németországban Jugendstil (ifjúság stílusa), Olaszországban Stile Floreale (virágos stílus), Spanyolországban Modernismo, és Párizsban kapta az Art Nouveau (új művészet) elnevezést, ahogy az angolszász világban is nevezik. Karakterének meghatározó eleme, hogy az emberek, a városaik, országaik, az egész világuk életét gyökeresen átformáló nagyipari kor hajnalán született - amelynek különösen fontos vonása, hogy a politikában, a társadalom kezelésében is elhozta a nagyipart -, s benne a gyors és drasztikus korszakváltás útkeresése jelenik meg.

A mindennapok első igazi meghódítója. A nagy stílusok - amelyek sorában többé-kevésbé egységes európai stílusként eddig a szecesszió az utolsó - azzal, hogy eszméket tudtak az emberek széles köre, a nagyközönség számára is megjeleníteni, s ezzel üzeneteket közvetíteni hozzájuk, végső soron a koruk tömegkommunikációs /csúcs/technológiájaként is szolgáltak. Izgalmas bizonyság erre, hogy az ikonográfia a 20. században éppen olyan hathatósan szolgálta a hatalmat, mint a bizánci birodalomban, és a létező szocializmus birodalmi stílusa - különösképpen a köztéri építményekben és műalkotásokban - vajmi kevéssé különbözött a Harmadik Birodalométól, vagy a brit birodalmi nagyság ilyesfajta kifejezéseitől. Az első európai stílus, a román, a gyakran komor, nyomasztó erőt kifejező robusztusságával az égi hatalomnak és a földi helytartóinak a feltétlen tiszteletet és engedelmességet követelő, megkérdőjelezhetetlen hatalmát hirdette. A gótika, minden stílus közül talán a leginkább fenséges és felemelő, az örök értékeket és a világ megnyugtató rendjét kereső lélekhez szólt; a reneszánsz pedig az öntudatra, az evilági életének, személyes sorsának fontosságára ébredő emberhez. A szecesszió viszont a modern kor hajnalának emberéhez, aki új lelki kapaszkodókat keresett az egyszerre nyomasztóan és felemelően átalakuló világban, a nagyipari kor nagyvárosi életéhez, új szépségeket, és útmutatást, s szintúgy irányfényeket ahhoz, hogy hogyan élvezheti az új kor adományait.

A rokokó már megkörnyékezte az előkelő szalonoknak, sőt a gazdagok lakásainak legkifinomultabb használati tárgyait, de meg is maradt azok szűk, exkluzív körében. A szecesszió viszont - nagyon is tudatos iparkodással - széles körben a tárgyalkotás ihletőjévé, buzdítójává vált. Egyik fő céljának tekintette, hogy alkotásaival a köznapok tárgyi világában is esztétikai élménnyé emelje a szükségest, élvezetessé tegye a hasznost. Arra törekedett, hogy a kialakítás növelje a tárgy értékét, a tárgy pedig büszkén hirdesse az értékét. A szecesszió vezette be az ipari formatervezést és hozott ezzel új minőséget a termékfejlesztésben, így a bútorok terén is. A művészet színvonalára emelkedő alkotásai a fejlesztésben igen jelentős húzóerőt jelentettek, nem utolsó sorban a tárgykultúra színvonalának erőteljes emelésével. Ez a kötet a szecesszió honi bútorművészetének tükrében is jól mutatja, hogy hasonló ez ahhoz, ahogyan például az űrkutatás csúcstechnológiái visszahatnak az ipari technológiák és a termékek széles körére.

A szecesszió az első, és eddig az egyetlen a nagy stílusok között, amely pozitív, élénkítő hatást tett a gazdaságra is. Hirdette is a haszonelvűséget, jelesül azt, hogy a tárgyaival hasznos célokat akar szolgálni, s ehhez a lehető legjobb formát, küllemet adni e tárgyaknak. (És aki ebben a formatervezés legjobb, legbecsülendőbb alapelvére vél ráismerni, annak maradéktalanul igaza van.) A magasabb szintre emelt, az esztétikus kialakítás és a hasznosság ötvözetével gazdagított tárgykultúrájával jótékonyan hatott az iparra és a kereskedelemre, mert a tárgyainak általa teremtett új értékeivel vásárlásra ösztönzött. A magasabb esztétikai értékkel vagy éppen új funkciókkal felruházott tárgyaival új fogyasztói igényeket támasztott, általuk új keresletet teremtett, és ezzel új lehetőségeket nyitott meg iparágaknak, mind a kézművesség, mind pedig a gyáripar számos területén. Azzal pedig, hogy szó szerint az utcára vitte az új tárgykultúrát - építészettel, utcabútorokkal - olyanokkal is megismertette azt, akik egyébként talán egyáltalán nem találkoztak volna vele.

Ez a mind a gazdag képanyagában, mind pedig a művészettörténeti áttekintéseiben és elemzéseiben kiemelkedő minőséget és nagy szellemi élvezetet nyújtó kötet - ahogy a bevezetőjében olvasható - az Iparművészeti Múzeum „Kősziklán termett sajgó liliom” című, a magyar szecesszió bútortervezőit bemutató, 2010. március 28-ig látogatható kiállításához kapcsolódik. E kiállítás az első, amelynek középpontjában a Magyarországon tervezett és készített szecessziós bútor-remekek állnak. Felhasználva a legújabb kutatási eredményeket, egyszerre mutat be bútorokat, bútorterveket és archív fotókat - közöttük számos, magángyűjteményben őrzött tárgyat, amelyet először láthat a közönség, hogy átfogó képet adjon mindarról, amivel a magyar alkotók a szecesszió nemzetközi művészetét gazdagították. Ezt tárja elénk ez a kötet.

Nagyon érdekes fejezettel kezdődik, amelynek kifejező címe Az Egyéniség kora. Ez bemutatja a magyar építészetnek és bútorművészetnek azt az útkeresését, amely a sajátos magyar hagyományokból táplálkozó stílust igyekezett megteremteni, s amelynek egyik kiteljesedése a magyar szecesszió volt. Amint Somogyi - aki a mostani kiállítás kurátora is - elmondja, a már Széchenyi István által is felvetett nemzeti stílus kérdése az 1880-as évek elejétől kapott új lendületet a magyar jellegzetességek, az ősi magyar motívumkincs kutatásával. Az építészek a történelmi stílusokon belül keresték a nemzeti jegyeket, a motívumok gyűjtésében és a népi ornamentika feltérképezésében pedig Huszka József munkássága kiemelkedő, aki a kutatásaiba bevonta a székelyföldi templomok falfestményeit, szintúgy az úrihímzéseket, a népi textíliákat, kerámiákat, festett bútorokat (ezek motívumait e kötetben bemutatott sok szép darabon látjuk viszont. OP). Ez a motívumkincs, valamint Huszkának azok keleti, szászánida, perzsa, sőt kínai eredetére vonatkozó nézetei jelentek meg Lechner Ödön művészetében - amint Somogyi mondja, a Lechner által teremtett „nemzeti” stílusban -, aki a magyar szecesszió megszületésének vezéralakja volt. A mai kiállítás méltó helyszínét adó Iparművészeti Múzeum épületét is Lechner tervezte, s ez a Millenniumi Kiállításra 1896-ban befejezett épület (amely minden bizonnyal a magyar szecessziós építészet legszebb budapesti mesterműve - OP.) az első alkotása és kiindulópontja lett a stílusirányzatnak. Lechner és követői az ott kialakított formákat, díszítményeket - a Gesamtkunstwerk, azaz az összművészeti műmegteremtésének jegyében, amelynek értelmében az épület, a díszítés és a berendezés egysége jelent műalkotást - iparművészeti tárgyakon is alkalmazták. Lechner nemcsak a műveivel, hanem elméleti írásokban is összefoglalta művészete alapjait-céljait. Legfontosabb „programbeszéde” az 1906-ban megjelent írása, amelynek címe „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz”, és amelyben így ír: „A megyar nemzeti stílus igenis megvan a magyar népnél; még pedig határozottan felismerhetően. (...) Nekünk ezt a magyar népstílust meg kell tanulnunk, mint valamely nyelvet...”

A következő, igen tartalmas fejezet a lechneri „magyar formanyelvet” mutatja be számos művész alkotásain át, azok fényképének és műelemzésének felvonultatásával. A további fejezeteknek is ez a bemutatási módszere: tematikus válogatásban sorakoztatnak fel fényképpel, műelemzéssel kimagasló ill. a stílusirányzatra igen jellemző alkotásokat. E tematikus fejezetek: ◙ Nemzetközi áramlatok vonzásában. Itt szerepel egyebek közt egy hálószoba szekrény, amelyhez egy korabeli neves műítész egészen sajátos méltatása kapcsolódik: „Ez a hálószoba mintha csak arra volna rendeltetve, hogy benne a társadalom becsületes, igaz támaszainak nemzedéke megfogamzzék.” És ugyanehhez a szekrényhez tartozik egy megjegyzés, amely egészen érthetetlen mai viszonyokra utal: „A ma a Tolna Megyei Levéltár tulajdonában lévő szekrényt csak archív felvételen mutathatjuk be.” Vajon miért?? ◙ Néprajzi kutatások hatása ◙ A késő szecesszió mesterei ◙ Bútorok - mesterek nélkül. Ez utóbbihoz a bevezető önmagában is tanulságos magyarázata: A magyar szecesszió bútorművészetének legtöbb alkotását ismeretlen, azonosítatlan mesterek hozták létre. A tárgyak története nem vagy csak töredékesen ismert, a tervezők személyére gyakran hosszas kutatómunka után sem derül fény.

Igen értékes része a kötetnek az életrajzokat bemutató fejezet. Az ebben található sok érdekes tudnivalóból itt egyet emelünk ki: Maróti (Rintel) Géza (1864-1941) az 1906-os milánói világkiállításon megismerkedett a mexikóvárosi Nemzeti Színház építészével, aki felkérte őt a belsőépítészeti munkák irányítására. Tervei közül a nézőtéri üvegkupola, a színpadnyílás körüli üvegmozaik, a vasfüggönyt helyettesítő üvegfüggöny (!!) és a kupola szobordísze készült el. Róla itt azt is megtudhatjuk, hogy az első világháború alatt hadirajzolóként (!!) megjárta az olasz, orosz és a török frontot.