Dr Osman Péter ismertetése
Igazi nagypályás dizájn,
belsőépítészet és tárgykultúra remekműveiből ad különleges válogatást ez a
kötet, dokumentáció értékű, gazdag és gyönyörű képanyaggal. Elbűvölő
időutazásra visz: olyan világba, amely, bár időben még viszonylag közeli, több
ok folytán is teljes joggal nevezhető letűnt kornak. Legfőképp azért, mert az
azóta eltelt évtizedek során nagyot változott a nálunk társadalom, eltűntek
belőle azok a szereplők, akikhez az ilyesfajta enteriőrök kötődtek, akiknek
igényük is és lehetőségük is volt ezek létrehozására és fenntartására, s akik jelentős
részénél ez többé-kevésbé az osztályuk hagyományaihoz kötődött. Nem kevésbé
azért is, mert - szintúgy sok oknál fogva - nagyot változott a közízlés,
pontosabban az az értékrend, amely hajdan a gazdagság felső régióiban életre
hívta az igényt ezekre az enteriőrökre, és azokat nem is csak felsőfokú
presztizshordozókká tette, hanem sokak szemében a gazdagságnak és a
legtehetősebbek kultúrájának alapvető jelentőségű kellékeivé.
Semmi kétség sem férhet ahhoz,
hogy ebben az igen elegáns albumban kifogástalan, magasszínvonalú
kultúrtörténetet kapunk - erre biztos garancia már maga a Corvina, és a hasonló
kiadványainak hosszú sora.
Somlai a kötet képanyagáról és a
kapcsolódó ismertetéseiről: „Ennek a 46 kastélynak, villának és lakásnak a
fellelhető korabeli fotóanyag alapján történő bemutatása meglehetősen
szubjektív jellegű. (Neki lehet, ő bizonyára rendelkezik azzal a tudással,
amely alapján meg tudja ítélni, hogyan viszonyul ez a válogatás a bemutatott
kor ilyen alkotásainak - merthogy az ilyen enteriőr magasszínvonalú
kreativitással létrehozott alkotás - teljességéhez. Nekünk, akiket e kötet
tartalmának megítélésében nem zavar efféle összehasonlítási alap, ez, a gyönyörködés
adta esztétikai élvezet mellett, egy kiemelkedően magas információértékű áttekintés.
A hivatásos kultúrtörténészeken és a jól felkészült érdeklődőken túl kevesek lehetnek
már, akik annyit tudnak erről a világról, hogy megérezzék akár a válogatás,
akár a szerző ismertetéseinek szubjektív természetét. - OP) Próbáltam a még
nem, vagy kevésszer publikált képeket összegyűjteni. A fotók fele
közgyűjteményekből, a másik fele családi albumokból származik (tehát ez
utóbbiak számunkra ezzel válnak megismerhetővé - OP). A kutatások során sok érdekes,
eddig ismeretlen adat is felszínre került. (És a legtöbbünk milyen keveset tud
az elvileg már ismertekből is. „A múltat végképp eltörölni” félelmetes
hatékonysággal működött, elfordítva a legtöbbek érdeklődését is ettől a
mindenestül kárhoztatott világtól. - OP) Szeretném előrebocsátani, hogy a
képekhez fűzött ismertetések szintén nagyon szubjektívek, és nem tudományos
igénnyel lettek megfogalmazva. (Ami nekünk, laikusoknak meg is könnyítheti a
mondandó befogadását és élvezetét, a válogatásnak és az ítéletnek a szubjektivitása
pedig aligha zavar, ha jól felkészült hozzáértőtől kapjuk. - OP) Célom egy
olyan képeskönyv létrehozása volt, amely bemutatja a mostani és a következő
generációknak egy olyan letűnt magyar világ és társadalmi osztály életkörülményeit,
mely tőlünk nyugatra megmaradt, nálunk azonban visszahozhatatlanul eltűnt,
volt, nincs!”
A „képeskönyv”-nél senki se
gondoljon valamiféle, e szó megszokott jelentése szerint kissé leegyszerűsítő,
netán mesterkélten könnyed bemutatásra. Kellemes, gördülékeny előadásmóddal
ugyan, de a bemutatás szakmai értékét csorbító bármilyen kompromisszum nélkül,
intelligens érdeklődőknek, hozzájuk méltó módon adja át tudását a szerző. S aki
azt mondaná, kit érdekel ma már az a letűnt magyar világ és társadalmi osztály,
gondoljon arra, kit érdekelnek ma már azok a gazdagok és előkelők, legalább is
azok túlnyomó többsége, akik számára a reneszánsz, a barokk vagy éppen a rokokó
remekei készültek.
Úgy illik, hogy recenzensként itt
elfogultságot jelentsek be. Nemcsak azért, mert könyvekkel élő emberként a
tudásközlés egyik csúcsának tekintem a legjobb hozzáértéssel megírt ismeretterjesztő
műveket, amilyen ez a kötet is. Ezen túlmenően azért is, amit a szerző bemutatkozásul
elmond magáról a Szép Házak Online oldalán:
"A nagyapám volt
Magyarországon az első szabadalmi ügyvivő, édesapám vette át az irodát, és
magától értetődően nekem is folytatnom illett a családi hagyományt: így
kerültem először a Műszaki Egyetemre, majd a Bánki Donát Műszaki Főiskolára.
Ezután, mivel mindig is a bútorok érdekeltek, jelentkeztem az Iparművészeti
Főiskolára.” És nem csekélység, hogy hogyan került erre a pályára: „Némi
szerencse is kellett hozzá. Egy atyai jóbarátom, Koller György ajánlott Amerigo
Totnak, aki akkoriban épített egy házat a Táncsics Mihály utcában, és
belsőépítészt keresett. Tot bérbe adta a házat neki, aki ott nyitotta meg a
Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének galériáját. Ennek a háznak a
belsőépítészeti kialakítása lett az első munkám.” Erre mondják, hogy „erős
kezdés”, a folytatásban pedig sok egyéb között ott szerepel a General Electric
európai központja is szerepel, ami igencsak rangos referenciának tűnik. Ki
tudná szakmailag jobban, igazán hitelesen érteni, értékelni és bemutatni az
ilyen enteriőrökben megtestesülő alkotásokat, mint aki maga is „nem
középiskolás fokon” műveli ezt a mesterséget? Ami pedig ebből még nem magától
értetődő: Somlai a magyarázataiban, ismertetéseiben, ’tárlatvezetéseiben’ nagy
láttató erővel, kitűnően bánik a szavakkal is.
Csengel-Plank Ibolya írja az itt
olvasható Belsőfényképek - enteriőrök - szobabelsők c. tanulmányában: „Az
enteriőr (francia: intérieur:
"belső tér") fogalma az építészetben kettős jelentéssel bír: Az egyik
értelmezés szerint a tér építészetileg körülhatárolt belsejét jelenti, másik
megközelítésben a művészi igénnyel berendezett
helyiséget.” (kiemelés tőlem - OP) A fényképek és Somlai ismertetései ennek
a művészi igénynek a sokféle megvalósulását mutatják be. Ezek mindenképpen és
nagyon is példaértékűek. Természetesen nem abban, hogy hogyan igyekezzünk
berendezni a környezetünket - de szép is lenne -, hanem magában az igényességben,
amellyel az ember igyekszik széppé és lehetőleg, a funkciójának megfelelően, elegánssá
tenni a környezetét. Végső soron abban az értelemben, ahogyan a szecesszió behozta
a hétköznapokba, a széles tömegek mindennapi életébe, sőt otthonaiba is a
tárgykultúrát.
A kötet kapcsán írja a
fényképészetről: „A funkció egyértelmű tolmácsolása éppúgy alapfeladat, mint a
belső állapotának és a berendezés kvalitásának kifejezése. (Hála néki, hiszen
ma ez ad nekünk lehetőséget, hogy mindezeket a saját szemünkkel láthassuk is,
még ha a képek szükségszerűen el is maradnak a digitális minőségtől. - OP) (…)
A fényképek általában pontos jelzéseket nyújtanak arról, hogy az épületek
gazdái miként becsülik meg a környezetüket, mire tartják azt, és milyen
lehetőségekkel rendelkeznek.” Fűzzük ide is, amire fentebb már utaltunk: azon
túl, hogy az épületek gazdái milyen enteriőrökkel becsülték magukat, azok közül
a mások számára is megismerhetőknek igen fontos presztizshordozó funkciója is
volt. Egyaránt kellett hirdetniük gazdáik vagyoni erejét, státusát, valamint a művelt
ízlését és igényességét (még ha ez utóbbiakban olykor a belsőépítész pótolta is
ki a gazda hiányosságait).
A történelmi képeken, a
különlegességszámba menő látványokon, és a gazdagság felső szintjein
megvalósult belsőépítészeti kultúra képtárán túl, Kiss Éva A múlt varázslata c.
tanulmánya egy további, igen fontos adalékkal is szolgál mindezeknek a hazai
ipar fejlődésére gyakorolt jótékony hatásáról: „Ezeknek a lakásoknak a
berendezéséhez a tulajdonosoknak a kézműves hagyományokat folytató kivitelezőkhöz
kellett fordulni. (..) Az akkori Magyarországon még élt a hagyományos
kézművesség, és ennek kedveztek a hazai viszonyok is, hiszen a bútorgyártás
területére sem a nagyüzemi jelleg volt a jellemző. Kitűnő asztalosmesterek, műhelyek
megbízható, szolid kézművesmunkával egészítették ki a berendezést. Olykor
hűséges másolatok készültek, kiegészítve egy-egy bútoregyüttest. Így egy régi
székhez három újat adtak, vagy a meglévő tárgyak szellemében, ám kicsit
igazodva a modern igényekhez is, franciaágyat vagy kényelmes heverőt
illesztettek a berendezéshez.”