Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és
stabilitását
Corvina Kiadó, 2020
Dr Osman Péter ismertetése
„A háború a politika
folytatása más eszközökkel.” Carl von Klausewitz: A háborúról
„Jogállamban a pénz a
fegyver” József Attila: Gyönyörűt láttam
(és
minden, ami pénzen megvehető, és nagyot lehet vele ártani. – OP)
A Corvina
ajánlójából: „Yvonne Hofstetter,
a mesterséges intelligencia szakértője, minden politika iránt érdeklődőnek
megmutatja, hogyan ássa alá a
digitalizáció a korábban stabil hatalmi viszonyokat, hogyan szítja az újabb
fegyverkezéstől való félelmet és teszi a világ történéseit kiszámíthatatlanná.
A 21. században a biztonság rendkívül veszélyeztetett, a béke pedig, amiben
élünk, törékeny. A digitális forradalom
stratégiai kihasználása lehetővé teszi ugyanis a világ geopolitikai
újrarendezését: az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország és Kína egymással
harcol a dominanciáért, Európa pedig keresi a nagyhatalmak között a szerepét. Régen a védelmen alapult az államok közötti
stratégiai egyensúly, ma azonban az offenzíva kerül előtérbe. Egy hálózati
kapcsolatokba rendeződött világban megsemmisítő fegyverré válik a kód.
Segítségével érzékeny adatok kémlelhetők ki, kritikus infrastruktúrák szabotálhatók
el, a lakosságot pedig kamuhírekkel lehet hergelni - anélkül, hogy hivatalos
hadüzenet történt volna. A szerző az eseményeket és a világpolitikát masszívan
befolyásoló konkrét példákkal illusztrálja a fenyegető helyzetet.” (Kiemelések
tőlem. A „kód” itt és a könyvben is nyilvánvalóan az informatikai rendszerek
befolyásolására, támadására használható proogramokat jelenti. – OP)
Hofstetterről a Lira ismertetőjéből: „Jogász, Big Data szakértő, író. 1999 és 2019
között a Big Data kiértékelésére szakosodott Teramark Technologies GmbH
ügyvezetője volt. Ma elsősorban
könyvekben és előadásokban hívja fel a digitalizáció veszélyeire a figyelmet.
2019-ben tagjává választotta a londoni Chatham House Demokrácia és Technológia
Bizottsága. Nem használ okostelefont,
nincs Facebook- fiókja, kritizálja a tömeges adatgyűjtést. Az Európai Unió
alapvető digitális jogainak chartájának egyik kezdeményezője.”
„Láthatatlan” háború folyik? A korábban a világuralomért
vetélkedő Szovjetunió szétesett, az uralma alatt lévő országok elszakadtak,
geopolitikai befolyása összezsugorodott – s mindez anélkül, hogy hagyományos fegyveres
háború idézte volna elő a vereségét. Új fegyvernemek alkalmazása hozta el ezt,
ami olyannyira felőrölte az erejét, hogy már a talponmaradásra sem volt
elegendő, hatalmi és befolyási övezetei megtartására pedig végképp nem. Azóta is új időknek új minőségű háborúi
folynak a világban: a sokféle eszközzel vívott hibrid háborúk, amelyek eszközei között vannak a digitális
informatikai technológiák alkalmazásai is. A sikeresen támadók különféle informatikai
eszközök révén fejtik ki ártó hatásaikat, a tömeges befolyásolástól az
operációsrendszerek megtámadásával okozott, akár hagyományos fegyveres
csapással is összemérhető súlyú károkozásig. A hagyományos fegyvereknek is
megjelentek a digitálisan ’felokosított’ változatai, a távolból történő
vezérléstől a többé-kevésbé önálló – és várhatóan mind önállóbb – robotokig. Széles
áttekintésű fejezet szól róluk: Fegyverkezési verseny a mesterséges
intelligencia területén címmel. „A modern
háborúk mások, néhány esetben olyannyira, hogy a régi NATO-kézikönyveket
nyugodtan ki is dobhatjuk.” idézi mindezekre Hofstetter.
A Trier-i Jog és Digitalizáció Intézete recenziójából: „A
könyv kulcstétele: a világ és
annak konfliktusai a digitalizáció révén mélyrehatóan meg fognak változni, és
mi erre (még) nem készültünk fel. Hofstetter bemutatja a digitalizáció
hatásait a globális hatalmi viszonyokra és az államok közötti konfliktusokra.
Ennek során rávilágít a digitális vagy hibrid hadviselés technikai
lehetőségeire.”
Létfontosságú ugyanakkor felismerni: talán még a
Hofstetter-osztályú gondolkodók szintjén is ez a felkészületlenség mutatkozik
meg abban, hogy az alcím pontosítást kíván: az ismeretlentől, beláthatatlan
fenyegetéseitől való félelem hajt abban, hogy a veszélyt, tévesen, a
digitalizációban lássuk. A vész azonban nem attól jön, hiszen a digitalizáció
csak eszközrendszer, hanem azoktól az erőktől, amelyek használják ezeket az
eszközöket. Nem a hangszóró szólítja harcba vagy épp ugratja egymás ellen az
embereket, hanem azok, akik a belőle jövő üzeneteket alkotják és terjesztik. Így
kell olvasnunk ezt a könyvet, s érteni, hogy ha sok utálatosságot tár is fel,
maga a digitalizáció semmiképp sem az; mindazért, amit Hofstetter bemutat,
semmiképp sem a digitalizáció a felelős. Ha egy robot áll a helyünkre a
munkában, akkor sem a gépet kell hibáztatni, hanem azokat, akik lecseréltek vele!
Szinte napról igazolódik milyen
gyorsan növekszik a téma aktualitása. Hofstetter írja itt: „Meg kell még említenünk
a
valósággal szembeni legnagyobb kihívást, a deep fakes–t. Videók és
hangfelvételek ’mélyhamisítványai’ valódi emberek képét-hangját produkálják,
amint olyasmiket tesznek vagy mondanak, amiket valójában sohasem tettek vagy
mondtak. A mélyhamisítványok különösen azért alattomosak, mert hajlunk arra,
hogy elhiggyük, amit a saját szemünkkel látunk. Ezért jelentenek
nemzetbiztonsági problémát: könnyen idézhetnek elő politikai konfliktust,
erőszakot vagy diplomáciai bonyodalmakat, embereket rágalmazhatnak meg, hamis
bizonyítékként szolgálhatnak.” E sorok írásának napjaiban jelent meg a hír,
hogy az orosz-ukrán háború közepette az internetre kitettek egy mélyhamisítványt,
amelyen az ukrán elnök bejelenti a fegyverletételt.
Innentől szóljon magáért a könyv –
minden idézet onnan.
Mivé lettél, drága völgyünk? „Amikor
hekkertámadásokra derül fény, az emberek és a vállalatok egyaránt szeretik azt
képzelni, hogy 18 éves kockafejek indítják őket a hálószobájukból. (Vastagon
benne van ebben is a jól eladható szenzációkkal dolgozó média: a tizenéves
hekkerek kiugró teljesítményeiről szóló hírek jól vonzzák a közönséget, s az
emberekben ez marad meg. – OP) A közvélekedés azonban lassan átalakul: a nyomozók mind gyakrabban állapítják meg,
hogy a digitális támadásokat idegen államok kormányainak a megbízásából és
hangszerelésében hajtják végre, amelyek magán közreműködőket vesznek
igénybe, hogy a net felhasználásával kémkedjenek, szabotázsakciókat hajtsanak
végre, és felforgató tevékenységet folytassanak. (Valóban képesek
megállapítani, vagy ilyen-olyan okból állítják? – OP) A Marriott szállodalánc
elleni támadás („500 millió
szállodavendég címét tulajdonították el, emellett sok hitelkártya-adatot
is” írja Hofstetter – OP) állítólag a pekingi rezsim számára kémkedő kínai
hekkerek számlájára írható. Peking tagadja a támadásokat – vagyis azt a rendkívül
tipikus magatartást tanúsítja, melynek célja, hogy elhatárolja magát az idegen
felségterületen végrehajtott törvénytelen akcióktól, és elejét vegye a
nemzetközi közösség megtorló intézkedéseinek. Az állami támadások kiszervezése
hekkerekhez, internetes trollokhoz és robotokhoz, röviden az állam alvállalkozóihoz,
megkönnyíti bármiféle kormányzati részvétel tagadását.” (Másrészt, országok,
kormányzatok elleni hibrid támadásoknak is hathatós eszköze őket meggyanúsítani
különféle elítélendő cselekedetekért. Valakik loptak a Marriott-nál: ez remek
alkalom Kínát – vagy ki kit akar épp – megvádolni! – OP)
A mai szcenárió: „A digitalizáció nem csak magánéletünket
és munkás hétköznapjainkat tartja szilárdan hatalmában, a hadviselés is
evolúciójának következő szakaszába lép át általa. (Igazából még halvány
sejtésünk sincs arról, mi mindent hozhat ez a szakasz, viszont a már küszöbön
álló lehetőségek és fenyegetések széltét-hosszát igen jól jellemzi Hofstetter
bevezetője: „Az internet of everything térnyerése áttekinthetetlenné teszi a
21. századi háború eszközeit, ezért csak tematikus válogatást adok belőlük.” [IoE
= minden internetje] – OP)
A politika és a katonai
erőalkalmazás számára az általános hálózatba szerveződés, folyamatos
elérhetőségünk, a kommunikáció gyorsasága és az egyre intelligensebbé váló
gépek egyfajta szoft háború hasznos eszközei. (Valójában nagyon is sokfajta
háborúé, s hogy az ’szoft’ marad-e, és meddig, az egyrészt attól függ, meddig
tekintjük a beavatkozást és annak hatásait ’szoftnak’, másrészt hogy az így
megzavart közegben a felek tudják‑e és akarják‑e féken tartani az erőszakot. –
OP) Lehetővé teszik, hogy nyomást gyakoroljanak államokra és azok lakosságára –
még olyan stabil hatalmakra is, mint az USA –, de mégis alacsony szinten tartsák a megtorlás és a helyzet tényleges,
forró háborúvá való eszkalálódásának a kockázatát. Ez azonban, mint még látni
fogjuk, nem zárható ki maradéktalanul. Az úgynevezett aszimmetrikus vagy
hibrid fenyegetések, amelyek közé a digitális kémkedés, a szabotázs és a
szubverzió tartozik, a háború megfizethető helyettesítőivé váltak. (Mármint a
hagyományos háborúé, mert ez is háború! S Hofstetter itt még nem is említi a
tömegek befolyásolását, irányítását vagy épp szabadjára engedését a rend
megzavarásával, a támadó érdekei szerint. Később viszont leírja: „A Twitter segítséget
nyújt forradalmak szervezéséhez és kormányok megdöntéséhez – még ha az efféle
felkelések a failed state, a működésképtelen állam állapotához vezethetnek is,
ahogyan ezt a 2011-es arab tavasz líbiai történései igencsak egyértelműen példázták.”
– OP). Mivel pedig a digitális támadások
olcsóbbak, mint egy forró háború, egyre több állam – a gazdaságilag
gyengébbek, kisebb katonai költségvetéssel, rosszabbul felszerelt csapatokkal
rendelkezők, ugyanakkor pedig az új globális pozícióra törők is – buzgón kiveszi
belőlük a részét, megzavarva ezzel a fennálló nemzetközi rendet és ennek
korábbi egyensúlyát.” (Növelve ezzel a régió vagy akár a világ instabilitását –
OP).
„Ez az oka, hogy a 21. századi hadviselés számára egyre
fontosabbá válnak az olyan univerzális technológiák, mint a kognitív gépekhez
kidolgozott mesterséges intelligencia. (Fura megfogalmazás: az MI inkább
maga a ’kognitív gép’. – OP) Néhány nemzet világosan felismerte: a digitális
technológiák nemcsak gazdasági hasznot hajtanak, hanem politikai és katonai fölényt
is eredményeznek. Aki megtalálja a
digitalizáció geostratégiai bevetési lehetőségeit, vezető pozícióba juthat a
nagyhatalmak újkeletű erőpróba-versenyében.” (Valójában kétséges ez a
sorrend – vajon tényleg a gazdasági haszonszerzés-e az elsődleges mozgató. Becslések
szerint a 20. század technológiai forradalmaiban – legalább is az internetes
óriáscégek felívelését megelőzően – az innovációs fejlesztési ráfordítások nagyjából
kétharmada a hadiiparba ment, s utóbb onnan kerültek át innovációs eredmények a
polgári szférába, gazdasági hasznosításra. Igazából egyre nehezebb lesz
megmondani, minek is tekintendők ilyen megközelítésben az új digitális
technológiák: elsődlegesen hatalom‑ vagy haszonszerzési eszközöknek. Minél
inkább az információs térben zajlik az országok, közösségek, úgyszintén
a gazdaságok és azok szereplőinek élete, annál bonyolultabb e fontossági
sorrend kérdése. Különösen élessé válik ez azon az új, és várhatóan rohamosan
növekvő jelentőségű csatatéren, amelyet Hofstetter rögtön az itt következőkben
felhoz: a minden internetjén. – OP)
Az új szcenárió (és harctér):
„Az Egyesült Államok, amelynek vezető
digitális hatalmi státuszát eddig senki sem kérdőjelezte meg, azt tapasztalja most, hogy egykor volt
előnye rohamosan fogy, befolyása pedig erőtől duzzadó felkapaszkodottak –
különösen Kína – javára csökken. Amerika visszavonulása és az a vehemencia,
amivel a vetélkedő hatalmak térben terjeszkednek, egy olyan új, ijesztő
fegyverkezési verseny nyitányát jelenti, amely nem korlátozódik pusztán
adatlopásra, szabotázsra és felforgatásra. A digitális fegyverkezési verseny
azáltal, hogy az internet of everything (IoE, minden internetje) megjelenésével
minden mindennel hálózatba kapcsolódik, hatalmába
keríti a fizikai világot is, amely még okosabb lesz, mint az
okostelefonjaink, okosházaink vagy okosautóink: elterjednek a harci robotok, a
drónrajok, az intelligens implantátumok, a hálózatba kötött nukleáris fegyverek
és az intelligens muníciót szállító hiperszonikus hordozóeszközök. (S nem
hagyható itt említetlenül: az IoF egyben
sebezhetővé is tesz mindent, amihez általa hozzá lehet férni. A digitális támadók, másrészt az ellenük
védekezők így mindinkább e láthatatlan háború legfontosabb elitalakulatai közé
kerülnek. – OP)
A könyv áttekintése Hofstettertől:
„Az 1. fejezet azzal kezdődik, hogy az államok digitális módszerekkel
kémkednek és szabotálnak. A hasonló, de nem állami szereplők – például
bűnözők vagy terroristák – által önös érdekből végrehajtott műveletek kérdését
tudatosan figyelmen kívül hagyjuk, mert azon szeretnénk elgondolkodni, hogy
vajon csakugyan háború-e az, amit mi különösebb megfontolás nélkül
„cyberháborúnak” nevezünk. (Felettébb érdekes: ha már digitális módszerekkel történő kémkedésről van szó, a gazdaság
szereplőit miért nem említi a szerző? A kisebb országoknál erősebb
óriásvállalatok, másrészt a gazdasági hatalom és az állami vezetés nem ritka
összefonódásai korában olykor elég nehéz lehet eldönteni, hol is húzódnak a
frontvonalak. S vajon tényleg elképzelhetetlen, hogy a gazdasági
konkurencia-harcban akár még az ellenfél működésének akadályozását is bevetik? Fontos
kérdés az is, vajon szabad-e a terroristák cselekvését pusztán önös érdekeknek
betudni – ez jócskán nehezíti a megértésüket. – OP)
A háború nemzetközi jogi
definíciója kifejezetten megköveteli előfeltételként, hogy államok közti
cselekvésre kerüljön sor. Ha azonban az erőszak nem állami tényezőktől, például
szabadságharcosoktól, felkelőktől, terroristáktól vagy állami megbízatással nem
rendelkező privát hekkerektől indul ki, a szó szoros értelmében véve nem
teljesül a fenti nemzetközi jogi követelmény. (Ez roppant csúszós terület, és meglehetősen
behatárolhatatlanná teszi e téma tárgyalását! Eleve, Hofstetter „erőszakot” ír,
de mi van az olyan ráhatásokkal, amelyek akárcsak közvetve, a következményeik
révén válthatnak ki erőszakot? „állami megbízatással nem rendelkező” – miként
bizonyítható az ellenkezője? Melyik állam elég bolond rábizonyítható megbízást
adni ilyesfajta tevékenységre más államok ellen? Hogyan bizonyítható az állami
indíttatás, ha közbenső aktorok vannak? Valóban morcos helyi erők támadnak‑e,
vagy külföldi indíttatásúak? Egyáltalán, a hibrid hadviselésben mi minősül
háborús támadásnak? Pl. miként választható el hitelesen a jogos elégedetlenség megnyilvánulása
az ország kormányzatának gyengítését szolgáló zavarkeltéstől, belpolitikai
beavatkozástól? Tisztán helyi/nek
mutatkozó/ ill. nyíltan nemzetközi
hálózathoz kapcsolódó civil szervezetek, nemzetközi szervezetek helyi filiáléi
igen sokrétű, átláthatatlan áttételt képezhetnek támadó és megtámadott között.
Hibrid-háborús cselekmény-e beavatkozni egy ország belpolitikájába az egyik fél
oldalán? Különösen az-e belső konfliktusok szítására, vagy épp billegő
helyzetben, amilyen a választások időszaka? Ha igen, minek tekintendő az ország
valutája elleni támadás, amit természetesen gazdasági érdekek is hajthatnak, de
komoly támadási lehetőséget ad a regnáló kormányzat ellen is? S rögtön az itt
következőkben Hofstetter rátér az információs hadviselésre. – OP)
Hofstetter fejtegetései
helyenként egyértelmű politikai oldalválasztást mutatnak – ezt csak azért
említjük, mert ez olykor a tényállításaiban is megjelenik. „Háborús vagy
békeidőkben a hatalom kontrolljának állandó velejárója annak a bizalomnak az
aláásása, amivel egy adott népesség a kormánya iránt viseltetik. Az efféle
felforgatás mesterműve volt, ahogyan 2016-ban Moszkva koordinált támadásokkal
ásta alá az amerikai elnökválasztási kampányt, amit Robert Mueller amerikai
különleges ügyész vizsgált és ismertetett igen alaposan. A szubverziót a
Facebook, a Twitter és társaik üzleti modelljei tették lehetővé. Az, hogy a 21. század információs tere
miképpen osztja meg a társadalmat, és hogyan szolgál táptalajul a demagógok
felemelkedéséhez, a 2. fejezet
elmélkedéseinek a tárgya.”
Itt álljunk meg egy kis
elgondolkodásra. Hofstetter „a 21. század információs teréről” beszél, mi pedig
tanúi és részesei/elszenvedői vagyunk, miként fonódik össze, különféle spontán
vagy épp nagyon is irányított hatások eredményeként ez az információs tér a
társadalom és a gazdaság egyéb tereivel. A Meta (née Facebook) cég meg is
hirdette a Metaverzum koncepciót, amely lényegében már évek óta egyre inkább
működő valóság. Az emberekhez mind inkább ebben az információs térben jutnak el
a gondolkodásukat, cselekvéseiket és döntéseiket befolyásoló vagy már irányító
információk és hatások. Ez talán többé-kevésbé még úgy is vehető, mint a
korábbi befolyásolási technológiák szerves fejlődésének jelenlegi stádiuma. A
minden bizonnyal sorsdöntő minőségi ugrás azzal következett be, hogy az
országok vezetései a társadalommal – és valamelyest a külvilággal – folytatott,
különböző szintű kommunikációjuk nagy részét átvitték a nagy, globális közösségi
hálókra. Ezek a hálók azonban óriási gazdasági erővel bíró magáncégek
tulajdonában vannak, amelyek nemcsak teljes rendelkezési jogot gyakorolnak
felettük, hanem még a saját ’irányelveiknek’ megfelelően ’moderálják’ –
magyarán cenzúrázzák – is az ott folyó kommunikációt. Ez olyan hatalmi pozíciót
ad e hálók működtetőinek, amilyet hagyományos cégek vezetőiről elképzelni sem
lehetett. A hírek szerint ez a cenzúra valamelyes mértékben még az USA
hivatalban lévő elnökét is többször elérte. Az alapvető kérdés, amelyért ez ide
kívánkozott, a szuverenitásé: miként érinti országok vagy bármilyen más
közösség, szervezet szuverenitását, ha a vezetőik és a társadalom közötti
kommunikáció magáncégek ilyen hatalma alatt folyik? Ha tovább is visszük a
gondolatmenetet, miként érintheti az országok nemzetbiztonságát, ha a vezetőik,
kormányzataik nyilvános megnyilatkozásai a kommunikációs csatornák tulajdonosai
így beavatkozhatnak, méghozzá az adott rendszerben teljesen legálisan? S
nyilvánvalóan következik az a kérdés is, hogy milyen kitettségeket hoz létre
ezeknek az információs rendszereknek a támadhatósága. – OP)
A 3. fejezet a virtuális
világot elhagyva kilép a pusztító autonóm fegyverrendszerek fizikai valóságába.
Nem csak Németország akarja 19. törvényhozási időszakának koalíciós szerződése
értelmében 2021-ig törvényen kívül helyezni a letális, azaz emberélet
kioltására alkalmas autonóm fegyverrendszereket (Hofstetter ezt 2019-ben írta –
OP): más államok is küzdenek ezeknek a fenyegető, új eszközöknek a
szabályozásáért, amelyek a semmiből felbukkanva aktiválják kill cycle-jukat
(többelemű csapásmérő akciósorukat), és emberi közreműködés nélkül képesek
ölni. Betiltásukra azonban kevés az esély,
azért is, mert Németország nem akarja szabályozni azt, ami saját felfogása
szerint még nem létezik: azokat az autonóm fegyvereket, melyeknek döntő
funkcióira az ember már semmiféle hatással nincsen. Lehetséges, hogy ekképpen a tilalom megvalósulása talán nem is a
jogban, hanem az elektronikus hadviselés területén végrehajtandó magasabb
szintű ellenintézkedésekben keresendő? (Ami bizonyosnak ígérkezik: »Ami
elromolhat, elromlik« szól Murphy törvénye«; ami számottevő előnyt adhat a
geopolitikai nyomulásokban és/vagy nagy haszonnal megvalósítható, azt megcsinálják
– ez a geopolitika, másrészt a gazdaság törvénye, arra is,hogy milyen
megfontolások mentén alakulhat a fegyverrendszerek fejlesztése a robotok
korában. Eléggé irreális a jövőtől azt remélni, hogy az arra képes országok ne
akarnák a legmodernebb fegyvereket birtokolni. – OP)
„Akit digitális támadás ér, az lehetőleg bosszút akar állni. (A
végletesen félénkektől vagy megfélemlítettektől eltekintve, nagyjából mindenki
első reagálása, hogy a támadásért visszavág. Bölcsebbek folytatják annak
mérlegelésével, megéri-e ez a ráfordítást, másrészt várhatóan mit hoz a fejére,
ha megteszi, vagy épp ha nem teszi meg. Mindkettőnek megvannak a többnyire előre
biztosan fel nem mérhető kockázatai. – OP) »Ha egyszer egy ilyen hekker a kezem
közé kerül, én kitekerem a nyakát!«, hallom józan, komoly programozóktól, akik
digitális támadások következményeképpen újra meg újra plusz munkafeladatokkal
szembesülnek. Emiatt aztán egyre több
vállalkozás óhajt saját hacking back potenciált kialakítani. De vajon
egyáltalán megengedett-e a visszahekkelés? Vajon a megtorlás csakugyan a
valódi támadót éri utol – vagy netán egy vétlen szereplőt valamely szövetséges
országban, akinek csak visszaéltek a számítógépével egy támadás céljából? És ha
mondjuk a hacking back megengedett, vajon
a védekező fél készült egy eszkaláció következményeire is? A digitális
támadások elleni védekezés kényes politikai ügy, és komoly diplomáciai
bonyodalmakat okozhat. Azt, hogy a
nemzetközi jog hogyan áll a digitális idők védelmi kérdéseihez, a 4. fejezetben taglaljuk.” (Biztosra
vehető, hogy ha a visszatámadáshoz, megtorláshoz alkalmazott eszközök törvénysértők,
akkor az alkalmazásukat nem teszi legálisabbá az sem, hogy támadásra
válaszoltak velük. – OP)
„Ha némelyik állam felismeri,
hogy a digitális korszak technológiái a geopolitikájukat is támogathatják,
technológiastratégiájukat is eszerint alakítják majd. Amint az 5.
fejezetben megállapítjuk, a
digitális stratégiákat illetően vannak különbségek a Nyugat, illetve Kína és
Oroszország között. Különösen a
mesterséges intelligenciát, a 21. század kulcstechnológiáját alkalmazzák
eltérően az országok politikai rendszerük függvényében – itt a nagyobb
gazdasági versenyképesség érdekében, ott a gazdasági szempontból releváns
források politikai és katonai ellenőrzése céljából. A mesterséges intelligencia
felhasználásának különbségei abból adódnak, hogy két eltérő rendszeralternatíva
ütközik első alkalommal össze: a neoliberalizmus és a világuralomról szőtt
kínai álom. (Bár igazán erős megilletődöttségre kötelez, hogy Hofstetter még a Chatham
House – más néven Royal Institute of International Affairs – Demokrácia és
Technológia Bizottságának is tagja, nem hagyható említetlenül, hogy ebben az
összegzésben erős leegyszerűsítésnek tűnő állítások is megjelennek. Már
önmagában az is, hogy a digitális stratégiák tekintetében a geopolitikák közti
különbségekként csupán két ellenpólust emel ki, egybevonva Kínát és
Oroszországot – a 21. századnak aligha csupán e három lesz a meghatározó
geopolitikai szereplője. India mindössze annyival szerepel az egész könyvben,
hogy „a világ legnagyobb – noha működési zavarokkal küszködő – demokráciája”, jóllehet
potenciálja nagyon is magasra röpítheti az eljövendő geopolitikai ranglistán. A
jövőbeli kilátások vonatkozásában szintén nagyon nem eleve elhanyagolható
Brazília mindössze ennyit kap: „elnökké választotta a maga Donald Trumpját”. „Két
eltérő rendszeralternatíva” sem első alkalommal ütközik meg a globális
csatatéren, s a mesterséges intelligencia felhasználását sem igazán az itt
említett tényezők uralják. „Amerika és a profit logikája” az említett 5.
fejezet egyik idevágó alcíme, a valóság azonban az, hogy az USA meg sem
engedhetné magának, hogy a katonai potenciáljának folyamatos fejlesztése a
háttérbe szoruljon. A 21. századi Kínára sem épp az tűnik jellemzőnek, hogy
álmokat szőne, még kevésbé, hogy az ideológiát helyezné a nagyon is gyakorlatias
célok elérése fölé. S alighanem kétely nélkül kijelenthető, hogy mindkét „rendszeralternatíva”
országai egyaránt igyekeznek mindent kihozni az MI fejlesztéséből és
felhasználásából mind a katonai potenciáljuk erősítésében [az ország méretéből
és erejéből következő geopolitikai törekvéseik szerint], mind pedig a gazdaságaikban.
Ami pedig az itt így aposztrofált Nyugatot illeti, némi merészséggel még az a
kérdés is felvethető, vajon az említett neoliberalizmus ura-e vagy inkább
eszköze a tőkés termelési mód jelenlegi paradigmájának. – OP)
„A két rendszeralternatíva között elhelyezkedő Európa kihívásokkal
kénytelen szembenézni. Mit jelent vajon az új, ázsiai nagyhatalmi törekvés
a mi európai földrészünk számára? Donald Trump Amerikája (Hol van az már! – OP)
mindenesetre nem száll síkra már Európa biztonságáért. A kontinens így még inkább csak magára számíthat a nyomással és a
megosztó törekvésekkel szemben, amelyek a – közelebbi és távolabbi – Kelet részéről
érik (!! – OP). Vajon képes-e Európa
saját világpolitikát megfogalmazni és eszerint élni? Az új technológiák ebben
segítségére lehetnek. Ezzel kapcsolatos elgondolások kis választékával
szolgál a 6. fejezet.
(Némileg furcsa: ha a Nyugatot és
a neoliberalizmust tekintjük az egyik rendszeralternatívának, miért választja
le róla Hofstetter Európát? S hogy milyennek látja és láttatja ehhez Európát,
azt jellemzi az itt következő idézet. – OP) „Európa is válságban van, és minden, csak nem egységes. Nagy-Britannia
úgy döntött, hogy kilép az Unióból, s a továbbiakban egymagában áll. A keleti bővítés országai alig rendelkeznek
integratív erőkkel, és az illiberális demokrácia koncepciójával, a
sajtószabadság és a független igazságszolgáltatás korlátozásával magukat az
Unió politikai alappilléreit támadják. (Vajon erre a jellemzésre mennyire
áll meg minden tudományos igényű elemzés alapkövetelménye, a »sine ira et
studio”, azaz »harag és részrehajlás nélkül«? – OP) Skandinávia,
amely a világ tökéletes demokráciáinak listáján előkelő helyet foglal el,
speciális eset, meglehetősen higgadt és legtöbbször sikeres a szociális érdekek
kezelésében. Egy negyedik európai régiót
alkot az ún. Mag-Európa, amely az Unió alapeszméjének értelmében továbbra
is még békésen, egységesen, vagy legalábbis kompromisszumokra készen akar
együtt élni, nem mentes azonban a szociális feszültségektől és társadalmi
megosztottságtól. Franciaországban a sárgamellényesek demonstrálnak a reformok
ellen, egész Európában előretörőben van a jobboldali populizmus, a digitalizáció pedig súlyos szociális
gondokkal fenyeget azokon a helyeken, ahol a munkát automatizálják, vagy pedig
a technika gyorsabban terjed, hogysem az emberek megtanulhatnák, hogyan
bánjanak vele.” („Megtanulhatnák”? Nagyon úgy néz ki, hogy az utóbbi
évtizedek egyik legfontosabbá vált koncepciója, az élethosszig tanulás már a
közeljövőben mind több ember számára a túlélés alapvető eszköze lesz abban a
versenyfutásban, amely az emberek és a robotok között bontakozik ki a munka
világában, legalább is a tőkés termelési rend mai paradigmájában. Más irányba
terelő külső kényszer nélkül a tőke ebben a maga érdekeit követi, ami pedig azt
hozza, hogy robotokat alkalmazzon mindenütt, ahol ez számára kifizetődőbb az
emberek alkalmazásánál. Ezt már az MI és a velejáró negyedik ipari forradalom
előtti korokban is láttuk, a jól automatizálható munkaelemek és –folyamatok
automatizálásában. Ahogy pedig fejlődnek a robotok, úgy állíthatják őket
rendszerbe mind fejlettebb tevékenységek végzésére, ami szükségképp az emberek
kiszorulásával is jár onnan. Talán nem túl merész feltevés, hogy ezzel a
digitalizáció előbb-utóbb egy új paradigmát kényszerít majd a társadalmakra és
az azok alapjául szolgáló gazdaságokra. Ehhez a fejezet egyik alcímét emeljük ide:
„Bátorság a határozott demokráciapolitikához” – OP)
„Amikor a politikai hatalom és a
katonai erőszak kontextusában kezdtem foglalkozni digitális technológiákkal,
nyomban a gondolkodás látszólag leküzdhetetlen akadályába ütköztem. Akinek jobb
fegyvere van – mondaná az ember elsőre reflexszerűn –, az fog érvényesülni
politikailag vagy katonailag. (Ez eleve nem igaz! A fegyver szükséges, de
messze nem elégséges eszköz a harccal kivívott győzelemhez. A lehető legjobb
használatához szükséges tudás nélkül mit sem ér, a nagyobb tudás viszont még gyengébb
fegyverrel is képes lehet győzni a másik felett. Ez a tudás pedig a kardforgató
technikai képzettségétől, harci tapasztalatától, hidegvérétől és
lélekjelenlététől ma már a legbonyolultabb hibrid fegyverrendszerek maximális
hatékonyságú felhasználásához szükséges technológiákig terjed, s természetesen
minél bonyolultabb, magasabb technikai színvonalú a fegyver, annál több kell
hozzá belőle is. – OP) Csak lassan tárultak fel előttem a világrend szemünk
előtt zajló rendkívüli átrendeződésének a politikai finomságai, és vált
világossá a folyamat jelentősége. Lélegzetelállító
dolog történik, és arra vár, hogy észrevegyük, tudatosítsuk és tematizáljuk. A
technológia pedig nem pusztán mellékszereplő, hanem az egyik, ha nem a
legfontosabb kulcstényező abban, hogy miféle rend uralja majd ezt a mi
digitális 21. századunkat.” (Jókait idézve [A kiskirályok], »Tagadok aztat«.
Amíg az önfejlesztő általános MI, a fekete disztópiák jóslatainak megfelelően
át nem veszi az uralmat a világ felett, a rendet meghatározó kulcstényező
mindig az lesz, hogy mit akarnak maguknak teremteni a technológiákkal azok urai,
vagyis az emberek valamiféle szervezetei, ma leginkább a nagyvállalatok. Ezek
működtetik a technológiákat, s az e működésekből következő gazdasági és
társadalmi hatások alakítják a 21. század rendjét – erősen meglehet, hogy akár működtetőik
szándékától eltérően is, de a technológiák, a mondott határig ebben csak
eszközök maradnak. – OP)
Nézzünk bele egy kicsit a részletes
kifejtés elejébe, a fejezetcím és alcímek segítségével:
·
A kód mint fegyver – Benne, egyebek
közt: Ø Biztonsági rések–
programhibák, amelyek útján be lehet hatolni a rendszerbe. Hofstetter példaként
hozza a hírhedt WannaCry zsarolószoftvert, amely rohamosan terjedt el, és 99
országot fertőzött meg. A történet igen sokat elmond témánk sajátosságairól,
ebből idézünk: „Nemcsak az NSA (amerikai
Nemzetbiztonsági Ügynökség – OP), hanem
más nyugati biztonsági szervezetek is gyűjtik a számítógépes programok
biztonsági réseit, hogy szükség
esetén betörhessenek a világ bármelyik számítógépébe. A biztonsági réseket
normális körülmények között szigorú titoktartás övezi, ám az NSA maga is hekkertámadás
áldozatává vált.” Ebből lett a WannaCry. „Kínát és Oroszországot szokták
elsőként gyanúsítani a hekkertámadások ’szerzőségével’, ám „kiderült, hogy
Észak-Korea áll a WannaCry-os cybertámadás mögött. Egy állam és hekkerei
támadást intéztek számos más állam ellen.” (A kapcsolat az állam és a hekkerek
között többnyire nem bizonyítható, de maga az állítás is jó propaganda‑fegyver
ebben a háborúban. – OP)
Ø Két út a hatalomhoz: „Amikor a 21. században olyasmi válik
fegyverré, ami nem tartozik a korábbi évtizedek klasszikus fegyverarzenáljába,
mert újfajta technikát képvisel, ideje reflektálnunk rá, hogyan változik meg a háború természete a digitalizáció révén, és
hogyan kérdőjeleződik meg alapvetően a háborúval és békével kapcsolatos
felfogásunk.”
Ø Elkötelezettség a béke iránt:
„A béke elmélyítésének célja
alighanem igencsak európai eszme. Így a katonai erőszak elutasítása is a
hadviselés kulturálisan meghatározott, etnocentrikus megközelítése (!! –OP). Más kultúrákra ugyanis egyáltalán nem
érvényes, ami iránt Európa olyannyira elkötelezettnek érzi magát. Ezt
Angela Merkel külügyminisztere, Sigmar Gabriel így fogalmazta meg: »Egyetlen
vegetáriánusként átkozottul nehéz dolgunk lesz a húsevők világában.«” (Ide
tolakszik a megjegyzés: ez a „béke” leginkább a hagyományos fegyverekkel vívott
háború hiányát jelenti, s a napi gyakorlat jól mutatja, hogy messze nem zárja
ki a hibrid fegyverek alkalmazását. Erről szól a következő idézet is – OP) „A
hidegháborúra, amelyben hallgattak az atomfegyverek, a terror elleni háború
következett, most pedig a ’cyberháború’. Állandóan
együtt élünk egy diffúz fenyegetéssel és azzal a lehetőséggel, hogy az
erőszak egy napon váratlanul, kézzelfogható formában manifesztálódik, és
bármelyikünket elérheti. Akkor hát a hatalmat és az erőszakot, a békét és a
háborút mégsem tudjuk élesen elhatárolni egymástól. Ehelyett a két szituáció közti tartósan zavaros
állapotban élünk – egy hibrid helyzet kontinuumában.”
Ø A környezeti intelligencia mint csatatér: „Egyre több szereplő van
fenn a neten és vesz részt a mindennapi életben, szünet nélkül interakciókat
folytatva és kommunikálva. Ez zajlik a minden internetjén, A jogtudomány az
általános hálózatiságot és ennek hétköznapi objektumok révén adódó kognitív
potenciálját környezeti intelligenciának nevezi. Az emberek, a gondolataik, a
szándékaik, a pszichéik és tárgyaik hálózata ily módon napról napra értékesebb
lesz, a hálózat növekedésével pedig egyre
kívánatosabbnak tűnik a környezeti intelligencia politikai és katonai célú
felhasználása a geopolitika eszközeként. E jövőbeli csatatéren – a
szereplők szándékai szerint – a cél az irányítás átvétele vagy már létező
államhatalmak és társadalmi struktúrák további fenntartása, a demokráciáé
éppúgy, mint a diktatúráé. A társadalom közösségi megakomputerré való átalakítása,
úgy tűnik, lehetővé teszi, hogy lemondjunk a klasszikus katonai eszközökről, és
mégis folytassunk háborúkat. A
digitalizáció a hatalom és az erőszak újfajta eszközeit teszi lehetővé.”
Ø Hibrid hadijátékok:
„Az államok nem csak katonai vállalkozásokra
támaszkodnak, ha ki akarják szervezni háborúikat. Azok körébe, akiket egy
kormány igénybe vehet, beletartoznak bűnözők, hekkerek, kémek, újságírók is,
továbbá mindazok, akik be akarják hízelegni magukat a kormányuknál. A digitális
korszakban kamatoztatják képességeiket, legyen szó akár információk
gyűjtéséről, propaganda internetes terjesztéséről, adatlopásról, vagy
ransomware, zsarolóprogram segítségével elkövetett zsarolásról. A magánszektor ebben a vonatkozásban
tekintélyes képességekkel rendelkezik, amelyeket egyaránt kihasználnak az
amerikai, orosz és kínai titkosszolgálatok, hogy digitális műveleti
képességeiket hosszú távra kialakítsák. És ehhez még csak sok pénzre sincs
szükség! A környezeti intelligencia
elleni támadások ugyanis sokkal olcsóbbak egy katonai csapásnál. Egy olyan
politika számára, amely politikai céljainak elérése érdekében az ilyen
intézkedéseket a katonai erőszak klasszikus kellékei nélkül alkalmazza, a hibrid támadások a politika eszközeivé
lesznek. Aki a háborút így értelmezi,
újradefiniálja annak jelentését.”
Ø Választási titkok: Ha már ármány és informatika, és még választás
is, szinte az lenne a meglepő, ha nem a 2016-os USA elnökválasztást hoznák fel,
ahogy Hofstetter már előbb is tette. „A CIA felfigyelt az oroszok amerikaiak
elleni cybertámadására, amely agresszivitás
és intenzitás tekintetében mindent felülmúlt, amit eddig a régi ellenségtől a
szovjet időkből szokványos politikai beavatkozásaként megszoktak. Az
oroszok feltérképezték az amerikai választási infrastruktúrát, és megfigyelték
az állami rendszereket. (..)Az online behatolás arra enged következtetni, hogy
Oroszország olyan támadásra készül, amely meglepi majd ez Egyesült Államokat. Elképzelhető
volna, hogy az orosz kormány távirányítással úgy tudja befolyásolni az amerikai
elnökválasztást, hogy az általuk óhajtott jelölt, Donald Trump kerekedjen
felül? Mindenesetre abból kell kiindulni, hogy csak a gyengébb támadásokat
fedezték fel. Kína mellett mégiscsak
Oroszország rendelkezik a világ legprofesszionistább és leggyorsabb hekkereivel.”
(Felettébb érdekes! Az egész negyedik ipari forradalom minden alapvető informatikai
innovációja Amerikában született, Amerika kétségkívül bővelkedik a legjobb informatikai
szürkeállományban, övé a világ legerősebb hadserege, s a kiberhadviselés már nyilvánvalóan
ott is elsőrangú fegyvernem, szoros szövetségese az informatikai innovációkban
szintúgy élenjáró Izrael is, és mindemellett gyenge lenne profi hekkerekben? –
OP)
Megjelenik ugyanakkor egy
kívülállónak roppant meglepő szál is: „Bekapcsolódott a vizsgálatba a Jeh
Johnson belbiztonsági miniszter vezetése alatt álló Department of Homeland
Security is. Johnson sorra hívta a szövetségi államokat, hogy felajánlja
segítségét a választási intézmények védelméhez, valamint a sebezhető pontok
felderítéséhez. A szövetségi államok reakciója azonban mereven elutasító, sőt
felháborodott. »Gondoskodjon róla, hogy a washingtoni kormány távol tartsa
magát az államunkban jelentkező választási problémáktól«, hangzik az illetékes hivatalnokok
ingerült válasza. Bizalmatlanok. Attól
tartanak, Washington esetleg megpróbál beavatkozni a szövetségi ügyeikbe. A
növekvő bizalmatlanság légkörében az amerikai
szövetségi államok és hatóságaik körében ekkor az a gyanú kap lábra, hogy
Washington maga avatkozik be az amerikai választási rendszerekbe és sérti meg
integritásukat, hogy afféle partizánháború során fejtsen ki ellenállást a
republikánus elnökjelölttel, Donald Trumppal szemben. Utóbbi pedig, ahelyett,
hogy indítványozná egy külhatalom nyilvánvalóan ellenséges szándékú támadásának
felderítését, a két elnökjelölt második televíziós vitája során e kijelentésre
ragadtatja magát: »Talán nem is volt hekkertámadás.« Ez belpolitikai megközelítésben: katasztrófa – s már csak ezért is jól
érzékelteti a kívülről végrehajtott digitális támadás előnyeit. Az ilyet
egész egyszerűen nem veszik komolyan – vagy gyorsan kétségbe vonják, hogy
megtörtént. Bárki elindíthatta ugyanis az attakot akár az ellenfél választási
küzdelmét szervező team is – belföldről. Annak végül is minden oka megvan rá,
hogy a személyt, aki egy rövid időre a másik politikai tábor exponense, minden
eszközzel hátráltassa, immár nemcsak politikai eszközökkel, hanem
megkérdőjelezhető és illegális digitális befolyás érvényesítésével fizikailag
és lélektanilag is.”
S ez az a pont, ahol a látható
háború a karakterszámlálóval térdre kényszerít. Jó olvasást a továbbiakhoz: roppant
izgalmas, tanulságos, és nem kevéssé félelmetes!
