George Bush–Brent Scowcroft: Átalakított világ

Antall József Tudásközpont, 2014

Dr Osman Péter ismertetése
A kiadó ajánlójából: „A most kézben tartott könyv egy külpolitikai szempontból rendkívüli időszak krónikája, ahogy annak egykori alakítói látják. Az Egyesült Államok 41. elnöke, id. George Bush és volt nemzetbiztonsági tanácsadója a hidegháború végének és a kétpólusú világból való átmenetnek a történetét tárja az olvasók elé. (…) Az elnökség első két évét nem várt gyorsaságú nemzetközi események jellemezték. A demokratikus Szolidaritás mozgalom hatalomra jutott Lengyelországban, majd fél évszázad kommunista diktatúrája után Magyarországon és Csehszlovákiában is szabad választásokat tartottak. A két Németország újraegyesült, 1991 karácsonyán pedig utoljára volt látható a sarló és a kalapács a moszkvai Kreml tetején. Mindezen eseményeknek a Bush-adminisztráció egyszerre volt előmozdítója és gyors reagálású továbbvivője.

A kötetben többször szó esik az egykori magyarországi változásokról, melyeknek előmozdítására Bush elnök 1989-ben Budapestre látogatott, majd 1990-ben és 1991-ben a Fehér Házban fogadta a rendszerváltás utáni első szabadon választott magyar miniszterelnököt, Antall Józsefet. Kettejük szoros kapcsolatának emlékét őrzi a kötetben található, az elnök kézjegyével ellátott fotó.”

Könyvüket a szerzők igen érdekes, háromszólamú előadásmóddal írták. Bevezetőjükből idézve: „A könyv jórészt egyes szám első személyben, de három hangon íródott. Mindegyikünk (a nevünk alatt megjelent részekben) leírja az eseményekről és döntésekről kialakított saját benyomásait, majd értelmezi azok jelentőségét. A háttérben egy többes szám első személyben futó elbeszélés húzódik meg, amely bizonyos összefüggésekre világít rá, és a történteknek folyamatosságot kölcsönöz. A "mi" elbeszélés minket kettőnket és tágabb értelemben az adminisztrációt jelöli. Általában csak arra szorítkoztunk a személyes részeknél, aminek közvetlenül szemtanúi voltunk, illetve amiket gondoltunk vagy átéltünk, míg a történet többi részét a narratívára bíztuk.”

George Herbert Walker Busht aligha kell részletesebben bemutatni. Üzletemberből lett politikus, 1981-89 között az USA alelnöke Ronald Reagan kormányzatában, 1989-93 között a 41. elnök. Brent Scowcroft, a Wikipediából idézve: a légierő visszavonult altábornagya, nemzetbiztonsági tanácsadó Gerald Ford és George H. W. Bush elnökök alatt, Richard Nixon elnök katonai tanácsadója, George W. Bush elnök alatt pedig az Elnök Külföldi Hírszerzési Tanácsadó Testületének elnöke. Köznyelven tehát sok évig a politikai boszorkánykonyha egyik főszakácsa.

A könyvükről írják: „Nem vagyunk a Szovjetunió, a Közel-Kelet vagy Németország "szakértői" vagy kutatói, és nem kívántuk a végső szót kimondani az eseményekkel kapcsolatban. Az elbeszélés a "tágabb képet" adja, nem pedig lezárt történetet. Nem kísérli meg visszaadni a Nemzetbiztonsági Tanács, a Külügyminisztérium és a Védelmi Minisztérium munkatársainak gigantikus erőfeszítéseit, amint a különböző politikákat megtervezték és kivitelezték a Fehér Házban.

Nagy gonddal rekonstruáltuk az általunk elmondottakat, és azok majdnem teljes mértékben eredeti (elsődleges) forrásokon alapulnak. Nagymértékben támaszkodtunk a Texas A & M Egyetemen található Bush Elnöki Könyvtárban megőrzött anyagokra, köztük több ezer eredeti NSC (Nemzetbiztonsági Tanács dokumentumra), az elnök személyes naptárára, feljegyzéseire és leveleire, valamint egyéb eredeti forrásokra. Kevés kivételtől eltekintve, ahol képtelenek voltunk az eredeti irat nyomára akadni, semmit sem bíztunk az emlékezetünkre, az anekdotáktól eltekintve. Egyetlen kitalált idézet, másod- (vagy harmad-) kézből származó beszélgetés sincs a kötetben.”

Ugyancsak a Bevezetőből, expozícióként:

„A Bush-adminisztráció az 1950-es évek eleje óta meglévő nemzeti célt valósított meg, amelyért számos amerikai az életét adta, s amely Ronald Reagan elnöksége alatt került hozzánk közelebb: szabadságot Kelet-Európának és az Egyesült Államokra leselkedő halálos fenyegetés megszüntetését. Amit Harry S. Truman feltartóztatási politikája, majd az utána következő adminisztrációk felkaroltak, azt mi megvalósítottuk. Tisztában voltunk-e azzal, hogy mit hoz a jövő, amikor hivatalba léptünk? Nem, és nem is tervezhettük azt meg. A világ, amellyel 1989. januárban szembesültünk, a szuperhatalmi rivalizálás ismerős kétpólusú világa volt, bár már nem beszélhettünk totális szembenállásról. Mindössze három év alatt azonban – történelmi távlatban mindössze egy pillanat alatt – a hidegháború véget ért. Noha akadtak drámai pillanatok is, melyek közül a legismertebb a berlini Fal megnyitása, a leglényegesebb talán az volt, hogy a változások jórészt nagy dráma nélkül zajlottak le. Kelet-Európa lerázta magáról a szovjet uralmat, Németország egyesült, a Szovjetunió felbomlott, s mindez jelentősebb vérontás nélkül történt. Tragikus módon emberek haltak meg az érintett országokban, különösen a szovjet köztársaságokban lezajlott földrengésszerű változások alatt, de egyetlen emberéletet sem követelt az első világháború óta a stratégiai egyensúlyban végbement legnagyobb változás. Bizonyos értelemben ezek az évek olyan csaknem háromnegyed évszázados, zűrzavaros időszak végére tettek pontot, amelyet totalitárius hatalmak előretörése, világháborúk és nukleáris szembenállás jellemzett. Ezeket az éveket a békés, bár időnként kényszeredett szuperhatalmi együttműködés határozta meg, amelyet az első hidegháború utáni válságra – Kuvait iraki megszállására – adott válasz jelképezett. Ez a pillanat a lehetőségek és remények korának kezdetét jelezte.

A Bush-külpolitika hosszú távú kerete határozott kontúrokkal rendelkezett: bátorítani, utat mutatni és menedzselni a változásokat ellencsapás és megtorlás provokálása nélkül. Rövid távon pedig fáradságos és aprólékos tervezésre és diplomáciára épülő gyakorlati erőfeszítéseket igényelt. Olyan időszakban, amikor a személyiségek és a személyi kapcsolatok jelentős hatással bírtak a történelem menetére, a nemzetközi vezetés, Kelet és Nyugat rájött, hogy jobbára együtt tud működni a nehéz ügyek megoldásában – Németország, Irak és Európa jövőjének kérdésében. A létező hatalmas erők akár katasztrófába is sodorhatták volna a világot, de azzal, hogy nem riadtunk vissza a közvetlen részvételtől és a részletekkel való törődéstől, sikerült úgy alakítani az ügyeket, hogy ne legyenek vesztesek, csak nyertesek, mégpedig azáltal, hogy elősegítettük a stabilitást és a hosszú távú kapcsolatokat a béke érdekében. Elkerültük az újabb Versailles árnyát. A bénító gyanakvást egyre nagyobb bizalom, a szembenállást az együttműködés váltotta fel. A továbbiakban olyan emberekről, eseményekről és változásokról lesz szó, akiket ismertünk, illetve amelyeket átéltünk – és Amerika szerepéről a világ átalakításában.”

„Amerika szerepéről a világ átalakításában” - legfőképp erről szól a könyv. Legfontosabb vonása, hogy a szerzők kétségkívül őszinte hittel mondják mindazt, amit erről írnak – akárcsak Zbigniew Brzezinski a Stratégiai Vízió c. kitűnő könyvében (Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2014/3. sz.) és Ronald Reagan az Egy amerikai élet c., szintúgy kiváló önéletrajzában (Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2015/1. sz.). Erre az egészen nyilvánvalóan őszinte hitre és meggyőződésre különösen markáns példával szolgálnak Bush szavai, amelyekkel Kína akkori szerfelett bölcs és ravasz, harcokban edzett vezetőjét, Teng Hsziao Pinget igyekezett meggyőzni, hogy országát térítse a „helyes útra”.

Pár jellegzetes mondat ízelítőül: „Először 1985. március 13-án találkoztam Gorbacsovval, amikor Moszkvában Reagan elnököt és az Egyesült Államokat képviseltem elődje, Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár temetésén. A szovjeteknek az 1980-as évek elején egy sor vezetőjük volt – Leonyid Brezsnyevtől Jurij Andropovig és Csernyenkóig –, és én mindegyikük temetésére Moszkvába repültem. Azt hiszem, Jim Baker találta ki a szlogent számomra ezeknek az utazásoknak a jellemzésére, hogy "te meghalsz, én repülök".” ϴ E temetésekről: „Jóllehet nem voltak lélekvidámító események, mégis hasznos alkalmaknak találtam őket. Az állami temetések lehetőséget adnak a világ vezetőinek, hogy rövid eszmecserét is folytassanak. Ráadásul ezek az események lehetővé tették számunkra, hogy szemügyre vegyük az új vezetőt. Mivel ebben az időszakban sűrűn haltak meg a Kreml magas beosztású tisztviselői, nem rendelkeztünk túl sok közvetlen tapasztalattal a szovjet vezetők személyiségéről – amint felmértük az egyik vezetőt, már meg is halt.” (Visszatekintésben a tények adnak bizonyos alapot némi mérlegelésre, vajon nem eleve átmeneti megoldásnak választották-e Andropovot és Csernyenkót, amíg az új erős vezetőt a hatalomba helyezhetik, vagy épp megalkudhatnak a személyében – OP) ϴ Scowcroft Gorbacsovról: „Más volt. Kedvességgel, s nem hetvenkedéssel akart megölni bennünket. (Kiemelés tőlem – OP)” ϴ És továbbra is ő Gorbacsovról: „Olyan dolgokat mondott, amilyeneket hallani szerettünk volna, számos csábító javaslatot tett, hogy a nemzetközi közvéleményért folytatott küzdelemben elfoglalja és megtartsa az erkölcsi magaslatot. Az ENSZ-ben decemberben bejelentett egyoldalú csapatcsökkentési kezdeményezése katonailag nem sokat ért, ám a beszéd sok embert megnyert, számos dicséretet söpört be érte, és a Nyugatot lélektani defenzívába kényszerítette. Attól tartottam, Gorbacsov rá tud beszélni bennünket a leszerelésre anélkül, hogy a Szovjetuniónak bármilyen alapvető módon hozzá kellene nyúlnia a saját fegyveres erőihez, és körülbelül egy évtizeden belül minden korábbinál súlyosabb veszéllyel szembesülünk majd. Röviden, úgy gondoltam, hogy Gorbacsov kommunista maradt, aki elkötelezett a Szovjetunió szocialista jövője mellett. A glasznosztyon és a peresztrojkán keresztül megpróbál új életet lehelni a Szovjetunióba, és igyekszik megerősíteni annak gazdaságát. Nem érdekelte a politikai reform önmagában, inkább olyan eszköznek tekintette, amellyel a gazdasági változások ellenzőit tudja a párton belül elintézni.” ϴ „Bush elnök volt az első amerikai elnök, aki nem Európába, hanem Ázsiába látogat először – az új korszak fontossági sorrendjének egyik jeleként.”

Nézzünk kicsit bele ennek a rendkívül jól felkészült párosnak e krónikájába, amelyet a hatalmas politikai tapasztalatuk mellett az akkor betöltött pozíciójuk tesz kivételessé.

A két nagy ellenfél első találkozása, 1985, Csernyenko temetése. Bush első személyes benyomásai Gorbacsovról, ahogy a Reagan elnöknek küldött táviratában összegezte: „Gorbacsov a nyugati fogyasztásra szánt szovjet vonalat sokkal hatásosabban fogja csomagolni, mint bármelyik (ismétlem, bármelyik) elődje. Lefegyverző a mosolya, meleg pillantású a szeme, és barátságosan tud kellemetlen dolgot mondani, majd könnyedén tud váltani, hogy a tárgyalópartnereivel valódi kommunikációt alakítson ki. Nagyon határozott tud lenni. Például: amikor megemlítettem az emberi jogok kérdését néhány esettel együtt, félbeszakított és a már korábban hallott vehemenciával vágott vissza. Idézem: "az Egyesült Államokban nem tartják be az emberi jogokat" vagy [az afro-amerikaiakra utalva], "brutálisan elnyomják a jogaikat". Ugyanakkor azonban ezt is megjegyezte: "készek vagyunk fontolóra venni ezt" és "jelöljünk ki jelentéstevőket, és vitassuk meg a kérdést". A lényeg az alábbi – "ne oktassanak ki minket emberi jogokból, ne támadják a szocializmust, hanem beszéljük meg a dolgokat".” Hozzáteszi: „Ezek a szavak most, évek múlva, majdnem úgy hangzanak, mint amelyek kijelölték az amerikai–szovjet kapcsolatokat a következő időszakban. Megtárgyaltuk a vitás kérdéseket, és nem engedtük, hogy azok útját állják a haladásnak.”

Amerikai naivitás? Az 1988-as pusztító örményországi földrengés után segélyként orvosi felszerelésekkel teli repülőgépet küldtek Jerevánba, s azt gesztusként elkísérte Bush fia, Jeb és annak fia. Bush írja: „Meglátogattak egy kórházat, és később egy kis kápolnában mondták el a karácsonyi imáikat. Mindketten sírva fakadtak a látottak hatására. Később Gorbacsov nekem, Sevardnadze pedig Jim Bakernek mondta el, hogy amikor Bushék – apa és fia – elsírták magukat, az nagyon erős jelzés volt az egész Szovjetunióban, hogy Amerika ténylegesen törődik a szenvedésükkel.” S hozzáteszi „Fontos új hangnemet tükrözött ez a két nép közötti kapcsolatban.” Elhitte a két harcedzett, ravasz politikus protokollszavait?

Bush Gorbacsovról: „Valószínűleg kevésbé gyanakodtam Gorbacsovra, mint a hivatalba lépő csapatom több tagja. Úgy véltem – miként Margaret Thatcher fogalmazott egyszer vele kapcsolatban –, hogy együtt tudok dolgozni ezzel az emberrel. Már eléggé ismertem, hogy érezzem: őszintén meg kívánja változtatni a Szovjetuniót és a szuperhatalmi kapcsolatokat. (Lehet-e kiismerhető olyan ember, aki képes volt eljutni a szovjet hatalom csúcsára? Igaz, Reagan is arról ír, hogy személyes barátság alakult ki közte és Gorbacsov között, amely a politikai kapcsolataikban is megérződött. – OP) Gorbacsov nagyon büszke orosz ember volt, és most is az. Úgy gondoltam, olyan erősen kötelezte el magát országa és annak külpolitikája megváltoztatására, hogy nem tud és nem fog visszakozni az általa mozgásba hozott forradalomtól. Soha nem fogadtam el azt a néhány szovjetszakértő által osztott véleményt, mely szerint azonnal próbára tesz bennünket valamilyen provokációval, hogy lássa, miként reagál az új adminisztráció. Ugyanakkor úgy véltem, árgus szemekkel figyel bennünket, hogy nem folyamodunk-e egy annál keményebb vonalhoz, mint ami a Reagan-adminisztrációt jellemezte annak utolsó időszakában.”

„Ha visszatekintek a Gorbacsovhoz fűződő személyes kapcsolatomra, meglepődve látom, hogy az milyen hűen tükrözte az amerikai–szovjet kapcsolatok alakulását a hidegháború utolsó napjaiban. Az 1980-as években az általam már leírt formális találkozókkal kezdtük, amikor meglehetősen mereven "Elnök úrnak" és "Alelnök úrnak" (majd "Elnök úrnak") szólítottuk egymást, végül pedig az 1990-es évek elején a közvetlen és valóban barátságos megbeszéléseken már "Mihail" és "George" voltunk. (Barbara és Raisza kapcsolata nagyjából ugyanilyen változáson ment át.) Nagyon fontossá vált a kölcsönös bizalom, és segített bennünket abban, hogy nehéz – és időnként – ellentmondásos döntéseket hozhassunk. Úgy éreztem, bízhatok benne, és véleményem szerint Gorbacsov is úgy érezte, hogy bízhat a Nyugatban a Szovjetunió rendkívül mély és végső válságában. Ha a köztünk és a többi vezető között lévő viszony dinamikája más lett volna, a változások a megtörténteknél fájdalmasabbak lehettek volna. Nem arról van szó, hogy háború tört volna ki, ám az egyesült Németország jellege vagy a fegyverzet- és csapatcsökkentésekhez vezető út – nem is említve a Perzsa-öbölbeli háborút”

És „A mi kapcsolatunk és a megelőző csúcsszintű kapcsolatok közötti különbséget a Gorbacsovval együtt töltött idő mennyisége adja. Én valószínűleg többször találkoztam vele, mint elődeim együttvéve a szovjet kollégáikkal. Élveztem a Mihaillal való személyes kapcsolatot – kedveltem. Hány amerikai elnök mondhatná ezt el a Szovjetunió vezetőiről? Roosevelt vagy Truman elmondhatná ezt Sztálinról? Kennedy Hruscsovról? Nixon Brezsnyevről? Tudom, hogy Reagan elnök is kedvelte Gorbacsovot – az érzés őszintén kölcsönös volt –, de neki nem adatott meg az, hogy olyan szorosan dolgozzon együtt vele, ahogy nekem. Gorbacsovval egyszerűen le tudtunk ülni beszélgetni. Meg tudtuk beszélni a világ dolgait. Úgy érzem, hogy kiismertem az érzéseit. Nyíltság és őszinteség lépett a múlt szükségszerű gyanúi helyébe. Éles ellentét feszült a magunk mögött hagyott hidegháború sötét évtizedeivel szemben.”

Bush Margaret Thatcherről, az 1989. májusi NATO csúcstalálkozó kapcsán, amelynek két fő témája az európai hagyományos (nem nukleáris) erők csökkentéséről tervezett tárgyalások megkezdése, valamint a rövid hatótávolságú nukleáris erőkkel kapcsolatos szövetségi politika volt: a modernizálásuk, valamint az, hogy egyáltalán folytassanak-e megbeszéléseket a csökkentésükről, s ha igen, mikor. „Margaret mindennek ellenére elismerte, hogy ezen a csúcstalálkozón elodázhatjuk a modernizált rakéták telepítéséről a döntést, és a halasztás az általunk elérhető legjobb kompromisszum. "Ami fontos, az egyetértés az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között", jelentette ki, "mert enélkül a két ország nélkül nem lenne NATO." (Régi pesti vicc: Megy az egér az elefánttal a hídon, s megszólal: hallod, hogy dübörgünk? – OP) (…) A hamisítatlan Thatcherrel beszéltem, az erős és szilárd elvi alapokon nyugvóval. (…) Margarettel jó barátok lettünk. Sajnálom, hogy soha nem kerültünk olyan közel egymáshoz, mint ő és Ronald Reagan. Margaret őszintén tisztelte és szerette Reagant. Miközben Reagan szabta meg többnyire a nemzetközi találkozók hangnemét, gyakran Thatcherre bízta a vita levezetését, és hagyta, hogy Thatcher beszéljen kettejük nevében. Thatcher élvezte, hogy kettejük nevében beszélhet, és időnként azt mondta, hogy "Ronnal úgy gondoljuk". Tudatában voltam az amerikai–brit viszony fontosságának, és elhatároztam, hogy szorosan együtt fogok működni Margarettel, de én akartam a magam nevében beszélni. A visszaemlékezéseiben utal is arra, hogy szükségét éreztem, hogy a magam ura legyek. Azt hiszem, ez a benyomása abból eredt, hogy korán eldöntöttem: mindössze egyvalaki beszélhet az Egyesült Államok nevében. (… ) Margaretnek mindenről megvolt a véleménye, és azt nagyon határozottan adta elő. Láthattam, mi tette erős vezetővé. Magabiztos volt, és soha nem riadt vissza attól, hogy ellentmondjon másoknak. Mitterrand történelmi tanulságokra hivatkozva érvelt, Thatcher inkább erőteljesen és kertelés nélkül fejtette ki a nézeteit, és nem nagyon finomkodott. Minden információt ismert, nagyon tájékozott volt – a fegyverzet-ellenőrzésben egyenesen szakértőnek számított. Nagyra értékeltem a bölcsességét és a meglátásait, különösen az Európával és a NATO-val kapcsolatos ügyekben.

Reagan is igen hangsúlyosan beszél könyvében a más országok vezetőivel ápolt személyes baráti kapcsolatok fontosságáról. Bush elmondja, hogyan alakított ki baráti viszonyt Francois Mitterrand elnökkel. Ennek részeként egy hétvégére meghívta a magánnyaralójába. Scowcroft kommentárja erről: „A kennebunkporti találkozó az elnök személyes diplomáciai stílusának legjobb példája volt. A hétvégén kialakított kapcsolat nagy szerepet játszott a következő három év néhány fontosabb eseményének alakulásában. Az időnkénti mély ellentétek ellenére ez az összhang a legtöbb alkalommal lehetővé tette a felmerülő ügyek megfelelő egyetértésben történő, kielégítő megoldását.”

A Kínával alakuló kapcsolatok. Bush írja: „Gerald Ford 1974-ben felajánlott nekem egy nagyköveti állást, megemlítve a párizsit és a londonit, de én arra kértem, hogy Kínába küldjön – az új és óriási kihívást jelentő országba. A kapcsolatunk éppen csak elkezdődött ezzel a fontos országgal, és még nem volt nagykövetségünk Pekingben. Richard Nixon csak 1972-ben állította helyre a kapcsolatokat, amikor az országaink összekötő irodákat állítottak fel a másik fővárosában. A formális diplomáciai kapcsolatokra és a nagykövetségekre 1979-ig kellett várni. Egy évnél hosszabb időt töltöttem Kínában, és megpróbáltam a lehető legalaposabban megismerni a vezetőket, a népet egyaránt. Akkoriban nagyon élénk diplomáciai tevékenységet fejtettünk ki Pekingben, és miközben ennek nagy részét Henry Kissinger külügyminiszter végezte, az állásom izgalmas volt és sok időmet kötötte le.” Ehhez méltó bölcsességgel kezelte a Tiananmen téri tüntetések leveréséből kipattant válságot. „Olyan kiegyensúlyozott választ kívántam, amelyik az erő alkalmazását sürgetők és végrehajtók, azaz a hadsereg keményvonalasai ellen irányul. Nem akartam megbüntetni a kínai népet a kormányuk tetteiért. Úgy véltem, hogy az országaink közötti kereskedelmi kapcsolatok hozzájárultak a nagyobb szabadság iránti igényhez. Ha az embereket üzleti érdek hajtja, függetlenül attól, hogy Kínáról vagy másik totalitárius rendszerről van-e szó, a demokrácia felé való haladás elkerülhetetlen lesz. (Kiemelés tőlem – OP) Emiatt nem kívántam a kereskedelmi kapcsolatok teljes felszámolását. Helyette úgy döntöttem, hogy a katonai eladásokat és kapcsolatokat függesztem fel. Lényeges volt, hogy a kínai vezetők tudatában legyenek, nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna, és a Népi Felszabadító Hadseregnek tudnia kell, hogy azt szeretnénk, ha visszafogottan viselkedne. Amit semmiképpen sem kívántam, az annak a viszonynak a teljes felszámolása volt, aminek a felépítéséért olyan keményen dolgoztunk 1972 óta. Továbbra is kapcsolatot kell tartanunk a kínai kormányzattal, ha azt akarjuk, hogy valamilyen befolyást gyakorolhassunk az önuralom és együttműködés érdekében, nem is szólva az emberi jogokról és a demokráciáról.” Döbbenetes ugyanakkor, mennyire figyelmen kívül hagyták e hatalmas ország vezetésének az érzékenységét, magától értetődően erőltetve rájuk a saját normáikat. Scowcroft írja, hogy az 1990. februári látogatásukon az akkori nagykövet a kínai vezetés tiszteletére adott bankettre, meghívta „a közismert politikai ellenálló” Fang Lizhit, s ezzel, ahogy kiderült, igen erősen felingerelte a vendégeit. Fang menedékjogot kért a követségen, s ebből komoly konfliktus alakult ki. Bush előbb személyesen akart tárgyalni Tenggel, majd „Csalódtam, amikor a kínaiak elutasították a törekvésemet, hogy közvetlenül beszéljük meg a dolgokat. Az emberi jogok kérdésében a jó oldalon álltunk, és vezető szerepet vállaltunk a szankciók bevezetésében, a barátaink bátorításában és abban, hogy a szövetségesek csatlakozzanak hozzánk. Én azonban nem akartam a dolgokat ennyiben hagyni. Mivel nem beszélhettem Denggel (az amerikai átírást használja –OP), úgy döntöttem, levélben magyarázom meg, miként érzek, és javaslom, hogy küldünk egy megbízottat, mert helyre akartam állítani a kapcsolatot akkor is, ha csak fokozatosan megy. Le akartam írni az igazi érzéseimet, így én magam fogalmaztam meg a levelet.” Ebben írja egyebek közt: „Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne avatkozzam Kína belügyeibe. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy még a gyanúja se merüljön fel, hogy diktálni akarok Kínának bármilyen módon abban, miként kezelje belső válságát. Tiszteletben tartom a társadalmaink és a rendszereink közötti különbségeket. (A kínaiaknak igencsak más lehetett erről a véleménye. – OP) Rendkívüli módon tisztelem a kínai történelmet, kultúrát és hagyományt. Önök sokat tettek a világ civilizációjának fejlődéséért. Én azonban arra is szeretném kérni, hogy emlékezzen azokra az elvekre, amelyekre az én fiatal országomat építették. Ezek az elvek a demokrácia és a szabadság – a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság – és az önkényes hatalomtól való szabadság. Az ezek iránt az elvek iránt érzett tisztelet alakítja azt, ahogy az amerikaiak más országokra tekintenek, és ahogy az azokban zajló eseményeket nézik. Nem arroganciáról vagy arról van szó, hogy másokra erőltessük a mi elképzeléseinket, hanem az ezekbe az elvekbe és univerzális megvalósíthatóságukba vetett egyszerű meggyőződésről van szó.” Sajátos e szavak üzenete. Kinyilvánítja, hogy Amerika aszerint tisztel más országokat, hogy azok maradéktalanul osztják-e az értékeit, s leszögezi ezek univerzális igazságát. Valójában megideologizálja az USA jogosítványát az erőszakos politikai térítésre. S neki, aki oly jól ismerte Kínát, tudnia kellett, hogyan veszi ott ki magát, hogy egy kétszáz éves ország követeli a saját sokezer kultúrájára rendkívül büszke óriástól – amely hagyományosan a művelt világ középpontjának tekinti magát, s ahol már ezer éve is versenyvizsgán választották ki a köztisztviselőket (l. Henry Kissinger: Kínáról - Antall József Tudásközpont, 2014, - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2014/4. sz.), hogy térjen át az ő normáira. Tudnia kellett, hogy a hagyományos kínai gondolkodás szerint ez teljességgel elfogadhatlannak, faragatlan barbár hozzáállásnak számít.

A levélnek van egy további, másutt is gyakran megjelenő karakteres eleme: „A diáktüntetések első  napjai és ahogyan a kínai hadsereg kezelte kezdetben a diákokat, az az egész világ képzeletét megragadta. A TV csodája a Tiannanmen téren történő események részleteit nem csupán a "nyugati" emberek otthonaiba juttatta el, hanem az egész világra. A kezdeti türelem, visszafogottság és a tüntetők nagylelkű kezelése világszerte tiszteletet vívott ki a kínai vezetésnek. A gondolkodó emberek az egész világon megpróbálták megérteni…” Bush magától értetődően szól „az egész világ”, „a gondolkodó emberek” nevében. Milyen ismerős ez a hajdani, „minden békeszerető ember”, „a világ békeszerető népei”, „a világ haladó közvéleménye” nevében tett szovjet nyilatkozatokból.

Egy másik Tenghez írt levélben ugyanakkor igen ügyesen manőverez és kecsegtet: „Ha valamilyen módon le lehetne zárni a békésen tüntető diákok ügyét, az rendkívüli módon segítene. […] Ha meg tudna bocsátani a diákoknak és igen, a tanáraiknak is, az nagyban hozzájárulna az egész világ bizalmának helyreállításához. Egy ilyen intézkedés számos országgal javítaná a kapcsolatokat. Például alkalmat adna arra, hogy az Önök döntését támogató nyilatkozatot tegyek. Ha pedig ez segítene Kínának, akkor nyilvánosan is el tudnék küldeni egy magas rangú megbízottat Pekingbe, ezzel is jelezve a világnak, hogy országunk kész visszaállítani a normális kapcsolatokat.” Teng kevéssé meglepő válasza Bush összegzésében: „Deng augusztus 11-én válaszolt udvarias levéllel. Kína szuverén állam, közölte velem, és a saját törvényeivel összhangban cselekedett, amikor elfojtotta a "lázadást". Ő is szeretné, ha javulnának a kapcsolatok, de azt követelte, "ne engedjük, hogy az Egyesült Államokban található bűnözők [a kínai disszidenseket és diákokat értette alattuk] tovább folytassák a kínai kormány elleni tevékenységüket." Arra emlékeztetett bennünket, hogy a szankciók még mindig érvényben vannak, és akadtak más "beavatkozásnak minősülő incidensek" is. A kínaiak makacsul kitartottak, és a helyzet hónapokig változatlan maradt.”

Scowcroft visszaemlékezése: Gorbacsov 1989 július 6-án Strasbourgban az Európa Tanács ülésén „felvázolta, feltehetően tudatosan bizonytalan körvonalakkal, a "közös európai házra" vonatkozó vízióját. Kizárta az erő alkalmazását és az azzal való fenyegetést a szövetségek között és azokon belül. Amikor kijelentette, hogy "bármilyen beavatkozás a belügyekbe vagy bármilyen kísérlet az államok – barátok, szövetségesek vagy bárki más – szuverenitásának csorbítására elfogadhatatlan", akkor lényegében elítélte a Brezsnyev-doktrínát, amely leszögezte, hogy a szovjeteknek joguk van megakadályozni bármilyen, a szocialista tábor elhagyására irányuló kísérletet. Célzott arra, hogy Moszkva nem fog beavatkozni a Magyarországon és Lengyelországban zajló politikai változásokba.” Fontos üzenet az itteni változásokhoz!

Gorbacsov belpolitikai játszmái: „A szélesebb körű belpolitikai válság a Szovjetunióban ugyancsak kezdett elmélyülni, nem kis részben Gorbacsov politikai és gazdasági reformokat célzó stratégiáinak hatására. Annak érdekében, hogy változásokat kényszerítsen ki helyi és tagköztársasági szinten, valódi választásokkal fenyegette meg a vonakodó párttisztviselőket, sőt valódi választásokat rendelt el a rájuk gyakorolt nyomás részeként. Tudatosan bátorította az embereket, hogy szálljanak szembe a megcsontosodott kommunista párti vezetőkkel és tisztviselőkkel, akiket felelősnek tartott az ország problémáiért. Ugyanakkor megkerülte a pártot, amely ellenállt a változtatásainak, és a kormányzati hierarchiához fordult reformjai megvalósításáért. A saját és néhány tanácsadója kezébe összpontosította a hatalmat. Kockázatos politika volt, mivel Gorbacsov aláásta a párt helyi tekintélyét, hatalmát és legitimitását, valamint azt a képességét, hogy fenntartsa a rendet.”

Borisz Jelcinről. Scowcroft írja „Szeptember elején felmerült a kérdés, hogy az elnök fogadja-e Gorbacsov egyik legelszántabb bírálóját – Borisz Jelcint –, amikor Washingtonba jön nyolcnapos előadói körútja részeként. Jelcin útja nagy publicitást kapott. Színes egyéniség volt, kinek a szokásai, különösen az alkoholizmusa, szaftos történetekkel látta el a sajtót. Óvatosnak kellett lennünk, hogy ne használhassa fel a látogatását Gorbacsov elleni munícióként. (…) Jelcin szeptember 12-én körülbelül fél órás késéssel érkezett meg a nyugati alagsori bejárathoz, ahol Condi (Condoleezza – OP) Rice fogadta. Addig nem volt hajlandó kiszállni az autójából, ameddig nem kapott biztosítékot arra, hogy találkozni fog az elnökkel. Rice közölte vele, hogy én várom megbeszélésre. Jelcin láthatóan nem örült. Condi rövid eszmecsere után azt mondta neki, hogy ha nem akarja a velem egyeztetett találkozót megtartani, akkor akár vissza is mehet a szállodájába. Miután leleplezték a blöffjét, Jelcin Rice nyomában feljött az irodámba.”

Eduard Sevardnadze külügyminiszterről, Scowcroft „Sevardnadzéval való találkozás más miatt is emlékezetes maradt. Kendőzetlenül beszámolt nekünk a Szovjetunió belső helyzetéről, és ez volt az első alkalom, hogy – Bakertől eltekintve – közülünk bárki is ilyen, első kézből származó leírást hallott volna. Számomra őszinte és becsületes helyzetleírás volt, és egyáltalán nem szívderítő. Beszámolója szerint a szovjetek komoly és egyre nehezebb problémákkal néznek szembe. A nyíltsága üdítő volt, mert elütött a szovjet stílustól. Úgy éreztem, hogy ténylegesen más szemléletet tükröz ahhoz a több évtizedes Potemkin-faluszerű magatartáshoz képest, amely többé-kevésbé mindegyik szovjet külügyminisztert jellemezte.”

Szuperkritikus helyzetben. Bush írja: „A délután közepén az íróasztalomnál ültem, amikor Brent izgatottan jött be, és közölte, hogy híradások szerint a Falat megnyitották. Az Ovális Iroda melletti dolgozószobába mentünk, és bekapcsoltuk a televíziót, amely élő adásban mutatta az örömittas tömegeket Berlinben. Pár pillanattal később Marlin Fitzwater érkezett nagy halom hírügynökségi anyaggal. Azt javasolta, hogy tegyek sajtónyilatkozatot. Noha mámoros hangulatban voltam a történtek miatt, nem akartam elhamarkodottan nyilatkozni. A jelentéseket még nem erősítették meg, ezért nem kívántam az események elé rohanni, mielőtt ténylegesen megtudjuk a részleteket. Ami még ennél is fontosabb volt, nagyon körültekintően kellett eljárnunk, hogy miként reagálunk a jó hírre. Ki kellett találnom Gorbacsov reakcióját – és az ellenzékéét is. Ahogy Brent rámutatott, nem olyan alkalom volt, hogy kárörvendve diadalt üljünk az esemény fölött, amelyet a Nyugaton sokan Gorbacsov vereségének fognak fel.” (Kiemelések tőlem – OP)

És „A valóságban a szovjetek riadtan reagáltak a Fal megnyitására. Gorbacsov aznap üzenetben figyelmeztette Kohlt, hogy ne beszéljen újraegyesítésről, és azt táviratozta nekem, ne reagáljam túl a történteket. Amiatt aggódott, hogy a tüntetők ellenőrzése kicsúszhat a hatóságok keze közül "előre nem látható következményeket" okozva, és a megértésemet kérte. Ez volt az első alkalom, hogy Gorbacsov nyíltan ideges lett a kelet-európai események miatt. Eddig higgadtnak, sőt blazírtnak tűnt a kommunizmustól és a szovjet uralomtól egyre gyorsabban eltávolodó mozgalmakat látva. Olyan volt, mintha hirtelen ráeszmélt volna a fejlemények súlyos következményeire. (…) Néhány nappal később megírtam Gorbacsovnak, hogy osztom a közbiztonság és a rend fenntartására irányuló aggodalmát, és közöltem vele, hogy a három nyugati szövetséges [Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia] együttműködik a németekkel annak érdekében, hogy a fenti aggodalmak ne váljanak valóra.” A továbbiakban pedig sokaknak hiánypótló áttekintést kapunk Gorbacsov végjátékáról.

Francis Fukuyama megírta A történelem vége és az utolsó ember c. nagy port felvert könyvét. Elméletét a dolgok menete egyelőre cáfolja. A történelem Bush és Scowcroft könyvében átfogott szakaszának viszont a fentiekkel még messze nincs vége – nagyon is érdemes azt végigkövetni. A lényeget persze tudjuk, innen, alulnézetből, ám felettébb érdekes megtudni, mit és hogyan láttak ők onnan, felülről. Már csak pár fejezetcím a legizgalmasabbak közül: ϴ Tojástánc ϴ Európa új arca ϴ Pajzs és kard ϴ Kényes egyensúly ϴ Sivatagi Vihar ϴ

Emily Anthes: Frankenstein macskája - A szép új világ állatai

Akadémiai Kiadó, 2014, Új polihisztor sorozat
Dr Osman Péter ismertetése

„A nemesítés nehézkes módszer, amellyel hozzáértőn, ám mégiscsak találomra alakítottuk át az állatokat: olyan egyedeket pároztattunk egymással újra meg újra, amelyeknek előnyös tulajdonságaik voltak, mígnem világra jött egy olyan kutyakölyök, amelyik már tetszett. A farkasokból több ezer év alatt csináltunk kutyát. Ma viszont már évek, hónapok, sőt napok alatt képesek vagyunk új organizmusokat előállítani.” ϴ „Napjainkban a molekuláris biológia lehetővé teszi, hogy egyetlen gént vegyünk célba, hogy azon nyomban aktiváljuk, vagy kikapcsoljuk, és kiiktassuk − vagy éppen fokozzuk − a gén hatását.” ϴ ”Bár az állatnemesítés jó néhány faj életébe beleavatkozott, ezek a halak (génmanipulációval kereskedelmi forgalmazásra előállított, fluoreszkáló akváriumi díszhalak –OP) egy új kor kezdetét jelzik, egy olyanét, amelyben közvetlenül manipulálni tudjuk a mellénk szegődött állatok biológiai kódját. Molekuláris szintű eljárásainkkal változik a tét. Velük hamar meg tudjuk változtatni a fajokat; nem kell nemzedékeket várni; egyetlen gént kell kezelni, nem pedig az egész állatot, és máris olyan teremtményekre teszünk szert, amelyek természetes módon soha nem jöttek volna létre, amelyekben egyszerre több faj DNS-e keveredik és él együtt egyetlen nagy élő egyvelegben. Most már itt vannak azok a társaink, amelyeket pontosan az általunk megadott leírás szerint állítottak össze. Régóta vágytunk erre. A tudomány végre lehetővé teszi az áhított precizitást. ϴ „A klónozással reprodukálunk − nem pedig feltámasztunk.” ϴ „Az elektronika mind az életmentő robopatkányok, mind pedig a bombaszimatoló távirányításos bogarak esetében segít abban, hogy új generációs haszonállatokat hozzunk létre – lehetővé teszi, hogy újabb állatfajok fejét hajtsuk az ember igájába. Már nem arról van szó, mint amikor a szamár − ha jól oldalba vágták − felvitte a hegyre a meredek úton a csomagjainkat; az új generációs állatoknak ma már az agyát hajtjuk igába, és az idegrendszerüket kényszerítjük arra, hogy céljainkkal összhangban működjenek.” – idézetek a könyvből.

A híres Macmillan kiadó honlapjáról, s úgyszintén e könyvbéli bemutatásából idézve: Emily Anthes szabadúszó tudományos újságíró. Írásai egyebek közt a Scientific American Mind-ban (és egy sor más lapban) jelennek meg, amely kéthavonta megjelenő népszerű tudományos magazin, a pszichológiára, az idegtudományokra, a kapcsolódó területekre összpontosít, és a kognitív tudományok legnagyobb áttöréseit igyekszik bemutatni. Az élvonalbeli Scientific American adja ki. Anthes mesterfokozatot szerzett tudományos írásból az MIT-n, és alapképzésben a Yale Egyetemen tanult tudománytörténetet és orvostudományt, s ugyanott kreatív írást is.

E könyvéről feltehetően sokan szeretnék hinni, hogy egy kiválóan megírt tudományos-fantasztikus mű, mert lelki beállítottság kérdése, hogy a távlatokat, amelyeket felvázol, lelkesítőnek vagy épp felettébb rémisztőnek találjuk. „Gyorsan, nyersen” összegezve, s megkockáztatva egy szerfelett vakmerő – ha tetszik, eretnek – értelmezést, íme Evolúció 2.0! Mérő László idézi a Nobel-díjas biológus Francois Jacob szellemes tételét: „A tyúk csak a tojás vállalkozása arra, hogy még több tojást hozzon létre.” (Mérő László: A pénz evolúciója – L. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2008/6. sz.) Ezt a könyv ihletésére kissé továbbfejlesztve: a modern tudomány az evolúció vállalkozása, hogy minőségileg magasabb szintre emelje az eszköztárát, a ’Lego-készletét’, s ezzel olyan új lényeket hozzon létre, amilyeneket eddig még nem sikerült, méghozzá a korábbi munkáihoz képest hipersebességgel.

Az említett távlatokra visszatérve, e szép új világ nem kis részben már el is jött. „Kínában, ahol a világ termelőipara összpontosul, új üzemág van kialakulóban: nagy mennyiségben tenyésztenek mutáns egeret.” – ezzel indítja Anthes a könyvét, s rögtön megtudjuk, hogy e szerencsétlen lényeket szabályos ipari kutatási program keretében állítják elő, amelyet teljes joggal nevezhetünk kutatási és ipari célú bioengineeringnek (ő ezt a kifejezést nem használja).  bár ezek a kutatások még nagyrészt a vaktában találgatásra támaszkodnak.

Ugyancsak a legmodernebb, genetikai-alapú bioengineeringnek a kereskedelmi célú alkalmazása jelenik meg a következő példáiban, amelyek a fentebb említett fluoreszkáló díszhalakról szólnak, s ennek ígérete a selyemproteinben gazdag tejet adó kecskékben, valamint abban, hogy „egész iparág szakosodott beteg állatok laboratóriumi tenyésztésére, amelyeket tudósoknak adnak el: számos biotechnológiai cég hirdeti harsányan egyedi kreációit. Közülük sokan képviseltették magukat a 2011 októberében a floridai St. Pete Beachen tartott nemzetközi konferencián, amelyet olyan tudósoknak szerveztek, akik genetikailag módosított organizmusokkal dolgoznak. Különböző biotechnológiai cégek képviselői rendeztek börzét, standjaikat a szálloda nagytermében állították fel, és olyan állatokkal piacoztak, amelyeket azért tenyésztettek ki, hogy mindenféle nyavalyáktól szenvedjenek. Az egyik cég olyan sertéseket adott el, amelyeknek cisztás fibrózisuk volt, és rákosak voltak; egy másik cég katalógusa tizenegy rágcsálótörzset kínált, az Alzheimer-kór szimptómáival megspékelt NSE-p 25-östől a 11BHSD2-es egérig, amely viszont szívelégtelenségben hajlamos összerogyni. (És arra az esetre, ha netalántán nem találnánk semmi kedvünkre valót, az egyik cég posztere megnyugtat: "Ön megtervezi, mi pedig kitenyésztjük az egereket.") Ezek a cégek persze nem merő kegyetlenségből tenyésztik a beteg állatokat; e teremtmények tanulmányozásával fontos dolgokat tudhatunk meg az ember betegségeiről.” S mielőtt bárki felháborodik ezen a kíméletlenségen, a szegény állatokra hozott szenvedésen, sietünk megjegyezni, hogy Anthes a könyvében sokat foglalkozik a géntechnológiák etikai kérdéseivel, s az ilyen fejlesztések etikai követelményeivel is. Az állatok iránti empátiájára utal könyve elején az ajánlása is: „Családom tagjainak – az embereknek és a kutyáknak egyaránt”

Könyve mondandóját ekként összegzi: „Az itt következő oldalakon azt az utat járjuk be, amely a Petri-csészéktől a kisállat-kereskedésekig vezet, és nyomába eredünk azoknak a génforradalom szülte állatoknak, amelyek épp most foglalják el a helyüket a világban. Nyakunkba vesszük az Egyesült Államokat Kalifornia sziklás partjaitól a poros texasi földekig, szemügyre veszünk mindent a koreai laboratóriumokban élő kutyaklónoktól saját négylábúnkig. Utánajárunk, mit kell tudni a génekről és az állatok agyáról, a haszontalannak tűnő projektekről, no meg azokról, amelyek biztos, hogy nem haszontalanok. Beszélünk egy mérnökkel, aki bogarakból készít műrepülőgépeket, és egy biológussal, aki meg van róla győződve, hogy a klónozás mentheti meg a veszélyeztetett fajokat. És persze magukkal az állatokkal is megismerkedünk. (…) Mindeközben áttekintünk néhány lényeges kérdést. Megnézzük, hogy napjaink tudományos eljárásai miben térnek el a korábbiaktól, és azt is, hogy tényleg teljesen megváltoztatják-e a többi fajhoz fűződő viszonyunkat. Végiggondoljuk, milyen kapcsolatban vagyunk az állatokkal, és azt is, valójában milyenben szeretnénk velük lenni. (…) Most, hogy az életet formák végtelen sokaságára bonthatjuk, abból, hogy minek a létrehozásába vágjuk a szikénket, az is kiderül, mit akarunk az élővilág többi fajától − és az is, hogy nekik milyen sorsot szánunk. De még ha különösebben nem foglalkoztat is bennünket azoknak a teremtményeknek a sorsa, amelyekkel a földkerekségen osztozunk, az állatok átformálása akkor is érint bennünket. Általuk belepillanthatunk abba, mi vár ránk a jövőben, és miként erősíthetjük meg, illetve alakíthatjuk át saját emberi szervezetünket. Ezek a korszakos jelentőségű kísérletek megmutatják, hogy mennyire szövevényesen fonódik össze az ember élete az állatok létezésével, milyen szorosan függ a sorsunk egymástól. A merész tudósok, vállalkozók és filozófusok fejéből rengeteg olyan ötlet pattan ki, amely az egész élővilág jövőjét megváltoztatná.” S mindehhez hozzáfűzi az emberséges ember idevágó nagy kérdéseit: „Valójában mit is jelent a biotechnológia a világ vadon élő teremtményei számára? És szép új szörnyeink mit árulnak el rólunk?”

Könyvében nyolc fejezetre, témakörre bontva módszeresen és nagyon szemléletes példákkal, magyarázatokkal és kitűnő előadásmóddal végig vezet azon, mi mindenre igyekszik ma az ember felhasználni a bioengineeringet, s milyen távlatok sejlenek fel ennek látóhatárán. E nyolc fejezet témához illően sejtelmes, érdeklődést fokozó címe: ϴ Fényhalra halászva a zavarosban ϴ Csupa erő, csupa izom, transzgenikus tejet iszom! ϴ Kétes kettősök ϴ A macska kilenc élete ϴ Érzékeny érzékek ϴ Van másik! ϴ Robogarak és társaik ϴ A szépség a szörnyetegekben.

Az Akadémiai Kiadó ajánlójából: „Visszahozhatjuk-e a sírból a kedvenc macskánkat? Újjáéleszthetünk-e kipusztult fajokat? (Kinek ne jutnának rögvest eszébe e kérdések az itt olvasottak nyomán, gondoljunk bár a jövőért aggódva a biodiverzitás javítására, vagy kalandvágyó lelkekként holmi Jurassic Park-szerű élményekre? – OP) Huzalozott agyú méhek alkotják-e majd a jövő légierejét? (Már csak a hadiipar ilyen kiterjesztései hiányoznak – bár kétségkívül ott a legtöbb pénz a kutatásra és fejlesztésre! – OP)  (…) Emily Anthes könyve olvasmányos útikalauzként szórakoztató körutazásra invitál az állatokat érintő legújabb kutatások világába: bekukkantunk a laboratóriumba, ahol távirányítású bogarak röpködnek, ellátogatunk a parkba, ahol kipusztulás szélén álló állatfajok klónozott egyedei kószálnak, és megismerkedünk a fluoreszkáló halak forgalmazásának nehézségeivel. A technológiák érthető bemutatása mellett a könyv személyes élményekkel és szórakoztató anekdotákkal emberi közelségbe hozza az új felfedezéseken munkálkodó tudósokat – no meg magukat az állatokat is. Végül a szerzővel együtt eltűnődhetünk az új eszközeinkkel járó felelősségünkről, hiszen a biotechnológia csodái lehetővé teszik, hogy sérült állatokat vagy akár egész fajokat mentsünk meg, de arra is újabb módokat adnak, hogy az állatok életébe beavatkozva magunknak hasznot húzzunk. A szerző nem rejti véka alá az állatok iránt érzett szeretetét, de higgadt körültekintéssel mutatja be az új lehetőségek előnyeit és árnyoldalait – az emberek és az állatok szemszögéből egyaránt.”

S a lelkesítő vagy rémisztő szcenárió (kinek-kinek az élet tiszteletét illető gondolkodása szerint), ahogyan felvázolja: „Jelenleg minden lehetőség nyitva áll. Bár a biotechnológia furcsa új szüleményeit szerte a világon laboratóriumokban állítják elő, nem sokáig maradnak ott. A jövő teremtményei már ma is velünk élnek a legelőkön, otthonainkban és a természetvédelmi területeken Amerika-szerte. Hamarosan magunk is ugyanúgy vásárolhatunk majd efféle állatokat, ahogy a tudósok válogatnak a nagy körültekintéssel előállított egerek között Floridában. Gondoljunk bele: egy végtelen katalógusból választhatjuk majd ki a tökéletes állatot. Valamit mindenki számára elő fogunk tudni állítani. Ha megrögzött éjszakai baglyok vagyunk, tarthatunk fluoreszkáló macsekot, és késő éjszakáig olvashatunk a fényénél. Az elkényeztetett tizenkét éveseknek, akik mindent megkapnak, játékautó vagy modellrepülő helyett karácsonyra vehetünk távirányítós rágcsálót. Akik lovagolnak, olyan fiatal kancát rendelhetnek maguknak, amelyiket az előző évi Kentucky Derby győztesének a génállományával tenyésztettek ki. Akik pedig kutyát futtatnak, olyan vizslát vásárolhatnának maguknak, amely szénszálas műlábain agarakat megszégyenítő sebességgel képes száguldani. Egyre többen használják a biotechnológia eszközeit; eljön az idő, amikor ki-ki maga tervezheti majd meg a saját házi kedvenceit, és sem pöpec laboratóriumra nem lesz hozzá szüksége, sem pedig komoly tudományos képzettségre.” És „Washingtonban működik a Social Technologies cég, amely trendek jóslásával foglalkozik. Kiadtak a génmódosított házi kedvencekről egy jelentést, amelyben az áll: "A biotechnológiai laboratóriumok a génsebészeti eljárások fejlődése folytán − ha az emberek háziállatot keresnek − a kutya-tenyésztők és az állatmenhelyek vetélytársaivá válnak… A személyre szabott házi kedvenc kezdetben luxuscikk lesz, de idővel a széles vásárlóközönség is meg tudja majd fizetni, mivel az eljárásokban alkalmazott technológiák egyre inkább tökéletesednek."”

Aligha kétséges, hogy itt kritikus útelágazáshoz érünk. Egyik út a megrendelő igénye szerinti házi kedvencek, valamint – minden bizonnyal – az ilyen haszonállatok felé vezet. Ezzel lehetnek etikai problémák – amint jeleztük, Anthes ezekkel lelkiismeretesen foglalkozik a könyvében –, ám amíg ártalmatlanok, nagyobb veszélyt nem jelentenek. Vagy igen? Mi lesz, ha az ilyen jószágok átadják fura génjeiket, s azokat még a mutáció is megbabrálja? Hiszen a GMO növényektől is azért tartunk, mert ’megfertőzhetik’ a környezetet. Anthes írja: „Bár az óvintézkedések már rutineljárások, nem olyan egyszerű betartani őket, és az ökológusokat továbbra is aggasztja, hogy mi történik, ha a transzgenikus organizmusok kikerülnek a szabadba. A génmódosított állatok szabadon élő rokonaikkal párosodva "szennyezhetik" a génállományt, illetve versenytársukká válva elhappolhatják előlük a táplálékot és más erőforrásokat. Laboratóriumi manipulációval elméletileg a szabad vízi környezetben előnyt jelentő tulajdonságokkal is fel lehet ruházni egy halat, és "Frankenstein e halai" azután a természetes vizeket is elfoglalhatnák a többi faj rovására.”

A másik út már kifejezettebb veszélyek közé vihet: hiszen ezek szerint szörnyetegeket is lehet készíteni rendelésre. Márpedig, szabályozás ide, tiltás és felügyelet oda, ami elvégezhető, azt kellő pénzért el is végzik.

„Az alapkutatások rengeteg mindenre fényt derítettek. Azzal, hogy az egyik állatból izolált gént beültették egy másikba, a kutatók egyre több mindent megtudhattak arról, pontosan hogyan működik a gén, illetve hogy milyen szerepet játszik a fejlődésben és a betegségek kialakulásában. Végül pedig ígéretesnek tűntek a kereskedelmi alkalmazások is: lehetővé vált, hogy olyan állatokat hozzanak létre, amelyeknek a teste nagyon fontos fehérjéket tud előállítani, illetve olyan élőlényeket teremtsenek, amelyek gazdaságilag hasznos tulajdonságokkal rendelkeznek. (Az egyik korai projektben például a kutatók egy kevésbé zsíros, gyorsabban fejlődő sertés kitenyésztésébe fogtak.)”

S rögtön két kiemelkedő példa a „hasznos tulajdonságok” gyakorlati felhasználására:

„Frankenstein e halai”: „Pontosan ennek a lehetősége merült fel abban a nagy érdeklődést kiváltó vitában, ami a leghíresebb (vagy leghírhedtebb) transzgenikus halról, a gyorsan fejlődő atlanti lazacról szólt, amelyet a massachusettsi AquaBounty cég próbál az Egyesült Államokban piacra dobni. Az atlanti lazac rendesen a nyári időszakban termel növekedési hormont, az AquAdvantage nevű hal génjét viszont úgy rendezték át, hogy a hormont évszaktól függetlenül adagolja. A dolog nyitja az óceáni anyaangolnából kölcsönzött genetikai kód darabkája. Ez a kígyózó mozgással úszó hal jéghideg vizekben él, és a sejtjei fagykárosodását úgy kerüli el, hogy saját fagyállót termel. Az anyaangolna fagyálló génje eredetileg egy szabályozó szerepet betöltő (promóternek nevezett) DNS-szakaszhoz kapcsolódik. A mínuszok aktiválják a promótert, ami bekapcsolja a gént, ez pedig az óceáni anyaangolnát fagyálló termelésére készteti. A hidegérzékelő promótert ugyanakkor sok más génhez is hozzá lehet kapcsolni. A tudósok úgy hozták létre az AquAdvantage halat, hogy a promótert rákapcsolták a királylazac növekedésihormon-termelést vezérlő génjére − ezt a gént pedig beültették az atlanti lazacba. Ennek az lett az eredménye, hogy ezekben a lazacokban a hideg növekedésihormon-termelést vált ki, és a halak gyorsabban fejlődnek, mint nem génmódosított versenytársaik. A génmódosítással abból az időből, ami a lazac kikelésétől eltelik addig, amíg a szendvicsünkbe kerül, másfél évet lehet megtakarítani.” Ami pedig a kockázatokat illeti: „Bár számos tudós jutott arra a következtetésre, hogy kicsi esélye van annak, hogy a szuperlazac elszabadul, és hatalmas kalamajkát okoz, az AquaBountynak továbbra is győzködnie kell a felügyeletet (A híres, félelmetes Food and Drug Administration, azaz FDA. az USA élelmiszer és gyógyszer felügyelete – OP). A cég először 1993-ban kereste meg a hal ügyében az FDA-t, hivatalosan pedig 1995-ben folyamodott engedélyért. Bár az FDA úgy ítélte meg, hogy a hal alacsony kockázatot jelent, abban a kérdésben egyelőre mégsem foglalt állást, hogy forgalomba lehet-e hozni. (Amennyiben a lazac forgalmazását engedélyezik, az lesz az első GM-állat, amely része lesz a világ élelmezésének.)” Akkor pedig felhorgad előttünk egy további, óriási kérdőjel: Az emberi szervezet olyan bonyolult, hogy még csak töredékét értjük hihetetlenül összetett működésének. Mi lehet abból, ha megbabrált növekedési hormon tartalmazó állatokat eszünk? Az FDA feltehetően szuper-óvatosan vizsgálja ezt is, de minden kockázatot ők sem képesek felmérni, különösen nem a hosszú távon esetlegesen kialakuló folyamatokét.

És: „Zhiyuan Gong, a Szingapúri Nemzeti Egyetem biológusa halakból akart élő környezetszennyezési detektort csinálni, mintegy a szénbányákba levitt kanárik víz alatti megfelelőiként. Olyan transzgenikus halat szeretett volna létrehozni, amely toxinok jelenlétében fényt bocsát ki, és ha szennyezett vízben úszik, élénken elkezd fluoreszkálni. (...) Gong csapata 2005-ben adta hírül, hogy a GFP (korábban írja, hogy az egy zöld fluoreszcens fehérje – OP) segítségével olyan medakát − ez is egy Ázsiában honos apróhal − sikerült létrehozniuk, amely valóban zölden kezd világítani, ha szintetikus ösztrogénnel szennyezett környezetbe jut. 2010-ben a kínai Fudan Egyetem tudósai hasonló áttörést értek el zebradániókkal.” Ezekre már mondhatjuk, hogy génmanipulált élő célszerszámok, szinte határtalan perspektíva hírnökei.

A gyorsan fejlődő ’klasszikus’ génsebészet és –manipulácó mellett megjelent a pályán egy még újabb tudományág, amely szintúgy határtalan távlatok megnyitója lehet: „A szintetikus biológia − amelyben a tudósok a semmiből hoznak létre új géneket, sejteket és biológiai rendszereket − odáig fejlődik, hogy máshogy is elő fogunk tudni állítani meghatározott tulajdonságokkal bíró állatokat. Fiatal tudományágról van szó, viszont gyorsan tör előre; a biológus J. Craig Venter 2010-ben bejelentette, hogy olyan, részben szintetikus organizmust alkotott, amely képes önmaga reprodukálására. Venter kutatócsoportja úgy szerkesztette meg az egysejtű organizmust, hogy a génállományát részben egy gyakori baktériumfaj génjeiből, részben pedig teljesen új, ember készítette DNS-sorokból állította össze. (E személyre szabott genetikai sorozatok a kutatók nevének kódolt verzióit adják ki, de néhány híres idézetet is tartalmaznak.) A génállományt egy másik baktériumfaj sejtjébe helyezték, ahol nyomban munkához is látott, és az összes sejtfunkció felett átvette az irányítást. A szintetikus biológia segítségével lehet, hogy új módszerekkel tudunk majd mikrobákat − és idővel az élet még összetettebb formáit − létrehozni, amelyek segítségével gyógyszereket, bioüzemanyagot és más értékes vegyületeket tudunk majd előállítani.” Anthes nagyon is józan megjegyzése ehhez: „Persze az állatok jóllétével, a környezetszennyezéssel és az emberek biztonságával kapcsolatos összes aggályunk, ami egy-egy állati gén átültetésével kapcsolatban felvetődött, az ezerszeresére nő, ha belegondolunk, hogy a semmiből fogunk génállományokat létrehozni.”

Az ember istent játszik a teremtésben? Az alkotás szárnyalását és örömét tekintve nagyon úgy tűnik, hogy igen, ám míg az utóbbinak kétségkívül nem voltak gazdasági céljai, az embernek nagyon is vannak. Igaz, a Teremtőnek költségvetése sem volt, s főként nem kellett küzdenie sem a teremtésre rendelkezésre álló források hiányával, sem támogatások megnyeréséért kapaszkodnia. Ma viszont ez az újmódi teremtés meghatározó jelentőségű árnyoldala, amelyet szintén látunk e hatalmas körképben.

Tényleg hatalmas, sok olyan részlettel, amelyet bölcselmünk eddig álmodni sem volt képes (bocsáss meg, Shakespeare!). Számos fura jószág valahogy természetesen került be a legendáink és meséink világába, de világító macska, selymet tejelő kecske, megfigyelő bogarak és társaik, s mindez a jelen ébredező új valóságaként és a jövő itt toporgó ígéreteként – érdemes végigmenni ezen a látnivalókban gazdag, kacskaringós felfedezőúton. S éppen, mert kacskaringós és gazdag, említjük egyetlen panaszunkat: a kötet jegyzetanyaga igazán alapos, viszont nagyon hiányzik egy név- és tárgymutató, amely segítene visszakeresni az olvasottakat, s később rákeresni részletekre. Ez persze az eredeti kiadó hibája.

Nézelődjünk még pár részlet erejéig a bioengineering itt feltáruló szép új világában:

Csupa erő, csupa izom „Mikor a tudósok megtanulták, hogyan tudják módosítani az állatok génállományát, elkezdtek azon töprengeni, mi mindenre használhatják majd újdonsült tudományukat. Az élénk színű kisállatok létrehozása nem állt előkelő helyen a listájukon. A legtöbb kutató jóval messzebbre mutató alkalmazásokban gondolkodott, és abban reménykedett, hogy olyan genetikailag módosított állatokat tudnak majd létrehozni, amelyek emberi életeket fognak megmenteni. Az egyik ilyen kezdeményezés talán hamarosan valóra válthatja ezt az álmot. Isten hozott mindenkit a "pharming" világában, amelyben az állatokat egy egyszerű genetikai fogással élő gyógyszergyárakká alakítjuk.
A sejtjeink által termelt fehérjék közül soknak természetes gyógyító hatása van. Természetes emberi enzimeket, hormonokat, véralvadási faktorokat és antitesteket használunk a rák, a cukorbetegség, az autoimmun zavarok és más betegségek gyógyításában. Az a baj, hogy ezeknek a vegyületeknek az ipari méretekben történő gyártása nehéz és költséges, és a betegek ennek következtében nem mindig jutnak hozzá azokhoz a gyógyszerekhez, amelyekre szükségük lenne. A tejet adó állatok viszont kiváló proteintermelők: a tőgyük csak úgy duzzad a tejtől. Ezért amikor az 1980-as években létrehozták az első transzgenikus emlősöket − először egereket, majd más fajokat −, a tudósokban felvetődött, mi lenne, ha egy emberi antitest vagy enzim génjét beültetnénk egy tehén, kecske vagy birka génállományába? Ha a gént a meg-felelő helyre ültetjük be, úgy, hogy a megfelelő molekuláris kapcsoló aktiválja, lehet, hogy olyan tehenet tudunk létrehozni, amely gyógyító emberi fehérjét tartalmazó tejet ad, és akkor az orvosok vödörszámra fejhetik majd a gyógyszert.
Az 1980-as és 1990-es évek alatt a kísérletek bebizonyították, hogy ez az ötlet valóban működhet: a tudósok olyan transzgenikus egereket, birkákat, sertéseket, szarvasmarhákat és nyulakat hoztak létre, amelyek valóban gyógyító erejű vegyületeket tartalmazó tejet adtak.
A tudósok genetikailag módosított növényeket és baktériumokat is állítottak már elő, amelyek ugyancsak képesek a szóban forgó vegyületek némelyikét megtermelni. (1982-ben a genetikailag módosított baktériumok által termelt inzulin lett az első olyan genetikai eljárással előállított gyógyszer, amelyet az FDA törzskönyvezett.) Ám sok emberi fehérje összetett − és ahhoz, hogy működjön, megfelelő alakra kell feltekerni, a felszínére pedig speciális molekulákat kell aggatni −, ezeket az utolsó simításokat pedig az állati sejtek hatékonyabban tudják elvégezni, mint a növényi sejtek vagy a baktériumok.”

’Fekete pálya’: „A tudósok valójában már jóval messzebb merészkednek annál, mint hogy egyetlen emberi gént juttassanak egy másik faj egyedébe − ember-állat "kimérák" létrehozásán is dolgoznak, amelyeknek a teste egyaránt tartalmaz emberi és állati sejteket. (…) A Nevadai Egyetemen a kutatók egy nemrég lefolytatott kísérletsorozatban emberi őssejteket ültettek juhok embrióiba. Ahogy az anyaméhben fejlődtek a bárányok, ezeket az őssejteket beépítették a testükbe, és olyan bárányok születtek, amelyeknek félig birka-, félig emberszívük, -májuk és -hasnyálmirigyük volt.”

„Etikai szempontból az ember-állat keverékek különösen akkor válnak ingoványos területté, ha a keveredés az elme működését is érinti. Az állati gondolkodás sokban hasonlít a miénkhez, viszont egyfajta önképi emlékezettel, nyelvvel, számfogalommal és a társadalmi gondolkodás aspektusaival csak az ember rendelkezik. Legalábbis egyelőre csak az ember: a tudósok ugyanis máris nekiláttak, hogy olyan géneket manipuláljanak, amelyeknek szerepük van az említett képességek kialakulásában.” S máris szükségképpen jön a még sokkal meredekebb kérdés: „És mi lenne, ha a Nevadai Egyetem tudósai a bárányok helyett, amelyeknek a mája emberi sejteket tartalmaz, olyan bárányokat, patkányokat és majmokat hoztak volna létre, amelyeknek az agya emberi agysejtek tömegét tartalmazza? Vajon az ilyen állatoknak nyomban kifejlődne az igazságérzetük? Tudnának számolni? Elérnék a tudatosságnak azt a fokát, hogy rájöjjenek, életüket kísérleti alanyként tengetik? És ha igen, ki kellene-e őket engednünk a ketreceikből? Hány agysejtre lenne egy birkának, patkánynak vagy majomnak szüksége, és hány emberi magatartásformát kellene ismernie ahhoz, hogy magasabb jogi státuszba léphessen, választójoggal bírjon, illetve egyéb jogai legyenek? Ezek a teremtmények nem lennének igazán emberek, ahogy nem lennének igazán állatok sem, etikailag így egyfajta senkiföldjén élnék az életük.” Anthes bemutat idekapcsolódó biztonsági – engedélyezési – törekvéseket, ám erre is bizton létrehozhatjuk Murphy legújabb törvényét: Ami jól eladható, azt mindenképp létre is hozzák!

Kétes kettősök…:A klónozás. „A klón lényegében olyan egypetéjű iker, aki évekkel genetikai párja születését követően jön a világra.” Ez azonban messze nem ilyen egyszerű. Anthes részletesen bemutatja, hogy a klón embrionális fejlődését mesterségesen indítják be, s a kudarcok aránya még nagyon nagy. Az ilyen ’utólag indukált’ ikernek sokkal kisebb esélye van az élve születésre. Még ha meg is születnek, „a klónok − legalábbis némelyik faj esetében – hajlamosabbak a születési rendellenességekre és az egészségügyi problémákra, mint azok az állatok, amelyek más módon fogantak. Az FDA 2008-ban majd ezeroldalas jelentést adott ki a klónozott haszonállatok egészségéről, amelyben szintén erre a végkövetkeztetésre jutottak. Míg a felügyelet klónozott kecskék és sertések esetében nem fedezett fel szokatlan egészségügyi problémákat, addig a klónozott szarvasmarhák, illetve juhok esetében arról számol be, hogy igencsak nagy a rendellenességek kockázata. (…) Ugyanakkor az FDA által áttekintett adatokból az is kiderül, hogy amennyiben a növendék állatok szerencsésen átvészelik életük első hat hónapját, a jelek szerint tökéletesen egészséges állatokká fejlődnek, és amikor ezek a klónok hagyományos módon szaporodnak, úgy tűnik, egészséges utódoknak adnak életet. Az FDA mindezek után azt is kimondta, hogy "a klónozott haszonállatok élettartamáról egyelőre semmilyen következtetést nem lehet levonni, és nem lehet megmondani, hogy a klónozás milyen esetleges következményekkel járhat, mivel a technológiát viszonylag rövid ideje alkalmazzák."”

A klónozásról szólók igen sokat elmondanak az emberekről is. Az elmagányosodás döbbenetes mértékéről árulkodik az irracionális mérvű kötődés házi kedvencekhez, a némi gátlástalanságtól sem mindig mentes üzleti találékonyságról pedig a feljövőben lévő új iparág, az eltávozott kedvenc ’feltámasztása’ klónozással. És íme: „a Genetic Savings & Clone 2004-ben elindította "A macskáknak kilenc életük van" elnevezésű programot, amely azt ígéri, hogy bárkinek lemásolják a macskáját, aki csak le tudja szurkolni érte az 50 000 dolláros árat. A cég hangzatos garanciával tetézte meg az ajánlatát: "Ha úgy érzi, hogy a kiscica nem hasonlít eléggé a genetikai donorára, szó nélkül visszatérítjük az eljárás költségét."” S bár az okot a könyv nem közli, a tényt igen: „A GSC 2006-ban anyagi okok miatt bezárt.”, az pedig meglehetősen egyértelmű, hogy az ilyen ígéret csak két végkifejlethez vezethet: a cég csődje, vagy perek sokasága. Annál is inkább, mert Anthes is világosan kifejti: a klónozás a testet reprodukálhatja, az egyéniséget azonban nem.

A test reprodukálása viszont nagyon is hasznos lehet kiemelkedően jó adottságú haszonállatok esetében. „A mezőgazdasági haszonállatok klónozása mögött hideg, kemény számítások húzódnak − a haszonállatok klónozása nem a szeretetről szól, hanem a pénzről. A szarvasmarha-tenyésztő egyszerűen azokat a jószágait akarja megkettőzni, amelyeknek díjnyertes izomzatuk van, vagy nagyon sok tejet adnak. Ezek megvalósítható célok. Számos klónozott tehén nyerte már meg például a World Dairy Expót, az Egyesült Államok legnagyobb tehenészeti expóját. Doc, a 2010-es Iowa Állami Vásár díjnyertes ökre annak a jószágnak volt a klónja, amely ugyanezt a versenyt 2008-ban nyerte meg. (Márpedig az ökör másként sehogy sem tudná továbbadni kiváló tulajdonságait. – OP) Egy bikát nemcsak klónozni könnyebb egy kutyánál − a marha 20 000 dollárt kóstál, míg a kutyus 100 000 dollárt vagy még annál is többet −, de a befektetés is előnyösebb: egy nagyon jó genetikai állományú bika annyi pénzt hozhat, hogy a klónozás ára nemcsak hogy megtérül, de még marad is belőle.” És egy megnyugtató megjegyzés: „Fölösleges a klónozott hús miatt idegeskedni. A tényleges klónok − amelyeknek rengetegbe kerül az előállításuk, és nagyon értékes géneket hordoznak − nem valószínű, hogy hamburgerben végzik. Ahhoz egyszerűen túl értékesek, hogy gazdáik vágóhídra küldjék őket. És bár az FDA állásfoglalása szerint a klónozott állat húsának a fogyasztása nem valószínű, hogy bármiféle fokozott veszélyt jelentene arra, aki megeszi, az USDA önkéntes moratóriumot hirdetett, és arra kérte a klónozott haszonállatok gazdáit, hogy jószágaik ne vegyenek részt az élelmezési folyamatban. Ehelyett a klónozott teheneket állítsák be tenyészállatnak, hogy természetes úton szaporodjanak, és borjaik később a vacsoraasztalunkon végezzék. Mivel az FDA nem írja elő, hogy a klónok utódaitól származó tejen, illetve húson mindezt bármilyen megkülönböztetéssel jelezzék, ilyen termékekkel talán már most is találkozhatunk az élelmiszerüzletek polcain.”

A továbbiakban olvashatunk, sok egyéb között, a szibériai táj hajdani ökorendszerének tervezett rekonstrukciójáról az akkori populáció ’visszahozatalával”, az Érzékeny érzékek fejezetben az állatok nyomkövetővel való felszerelésének sokféle hasznáról, a Robogarakban élőlény-gép hibridekről, mentő-felderítő patkányokról, „bombaszimatoló távirányításos bogarakról”, olyan állatok létrehozataláról, „amelyeknek az agyát fényvillanásokkal lehet kontrollálni”. „Az eljárás napjaink izgalmas új kutatási területéről, az optogenetikából származik, és az opszinokon, olyan fényérzékeny molekulákon alapul, amelyeket baktériumok, gombák, növények és állatok használnak a napfény érzékelésére és energiává alakítására. A tudósok 2005-ben jöttek rá, hogy az opszingéneket emlősök agysejtjeibe is be tudják ültetni, mégpedig egy vírus segítségével. A vírusok nagyon profik a DNSátvitelben…”

Zárjuk mindezt Anthes összegző mondataival: „A biotechnológia önmagában se nem jó, se nem rossz: egyszerűen egy sor eljárást ad a kezünkbe, azt pedig mi döntjük el, hogy miként használjuk fel őket. Ha jól sáfárkodunk a tudomány által kezünkbe adott irdatlan lehetőséggel, azzal minden élőlény életét megkönnyíthetjük − azokét is, amelyek a szárazföldet róják, és azokét is, amelyek repülnek, csúsznak-másznak, vágtatnak vagy a vízben úszkálnak; azokét is, amelyek a tudományos laboratóriumok lakói, és amelyeken kísérleteznek. Szóval itt az ideje, hogy felnőjünk a szerepünkhöz, hiszen elsősorban rajtunk múlik, bolygónk milyen jövőnek néz elébe. Ideje tisztáznunk, hogy pontosan mit jelent az, hogy az élővilág a gondjainkra lett bízva, és utána már nyugodtan haladhatunk tovább az evolúció útján együtt, állatok és emberek, mindannyian.”

Martin Ford: Robotok kora - Milyen lesz a világ munkahelyek nélkül?

HVG Könyvek, 2017

Dr Osman Péter ismertetése

Martin Ford: Robotok kora - Milyen lesz a világ munkahelyek nélkül?

HVG Könyvek, 2017

Dr Osman Péter ismertetése

„A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden!” (Pál 2Kor 5:17 [Károli Gáspár fordítása])

„Minden valószínűség szerint épp egy robbanásszerű innovációs hullám kezdetén vagyunk, amelynek eredményeként szinte minden elképzelhető kereskedelmi, ipari és fogyasztói feladatkört elözönlenek majd a robotok.” (Minden forrásmegadás nélküli idézet a könyvből, kiemelések tőlem – OP)

Az embert szolgáló, a keze által alkotott teremtmény régóta szerepel a gondolkodásban, s vele megjelenik az elszabadulásától, önállósodásától való félelem is. Az Encyclopaedia Britannica is szócikket szentel a Gólem középkori legendájának. A luddizmus viszont már a modern nagyipar hajnalának terméke volt, ’forrón és szilajon’: a szaktudásukkal megkereshető kenyerüket féltő angol takácsok és textilmunkások 19. századi mozgalma a gépesítés ellen, amelyben az egzisztenciájukat érő fenyegetést látták.

A gépesítés ma valóban alapvető ellentmondásnak ígérkező kihatását jól példázza Ford százéves története: „A legifjabb Henry Ford és Walter Reuther, az amerikai autóipari dolgozók szakszervezetének legendás vezetője gyárlátogatáson volt egy nemrégiben automatizált autógyárban, amikor a Ford Motor Company elnök-vezérigazgatója ezzel a gúnyos kérdéssel fordult Reutherhez: »Walter! Hogy fogod rávenni ezeket a robotokat arra, hogy szakszervezeti tagdíjat fizessenek?« Mire Reuther: »Henry! És te hogy fogod rávenni őket, hogy autót vegyenek tőled?«” Az ilyen kérdésre az előrejelzésekkel foglalkozók nemrég még könnyed, magabiztos választ adtak, mondván, hogy az anyagi termelésből kiszoruló munkaerőt felszívja a szolgáltatóipar. Ám jóllehet Ray Kurzweil szingularitásának még az innenső oldalán vagyunk (Kurweil: A szingularitás küszöbén - Ad Astra, 2013, l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/5. sz.), már e könyv is tényekkel mutatja, hogy a rohamosan fejlődő robotizálás és mesterséges intelligencia (a továbbiakban: MI) oda is behatol, mindinkább kiszorítva az emberi munkaerőt.

A könyv részletesen elénk tárja: korunknak már nem az a kritikus kérdése, vajon kiszorítja-e az embereket az automatizálás a munkaerőpiacról, hanem hogy ez várhatóan milyen mértékben és ütemben megy végbe, az MI fejlődésével hogyan terjeszkedik a mind magasabb szakképzettséget igénylő munkák felé, s mit tesz ez a társadalmakkal. Erről és az alapul szolgáló technológiai és gazdasági fejlődésről ad széleskörű áttekintést és mélyreható elemzést. Megállapításai a társadalom és a gazdaság egészét felforgató átalakulást valószínűsítenek, amelynek egyik legfőbb tényezője, hogy az exponenciálisan gyorsulva fejlődő technológiák gazdasági hasznosításából származó jövedelemnövekedés szinte teljesen a munkaadóknál marad, ami még inkább érdekeltté teszi őket az automatizálásban.

A szerzőről Ford jövőkutató, szakterülete a mesterséges intelligencia és a robotika hatása a gazdaságra és a társadalomra. E műve 2015-ben elnyerte a Financial Times és a McKinsey Az év könyve díját, amelyet évente ítélnek oda az év legjobb üzleti könyvének, amely „a legmegragadóbb és legélvezetesebb betekintést nyújtja a modern üzlet kérdéseibe”. Már több mint húsz nyelvre lefordították. Az Amazon kiemeli, hogy szerepel a New York Times bestseller-listáján, a Forbes „2015 Legjobb Üzleti Könyvei” válogatásában és az NBCNews.com „2015 12 figyelemre méltó tudományos és technológiai könyve” között. A Wikipediában olvasható, hogy ő volt a 21. században az első szerző, akinek a könyvében – The Lights in the Tunnel, 2009. – erőteljes érvelése jelent meg arról, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia terén megvalósuló haladás végül elavulttá teheti az emberi munkaerő jelentős hányadát. Abban a könyvében helyesen jósolta meg, hogy a mesterséges intelligencia lesz a következő „Killer App”, és mint ilyen a Szilícium-völgy figyelmének középpontjába kerül. (Wikipediából: A Killer App olyan számítógépes program, amely annyira szükséges vagy kívánatos, hogy nagyobb technológiák legfőbb értékévé válik – azaz a fogyasztók azért vásárolnak meg drága eszközöket is, hogy azokon használhassák.)

Ford szoftverfejlesztő céget is alapított a Szilícium-völgyben. A HVG ajánlójából: „Szilícium-völgy közismert vállalkozója és jövőkutatója. A Michigani Egyetemen számítástechnikából, a Kaliforniai Egyetemen pedig üzleti ismeretekből szerzett diplomát. 25 éves tapasztalattal rendelkezik a számítógép-tervezés és a szoftverfejlesztés területén.”

Saját internetes bemutatkozása (mfordfuture.com/about) kiemeli, hogy a jövő technológiájáról és annak velejáróiról szóló írásait közlő lapok közt van a The New York Times, Fortune, Forbes, The Atlantic, The Washington Post, Harvard Business Review, The Guardian és a The Financial Times. Gyakori előadója vállalati és tudományos rendezvényeknek, továbbá kormányzati támogatású eseményeknek és konferenciáknak.

Jöjjenek a szokásos bevezető idézetek.

„Az automatizálási technológia ma már olyan hatékony, hogy még az alacsonyabb bérezésű külföldi munkaerővel is felveszi a versenyt.” („Külföldi”: a szerző amerikai. S ez táplálja a könyvében is bemutatott új trendet, az ipar visszatelepítését az USA-ba. – OP)

„Tekintve, hogy a Foxconn és társai már most nagy precizitást igénylő összeszerelési munkák elvégzésére alkalmas robotokat szállítanak kínai gyáraknak, nincs okunk kételkedni abban, hogy egyszer majd gépek fognak kiszolgálni minket hamburgerrel, tacóval és lattéval a gyorséttermek pultjainál.” (Vagyis kínai automatizált gyárak olcsó kiszolgáló robotjai veszik át ott a munkahelyeket. Itt már találkozunk ennek megvalósult példáival. – OP)

„A beszédfelismerő technológiák (például az Apple-féle Siri) vagy a nagyobb teljesítményű rendszerek (például az IBM-féle Watson) folyamatosan fejlődnek, és az áruk alapján is egyre elérhetőbbek lesznek. Ezek alapján könnyen elképzelhető, hogy a vásárlók hamarosan majd a telefonjuktól is úgy tudnak segítséget kérni, ahogyan régen a bolti alkalmazottaktól. A különbség annyi, hogy az előbbi esetben, természetesen, nem kell eladóra várnunk vagy vadásznunk: a virtuális asszisztens azonnal elérhető lesz, és csak ritkán – vagy talán soha nem – ad téves választ.” (Igazából ez túl szerény prognózis lehet. Feltéve, hogy a majdani kereskedő valóban igyekszik eladni, s nem csupán ráhagyni a szerencsétlen érdeklődőre, hogy boldoguljon, ahogy tud, az új technológiákkal sokkal több lényegi információt tehet elérhetővé a virtuális asszisztens és általa az érdeklődő számára, mint amennyivel akár a viszonylag jól felkészült bolti alkalmazottak is rendelkeznek. Azt már nem is említjük, mennyit ér az olyan mai, gyakori válasz, hogy „kérem, én árufeltöltő vagyok”. – OP)

„Ha eljön az a nap, amikor az infrastruktúra legfontosabb elemeit központi mesterséges intelligencia irányítja, aggodalmaink egy egészen új szintre fognak lépni.” (Ez terrortámadásnak kitettségre utal. – OP)

„Azt a mai napig senki nem volt hajlandó elismerni, és senki nem is nagyon beszél róla, hogy a technológia egyszer tényleg alapjaiban formálhatja át a munkaerőpiacot, és ezzel, végső soron, kikövetelheti mind a gazdasági berendezkedésünk, mind pedig a társadalmi szerződés alapvető átalakítását.” (A társadalmi szerződés itt a jövedelmek elosztására utal. Ennek jövőbeli része lehet – Ford itt beszél róla – az ún. garantált alapjövedelem is. – OP)

„Az elkövetkező években, évtizedekben a megszokottnál sokkal gyorsabb tempójú fejlődésnek lehetünk szemtanúi.” (E jóslás alapja lényegében egy pozitív visszacsatolás – öngerjesztő folyamat – feltételezése, amelyben a jövő innovációi képesek lesznek a további fejlődésük javára fordítani az addigi fejlődés által teremtett, kumulált javakat, s egyben tovább gazdagítani is azokat, erősítve ezzel az újabb innovációk erőforrásait. Az exponenciális fejlődés prognózisa azonban nem csak csupa boldogság: benne van annak valószínűsége is, hogy véges rendszerben törésre vagy robbanásra vezet. – OP)

„Ha kiszámolnánk, hányszorosára növekedett egy komputer számítási kapacitása 1960 óta, és ezt a számot összeszoroznánk az azóta megjelent új mikroprocesszorok számával, az eredmény elképesztő lenne. Elképzelhetetlen, hogy a világ számítási kapacitásainak ilyen mérhetetlenül nagy növekedése végül ne járna drasztikus következményekkel a tudomány és a műszaki élet több területén is.” (Az egyik drasztikus következmény már az asztalainkon és a zsebeinkben ül: az internet, minden lehetőségével és következményével, s az említettekhez nagyon is oda kell tenni szintúgy a társadalmi hatásait. – OP)

„Arra a kérdésre, hogy a jövőbeni [szoftver]fejlesztéseket illetően miben van a legnagyobb potenciál, Charles Simonyi [a Microsoft World és Excel programjainak fejlesztéséért felelős vezetője] ezt felelte: „Erre alapvetően azt tudom mondani, hogy többé senki nem fog rutinszerű, ismétlődő feladatokat végezni.” (S mondd, mit érlel majd annak a sorsa, akinek így nem jut kapanyél? Ez az egész prognózis talán legfontosabb alapkérdése. – OP)

„A számítógép – és lehet, hogy a gépi intelligencia is – akkor éri majd el teljesítőképessége végső határát, amikor a kutatók képesek lesznek egyesíteni akár a mai hardverek sebességét valamivel, aminek a felépítése bonyolultságban eléri az emberi agy bonyolultsági szintjét.” (Vajh mi oka lenne a fejlődésnek itt megtorpanni? A klasszikus ’sci fi’ író Frank Herbert vetít előre a Düne sorozatában egy olyan jövőt, amelyben az emberiség a negatív tapasztalatok nyomán megtiltja az elme gépekkel történő kiegészítését, felturbózását. Ez csak mese, ám Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén c. könyvében [Ad Astra, 2013 – Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/5. sz.] komolyan felveti, hogy „Amikor a gépek szert tesznek arra a képességre, hogy ugyanúgy tervezzék és fejlesszék a technológiát, mint az emberek, csak éppen sokkal nagyobb sebességgel és kapacitással, akkor hozzá fognak férni a saját tervrajzukhoz (forráskódjukhoz), és képesek lesznek módosítani azt.” Ezzel bizony az ember elveszti minden uralmát a dolgok további alakulása fölött! Különösen, mert: „A technológiai változás sebessége nem fog az ember szellemi sebességére korlátozódni. A gépi intelligencia olyan visszacsatolási ciklusban fogja fejleszteni a saját képességeit, amit az emberi intelligencia nem fog tudni segítség nélkül követni.” És Kurzweil idézi e könyvében: „Az első ultraintelligens gép lesz az ember utolsó találmánya.” –OP)

„Egy szinte korlátlan tárgyfelismerő funkciót egy robot alaplapi rendszerébe beépíteni rendkívül nehéz és költséges lenne, az viszont könnyen elképzelhető, hogy a jövőben a robotok – a Goggleshez hasonlóan (a Google képfelismerő és ahhoz információkat gyűjtő technológiája – OP) – hatalmas központi képadatbázisok használatával ismerik majd fel a környezetükben található objektumokat. A felhőalapú képtár folyamatosan frissíthető lenne, és a vizuális felismerő szoftver is azonnal frissülne minden olyan robotban, amelynek hozzáférése van a rendszerhez.” (Vagyis a központi adatbázis tartalmazná a robotok szoftverének frissítését is, amelyet azok onnan kapnának meg automatikusan. Ford itt beszél olyan rendszerről is, amelynél a robotok szoftverének nagy része a felhőben van, s maga a robot intelligens terminálként működik. – OP)

„A specializált, rutinszerű és kiszámítható feladatok elvégzésében a számítógépek folyamatosan drasztikus fejlődést produkálnak, és igen valószínűnek tűnik, hogy teljesítményükkel hamarosan sokakat lepipálnak, akik most még alkalmazottként végzik a feladatokat.” (És innen is ráérzünk, hogy a számítógépeknek már a kávéját is robotok főzik majd, így jaj a legyőzötteknek! – OP)

A szcenárió kiindulása „Az 1960-as években a Nobel-emlékdíjas közgazdászt, Milton Friedmant tanácsadónak kérte fel az egyik fejlődő ázsiai ország kormánya. Elvitték egy nagyszabású állami beruházás helyszínére, ahol munkások tömegei túrták a földet, de elvétve akadt csak egy-egy földmunkagép. Amikor rákérdezett, miért van ez így, az illetékes kormányzati tisztviselő elmagyarázta, hogy a projekt – szándékaik szerint – »munkahelyteremtő program« is egyben. Friedman pikírt válasza azóta szállóigévé lett: »Akkor ásó helyett miért nem inkább kanalat adnak az embereknek?«  Friedman megjegyzésében az a fajta szkepticizmus – sőt nyílt gúny – érhető tetten, amely igen jellemző volt a kor közgazdászaira, akik a közvélemény részéről rendre azzal az általános félelemmel találták szembe magukat, hogy a gépek majd elveszik az emberek munkáját, és tartós munkanélküliséget okoznak. A történelem bebizonyította, hogy a szakemberek szkepticizmusa cseppet sem volt alaptalan. Az Amerikai Egyesült Államokban, főleg a 20. század folyamán, a technológia fejlődése folyamatosan biztosította az össztársadalmi jólét növekedését. (A szöveg egynémely helyen mintha elmaradna a hibátlantól. Itt is. – OP)

Menet közben persze akadtak kisebb buktatók, és volt, hogy komoly törések akasztották meg a folyamatot. Ezekben az átmeneti időszakokban gyakori probléma volt a rövid ideig tartó munkanélküliség, ám az sosem állandósult vagy vált rendszerszintűvé. Új munkahelyek jöttek létre, és az elbocsátott munkások új lehetőségeket találtak maguknak. Ezek az új állások sok esetben még kedvezőbbek is voltak, mint a régiek, a korszerűbb tudásért cserébe magasabb fizetést kínáltak. Különösen igaz volt ez a II. világháború utáni huszonöt évben. Ez volt az amerikai gazdaság ’aranykora’, amelyben látszólag tökéletes békében megfért egymás mellett a gyors technológiai fejlődés és az amerikai munkaerő jóléte. Ahogy fejlődtek a gyártásban használt gépek, úgy javult a gépeket üzemeltető munkások teljesítménye. Ettől ők még értékesebb munkaerővé váltak, és még magasabb bért követelhettek maguknak. A háború utáni időszakban a technológiai fejlődés a pénzt közvetlenül az egyszerű munkás zsebébe tömte, hiszen a munkabér egyenes arányban nőtt a meredeken emelkedő termelékenységgel. Cserébe a munkások a folyamatosan növekvő jövedelmüket szépen elköltötték, ezzel pedig tovább növelték a keresletet azon termékek és szolgáltatások iránt, amelyeket ők maguk állítottak elő.

A növekvő termelékenység és az emelkedő bérek szimbiotikus kapcsolata az 1970-es években kezdett felbomlani. (...) A jövedelmi egyenlőtlenségek az elmúlt években olyan magas szintre emelkedtek, amilyet 1929 óta nem látott Amerika, és világossá vált, hogy az 1950-es években még a munkásokat gazdagító termelékenységnövekedésből származó haszon ma már szinte teljes egészében a tulajdonosok és a befektetők zsebében marad. A nemzeti összjövedelemből a munkaerőhöz vándorló jövedelem aránya folyamatosan csökken, és úgy tűnik, hogy ezt a zuhanást semmi sem állítja meg. A nyerő szériának vége, az amerikai gazdaság új korszakba lépett. Egy olyan korszakba, amelynek legmeghatározóbb eleme a munkások és a gépek viszonyának alapvető átalakulása lesz. Ez az átalakulás pedig a technológiával kapcsolatos alaptételeink egyikét – miszerint a gépek olyan eszközök, amelyek a munkások termelékenységét növelik – végleg átírja majd. Mert a gépek maguk is munkásokká válnak, így a munkaerő és a tőke teljesítőképessége közti határvonal minden eddiginél jobban elhalványul majd. Ennek az egész folyamatnak a hajtóerejét – természetesen – az információ- és kommunikációtechnológia állandó, gyorsuló ütemű fejlődése adja.” (Ford a gazdasági helyzet alakulásának bemutatását statisztikai adatokkal is segíti.. – OP)

Ford a Moore-törvényt idézve jellemzi az információtechnológia exponenciális fejlődési ütemét. Kedvelt példaként ő is az autókat veszi azzal, hogy ha sebességük annak megfelelően nőne, „Ekkora sebességgel 10 –15 perc alatt eljutnánk a Marsra. Nos, így tudnám röviden összefoglalni, hol tart ma az információtechnológia ahhoz képest, amikor az 1950-es évek végén az első, kezdetleges integrált áramkörök a maguk csigatempójában működésbe léptek.”

Tájékozottságáról „Jómagam több mint huszonöt évet töltöttem a szoftverfejlesztésben, így ezt a szédítő gyorsaságú haladást az első sorból nézhettem végig. Azt a hihetetlen fejlődést is testközelből volt szerencsém látni, amely a szoftvertervezésben, valamint a programozók produktivitását növelő eszközök terén ment végbe. Kisvállalkozóként azt is megtapasztaltam, ahogyan az informatika átformálta a cégvezetés gyakorlatát – hiszen az innovációnak köszönhetően sokkal kevesebb embert kellett felvenni olyan rutinfeladatok elvégzésére, amelyek egy vállalkozás működéséhez egyébként elengedhetetlenek. Amikor a pénzügyi válság kibontakozóban volt 2008-ban, azzal kezdtem el komolyabban foglalkozni, hogy milyen következményei lehetnek a számítási kapacitás állandó duplázódásának, illetve főként azt latolgattam, hogy az elkövetkező években, évtizedekben vajon mi az esélye annak, hogy ez a duplázódás drasztikus átalakulást hoz majd a munkaerőpiacon, illetve általában a gazdaságban. Ekkor született meg az első könyvem, a The Lights in the Tunnel: Automation, Accelerating Technology and the Economy of the Future.”

Hideg zuhany jön forgószéllel „Az emberek többségét nagy valószínűséggel váratlanul fogja érni, micsoda fejlődés megy végbe az elkövetkező években, évtizedekben. De nem csak a műszaki újdonságok jellege okoz majd meglepetést: a gyorsuló fejlődésnek a munkaerőpiacra és a gazdaság egészére gyakorolt hatása várhatóan megcáfol szinte mindent, amit eddig a technológia és a gazdaság összefonódásáról gondoltunk. Már most megdőlni látszik az egyik ilyen, sokak által vallott nézet: az, hogy az automatizálás elsősorban a viszonylag alacsony végzettségű és képzettségű munkásokra jelent fenyegetést. Ez a feltevés abból a tényből ered, hogy ők jellemzően ismétlődő, illetve rutinfeladatokat végeznek. Ám mielőtt túlságosan is megnyugtatnánk magunkat ezzel az érveléssel, gondoljunk arra, milyen gyorsan változnak e definíció keretei. Egykor a »rutinfeladat« valószínűleg szalagmunkát jelentett, ma viszont már egészen mást takar. Kétségtelen, hogy a fejlődés továbbra is hatással lesz az alacsonyabb képzettséget igénylő munkákra, ám egy nap rengeteg diplomás értelmiségi is arra ébred majd, hogy a szoftverautomatizálás és az előre jelző algoritmusok fejlődése miatt már az ő munkája sem sokat ér.  Következésképp: az újabb végzettségek és képzettségek megszerzése nem feltétlenül jelent hatékony védelmet a jövőbeni munkaautomatizálással szemben. Vegyük példaként a radiológust, aki orvosként a képalkotó diagnosztikára specializálódott. Egy radiológusnak rendkívül sokáig kell képeznie magát – ez Amerikában a középiskola elvégzése után még jellemzően 13 évnyi tanulást jelent. Ám a számítógépek képelemző képessége rohamtempóban fejlődik. Könnyen elképzelhető, hogy egy nap, a nem túl távoli jövőben, a radiológiai feladatokat szinte kizárólag gépek végzik majd.”

A magasan képzett szakembereket is kiszorítja „Általánosságban is elmondható, hogy a számítógépek rendkívül ügyesen sajátítanak el különféle képességeket, főleg akkor, ha ehhez nagy mennyiségű adat is a rendelkezésükre áll. Ez elsősorban a jellemzően pályakezdők által betöltött állásokat érinti, és ez már most is bizonyíthatóan egy létező probléma. A frissdiplomások kezdő bére az elmúlt tíz év során folyamatosan csökkent, ráadásul mintegy 50%-uk arra kényszerül, hogy olyan munkát vállaljon, amely nem igényel felsőfokú végzettséget. Ahogy azt itt szemléltetni fogom, a magasan képzett szakemberek – többek között az ügyvédek, újságírók, kutatók, gyógyszerészek – foglalkoztatottságát már most jelentős mértékben csökkenti a fejlődő információtechnológia. Ezzel nincsenek egyedül: a munkák többsége alapvetően rutinszerű és kiszámítható, és viszonylag kevesen vannak azok, akiket azért fizetnek, hogy valóban kreatív, alkotó vagy elméleti tevékenységet folytassanak.” (Olvashatunk itt már működő, médiatartalmakat, híreket, kommentárokat alkotó robotokról, zeneszerző robotról is. Arcunkba vigyorog a kérdés: valójában mi az a kreativitás, az az alkotóképesség, amely csakis az embernek a sajátja? – OP)

Minden iparágban csökkenti „Az információtechnológia igazi egyetemes technológiává vált, és a hatása széles körben érezhető lesz. Gyakorlatilag valamennyi jelenleg létező iparág munkaerőigénye csökkenni fog, ahogy az új technológiák beépülnek az üzleti modellekbe – és elképzelhető, hogy ez az átmenet meglehetősen gyorsan fog végbemenni. Ugyanakkor az új, ezután kialakuló iparágak szinte kivétel nélkül már a kezdetektől fogva olyan technológiákat alkalmaznak majd, amelyekkel munkaerőt spórolhatnak. (Az újabb kutatások szerint a munkák 50%-a veszélyben van az Egyesült Államokban – A Lektor)”

Az apokalipszis krómozott lovasa „Mindez arra enged következtetni, hogy egy átmeneti időszak előtt állunk, amikor is hatalmas nyomás alá kerül majd mind a gazdaság, mind pedig a társadalom. Mindazok az általános, közismert jó tanácsok, amelyekkel eddig a dolgozókat és a munkaerőpiacra belépni készülő diákokat láttuk el, a jövőben valószínűleg használhatatlanokká válnak. Az a szomorú igazság, hogy sokan lesznek olyanok, akik mindent jól csinálnak – abban az értelemben, hogy diplomát és szakmát szereznek –, mégsem tudják majd megvetni a lábukat ebben az újfajta gazdaságban. Azon túl, hogy milyen pusztító hatással lehet az emberek életére és a társadalom szövetére a mindebből következő hosszú távú munkanélküliség és alulfoglalkoztatottság, a gazdaság is megfizeti majd ennek az árát. A javuló termelékenység, az emelkedő bérek és a növekvő fogyasztói költések pozitív visszacsatolási lánca a jövőben teljesen felbomlik. Ez a körforgás már most is jelentősen megbomlott: az egyenlőtlenség soha nem látott méreteket ölt, és nemcsak a jövedelmek, hanem a fogyasztás terén is. Jelenleg a háztartások felső 5%-ához köthető a költések közel 40%-a, és ez a trend, amely felfelé haladva még további koncentrálódást mutat, szinte bizonyosan tovább működik. Továbbra is a munkavállalás lesz a vásárlóerő megszerzésének elsődleges mechanizmusa. Ha ez a mechanizmus még tovább erodálódik, megeshet, hogy annyira leszűkül a fizetőképes fogyasztók köre, hogy már nem lesznek elegen ahhoz, hogy biztosítsák a gazdasági növekedést ebben a mi tömegpiaci gazdaságunkban.” („Továbbra is a munkavállalás lesz”? A kibontakozni látszó tendenciák ezt nem igazán erősítik meg. Ford maga is felhozza a garantált alapjövedelem gondolatát. Az még csak esetleges jövő, viszont már régóta valóság, hogy a vásárlóerő nem kis hányadát hitelezéssel azok teremtik meg, akik eladni akarnak. Ennek negatívumait – túlköltekezés – és kockázatait – hitelválság – jól ismerjük, de nem igazán látszik, hogy a vásárlóerőnek ezt a fajtáját érdemben, tartósan vissza lehetne szorítani. Amikor pedig az automatizált árutermelés minőségileg magasabb szintre lép, igen jelentős mértékben kiszorítva az emberi munkát, s ezzel elveszítve annak vásárlóerejét, kritikus kérdés lesz, vajon onnan tovább mi lesz az egésznek a hajtóereje. Az embernek pedig vajon mije marad, amivel megvásárolhatja a megélhetését? Ijesztő kilátás. Még inkább az, ha hozzávesszük Ford megállapítását a záró következtetései közül: „A történelemben egyértelműen megfigyelhető, hogy amikor szűkül az álláspiac, a fokozódó munkanélküliségtől való félelem hathatós eszközzé válik a politikusok kezében. – OP)

Fordulópont felé „Ahogy azt szándékaim szerint ebben a könyvben tisztázni fogom, a fejlődő információtechnológia fordulópont felé tol minket, amelyet követően várhatóan lecsökken az egész gazdaság munkaerőigénye. Ám ez az átmenet nem feltétlenül valamilyen egységes vagy kiszámítható formában zajlik majd. Két szektor – nevezetesen a felsőoktatás és az egészségügy – eddig is erősen ellenállt annak az eróziónak, amely a gazdaság egészében már most kezd látványossá válni. A helyzet iróniája, hogy emiatt az ellenállás miatt a technológia átalakító hatása más szektorokban sokkal súlyosabb negatív következményeket vonhat maga után, mert így az oktatás és az egészségügyi ellátás költségei sokkal nagyobb terhet raknak rájuk.”

Az innováció és az ijesztő valóság „A gyors innovációt szokás tisztán kiegyenlítő erőnek tekinteni, amely képes minimalizálni vagy akár megfordítani az általunk a környezetünkre gyakorolt nyomást. Azonban, amint azt látni fogjuk, számos ilyen feltételezésünk bizonytalan alapokon nyugszik: ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Az ijesztő valóság az, hogy ha nem ismerjük fel a fejlődő technológia következményeit, és nem alkalmazkodunk hozzájuk, akkor lehet, hogy végletes krízishelyzettel kell szembenéznünk, vagyis a durván növekvő egyenlőtlenség, a technológia okozta munkanélküliség és a klímaváltozás hatásai nagyjából egyszerre lépnek működésbe, és sok szempontból felerősítik egymást, és még fokozottabban gyűrűznek tovább.”

Az alapkérdés, amelyre a könyv választ keres „Ebben a könyvben én egy ennél is átfogóbb kérdésre keresem a választ: képes-e az egyre gyorsuló technológia annyira szétzilálni az egész rendszerünket, hogy azt alapjaiban kénytelenek legyünk átstrukturálni, ha azt akarjuk, hogy a jólét korszaka ne érjen véget?” (Valójában a nyugati értelemben vett „jólét korszaka” a ’80-as évek óta gyengül, s erős kérdés, mennyiben és hogyan tartható még. – OP)

Láss! A robotika nagy áttörése a munka világa felé a látásra, vagyis vizuális felismerésre képes robot. „A Microsoft mérnökei építettek egy webkameraszerű eszközt, háromdimenziós gépi látással – ennek részben az a képalkotó technológia szolgált alapjául, amelyet egy kis izraeli cég, a PrimeSense alkotott meg. A Kinect három dimenzióban lát.” „A Kinect legforradalmibb tulajdonsága az ára volt. A fejlett gépi látás technológiája – amely korábban több tíz-, sőt akár több százezer dollárba is belekerült, és egy terebélyes berendezést igényelt –, immár könnyű és kompakt árucikk formájában, 150 dollárért is elérhetővé vált. A robotikában dolgozó kutatók rögtön felismerték, hogy a Kinect technológiájában megvan a lehetőség arra, hogy teljesen átformálja a szakterületüket.” „Az Industrial Perception is úgy döntött, hogy a gépi látás rendszerét a Kinect technológiájára alapozza, és ennek eredményeként megszületett egy elérhető árú gép, amely rohamtempóban közelít ahhoz, hogy szinte emberi módon tudja érzékelni a környezetét és legyen képes kapcsolatba lépni az ott lévő objektumokkal, miközben a való világra oly jellemző kiszámíthatatlanság sem okoz neki problémát.”

Az új munkavállaló „Az Industrial Perception robotja rendkívül specializált gép, amelynek fókuszában a maximális hatékonysággal végzett dobozpakolás áll. (Ford részletesen bemutatja. Maga ismeri fel, válogatja a dobozokat, és azt várják, rakodóteljesítménye hatszorosa lesz az emberének. – OP) A bostoni székhelyű Rethink Robotics a saját fejlesztésű Baxterével más irányba indult. Ez a kisebb súlyú, humanoid gyártórobot könnyen betanítható egy egész sor ismétlődő feladat elvégzésére. A Baxter, amelynek az ára sokkal alacsonyabb, mint egy átlagos amerikai gyári munkás éves bére, lényegében egy lekicsinyített ipari robot, amelyet arra terveztek, hogy emberek közelében is biztonságosan üzemeljen. Rendelkezik kétdimenziós gépi látással, fel tudja venni az alkatrészeket, és még alapszintű minőség-ellenőrzési feladatokat is képes ellátni.

A hagyományos ipari robotok bonyolult és költséges programozást igényelnek. A Baxter betanítása viszont roppant egyszerű: elég, ha végigvezetjük a karját a szükséges mozgássoron. Ha egy létesítményben egyszerre több Baxtert is használnak, akkor elég csak az egyiket betanítani, a többinek már egy szimpla pendrive-val is átadható a tudás. A robot a legkülönfélébb feladatoknál alkalmazható, többek között könnyű összeszerelési munkálatoknál, a szerszámok futószalagok közti szállításánál, csomagolásnál vagy a fémforgácsoláshoz használatos gépek kezelésénél. A játék építőkészleteket gyártó K’NEX-nél arra jöttek rá, hogy a Baxter precíz pakolási technikájának köszönhetően 20 – 40%-kal kevesebb doboz is elég a kiszállításhoz.”

A nagy lehetőségeket kínáló szoftverplatform és a fejlesztés útja „Igaz, hogy a Baxter és az Industrial Perception dobozpakoló robotja két, egymástól teljesen eltérő gép, de mindkettő ugyanarra az alapszoftverplatformra épült. Az ROS sokban hasonlít az olyan operációs rendszerekre, mint amilyen a Microsoft Windows, a Macintosh OS vagy a Google Androidja, csak ezt kifejezetten a robotok könnyű programozására és irányítására tervezték. Mivel az ROS ingyenes és nyílt forráskódú is – ami annyit tesz, hogy a szoftverfejlesztők könnyen tudják módosítani és fejleszteni –, szélsebesen terjed, és válik a robotikai fejlesztések szabvány-szoftverplatformjává. (Ez korunk egyik nagy útválasztója: a szellemi tulajdonra támaszkodó verseny, vagy az arról lemondó, mindenki számára nyitott hasznosítás, fejlesztés, teljesen nyitott együttműködésekkel. – OP)

A számítástechnika történetéből világosan kiderül, hogy amint egy szabvány operációsrendszer és hozzá egy olcsó és könnyen használható programozási eszköz elérhetővé válik, azt hamarosan rengeteg felhasználói alkalmazás megjelenése követi. Így történt ez a személyi számítógépek szoftvereivel, illetve újabban az iPhone-, iPad- és Android-alkalmazásokkal is. Sőt, ezek a platformok ma már olyan telítettek, hogy szinte lehetetlen olyasmit kitalálni, amit ne csinált volna meg valaki már korábban.

Inflexiós pont a fejlődésben, de mennyire? „Jó esély van rá, hogy a robotika területe is hasonló utat jár majd be. Minden valószínűség szerint épp egy robbanásszerű innovációs hullám kezdetén vagyunk, amelynek eredményeként szinte minden elképzelhető kereskedelmi, ipari és fogyasztói feladatkört elözönlenek majd a robotok. A robbanásszerű fejlődésre pedig akkor kerül majd sor, ha elérhetővé válnak azok a szabványosított szoftver- és hardvermodulok, amelyekből viszonylag egyszerűen felépíthető lesz egy-egy új dizájn anélkül, hogy az egészet az alapoktól kellene újrakezdeni. Ahogy a Kinecttel megfizethetővé vált a gépi látás, úgy egyéb hardverösszetevők – például a robotkar – ára is elindul majd lefelé, ahogy a robotok előállítása átcsap tömegtermelésbe. 2013 óta már több ezer szoftverkomponens vált elérhetővé az ROS-szel végzett munkához, és a fejlesztői platformok is elég olcsók lettek ahhoz, hogy szinte bárki belevághasson új robotikai alkalmazások tervezésébe.”

Reshoring! A 20. század második felének nagy, bár nem épp maradéktalanul áldásos innovációja volt az outsourcing, azaz a termelési és szolgáltatási munkák végzésének kitelepítése – ebben a tőke odavitte a munkát, ahol optimálisan alacsony költségekkel dolgozhatott. Igen jelentős szerepe volt ebben a modern infokommunikációnak is. A robotizálás ezt a trendet megfordíthatja. „Az automatizálási technológia ma már olyan hatékony, hogy még az alacsonyabb bérezésű külföldi munkaerővel is felveszi a versenyt.”

„Egy olyan robot, mint Baxter, nyilván számos, rutinfeladatokat végző munkás állását szükségtelenné tudja tenni, ugyanakkor segíthet abban, hogy az amerikai gyáripar versenyképesebb legyen az alacsonyabb jövedelemszintű országokkal szemben. Ami azt illeti, mostanra beindult egy igen jelentős ’visszatelepítési’ (reshoring) trend, amelynek két mozgatója az új technológiák elérhetősége és a külföldi munkavállalók bérköltségének emelkedése. 2012 áprilisában a Boston Consulting Group felmérést készített az amerikai gyáripar cégvezetőinek körében, és azt találta, hogy az évente több mint 10 milliárd dolláros árbevételt elkönyvelő cégek közel fele aktívan törekszik arra, hogy visszaköltöztesse a gyárakat az Egyesült Államokba, vagy legalábbis komolyan fontolgatja azt.”

A gyár visszajön, a munkahely nem „Van azonban a reshoring történetében egy igen jelentős ellentmondás. Hosszú távon még a most újonnan létrejövő, csekély számú gyári állás sem feltétlenül marad majd meg. Ahogy a robotok egyre okosabbak és ügyesebbek lesznek, illetve ahogy széles körben is elterjednek az olyan technológiák, mint a 3D-s nyomtatás, úgy sok gyár egyre nagyobb valószínűséggel fog átállni a teljes automatizálásra.”

A szolgáltatóipar sem adhat menekülést Évtizedekig a mantra és a remény az volt, hogy a modernizálások nyomán a más szektorokból kiszoruló munkaerőt a bővülő szolgáltatóipar veszi fel. Ám Artur C. Clarke bölcs megállapításával „mindenben elérkezik egyszer az utoljára.” (Isten kilencmilliárd neve): „Az Egyesült Államokban és általában a fejlett gazdaságokban a legnagyobb törést a szolgáltatóipar fogja elszenvedni – hiszen ez az a szektor, ahol jelenleg az alkalmazottak döntő többsége dolgozik. A trend már ma is tetten érhető például az ATM-ek és az önkiszolgáló kasszák megjelenésében, de az elkövetkező évtizedben az automatizált szolgáltatások új formáinak robbanásszerű terjedése várható, amely milliók egyébként is viszonylag alacsony bérezésű állását veszélyezteti majd.” Egy látványos példa. „Egy San Franciscó-i startup cég, a Momentum Machines nekilátott, hogy teljes egészében automatizálja a prémium minőségű hamburgerek elkészítését. Amíg egy gyorsétterem alkalmazottjának munkája kimerül abban, hogy a grillre dobja a fagyasztott húspogácsákat, addig a Momentum Machines gépe frissen darált marhahúsból formázza meg és a rendelés beérkezésekor süti ki őket – és még arra is ügyelni tud majd, hogy a hús kívül tökéletesen ropogósra süljön, de belül szaftos és puha maradjon. A gép, amely óránként 360 húspogácsát tud elkészíteni, megpirítja a zsemlét is, felszeleteli a friss hozzávalókat, a paradicsomot, hagymát és uborkát, és azt is tudja, hogy ezeket csak a rendelés beérkezése után tegye a hamburgerbe. A cég becslései szerint egy átlagos gyorsétterem évente körülbelül 135 ezer dollárt költ a hamburgerkészítők munkabérére, így az Egyesült Államok gazdaságában a hamburgerkészítés teljes munkaerőköltsége éves szinten mintegy 9 milliárd dollár. A Momentum Machines szerint gépük alig egy év alatt behozza az árát. Célcsoportjukat az éttermeken kívül kiterjesztik az önkiszolgáló élelmiszerboltokra és a büfékocsikra is, sőt talán ételautomatákat is telepítenek.”

Full-automata szusi-étterem árelőnnyel „A japán Kura szusiétteremlánc 262 éttermében már robotok segítségével készül a szusi, a pincéreket pedig futószalag helyettesíti. A vendégek érintőképernyős paneleken adják le a rendelésüket, és amikor végeztek, az üres tálkákat az asztaluknál lévő nyílásba helyezik. Ekkor a rendszer automatikusan kiállítja a számlát, megtisztítja a tányérokat, majd visszaszállítja őket a konyhába. Ahelyett hogy külön üzletvezetőt alkalmaznának minden egységükben, a menedzserek egy központi létesítményből felügyelik és monitorozzák az éttermek működésének szinte valamennyi mozzanatát. Az automatikán alapuló üzleti modellnek köszönhetően a Kuránál egy-egy fogás csupán 100 jenbe (körülbelül egy dollárba) kerül, vagyis igencsak alámegy a versenytársak árainak.”

Nagypályán is „Könnyen elképzelhető, hogy azok a stratégiák, amelyek beváltak a Kuránál – automatizált ételkészítés, távmenedzsment –, végül megjelennek a gyorsétteremláncoknál is. Már eddig is jelentős lépéseket tettek ebbe az irányba. (...) Ha pedig egyszer az egyik legnagyobb piaci szereplő a fokozott automatizálás révén elkezd majd komoly előnyre szert tenni, a többieknek sem nagyon marad más választásuk, mint hogy a nyomdokaiba lépjenek.

Az automatizálásnak köszönhetően új dimenziók nyílnak majd a piaci versenyben, és a cégek már nemcsak a bérköltség leszorításával tudnak versenyezni egymással. A robotizált gyártás ráadásul higiénikusabb megoldásokat kínál, hiszen kevesebb munkás kerül érintkezésbe az étellel. Nő a kényelem, a gyorsaság és a rendelés pontossága, valamint bővül a személyre szabott rendelési lehetőségek köre. Ha az egyik étteremben már rögzítették a vendég preferenciáit, az automatika révén könnyű következetesen ugyanazt előállítani az étteremlánc többi egységében is. Mindezeket figyelembe véve, azt hiszem, könnyen belátható, hogy egy átlagos gyorsétterem végül akár 50%-kal – sőt talán még nagyobb arányban – is csökkenteni tudja az alkalmazottai számát.”

Kiskereskedelemben A vázoltak olvastán logikailag is adódik a következtetés, hogy ha az automatizálás erre képes, akkor bizonnyal szinte minden hasonlóra. Ez nagy fenyegetés a munkavállalóknak, hiszen „Az alacsony bérezésű szolgáltatóipari állások másik nagy gyűjtőhelye az általános kiskereskedelem.” És valóban: „Az internetes kiskereskedők terjeszkedése miatt elméletileg nem feltétlenül kellene állásoknak megszűnniük. A hagyományos kiskereskedelmi környezetből a munkavállalók átkerülhetnének az internetes cégek raktáraiba és disztribúciós központjaiba. A valóság azonban az, hogy ha a feladatok áttelepülnek a raktárakba, ott már sokkal könnyebb őket automatizálni. 2012-ben az Amazon egy az egyben felvásárolta a raktári robotokat gyártó Kiva Systems nevű céget. A Kiva-robotokat raktáron belüli anyagmozgatásra tervezték. Így ahelyett, hogy a munkás járná végig a sorokat és szedné össze a szükséges tételeket, a Kiva-robot egyszerűen csak bekúszik a raklap vagy a polc alá, felemeli, és odaviszi egyenesen a rendelést összeállító munkáshoz. A padlóra rögzített vonalkódok alkotta hálózatnak köszönhetően a robotok önállóan tudnak tájékozódni. Az Amazonon kívül még számos nagy kiskereskedelmi cég használja őket a raktári munkák automatizálására.” És „Egy Wall Street-i elemző becslései szerint a robotok révén a cég akár 40%-kal is csökkentheti a rendelésteljesítés összköltségét.”

„A Kroger Company, amely az Egyesült Államok egyik legnagyobb élelmiszer-kereskedelmi lánca, szintén létrehozott néhány automatizált disztribúciós központot. (...) Az automatizált raktárakban egyáltalán nincs szükség emberi beavatkozásra, egy feladatot kivéve: a raklapokat még mindig a munkások pakolják le és fel a kamionokra.” (Abból, amit itt olvashatunk, felettébb valószínű, hogy hamarosan ezt is robotok végzik. S az olcsó, pontosan és megbízhatóan dolgozó robotok talán visszahozhatják a vásárlás elveszett Paradicsomát, a közelünkben lévő, kellemes boltokat is. – OP)

Felhőalapú robotika „Lehet, hogy a robotforradalom egyik legfőbb motorja az ún. felhőalapú robotika (cloud robotics) lesz – a kifejezés arra utal, hogy a mobil robotokat életre keltő tudásanyag nagy része átvándorol a felhőbe, néhány hatalmas, elosztott számítógépközpontba. A felhőrobotika megszületését az adattovábbítás sebességének óriási léptékű növekedése tette lehetővé: a fejlett robotikához szükséges számítások nagy része ma már ’kiszervezhető’ a hatalmas adatközpontokba, miközben az egyes robotoknak hozzáférést tudunk adni egy egész hálózatnyi erőforráshoz. Ennek köszönhetően – természetesen – olcsóbb lesz robotokat építeni, hiszen így kevesebb lokális számítógépes kapacitás és kisebb memória is elég hozzá; illetve így egyszerre több gépen is elvégezhető a szoftverek azonnali upgrade-elése. Ha az egyik robot a központi gépi intelligencia segítségével tanul és alkalmazkodik a környezetéhez, akkor az az újonnan megszerzett tudás azonnal elérhetővé válik bármely másik gép számára is, ha belép a rendszerbe. Így aztán a gépi tanulás könnyen kiterjeszthető sok-sok robotra. A Google már 2011-ben bejelentette, hogy támogatja a felhőrobotikát, és egy olyan felhasználói felületet biztosít hozzá, amely révén a robotok kihasználhatják az Android-eszközökre tervezett összes szolgáltatást.”

S ezzel a bemutatásban is elérkezett az utoljára. A könyv viszont még nagyon sok izgalmas tudást és prognózist kínál. Már csupán a továbbiak fejezetcímeit hozzuk ide:

Ø Információtechnológia: a példátlan felforgató erő

Ø Veszélyben a szellemi munkát végzők állásai

Ø A felsőoktatás átalakítása

Ø A nagy kihívás: az egészségügy

Ø A jövő iparágai és technológiái

Ø A fogyasztók, a növekedés korlátai… és a válság?

Ø Szuperintelligencia és szingularitás

Ø Az új gazdasági paradigma

Ø Konklúzió

Ha az olvasottakon gondolkodva haladunk benne, a könyv izgalmasabb a legjobb sci-fi műveknél – még úgy is, ha az intellektuális tartalmát vesszük, s nem azt, hogy a tét itt maga a civilizációnk jövője. A baj az, hogy nem lehet ezt letenni, és a „józan lét útjára visszahullva” (Radnóti Miklós: Levél a hitveshez) megnyugodni, mert ez maga a lét, ha sokban mind kevésbé érezzük józannak. Ez is benne van a végkövetkeztetésében:

„A legnagyobb veszélyt egy lehetséges végletes krízishelyzet kialakulása jelenti, amikor is a technológia okozta munkanélküliség és a klímaváltozás hatásai nagyjából egyszerre jelentkeznek, és sok szempontból támogatják vagy akár még fel is erősítik egymást. Ha valahogy mégis képesek leszünk a technológiai fejlődés révén megoldást találni – felismerve, hogy a fejlődés milyen hatással van a foglalkoztatottságra meg a jövedelemeloszlásra, és alkalmazkodva ennek következményeihez –, akkor talán bízhatunk egy optimistább kimenetben. Ezeknek az egymással összefonódott erőknek a kibogozása, valamint egy széles körű biztonságot és prosperitást nyújtó jövő megteremtése lehet korunk legnagyobb kihívása.”