2016. október 18., kedd

Hilary Rosenberg: The Vulture Investors (A keselyű befektetők)

John Wiley & Sons, 2000

Dr Osman Péter ismertetése 

“Pajtás, úgy fest, alulmaradtál / A Tétel és Törvény szerint - / Dögödre már hiéna szaglász / S a varjú éhesen kering..”

Hilary Rosenberg az üzleti világnak olyan szereplőiről és olyan ügylet típusáról ad áttekintést, amelyekkel eddig a hazai gyakorlatban - bizonyos kivételektől eltekintve - még nem találkoztunk, ám amelyek hamarosan minden bizonnyal fontos szerephez jutnak a magyar vállalkozások sorsának alakulásában is. Ők az ún. keselyű befektetők, akik a tőkepiaci befektetés egy igen sajátos fajtájára szakosodtak. Karinthy Frigyes fenti verssorai ugyan nem róluk szólnak, mégis sokban ráillenek a jelenségre, ahogyan e különös befektetők megjelennek egy-egy cég életében - és olykor halálában. Jobb ha a hazai cégeink tulajdonosai és vezetői is mielőbb megismerik tevékenységük jellegzetes tartalmát és hatásait, ne érje őket készületlenül, ha szembekerülnek velük. Rosenberg műve ehhez igen jó segítséget ad.

A dolog egy bizonyos változatával már találkozhattunk. A privatizáció éveiben fel-felbukkantak hírek arról, hogy befektetők megvettek egy vállalatot és rögtön meg is szüntették, hogy az eszközei értékesítéséből tegyenek szert gyorsabb és/vagy nagyobb haszonra, mint amit annak további működtetése hozott volna. Jellegzetes példa volt erre, ha a vállalatot azért vették - és szüntették - meg, hogy hasznot húzzanak az értékes telek felhasználásából vagy eladásából, amelyen elhelyezkedett.

A befektetőknek az a típusa, akikről Rosenberg ír, ennél többnyire jóval konstruktívabb szerepet játszik. A felvásárolt céggel kapcsolatos tevékenységük ilyenkor messze túlmegy a nyers mészáros munkán. Rendeltetése, hogy a haldokló céget, vagy annak életképes részeit új életre keltse, és ezzel pénzre, tőkenyereségre váltható értéket teremtsen. Ez lényegében a cég - vagy bizonyos részeinek a reorganizációja, ami nagyon komoly szakmai felkészültséget, továbbá szívós és gyakorta igen hosszú kitartást igényel. Az ilyen műtét persze a céljától függetlenül nagyon drámai és fájdalmas is lehet, mindenekelőtt azoknak, akik a cég elhalt, vagy elhalásra ítélt részeihez tartoznak.

A tőkepiaci spekuláció egyik ismert fajtája olcsón megvenni bajbajutott cégek részvényeit abban a reményben, hogy a cég erőre kap és vele megnő a részvény értéke. Rosenberg műve a keselyű befektetőknek azzal a fajtájával ismertet meg, akik ennél sokkal többet tesznek a befektetéstől várt nyereségért: arra törekszenek, hogy maguk irányítsák, de legalább is aktívan befolyásolják az anyagi gondokkal küzdő cég feljavítását és/vagy az abban meglévő értékek kimentését.

A mű esettanulmányokat mutat be. Meg kell rögtön jegyeznünk, hogy mindegyiknél meghatározó szerepe van a jogrendnek, mindenekelőtt a csődre és a csődegyességen alapuló reorganizációra vonatkozó USA jogszabályoknak. Ezek határozzák meg valamennyi érdekelt fél jogait, lehetőségeit, így a keselyű befektetők mozgásterét is. Annak, aki azt vizsgálja, hogyan valósítható meg hasonló ügylet nálunk, ehhez figyelembe kell vennie, mennyiben egyezőek és mennyiben eltérőek a vonatkozó hazai jogszabályaink.

Az itt sorakozó esettanulmányok jelentős mértékben variációk a fő témára. A lényeget jól szemléltetik az alábbiak:

Michael Price, keselyű befektető a kezelésében lévő alapok pénzéből a hitelezőktől a névértékhez képest vcsökkentett áron felvásárolja a fizetésképtelenné vált Storage Technology Corp. (STC) cég adósságainak - az általa felvett hitelek, kibocsátott kötvények - számottevő részét: mintegy 35 %-át. Döntését arra alapozta, ahogyan a cég pénzügyi jelentését elemezte. Abban azt látta, hogy az készpénzzel, ingatlanokkal rendelkezik, és tiszteletreméltó ügyfelek sorával szembeni követelésekkel. Price tehát úgy ítélte, hogy a cégben jelentős érték rejlik. Kapcsolatba lép a cég vezetőjével, aki már a válság menedzselésére szerződött oda. A két ember együttműködni kezd, hogy kivezessék a céget a csődből. Ehhez ki kell dolgozni és a hitelezőkkel a jogszabály előírásai szerint el kell fogadtatni annak pénzügyi reorganizációs tervét. Price azzal is segít, hogy olyan hitelezőktől, akik ennek útjában állnak, megvásárolja a követelésüket, természetesen ismétcsak jóval névérték alatt. Segít elhárítani egy másik keselyű felvásárlási ajánlatát is.

Figyelmet érdemel Price-nak az adósság felvásárlás révén elért pozíciója. Az ottani szabályozás a csődből való kivezetést illető tárgyalásoknál a hitelezőket a követelésük típusa szerint különböző osztályokba sorolja. A megoldás és az ahhoz vezető reorganizációs terv elfogadtatásához meg kell szerezni minden osztályban a szavazatok kétharmadát. Price felvásárolta az STC bankhiteleinek több mint harmadát. Az ezzel járó szavazóerő ugyan kevés ahhoz, hogy ő döntsön, de elegendő ahhoz, hogy az egyetértése nélkül ne lehessen tervet, megoldást elfogadtatni. Price tehát a többi érdekelt számára megkerülhetetlen. Más esettanulmány hoz példát arra, hogy ilyen esetben a ‘megkerülhetetlen’ befektetőtől úgy szabadulnak meg, akiknek útjában van, hogy megvásárolják tőle a követelését. Ezzel ő hozzá is jutott a neki már elfogadható mértékű nyereséghez.

Az USA szabályok szerint a hitelezők ilyen esetekben bizottságot alkotnak, bár abban nem kötelező a részvétel. Price és az STC vezetője úgy látták, hogy a bizottság elnöke, egy hitelező bank képviselője túlságosan magas követelést támaszt, ami megakasztja az egész reorganizációs folyamatot - vele Price befektetésének megtérülését is. Price tehát megvette a szóbanforgó banktól annak követelését és ezzel eltávolította a kérdéses személyt.

Mindezek után az STC vezetője és annak tanácsadói, valamint Price és a jogászai leültek véglegesíteni a pénzügyi reorganizáció megoldását. Miután ők kemény alku végén megállapodtak egymással, együtt fogadtatták el azt a hitelezők bizottságával.

Végeredmény: a céget kivezették a csődből. Ehhez új kötvényeket bocsátottak ki, és részben azokkal fizettek a hitelezőknek. Price, aki mindent összevéve átlagosan 47 centet fizetett egy dollár megvásárolt követelésért, dolláronként készpénzben kapott mintegy 15 centet, kötvényben további 45 centet és megkapta a reorganizált STC részvényeinek 23 %-át. Lényegében tehát ingyen jutott hozzá a reorganizált cég igen tekintélyes részvénycsomagjához. Az STC a továbbiakban prémiummal visszavásárolta a kötvényeket, a cég erősödésével pedig felment a részvények piaci értéke is, s ezeket Price lassan eladta. Végül is mindezzel a befektetés ötéves futamidejére 35 és 40 százalék közötti éves hozamot ért el, ami igencsak szép eredmény.

Rosenberg a számos példa között olyanokat is bemutat, ahol a cég vezetése keményen és szívósan ellene szegült a keselyű által szorgalmazott megoldás elfogadásának és ezért annak meg kellett ütköznie velük, továbbá ahol keselyűk csaptak össze a cég feletti befolyásért.

A - helyenként talán kissé túlírt - mű hitelességét és jó szakmai színvonalát a nagynevű John Wiley & Sons kiadó garantálja.

2016. szeptember 23., péntek

Boldogkői Zsolt: Hiénák a betegágy körül


Akadémiai Kiadó, 2016


Dr Osman Péter ismertetése

Kiváló, igen tanulságos vádirat, rengeteg hasznos tudás felsorakoztatásával, a hatását minden bizonnyal jelentősen növelő, megragadó, szenvedélyes előadással és sodró lendülettel. Szerzője elismert tudós, magasan a hivatalosan elfogadott tudomány hierarchiájában. Molekuláris biológus, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára. Rövid szakmai önéletrajza: http://web.med.u-szeged.hu/mdbio/hun/munkatarsak/CV-k/BZs-CV.html

Könyvét a tartalmában szakmailag is kétségkívül kompetens kiadója a következőkkel ajánlja:

„Korunk talán legjellemzőbb sajátsága a tudomány nagy ívű szárnyalása. A fizika a négy alapvető erő egyesítésén fáradozik, a biológia az emberi DNS és agy rejtelmeit kutatja, az orvostudomány pedig kezdi megérteni a fontosabb betegségek biológiai hátterét, s egyre sikeresebb ezek gyógyításában is. A modern orvostudomány paradigmaváltás előtt áll, a molekuláris biológia technológiái alapvetően új lehetőségekkel kecsegtetnek mind a diagnosztika, a prevenció és a terápia tekintetében.

Az autentikus tudományok mellett azonban él és virul egy párhuzamos árnyékvilág, az áltudományok hatalmas birodalma. Sokan az íriszből olvassák ki a betegségeinket, mások végtelen hígítású oldatokkal, mágneses paplanokkal, lúgosítással, valamint nem létező energiamezők egyensúlyba hozásával gyógyítanak. Másrészről, táplálkozásguruk bódítják a népet bizonyítatlan tanokon alapuló elképzeléseikkel és termékeikkel. A tudományalapú gyógyítás presztízse soha nem látott mélységek felé zuhan, míg az alternatív gyógyítás népszerűsége egyre emelkedő dinamikát mutat.

Érdekes módon nem az átverésekből profitálók, hanem maguk az átvertek védelmezik legvehemensebben a hatástalan terápiákat és az igazolatlan hatású diétákat. A szerző a tőle megszokott közvetlen, kissé csipkelődő, néhol kemény, máskor pedig fanyar humorú stílusában igyekszik feltárni a tényeket, bízva abban, hogy sokan elolvassák és elgondolkodnak az érveken.”

Mi itt, más diszciplínákon felnőtt emberként, aki megtanulta, hogy minden tételnek, állításnak keresse a színét és visszáját, továbbá annak értelmezési tartományát, megpróbáljuk kissé ezt tenni az itt mondottakkal. Kezdjük azonban azzal: nagyon sok vitathatatlan igazság van benne, amelyhez mindenkinek tartania kellene magát. Sok csalódástól és veszteségtől óvhatnak meg a kritikái és figyelmeztetései. Az egyik legsarkosabb, amely a kötet egyik mottója is lehet: „Igazán veszélyesek a komoly betegségek álgyógymódjai, főként, amit a hagyományos gyógyítás helyett alkalmaznak.” (Minden kiemelés tőlem – OP)

A megközelítésünk egyik kiindulása a tény, hogy az ember a mindenség egyik legbonyolultabb rendszere – bonyolultságban talán csak a világegyetem szerkezete és a globális társadalom tesz túl rajta. Vezérlőrendszerünknek csupán egyik része a központi idegrendszer, amelyet nagyjából tízmilliárd neuron alkot, azokat pedig úgy két nagyságrenddel nagyobb számú összeköttetés fog össze igen szövevényes hálózattá. Még sokkal bonyolultabbá teszi az egészet, hogy van ezzel részben párhuzamos, részben kölcsönösen összefonódó más, biokémiai anyagokkal működő vezérlőrendszerünk is, és van valamink, ami mindezekkel összekapcsolódik és beleavatkozik a működésükbe, s amivel egyedülállóak vagyunk az élővilágban. Ez dióhéjban úgy összegezhető, hogy a szervezetünk működését erőteljesen képesek befolyásolni a pszichés mechanizmusaink, azokra viszont jelentősen hathatnak a külvilágból érkező információk, e külvilág felé pedig exponenciálisan nő a kitettségünk. Ez a növekedés részben abból származik, hogy exponenciálisan nőnek a hálózatok, amelyekkel akarva-akaratlan érintkezünk, s amelyekből egyre inkább dőlnek ránk a legkülönfélébb információk, részben abból, hogy önkéntelenül, sőt olykor a jobb belátásunk ellenére is nő az igényünk eme információs Kánaán élvezetére, kiaknázására, s a félelmünk, hogy ott valami fontosról lemaradunk.

Mindezt a ’Nagy Hamlet-sejtés’ felvezetésére hoztuk fel, és annak indoklására, hogy érdemes azt szem előtt tartani, midőn a gyógyászat működésének elemzését követjük, hiszen mindennemű gyógyászatnak meg kell küzdenie az emberi szervezet bonyolult voltával, rendszerszintű működésének ma még sokban nem eléggé ismert részleteivel. A ’Nagy Hamlet-sejtés’ pedig természetesen: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem, bölcselmetek álmodni képes.” A tudomány nagy felfedezései, amelyek új világokat nyitottak meg a szubatomitól a világegyetem objektumaiig és szerkezetéig, s úgyszintén az élet működésében, eddig rendre igazolták, hogy a sejtés alighanem helytálló, Hamlet, ez a világának működését kutató ember, a lényegre tapintott.

Nézzük tehát a könyvet, helyenként kis feleselgetésben annak állításaival.

A helyzetkép részeként megkapó ellentétpárral indít, amelynek második fele igencsak ijesztő:

Korunk legjellemzőbb sajátja a tudomány nagy ívű szárnyalása. A tudásunk több területen akkora léptékű paradigmaváltás küszöbén áll, melyre még nem volt eddig példa a történelem során. A modern fizika az anyagi világ végső miértjeit, köztük magának a létezésnek a problémáját feszegeti. A biológia pedig hatalmas léptekkel közeledik a DNS és az emberi agy működésének átfogó megértése felé. Képesek vagyunk megváltoztatni az örökítőanyagunkat, sőt már mesterséges életet is hoztunk létre, s remélhetőleg hamarosan megfejtjük a tudat misztériumát is. A modern orvostudomány alapvetően új lehetőségekkel kecsegtet mind a diagnosztika, mind a prevenció és a terápia tekintetében. A molekuláris biológia új alapokra helyezi a gyógyítást, a betegségeket számítógépes programok diagnosztizálják majd, az új típusú terápiák pedig személyre szabottá válnak. Úgy tűnik, hogy a fejlődés megállíthatatlan, sőt az üteme egyre gyorsuló. (Ne feszegessük, mekkorát koppant már korábban a tudomány, midőn elhitte magának, hogy eljutott a végső miértek és az átfogó megértés küszöbére. Ami pedig a tudat misztériumának megfejtését illeti, az csodás cél, ám nagyon úgy néz ki, hogy az ember egyelőre a maga teremtette számítógépek működését sem képes minden belső részletre, összefüggésre és azok összes kihatására kiterjedően átlátni. És mi lesz akkor, ha az emberi agyat szervesen összekapcsolják az őt támogató, kiegészítő, felturbózó eszközökkel és technológiákkal? Ha a szervezetünk más részeit is bionikával erősítjük? Mi lesz, ha átlépünk abba a világba, amelyet Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén c. művében felvázol? [l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2013/5. sz.] – OP)

Az autentikus tudományok és a racionalizmus mellett azonban él és virul egy párhuzamos árnyékvilág, babonák, ezotéria, téveszmék, hitszerű gondolkodás és áltudományok formájában. Konspirációs teóriák szövik át az előítéletes gyűlölségek terebélyes szövetét, s hazugságok viselik a hitelesség gúnyáját. Ma nem csupán a tudomány és az értelem, hanem egyidejűleg az irracionalizmus korszakában is élünk. Sokan, akik a tudományos és a technológiai forradalom bűvöletében élünk, el sem tudjuk képzelni, hogy e két világ vetélkedésében a tudás marad majd alul a miszticizmussal szemben, pedig ez is egy lehetséges forgatókönyv.

A tudománnyal és a modern gyógyítással szemben a közhangulat rendkívül ellenséges. Sajnos, a probléma még ennél is mélyebb gyökerű, maga a racionális és a tényeken alapuló gondolkodás népszerűtlen széles tömegek körében. Az alternatív orvoslás népszerűsége viszont soha nem látott magaslatokban szárnyal.” A „köz”-ön az istendta népet értve, érdemes kissé elgondolkodni a miérten, mert ez valamelyes magyarázattal szolgálhat az itt mondottak második részére. Az említett közhangulatot, legalább is a köz nagy részében, minden bizonnyal kettős frusztráció formálja. Az egyik a tudományhoz és annak gyógyászati, egészség-megőrzési képességéhez kötődik. A természetéből következően szenzációhajhász média az előrelépésekről, új eredményekről szóló hírekkel felcsigázza az elvárásokat, s így még nagyobb a csalódottság és harag a tudománnyal szemben, ha az ember nem kapja meg a várakozásai szerint hatékony és gyors gyógyítást, sokszor még az akár a viszonylag banális, ám annál kínzóbb bajára sem. A másik, hogy amikor rászorulunk, magunk vagy nekünk fontos mieink révén a gyógyításra, igen sokan azt olyan minőségben kapják – még ha gyakran a gyógyító által nem befolyásolható tényezők miatt is –, ami ha ellenségessé nem, ám igencsak haragossá tesz. Ezt a frusztrációt, nemritkán haragot, nagyban erősítheti, hogy a gyógyászat már nyíltan is kettészakadt: ami mindenkinek jár (klasszikus mondás: „jár, de nem jut!”), és amihez azok jutnak hozzá, akik képesek megfizetni. E kettős frusztrációnak pedig már egyenes következménye, hogy a jól segítő alternatívaként kínált lehetőségek felé fordulunk, vagy egyszerűen csak az új remény felé, ahol még nem ért csalódás. Erre visz a Hamlet-sejtés is, hiszen hátha csak a ’hivatalosak’ bölcselme nem fogta még fel az utóbbiak gyógyító képességeit.

„A bizonyítatlan módszerek közvetlenül is veszélyeztethetik az egészséget, de leggyakrabban azzal okoznak kárt, ha a betegek ezeket választják a hatásos terápiák helyett. A rossz döntéshez nem feltétlenül szükséges egy gátlástalan sarlatán tevékenysége, elegendő, ha téves hiedelmeknek engedelmeskedünk. Ezek a hiedelmek sajnos szabadon terjedhetnek az interneten és a médián keresztül.” Boldogkői professzor itt korunk egyik különösen veszélyes alapproblémájára mutat rá: a modern teremtvény, a szólásszabadság, a teremtője, az ember ellen fordul, és így mindenféle kártékony hiedelmek és nézetek szabadon terjedhetnek. Védekezni ez ellen legfeljebb a megtévesztést tiltó jogszabályok segítségével lehetne, ám az ilyesfajta nyílt és burkolt reklámok áradata mutatja, hogy a gyakorlatban valamiért ez aligha működik.

Helyzetkép - Különösen elgondolkodtató: „A gyógyításban az orvosok hivatottak a tudomány képviseletére, de többen közülük átpártoltak a szemfényvesztők táborába. Érdemes lenne tisztázni, vajon az ismerethiány vagy az anyagi indokok tolták őket oda, mert az oktatáson lehetne javítani, a kapzsiságon viszont nem nagyon. A média is zömmel a sarlatánság pártjára állt, a fejlett világ törvénykezése pedig megértően viszonyul mindehhez mondván, hogy nem ártalmas. A hazai egyetemek pedig sorra fogadják magukba az áltudományt, mely ezzel megszerzi legalitása legértékesebb pecsétjét.” Nos, kapzsiság: tény, hogy a már szinte mindenben monetarizált világunkban majd’ minden arra sarkalja az embereket, hogy a pénz és az azon megvehető jólét nem is csak a legfőbb jó, de meghatározó jelentőségű státusszimbólum is. Még így is „térdre, imához!”, ha beletörődünk, hogy a kapzsiságon nem lehet javítani. A média viselkedése viszont természetes: a szenzáció az árucikke, azt pedig nem a hagyományos orvoslás tisztes működésében, hanem a meglepőben, váratlanban, „forradalmiban” találja meg, ha az „nem is igaz, de elhiszik és megveszik”. Az egyetemek hozzáállásában pedig talán a hasznos, előrevivő nyitottság is felfedezhető.

Boldogkői professzor írja e könyvéről: „E könyv stílusa nem a tudomány szokványos szabatos nyelvezetét követi, hanem annál jóval lazább, kissé csipkelődő, néhol kemény, máskor pedig fanyar humorral vegyített. Fontosnak tartom ugyanis, hogy azok is elolvassák az írottakat, akik szakkönyvet eddig még soha nem fogtak a kezükbe. Emiatt az irodalomjegyzék sem tudományos precizitással készült. Fontosnak tartom tisztázni, hogy nem személyek, hanem káros eszmék ellen harcolok. Egy eszme persze rendszerint nem választható szét élesen az azt valló személytől. Egy tévhittel rendelkező embert azonban nem tartok eredendően butának. Én magam is fokozatosan próbálok megszabadulni téveszméimtől, de még távolról sem értem e folyamat végére.”

Alternatív orvoslás – a Bevezetőből: „A tudományos módszer egy rendkívül egyszerű princípiumon nyugszik, amely így szól: a világ pusztán gondolati úton nem ismerhető meg, kísérletekkel és megfigyelésekkel szerezhetünk csak megbízható tudást. Az alternatív gyógyászat nem fogadja el ezt az alapelvet, ehelyett évezredes népi bölcsességre, hitszerű ismeretek bizonyosságára és alapító atyák kinyilatkoztatásaira hivatkozik. Az alternatív medicina nem ismeri el a tudományos alapú gyógyítás kizárólagosságát (de hiszen ha elismerné, azzal megsemmisítené önmagát! – OP) sőt, gyakran még riválisa létjogosultságát is tagadja. A hiszékeny laikusok könnyebben felfogják a megnyerő modorú kuruzslók egyszerű magyarázatait, mint a tudomány érthetetlen szövegét, amit a várólistás sorra kerülés szűkre szabott perceiben az orvos meg sem próbál lefordítani. Senki nem szereti a rossz híreket, ezért szívesebben fordulunk a garantáltan jó hírekkel szolgálókhoz, ha baj van.” Enyhe túlzás: senki sem annyira agyilag zokni, hogy pusztán a garantált jó hírért menjen az alternatív gyógyítóhoz. Vagy valamiért már megszületett benne a bizalom iránta – erre vezethette akár másnak a számára kompetens véleménye, jó tapasztalata is –, vagy olyan kilátástalan helyzetbe került a hagyományos gyógyászatban, hogy ezért keres új reményt.

„Különféle gyógyító irányzatok bontottak nemrégiben zászlót: savval és mérgekkel telített testek, vitaminhiányban szenvedő, zsírégetésre váró szervezetek és megtisztulásra váró elmék az új filozófiák célpontjai. A lényeg persze nem a szellemi nevelés, hiszen itt a XXI. században már szégyellni való áltudásról van szó, hanem bizonyos porok és tabletták piaci forgalmának felpörgetése. A kapitalizmus logikája idevágó törvények és azok szigorú betartatása nélkül sajnos zabolátlanul pörög.” Való igaz, az üzlet és benne az azt szolgáló marketing egyik klasszikus fogása az új kereslet megteremtése és kielégítése. Boldogkői professzor itt korunk egyik nagy ellentmondására mutat rá: a modern társadalmak a szabadversenyen alapuló piacgazdaságot választották működésük alapjául, aminek egyik sarokköve, hogy a piaci szereplők tevékenysége, kínálata csak különösen indokoltan korlátozható, és kizárólag a jogalkotás teremtette, szigorú szabályokkal körülírt eszközökkel. A rabló itt mindig a pandúr előtt jár, hiszen elég olyan portékával piacra lépnie, amelyre nem vonatkoznak a meglévő tilalmak és korlátozások, s máris az egész jogrend az ő ’versenyszabadságát’ védi. Általános fékként szolgálhatna a fogyasztók megtévesztésének tilalma, ám azt – ne itt kutassuk miért – jól láthatóan többnyire nem érvényesítik. Így tolják naponta a csodaszerek és -kütyük reklámjait a tudatunk alá azzal, hogy többet használnak kínzó nyavalyáinkra, mint az egész orvostudomány. Pl., egy konkrét reklámból idézve, ha egyik lábunkra felcsatoljuk a varázskütyüt, többé másra nem lesz szükségünk, beleértve a gyógyszereket is.

Ami pedig a célközönséget illeti, nos, ha csak a tévénél maradunk, ahol napi műsorokban a betelefonálókat percenként sokszáz forintért látók és egyéb szakemberek szabadítják meg a rájuk telepedett ártó szellemektől, a reájuk „tett” „rontástól” és hasonló hatású „átkoktól”, hoznak rájuk napokon belül biztos pénzözönt eredményező szerencsét, vagy tesznek a kedvükért másra szerelmi varázslatot – hogyan ne mondhatnánk, hogy ha még ezeket is el lehet, adni, akkor mindent el lehet, csak elegendő meggyőző erőt állítsanak mögé.

Az egész piac működési mechanizmusa, beleértve a varázsszerekét és -módszerekét is, úgy tűnik, néhány sarokpontban összegezhető. Kiindulás lehet Einstein híres kijelentése: "Két dolog végtelen: az univerzum és az emberi ostobaság - bár az előbbiben nem vagyok biztos.” Ehhez ma már újabb végtelen és majdhogynem határtalan csatlakozik: a ránk zúdított információk és üzenetek tömege, bennük az eladásösztönző reklámokkal. További sarokpont a régi szabály: amíg verebek vannak, a lócitromra is mindig lesz kereslet. Hozzá az új tudás: megfelelő kommunikációs technikákkal a meglévő nyersanyagból a verebek tömege mindig növelhető, de legalább is fenntartható.

Közveszélyes trükközés a szavakkal „E jelentős pénztömeget mozgató területen manapság új ambíciók keletkeztek, bezsebelni a valóban hatékony orvostudomány eredményeit. A trükk egyszerű, karon fogjuk a jó öreg ortodox medicinát, s siker esetén együtt állunk ki a rivaldafénybe, a kudarcot pedig rákenjük, hiszen az nyilván a másik fél hibája. E vadonatúj megközelítés neve integratív medicina (IM)” – Szegény pandúr, akinek ezt kell leállítania, vajon hogyan teheti e szabad világban?

A nyugati gyógyászat ellenfelei” ezzel az alcímmel folytatódik a gondolatmenet. Elgondolkodtató felvetése „A különféle téveszmék virágzása a modern tudomány korában meghökkentő paradoxonnak tűnik. Noha egyre többet tudunk a természetről, a társadalomról és magáról az emberi gondolkodásról, mai világunk mégis tele van mindenféle tudománytalan elképzelésekkel az ártalmatlan asztrológiától kezdve a különféle irracionális hiedelmeken át a gyakran az egészséget is veszélyeztető áltudományokig.” Az indítékokról Boldogkői professzor vázlatos pszichológiai és szociológiai magyarázatokkal szolgál, majd következik A nyugati orvoslás kritikája. Innen egy rövid, fontos részt emelünk ki: „Alternatív természettudomány nem létezik. E tény egyszerű oka az, hogy a tudomány a valóság megismerésével foglalkozik, valóságból pedig csupán egyetlen létezik. Kivétel a fenti szabály alól az alternatív orvoslás, amely nem alkalmazza a tudományos bizonyítás kritériumait. Vajon miért éppen a gyógyítás tudományának akadt vetélytársa? A válasz pofonegyszerű: biznisz van a dologban.” Az első két mondat nagyon is valódi problémát idéz fel: miközben maradéktalanul igaz, hogy „valóságból csupán egyetlen létezik”, nagy kérdés, hogy ténylegesen mennyit ismerünk abból, s ezzel szemben a teljesség mekkora hányadát véljük ismerni. A tudomány történetében sokszor esett meg, hogy az új eredmények az addigi ismereteinket egy nagyobb, ám még mindig távolról sem teljes egész egyik részeként mutatták meg. Hivatkozhatunk itt is a Nagy Hamlet-sejtésre: a valódi tudományokban is bekövetkezhet, hogy az addigi ismereteink fölött megjelenik olyan új, fejlettebb tudás, amely nem érvényteleníti ugyan az addigiakat, de korlátozza az érvényességi tartományukat, és azok mellett/felett új működési módjait mutatja meg a világnak. A matematika és a modern fizika az ilyen csodák egyre bővülő birodalmai, és az élettudományok körében is rendre nyílnak meg új világok, fedezi fel a tudomány az élet működésének addig váratlan, új mechanizmusait.

A harmadik mondat kérdésére adott válasz viszont tökéletes, különösképp, hogy másutt Boldogkői professzor maga is rámutat: a gyógyulás reményében mindenki megfizet mindent, amit csak képes – ez teszi különösen nagy biznisszé ezt a műfajt.

Preventív szűrés, de hogyan? „Sajnos az áltudomány gyakran bekéredzkedik a tudományos lapok hasábjaira. Ezek kiszűrésére jöttek létre az ún. szisztematikus és metaanalízisek, melyek nem eredeti kísérletekről szólnak, hanem a már publikáltakat összegzik. E vizsgálatok nem nézik a konklúziót, csak azt, hogy megfelelő sztenderdek alapján végezték-e a kutatást. Ha nem, kirakják az adott cikk szűrét a további elemzések közül. Ráadásul a bennmaradó anyagok összegzett mintaszáma alapján megbízhatóbb következtetésekre jutnak, mint az egyedi munkák. E módszer óriási csapásnak bizonyult az alternatív orvoslás számára, lényegében kigyomlálta őket a tudomány kertjéből.” Nos, a „megfelelő szenderdek” – ebben az a kritikus, hogy kik, hogyan döntenek róluk, s mennyire képesek biztosan és „sine ira et studio” (valamint szakmai és netán egyéb elfogultság nélkül) megkülönböztetni az újdonságot a tévedéstől és a sarlatánságtól. Ilyenkor elkerülhetetlenül feltolul a kérdés: Hány találmány született téves szakmai előítéletek leküzdéséből, és mi lett volna belőlük, ha a fejlesztést előre engedélyeztetni kellett volna egy, a hivatalos tudomány képviselőiből álló zsűrivel?

A telihold végtelenre hígított fénye – homeopátia” – kiváló alcím, benne Boldogkői professzor egész véleménye e gyógymódról! Ezzel a fejezettel kezdődik a kötet első, Alternatív Gyógyítás c. része, amely széles áttekintést ad ezekről az irányzatokról. módszerekről.

A homeopátia az alternatív gyógyászat királynője, lévén annak legismertebb és egyben legvitatottabb válfaja. E módszer elvi és gyakorlati alapjait Samuel Hahnemann (1755–1843) német orvos és gyógyszerész fektette le több mint kétszáz évvel ezelőtt. (...) Az alapító atya az általa kidolgozott gyógymód három alapelvét (a hasonlóság, a gyógyszervizsgálat és az energetizálás) különítette el, de valójában e módszer ennél több princípiumon nyugszik. Nézzük ezt a kibővített listát szép sorjában.” Itt ebből csupán a címszavak közül emelünk ki, pár hozzájuk tartozó idézettel.

„A hasonlóság elve” Az igen alapos és átfogó kritikai elemzésből pár önmagában is sokat mondó részt emelünk ki: Ø Boldogkői professzor elmondja, hogyan talált rá a homeopátia megalkotója e gyógymódjára, melyek voltak ebben a nagy módszertani tévedések és hibák, s hogy „a »kutyaharapást szőrivel« logikán alapuló koncepció képezi a homeopátia első számú princípiumát.” Továbbá, „A homeopátiás módszerek esetében viszont semmilyen biológiai mechanizmust nem tudunk említeni, ami annak feltételezett működőképességét magyarázná.” A homeopátia felemelkedéséről pedig, ami nélkül az ma sem létezne: „A homeopátia előnye kora drasztikus orvosi beavatkozásaival szemben az ártalmatlansága volt. Ez a korabeli gyógyászatban valóban fontos erénynek számított, hiszen a főáramú orvoslás kifejezetten veszélyeztette az egészséget, ráadásul – a homeopátiához hasonlóan – áltudományos megközelítéseket alkalmazott.”

Minimum elv” – ennél már valóban az ész megáll, és egyhelyben zokog. Íme: „A homeopátia azon alapelve, hogy egy készítményben minél alacsonyabb a »hatóanyag”«-tartalom, annál hatásosabb, még az előzőeknél is meghökkentőbb. Az eredeti anyagot hígítani kell, melynek lépései rendszerint tízszeresek (D), vagy gyakrabban százszorosak (C), a hígítások száma pedig változó, például a tipikusan alkalmazott C200 kétszáz egymást követő százszoros hígítással elkészített homeopátiás »gyógyszert« jelöl. Minél nagyobb a hígítás mértéke és lépéseinek száma, annál magasabb tehát a szer potenciája, más szóval az erőssége – legalábbis Hahnemann és követői szerint. Mivel a nagy hígítású készítmények a »legveszélyesebbek«, ezért ezeket kizárólag szakemberek írhatják fel a páciensek részére. Létezik C100000-es hígítás is, ami matematikailag nem más, mint 100100000-en.”

És lesz még rosszabb is: „Vízmemória” „A túl nagy hígítások okozta ellentmondás feloldására a homeopátia jelenkori hívei a víz memóriáját hívják segítségül. Állításaik szerint ugyanis a gyógyító hatást valójában nem is maga a hatóanyag váltja ki, hanem az oldószer (rendszerint víz), amely memórianyomként őrzi a hatóanyag emlékét.” A Nagy Hamlet-sejtés alapján ez tökéletesen ugyan nem zárható ki, ám az eléggé fejlett ismereteink alapján a valószínűsége kábé annyi, mint hogy Bodri kutya bejön, és mézes kamillateát főz nekünk, hozzá kuglófot is süt. Részletes cáfolattal pedig a könyv szolgál, beleértve azt is, hogy milyen hajmeresztő őrültségekkel mernek egyesek előállni, mások pedig hogyan trükköznek azzal, hogy a magyarázatot a tudomány legmodernebb eredményeinek még nem teljesen feltárt vidékeihez kötik.

Az energetizálás elve” „A következő homeopátiás alapelv az úgynevezett potenciálás (más szóval dinamizálás), ami nem más, mint az eredeti őstinktúra hígítása, majd ezt követő alapos ütögetéssel történő összerázása. Nem mindegy ám, hogyan tesszük ezt: határozott mozdulatokkal, egy-egy hígítási lépésnél tízszer kell egy rugalmas felülethez verdesni a fiolát.” Boldogkői professzor pár elemző mondattal mindezt úgy lövi le, mint mesterlövész az agyaggalambot, és kétség sem férhet ahhoz, hogy igaza van.

Ötletelés” – íme, van még lejjebb! Részlet innen: „Manapság a legabszurdabb szimbolikákból származó asszociációk szolgálhatnak egy feltételezett hatóanyag elméleti alapjául. Egy süllyedő hajó utasai félelmet élnek át, ezért ha egy hajóroncsból veszünk mintát és készítünk belőle homeopátiás szert, az kiválóan alkalmas lesz a pánik orvoslására – emlékezzünk: hasonlót a hasonló ellen. Hogy vajon hogyan őrzi a hajóroncs a korabeli utasok lelkiállapotának információit, és ez az emlék miként adódik át terápiás erővé végtelenszeres hígítást követően? Nos, e kérdés bizony megválaszolatlan marad.”

A bizonyítás doktrínája” Az elmélet egyetlen igazi hitelesítője, ha kiállja a gyakorlat próbáját – amíg a világ világ, ez így marad. Boldogkői professzor elemzése itt sem hagy kétséget: a homeopátiának a ránézésre is őrült bizonyítási ötletek felhozatalából jeles, a bizonyításból kiköszörülhetetlen elégtelen jár.

A többi princípiumon most átugrunk, pedig igen gusztusos címek alatt sorakoznak – pl. „A vitális erő elmélete”; „A személyre szabott gyógyítás elve” ; „Miazmaelmélet”; „Holisztikus módszer”; „Az egyszerűség elve”.

Vad ötletek” – Ha az itt soroltak ténylegesen árult készítmények, akkor egészen bizonyos, hogy az emberek egy része még Einstein vélekedésénél is ostobább.

Egy kis homeopátiatörténelem” Érdekes részlet belőle: „Jelenleg a homeopátiás szerek legnagyobb fogyasztója India. E gyógyítási módszert egy erdélyi orvos honosította meg a hatalmas országban.” Riasztó fejlemény? „Az 1970-es években a homeopátia kezdett visszaáramlani Indiából a szülőföldje felé. Ezekre az évekre tehető a keleti gyógyászat elterjedése is a nyugati országokban. Úgy tűnik, a kapitalizmus nemcsak gazdagságot, hanem miszticizmus iránti igényt is teremtett a fejlett világban.” Vajon legalább részben nem az történik-e, hogy a kapitalizmus nemcsak gazdagságot teremtett, hanem ma is sok-sok szegényt, akik nem tudnak hozzájutni a nyugati orvoslás jótéteményeihez?

A homeopátia igenis működik! Vagy mégsem?” A hatásosság vizsgálatáról. Boldogkői professzor egyebek közt elmondja, hogy egy francia kutató, aki a HIV felfedezéséért részesült Nobel-díjban, kiállt a homeopátia mellett, „azt állította, hogy homeopátiás hígítást követően a víz megőrzi DNS-információ tartalmát”. Jól meg is kapja tőle a magáét!

Miért hiszik azt az emberek, hogy a homeopátia hatásos?” Rövid, tanulságos fejtegetés. Benne egyebek közt, hogy „Nem véletlenül nem kap engedélyt a hagyományos gyógyszeripar placebo előállítására.” Ám egy megdöbbentő állítása: „Az emberi elme szubjektíven ítéli meg a tapasztalatokat is: megjegyzi, ha az elképzelését támogató esemény következik be, s nem vesz tudomást az azt cáfoló esetekről, vagy hamar elfelejti azokat.” – tényleg ilyen ostobán működnénk? Ez azt is jelentené, hogy csak igen korlátozottan tanulunk.

„Hallgatók és orvosok” „A Szegedi Tudományegyetem általam vezetett Orvosi Biológiai Intézete misszióként vállalta a gyógyítás és az egészség témakörén belül bujkáló téveszmék elleni küzdelmet.” Kiemelkedően fontos misszió, hiszen a leendő szakemberek világnézetének egyik meghatározó alakítója az egyetemük. Ugyanakkor roppant kényes, ezért kitűnő irányítást igénylő küldetés. Védekezni nagyon is kell a téveszmék fennmaradása, még inkább azok terjedése ellen. Erre szolgál ez a könyv is. A kritikus kérdés – ismét citálva a Nagy Hamlet-sejtést -, hogy hol van ebben az ésszerű határ, ahol ez még nem okoz túlzott elzárkózást? A 19. század vége felé erős meggyőződés volt tudományos körökben, hogy a fizikában az alapvető kérdésekben már eljutottak a megismeréshez. Onnan nézve mekkora őrültségnek vagy szélhámosságnak tűnhetett volna pl. előállni a relativitáselmélet, a kvantummechanika tételeivel, a kvantumösszefonódás és az arra alapozható kommunikáció lehetőségével? És az akkori orvostudománynak felvetni a legmodernebb diagnosztikai eszközökkel elvégezhető vizsgálatok, vagy épp a klónozás lehetőségét? Milyen fogadtatást kaptak volna a tudományos körökben azok a távlatok, amelyeket épp most látszik sejttetni a bionika, az emberi szervezet kiegészítése technikai eszközökkel?

Álom és a valóság „A homeopátiás készítmények és az alternatív gyógyítás egyéb termékei óriási piaccal rendelkeznek. Nem mondhatjuk azonban erre azt, hogy mindenki arra költi a pénzét, amire akarja, hiszen hatástalan szerekre a legtöbben nem adnánk ki egy petákot sem. A probléma az, hogy ez az átverés nem nyilvánvaló. Az orvosok és a gyógyszerészek nem tájékoztatnak, a tudomány képviselői és a hatóságok pedig nem lépnek fel kellő eréllyel a csalás ellen, ezért az burjánzik. (Ez eddig a rémálom, most jön az álom – OP) Felmerül a kérdés, hogy miért nem lehet legalább arra kötelezni a gyártót, hogy írja rá a fiolára: »a szer hatásosságát az égvilágon semmi sem bizonyítja, sőt biztos lehet benne a kedves fogyasztó, hogy az teljesen hatástalan«”. A valóság pedig: „A homeopátiás szerek engedélyezését illetően az Európai Parlament és az Európa Tanács irányelve (2001) egy egyszerűsített eljárást javasol: az alternatív gyógyászat termékeit illetően nem szükséges a hatásosság és a biztonságosság klinikai és toxikológiai tesztelése, ezek a szerek ezek nélkül is teljes jogú gyógyszerként regisztrálhatóak.” Ennek láttán nyilvánvaló, hogy döbbenetes lobbyerőről tanúskodik az EU irányelv. Az is megfordul az ember fejében, hogyan kaphatnak ezek a szerek ilyen óriási versenyelőnyt azokkal a gyógyszerekkel szemben, amelyeket az ismeretesen kőkemény, roppant költséges és időigényes engedélyezési eljáráson kell végigvinni, hol itt a verseny oly szentként kezelt tisztasága? A könyv ezt követően áttekintést ad az alternatív gyógyászat jogi státusáról számos országban. Ebből egy részlet, hazai vonatkozással: „A homeopátia művelését illetően a különböző országokban eltérőek a szabályozások, még az Európai Unión belül is. Vannak olyan államok, ahol nincs szabályozva a kérdés, másutt viszont a praxishoz engedély és végzettség is szükséges. Van, ahol a végzettség az orvosi képzés keretén belül valósítható meg, másutt speciális tanulmányok kellenek a szükséges fokozat megszerzéséhez. Magyarországon egy 1997- es népjóléti miniszteri rendelet alapján csak orvosok gyógyíthatnak homeopátiával. Egyetemi oktatóként nem tudom, sírjak-e vagy inkább nevessek, hogy a szemfényvesztés ily magas rangot kapott.” S a lobbyerő: „Több országban a közegészségügy fizet az ilyen kezelésekért, vagy ha nem, akkor magánbiztosítók téríthetik meg az ezoterikus költségeket. Dániában, Franciaországban és Nagy Britanniában államilag támogatott a homeopátia.

Az eddig vázoltak a homeopátiával csak egy viszonylag kicsi, ám nagyon is jellemző szeletét adják az alternatív gyógyítás helyzetképének, és a megítélésével kapcsolatos problematikának. Az ezt követő fejezetek az egyéb módszerek szó szerint szédületesen széles spektrumát mutatják be – Boldogkői professzor elemzései és kritikája olvastán megkockáztatható, hogy az árutermeléshez alkalmazott invenció és olykor netán a szédelgés döbbenetes műveit. Hosszan-hosszan szemelgetnénk tovább is e minden ízében, részletében izgalmas könyvből, ám sajnos semmi alternatív módszer sem segít a lehetséges terjedelem erős tágításában. Ezért, bízva abban, hogy a továbbiakat már az igen találó címek is jól sejttetik, már csak azok felsorakoztatására szorítkozunk. Íme:

·        Az erő velünk van – energiagyógyászat

·        Kínai szurkálók – akupunktúra

·        Elhajlott erőterek – mágnesterápia

·        Csontok kovácsai – kiropraktika

·        A szomszéd csontkovács – oszteopátia

·        Kézrátéttel gyógyítók – reiki

·        Univerzális életerők – aura- és csakragyógyászat

·        Hindu erőterek – pránagyógyászat

·        Mindenütt sugarak – radiesztézia

·        Távirányított akarat – távgyógyítás (ez még a többiekhez képest is az „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” [Arany János: Ágnes asszony] szélsőséges esete – OP)

·        Csiszolt gyógykövek – kristálygyógyászat

·        Házam, házam, mondd meg nékem… – feng shui

·        Misztikus talpcsiki – reflexológia

·        A természet patikája – gyógynövény-terápia (Ide kell a magyarázó idézet: „A fitoterápia az alternatív medicina legnagyobb bevételt produkáló ága. Ez az a terület, ahol a kerek perec elítélő kijelentések némileg árnyalódnak, hiszen közismert, hogy a természet patikáját a gyógyszeripar még ma is intenzíven kutatja új hatóanyagok felfedezésében bízva. A tudományos vizsgálatok pedig a népi gyógyászat több felfedezettjénél mutattak ki kedvező hatást.” – OP)

·        A halál vámszedői – alternatív rákterápiák

·        Szemben az egészséggel – íriszdiagnosztika („Az íriszdiagnosztika azon az elgondoláson alapul, hogy az írisz (szivárványhártya) felületén leképeződik az egész test és a szerveink.” Hasonló leképeződést feltételez a fentebb említett reflexológia is. Hihető magyarázattal azonban még senki nem szolgált arra, vajon a Tervező – legyen bár az evolúció vak mestere vagy egy hiperintelligens teremtő – miért szerelt volna ilyen kijelzőt és/vagy kapcsolótáblát, esetleg többet is, belénk. – OP)

·        Hókuszpókusz masinák – alternatív diagnosztikák

·        Csillagokban az egészség – asztrológia (ismétcsak van lejjebb! – OP)

·        Sejtjeink ősei – őssejtterápia (Az itt elmondottak is jól érzékeltetik, hogy igazából ennek csak egy része tartozik az alternatív gyógyítás birodalmába. A róla szóló, felettébb izgalmas ismertetést Boldogkői professzor így indítja: „Az őssejteken alapuló terápia a regeneratív orvoslás nagy reménysége, melynek segítségével képesek leszünk meggyógyítani számos szerzett vagy veleszületett rendellenességünket.” Más kérdés, hogy – amint vázolja – a hiszékenység és a kétségbeesés kiaknázói ezzel is visszaélnek. – OP)

·        Te csak ne piszkálj az én génjeimbe! – géntechnológia (Az előző megjegyzésünk ide is érvényes – OP)

·        Fecskendezett halál – oltásellenesség (Önálló kis tanulmánynak is beillő elemzés a védőoltások eredetéről, alkalmazásáról, problematikájáról, és azokról az ön- és közveszélyes emberekről, akik elutasítják – OP)

·        A gyógyító elme – placebohatás (A kérdések kérdése – képes-e hatni szervezetünk működésére, s talán javítani is annak zavarait az a valami, amit pszichének hívnak? – OP)

S mindez még csak a könyv első – igaz, legterjedelmesebb – része.

A második rész címe, tárgya Táplálkozás – önmagában is hatalmas piac. Csupán a bevezető borotvaéles elemzéséből idézünk: „A tudományos alapú orvoslás aranykora az 1930 és 1975 közötti periódusra esett. Ebben az időszakban fejlesztette ki fő hatóanyagait a szintetikus gyógyszerkémia, s ekkor vezettek be számos technológiai újítást is a gyógyításban: szívműtét, csípőprotézis, dialízis, szervátültetés stb. A hetvenes évek második felétől azonban megtorpanás követte a nagy ívű dinamikát, kifulladt az orvostudományban az innováció, melynek okáról megoszlanak a vélemények. A lejtmenet tendenciát szuggeráló, csökkenő ütemű fejlesztések, a kevés új gondolat, módszer és eszköz pesszimista hangulatot teremtettek a gyógyításban. E borúlátás generálta térbe tört be egy az eddigiektől merőben új koncepció, mely szerint a főbb betegségeink végső oka a táplálkozásban rejlik. Az új orvostudomány élharcosai és követőik fennhangon hirdették a helyes étrend mindenhatóságát. Az úgynevezett táplálkozástudomány szerint nem mindegy, mit eszünk, és persze, hogy mennyit. Az alapelv könnyű emészthetősége, és az a hit, hogy helyes életmóddal megelőzhetjük kórjainkat, lelkes fogadtatásra lelt nemcsak a laikusok körében, hanem az orvostársadalomban is. A média is felkapta a témát, trendi lett az egészségesnek vélt táplálkozás. Élelmiszerféleségek kerültek piedesztálra és szégyenpadra, majd gyakran következett a helycsere, ugyanolyan tudományos megalapozottság nélkül. E gondolati káosz a szélhámosok áhított terepe, megjelentek az ideát pénzre váltó vállalkozások is: beindult a táplálkozásfilozófiák, az étrendek és receptkönyveik, az étrend-kiegészítők, a zsírégető tapaszok és pirulák, a méregtelenítők és egyéb hókuszpókusz termékek piaca. Nem csoda, hisz a kapitalizmus logikája diktálja ezt. A kormányok is támogatták e »mély tudományt«, hiszen mennyivel olcsóbb megelőzni a betegségeket – ráadásul a választópolgárok saját pénzéből –, mint a pácienseket államilag dotált gyógyszerekkel tömni, s kórházi ágyakon fektetni. Volt azonban a dologban egy kis bibi. Nevezetesen, az étrendelmélet rendkívül gyenge szakmai alapokon állt.” Ehhez csupán egy megjegyzést fűzünk. Az egészséges ill. egészségtelen, netán veszélyes élelmiszerekről szóló, a nagyközönséget célzó figyelmeztetések, netán riogatások mögött alighanem sokszor a piacért küzdő, egymást kiszorítani akaró ágazatok állhatnak. A koleszterin-hisztéria fellángolása például szépen kiütötte a sertéshúst főként a marhahúsnál olcsóbb baromfi javára. Kerülőbb út, és a kapcsolatot is keresse, aki meri, ám tény, hogy a szivacsos agyvelőgyulladástól felkeltett félelem a szarvasmarha ágazatot vetette vissza a piacon, a madárinfluenza-rettegés a szárnyasokét. Fő az egészség – és a profit!

E rész fejezetei:

·        Az vagy, amit eszel – táplálkozás és egészség

·        Kapszulázott egészség – vitamin- és antioxidáns-terápiák

·        Az őskőkor menüje – paleolit táplálkozás (Szépen szóló indítása: „Vegyünk górcső alá egy népszerű étkezési bolondériát, az egyre több hívet toborzó őskőkori táplálkozást.”, egyik szellemes alcíme pedig: „Az ősember hamar halt” – OP)

·        Vedd el tőlünk mindennapi kenyerünket! – a glutén

·        Elhízott molekulák – „bűnös” és „jótékony” zsírsavak (koleszterin, omega-3 zsírsavak és társaik – OP)

·        Húsban a betegség – vörös és feldolgozott húsok

·        Sejtjeink átmosása – méregtelenítés

·        Globális elsavanyodás – lúgterápia

·        Máglyára vele! – zsírégetés

·        Betegítő gének – genetikailag módosított szervezetek

A következő rész a reményé: A tudományos alapú gyógyászat jövője – remélni azt kell, hogy a benne vázolt remek fejlődés nemcsak megszületik, de mindenki számára hozzáférhetővé is lesz.

Az utolsó rész áttekintés egy ma már mindent átfogó, és minden hajdani lovagi törvényt félresöprő hódító háborúról: Harc a médiában. („Véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” [Faludi György: Haláltánc-ballada] – OP)

2016. szeptember 15., csütörtök

Nick Bostrom: Szuperintelligencia - Utak, veszélyek, stratégiák


Ad Astra Kiadó, 2015

Dr Osman Péter ismertetése

Rendkívül gondolatgazdag és igencsak messzire tekintő mű.

Hatalmas intellektuális kutató- és felmérő útra visz Bostrom könyve, igen elmélyült elemzésekkel, és azokra támaszkodó következtetés- és prognózis-kísérletekkel. Különösképp merész munka: mint oly sok előde a filozófiában és az irodalomban, a küszöbünkön álló jövőbe próbál betekintést nyerni és betekintést adni, ám teszi ezt olyan korszakban, amikor minden korábbit messze meghaladó ütemben, exponenciális módon gyorsulva halad előre a fejlődés, nehezítve minden prognózisalkotást. Minőségileg új, és egyelőre beláthatatlan következményekkel jár ebben, ahogy a fejlődés két alapvető motorja eddig soha nem látott erővel, pozitív visszacsatolásban gyorsítja egymást. Ezek egyike a természettudományok legújabb eredményeit is felhasználó technológiai fejlesztés, amely minden korábbinál szélesebb hatókörű, felhasználási lehetőségű és hatékonyságú, gyakran eddig nem is álmodott eszközökkel látja el a társadalmat és az azt kiszolgáló gazdaságot, ezeket erőltetett ütemben fejleszti, s mindezekkel további, gyorsan növekvő és mind szélesebb körű igényeket is generál. A másik maguk ezek az igények, amelyek, önmagukat is folyamatosan bővítve, mind erőteljesebben hajtják előre a fejlesztést. (Mögöttük pedig ott állnak egy robbanásszerűen fejlődő termelési mód erőművei.)

Az Ad Astra korábbi remekéről, Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén c. művéről írtuk (Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/5. sz.), és ide ugyanúgy illik: Óriási ez a könyv, az emberiség fejlődésének távlatai iránt érdeklődőnek szédítően gazdag és érdekes! Szinte nehéz megmondani, mi lehet/ett/ a nagyobb munka és a nagyobb élvezet: az ebben a szakmája részeként is hivatásszerűen kutakodó szerzőnek összeszedni, rendezni és tovább gondolni, extrapolálni ezt a hatalmas, nagyívű és szerteágazó anyagot, vagy az olvasónak megismerni, megérteni mindezt, mérlegelni Bostrom következtetéseit és jóslatait, és kialakítani a magáéit.

Kuzweil trükkös, a függvénytanból vett fogalommal operált: a fejlődési folyamat szingularitásával, amelyen nem lehet túllátni, nem lehet prognózist tovább vezetni. Amint írta, „Ahogyan az űrben egy fekete lyuk drámaian megváltoztatja az eseményhorizontja felé gyorsuló anyag és energia mintázatát, a jövőnkben közelgő szingularitás is egyre jobban átalakítja az emberi élet minden intézményét és aspektusát, a szexualitástól kezdve a spiritualitásig. A szingularitás egy jövőbeli korszak, melyben a technológiai változás üteme olyan gyors lesz, a hatása pedig olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul.” Bostrom viszont így beszél: „A könyv nem a technológia gyorsulásáról vagy az exponenciális fejlődés elméletéről szól, és nem is a "szingularitás" gyűjtőfogalma alá tartozó számos ötletről és gondolatról. Kezdésképpen összefoglaljuk a mesterséges intelligencia történetét, majd megvizsgáljuk a terület jelenlegi lehetőségeit. Végül vetünk egy pillantást a téma kutatóinak álláspontjára, és rámutatunk, hogy alig tudunk valamit a jövőbeli fejlesztések időtávlatairól.” Ha belegondolunk, az általunk kiemelt utolsó mondatrész alighanem ugyanazt jelenti.

A kiadó ajánlójából idézve „A kedves olvasó rendkívül ambiciózus és eredeti művet tart a kezében, amely kézen fogva vezeti végig egy hatalmas, és rendkívül kacskaringós szellemi ösvényen. Nem túlzás kijelenteni, hogy Nick Bostrom könyve korunk legnagyobb kihívását önti világos gondolati formába.” Ebben a kihívásban ott rejlik egy sajátos veszedelem is, amelyet Bostrom is részletesen vizsgál, s amelynek bizonyos előképe már évszázadok óta ott él a kultúránkban – pl. a Gólem-legendában, Johann Wolfgang Goethe A bűvészinas c. híres versében –: vajon tudja-e majd uralni az ember az általa életre hívott erőt, és mi lesz, ha elveszti az ellenőrzést felette? Ha belegondolunk, eléggé valósághűnek ígérkezik az alábbi következtetés:
Ha a fejlődés eljut odáig, hogy a mesterséges intelligencia (MI) sikeresen átmegy a Turing-teszten, akkor minden bizonnyal elmondható, hogy a ’gondolkodása’ gyakorlatilag azonos az emberével. Akkor viszont miért ne lennének hasonlóképp agresszív, hatalomra törő hajlamai, mint az embernek?

A szerzőről: a műszaki-tudományos ismeretterjesztésben is világhírű TED így mutatja be az egyik előadójaként: „A filozófus Nick Bostrom sokkal hamarabb idézett fel olyan jövőképet, amely tele van az ember képességeinek kiterjesztésével, nanotechnológiával és gépi intelligenciával, mint ahogy az ezekkel kapcsolatos aggodalmak a gondolkodás homlokterébe kerültek. 2005 óta vezeti az Oxford Egyetemen az Emberiség Jövője Intézetet, egy matematikusokból, filozófusokból és más tudósokból álló kutatócsoportot, amelynek rendeltetése, hogy vizsgálja az emberi lét jellemzőinek és fő tényezőinek összképét (human condition) és annak jövőjét. Korunk egyik legfontosabb gondolkodójaként tartják számon.”

A saját honlapján olvasható, hogy Bostrom az Oxford Egyetem Strategic Artificial Intelligence Research Center-ének igazgatója. A Wikipedia azt is elmondja, hogy 2009-ben és 2014-ben a Foreign Policy a világ 100 legfontosabb gondolkodója közé választotta, e könyve pedig a tudományos művek kategóriájában a New York Times bestseller listájára került.

E könyvében a szuperintelligencia fogalmát első közelítésben így vázolja: „Egyelőre a következőképpen határozzuk meg a szuperintelligenciát: olyan intellektus, amely szinte minden fontos területen jóval túltesz az ember képességein. A következő fejezetben több szó esik majd a szuperintelligencia fogalmáról. Ott átfogó elemzésnek vetjük majd alá, és számba vesszük a lehetséges formáit. Egyelőre azonban az általános jellemzés is megteszi. Megjegyzendő, hogy a fenti definíció nem utal arra, milyen formában valósul meg a szuperintelligencia. A szubjektív tapasztalatról szintén nem mond semmit: néhány kérdés szempontjából fontos lehet, hogy egy szuperintelligencia rendelkezik- e saját öntudattal (különösen a morális kérdések ügyében), de mi elsősorban a szuperintelligencia előzményeire és következményeire szeretnénk koncentrálni, nem pedig az elme metafizikájára.”

Könyvéről előszavában így szól:„Ebben a könyvben megpróbálom felmérni a kihívást, amelyet a szuperintelligencia lehetősége támaszt, és azt, hogyan tudnánk rá a legjobban reagálni. Ez valószínűleg a legfontosabb és legnagyobb kihívás, amellyel az emberiség valaha szembenézett. És – akár sikerrel járunk, akár elbukunk – valószínűleg a legutolsó kihívás is, amellyel valaha is számolnunk kell. (Ha belegondolunk, ez erősen apokaliptikus jóslat, jól beleillene egy mai Jelenések Könyvébe. Másrészt, ezzel az ember akár az evolúció egyik közbenső lépcsőjének is tűnhet, amellyel létrehozza a következő ’fajt’, az embert meghaladó mesterséges intelligenciát, amely átveszi tőle a helyet a csúcson. – OP)

Könyvünkben nem állítjuk, hogy a mesterséges intelligencia létrehozásának küszöbén állnánk, vagy akár csak közelítő pontossággal meg tudnánk becsülni, mikor jön létre. A jelek arra mutatnak, hogy talán még ebben a században, de még ezt sem tudhatjuk biztosan. Az első néhány fejezetben szemügyre vesszük a szuperintelligencia felé vezető különböző utakat, és ejtünk néhány szót az időzítésről is. A könyv nagy része azonban arról szól, mi történik akkor, amikor már létrejött. Megvizsgáljuk egy intelligenciarobbanás dinamikáját, a szuperintelligencia formáit és erősségeit, egy szuperintelligencia rendelkezésre álló lehetőségeit, amelyekkel döntő fölényt szerezhet. Ezután az irányítás problémáját vesszük górcső alá, és megnézzük, hogyan alakíthatnánk ki olyan kezdő feltételeket, amelyekkel túlélhetjük az átmenetet, és még profitálhatunk is belőle. A könyv végén azután távlati nézőpontot veszünk, és levonjuk a következtetéseket. Néhány megoldást is felvázolunk, hogyan tudnánk minél nagyobb eséllyel elkerülni egy létkatasztrófát. (Szép kilátások: kellő ügyességgel talán túl is élhetjük! Kiemelések tőlem – OP.) (…)

Ezt a könyvet egy másik szempontból sem volt könnyű megírni: megpróbáltam könnyen olvashatóvá tenni, de nem hiszem, hogy teljesen sikerült. Írás közben saját korábbi énemet vettem alapul közönségként, és megpróbáltam olyan könyvet írni, amelyet én is szerettem volna elolvasni. Ez talán túl szűk célcsoportot eredményez majd. Mindenesetre úgy gondolom, hogy a könyv tartalma sok ember számára megfejthető, ha rászánják az időt, hogy kicsit elgondolkodjanak rajta, valamint ha ellenállnak a kísértésnek, hogy rosszul értelmezzék az új gondolatokat, és a kulturális készletükben lévő legközelebbi klisével próbálják meg őket helyettesíteni. A technológiailag kevésbé képzett olvasókat pedig ne bátortalanítsa el az, ha időnként matematikai fejtegetéseket vagy szakszavakat látnak, mert a fő gondolatok mindig leszűrhetők az ezekhez kapcsolódó magyarázatokból. (Ez fordítva is igaz: akik kíváncsiak a kemény tudományos háttérre, további kincseket találhatnak a végjegyzetekben.)” (Tény, hogy roppant érdekes, ám nem éppen laza olvasmány, kell a komoly figyelem és a gondolkodás a megértéséhez és a gondolatmenetek követéséhez. Ez ebben a témakörben egyszerűen nem is lehet másként. – OP)

Caveat: „A könyv állításainak nagy része valószínűleg helytelen. Az is valószínű, hogy vannak általam számításba nem vett, ám kritikusan fontos tényezők, ami miatt néhány következtetésem érvényét veszti. Sok helyen jelzem a bizonytalansági faktort olyan szavakkal, mint a "lehetséges", "talán", "esetleg", "könnyen elképzelhető", "úgy tűnik", "valószínűleg", "nagyon valószínű", "majdnem biztos". Minden ilyen kifejezést szándékosan és nagy gonddal helyeztem el a szövegben. Időnként azonban ez az ismeretelméleti kérdésekben tanúsított visszafogottság sem elég; gyakran kifejezetten elismerem a témával kapcsolatos bizonytalanságomat, és nem próbálok tévedhetetlennek látszani.” (Ha figyelembe vesszük, milyen sötét árnyékok színezik a szuperintelligencia megjelenésével alakuló jövőt, talán az egyik legszebb kilátást adó remény, hogy az egészből nem lesz semmi, a gépek megmaradnak önállótlan, ehhez szükségesen korlátolt intelligenciájú, engedelmes segítőink. Még így is tudnak épp eleget bosszantani – amint azt bárki tanúsíthatja, midőn a számítógépe érthetetlenül megbokrosodik. – OP)

Szokás szerint, folytassuk pár karakteres idézettel. (A továbbiakban minden forrásmegjelölés nélküli idézet a könyvből van.)

„Az általános emberi intelligenciával rendelkező gépeket már az 1940- es évek, a számítógép kifejlesztése óta jövendölik; olyan gépek lennének ezek, melyek értelemmel, hatékony tanulási és tervezési képességekkel bírnak, és képesek komplex információfeldolgozási feladatokat megoldani a legváltozatosabb konkrét és elvont témákban. Abban az időben, a számítógépek beköszöntekor még általában úgy húsz évvel későbbre várták őket. Azóta a becsült dátum évente egyéves sebességgel tolódott ki; ma az általános mesterséges intelligenciával foglalkozó futurológusok szintén gyakran mondják, hogy az intelligens gépek két évtizeden belül megjelennek. Két évtized pont megfelelő a radikális változások jövendölőinek: elég közeli, hogy megragadja a figyelmet, és fontosnak hasson, de elég távoli, hogy áttörések olyan láncolatát vizionáljuk, amelyekről még csak halvány elképzeléseink lehetnek. (…) A húsz év ráadásul pont az az idő, amikor a mindenkori jövendölő nyugdíjba megy, így az esetleges hitelességvesztés sem fenyegeti merész véleménye miatt.” (Minő cinizmus – csak épp igaz! Kiemelés tőlem – OP)

„A gépi tanulás és kreatív problémamegoldás mögött így matematikailag jól meghatározott rendszer húzódik. Az ideálkép maga a tökéletes bayesi szereplő (a könyv természetesen megmagyarázza annak mibenlétét – OP), amely valószínűségszámítási tekintetben optimálisan használja fel a rendelkezésre álló információkat. Az ideál elérhetetlen, mert túlságosan számításigényes ahhoz, hogy bármely fizikai számítógépen megvalósítható legyen. Ennek megfelelően a mesterséges intelligenciát úgy is láthatjuk, mint az útrövidítések keresését: a bayesi ideál megközelítését úgy, hogy feláldozunk némi optimalitást és általánosságot, hogy nagyobb teljesítményt érjünk el a minket érdeklő területen.” (Igen, a követéshez olykor érteni kell a magasabb matematikát. – OP)

„Ha valaki olyan gépet tudna alkotni, amely egy emberi felnőtt szintjén érti a természetes nyelvet, akkor minden valószínűség szerint ez már egy olyan gép lenne, amely minden más, az emberi intelligencia által megvalósítható dologra is képes, vagy nagyon kis lépésre van tőle.” (S ha belegondolunk, mennyi rondaság megvalósítására képes az emberi intelligencia, egyrészt nehezen utasítjuk el a fekete utópiákat, másrészt felettébb nagy késztetést érzünk a már vázolt aggodalomra, s az indulatra, hogy kapcsolják ki a gépeket a fejlesztőlaborokban! – OP)

„Egyedi, egyszerű összetevők interakciója komplikált és nem várt hatásokkal járhat.Ha egy rendszerhez új elemet adunk, az rendszerszintű problémákat okozhat, amelyek addig nem derülnek ki, amíg nagy baj nem történik (néha még akkor sem).” (Bostrom ezt a tőzsdei automatikus kereskedőrendszerek és az általuk okozott 2010-es tőzsdei zuhanás, a „Flash Crash” elemzése kapcsán mondja, de általánosan igaz. Minden jó rendszerfejlesztő tudja is: az alkotóelemek spontán interakciói miatt minden bonyolultabb rendszer többet ’tud’, mint amennyit beleterveztek, és ugyanezen okból olykor másként is működik – ami a tervezőt és a felhasználót jócskán meg is lepheti. Márcsak ezért is biztosra vehető, hogy a leendő intelligens gépeink olyan tulajdonságokkal és szabadságfokokkal is rendelkeznek majd, amelyekről a tervezőik előre nem is /rém/álmodnak. Az pedig maga a földre szállt SciFi, hogy az említett tőzsdei zuhanásban a számítógépeknek „a program vaslogikáját” követő egymás közti kereskedelmét „a tőzsde automata, kereskedést biztosító megszakító algoritmusa állította le”, megelőzve így a még nagyobb pénzügyi katasztrófát. – OP)

„Tudjuk, hogy a vak evolúció képes emberi szintű általános intelligencia létrehozására, mivel már legalább egyszer megtette. (A legnagyobb tévedése? –OP) Az előrelátással segített evolúció – azaz egy intelligens emberi programozó által segített genetikai programok – minden bizonnyal jóval hatékonyabban érhetnek el hasonló eredményt.” (Ha hasonlót, úgy talán jobb eltekinteni tőle! – OP)

„Amellett is szólnak érvek, hogy az MI-hez szükséges dolgok mind ott vannak az idegrendszerek struktúrájában, amelyek kevesebb mint egymilliárd éve jöttek létre.”

„A teljes agy emulációjához nem kell rájönnünk, hogyan működik az emberi értelem, vagy hogyan programozzunk le egy mesterséges intelligenciát. Csak arra van szükségünk, hogy megértsük az agy alapvető számítási elemeinek alacsony szintű funkcionális tulajdonságait. A teljes agy emulációjához nem szükséges semmilyen alapvető fogalmi vagy elméleti áttörés.” (Emuláció = Egy adott működési környezetet más körülmények között utánzó technológia, például az informatikában. Akadémiai Kiadó, Pszichológiai lexikon – OP)

„Az új normák szerint a felvilágosult, felelősségteljes pároknak előnyben kell részesíteniük a kiválasztást a természetes fogantatással szemben. Akik kezdetben vonakodtak, később szintén a szelekció mellett dönthetnek, hogy gyermekük ne kerüljön hátrányba a barátaik és kollégáik tehetségesebb gyermekeivel szemben. Néhány országban még ösztönzőket is bevezethetnek, hogy polgáraikat a genetikai szelekció előnyeinek kihasználására bátorítsák.” („Új normák”: „Az őssejtből származtatott ivarsejtekkel az egy pár számára rendelkezésre álló kiválasztási lehetőség nagyban megnövekszik.” A kiválasztás eszköze a genetikai szűrés. – OP)

„Lehetetlen volna egyszerű idegi térképet felállítani két agy neuronjairól, hogy a gondolatok csak úgy átcsússzanak egyikből a másikba.”

„A szinapszisok több mint milliószor annyi hőt vonnak el, mint amennyi termodinamikailag szükséges lenne”

„Az emulációknál az is kérdés, mennyi ideig tud egy emberszerű tudat dolgozni valamin, mielőtt megőrül, vagy önmagát kezdi ismételni.”

„A "kollektív intelligencia" nem a hardver alacsony szintű párhuzamosítását jelenti, hanem az intelligens autonóm szereplők, mint az emberek párhuzamosítását.”

„Elképzelhető, hogy amint elérjük az emberi szintű gépi intelligenciát, az erős szuperintelligencia már nagyon gyorsan ki fog fejlődni.” (Ezek szerint ez lehet a point of no return, azaz szabad fordításban Térdre, imához! – OP)

„Az emberi tartományon belüli különbségek eltörpülhetnek egy ember és egy szuperintelligencia közti szakadékhoz képest. A 3. fejezetben végignéztük egy gépi intelligencia lehetséges előnyeit az emberivel szemben. Az előnyök nagyságrendje akkora, hogy egy szuperintelligens MI valószínűleg nem annyival lesz okosabb, mint egy zseni egy átlagembernél; sokkal inkább annyival, amennyivel egy átlagember intelligensebb egy katicabogárnál vagy gilisztánál.”

„A kihívás, amivel szembe kell néznünk, hogy megtartsuk emberi mivoltunkat: hogy higgadtan, józan ésszel és bölcs humorral álljunk a problémák elé, még ha azok természetellenesek és embertelenek is. Minden emberi találékonyságunkra szükségünk lesz a megoldás során.”

E két legutóbbi biztatással a tarsolyunkban vágjunk neki egy kissé alaposabban is megismerni Bostrom mondandójának legalább egy részét.

Múltbeli fejlődés és jelenlegi képességek (1. fejezet címe)

Bostrom felvázolja a mai technológiai-gazdasági-társadalmi szcenárió kialakulásának ívét: intellektuális képességeiknek köszönhetően „az emberek időről időre egyre hatékonyabb technológiával álltak elő, ami lehetővé tette őseinknek, hogy elhagyják az őserdőt és a szavannát. A népsűrűség és a lélekszám különösen a mezőgazdaság kialakulása után ugrott meg. A több ember több ötletet termelt, a nagyobb népsűrűség miatt pedig ezek az ötletek gyorsabban terjedhettek, és néhányan már azt is megtehették, hogy csak egy-egy szakterületre koncentráljanak. A fejlődés megnövelte a gazdasági termelékenységet és a technológiai kapacitást. A későbbi, az ipari forradalommal kapcsolatos fejlesztések aztán egy második, hasonló jelentőségű ugrást eredményeztek a növekedés mértékében.” Most pedig ott tartunk, hogy „Ha a világgazdaság olyan ütemben bővül, ahogy az elmúlt ötven évben, a világ 2050-re kb. 4,8-szer lesz gazdagabb a mainál, 2100-ra pedig nagyjából 34-szer.” Nem veti fel, ám mindenre kiható kritikus jelentőségű kérdés ebben, vajon valóban gazdagabb lesz-e a világ, ha anyagi javakra konvertálja az erőforrásait. Gazdagabb-e, ha nagyobb mértékben valósítja meg a javak öncélú termelését? Ez alighanem legalább is kétséges, azt pedig már most is jól látjuk, milyen ésszerűtlen pazarlásra vezet, ha – az értékesítések növelése céljával – mesterségesen jelentős mértékben gerjesztik a fogyasztást generáló igényeket és gyorsítják a termékek erkölcsi avulását, cseréjét. Rémisztő belegondolni, mi lesz, ha majd az emberinél sokkal erősebb szuperintelligenciák végzik az ilyesfajta marketingmunkát, s a mainál is sokkal hatékonyabban működtetik az agymosást. Témánk vonatkozásában pedig ez a növekedési prognózis felidéz egy további, felettébb fontos kérdést. Rövidre fogva: egyértelműen kibontakozó tendencia, hogy az értéktermelés mind nagyobb hányadát a gépi eszközök veszik át, kiszorítva az élőmunkát. Így viszont mi adja majd a gyorsan növekvő gazdasághoz a – legalább is a mai viszonyok szerint – szükséges fizetőképes keresletet?

Quo vadis, Domine? „A következő fejezetben megvizsgáljuk azokat az utakat, amelyek emberi szintű gépi intelligencia kifejlesztéséhez vezethetnek. Azonban szögezzük le már az elején, hogy bármennyi állomás is szükséges az emberi szintű gépi intelligencia megalkotásához, nem ez utunk végcélja. A következő megálló, amely ehhez képest már nincs is olyan messze, az emberinél magasabb szintű gépi intelligencia kifejlesztése. A vonat pedig nem áll meg, még csak nem is lassít annál az állomásnál, ahol az ember álldogál. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen átrobog rajta.” Szerfelett figyelemre méltó jóslat! „Egyszerűen átrobog” – ez érdemben azt jelenti, hogy az ember már nem lesz képes ellenőrzése alatt tartani a fejlődés menetét, ütemét, hanem az egyszerűen túllép rajta, értelemszerűen megfosztva őt addigi státusától és irányítási lehetőségeitől.

„Az első tudós, aki felvázolta ezt a forgatókönyvet, a matematikus I. J. Good lehetett, aki vezető statisztikusként szolgált Alan Turing kódfejtő csapatában a II. világháborúban. Egy 1965-ös, gyakran idézett bekezdésben így ír: Az ultraintelligens gépet definiáljuk olyan gépként, amely messze képes túlszárnyalni akár a világ legokosabb emberének szellemi képességeit is. Mivel a gépek tervezése szellemi tevékenység, egy ultraintelligens gép még jobb gépeket tervezhetne, és kétségtelenül létrejönne az „intelligenciarobbanás”. Az emberi intelligenciát messze túlhaladnánk. Így az első ultraintelligens gép az utolsó találmány lenne, amit az embernek valaha is meg kell alkotnia, feltéve, hogy a gép elég szelíd, hogy megmondja nekünk, hogyan tartsuk kordában.” Ez a „feltéve, hogy…” különösen bíztató kilátást körvonalaz. Kiemelés tőlem.

„Van szemük a látásra, de nem látnak; van fülük a hallásra, de nem hallanak” (Ez. 12.2) „Nyilvánvalónak tűnik, hogy egy ilyen intelligenciarobbanás közvetlenül veszélyeztetné a létünket, és ezért a legkomolyabban kell megvizsgálnunk a kockázatot, még akkor is, ha tudnánk (nem tudjuk), hogy van valamekkora esély a fenti forgatókönyv bekövetkezésére. A mesterséges intelligencia úttörői azonban, bár hisznek az emberi szintű MI létrejöttében, jobbára nem foglalkoznak az embernél magasabb szintű MI-vel. Mintha közben képzelőerejük annyira kimerülne, hogy nem látnák azt a logikus következő lépést, hogy a gépek szuperintelligenssé válhatnak.

Az MI úttörői nagyrészt nem foglalkoztak azzal a lehetőséggel, hogy munkájuk kockázatot is hordozhat magában. Még csak említés szintjén sem beszéltek a mesterséges értelem vagy adott esetben egy minden embernél hatalmasabb elme megalkotásának biztonsági és etikai vonatkozásairól: ez a hiányosság még akkor is meglepő, ha ismerjük a kor nem túl acélos kritikai viszonyulását a technológia veszélyeihez. Csak remélhetjük, hogy mire ez valós lehetőséggé válik, nemcsak a technológiai tudást fogjuk megszerezni egy intelligenciarobbanás elindításához, hanem úgy fogunk belevágni, hogy túl is éljük.” Kiemelések tőlem – OP. És van ennek egy igen sajátos oldala. Tudjuk, látjuk, világszerte mennyire a közgondolkodás homlokterébe állított harci kérdés a nukleáris energiatermelés ügye, az abban rejlő valós vagy netán eltúlzott veszélyek felmutatása. Aligha kétséges, hogy ezt igen gyakran sokkal inkább a politikai mozgósítás eszközeként kezelik, és/vagy mögötte gyakran gazdasági ágazatokhoz kötődő üzleti érdekek munkálnak. Ehhez képest a közgondolkodásban meg sem jelenik az itt vázolt veszélyek felvetése – vajon miért? Ezzel természetesen nem arra utalunk, hogy bármely csekély mértékben is a bizánci képrombolásra emlékeztető indulatokat kellene kelteni az MI-k ellen, vagy akár Frank Herbert méltán nagyhírű regényfolyamából átvenni a „Ne készíts gépet az emberi elme hasonlatosságára.” elvét.

A fejezet a továbbiakban áttekintést ad a gépi intelligencia eddig fejlődéséről. Felidézi a mesterséges intelligencia mint kutatási terület hajnalaként számon tartott 1956-os Dartmouth Nyári Projektet, és „E vakmerő felvetés óta eltelt hatvan évben a mesterséges intelligencia területe sok mindenen keresztülment a túlhajtott érdeklődéstől és nagy várakozásoktól kezdve a visszaesésig és a kiábrándulásig.” Természetesen ezt részletesen ki is fejti. Az 1990-es évekre „Az újonnan népszerűvé vált technikák, a neurális hálózatok és genetikai algoritmusok azt az ígéretet hordozták, hogy megoldanak a GOFAI- megközelítéssel („a hagyományos logikai alapokra épülő megközelítés, amely a magas szintű szimbólumkezelésre koncentrált, és amely az 1980-as években, a szakértői rendszerekben érte el tetőfokát”– OP) kapcsolatos néhány alapvető problémát. (...) Az új technikák sokkal organikusabb teljesítményt nyújtottak. A neurális hálózatokat az "elegáns teljesítménycsökkenés" jellemezte: a hálózat apróbb hibája általában csak kismértékben rontotta a teljesítményt, és nem vezetett teljes összeomláshoz. Ami még fontosabb: a neurális hálózatok tanulni tudtak a tapasztalatokból, természetes módokat találtak arra, hogy általánosítsanak a példákból, és rejtett statisztikai mintázatokat találjanak bemeneti adatokban. Emiatt ezek a hálózatok különösen hatékonynak bizonyultak mintafelismerési és csoportosítási problémák megoldásában.” „Egy másik irányvonal is szerepet játszott: az evolúción alapuló módszerek, köztük a genetikai algoritmusok és a genetikai programozás technikái. Az evolúciós módszerek talán kisebb tudományos hatást értek el, mint a neurális hálózatok, de széles körű népszerűségre tettek szert. Az evolúciós modellek megoldási lehetőségek populációjával dolgoznak (ezek lehetnek struktúrák vagy programok), és a létező lehetőségek változóinak mutációjával vagy rekombinációjával véletlenszerűen új és új megoldási lehetőségek jönnek létre. A populációt időről időre egy választási kritérium szerint ritkítják (rátermettségi, avagy fitneszfüggvény), amely csak a jobb lehetőségeket hagyja túlélni a következő generációnak. Ezernyi generáció ismétlődése után a megoldások átlagos minősége fokról fokra növekszik. Egy működő algoritmus problémák széles skálájára tud hatékony megoldást, meglepően új és egyszerű módszerekkel, amelyek gyakran tűnnek inkább természetes struktúráknak, mint emberi alkotásnak. Ráadásul a folyamat elvileg különösebb emberi beavatkozás nélkül is működhet, leszámítva a rátermettségi függvény kezdeti meghatározását, ami gyakran igen egyszerű.”

A fejezetben vázolt fejlődés mai szintje: „A mesterséges intelligencia számos területen már most is túltesz az emberi intelligencián. Az 1. táblázatban összefoglaltuk a játékokat játszó programok jelenlegi fejlettségét, amiből kitűnik, hogy az MI-k már most is számos játékban megverik az emberi bajnokokat.”

Megvalósítható, csak még nem találtak rá? A legismertebb eredmény a sakkozó MI. Ugyanakkor: „Az MI gyakorlatilag már mindent képes elvégezni, amihez ’gondolkodásra’ van szükség, de sikertelennek bizonyul olyan dolgokban, amelyet az állatok és az emberek ’gondolkodás nélkül’ tesznek; ez valamiért sokkal nehezebbnek tűnik. (…)  Különösen nagy kihívást jelent egy programnak a képek értelmezése, a tárgyak felismerése vagy egy robot irányítása egy természetes környezettel történő interakció során. (…)  A józan ész és a nyelvtudás szintén nehéz feladatnak bizonyult. (…) A sakkmesteri szintet azonban egy meglepően egyszerű algoritmus segítségével érték el. Épp ezért nagy a kísértés, hogy azt gondoljuk: más képességek – mint az általános gondolkodás, vagy egy a programozóknak fontos képesség – szintén elérhetők egy meglepően egyszerű algoritmussal. Hogy egy bizonyos esetben a legjobb eredményt egy komplikált mechanizmus éri el, még nem azt jelenti, hogy egyszerű mechanizmusok ne lennének képesek ugyanarra, vagy akár még jobb teljesítményre is. Elképzelhető, hogy csak arról van szó, hogy még senki nem talált egyszerűbb alternatívát.” Kiemelés tőlem – OP.

A szuperintelligenciához vezető utak –a felmérés következő, logikus tárgya, s a 2. fejezet címe. „A gépek általános intelligenciában jelenleg messze elmaradnak az embertől. Egy napon (feltevésünk szerint) mégis szuperintelligensek lesznek. Hogyan jutunk el addig? Ebben a fejezetben több elképzelhető technológiai forgatókönyvet vázolunk fel. Megvizsgáljuk a mesterséges intelligenciát, a teljes emberi agy emulációját, a biológiai érzékelést, az ember-gép interfészeket, a hálózatokat és a szervezeteket. Kiértékeljük az egyes utak valószínűségét, és azt, hogy egyáltalán elvezethetnek-e a szuperintelligenciához. Több út is lehetséges, ez pedig növeli annak valószínűségét, hogy legalább az egyiken elérhető a cél. (Ne feledjük: Bostrom maga figyelmeztet, hogy a jövőt illető következtetései és prognózisai szükségképpen sokszor többé-kevésbé spekulatívak. – OP) Meg tudjuk vizsgálni az ehhez szükséges rendszer néhány általános tulajdonságát. Egyértelműnek tűnik, hogy a tanulás képessége a szükséges rendszer szerves része kell legyen. Ugyanakkor hatékonyan kell tudni bánnia a bizonytalansággal és a valószínűségi információkkal. Ezenkívül képesnek kell lennie arra, hogy az érzékszervi adatokból és a belső állapotokból hasznos fogalmakat definiáljon, és ezekből kombinatorikai reprezentációkat alkosson logikai és intuitív következtetéseihez.”

Tanulógép, „gyermekgép”, „rekurzív önfejlesztés”  „A korai, Régimódi Mesterséges Intelligenciának (a már említett GOFAI– OP) nevezett rendszerek legtöbbször nem voltak képesek a tanulásra, a bizonytalanság kezelésére vagy fogalmak alkotására, talán azért, mert ezek gépi feldolgozása akkor még nagyon fejletlen volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az alapgondolat túlságosan új lenne. Az ötlet, hogy egy egyszerű kiinduló programmal gépi tanulás útján érjük el a mesterséges intelligenciát, legalább Alan Turing 1950-ben kidolgozott "gyermekgépéig" vezethető vissza. Ahelyett, hogy a felnőttagyat próbálnánk programmal szimulálni, miért nem inkább egy gyermeki agyat leképező programot alkotunk? Ha ezt aztán megfelelő képzésben részesítenénk, végül elérnénk a felnőttagy értelmi képességeit.” „Turing gondolata, hogy olyan programot fejlesszünk ki, amely saját tartalma nagy részét tanulásból nyeri, nem pedig előzetes programozásból, mind az idegtudományi, mind a mesterséges megközelítés szempontjából érdekes lehet.

Turing gyermekgépének létezik egy változata is, az "MI-mag" gondolata. A Turing által elképzelt gyermekgép relatíve fix architektúrával rendelkezne, amely a tartalom felhasználásával fejlesztené belső képességeit. Az MI-mag ezzel szemben kifinomultabb mesterséges intelligencia lenne, amely képes fejleszteni saját architektúráját is. Az MI-mag kezdeti életszakaszában a próbálkozással, információszerzéssel vagy a programozók segítségével fejlődne. A későbbi szakaszokban azonban elég jól meg kellene értenie saját működését ahhoz, hogy új algoritmusokat és számítási struktúrákat fejlesszen ki az értelmi képessége megnöveléséhez. Ez a megértési szint eredhet abból, hogy az MI-mag általános intelligenciára tesz szert az élet számos területén, vagy átlép egy küszöbértéket egy különösen fontos területen, mint a számítástechnika vagy a matematika.

Ezzel eljutottunk egy újabb fontos fogalomig, a "rekurzív önfejlesztésig". A sikeres MI-mag képes lenne iteratívan fejleszteni önmagát: az MI korai verziója meg tudná tervezni saját maga fejlettebb változatát, ez utóbbi pedig – mivel okosabb lenne, mint az első – még okosabb változatot tudna tervezni, és így tovább. Bizonyos körülmények között a rekurzív önfejlesztés elég sokáig folytatódhat egy intelligenciarobbanás bekövetkezéséhez – amikor egy rendszer intelligenciaszintje nagyon rövid idő alatt a szerény képességektől (a legtöbb területen akár emberinél gyengébb tulajdonságoktól, kivéve a programozás és az MI-kutatás területét) a radikális szuperintelligenciáig fejlődik. Erre a lehetséges eseményre visszatérünk a 4. fejezetben, ahol részletesebben is elemezzük annak dinamikáját. Megfigyelhetjük, hogy ez a modell meglepetéseket is tartogat számunkra: az általános mesterséges intelligencia kifejlesztése egészen addig teljes kudarcba fulladhat, amíg az utolsó kritikus komponens a helyére nem kerül, amikortól az MI-mag már képes lehet a rekurzív önfejlesztésre.”

Nem szükségképp humanoid!  „Egy utolsó hangsúlyozandó pont: a mesterséges intelligenciának nem kell hasonlítania az emberi elmére. Az MI-k akár nagyon idegenek is lehetnek, sőt valószínű, hogy azok lesznek. Azt kell feltételeznünk, hogy a biológiai intelligenciáktól nagyon eltérő kognitív felépítésük lesz, és a fejlődésük korai szakaszában nagyon különböző erősségekkel és gyengékkel rendelkeznek majd (bár, ahogy később még látni fogjuk, végül úrrá lehetnek a gyengeségeiken). Ráadásul az MI-k céljai is teljesen eltérhetnek az emberi céloktól. Nincs okunk feltételezni, hogy egy generikus MI-t a szeretet, gyűlölet, büszkeség vagy az egyéb emberi érzelmek fogják motiválni: ezeket a komplex érzelmeket az intelligencián felüli, igen költséges munka lenne újraalkotni az MI-kben. Ez egyszerre nagy probléma és nagy lehetőség is. Az MI-k motivációinak kérdésére a további fejezetekben még visszatérünk, de a téma olyannyira nagy jelentőséggel bír, hogy végig érdemes lesz észben tartani.” Kiemelés tőlem. A kiemelt részben egy különösen izgalmas kérdés rejtőzik. Vajon van-e jó alapunk feltételezni, hogy az említett érzelmek, vagy épp bármilyen érzelmek nem jelennek meg előbb-utóbb spontán módon is az MI-kben? A válaszhoz minden bizonnyal sokat ad, ha végig követjük, hogyan jelentek meg ezek az emberben, mennyit adott ehhez a törzsfejlődés, majd a társadalmi fejlődés. Ha premisszaként vesszük, hogy ezeket az érzelmeket nem a testtől független lélek generálja, akkor azokat csak az agyunkból származtathatjuk, végső soron az abban tárolt értékrendből. Hogyan történt a minőségi változás pl. abban, hogy az utódait sok állatfaj is akár önfeláldozóan védi, ám mások iránti szeretetre csak az ember képes, vagy épp a párzási rítus során sok faj ’páváskodik’, de büszkeségre csak az ember képes – és főként ilyen változás, kiteljesedés miért ne jelenhetne meg spontán módon az MI-kben is, különösen, ha azok eljutnak a fejlődésben odáig, hogy egymással való kommunikációjukból, együttműködésükből kialakul valamiféle ’társadalmuk’? Amit viszont valóban nem tudhatunk: A premisszánk szerint kétségtelen, hogy az állatokét meghaladó érzelmeinket a gondolkodásunknak, s annak a társadalomban tárolt, onnan eltanult értékrendnek köszönhetjük. Vajon milyen, elképzeléseinket akár messze meghaladó érzelmei is lesznek a szuperintelligenciáknak és azok közösségének? – OP.

2. A szuperintelligenciához vezető utak – ennek az első harmadában járunk. Benne még, egyebek közt:

A teljes agy emulációja „A teljes agy emulációjánál (azaz „feltöltésénél”) az intelligens programokat egy biológiai agy beszkennelésével és a struktúrájának pontos modellezésével alkotnák meg. Ez kimeríti a természettől vett inspiráció fogalmát: szégyentelen plagizálás lenne. A teljes agy emulációjához a következő lépésekre lenne szükség….”

Biológiai gondolkodás” „A genetikai manipuláció a gyógyszerészetnél jobb eszközöket adhat a kezünkbe. Gondoljunk ismét a genetikai kiválasztásra: ahelyett, hogy eugenikai programba kezdenénk a házasságok mintázatának kontrollálásával, már az ivarsejtek és az embriók szintjén elkezdhetnénk a folyamatot. (…) A kiválasztott vagy épp semlegesített genetikai jellegek száma a következő egy-két évtizedben ugrásszerűen meg fog nőni. (…) Minden olyan jelleg, amely elhanyagolhatónál nagyobb örökölhetőséggel rendelkezik – ide értve a kognitív képességeket is –, kiválaszthatóvá fog válni. Az embriókiválasztás nem igényel mélyreható ismereteket azokról a bonyolult belső és külső hatásokról, amelyekkel a gének létrehozzák a fenotípusokat: pusztán adatokra (igaz, abból rengetegre) van szükségünk a vizsgált jellegek genetikai okairól.” Elöljáróban már érintettük az őssejtből származtatott ivarsejtek felhasználását szelektálásra. „A géntechnológia további fejlődésével lehetővé válna egy bizonyos specifikáció szerinti génkészlet létrehozása, amelyhez nem lenne szükség nagyszámú embrióra. (…) Egy lehetséges fejlesztés, amely a humán genom szintetizálásával lehetővé válna, az embrió genetikai "helyesírás-ellenőrzése" (…) A lehetséges biotechnológiai módszerek szintén fontos szerephez juthatnak. Az emberi reproduktív klónozás, amint megvalósul, felhasználható lesz kivételesen tehetséges emberek genetikai állományának klónozására.” Igen, ezek a belénk rögzült normarendszer szerint félelmetes és kockázatos utak, hiszen nemcsak élni, de korlátlanul visszaélni is lehet a benne rejlő eszközökkel. Ám megalkothatjuk hozzá Murphy törvényének idevágó hasonmását: Ami megvalósítható, és elegendő hasznot kínál, azt tűzön-vízen, törvényen át is megvalósítják. – OP.

Agy-számítógép interfészek A SciFi-k kedvelt eszköze. Ám „Időnként felmerül az ötlet, hogy a közvetlen agy-számítógép interfészek, különösen az implantátumok használatával az ember megkaphatná a számítógépek speciális képességeit – a tökéletes memóriát, a pontos számítást és a szélessávú adattovábbítást –, amivel az így létrejött hibrid rendszer a módosítatlan agy teljesítményének többszörösét érhetné el. Azonban bár az emberi agy és a számítógép közti közvetlen kapcsolat lehetőségét már demonstrálták, valószínűtlennek tűnik, hogy ilyen az interfészeket a közeljövőben széles körben fogják használni a képességfejlesztésre.”

Hálózatok és szervezetek  „A szuperintelligencia elérésének egy másik elképzelhető módja az emberi elméket egymással és más eszközökkel összekötő hálózatok és szervezetek fokozatos fejlesztése. Ebben az esetben nem az egyének szellemi kapacitását növelnénk meg, hogy szuperintelligensek legyenek, hanem az egyéneket szerveznénk egyfajta hálózatba, amivel elérhetővé válna a szuperintelligencia egy kollektív formája. Erre a következő fejezetben "kollektív szuperintelligenciaként" fogunk hivatkozni.” Még szép, hogy eláll ettől az ember lélegzete, s legfeljebb egy félig-meddig cinikus megjegyzésre futja: vajon milyen lesz ennek a kollektív tudattalanja? – OP.

Mint minden ilyen alkalomkor, eljött a válás ideje: eddig kísértük az olvasót Bostrom kalandos felfedező útjának megismerésében. Remélhetőleg ebből már el tudja dönteni, játszótársa lesz-e a szerzőnek e merész és nagyszabású kísérletben. A recenzens itt leválik, mint egy hordozórakéta, és engedi, hogy az eddigiek intellektuális lendülete vigye tovább az érdeklődést.

Így tehát már csak néhány szó a továbbiakról. az út további szakaszai a fejezetek címekben:

3. A szuperintelligencia formái

4. Egy intelligenciarobbanás dinamikája

5. Döntő stratégiai fölény

6. Szellemi szuperképességek

7. A szuperintelligencia akarata

8. A legvalószínűbb kimenetel a végítélet?

9. Az irányítás problémája

10. Orákulumok, dzsinnek, uralkodók, szerszámok

11. Többszereplős forgatókönyvek

12. Egy értékrend kialakítása

13. A döntésekről szóló döntések

14. A stratégiai kép

15. Nő a nyomás