Dani Rodrik: A globalizáció paradoxona - Corvina Kiadó, 2014

Dr Osman Péter ismertetése

ϴ „Szeretném remélni, hogy mire az olvasó a könyv végére ér, egyetért velem abban, hogy a nemzeti demokráciák jogosítványainak megerősítése valójában biztonságosabb és egészségesebb alapokat teremt a világgazdaság számára, mint a jelenlegi. És ebben rejlik a globalizáció igazi paradoxona.” ϴ „Világunk sokszínűsége azt sugallja, hogy a hiperglobalizáció nem egyeztethető össze a nemzeti keretek között működő demokráciával.” ϴ „A piacok akkor fejlődnek a legjobban, és akkor termelik a legnagyobb gazdagságot, ha egy erőteljes állami intézményrendszer támogatását élvezik. A piacok és az állam kiegészítik egymást, és nem helyettesítik, szemben azzal, ahogy bizonyos együgyű közgazdasági nézetek hívei gondolják.” ϴ „A közgazdaságtan egyik alapvető igazsága, amit senki nem tanított nekem az egyetemen: ha azt akarjuk, hogy a piacok növekedjenek, az államnak is növekednie kell.” ϴ „Az államra azért is szükség van, hogy gondoskodjon a piacok legitimitásának védelméről.” ϴ „Egy becsületes elméleti közgazdász, ha azt kérdezik tőle, hogy munkája eredménye hogyan hasznosítható a gyakorlati gazdaságpolitikában, válaszként üres tekintettel bámul a kérdezőre. "Az túlságosan sok mindentől függ" – mondja, ha ragaszkodik az igazsághoz.” ϴ „Minden hibája dacára a rendeleti úton biztosított kereskedelmi monopólium sikeres intézményi innováció volt, amely – a kor politikai és gazdasági tényezőivel összehangolva – számosat leküzdött a nemzetközi kereskedelemre jellemző tranzakciós költségek közül. Ösztönzést adott a magánvállalatoknak, hogy fektessenek be a tudásba, a biztonság megteremtésébe, a szerződések kikényszeríthetőségébe, és ezek révén elhárítsák a kereskedelem előtt tornyosuló akadályokat.” ϴ „Nem csupán az a dolgunk, hogy megértsük a szabad kereskedelem közgazdasági természetét, de meg kell értenünk azt is, hogy milyen következményekkel jár mindez az igazságos elosztásra és a társadalmi normákra nézve.” ϴ „A globalizációval szemben tapasztalható ellenállás azt tükrözi, hogy a bérből és fizetésből élők egyre inkább felismerik, hogy ami jó a globális gazdaságnak és a nagyvállalatoknak, nem feltétlenül jó nekik”. ϴ „Amikor a tőkét szabadjára engedik a világban, csak idő kérdése, hogy mikor jönnek létre – Charles Kindleberger gazdaságtörténész emlékezetes szavaival – "a mániák, a pánikok és az összeomlások."” ϴ „Talán megbocsátható, ha valaki úgy véli, hogy szemben azzal, amit előzetesen gondoltunk, a pénzügyi innovációtól elvárt előnyök nem nagyon jelentkeztek”. (Ben Bernanke) ϴ „Nem akarhatjuk egyszerre a hiperglobalizációt, a demokráciát és a nemzeti szuverenitást. A legtöbb, amit elérhetünk, a háromból kettő.” – idézetek a könyvből (Kiemelések tőlem – OP).

„Az új évszázadban, amelyben a gazdasági globalizáció erői sokkal erőteljesebbek, ismét ki kell találnunk a kapitalizmust. Smith feszes kapitalizmusa (kapitalizmus 1.0.) annak idején átadta a helyét Keynes vegyes gazdaságának (kapitalizmus 2.0.). Most nekünk kell elgondolkodnunk azon, hogy a vegyes gazdasági nemzeti modelltől hogyan juthatunk el annak globális megfelelőjéig.” – íme a mondandó kvintesszenciája. És nyilvánvalóan csak olyan modell biztosíthat társadalmi stabilitást, elfogadható jövőt az emberiségnek, amely az emberek messze túlnyomó hányadának kielégítően jó életminőséget biztosít.

Az 1997-es nagy pénzügyi válságról, valamint a másodrendű jelzáloghitelekre épített pénzpiaci manipulációkból kirobbant, máig is tartó hatású válságról szólva, a könyv mondandóját indító szcenáriónak is kitűnőek Rodrik megállapításai: „Ezek a válságok nem azért törtek ki, mert nem lehetett volna előre látni őket, hanem azért, mert senki nem látta őket előre. A közgazdászok (és azok, akik hallgatnak rájuk) túlságosan bízni kezdtek a saját történeteikben, amelyekkel az eseményeket magyarázták: a piacok hatékonyak, a pénzügyi innováció azokhoz telepíti a kockázatokat, akik a leginkább képesek azok kezelésére, az önszabályozás a legjobb módszer, az állami beavatkozás nem hatékony, sőt egyenesen káros. Ezek az emberek nem vettek tudomást arról, hogy voltak egészen más irányba mutató gondolatmenetek is. Az elbizakodottság vakfoltok kialakulásához vezet.” S hogy mennyire így volt, Rodrik ezt önkritikával is igazolva ekként folytatja: „Bár én egyike voltam azoknak, akik bírálták a pénzügyi globalizációt, mégsem voltam mentes ezektől. A közgazdászszakmával együtt én is túl könnyen elhittem, hogy a felügyeleti szabályozás és a jegybanki politikák a fejlett országokban elég magas korlátokat állítottak a pénzügyi pánikok és az összeomlás útjába, és hogy a feladat valójában abban áll, hogy hasonló rendszereket hozzunk létre a fejlődő országokban is. A részletkérdéseket illetően alighanem más nézeteket vallottam, de a nagy összefüggések tekintetében én is együtt meneteltem a többiekkel.” A sorsdöntő tényezőket kiemelő konklúzió pedig: „Mi akadályozhatta volna meg a pénzügyi válság kirobbanását? Vajon az okok a lelketlen jelzálog-hitelezők magatartásában keresendők? Vagy a költekező adósokat hibáztassuk? Netán a hitelminősítő intézetek hibás gyakorlatát? A túlságosan nagy tőkeáttétellel dolgozó pénzintézeteket? A globális szinten túlzott mértékű megtakarításokat? A Federal Reserve túl laza monetáris politikáját? A Fannie Mae és a Freddie Mac részére biztosított állami garanciákat? Azt, hogy az amerikai pénzügyminisztérium megmentette a Bear Stearnst és az American International Groupot (AIG), de nem segített a Lehman Brothersen? Mohóság? Erkölcsi kockázat? Túl kevés szabályozás? Túl sok szabályozás? E kérdések tekintetében mind a mai napig éles vita folyik, és még sokáig fog. Ám a dolgokat nagyobb összefüggésekbe helyezve ezek a kérdések csak a részleteket érintik. Ha a történet mélyére nézünk, a probléma az, hogy alapvető narratívánk elvesztette a hitelét és vonzerejét. Nem kevés idő fog eltelni, amíg egy döntéshozót ismét meg lehet győzni arról, hogy a pénzügyi innováció döntően a közjót szolgálja, netán a pénzügyi piacok az önszabályozás révén tarthatók leginkább kordában, vagy hogy a kormányok megengedhetik maguknak, hogy a sorsukra hagyják a pénzintézeteket, mondván, fizessenek csak a hibáikért. Új narratívára van szükségünk, amely a globalizáció újabb szakaszáról szól.” Kritikus kérdés persze, hogy ténylegesen mekkora szerepük van a világunk működésében az említett döntéshozóknak, s ha van, milyen prioritásokat követnek. Hiszen látjuk: a globalizációban a világgazdaság egyik fő hajtómotorja az eredményesség növelése azzal, hogy minden tevékenységet oda telepítenek, ahol azt a legjobb költséghatékonysággal végzik, vele szemben azonban, a munkahelyek ’áthelyezésével’ mind fenyegetőbben ott áll az erősödő tendencia, amelyet tökéletesen jellemez, hogy „Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél…”. Minden esetre, Rodrik e könyvében ezt a szükséges új narratívát igyekszik megalapozni.

A szcenárió további pillére: „A világpiacokon nem érvényesek a nemzetállamok intézményi keretei, és ezért, hacsak nem hoznak létre speciális megállapodásokat, e piacok nem is élvezik az ilyen intézményi keretek támogató hatását. Hasonlóképpen fontos az is, hogy a világpiacok működésük során voltaképpen átlépnek azokon az intézményi határokon, amelyek elválasztják egymástól az államokat és azok fennhatóságát. E két tény megértése – ti. hogy a globális piacok számára nem működnek mindenre kiterjedő intézményi keretek, viszont vannak a feszültségek, amelyeket e piacok a helyi intézmények között generálnak – elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy átlássuk a gazdasági globalizáció természetét. Segítenek, hogy végiggondoljuk a globalizáció támasztotta kihívásokat, és hogy megértsük a korlátait is. Ezekkel a könyvben újra és újra foglalkozni fogok.”

Különösen fontos a figyelmeztetés: „Nem arról van szó, hogy mindig gonosz erők húzódnak meg a piacok és a globalizáció hátterében; vannak jobb, és vannak rosszabb szabályok. Ám le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a piacok akkor működnek a legjobban, amikor magukra hagyják őket. A piacok működéséhez szükség van nem piaci intézményekre. Doug North Nobel-díjas közgazdász pontos meghatározásával élve ezek az intézmények határozzák meg a "játékszabályokat" a piacok számára. Létezésük viszont felveti azt a kérdést, hogy milyen szerkezetben működnek, és kinek az érdekeit szolgálják. Ha komolyan foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, és nem tekintjük a válaszokat adottnak, jobban megérthetjük, hogyan jönnek létre az ilyen piactámogató intézmények. Egyszersmind zavarba ejtő gondolataink támadnak a gazdasági globalizáció korlátait illetően.” A minden bizonnyal legfontosabb kulcskérdés itt, amely a meghatározó mozgatóerőkhöz vezet a „kinek az érdekeit szolgálják”. Természetesen ebben ne valamiféle összeesküvést lássunk, hanem azt, hogy a dolgok természetéből következően a gazdaságban, annak minden szintjén, az érdekek – pontosabban a különféle érdekek eredői – irányítják a folyamatokat és azok eredményeit. Végül is, a hajdani világban, amelynek jelentősebb erővel rendelkező szereplőit semmiféle szervezeti vagy hatalmi kapcsolatrendszer sem hangolta össze, az előző gazdasági rend sem úgy jött létre, hogy e szereplők, hathatós telekommunikáció még sajnálatosan nem lévén, összegyűltek- és szentül elhatározták volna, hogy létrehozzák a kapitalizmust.

Rodrik további alaptétele: „A piacok nem önmagukat hozzák létre, nem szabályozzák, nem stabilizálják saját magukat, és nem is teremtik meg önmaguk legitimitását. Minden jól működő piacgazdaság ötvözi az államot és a piacot, a laissez faire-t és a beavatkozást. Az ötvözetben szereplő komponensek aránya az adott ország preferenciáitól, nemzetközi helyzetétől és történelmi adottságaitól függ. Ám azt még egyetlen ország sem találta ki, hogyan lenne képes úgy fejlődni, hogy nem szán jelentős szerepet az állami szektornak. Az államok megkerülhetetlenül fontosak a nemzeti piacok működése szempontjából…” Valóban! Tudjuk, mikor még nem tiltották meg, a Szent Versenysemlegesség jegyében, az egyes országoknak, hogy az erőforrásaikkal segítsék a gazdaságukat és annak konjunktúra teremtő elemeit – vállalatait -, az állami szektort arra is használták, hogy válságok kivédésére, a konjunktúra élénkítésére jövedelmet adjanak át, pl. árak formájában, a magánszektor e tekintetben különösen fontos részeinek.

A fő mondandó egy további eleme, a globalizáció egyik legfőbb létrehozója, a szabad kereskedelem intézményesített rendszere fundamentalista tételeinek kritikájaként (a fejlődő országok felemelkedését illetően): „A kereskedelmi fundamentalisták (…) alapvetően félreértették azon nehézségek természetét, amelyekkel a fejlődő országok szembesülnek. A gazdasági növekedéshez és a fejlődéshez a képességek felhalmozódása szükséges, amihez idő kell. Ezek a képességek a technológiától és a képzettségtől a közintézményekig mindent magukban foglalnak. A globalizáció önmagában nem hozza létre ezeket a képességeket; pusztán azt teszi lehetővé, hogy az országok jobban kihasználják azt, amijük már megvan. Ezért van az, hogy a globalizáció sikeres szereplői – korunkban a kelet-ázsiai országok – először belföldön létrehozták a termelőkapacitásaikat, majd csak azután tették ki magukat a világpiaci verseny forgószelének. Hogy ez a fajta iparpolitika, bármilyen formában is valósul meg, ma már nem csupán elfogadható, de egyenesen szükséges is, bőséges bizonyítéka annak, hogy milyen messzire kerültünk az 1990-es évek kereskedelmi fundamentalizmusától.” A helyzet azonban mégsem ily biztató: „Ám korai még a győzelmet ünnepelni. A kereskedelmi fundamentalizmuson alapuló szabályok továbbra is részét képezik a WTO szabálykönyvének, ahogy más multilaterális szervezet politikájának is. És még mindig túlságosan sok technokrata és döntéshozó gondolkodását tartják fogságukban.”

Félő ugyanakkor, hogy szerzőnket olykor elragadja a hév, s olyat állapít meg, amit csak szeretne tapasztalni: „Kétségtelen, hogy a globalizációval kapcsolatos összeütközések immáron nem csupán az utcákon, de a pénzügyi sajtóban és a fő áramlathoz tartozó agytrösztök falai között is megjelentek. A globalizáció jelenlegi modelljét megalapozó intellektuális konszenzus szétesése már az előtt elkezdődött, hogy a világ a 2008-as pénzügyi összeomlás örvényébe zuhant. Mára a globalizáció zászlóvivőinek harcos önbizalma jószerével a múlté, helyét a fenntartások, a kételyek és a kérdőjelek vették át.” Erre azért feltehetően jobb nem fogadni nagyobb tétben. Lehet persze, hogy „a globalizáció zászlóvivőit” mint titkos métely emészti már az erősödő kétely, ám egészen bizonyos, hogy ezt – legalább is egyelőre – vitézül titkolják. S vajon téves feltevés-e, hogy ebbéli kitartásukban igencsak megerősítik őket azok a nem csekély erejű gazdasági szereplők, amelyek a globalizáció jelenlegi működési és hódítási módjának további fennmaradásában érdekeltek?

„A világ egyszer már megtapasztalta a globalizáció összeomlását. Az aranystandard kora – amely együtt járt a kereskedelem és a tőkemozgások szabadságával – egyik pillanatról a másikra véget ért 1914-ben, és csupán az első világháború után lehetett újjáéleszteni. Vajon valami ehhez hasonló globális gazdasági összeomlással kell számolnunk az elkövetkező években?” Bizony, amik eddig történtek, csupán ízelítőként szolgáltak abból, mit hozhat egy igazi, globális gazdasági összeomlás. Erősen valószínűsítik, hogy ha az bekövetkezne, intézményi védműveink nagyjából annyi oltalmat adnának, mint a parti védművek a cunami ellen. Márpedig: „A kérdés korántsem a képzelet szülötte. Bár a gazdasági globalizáció példa nélkül álló gazdagságot eredményezett a fejlett országokban, és nagyszerű lehetőséget teremtett a Kínában és más ázsiai országokban élő alacsony jövedelmű munkások százmilliói számára, ám a talapzat, amire épült, nagyon is ingatag. Ellentétben az országok belső piacaival, amelyeket a belföldi szabályozás és a politikai intézmények tartanak karban, a globális piacok beágyazottsága gyenge. Nincsenek globális trösztellenes hatóságok, globális végső hitelnyújtó, globális szabályozó, globális védőháló, és természetesen globális demokrácia sem. Más szavakkal, a globális piacok hiányossága a gyenge szabályozás, ezért tendenciaszerűen labilisak, nem elég hatékonyak, és a legitimitásuk is gyenge a választók körében. A kormányok nemzeti hatásköre és a piacok globális természete között feszülő ellentmondást a globalizáció Achilles-sarkának tekinthetjük.”

Ehhez tartozik. hogy nagyon úgy tűnik: „talajszinten”, azaz a társadalmak kevésbé gazdag rétegeiben egyre többen vannak, akik nem érzik a globalizáció jótékony hatásait. Ebben ugyan vastagon benne van, hogy a modern technológiák rohamos fejlődése tesz mind többeket szükségtelenné a munkaerő-piacon, ám az emberek túlnyomó része nem tesz ilyen finom elhatárolásokat. S ahogy a globalizáció mindinkább egységes térré teszi az országokat, növekszik a demokrácia újraértelmezésének szükségessége. Hogy működhetnek öntörvényű, jó esetben a maguk népének jogos érdekeit követő és érvényesítő demokráciák a globális térben? És vajon ebben az érdekek által szerteszét szabdalt, permanens csatatérré tett világban miként is lehetne globális demokrácia? Nagyon is idevágó üzenetet hordoz Rodrik megállapítása a globális kereskedelmi rendszer szabályozását illetően: „A fejlődő országok mindig is panaszkodtak, hogy a rendszer sérti az érdekeiket, hiszen a szabályokat a "nagyfiúk" írják.” Hasonló ellentmondásoknak, érdek- és normaütközéseknek végeláthatatlan sora zavarja az ideális globális együttélés elíziumi mezőinek boldog békéjét, a munkahelyek féltésétől akár odáig, hogy a gazdag országokban valóban jótékony hatású normák mennyiben követelhetőek meg a szegény országoktól, amelyek azok betartását egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Továbbá, a demokrácia egészséges működésének egyik alapvető feltétele, hogy a társadalomban az elvárások legyenek összhangban a lehetőségekkel. A globalizáció e tekintetben a szegényebb tájakon erősen eme összhang ellen hat: az árucikkek, és még inkább a nézetek beáramlásával, a jobb módra méretezett életvitel vonzó mintáinak megmutatásával felsrófolja az igényeket, méghozzá úgy, hogy az emberek természetes joguknak érzik azokat. Ha ez összetalálkozik a munkaerőpiac szűkülésével, valamint az így megnőtt igények kielégítésére elégtelen jövedelmekkel – márpedig ez mindinkább megtörténik! -, abból felettébb csúf gyúelegy keletkezhet.

A legújabb kor eredendő bűne: „Az 1945 utáni időszak első három évtizede a Bretton Woods-i kompromisszum jegyében telt el (…) A Bretton Woods-i rendszer olyan laza multilateralizmusra épült, amely lehetővé tette a kormányok számára, hogy a belföldi szociális és foglalkoztatási kérdésekre összpontosítsanak, de eközben elősegítette a globális kereskedelem újjáéledését és fellendülését. A rendszer nagyszerűsége abban állt, hogy számos cél között sikerült figyelemreméltóan jó egyensúlyt teremtenie. A kereskedelmet gátló legdurvább korlátozásokat lebontották, ám eközben a kormányok megőrizték cselekvési szabadságukat a gazdaságpolitika terén, illetve abban a tekintetben, hogy a jóléti állam számukra legmegfelelőbb verzióját alakítsák ki. A fejlődő országok számára viszont lehetővé vált, hogy viszonylag csekély külső korlát mellett hajthassák végre saját növekedési stratégiájukat. A nemzetközi tőkemozgások erős korlátozása fennmaradt. A Bretton Woods-i kompromisszum látványosan sikeresnek bizonyult: az ipari országok talpra álltak, és egyre gazdagodtak, míg a fejlődő országok többségének gazdasága korábban nem látott ütemben növekedett. A világgazdaság ebben az időszakban gyorsabban bővült, mint bármikor korábban a történelem során. (Majdhogynem paradicsomi állapotok – OP) (…) A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer végül is azért vált fenntarthatatlanná, mert a tőke nemzetközi szinten mobilissá vált, és mert az 1970-es évek olajárrobbanásai súlyosan érintették a fejlett országok gazdaságát. Így ennek a rendszernek a helyét az 1980-as és 1990-es években egy ambiciózusabb elgondolás vette át, amely gazdasági liberalizációt és erőteljesebb integrációt irányzott elő – ez kísérlet volt egy olyan rendszer létrehozására, amit leginkább hiperglobalizációnak nevezhetnénk. (…) Ám miközben a közgazdászok és a döntéshozók a háború utáni globalizációs modellt saját természetes határain túlra fejlesztették, figyelmen kívül hagyták, hogy mi is volt az eredeti modell sikerének a titka. Így aztán egyik csalódás a másik után érte őket. A pénzügyi globalizáció sokkal inkább instabilitást teremtett, mint több beruházást és gyorsabb növekedést; az országokon belül a globalizáció fokozta a jövedelmi egyenlőtlenségeket és a létbizonytalanságot. Voltak ennek a korszaknak elképesztő sikerei is – elsősorban Kínára és Indiára gondolok. Ám, amint a következőkben látni fogjuk, ezek az országok úgy döntöttek, hogy a globalizációs játékot nem az új, hanem a régi, a Bretton Woods-i szabályok szerint akarják játszani. Nem nyitották meg piacaikat feltétel nélkül a nemzetközi kereskedelem és a pénzügyi folyamatok előtt. Ehelyett vegyes stratégiákat dolgoztak ki, amelyekben a diverzifikáció érdekében az állami beavatkozás is jelentős szerephez jutott. Más országok viszont, amelyek elfogadták a hagyományos recepteket – például a latin-amerikai országok – , kiábrándító teljesítményt nyújtottak. Ily módon a globalizáció saját korábbi sikerének áldozata lett.” És a nagy, bíztató tanulság: „A Bretton Woods-i korszak sikere azt bizonyítja, hogy a dinamikusan gyarapodó világgazdasághoz egészséges nemzetgazdaságokra van szükség, és ha ez teljesül, akkor még a nemzeti szinten fennmaradó korlátozások sem jelentenek lényeges akadályt.”

Az eredendő bűn 2.0: „Az 1990 körül elindult pénzügyi globalizációval párhuzamosan a WTO megjelenése egy újfajta globalizáció hírnökévé vált, amely megfordította a Bretton Woods-i rezsim prioritásait. Ez nem más, mint a hiperglobalizáció. A belföldi gazdaságpolitika rendelődött alá a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi folyamatoknak, és nem fordítva. A gazdasági globalizáció, ami az áru- és tőkepiacok (de nem a munkaerőpiac) nemzetközi integrációja, önmagáért való cél lett, amely felülírja a belföldi kérdéseket. A politikai viták dinamikája egyre inkább ezt a változást tükrözte. Az 1980-as évektől kezdve, ha az ember valami mellett vagy valami ellen akart érvelni, biztosan sikerre számíthatott, ha érveit valami ilyesmivel ötvözte: "országunk nemzetközi versenyképessége érdekében...". A globalizáció olyan imperativusszá vált, ami minden országot arra ösztönzött, hogy ugyanazt a stratégiát kövesse, amelynek része az alacsony vállalati adózás, a feszes költségvetési politika, a dereguláció és a szakszervezetek hatalmának meggyengítése.”

Ismét előttünk a klasszikus kérdés: mi a teendő? Rodrik szerint „Annak érdekében, hogy a világgazdaságot biztosabb alapokra helyezzük, jobban meg kell értenünk annak az érzékeny egyensúlynak a természetét, ami a piacok és a kormányzás között áll fenn. Ebben a könyvben alternatív narratívát szeretnék ajánlani, ami két egyszerű elgondoláson alapul. Először is a piac és az állam kiegészítik, nem pedig helyettesítik egymást. Ha több és jobb piacot akarunk, több (és) jobb kormányzásra van szükség. A piacok nem ott működnek a legjobban, ahol az állam a leggyengébb, hanem ott, ahol erős. (Kiemelés tőlem – OP) Másodszor, a kapitalizmusnak nem egyetlen modellje van. A gazdasági gyarapodás és stabilitás az intézményrendszerek többféle kombinációjában képzelhető el olyan területeken, mint a munkaerőpiac, a pénzügyek, a vállalatirányítás és a társadalmi jólét. Az országok – és ehhez minden joguk megvan – szükségleteik és értékrendjük alapján nagy valószínűséggel eltérő döntéseket hoznak, hogy a különböző intézményi alternatívák közül melyiket választják. Bármennyire is banálisnak tűnik, ezek az elgondolások óriási hatást gyakorolnak a globalizációra és a demokráciára, valamint arra is, hogy milyen messzire mehetünk el az egyik tekintetében, figyelembe véve, hogy a másikkal is számolnunk kell. Ha egyszer megértjük, hogy a piacok hatékony működéséhez állami intézményekre és szabályozásra van szükség, és ha elfogadjuk, hogy a különböző országoknak eltérő nézeteik vannak ezeknek az intézményeknek és szabályoknak a konkrét formáit illetően, akkor kialakíthatjuk azt a narratívát, ami egészen új eredményre vezet. (Nagy kérdés, vajon a megértés képes-e felülírni a most uralkodó irányzatok fenntartásához kötődő érdekeket. – OP) Először is megérthetjük azt, amit én a világgazdaság politikai „trilemmájának” nevezek: nem lehet egyszerre akarni a demokráciát, a nemzeti szuverenitást és a gazdasági globalizációt. (Kiemelés tőlem – OP) Ha tovább akarjuk folytatni a globalizációt, (akkor) vagy a nemzeti szuverenitást, vagy a demokratikus politikai berendezkedést kell feladnunk. Ha ragaszkodunk a demokráciához, és ki akarjuk teljesíteni, (akkor) választanunk kell a nemzetállam és a szoros nemzetközi gazdasági integráció között. Ha a nemzetállamot és az önrendelkezést választjuk, akkor a demokrácia elmélyítése és a globalizáció további bővítése között kell választanunk. A gondjaink abból adódnak, hogy vonakodunk szembenézni ezekkel az elkerülhetetlen választásokkal. (…) Szeretném egyértelművé tenni az én választásomat: a demokrácia és a nemzeti önmeghatározás felülírja a hiperglobalizáció szempontjait. A demokráciáknak joguk van a saját társadalmi berendezkedésük védelméhez, és ha ez a jog ütközik a globális gazdaság érdekeivel, ez utóbbinak kell meghátrálnia. Talán lesz, aki azt gondolja, hogy ez az elv a globalizáció végét jelenti. Ez nem így van. Szeretném remélni, hogy mire az olvasó a könyv végére ér, egyetért velem abban, hogy a nemzeti demokráciák jogosítványainak megerősítése valójában biztonságosabb és egészségesebb alapokat teremt a világgazdaság számára, mint a jelenlegi. És ebben rejlik a globalizáció igazi paradoxona. A szikárabb nemzetközi szabályok, amelyek több teret biztosítanak a nemzeti kormányok számára, jobb globalizációt eredményeznek. Ezen szabályok segítségével képessé válunk arra, hogy kezeljük a globalizáció visszásságait úgy, hogy eközben megőrizzük a tőle várt fontos gazdasági előnyöket. Okos globalizációra, és nem maximális globalizációra van szükség.” (Kiemelés tőlem – OP)

Könyvéről pedig: „ez a könyv nem erkölcstani értekezés a jó és rossz fiúkról. Nem szeretem azokat a történeteket, amelyek szerint a közgazdászok lennének a felelősek a világ sok bajáért, de azt sem, amikor a piaci fundamentalisták a saját vállukat veregetik. Nem fogom a sárba taposni a közgazdasági ideákat, ahogy nem fogom zajosan ünnepelni sem őket. Inkább azt szeretném bemutatni, hogy a különböző időszakokban hogyan éltek és hogyan éltek vissza ezekkel, és hogyan használhatnánk fel ezeket az ideákat arra, hogy jobb globalizációt hozzunk léte – olyat, amelyik jobban összhangban van az országok eltérő értékrendjével és törekvéseivel, és ezért ellenállóbb is. A közgazdaságtanról mind a mai napig úgy vélekednek, hogy két rész csodaszer, egy rész kuruzslás. Remélem, ez a könyv segíteni fog az olvasónak abban, hogy különbséget tegyen e kettő között.” (S rátaláljon a valódi hasznos összetevőre, a gondolkodásra, amely segít megérteni a gazdasági erőket, összefüggéseket, mozgásokat – OP).

Erős kérdés persze, mennyire megbízható a szerző szakmai kompetenciája, nézeteinek szakmai alapja. A Princeton Egyetem elméleti és intellektuális kérdéseket vizsgáló kutatóközpontjának (Institute for Advanced Study, IAS) honlapján található bemutatása szerint Rodrik ott a társadalomtudomány professzora; előtte a Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government intézetének nemzetközi közgazdaságtan professzora volt. A honlap hosszan sorolja rangos tudományos kitüntetéseit (l. http://www.sss.ias.edu/faculty/rodrik ) Az IAS is kiemeli, hogy az 1997 elején megjelent Has Globalization Gone Too Far? (Nem ment-e túl messzire a globalizáció?) c. könyvét a Business Week-ben az évtized egyik legfontosabb gazdasági könyvének nevezték. Rodrik a bevezetőben elmondja, hogy a könyv a kiadó, a washingtoni Institute for International Economics (IIE, Nemzetközi Gazdaságkutató Intézet) egyik sikerkönyve lett, nem utolsósorban azért, mert az IIE a globalizáció egyik legismertebb szószólója.

Ez a könyve kétségkívül alapmű. Nem azért, mert a végső igazságot mondaná – óvakodjunk azoktól, akik ezt teszik -, hanem mert világos, alapos elemzésekkel és következtetésekkel segít érteni a problémákat, és a társadalmak számára optimális megoldást találni.

A legjobbak módján, mondandóját a gazdaságtörténet elemzésére és az ebből levont következtetésekre alapozza. A Kereskedelmi fundamentalizmus a trópusokon c. fejezetet pl. így indítja: „1960 márciusában James Meade, aki később a nemzetközi gazdasági együttműködés területén folytatott kutatásaiért Nobel-díjat kapott, egy kis közgazdászcsapat élén Mauritius brit gyarmatra utazott. A sziget készült a függetlenség kikiáltására, s a sziget brit kormányzója kérte fel, hogy tekintse át a gazdaság helyzetét, és tegyen javaslatokat a jövőbeni fejlesztési irányokra. Meade a közgazdászok praktikus, két lábbal a földön járó fajtájához tartozott, és az ajánlások, amelyeket később megfogalmazott, pontosan ezt a pragmatizmust tükrözték. Ám három évtizeddel azt követően, hogy Meade Mauritiuson járt, a közgazdaságtan fejlődéssel foglalkozó ága a felismerhetetlenségig megváltozott; addigra az uralkodó nézetek leginkább a versenypiacokról és a szabad kereskedelemről szóltak. Meade-nek és kortársainak legfőbb megállapításai – miszerint a reformokat a helyi sajátosságokhoz kell igazítani, továbbá proaktív gazdaságpolitikára van szükség, amely elősegíti a szerkezeti átalakításokat – eltűntek a könyvtárak mélyén. Csak mostanában veszik elő ezeket a régebbi felismeréseket, és építik vissza őket a fejlesztési stratégiákkal foglalkozó tudományokba. Ez a fejezet a józan ész elvesztésének és (részleges) újrafelfedezésének különös történetét tárgyalja.” S ha „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” magyarázatot keresünk világunk hányattatásaira, világos, bár nem épp szívderítő megállapítást találunk e fejezetben: „Mennyire jellemző és milyen szomorú, hogy a globalizációs játékszabályok nem megkönnyítették, hanem inkább meggátolták, hogy más országok követhessék a Mauritiushoz, Dél-Koreához, Tajvanhoz, Indiához és Kínához hasonló országok sikerét. A WTO szabályai, az IMF gyakorlata és a nyugati tanácsadók ajánlásai együttesen megnehezítették az országok dolgát, hogy ilyen, hazai gyártású, fokozatos megközelítésen alapuló gazdaságpolitikát dolgozhassanak ki és hajthassanak végre. Mindezt a globalizáció áldásainak elterjesztése jegyében.”

A világgazdaság politikai „trilemmája” c. fejezet „Meg lehet-e menteni egy gazdaságot úgy, hogy a globalizáció hajójának árbocához kötözzük?” címmel az egyik különösen látványos kísérletet, Argentína nagy menetelését tárgyalja. „1990-ben Argentína történelmének legnagyobb káoszát élte át. Az 1970-es évek óta szinte állandósult a válság, az ország a hiperinfláció és a súlyos adósság terhe alatt görnyedezett.” Rodrik részletesen elemzi, hogy Domingo Cavallo, aki a Harvardon szerzett PhD-fokozatot közgazdaságtanból és 1991 februárjában megkapta a pénzügyminiszteri tárcát, hogyan próbálta rendbe tenni az ország gazdaságát. Ám 2002-re „A kísérlet a hiperglobalizációval kolosszális kudarcba fulladt. Mi lehetett a baj? A rövid válasz szerint a belföldi politika a hiperglobalizáció útjába állt. Az erőteljes integráció miatt szükségessé váló belgazdasági intézkedések kiváltották az érintett társadalmi csoportok ellenállását, és a csata végül is a politika javára dőlt el.” Az elemzés itt a kritikus jelentőségű üzenetet hordozó „A politika és a hiperglobalizáció között az összeütközés elkerülhetetlen” alcímmel folytatódik. Ennek során Rodrik leszögezi: „az argentin eseményeknek van egy mélyebb, politikai tanulságuk is, ami lényeges, ha meg akarjuk érteni a globalizáció természetét. Ez az ország beleszaladt a világgazdaság egyik legalapvetőbb dilemmájába: a nemzeti szintű demokrácia és a szoros integráció nem összeegyeztethetők. A demokratikus belpolitika erőteljesen determinálja a pénzügyi piacokat, és ez nem teszi lehetővé, hogy egy ország szoros integráció formájában kapcsolódjon a világpiachoz. Nagy-Britannia 1931-ben tanulta ezt meg, amikor arra kényszerült, hogy feladja az aranystandardot. Keynes ezt az igazságot a Bretton Woods-i rezsim talapzatává tette, Argentína viszont figyelmen kívül hagyta.” S így folytatja: „Ha a globalizáció összeütközésbe kerül a belpolitikával, a bölcs döntés az, ha tétjeinket az utóbbira tesszük.” Ezt előzőleg azzal a megállapításával alapozza meg, hogy „Argentína sorsát a külföldi befektetők szemében nem az pecsételte meg, amit Cavallo és De la Rúa csinált, hanem az, ahogyan az argentin lakosság reagált. A befektetők és a hitelezők egyre kevésbé hitték el, hogy az argentin törvényhozás, a tartományok és a köznapi emberek elfogadják azokat a megszorításokat, amelyek a fejlett ipari országokban már régen hitelüket vesztették.” Az elemzőben itt ugyanakkor felhorgad némi gyanú, hogy Rodrik a jövőre nézve nem számol eléggé az emberek gondolkodását és értékrendjét mind gyökeresebben átformáló, csúcstechnológiás, nyílt és rejtett kommunikáció gyorsan növekvő erejével.

Egy részlet A világgazdaság politikai „trilemmája” c. fejezetből, amelyet valószínűleg sokan találhatnak felettébb aktuálisnak: „A dolog lényegét tekintve nincs semmilyen ellentmondás egy szabályokon alapuló globális rezsim és a nemzeti keretek között megvalósuló demokrácia között. Ez utóbbi ugyanis a gyakorlatban soha nem hibátlan. Robert Keohane, Stephen Macedo és Andrew Moravcsik, a Princeton Egyetem politológiaprofesszorai szerint a jól átgondolt és megszerkesztett külső szabályok valójában ösztönözhetik a demokratikus folyamatok minőségét és legitimitását. A demokráciának ugyanis – mondják a szerzők – nem kizárólagosan az a célja, hogy maximalizálja a lakosság részvételét. Még ha a külső szabályok korlátot is jelentenek a résztvevők számára nemzeti szinten, de másfelől kompenzálhatnak is az olyan demokratikus értékek növelésével, mint a társadalmi vita minőségének javítása, a széthúzás csökkentése vagy a kisebbségek jogainak biztosítása. A demokratikus folyamatok minősége olyan biztonsági rendszerek beépítése révén is javítható, amelyek meggátolják, hogy egyes érdekcsoportok befolyásuk alá hajtsák az államot, vagy garantálják, hogy a társadalmi vitákban megjelenjenek a megfelelő gazdasági és tudományos tények és bizonyítékok.” Talán nem túl eretnek, s nem is alaptalan felvetés ehhez, hogy a kívülről „segített” demokrácia roppant csúszós pálya, s könnyen oda vihet, hogy a „segítettek” kevésbé áldásosnak érzik azt, mint a „segítőik”.

S már csak egy további részletet emelünk ki, A kapitalizmus 3.0. verziójának megtervezése c. fejezetből. „Ebben a fejezetben hét olyan alapelvet sorolok fel, amelyeket a józan ész is diktál. Ezek együttesen adhatnák azt a bázist, amely megfelelőképpen támogatná a világgazdaság működését az elkövetkező években.” – írja Rodrik. Egyikük: „Az országok nem kényszeríthetik saját intézményeiket más országokra.” Ebben olvasható: „Világos választóvonalat kell húzni a közé, amikor egy ország korlátozza a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi folyamatokat a saját értékei és normái védelmében, szemben azzal, amikor az illető ország saját értékeit és szabályait más országokra erőlteti. A globalizációs szabályok nem kényszeríthetik az amerikaiakat vagy az európaiakat, hogy olyan árukat fogyasszanak, amelyek előállítási módja ezen országok polgárai számára nem elfogadható. De azt sem követelhetik, hogy más országok adjanak szabad utat olyan pénzügyi tranzakciók számára, amelyek aláássák ezeknek az országoknak a belföldi szabályait. És az sem megengedhető, hogy az Egyesült Államok vagy Európa kereskedelmi szankciókkal sújtson más országokat, vagy mindenféle eszközzel nyomást gyakoroljon rájuk, hogy azok megváltoztassák saját munkajogi, környezetvédelmi vagy pénzügyi szabályaikat. Az országoknak joguk van arra, hogy különbözőek legyenek; senki nem kényszerítheti őket konvergenciára.” Valóban, és huncut, aki másként mondja! Ám meglehetős nyugtalanítóan következik kissé tovább egy újabb alapelv: „A nemzetközi gazdasági rezsimben a nem demokratikus országok nem számíthatnak ugyanolyan előjogokra, mint a demokráciák.” Óhatatlanul is ágaskodik a kérdés: ki ítélheti meg és milyen kritériumok alapján, hogy mely ország bélyegezhető nem demokratikusnak? Kik osztogathatják az előjogokat, és minek alapján? Hol van erre objektív mérce? Kinek a globalizációja, amibe ez is belefér? Ez az alapelv olyan, mintha a szerző megijedt volna kivont kardjának árnyékától.

Mindezzel, nyomatékkal ismételjük, e könyv feltétlenül végiggondolandó alapmű.

Robert Kagan: MADE IN AMERICA - Avagy kitart-e az amerikai világrend?

Antall József Tudásközpont, 2015

Dr Osman Péter ismertetése

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek. / Milyen hig fejűek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak: űznek / S neki hajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. / Szeretném már magamat utálni. / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni.” - Ady Endre: A Muszáj-Herkules

Fontos könyv, sokban segít érteni a világot, amely itt is szinte mindent meghatároz, cégeknek és embereknek egyaránt. Kezdjük róla az AJTK ajánlójával:
„Robert Kagan most kézben tartott könyve 2012 egyik nemzetközi könyvszenzációja volt, mivel erős érvekkel mutat rá Amerika világban betöltött vezető szerepének eredményeire, és történelmi példákkal támasztja alá, mit kockáztatunk a jelenlegi berendezkedés megváltozásával. A szerző elmélete szerint, ha egy nagyhatalom hanyatlásnak indul, az mindig az általa kiépített gazdasági rendszert, az általa felállított normákat és intézményeket is magával rántja. A II. világháború vége óta az Egyesült Államok neve fémjelzi azt az amerikai világrendnek nevezhető korszakot, mely a demokratikus politikai berendezkedést és a liberális gazdasági rendszert emelte normává. Ezek az elvek ma is ugyanolyan értéket képviselnek, mint hatvan évvel ezelőtt? Valóban hanyatlásnak indult-e az eddig világelső Amerika? Vajon Kína, Oroszország vagy akár egy harmadik régió felé billenhet-e a mérleg nyelve? Érdemes-e megvédeni a jelenlegi világrend eddig elért eredményeit? Ezekre a kérdésekre ad vitára indító válaszokat e kötet.”
Idézik a Financial Timesban róla megjelent véleményt: “Hatásos védőbeszéd az Egyesült Államok világpolitikában betöltött szerepe mellett, egyszersmind érvekkel alátámasztott cáfolata a hanyatló Amerikáról szóló közbeszédnek.”, valamint a The Washington Postban megjelentet: „Kagan könyvének nagy előnye a világos, közérthető érvelés, így az olvasó mindig tudhatja, mely érvekkel szállna vitába, és melyekkel ért egyet.”

Kompetenciáját tekintve, Kagan amerikai történész, a nagynevű Brookings Institution vezető kutatója, külpolitikai tanácsadóként szolgált John McCain elnöki kampányában, szintúgy Hillary Clinton, majd John Kerry külügyminisztériuma Külpolitikai Tanácsadó Testületében. A Wikipedia.com azt írja róla, gyakran az egyik vezető neokonzervatívként jellemzik, ám ő inkább liberális intervencionistaként határozza meg magát.

Néhány idézet a könyvből, elöljáróban:
ϴ „Egy nép felszabadításához ugyanolyan brutális erőre van szükség, mint a meghódításához, és még az erkölcsös háborúknak is vannak erkölcstelen következményei. Sem ember, sem nemzet nem képes a végén tiszta kézzel letenni a háború és a kényszerítés eszközeit.” („Brutális erővel, kényszerítéssel felszabadítani” – sokatmondó beszéd. Különösen, hogy ebben egyértelműen benne van: a felszabadító jobban tudja, minő szabadság kell az így megsegítettnek, mint maga az utóbbi. – OP) ϴ „Winston Churchill cinikus és kétélű bókkal élt, mikor megjegyezte, hogy az amerikaiakra mindig lehet számítani, hogy helyesen cselekednek, de csak miután minden más lehetőséget kimerítettek.” ϴ „Otto von Bismarck, a német egység megteremtője, állítólag azt mondta, hogy Isten vigyáz a részegesekre, a bolondokra, és az Amerikai Egyesült Államokra. Ez igaz lehet arra a világrendre is, melyet az amerikaiak építettek és tartottak egyben, szinte önmaguk ellenében.” ϴ „Az előrébb való eszme nem fog csak azért győzedelmeskedni, mert előrébb való – nagyhatalmakra van szüksége, amelyek képviselik.” (Ebből ismétcsak adja magát az eretnek következtetés: a nagyhatalmak jobban tudják, és mások boldogulására diktálják, mi az „előrébb való eszme”. Így szerették, segítették a világ számukra elérhető népeit a szovjetek is. – OP) ϴ „Egy liberális nemzetközi gazdasági rendszer nem jöhet létre, és nem fenntartható, ha a legerősebb állam(ok) nem áll(nak) mögötte.” (Pusztán logikai alapon is felmerül: ha olyan jó és hasznos az érintetteknek, miért nem áll meg a maga lábán? Még ha kezdetben nem is tűnik eléggé vonzónak, kibontakozva sem eléggé az? Másutt maga a szerző is valamelyest ellentmond ennek. – OP) ϴ „Az amerikaiak általánosságban úgy gondolják, hogy a szabadpiac végül mindig, minden más alternatíva felett győzedelmeskedik, mivel egyszerűen nincs jobb nála.” ϴ „Az Egyesült Államok csak akkor kér jóváhagyást egy katonai beavatkozáshoz, mikor biztos benne, hogy meg is kapja.” ϴ „Az amerikai retorika "multilateralizmus iránti elkötelezettsége" még a hidegháború idején is "többnyire unilateralista törekvéseket rejtegetett".” ϴ „Még ha félre is tesszük azt a kérdést, hogy ki fogja fenntartani a rendet a közös javak terén, akkor is lehetséges, hogy egy új, többpólusú korszak nagyhatalmai még a kellő akarat birtokában sem lennének képesek fenntartani egy szabadpiaci és szabadkereskedelmi nemzetközi rendszert.” (Magyarán: Amerika primátusa nélkül sem rend, sem szabadpiaci és szabadkereskedelmi nemzetközi rendszer nem remélhető – ehhez tartsa mindenki magát! – OP) ϴ „Róma óta töretlenül tartja magát az az igazság, miszerint nem létezhet világrend, ha nincs hatalom, ami fenntartsa, alakítsa normáit, megvédje intézményeit és megóvja gazdasági rendszerének mozgatórugóit.” (Szép kilátás! – OP) ϴ „Könnyen lehet, hogy az Egyesült Államok nem csak a jó szerencséjének köszönheti, hogy egészen idáig képes volt átvészelni a különböző válságokat, és más nemzeteknél erősebben és egészségesebben kilábalni belőlük, míg versenytársai rendre elbuktak. Talán nem vágyálom úgy gondolni, hogy újból sikerülhet neki.” (Már csak az kérdés, kiknek bíztatás ez, és kiknek nem annyira az. – OP)

Bevezetőjében Kagan a következőképp összegzi könyve mondandóját, miután felvezetésül vázolta, milyen következményekkel jártak a korábbi világrendek összeomlásai:
„Kevésbé súlyos következményei lennének vajon a jelenlegi amerikai rend felbomlásának? Most, hogy annyian beszélnek Amerika hanyatlásáról, ez napjaink egyik fontos kérdése. Az általános vélekedés szerint az amerikai dominancia vége nem vonná szükségszerűen maga után a jelenlegi liberális nemzetközi rend végét. Arra számítanak, sőt abból indulnak ki, hogy e rend pozitív elemei – demokrácia, prosperitás, béke a nagyhatalmak között – túlélhetik az amerikai hatalom és befolyás hanyatlását. (…) Ebből kiindulva érdemes megvizsgálni, hogy milyen mértékben függ a mai világrend az amerikai hatalomtól és annak sajátos jellegétől. Milyen hatással lenne a jövőre, ha a nemzetközi rendet többé nem elsődlegesen az Egyesült Államok és a hasonló gondolkodású szövetséges országok alakítanák? Ki vagy mi venné át Amerika helyét? Ráadásul van egy másik, hasonlóan fontos kérdéskör is. Valóban hanyatlik Amerika? Vagy inkább az a veszély áll fenn, hogy a hatalom elvesztésével kapcsolatos indokolatlan félelmeik miatt az amerikaiak szuperhatalmi öngyilkosságba hajszolják önmagukat?”

A Szemle 2014/3. számában mutattuk be Zbigniew Brzezinski Stratégiai Vízió - Amerika és a globális hatalom válsága c. könyvét, amelyet szintén az AJTK adott ki. Kagan e műve – kétségkívül nem véletlenül – erősen összecseng vele. Itt is eléggé nyilvánvalónak és semmiképp sem kifogásolhatónak tűnik, hogy a tekintélyes politikai szakértő ezzel a könyvével szolgálni is akarja országát, erősítve olvasóiban a meggyőződést, hogy a világnak létszükséglete az erős Amerika és annak vezető szerepe a biztonság és az arra támaszkodó fejlődés fenntartásában. Ha így van, a felsorakoztatott elemzéseivel és okfejtéseivel e tekintetben is igen alapos munkát végzett. Szintúgy jól kiérződik, hogy könyvét az amerikai belpolitikában is mozgósító erejűnek szánja, s ebben is jól működhetnek a benne felsorakoztatottak. Épp e feltehető belpolitikai rendeltetésből következhet, hogy innen nézve olykor úgy érződik, meglehetős túlzásba viszi Amerika nélkülözhetetlen és önzetlen szerepvállalásának hangsúlyozását. Ugyan számos vonásban erősen kiemeli az amerikaiak ebbéli kétlelkűségét – Brzezinski ezt kevésbé tette –, ám azt minden kétséget kizáróan egyértelművé teszi, hogy ez az óriás „Muszáj Herkules” nagyon is a javára van a világnak, s az utóbbi, ha jót akar, nem is nélkülözheti.

Elfogult Amerika javára? A maga módján aligha! Könyve nem szűkölködik az USA kritikájában sem, ami attól kétségkívül hiteles és figyelemreméltó, mert egyértelmű a hozzáállása: „érted haragszom én, nem ellened, erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.” (József Attila: Érted haragszom, nem ellened)

Nézzünk kicsit bele a könyvbe, mit mond az nekünk.

„Sok mindent természetesnek veszünk modern világunkkal kapcsolatosan: a széles körben elterjedt szabadságjogokat, a példa nélküli globális prosperitást (még a jelenlegi gazdasági válság ellenére is), valamint a nagyhatalmak közötti háború hiányát. 1941-ben a Föld országai közül csak egy tucat volt demokrácia. Ma száznál is több. 1950 előtt négy évszázadon át a globális bruttó hazai termék (GDP) kevesebb, mint egy százalékkal nőtt évente. 1950 óta ez a szám átlagosan négy százalék, és emberek milliói emelkedtek ki a szegénységből.” Ezzel a szerző lényegében meghatározza az értékrendet és annak fő mutatóit, amelyben a továbbiakban az értékeléseket elvégzi, s amely így mértékadó a következtetéseire is.

„Lehetséges, hogy az általunk látott fejlődés nem az emberi faj evolúciójának szükségszerű következménye, hanem egyedi és talán múló körülmények terméke: egy olyan sajátos nemzetközi hatalmi berendezkedésé, amely egyes világnézeteket előbbre valónak tekint másoknál. Lehet, hogy ha megváltoznának ezek a körülmények, ha eltolódnának az erőviszonyok, akkor a világrend is velük együtt változna. Lehet, hogy a demokrácia nem egyszerűen azért terjedt el száznál is több országban 1950 óta, mert az emberek vágynak a demokráciára, hanem mert a nemzet, amelyet 1950 óta a világ legerősebbjeként tartunk számon, maga is demokrácia. Lehet, hogy az elmúlt 60 év lenyűgöző globális gazdasági fejlődését egy, a világ vezető szabadpiaci gazdasága által alakított gazdasági rend tette lehetővé. Lehet, hogy a békének, amelyben jó ideje élünk, van valami köze ahhoz a hatalmas erőhöz, amely egyetlen ország kezében összpontosul.” Kétségkívül elgondolkodtató felvetések, amelyek megvilágító erejű következtetésekre vezethetnek. Kagan ezzel leszögezi: a fejlődés olyan nemzetközi hatalmi berendezkedés eredménye, amely egyes világnézeteket előbbre valónak tekint (s amint fentebb idéztük, a globális közjó érdekében erővel is érvényre juttat). Ámde a kép teljességéhez érdemes abba is belegondolni, hogy a technikai és gazdasági fejlődés már a 20 sz. első felében is erőteljesen gyorsult, amikor a liberális demokrácia messze nem ilyen mértékben volt meghatározó a világban, és felettébb gyors volt a még nem demokratizálódott "kistigrisekben", továbbá a Párt vezetése alatt konszolidálódott Kínában.

„Az első világháború kitörésével azonban a tartós béke és a terjedő liberalizmus kora – az európai civilizáció kiteljesedésének ígérete – megszakadt, átadva helyét a hipernacionalizmus, a despotizmus és a gazdasági zűrzavar korának. A demokrácia és a liberalizmus egykor oly bíztató térnyerése megtorpant, majd visszájára fordult, és egy maréknyi ostromlott demokráciát hagyott maga mögött, aggasztó túlerőben lévő, fasizálódó és totalitárius szomszédok árnyékában. A világ hirtelen tele lett ragadozó hatalmakkal, élükön diktatórikus vezetőkkel.” A látlelet pontos, a végtelenül gyászos következményeket mindannyian ismerjük, s máig is megszenvedjük. Ám a történteket aligha lehet megérteni, s még kevésbé lehet létfontosságú tanulságokká feldolgozni, ha nem tárjuk fel, miért fordultak el a népek és az emberek az ígéretes liberalizmustól és demokráciától, adták oda magukat a sötét erőknek. Valamelyes magyarázattal Kagan is szolgál: „Úgy tűnik tehát, hogy az emberek nem csak szabadságra, önállóságra, kibontakozási lehetőségekre és elismerésre vágynak. Ha nehéz idők járnak, ugyanígy igénylik a biztonságot, a rendet és azt, hogy valami nagyobb, magasztosabb dolog részének érezhessék magukat, amely felülírja a függetlenséget és az individuumot – és e szükséget az autokrácia gyakran jobban kielégíti, mint a demokrácia. Az emberek továbbá hajlamosak a győztesek felé húzni, az 1920-as és 1930-as évek demokratikus és kapitalista országai pedig gyengének tűntek a szemlátomást erőtől duzzadó fasiszta rezsimek és a sztálini Szovjetunió mellett.”

„Az amerikai rend”-ről:
„A történészek kétségkívül úgy fognak hivatkozni a második világháború végétől egy egyelőre ismeretlen pontig tartó időszakra, mint az "amerikai világrend" korára. Ennél azonban konkrétabb értelemben is beszélhetünk amerikai rendről. Nem csak arról van szó, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi rendszer legbefolyásosabb tényezője. Mai világunk legfontosabb tényezői – a demokrácia nagymértékű terjedése, a prosperitás, a tartós nagyhatalmi béke – közvetlenül és közvetetten is az Egyesült Államok hatalmára és befolyására vezethetők vissza. (Tiszta beszéd – ismét értékválasztás mentén! – OP) Nincs másik ország, amely képes lett volna olyan hatással lenni a világra, mint Amerika, ugyanis nincs másik ország, amely rendelkezik vagy valaha rendelkezett az Amerikát meghatározó sajátos tulajdonságokkal.” (Az emberben azonban felüti a fejét a kisördög, és a nem is oly távoli múltból dúdolni kezdi: „Nincs a földön gazdagabb, szebb ország / Minden ember érzi, hogy szabad.” A Cirkusz c. szovjet film dalszövege, 1938 – OP)

Szerfelett érdekes a folytatás: „Ezen tulajdonságok némelyike roppant könnyen azonosítható. Amerika sajátos földrajzi helyzete, kapitalista gazdasága, demokratikus kormányzati rendszere és hatalmas katonai ereje együttesen olyan nemzetközi rendet hoztak létre, amely nagyon másként festene, ha egy másik, más jellemzőkkel leírható ország rendelkezett volna az Egyesült Államokéhoz mérhető befolyással.” Itt azért két kérdés is megkísérti az olvasót. A megnevezett tulajdonságok még nem hoznának létre és tartanának fent erőnek erejével is nemzetközi rendet – ehhez kell valami további is, ami erre a késztetést adja. Másrészt, a "demokratikus kormányzati rendszert" illetően maguk az amerikaiak adnak képet arról, hogy a kampányok költséges volta miatt mekkora szerepet játszik a választásokban a pénz, mennyire függ a meg- és újraválasztás a pénzzel támogatóktól.

Meglehetősen csúszós pálya a nemzetkarakterológia. „Kevésbé könnyen megfogható, de az amerikai világrend megértése szempontjából ugyanolyan fontos tényező az amerikai nép összetett nemzeti karaktere. (…) Általánosságban az amerikaiak pont olyanok, mint bárki más: egyszerre önzők és nagylelkűek. Ugyanakkor más népekhez képest jobban meghatározzák őket egymásnak ellentmondó ösztöneik és a világban játszandó szerepükkel kapcsolatos ambivalens érzelmeik. Az amerikaiak erőteljes nemzeti mítoszok mentén gondolkodnak, amelyek egyszerre inspirálják és félrevezetik őket.”

Egy, a külvilágra különösen nagy hatású vonás ebben a háborúk indításához való viszonyuk. „Gyakran idézik John Quincy Adams híres mondását, miszerint az amerikaiak nem mennek "külföldre legyőzendő szörnyeket keresni". Ha valaki mégis rámutat, hogy márpedig pontosan ezt tették számos alkalommal, akkor "vonakodó seriffként" jellemzik magukat, aki inkább csizmájával az asztalon újságot olvasgat, amíg valami kellemetlenkedő banda – imperialista japán, náci, szovjet kommunista, iszlám dzsihádista – be nem lovagol a városba, arra kényszerítve a seriffet, hogy leporolja puskáját. Ahogy egy prominens politikus néhány éve megjegyezte, "az Amerikai Egyesült Államok soha nem azért háborúzik, mert úgy tartja kedve. Csakis azért háborúzunk, mert muszáj." De ez az önkép, bármennyire is őszinte, igen távol áll a valóságtól. Mióta az Egyesült Államok nagyhatalommá vált a 19. század végén, az amerikaiak több tucatszor folyamodtak erőszakhoz – és csak nagyon ritkán nem lett volna más választásuk.” Itt a háborúik felsorolása következik, és „Tették mindezt számos okból: hogy megvédjék magukat a távolból leselkedő veszélyektől, hogy megóvják gazdasági érdekeiket, hogy megelőzzék mások lemészárlását, hogy ellenálljanak az agressziónak, hogy szembeszálljanak a zsarnoksággal, hogy támogassák a demokráciát. Az amerikaiak minden más népnél nagyobb mértékben tekintenek úgy a háborúra, mint a külpolitika elfogadott, sőt elengedhetetlen eszközére. Kevés ország van ma (és egyikük sem demokrácia), amely annyira rajong múltbéli és jelenlegi katonai hőseiért, mint az amerikaiak.” És „Nem küldetéstudat vezérli őket. Ugyanakkor soha nem is tudták teljesen levetkőzni demokratikus énjüket, demokratikus lelkiismeretüket és azon meggyőződésüket, hogy az ő különleges ügyük Benjamin Franklin szavaival élve "az egész emberiség ügye". Amerikainak lenni annyit tesz, mint odaadóan hinni abban, amit az amerikaiak – és csakis az amerikaiak – az "életformájuknak" hívnak. Mivel alapító elveiket egyetemesnek vélik, az összes többi népet ugyanazzal a merev mércével mérik. Ez a roppant ideologikus világkép azt sugallja számukra, hogy minden nem-demokratikus kormány eredendően illegitim.” (Kiemelések tőlem – OP)

Sajátos összegzésként: „Ha külpolitikáról van szó, az amerikaiak már-már skizofrén módon csaponganak a végletek között. Kelletlenek, majd agresszívek; elalszanak az indítógombnál, de bizsereg az ujjuk a ravaszon; közömbösek, majd megszállottak, majd megint közömbösek. Felelősségtudat vezérli őket, aztán frusztrálja és megijeszti őket a magukra vállalt felelősség terhe. Nem meglepő módon gyakran pont az eredeti céljukkal ellentétes hatást érik el a világban. Azt mondják, stabilitást akarnak a nemzetközi viszonyokban, de gyakran pont ők rúgják fel leginkább az egyensúlyt. Hirdetik a nemzetközi intézmények és jog erényeit, majd szinte gondolkodás nélkül ignorálják és sértik meg őket. Forradalmi hatalmat képviselnek, de status quo hatalomként tekintenek magukra. Azt akarják, hogy békén hagyják őket, de látszólag képtelenek másokat békén hagyni. Viselkedésükkel rendre meglepik a világot, de közel sem annyira, mint önmagukat.” Önmagukat??

Szintúgy sajátos – talán nem kevéssé eufemisztikus – értékelés, feltehetőleg elsősorban belföldi fogyasztásra: „A valódi Amerika tétova, és még akkor is távolságot akar tartani a világ többi részétől, amikor a saját kezével alakítja azt. Ezzel szövetségeseit gyakran frusztrálja, ellenségeit összezavarja, de egyben kevésbé félelmetes hegemón is. Ezek a tulajdonságok nélkülözhetetlennek bizonyultak több mint hatvan évvel ezelőtt, amikor az Egyesült Államok az Európával való gazdasági és stratégiai szövetség megerősítésével lefektette a mai liberális világrend alapjait. Most, hogy Európa ideje már állítólag lejárt, és beléptünk az "ázsiai évszázadba", könnyű elfelejteni, hogy világunk – az a politikai, gazdasági és stratégiai rendszer, ami Ázsia fejlődését is lehetővé tette – a második világháború utáni Európa romjaira épült. És csakis azért épülhetett fel, mert az Egyesült Államok megoldást talált Európa megoldhatatlan problémájára.” „Lefektette a világrend alapjait”, „Ázsia fejlődését is lehetővé tette”, „Megoldást talált” - szinte már bibliai képek…

A II. világháború utáni világrendről: [Amerika vissza akart húzódni] „Az európaiak azonban nem akartak harmadik erő lenni (Tudták ezt vajon ők maguk is? – OP), és hamar kiderült, hogy egyedül nem is lettek volna képesek rá. Azt akarták, hogy "amerikai katonák" álljanak őrt "köztük és a Vörös Hadsereg között", és tartsák kordában az újjáéledő Németországot. A NATO szövetség inkább volt Európa ötlete, mint Amerikáé: egyfajta felkérés az európai országok részéről, hogy az Egyesült Államok "terjessze ki birodalmi ernyőjét fölébük", melyet Amerika csak vonakodva fogadott el.” Innen nézve jelentősen árnyalja e képet, hogy „az európaiak” itt azokat az országokat és népeket jelenti, amelyeket nem engedtek át a szovjet birodalomnak. És: „Az Egyesült Államok erővel, valamint Nyugat-Németország, Olaszország, Japán, Ausztria és Dél-Korea tartós megszállásával biztosította a demokrácia fennmaradását.”

A csavaros logika gyönyörű példája: „Az Amerika és Japán közti szoros biztonsági függés az Egyesült Államok németországi szerepét is segít megérteni. A régió legagresszívebb hatalmától elvették a lehetőséget a további agresszióra, így az népének hatalmas energiáit inkább a gazdasági fejlődésbe, a technológiai innovációba és a nemzetközi kereskedelembe fektethette.” Borzongató ennek mentén belegondolni, hogy száguldana a technológiai fejlődés, ha Amerikától vennék el hasonlóképp az említett lehetőséget.

S a kiteljesedés: „Az Amerika által létrehozott európai és ázsiai stratégiai együttműködések a liberális világrend pilléreivé, a globális gazdaság motorjává, a terjeszkedő demokrácia szívévé, valamint a világháborúk és az előző évszázadban elterjedt nagyhatalmi konfliktusok elsődleges gátjává váltak a hidegháború során. A hidegháború alatt Amerika köré kiépülő önjáró liberális rendszer idővel gazdaságilag, katonailag és politikailag is túl erőssé vált fő versenytársa, a Szovjetunió, az oroszok által létrehozni kívánt világméretű kommunista rendszer számára. Az amerikai rend lett az uralkodó világrend. Moszkva korábbi csatlós államai lelkesen csatlakoztak "a Nyugathoz", lehetővé téve napjaink liberális világának kibontakozását.”

További meggondolkodtató érvelés: „Mivel magyarázható a 20. század utolsó negyedében látott demokratizálódási folyamat tartós sikere? Bizonyára nem a világgazdaság stabil növekedésével és a szabadság, az önállóság és az elismerés iránti általános vágyódással. Ezek fontos összetevők, de önmagukban nem elegendők. (…) A választ a hatalom és az eszmék globális elrendeződésében kell keresni. A nemzetközi hangulat az 1970-es évek közepe után egész egyszerűen befogadóbb lett a demokráciák számára, és elutasítóbb az autokratikus rendszerekkel szemben, mint korábban.” Itt megjelent egy különösen jelentős és furcsán ismerős tényező: „a nemzetközi hangulat”. Világos, hogy folyamatok, történések igazolására rendeltetett, ám vajon kik fejezik ki és hogyan, kik mérik s ítélik meg és hogyan, és milyen legitimációval? Mennyivel legitimebbek, mint akik korábban Isten nevében uralták és kormányozták a világot? Alaptalanul emlékeztet-e ez arra, midőn errefelé a népek békeakaratáról beszéltek nekünk?

Ismét a nézőpont jelentősége: Ahogy a szovjet emberek nagyon sokáig hittek a rendszerükben, bizonyára amerikai nézőpontból jól megáll, hogy „A demokratikus normák terjedése nagymértékben annak volt köszönhető, hogy a világ legerősebb országa elkötelezte magát e normák iránt.” Kívülről, kritikusabban nézve már talán oda kívánkozik, hogy ebben nem csak a normák, de azok erőteljes terjesztése iránti elkötelezettségnek volt nagy szerepe.

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt,10.34) „A harmadik demokratizálódási hullám 1974-ben kezdődött Portugáliában, ahol a "szegfű forradalom" egy félévszázados diktatúrának vetett véget. Ahogy Larry Diamond demokrácia-szakértő is megjegyezte, ez a forradalom nem csak úgy megtörtént magától. Az Egyesült Államok egyes európai demokráciákkal karöltve "komoly erőfeszítéseket tett a demokratikus pártok támogatására", amely kulcsfontosságúnak bizonyult. Az ezt követő másfél évtizedben az Egyesült Államok számos eszközzel, köztük katonai beavatkozással segítette világszerte a demokratikus átalakulásokat és a már meglévő, törékeny demokráciák megmaradását. (…) Huntington becslései szerint nagyjából másfél évtized leforgása alatt Amerika támogatása "kulcsfontosságúnak bizonyult a Dominikai Köztársaság, Grenada, El Salvador, Guatemala, Honduras, Uruguay, Peru, Ecuador, Panama és a Fülöp-szigetek demokratizálódási folyamatainak szempontjából, és hozzájárult Portugália, Chile, Lengyelország, Korea, Bolívia és Tajvan demokratikus átalakulásához".”

Újabb tiszta beszéd a posztszovjet Kelet-Közép-Európáról: „Akik a NATO, majd később az Európai Unió tagjai akartak lenni, tudták, hogy minderre esélyük sincs, ha nem bizonyítják a demokrácia iránti elkötelezettségüket.” Ez netán azt sugallná, hogy a demokratizálódás számukra nem is annyira a felismert jó, nem a cél volt, hanem az erősebbhez való csatlakozás ára?

Többszörösen is érdekes tétel: „Az arab világban tapasztalható forrongásra adott amerikai válasz jól illusztrálja, hogy az amerikaiak még átfogó tervek vagy akár szándék nélkül is a demokrácia felé billenthetik a mérleg nyelvét. (…) Az Egyesült Államok eredeti célja nem a diktátorok megdöntése volt, de végül mindkét esetben úgy érezte, hogy az eltávolításukat követelő nép oldalán a helye. E váratlan döntések nyomán az Amerika által képviselt erő döntő tényező lett az arab politikai zűrzavar keretét képező regionális és nemzetközi környezetben.” Végül is, Kagan maga mondta az előzőekben, hogy Amerika nem tűrheti, hogy más népek helytelen rendszerek alatt éljenek, márpedig számukra minden, az ő mércéjük szerint nem demokratikus kormány eredendően illegitim. A végkifejletet még csak félve várjuk.

„A demokrácia térnyerése mindazonáltal az amerikai világrend egyik alapvető jellemzője. Még ha időnként sérültek is az amerikaiak bizonyos érdekei, kárpótolta őket az a tény, hogy általánosabb érdekeik egy békésebb világban és egy nyitottabb gazdasági rendszerben érvényesülhettek. Bizonyítható, hogy két demokrácia között ritkább a háború, és hogy a politikailag liberális kormányok nagyobb valószínűséggel preferálják a liberális gazdasági rendszereket.” Ki tagadná, hogy a liberális gazdasági rend sokkal nyitottabb a tőke és a külföldről jövő verseny számára, ez pedig Amerika érdekeit szolgálja? S miért is ne törekedne erre?

Őszinte szavak a jelenlegi liberális gazdasági rend történetét tárgyaló részben a szabad piacról: „A szabad piacra és kereskedelemre épülő gazdaságot nem mindenhol vették át önkéntesen és hálásan. Lehet, hogy az amerikaiak (ahogy előttük a britek is) úgy hiszik, hogy a szabadpiaci és szabadkereskedelmi rendszer a gazdagodás lehetőségét hozta el a fejlődő országoknak, de ahogy egy kutató megjegyezte, "a lehetőségeket" ettől még gyakran "rá kellett erőltetni a vonakodó partnerekre. […] A szabad kereskedelem az erősek politikája."” (Kagan gyakran él a „megjegyezte” fordulattal, végjegyzetben viszont pontosan megadja a forrást. Kiemelés tőlem – OP)

Újabb izgalmas fejtegetést indít Kagan a következőkkel: „Figyelemre méltó, sőt elképesztő, hogy az amerikai szuperhatalmat minden hibája, túlzása és kudarca ellenére ilyen mértékben elfogadja és megtűri a világ jelentős része. Mi több, Amerika roppant erejét egyes országok nemcsak, hogy megtűrik, de egyenesen igénylik, üdvözlik, szövetségükkel növelik, és meglepően gyakran legitimálják is a NATO-hoz és az ENSZ-hez hasonló multilaterális szervezetekben és más, kevésbé hivatalos koalíciókban. Történelmi tekintetben páratlan jelenségről van szó.” Ennek fordulatai közt írja: „Valójában azonban az Egyesült Államok nem mindig érezte úgy, hogy törvényekhez vagy intézményekhez kellene igazodnia – még akkor sem, amikor a kérdéses törvényeket és intézményeket ő maga hozta létre. (…) Ráadásul az amerikaiak, bár elviekben általában elkötelezettek a multilateralizmus mellett, nem is nagyon engedik, hogy szövetségeseik vagy az ENSZ-hez hasonló szervezetek korlátozzák őket.”

Most pedig „ugorgyunk”, oldalak tucatjain át e furcsán tagolatlan szövegű könyv új fejezetet nyitó a nagy kérdéséig: „Most akkor valóban hanyatlik az Egyesült Államok?” „Bár már halványan látszanak egy lehetséges új világrend körvonalai, még mindig egy olyan rendszer biztonságából kémleljük a horizontot, amelynek legfőbb formálója továbbra is az Egyesült Államok. A kérdés csak az, hogy vajon meddig tart mindez? Hanyatlóban volna az Egyesült Államok? Ha igen, akkor elkerülhetetlen ez a hanyatlás, vagy az Egyesült Államok és más országok képesek lehetnek még megállítani?” A részletes elemzésből csupán két kicsiny de nagyon fontos töredéket hozunk ide. „Az új évezred első éveiben a legtöbb megfigyelő hanyatlás helyett még Amerika maradandó fölényéről beszélt. (…) Ilyen drámai mértékben megváltoztak volna pár év alatt az Egyesül Államok relatív hatalmának alapjai? Nincs szó ilyesmiről.” És „A katonai kapacitás is számít, ahogy azt a korai 19. századi Kína is megtanulta, és ahogy azt Kína mai vezetői nagyon is jól tudják. E tekintetben pedig az Egyesült Államoknak továbbra sincs párja. Magasan a valaha volt legerősebb állam, a más országok hadseregeihez viszonyított katonai erejében pedig nem ment végbe hanyatlás – legalábbis egyelőre.” Itt talán nem alaptalanul horgad fel valamelyes kétely Kagan szavainak igaza iránt. Már a vietnami háború is megmutatta, Afganisztán, Irak még erősebben, hogy rendkívül erőteljesen változik a háború művészete, és az amerikaiak sokkal kevésbé sikeresek a mai nem-hagyományos hadviseléssel szemben, különösen, ha az modern (városi) gerilla harcmodort, s inkább, ha öngyilkos módszereket alkalmaz. Alapállásukból következően eszköztelenek az olyan harcmodorral szemben, amelynek az alapja, hogy nem számít az emberélet. A polgári lakosság védelmének alapelve miatt nehezen küzdenek Mao-ce Tung híres és nagyon sikeres stratégiájával: „a hadsereg úgy él a népben, mint hal a vízben”. S úgy tűnik, katonai teljesítményük növelését erősen fékezi a hagyományos rettegésük attól, hogy a hadseregük, vagy általa az állam a szerintük elfogadhatónál nagyobb hatalomra tesz szert.

Újabb gondolatmenet nyitánya Amerika hegemóniáját illetően: „De mi a helyzet a "többiek felemelkedésével", vagyis az olyan államok egyre növekvő gazdasági jelentőségével, mint Kína, India, Brazília és Törökország? Felemelkedésük nem Amerika hatalmából és befolyásából vesz el? A válasz az, hogy attól függ.”

A végkövetkeztetés lenyűgöző címe: „Ez egy csodálatos világ(rend)”. Belőle idézünk:

„Az amerikaiak és az általuk lakott világ szempontjából egyaránt nagyon is fontos, hogy az Egyesült Államok elkezd-e hanyatlani az elkövetkezendő két évtizedben, vagy még kétszáz évig megmarad mostani domináns szerepében. Talán, ha az amerikaiak tisztábban látnák, hogy mi jöhet az amerikai világrend után, akkor jobban hajlanának rá, hogy tovább küzdjenek és megóvják az általuk létrehozott világot, vagy legalábbis biztosítsák, hogy a rendszer esetleges változásai ne ássák alá azt a rendet, amelynek ők és mások olyan sokat köszönhetnek.” Most nem időzünk „az általuk lakott világ” és a „mások olyan sokat köszönhetnek” szófordulatoknál. Viszont az amerikaiaknak tényleg ijesztő jövőt kell látniuk ahhoz, hogy összeszedjék magukat, s „tovább küzdjenek és megóvják az általuk létrehozott világot”?

„Ha hirtelen úgy tűnne, hogy az Egyesült Államokra már nem lehet ugyanolyan nyugalommal rábízni a meglévő rend védelmét, akkor a rend bomlásnak indulna. Lehet, hogy egyesek roppant vonzónak találnának egy ilyen gyengébb Amerikát, de ha az Egyesült Államok nem lenne képes a segítségükre sietni égető szükségük idején, akkor máshová kellene fordulniuk a biztonságuk reményében. Az amerikaiaknak tehát ismét el kell dönteniük, hogy milyen szerepet kívánnak maguknak a világban – és az ilyen választási helyzeteket ki nem állhatják. A múltból kiindulva valószínű, hogy a döntés sok habozás, tétovaság és kétely árán születik majd. Lehet, hogy a végén úgy döntenek, hogy eddigi szerepük túlságosan is költséges volt. Azonban amikor a különböző költségeket mérlegelik, fel kell tenniük maguknak a kérdést: megéri fenntartani az amerikai világrendet?”

Panta rhei: „A tudomány és technológia, a kommunikáció, a közlekedés és a számítástechnika vívmányai új viselkedésformákat és új gazdasági berendezkedéseket szülnek, csakúgy, mint a fizikai környezet változásai. A nemzetközi kapcsolatokban az országok közti, illetve az országok és a nem állami szereplők közti hatalommegoszlás folyamatosan változik. Manapság emberek egy kis csoportja nagyobb kárt tud okozni egy erős országnak, mint korábban. A jövőbeli új technológiák azonban lehet, hogy újból mások előnyére tolják el majd az egyensúlyt. (…) A világnak és vele együtt az Egyesült Államoknak is alkalmazkodnia kell az újhoz.”

Az egyértelműen mozgósító erejűnek szánt záró sorok:
„Nem szabad azonban hagynunk, hogy a változás annyira elbűvöljön minket, hogy ne lássunk meg néhány alapvető és időtálló igazságot – a hatalomról, az emberi természetről, valamint a különböző hiedelmek és a hatalom világrendeket formáló kölcsönhatásáról. Nem azért kell tisztában lennünk történelmünkkel, hogy a múltba kapaszkodhassunk, hanem hogy megérthessük, mitől olyan egyedi saját korunk. Az Amerika által felépített világ minden hibája és nyomorúsága ellenére is egy figyelemre méltó rendellenesség az emberiség történetében. Egy nap talán majd nem lesz más választásunk, mint nézni, ahogy a semmibe vész. De ma még van választásunk.”

Somlai Tibor: VOLT ÉS NINCS Nagypolgári és arisztokrata enteriőrök 1900–1945

Dr Osman Péter ismertetése

Igazi nagypályás dizájn, belsőépítészet és tárgykultúra remekműveiből ad különleges válogatást ez a kötet, dokumentáció értékű, gazdag és gyönyörű képanyaggal. Elbűvölő időutazásra visz: olyan világba, amely, bár időben még viszonylag közeli, több ok folytán is teljes joggal nevezhető letűnt kornak. Legfőképp azért, mert az azóta eltelt évtizedek során nagyot változott a nálunk társadalom, eltűntek belőle azok a szereplők, akikhez az ilyesfajta enteriőrök kötődtek, akiknek igényük is és lehetőségük is volt ezek létrehozására és fenntartására, s akik jelentős részénél ez többé-kevésbé az osztályuk hagyományaihoz kötődött. Nem kevésbé azért is, mert - szintúgy sok oknál fogva - nagyot változott a közízlés, pontosabban az az értékrend, amely hajdan a gazdagság felső régióiban életre hívta az igényt ezekre az enteriőrökre, és azokat nem is csak felsőfokú presztizshordozókká tette, hanem sokak szemében a gazdagságnak és a legtehetősebbek kultúrájának alapvető jelentőségű kellékeivé.

Somlai Tibor így szól e könyvéről és annak testvérköteteiről a Bevezetőjében: „Ez a kötet egy sorozat harmadik darabjának tekinthető. A három könyv a huszadik századi belsőépítészet különböző irányzatait dolgozza fel 1970-ig. A szempont nem az időrendiség volt. Elsőként a "Tér és idő" a két háború közötti modern lakásbelsőkkel foglalkozott, majd a "Távol és közel" 1945–70-ig mutatta be a belsőépítészeti irányzatokat. Végül ez a kötet – mely a sorban az első is lehetett volna - 1900-tól 1945-ig dolgozza fel a nagypolgári és arisztokrata enteriőröket, szubjektív válogatásban. Sokat gondolkoztam a címen, és végül arra jöttem rá, hogy olyat kell választanom, amely kifejezi azt a szomorú tényt, hogy a bemutatott enteriőrök egytől egyig örökre eltűntek. Ez azért szomorú, mert Budapesten is lehetne hasonló gyűjtemény, mint a londoni Wallace Collection, a párizsi Musée Jacquemart-André vagy a New York-i Frick Collection. Ezekkel vetekedő csodálatos gyűjtemények voltak nálunk is, de a háború és az utána következő negyven év szocialista világa egyszer és mindenkorra eltüntette a nagypolgárságot, otthonaikkal együtt. Ezt a világot szeretném bemutatni, mielőtt a fotók végleg szétszóródnak, megsemmisülnek, és az a korosztály sem lesz már fellelhető, amelyik, még ha nagyon fiatalon is, de mozgott, élt ezekben az enteriőrökben.”

Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy ebben az igen elegáns albumban kifogástalan, magasszínvonalú kultúrtörténetet kapunk - erre biztos garancia már maga a Corvina, és a hasonló kiadványainak hosszú sora.

Somlai a kötet képanyagáról és a kapcsolódó ismertetéseiről: „Ennek a 46 kastélynak, villának és lakásnak a fellelhető korabeli fotóanyag alapján történő bemutatása meglehetősen szubjektív jellegű. (Neki lehet, ő bizonyára rendelkezik azzal a tudással, amely alapján meg tudja ítélni, hogyan viszonyul ez a válogatás a bemutatott kor ilyen alkotásainak - merthogy az ilyen enteriőr magasszínvonalú kreativitással létrehozott alkotás - teljességéhez. Nekünk, akiket e kötet tartalmának megítélésében nem zavar efféle összehasonlítási alap, ez, a gyönyörködés adta esztétikai élvezet mellett, egy kiemelkedően magas információértékű áttekintés. A hivatásos kultúrtörténészeken és a jól felkészült érdeklődőken túl kevesek lehetnek már, akik annyit tudnak erről a világról, hogy megérezzék akár a válogatás, akár a szerző ismertetéseinek szubjektív természetét. - OP) Próbáltam a még nem, vagy kevésszer publikált képeket összegyűjteni. A fotók fele közgyűjteményekből, a másik fele családi albumokból származik (tehát ez utóbbiak számunkra ezzel válnak megismerhetővé - OP). A kutatások során sok érdekes, eddig ismeretlen adat is felszínre került. (És a legtöbbünk milyen keveset tud az elvileg már ismertekből is. „A múltat végképp eltörölni” félelmetes hatékonysággal működött, elfordítva a legtöbbek érdeklődését is ettől a mindenestül kárhoztatott világtól. - OP) Szeretném előrebocsátani, hogy a képekhez fűzött ismertetések szintén nagyon szubjektívek, és nem tudományos igénnyel lettek megfogalmazva. (Ami nekünk, laikusoknak meg is könnyítheti a mondandó befogadását és élvezetét, a válogatásnak és az ítéletnek a szubjektivitása pedig aligha zavar, ha jól felkészült hozzáértőtől kapjuk. - OP) Célom egy olyan képeskönyv létrehozása volt, amely bemutatja a mostani és a következő generációknak egy olyan letűnt magyar világ és társadalmi osztály életkörülményeit, mely tőlünk nyugatra megmaradt, nálunk azonban visszahozhatatlanul eltűnt, volt, nincs!”

A „képeskönyv”-nél senki se gondoljon valamiféle, e szó megszokott jelentése szerint kissé leegyszerűsítő, netán mesterkélten könnyed bemutatásra. Kellemes, gördülékeny előadásmóddal ugyan, de a bemutatás szakmai értékét csorbító bármilyen kompromisszum nélkül, intelligens érdeklődőknek, hozzájuk méltó módon adja át tudását a szerző. S aki azt mondaná, kit érdekel ma már az a letűnt magyar világ és társadalmi osztály, gondoljon arra, kit érdekelnek ma már azok a gazdagok és előkelők, legalább is azok túlnyomó többsége, akik számára a reneszánsz, a barokk vagy éppen a rokokó remekei készültek.

Úgy illik, hogy recenzensként itt elfogultságot jelentsek be. Nemcsak azért, mert könyvekkel élő emberként a tudásközlés egyik csúcsának tekintem a legjobb hozzáértéssel megírt ismeretterjesztő műveket, amilyen ez a kötet is. Ezen túlmenően azért is, amit a szerző bemutatkozásul elmond magáról a Szép Házak Online oldalán:

(http://www.szephazak.hu/tervezo-portre/somlai-tibor-belsoepitesz/256/)

"A nagyapám volt Magyarországon az első szabadalmi ügyvivő, édesapám vette át az irodát, és magától értetődően nekem is folytatnom illett a családi hagyományt: így kerültem először a Műszaki Egyetemre, majd a Bánki Donát Műszaki Főiskolára. Ezután, mivel mindig is a bútorok érdekeltek, jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.” És nem csekélység, hogy hogyan került erre a pályára: „Némi szerencse is kellett hozzá. Egy atyai jóbarátom, Koller György ajánlott Amerigo Totnak, aki akkoriban épített egy házat a Táncsics Mihály utcában, és belsőépítészt keresett. Tot bérbe adta a házat neki, aki ott nyitotta meg a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének galériáját. Ennek a háznak a belsőépítészeti kialakítása lett az első munkám.” Erre mondják, hogy „erős kezdés”, a folytatásban pedig sok egyéb között ott szerepel a General Electric európai központja is szerepel, ami igencsak rangos referenciának tűnik. Ki tudná szakmailag jobban, igazán hitelesen érteni, értékelni és bemutatni az ilyen enteriőrökben megtestesülő alkotásokat, mint aki maga is „nem középiskolás fokon” műveli ezt a mesterséget? Ami pedig ebből még nem magától értetődő: Somlai a magyarázataiban, ismertetéseiben, ’tárlatvezetéseiben’ nagy láttató erővel, kitűnően bánik a szavakkal is.

Csengel-Plank Ibolya írja az itt olvasható Belsőfényképek - enteriőrök - szobabelsők c. tanulmányában: „Az enteriőr (francia: intérieur: "belső tér") fogalma az építészetben kettős jelentéssel bír: Az egyik értelmezés szerint a tér építészetileg körülhatárolt belsejét jelenti, másik megközelítésben a művészi igénnyel berendezett helyiséget.” (kiemelés tőlem - OP) A fényképek és Somlai ismertetései ennek a művészi igénynek a sokféle megvalósulását mutatják be. Ezek mindenképpen és nagyon is példaértékűek. Természetesen nem abban, hogy hogyan igyekezzünk berendezni a környezetünket - de szép is lenne -, hanem magában az igényességben, amellyel az ember igyekszik széppé és lehetőleg, a funkciójának megfelelően, elegánssá tenni a környezetét. Végső soron abban az értelemben, ahogyan a szecesszió behozta a hétköznapokba, a széles tömegek mindennapi életébe, sőt otthonaiba is a tárgykultúrát.

A kötet kapcsán írja a fényképészetről: „A funkció egyértelmű tolmácsolása éppúgy alapfeladat, mint a belső állapotának és a berendezés kvalitásának kifejezése. (Hála néki, hiszen ma ez ad nekünk lehetőséget, hogy mindezeket a saját szemünkkel láthassuk is, még ha a képek szükségszerűen el is maradnak a digitális minőségtől. - OP) (…) A fényképek általában pontos jelzéseket nyújtanak arról, hogy az épületek gazdái miként becsülik meg a környezetüket, mire tartják azt, és milyen lehetőségekkel rendelkeznek.” Fűzzük ide is, amire fentebb már utaltunk: azon túl, hogy az épületek gazdái milyen enteriőrökkel becsülték magukat, azok közül a mások számára is megismerhetőknek igen fontos presztizshordozó funkciója is volt. Egyaránt kellett hirdetniük gazdáik vagyoni erejét, státusát, valamint a művelt ízlését és igényességét (még ha ez utóbbiakban olykor a belsőépítész pótolta is ki a gazda hiányosságait).

A történelmi képeken, a különlegességszámba menő látványokon, és a gazdagság felső szintjein megvalósult belsőépítészeti kultúra képtárán túl, Kiss Éva A múlt varázslata c. tanulmánya egy további, igen fontos adalékkal is szolgál mindezeknek a hazai ipar fejlődésére gyakorolt jótékony hatásáról: „Ezeknek a lakásoknak a berendezéséhez a tulajdonosoknak a kézműves hagyományokat folytató kivitelezőkhöz kellett fordulni. (..) Az akkori Magyarországon még élt a hagyományos kézművesség, és ennek kedveztek a hazai viszonyok is, hiszen a bútorgyártás területére sem a nagyüzemi jelleg volt a jellemző. Kitűnő asztalosmesterek, műhelyek megbízható, szolid kézművesmunkával egészítették ki a berendezést. Olykor hűséges másolatok készültek, kiegészítve egy-egy bútoregyüttest. Így egy régi székhez három újat adtak, vagy a meglévő tárgyak szellemében, ám kicsit igazodva a modern igényekhez is, franciaágyat vagy kényelmes heverőt illesztettek a berendezéshez.”