A klíma kultúrtörténete

Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete - A jégkorszaktól a globális felmelegedésig - Corvina Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Rendkívül időszerű, és nem kevéssé ellentmondásos kérdéskörhöz kapcsolódik ez a kötet. Utóbbi mottója akár Hans Fallada egykor híres könyvének címe is lehetne: Mi lesz veled, emberke? (A regény olvasható: http://mek.oszk.hu/00200/00277/)

Mára nagyon kevesen lehetnek a fejlett országokban, akik ne hallanának mind gyakrabban a globális felmelegedésről, s az ellene való harc követelő szükségszerűségéről. Vajon tényleg ekkora a baj? Ami talán még fontosabb, vajon jó úton haladunk, hogy elejét vegyük, de legalább is optimális mértékben csökkentsük a rontásait? Olyan kérdések ezek, amelyek azokat is súlyosan érintik, akik nem is hallottak az egészről, hiszen a „harcolunk a globális felmelegedés ellen” hadművelet már ma is világméretekben folyik, állítólag mindannyiunk javára, és egészen biztosan mindannyiunk költségére.

Ahogy Behringer maga is bemutatja, a kapuink előtt álló felmelegedést és annak várható pusztításait meghatározó súlyú hatalmak igyekeznek úgy beállítani, mint az ember mind fokozottabb környezetromboló tevékenységének következményeit, s így építenek arra akcióprogramot. Igen érdekesen fejtegeti, hogy szélsőségesebb szószólók mindezt már-már olyan büntetésként állítják be, mint a középkorban a pestisét, himlőét. Akkor az isteni törvény ellen elkövetett bűnök idézték azokat a fejünkre, most a természet ellen elkövetett mind súlyosabb bűneink. Amint részletesebben is fejtegeti, bizonyos törekvésekben, állásfoglalásokban a klímaértelmezés szinte új vallásként lép fel, amelyben a bűnök felmutatásában és elítélésében a papok szerepét a klíma harcosai vették át. S „a világegyetem talán végtelen, az emberi butaság viszont biztosan az” igazsága mutatkozik meg e tekintetben is, egyebek közt John F. Kennedy elnök unokájának a republikánus párt egyik főszereplőjétől átvett idézetében: „a hurrikánok főként azokat a településeket és városokat fogják sújtani, amelyeket bűneik miatt Isten büntetni akar”.

A járványokat illetően hajdan a tudatlanság tette lehetetlenné a tisztánlátást. Ma viszont, a klíma tudományos felkészültségű szakértőitől eltekintve, a tudatlanság csak az egyik tényező, amely akadályoz a tisztánlátásban. A másik tényező éppenhogy a tudás: tudjuk, hogy olyan világban élünk, amelyben a legfőbb hadúr a profit, ahol Gounod Mefisztójának rondóját idézve „Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, járja koldus és király, s a sátán örül”. Akinek pedig már idegen az effajta „ókor” kultúrája, az is megtudhatta a Kabaré c. film konferansziéjától, hogy „a pénz működteti a világot” (Money makes the world go round). Tudjuk azt is, hogy a globális kommunikációban megvalósuló globális manipulációban „puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon”, azaz ha nem ügyelünk éberen és okosan, észre sem vesszük, hogy mivé lettek a nézeteink. Így azután fel is horgad bennünk a gyanú, hogy ha nagyon mondják, akkor a nagyon is zavaró kérdés az elfogadásban, vajon kinek az érdeke, hogy elhiggyük: a miénk, vagy netán másoké.

Mindenképpen tény, hogy napjainkra a Föld éghajlatának alakulását az emberiség közeljövőjének egyik kiemelkedően kritikus jelentőségű kérdésévé tették. Az ember okozta globális felmelegedés réme már nem a horizonton sötétlik és ijesztget, mint a középkori sátán, hanem beférkőzött a mindennapjainkba, sőt, kezdi belevájni karmait a legegyszerűbb háztartások költségvetésébe is. Igazából még talán nem is egészen biztos, hogy tudjuk, mivel állunk szemben, de már igencsak drasztikus óvintézkedések árát kell fizetnünk. Közülük a hétköznapok szintjén különösen jellemző a hagyományos izzólámpák kiátkozása. Szegények vétke, hogy igen rossz a hatásfokuk, és ezért - a vád szerint - pocsékolják az energiát, ennek minden környezetkárosító következményével. Tehát a klíma védelmében veszniük kell, hogy a helyükbe sokkal energiatakarékosabb fényforrások lépjenek. Ha felvázolunk erről egy röpke kis gazdasági mérleget, a következőket láthatjuk. Nyereség: Kevesebb energia felhasználással kapjuk ugyanazt a fényt. Ezzel kevesebb lesz a hulladékhő, kisebb a környezet hőszennyezése, fényforrásaink kevésbé járulnak hozzá a felmelegedéshez. Továbbá, a kisebb energiafelhasználás csökkenti az energiafogyasztást, következésképpen kisebb energiatermelést igényel, csökken az erőművek működésével és üzemanyag ellátásával járó környezetrombolás. Kevesebb erőművi üzemanyag felhasználáshoz kevesebb olajfúrás és feldolgozás kell, kevesebb bányászat, csökken a fosszilis energiahordozók elégetésével járó környezetszennyezés, és így tovább. Módfelett fontos lábjegyzet viszont ehhez, hogy mindez csak ott és csak akkor igaz, ahol és amikor a fényforrás nem fűtött helyiségben működik. Ha ugyanis fűtött helyiséget világít meg, akkor a hulladékhője hozzájárul a fűtéshez, tehát csökkenti az utóbbitól szükséges teljesítményt. A fűtésnek pedig - legalább is a ma leggyakoribb városi módozatainak - ugyanúgy megvannak azok a kedvezőtlen hatásai, amelyekért szegény villanykörtéknek veszniük kell.

Veszteség: A modern fényforrások még akkor is sokkal drágábbak az izzólámpáknál, ha számításba vesszük a magasabb élettartamukat. Ráadásul, az élettartam előnye a használat bizonyos módjainál kevésbé is érvényesül. A modern fényforrások az izzólámpákra tervezett lámpatestek kisebb-nagyobb részébe egyszerűen nem férnek bele, ezért a lámpatestet is le kell cserélni, mehet a szemétbe, ami anyagiakban tiszta járulékos veszteség. Továbbá, a modern fényforrások tönkremenetelével sokkal több és bonyolultabb hulladék keletkezik és megy kárba. Ide viszont az a lábjegyzet kívánkozik, hogy e hulladék problémája nagyon is kultúrafüggő. A modern kompakt fénycsövek hulláiban rengeteg újrahasznosítható elektronikai alkatrész van. Ha valóban a fenntartható fejlődés érdekeit követnénk, és nem a ma azokkal szemben is láthatóan érvényesülő trendeket, ezek az alkatrészek nem mehetnének veszendőbe, mint annyi más termék és anyag sem, amelyet ma a gazdaságot uraló érdekek szolgálatában szemétbe, tűzre vetnek.

Az, hogy a modern civilizáció a fogyasztási módozataival és a láncindexekkel mért növekedési őrületével végzetesen rossz úton jár, vitathatatlan. A nagy kérdés, hogy „mikor lesz a nyűtt vonóbul bot”, s még inkább, hogy hogyan tudnánk elkerülni, hogy azzá váljék, és rajtunk csattanjon. Még ennél is jobb kérdés, hogy a kedvezőtlennek ítélt folyamatokból és hatásaikból mit érdemes igyekezni megállítani vagy irányítani, és mihez érdemesebb inkább bölcsen, szakszerűen, ügyesen alkalmazkodni. Kritikus jelentőségű ebben, hogy irányítani valamelyest még azt is lehet, amit nem értünk - igaz, csak erővel, pazarló módon, ostobán. Alkalmazkodni viszont csak ahhoz tudunk, amit jól értünk - minél jobban, annál jobb lehet az alkalmazkodásunk pozitív hozadéka. Nagyon is szem előtt kell tartanunk ezt, midőn arról politizálunk, és arra alkotunk stratégiákat, s még inkább midőn arról fogadjuk el mások iránymutatását, hogy hogyan élhet az emberiség olymódon, hogy ne tegye tönkre a saját létfeltételeit, hogy hogyan lehet még hosszú életű ezen a bolygón, amely olyan paradicsomi lehetne nélkülünk. Szegény Gaia - ha idejekorán előre látja, mivé lesz és mit művel az emberiség a Földön, lehet, hogy inkább megmarad a dinoszauruszoknál...

Bármilyen keserves is, a fennmaradás első kulcsa tehát a megértés. A klíma tekintetében még inkább, mert egyelőre semmi jele, hogy az emberiség képessé válna kivonni magát a hatalma alól, s még kevésbé, hogy felülkerekedhessék rajta. Ehhez a megértéshez ad szó szerint rengeteg ismeretet ez a kötet. Siessünk ugyanakkor kiemelni: nem ahhoz, hogy végre a kellő részletességgel megértsük, mitől működik a klíma úgy, ahogyan teszi, és milyen mechanizmusok működtetik - bár ehhez is kapunk ismereteket -, hanem hogy hogyan élt és él ma is együtt az emberiség a klímával és annak változásaival, és milyen kölcsönhatások bontakoztak ki köztük, már ha valóban voltak/vannak ilyenek.

A kötetnek több olvasata is van, és ezek mindegyike igen tanulságos. Az egyik maga a logikus kiindulás: hogyan ismerhetjük meg a klímának a történetét, azaz hogyan, milyen módon tekinthető át, hogy hogyan alakult a Föld klímája a kezdetektől fogva. Az erről szóló rövid fejezetet nevezhetjük akár a méréstechnikai alapok megismerésének is, azaz azoknak a vizsgálati módszerekének, amelyek révén kiolvasható, milyen volt a klíma a Föld eddigi hosszú története során. Az így nyerhető ismeretek és adatok forrásait a szerző három csoportra tagolja. Ezek: ‡ A Föld archívumai - értelmezése szerint ide tartozik minden olyan természetes lerakódás, amelyből természettudományos módszerek segítségével információk nyerhetők az elmúlt korszakok éghajlatára vonatkozóan. Az ehhez kapcsolódó magyarázataiból megértjük, hogy ez lényegében kódfejtést jelent, ahol először is fel kell ismerni a kód meglétét, majd pedig értelmezni azt. Az pedig nyilvánvaló, hogy a tudomány fejlődése teremt egyre finomabb és hatékonyabb eszközöket mind a feltáráshoz, mind az elemzéshez és értelmezéshez. ‡ A társadalom archívumai - Behringer szavaival azok a nyilvános vagy magánlevéltárak, könyvtárak, elektronikus adattárolók és hasonlók, ahol a tudatosan gyűjtött emlékeket őrzik. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a „tudatos gyűjtés” itt nem csak a kifejezetten az időjárás tudatos dokumentálását jelenti. A szerző például közvetett adatként hivatkozik a termés minőségéről a történelem során született feljegyzésekre, s szintúgy az olyan más adatokra és információkra, amelyekből az időjárásra és/vagy annak következményeire is található utalás. ‡ Műszeres mérési adatok - ezek forrásainak fejlődése Galileo Galileivel és tanítványával, Evangelista Torricellivel kezdődik, s a továbbiakról csak egy kurta kis összegzést kapunk.

A „méréstechnikai” fejezetet egy hasonlóan rövid áttekintés követi a klímaváltozás okairól. Címszavai: ‡ A Nap, mint energiaforrás ‡ A Föld légköre - ez lényegében csak az üvegház hatással foglalkozik ‡ Lemeztektonika - egy oldal a felszín alakulásának hatásairól ‡ Vulkanizmus - a nagy mennyiségben kilövellt légszennyezők hatásai ‡ Meteoritok - tény vagy legenda, hogy nagy becsapódások indukáltak tömeges pusztulásokat okozó hatásokat.

Ami ezek után jön, az történelmi ismeretekkel teli, rendkívül érdekes leírása annak, hogyan alakult a Föld klímája a kezdetektől, hogyan élt és fejlődött az emberi civilizáció, és hogyan befolyásolta az életét, a működését, az anyagi és a szellemi világát és a fejlődését a mindenkori klíma és annak változásai. Sok egyéb közt olvashatunk arról, hogy a civilizáció a klíma meleg periódusának a terméke, Európa boldog bronzkoráról, az i.e. 800 körüli hirtelen éghajlatváltozásról és politikai nyugtalanságokról, az i.sz. második évezredbeli kis jégkorszak hatásairól, kulturális következményeiről, köztük az életkörülmények romlása okozta kétségbeesés hatásairól a vallásra és a bűnbakkeresésre, ami a boszorkányságot a kis jégkorszak paradigmatikus bűncselekményévé tette, méghozzá úgy, hogy nem az egyház, s nem is a hatalom szorgalmazta, hanem a kezdeményezés „alulról jött”. Olvashatunk arról, hogyan járult hozzá a klíma a francia forradalom kitöréséhez, és a teljes rendszerváltáshoz Japánban, másrészt hogyan bontakozott ki a józan ész és a tudomány a kis jégkorszak második felében a klímával való küzdelem révén is, és szinte vég nélkül folytathatnánk akárcsak a legérdekesebb jelenségek és összefüggések felsorolását is. Nem tesszük, hiszen nagyon is érdemes mindezt elolvasni. Csupán a következőket emeljük még ki:

Behringer pozitív és negatív történelmi példákkal igazolja, hogy a társadalom akkor képes sikeresen megbirkózni a klíma támasztotta nehézségekkel, ha ebben okos szervezettség segíti. A francia forradalmat megelőző időszakról mondja, hogy „a krízis eszkalációjához döntően hozzájárult a liberális gazdaságpolitika”, az írországi nagy éhínségről pedig, hogy „a szabadkereskedelmi politika jegyében a válság szabályozását a piacra bízták, ezért Írországban összeomlott az élelmiszer ellátás”. Másrészt, már a 18. században több ország is okos előrelátással és felkészüléssel tudta enyhíteni a különösen rossz időjárásnak a népre háruló következményeit. Behringer szavaival „az éhínség a rossz és esztelen kormányzással lett azonos jelentésű”.

A tudományára oly büszke korunkban, az 1960-as évek elején az foglalkoztatta a szakembereket, hogy jön az új jégkorszak, s a felmelegedés gondolata ellentmondott minden mérési eredménynek és látszatnak. 1972-ben a vezető klímakutatók egy pontban teljes egyetértésre jutottak: „A jelenlegi globális lehűlés, amely megfordította az 1940-es évek melegtrendjét, továbbra is folytatódik. A holocén meleg periódusának hamarosan vége szakad, ha nem sikerül az emberiségnek a globális lehűlés folyamatát megakadályozni. Ekkoriban ugyanis a globális lehűlést tulajdonították az emberiség kártékony működésének.

Az emberiség már a neolitikus forradalom óta képes a tevékenységeivel hatni valamelyest a klíma alakulására. A 20. sz. közepén viszont eljutott oda, hogy a tevékenységének hatásai és következményei immár az egész földrendszer működésébe beavatkoznak, földön, vízen, levegőben. A neolitikus forradalommal megkezdődött a földtörténet antropocén - ember által meghatározott - korszaka, amelynek második szakaszát az ipari forradalom nyitja, a harmadikat az említett, 1950-es évekbeli minőségi ugrás, a negyedik pedig a 21. századtól remélhető, ha az emberiség elég bölcs és képes lesz megfelelő globális környezetmenedzsmenttel megőrizni a földi életet és benne a magáét.

Bőségesen szól a könyv természetesen a globális felmelegedés ügyének mai alakulásáról is, különösképpen a rendkívüli horderejű/nek beállított/ és mindenképpen rendkívül költséges „üvegház-hatás hadműveletről”. Nagyon is bölcs epilógusa szerint „A klíma mindig is változott. A kultúra kérdése, hogy hogyan reagálunk rá. Ebben a történelem ismerete segíthet nekünk. Az emberek sokszor fenyegetőnek érezték a klímaváltozásokat. Hamis próféták és erkölcsi vállalkozók mindig is megpróbáltak hasznot húzni ebből. (...) Csak a higgadt hozzáállást ajánlhatjuk. A világ nem fog összedőlni. Ha melegebb lesz - alkalmazkodni fogunk hozzá. Változnak az idők, s velük együtt mi is.”.