Pallas Athéné Könyvkiadó, 2019
Dr Osman Péter ismertetése
Japánnak különleges szerepe van az európai kultúrában. A 19. sz. vége felé jelentős részben a japán művészet hatására jött létre az utolsó és legemberségesebb ’nagy stílus’, a modern, iparosított világhoz kötődő, azt szebbé-jobbá tenni igyekvő szecesszió. A 20. sz. második fele világgazdaságában Japán a nagy hatású, különleges főnix-madár, amely kiemelkedő hatékonysággal és az innovációra támaszkodva támadt új életre. S a mai elektronikus eszközeink világát nagyban meghatározó Steve Jobs pedig a termékfejlesztésben sokat átvett a zen filozófiájából és esztétikájából (elég nyersen ledöngölve az ebből táplálkozó minimalista dizájnt a felhasználók torkán). Japán kedvenc képregény-műfaja, a mangák nyomán az Encyclopaedia Britannica kiemeli, hogy „A 21. sz. fordulójára a japán mangák, tartalmuk és hatásaik nagy változatosságával, az egész világon népszerűvé váltak.”
E kötetet így ajánlja a híres, nagy könyvportál, a Goodreads: „Rendkívül hasznos kulccsal szolgál a japán kultúra egyedülálló jellemzőihez. Olvasói világos képet kapnak arról, valójában mi mozgatja a japánokat és az ő társadalmukat.”
A Google könyvportáljának ajánlójából: „Mindent összevéve, ez a könyv könnyen használható bevezetés a japán társadalom meghatározó jellemzőihez, és felbecsülhetetlen forrásmű mindenkinek, legyen bár üzletember, utazó, diák vagy bárki, akit érdekel a japán kultúra.”
Csalós az alcím, bölcs a könyv: bár az előbbi „kortárs” kultúrát ígér, a kötet igazából ismerkedést kínál az egész japán kultúrával – s amint olvassuk, rájövünk, hogy csak így jó, csak a teljes kultúrtörténet alapján lehet megérteni Japán mai világát. Ez általában is igaz az országok jelenére, Japán esetében pedig még sokkal inkább, hiszen – azt is megtudjuk – ma is nagyon erősen hagyománykövetők.
A könyv valójában egy enciklopédia, amelynek címszavaiból sokszínű mozaikként áll össze Japán roppant érdekes, és ma is nagyon sajátos világa. A szerzőket idézve:
„Kötetünk a japán kultúra kulcsfogalmait tárgyaló tanulmányok, esszék gyűjteménye. Mindegyik tanulmány mélyreható és ugyanakkor könnyen befogadható ismereteket nyújt az olvasónak a modern Japánban uralkodó kulturális értékek, viselkedési minták és kommunikációs formák világáról. A benne szereplő 28 tanulmány információban gazdag, könnyen hozzáférhető rálátást nyújt a modern Japánra jellemző értékek, attitűdök, viselkedési minták és kommunikációs stílusok sokaságára – maguknak a japánoknak a szemszögéből tekintve át a kiválasztott témákat. A világos, jól követhető stílusban megírt és a mai mindennapi életből vett példákkal gazdagon illusztrált tanulmányok sok mindent megmagyaráznak a japán kultúra legbonyolultabb aspektusai közül, a legjobb szakértők írásaira is támaszkodva. Értékes forrásanyagot biztosítanak a japán kultúra iránt érdeklődők, utazók, turisták és a Japánban élő nyugatiak számára is, akik közelebbről meg akarnak ismerkedni a japán kultúrával.” (Kiemelések tőlem – OP)
Az ismerkedés közepébe vágva, íme részletek egy különösen sokatmondó, a mi kultúránktól nagyban elütő, alapvető különbözőségre rávilágító esszéből:
„Aimai: a homályos kifejezésmód és a japánok
Az aimai, vagyis a kétértelmű,
félreérthető kommunikáció olyan beszédként határozható meg, amelyben
valamely kifejezés egynél több jelentéssel bír, ami homályosságot, pontatlanságot
és bizonytalanságot eredményez. A japánok általában toleránsak a kétértelműséggel
szemben, olyannyira, hogy ezt a
kifejezésmódot a japán kultúra egyik fő jellemző vonásának tartják. Noha
maguk esetleg nem is tudatosan élnek az aimai fordulatokkal, ezek használatát Japánban erénynek tekintik,
és a japán nyelvben nagyobb hangsúly esik a kétértelműségre, mint a legtöbb más
nyelvben, mivel a japán társadalomban
elvárják, hogy az ember homályosan és indirekt módon fejezze ki magát.”
A szokás eredetének magyarázata sokat elmond a japán társadalom múltjáról, s az idézet egyben ízelítő is az itt sorakozó ismertetésekből. „Az embereknek együtt kellett működniük egymással a társadalomban, mivel rizst nem lehet termeszteni anélkül, hogy kölcsönösen segítsék egymást. Így fejlődött ki [hogy] az emberek nem voltak hajlamosak szembeszállni a csoportjuk kívánságaival, mert féltek, hogy ez esetben kizárnák őket a közösségből. Amikor önmagukat a csoport érdekeinek alávetetve dolgoztak, a csoport viszonzásul támogatta őket, s így elérhették, hogy a saját gondolkodásuk összhangban álljon a csoportjuk céljaival, és elérhették a harmónia kellemes érzését magukban. A közösségek tagjai között gyakran természetes kommunikáció alakult ki szavak nélkül is, és az emberek követték az idősebbek útmutatását, mivel azok több tapasztalattal, bölcsességgel és hatalommal bírtak. Annak érdekében, hogy ne okozzanak komoly problémákat és ne veszélyeztessék a csoport harmóniáját, az emberek igyekeztek elkerülni, hogy világosan fejezzék ki gondolataikat, egészen addig a pontig, hogy kerülték az egyértelmű igen vagy nem válaszokat is. Ha valaki igazán nemet akart mondani valamire, akkor először nem mondott semmit, majd határozatlan kifejezéseket használt, amelyek kimondatlanul is közvetíteni tudták bizonyos mértékű egyet nem értésüket. A szavak jelentése így számos különböző módon volt értelmezhető.
Azt látjuk tehát, hogy a japánok életében a harmónia fenntartásához nélkülözhetetlen a homályos kifejezésmód, ami a kompromisszum jegyeit viseli magán. Mindig gondosan mérlegelik az adott környezeti légkör hangulatát, amelyben másokkal osztoznak. Megtanulják ösztönösen figyelemmel kísérni egymás gondolatait és érzéseit, amire szükségük van, hogy el tudják dönteni, kinek kell megtennie a kezdeményező lépést. A bizonytalanság ilyen értelemben védi az embereket, és társadalmilag pozitívumnak tekintik, mivel a kommunikáció egyfajta kenőanyagának számít.”
Már az eddigiekből is világosan megmutatkozik, milyen nagy jelentősége van a japánokkal kapcsolatban a nyelvi kommunikáció egyik legfontosabb szabályának: messze nem elegendő ismerni a szavak jelentését, a szófűzés technikáit, sőt még azt sem, hogy képesek legyünk minél inkább szövegkörnyezetben értelmezni ill. előadni a mondandót. Mindezeket megváltoztathatja, akár döntő mértékben is, a kommunikáció mögött álló társadalmi normarendszer.
Vigyázat! „A félreérthető kifejezésmód kultúraközi hatásai”: „A japánokról gyakran mondják, hogy túlságosan félénkek, visszahúzódóak vagy kiismerhetetlenek, és lehetetlen kitalálni, hogy éppen mire gondolnak. Sok esetben azonban egyszerűen csak udvariasan próbálnak viselkedni, a saját szokásaiknak megfelelően. Természetesen a japánoknak is megvan mindenről a saját véleményük, de azt minél később vagy minél ritkábban hajlamosak csak kifejezésre juttatni. Ha teljesen ellentétes véleményen vannak azzal, aki éppen beszél, kezdetben rendszerint úgy hallgatják, mintha elfogadnák az általa mondottakat, és csak azután szállnak vitába vele, ám akkor is bizonytalanul és a lényeget inkább csak körülírva, mintegy kerülgetve a forró kását. Japánban ez számít a dolgok udvarias elintézésének. Ugyanakkor a nyugatiak – mivel fontosabbnak tartják az egyenes beszédet és a vélemények tisztességes kifejtését – arra hajlanak, hogy minél világosabban fejezzék ki a gondolataikat, és még ha emiatt sor kerül is néha összetűzésekre közöttük, ezek általában nem, vagy csak szélsőséges esetekben érintik az emberek közötti kapcsolatokat. Japánban más a helyzet: ha valaki nyíltan szembeszáll másokkal és ezzel feszült, kellemetlen légkört teremt, a másokhoz fűződő kapcsolatai teljesen megszakadhatnak. Az emberek hajlamosak érzelmi alapon reagálni, és a legtöbben tartanak attól, hogy kizáródhatnak a csoportjukból. A hallgatás is a félreérthető kommunikáció egy fajtájának tekinthető. A japánok másképpen értelmezik a csendet, mint a nyugatiak. Számukra a hallgatás a mély gondolkodás és megfontoltság jele, a túl hosszú vagy túl gyakori szünetek azonban egy-egy megbeszélés alkalmából a nem japánokban kényelmetlen érzést keltenek. Míg a japánok a hallgatást inkább jó dolognak tartják, mint rossznak, és általában rokonszenvvel fogadják, a nem japánok néha a közöny vagy az apátia jelének érzik. Ugyanakkor a túl sok beszéd sok japán szemében egyfajta nyomásgyakorlásnak tűnik, és idegesíti őket, vagy kényelmetlen érzéseket kelt bennük.”
„Wabi-sabi: az egyszerűség és elegancia, mint japán szépségeszmény
A japán kultúra két meghatározó erejű vonásának esztétikai szempontból gyakran
az egyszerűséget és eleganciát tekintik, amelyek már a legrégebbi idők óta a
japán élet fontos jellemzői közé tartoznak. A hagyományos japán építészet
például egyszerűnek tűnik, mivel az üres térre, a díszítések hiányára és a
halvány, visszafogott színekre helyezi a hangsúlyt, az ilyen stílusú épületekről
mégis úgy tartják, hogy valami elegáns szépség aurája lengi körül őket. Hasonló
tulajdonságok megmutatkoznak a japán képző- és iparművészetben és az
irodalomban is: a kerámiák formái gyakran egyszerűek és a színük nem tolakodó,
a japán költemények szerkezete pedig takarékosan szikár és korántsem bonyolult,
mégis mindkettő egyszerű és elegáns szépséget sugároz.” (Íme az esztétikai
eszmény, amely még fiatal, útkereső korszakában megragadta Steve Jobst, és a
legfőbb terméktervezői alapelveként meghatározta az Apple termékeit. – OP)
S bár mindezzel csak két címszóból adtunk ízelítőt, sajnos cseppet sem homályos, hogy már a lehetséges terjedelem végénél járunk. További, apró kedvcsinálóként e tényleg különleges, érdekes és hasznos kötethez:
A tartalomjegyzék a címszavak mögé rövid, magyarázó alcímeket állít. Néhány ezekből:
Ø A függő viszony japán felfogása Ø A japán szépérzék Ø A harcosok útja (a híres busidó – OP) Ø A jellegzetes japán kitartás és elszántság Ø Társadalmi kötelezettségek Japánban Ø a személyes tér szerepe Japánban Ø magántermészetű és közösségi kommunikáció Japánban Ø Gyermeknevelés Japánban Ø A szerénység japán erénye Ø „Jó feleségek és bölcs anyák” Ø Alá- és fölérendeltségi viszonyok Japánban Ø A japán csoporttudat Ø Az emberi kapcsolatok dualizmusa Japánban Ø az egyszerűség és elegancia, mint japán szépségeszmény Ø Ajándékozási szokások Japánban.
