Dr Osman Péter ismertetése
„E könyv pellengérre állítja a
hivatalos történet központi és leginkább felmagasztalt állítását, miszerint a
deregulált kapitalizmus a szabadságban született, és a korlátok nélküli szabad
piac kéz a kézben jár a demokráciával. Ezzel szemben láthatjuk majd, hogy e
fundamentalista kapitalizmus világra jövetelénél a kényszerítés legdurvább
formái voltak jelen, melyeket egyaránt alkalmaztak a társadalmon, mint
közösségen és emberi testek megszámlálhatatlan sokaságán. Korunk szabad
piacának története – melyet leginkább a korporatizmus felemelkedéseként
írhatunk le – valójában sokkról sokkra halad.” Így határozza meg Klein műve
mondanivalójának velejét. Merész, szerfelett merész, hiszen ezzel szembe megy a
makrogazdaságtan uralkodó áramlatával. Igazából nem is lenne ez kockázatos, ha
pusztán elméleti vitáról lenne szó, azonban a tét a mai világban szinte
mérhetetlenül nagyobb: amint ő maga is nagyon világosan leírja, a gazdaság
feletti uralomnak, finomabban a gazdaság kormányzásának megalapozása.
Paul Krugman: Elég legyen a
válságból! MOST! (Akadémiai Kiadó, 2012. – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi
Szemle 2013/3. sz.) c. könyve kapcsán idéztük a közgazdasági Nobel-díjas Paul
A. Samuelson, a modern közgazdaságtan egyik megalapozója szavait: „A közgazdaságtan
legalább annyira művészet marad mindig, mint amennyire tudománynak számít.” Tegyük
hozzá: Az elmélet-alkotók dolgát enyhén szólva végletesen megnehezíti, hogy az
egymást kölcsönösen meghatározó gazdaságra és társadalomra maradéktalanul
érvényesek Hérakleitosz tételei: „Semmi sem állandó, csak a változás maga.”,
következésképp, (kissé egyszerűsítve) „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba.”.
Nyilvánvalóan, a közgazdaságtan is olyan tudomány, amelynek az adja a
gyakorlati értékét, ha elvei, tanításai, iránymutatásai a gyakorlatban
alkalmazhatóak, hiszen másként mi hasznát vennénk. A találmányok szabadalmi
oltalmáról szóló 1969. évi II. törvényünknek a szabadalmazhatóság feltételei
sorában volt egy igen jó meghatározása: „A gyakorlatban alkalmazható a
megoldás, ha azonos eredménnyel ismételten megvalósítható.” (Szt. 5. §) A
makrogazdaságtan gyakorlati alkalmazhatóságára vetítve és az előbb
felhozottakra visszautalva ez az a probléma, amelynél az ész megáll, és egyhelyben
zokog.
Mindezt, amint jeleztük, az teszi
kritikus jelentőségűvé, hogy a modern világban a makrogazdaságtan doktrínái a kormányzatok
gazdaságpolitikájának alapjául – vagy épp ürügyéül – szolgálnak. Aki pedig azt
véli látni, hogy a globalizáció sodrában az uralkodó – vagy azzá emelt –
doktrína a kormányzatok fölé kerekedett, gyakran még a mutatis mutandis mozgásterét
sem adva meg nekik, az nem biztos, hogy téved. Az elmélet súlyának, a
gazdaságra, annak szereplőire, s köztük az emberek életére gyakorolt igen nagy hatásának,
másrészt a gyakorlati igazolása ’nehézségeinek’ (merészebben szólva
lehetetlenségének) összevetése pedig nehezen elkerülhetetlenné teszi azt a
következtetést, a makrogazdaságtan doktrínái a hittételek szintjére emelkedtek,
emlékeztetve a korra, amikor a vallás fonódott össze a kormányzó hatalommal, és
nem nélkülözve az eretnek vonulatot sem. Ezt tekintetbe véve elmondható, hogy
Klein e könyve a főáramlattal szembeni vegytiszta eretnekség, a képletes vártemplom
kapujára kiszegezett kihívó tételek sora és gyakorlati példákkal történő
bizonyítása.
Karl Marxhoz kegyesek voltak az
istenek: a világát uraló hatalmak nem láttak annyi reális fenyegetést e szigorú
próféta kritikáiban és a világ hatalmi struktúráját illető elméletében, hogy
érdemesnek találják vele szemben megtagadni Rousseau híres mondását, jelesül,
hogy „az elégetés nem válasz”. Klein könyve a mai roppant erős tömegkommunikációs
fehérzajban talán „csak egy könyv” marad, ám mindenképpen nagyon is méltó a
figyelemre. S mert benne a főáramlat egyik legmeghatározóbb ideológusa, Milton
Friedman és közgazdasági iskolája doktrínájának gyakorlati következményeit taglalja,
némi rezignált cinizmussal hozzátehető: Aki utálja Milton Friedmant, rossz
ember nem lehet! Aki viszont nem ért egyet ezzel, annak is lehet igaza! Magát
Friedmant ő így jellemzi: „a korlátlan kapitalizmus atyamestere, akinek a világ
a modern, hipermobilis globális gazdaság szabálykönyvét köszönheti.”
Folytatva a fent megkezdett idézetét:
„A tétek magasra kúsztak. A korporatisták szövetsége immár a végső határokat
ostromolja: az arab világ zárt olajpiacait és a nyugati gazdaságok olyan
szektorait, melyeket már régóta óvnak a haszonelvű befektetőktől – mint a
katasztrófavédelem vagy a hadseregek fejlesztése. Mivel még nyomokban sem
látszik a közmegegyezés keresésének igénye eme alapvető szolgáltatások
privatizálásában, a célok eléréséhez egyre fokozódó erőszakhullám és egyre
hatalmasabb katasztrófák szükségeltetnek. Ugyanakkor, mivel a sokk és a válság
szerepét ilyen tökéllyel eliminálták a szabad piac felemelkedésének hivatalos
történetéből, az Irakban és New Orleansban alkalmazott szélsőséges megoldásokat
a legtöbben a Bush-adminisztráció különös hozzá nem értése és haveri alapon folytatott
politikája számlájára írják. Eközben a helyzet valójában az, hogy a
Bush-kormányzat tettei mindössze egy ötven éve folyó, a piac teljes
felszabadítását célzó kampány hihetetlenül erőszakos és igen kreatív
végkifejletét jelentették.”
„Amikor eszméket teszünk felelőssé
a híveik által elkövetett bűnökért, igencsak körültekintően kell eljárnunk.” –
írja Klein. Ugyanakkor igen világos történelmi körképet ad az eszmék és a
tényleges történések összefonódásáról. Marx (micsoda témát jelentene neki a
globalizáció!) esetében még emberöltők teltek el, amíg eszméit alapul/ürügyül
vették a „lenini út” vezetői. Friedman doktrínájának átültetése az országok
gazdaságpolitikájának gyakorlatába, olvashatjuk, ideális körülményeket
teremtett a mai szóhasználattal multiknak nevezhető nagyhatalmú cégek számára,
amelyek igen gyorsan minden tőlük telhetőt meg is tettek ezért, felhasználva
ennek érdekében a befolyásukat az USA kormányzatára is. A doktrína módszeres exportálásán
túl hamar eljutottak az azzal szemben haladó kormányzatok erőszakos
eltávolításához – amiben, amint Klein tényekkel bemutatja, hathatós segítséget
kaptak az USA kormányzatának berkeiből is. Hódító hadjárataik első terepeit a
könyv így nevezi meg: „A rendszerváltás leckéi: Brazília és Indonézia”, s míg
az előbbiben a megvalósítás még csak mérsékelt fizikai brutalitással ment végbe,
az utóbbiban már „Az alkalmazott terror olyannyira könyörtelen volt, oly
mértékben meghaladta az emberek legbaljóslatúbb várakozásait, hogy egy nép,
mely hetekkel korábban még egyként kiállt országa függetlenségéért, most
kellően megrettent, hogy önként átadja az irányítást Suhartónak és
pribékjeinek.” Klein idézi: „Ralph McGehee szerint, aki a puccs idején a CIA
műveleti vezetője volt, Indonézia egy "mintahadművelet volt [...] Minden
komolyabb véres esemény, melyet Washington vezényelt le, Suharto hatalomra kerüléséhez
köthető. A siker azt jelentette, hogy [ezt a sémát] újra és újra alkalmazzák
majd."” És valóban, nem sokkal később következett Chile, az Allendét
megbuktató puccs és a terror.
Az Akadémiai Kiadó ezzel ajánlja e
könyvét: „Bármerre tekintsünk is a földgolyón, Nagy-Britanniától az Egyesült
Államokon és Ázsián át a Közel-Keletig, mindenütt jelen vannak a hatalom
birtokosai, akik hasznot húznak a káoszból, kihasználják a vérontást és a
katasztrófákat, hogy brutális módon saját képükre formálják a világot. Ők a
sokkdoktorok. A Sokkdoktrína, e lebilincselő és revelatív munka rávilágít
korunk titkos történetére. Mikor sokat látott újságíróként Naomi Klein a
nyereségvágy globális lovagjainak nyomába eredt, olyan információkra és
kapcsolatokra bukkant, melyek még őt is megdöbbentették. Álmában sem hitte
volna, hogy a sokkdoktorok nézetei ilyen mértékben eluralták világunkat, mint
ahogy hatalomra kerülésük története is minden képzeletet felülmúlt. A szökőár
nyomán besöpört milliárdok, Oroszország kifosztása és az iraki háborús helyzet
kihasználása mind-mind egy folyamat állomásai, melyben a haszon növekedésének
gyilkos tempóját csak az ennek érdekében elkövetett gyilkosságok brutalitása
múlja felül.”
A Wikipedia elmondja, hogy 43 éves
kanadai szerző társadalmi aktivista, aki korporációs globalizációt illető
politikai elemzéseiről és kritikájáról ismert, s ez a harmadik könyve e témában.
A Klein honlapján olvashatók szerint e műve a megjelentetéseit tekintve széles
diadalmenetet ért el: már harminchat
országban ill. nyelven kiadták. A nagy angolszászoktól pl. Brazílián, Olasz- és
Német- és Oroszországon, és több más európain, Törökországon, Japánon, Tajvanon,
Koreán, Vietnamon át megjelent még Albániában, valamint arab és katalán nyelven
is.
A könyv alaphangját, eretneksége
mértékét már a bevezetésének címe megadja: „Ami üres, az szép – Világunk
leradírozásának és újjáépítésének három évtizede”. Ennek tartalmát, a sokkdoktrína
lényegét Klein elsőként a 2005-ös Katrina hurrikán által lerombolt New Orleans
példáján mutatja be. Pár, a lényeget láttató idézet ebből: „a város ismert
republikánus kongresszusi képviselője, Richard Baker a következőket mondta egy
lobbista csoportnak: "Végre felszámoltuk a közlakhatási problémákat New Orleansban.
Saját magunk ugyan nem tudtuk megcsinálni, de Isten cselekedett helyettünk."
New Orleans egyik leggazdagabb fejlesztője hasonlóképpen nyilatkozott: "Azt
hiszem, most tiszta lappal indulhatunk. És ez a tiszta lap rengeteg nagyszerű
lehetőséget tartogat." A Louisianai Állami Törvényhozás épülete azon a
héten megtelt a cégek lobbistáival, akik megpróbáltak maguk is részesedni a
"nagyszerű lehetőségekből": alacsonyabb adókat, kevesebb
szabályozást, olcsóbb munkaerőt és "kisebb, biztonságosabb várost"
akartak – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közösségi lakótelepek
lebontását tervezték, és magántulajdonú társasházakat szerettek volna emelni
helyettük. Az "újrakezdés" és a "tiszta lap" igéző álomképe
szinte elfeledtette, hogy pár mérfölddel odébb egy város fuldoklik a mérgező
iszapban, szivárgó kemikáliákban, és emberi maradványok úsznak a romok között.
(...) A New Orleans-i árvízben új lehetőséget látók közé tartozott Milton
Friedman. Talált magában elég erőt ahhoz, hogy közzétegyen egy publicisztikát a
Wall Street Journalben, három hónappal az után, hogy a gátak megadták magukat a
víz nyomásának. "New Orleans legtöbb iskolaépülete romokban hever",
állapította meg, "nemkülönben azon gyermekek otthonai, akik a padjaikat
koptatták. Tragédia. Azonban egyúttal lehetőség is az oktatási rendszer
radikális átalakítására."” És: „Miközben a gátakat csigalassúsággal hozták
helyre, és az elektromos hálózat is meglehetősen vontatottan épült fel újra,
New Orleans iskolarendszerének kiárusítása katonás rendben és fékevesztett ütemben
zajlott le. Mindössze tizenkilenc hónap leforgása alatt – miközben a szegények
jelentős része továbbra sem lelt új otthonra – az iskolarendszert szinte teljes
mértékben eluralták a magáncégek által működtetett charter schoolok. („Közpénzből
működő iskolák, melyeket magáncégek üzemeltettek sajátos szabályok mentén. A
charter schoolok megjelenése mélyen megosztotta Amerikát, és ez a megosztottság
sehol nem volt nagyobb, mint New Orleansban, ahol számos afroamerikai szülő úgy
tekintett rájuk, mint valamiféle visszalépésre az emberi jogi mozgalmak
eredményeitől, melyek szavatolták az oktatás azonos színvonalát minden gyermek
számára.”) Az egyik friedmani alapokon álló agytröszt, az American Enterprise
Institute lelkesen üdvözölte, hogy "amire a louisianai iskolareformerek
évek alatt képtelenek voltak [...] azt a Katrina egyetlen nap alatt
elvégezte". A közoktatásban dolgozó tanárok viszont – látva, ahogy az
árvízkárosultaknak szánt pénzekből felszámolják a közszolgáltatást, és utat
nyitnak a magáncégeknek – Friedman tervét "oktatásügyi földrablásnak"
titulálták.” Erre írja Klein: „A katasztrófák utáni összehangolt támadásokat a
közszféra ellen, melyek mögött az a gondolat áll, hogy a pusztítás izgalmas
piaci lehetőségeket tartogat, jómagam "katasztrófakapitalizmusnak"
neveztem el.”
Közbevetőleg. a katasztrófa nem
feltétlenül mindenkor vegytiszta átok. Ellentétben az alkohol megrögzött
híveinek álláspontjával - kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság! -,
sok múlik a mértékeken. Akik egy gazdaságon gyökeres átalakítást akarnak
végrehajtani, hamar szembekerülnek az ausztrál bennszülöttek közmondásos problémájával:
nagyon szeretne egy új bumerángot, de nem tudja eldobni a régit. Megérzik Machiavelli
híres tételének igazát is az újítók végzetéről: „Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb
vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége
mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap
azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Igencsak figyelembe veendő,
visszatartó politikai nyomást jelenthetnek a döntéshozóknak azok is, akik, akár
a gazdaságban, akár a magánéletben ragaszkodnak a megszokott körülményeikhez.
Mindezért tény, hogy a fájdalmas katasztrófának valóban lehet üdvös
következménye, ha tág teret nyit az újjáépítéshez, azzal a minőségi javuláshoz,
ha a célja legalább nagyjában-egészében megfelel a ’közjónak’, és rendelkezésre
is állnak a szükséges források. Kitűnő példa erre a második világháború során
szinte porig rombolt Nyugat-Németország újjáépítése. Minden azon múlik tehát,
hogy kiknek s mennyire jó, amit a romokon létrehoznak. Klein nagyon világosan
megmutatja: a katasztrófakapitalizmus térhódítása a meghatározó érdekek
önjáróvá vált, ’csúcstechnológiás’ érvényesítése. Ezt igazolja körképpel
alátámasztott megállapítása, amely szerint „A sokkdoktrína pontosan azért
lehetett ilyen kedvelt eszköz, mert a gazdasági egyenlőség álma meglehetősen népszerű
volt, és így kevés esély kínálkozott arra, hogy tiszta küzdelemben legyőzzék.”
A tiszta küzdelem itt valódi demokratikus eszközök alkalmazását jelenti.
Kissé tovább, Klein így folytatja elemzését:
„Friedman először a hetvenes évek
közepén – amikor a chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok tanácsadója volt
– kapott lehetőséget annak kipróbálására, miként használhatja ki egy kiterjedt
sokk vagy válság hatásait. Ez idő tájt Chilét nemcsak Pinochet erőszakos
hatalomátvétele rázta meg, de az ország a hiperinflációtól is szenvedett.
Friedman azt javasolta megbízójának, hogy gyors ütemben alakítsa át a gazdaságot
– adócsökkentésekkel, a szabad piac bevezetésével, privatizált szolgáltatókkal,
a szociális kiadások megnyirbálásával és deregulációval. A chileiek hamarosan
azzal szembesültek, hogy az eddigi állami iskolák helyébe magánintézmények
léptek, melyek utalványokkal voltak igénybe vehetők. Minden idők legnagyobb
szabású kapitalista átalakítása zajlott itt le, mely a "chicagói
iskola" forradalmaként vonult be a köztudatba, ugyanis Pinochet
közgazdászai Friedmannál tanultak a Chicagói Egyetemen. Friedman megjósolta,
hogy a gazdasági változások sebessége, váratlansága és kiterjedése olyan pszichikai
reakciókat indítanak el az emberekben, melyek "elősegítik az igazodást"
a változásokhoz. Ő volt az, aki nevet is adott ennek a fájdalmas taktikának: ez
volt a gazdasági "sokkterápia". Az azóta eltelt évtizedekben, ha egy
kormány kiterjedt szabadpiaci átalakításokat kívánt végrehajtani, mindig ott
volt a "sokkterápia" kézenfekvő eszköze.” Vázolja, hogyan ment végbe
a sokkterápia Irakban, majd a 2004-es pusztító szökőár után Srí Lankán, majd
így folytatja: „Legtöbben, akik túlélnek egy pusztító katasztrófát, a
legkevésbé sem akarnak tiszta lappal újraindulni: lehetőségeik szerint
megpróbálják menteni a menthetőt, és újra megerősíteni kapcsolatukat a hellyel,
melyhez múltjuk köti őket. "A város újjáépítésekor úgy érzem, saját
magamat is újjáépítem", mondta Cassandra Andrews, New Orleans erősen
megrongálódott Lower Ninth Ward negyedének lakója a romok eltakarítása közben.
Azonban a katasztrófakapitalistáknak nem áll érdekükben javítgatni a valaha
volt értékeket. Akár Irakot, akár Srí Lankát vagy New Orleanst tekintjük, a
félrevezető nevű "rekonstrukció" minden esetben azzal indult, hogy a
befektetők bevégezték azt, amit a katasztrófa elkezdett: eltöröltek mindent,
ami csak megmaradt a közszférából és a helyi közösségekből, majd gyors ütemben
egyfajta "Új Jeruzsálemet" építettek fel helyettük – mielőtt a háború
vagy a természeti csapás áldozatai magukhoz térhettek, és követelhették volna
azt, ami egykor az övék volt. Mike Battles fogalmazza meg mindezt a
legkegyetlenebb pontossággal: "Számunkra a félelem és a káosz ígéretes
lehetőséget jelentett." A harmincnégy éves volt CIA ügynök arról beszélt,
miként segítette Custer Battles nevű sehol sem jegyzett kis cégét az iraki
megszállás utáni káosz abban, hogy mintegy százmillió dollár értékű szerződést
kössön a szövetségi kormánnyal. Szavai a modern kapitalizmus jelmondataként is
megállják a helyüket – a félelem és a zűrzavar az előrelépés legjelentősebb
katalizátorai.”
És „Amikor kutatni kezdtem a
pusztító katasztrófák és az elképesztő profit kapcsolatát, úgy gondoltam, napjainkban
alapvető változás tapasztalható abban, ahogy a piacok "felszabadítási
hulláma" végigvonul a világon. Jómagam is részese voltam annak a
mozgalomnak, mely útját próbálta állni a cégek mindent elsöprő hatalmi törekvéseinek,
és mely először 1999-ben, a seattle-i világgazdasági konferencián tette le
meglehetősen harsány névjegyét. Ilyetén elkötelezettségem révén nem voltak
számomra ismeretlenek a WTO-csúcstalálkozókon kikényszerített „üzletbarát”
intézkedések, vagy éppen az IMF-hitelekhez kapcsolódó feltételek. A három,
védjegynek is beillő követelmény – a privatizáció, a kormányzati dereguláció és
a szociális kiadások jelentős visszafogása – sosem volt népszerű a polgárok
körében, azonban amikor a megegyezéseket aláírták, legalább tetten érhető volt
a tárgyaló felek kölcsönös akarata, és az úgynevezett szakértők is
egyetértettek a megoldásban. Most azonban a korábbi ideológiai programot a
lehető legerőszakosabb módon nyomják le a nép torkán: egy inváziót követő
idegen katonai megszállás alatt, illetve közvetlenül valamilyen természeti
kataklizma után. (…) Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ástam e piaci modell
világméretű terjedésének történetében, rájöttem, hogy a krízisek és
katasztrófák kihasználása voltaképpen a kezdetektől alapvető eszköze volt
Milton Friedman iskolájának – a kapitalizmus e fundamentalista változatának
mindig is katasztrófákra volt szüksége az előrelépéshez. Való igaz, hogy a változásokat
"előmozdító" krízisek mértéke egyre rémületesebb, azonban az Irakban
vagy a New Orleansban történtek egyáltalán nem szeptember 11-e utáni
fejlemények – ezek a merész kísérletek sokkal inkább egy folyamat eredményei,
melynek végrehajtói harminc éven át szigorúan ragaszkodtak a sokkdoktrína
elveihez.”
Meg kell jegyeznünk: Klein itt nem
követi az elemzések aranyszabályát, amely szerint „az elemző legyen hideg, mint
a jég, ha azt akarja, hogy elemzése perzseljen, mint a láng”. Valószínűleg nem
tévedünk nagyot mondván, hogy a jó elemző hűvös semlegessége helyett ő az
aktivista szenvedélyességével értékel, és keresi az okozókat. Igen sarkosan
ítél: „Ha e doktrína felől közelítjük meg a dolgokat, az utóbbi harmincöt év
eseményei egészen más fénytörésben látszanak. A korszak leghírhedtebb
emberijog-sértéseiről, melyeket mindeddig antidemokratikus rezsimek szadista
tetteiként tartottunk számon, kiderül, hogy végrehajtóik voltaképpen
szándékosan terrorizálták a lakosságot, illetve kihasználták a helyzetet annak
érdekében, hogy radikális szabadpiaci "reformokat" vezessenek be. A
hetvenes évek Argentínájában például harmincezer ember – többségükben baloldali
aktivisták – "eltüntetése" létfontosságú volt a junta számára ahhoz,
hogy bevezesse a chicagói iskola módszereit, de a terror fontos szerepet
játszott a szomszédos Chile hasonlóan radikális gazdasági átalakításában is.
Kínában, 1989-ben a Tienanmen téri vérengzés és az ezt követő, tízezreket
érintő letartóztatási hullám adott szabad kezet a Kommunista Pártnak, hogy az
ország nagy részét gyorsan fejlődő exportzónává alakítsa, melyben a munkások
félnek hangot adni jogköveteléseiknek. 1993-ban Borisz Jelcin tankokat küldött
az orosz parlament épületének ostromlására, és börtönbe zárta az ellenzék
vezetőit, így nyitva szabad utat a rablóprivatizációnak, melynek eredményeképp
kiemelkedtek Oroszország hírhedt oligarchái.
Hasonló szerepet töltött be az
1982-es falklandi háború Margaret Thatcher politikájában, Nagy-Britanniában: a
háborús helyzetből adódó zűrzavar és a felerősödő nacionalista hangok lehetővé
tették számára, hogy hihetetlen erővel törje le a szénbányászok sztrájkját, és
véghezvigye a nyugati világ első privatizációs ámokfutását. Belgrád 1999-es
NATO-bombázása megteremtette a hátteret a volt Jugoszlávia gyors ütemű
privatizációi számára – ezt a célt pedig már a háború előtt kitűzték. Semmiképp
sem állítom, hogy e fegyveres konfliktusok mögött kizárólag gazdasági indítékok
álltak, azonban az minden esetben elmondható, hogy egy hatalmas, kollektív
megrázkódtatást arra használtak ki a piaci erők, hogy alapot teremtsenek a
gazdasági sokkterápiának. (…) Ismerünk persze olyan eseteket is, amikor a
szabadpiaci elveket demokratikus úton fogadtatták el – voltak keményvonalas
politikusok, akik tudtak választást nyerni, elég csak Ronald Reagant
említenünk, de a francia elnök, Nicolas Sarkozy is ide sorolható. Ezekben az
esetekben azonban a szabad piac élharcosai komoly közösségi nyomással találták
szemben magukat, és minden esetben finomítani és módosítani kellett elképzeléseiken,
elfogadva, hogy be kell érniük bizonyos részeredményekkel a teljes átalakítás
helyett. Végeredményben ki kell mondanunk, hogy Friedman gazdasági modellje
demokratikus körülmények között csak részben valósítható meg, teljes
kibontakoztatásához autoriter rendszerre van szükség. Ahhoz, hogy a gazdasági
sokkterápiát korlátozások nélkül alkalmazzák – mint Chilében a hetvenes
években, Kínában a nyolcvanas évek végén, Oroszországban a kilencvenes években,
továbbá az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után – szükség volt
valamilyen jelentős kollektív traumára, mely időlegesen, vagy véglegesen képes
volt elérni a demokratikus gyakorlat felfüggesztését. Ez az ideológiai
keresztes hadjárat a dél-amerikai autoriter rendszerekből indult világhódító
útjára, és legnagyobb meghódított területein – Oroszországban és Kínában – a
mai napig a lehető legkényelmesebben, és persze a legnagyobb hasznot hozva
megfér az országot vasmarokkal irányító vezetéssel.”
Az üzleti vetületről: szeptember 11
után, írja, „A Bush-adminisztráció azonnal belekapaszkodott a támadások
nyomában megjelenő félelembe, és nemcsak, hogy elindította a "terrorellenes
háborút", de rögtön azt is biztosította, hogy a vállalkozás profitábilis
legyen – egy virágzó új iparág, mely új életet lehet a betegeskedő amerikai
gazdaságba. (…) A katasztrófakapitalizmus komplexumának mozgásba hozására a
Bush-adminisztráció kiszervezte az állam számos igen érzékeny és alapvető
funkcióját – a katonák egészségügyi ellátásától a foglyok kihallgatásán át a
polgári információgyűjtésig és "adatbányászatig". A kormányzat
szerepe e véget nem érő háborúban nem egyszerűen a bedolgozó cégeket irányító
adminisztrátoré volt: inkább hasonlított egy gazdag nagyvállalkozóhoz, aki
egyrészről biztosította az alaptőkét a komplexum létrehozásához, másrészről
pedig a legjelentősebb megrendelőként igénybe vette annak szolgáltatásait,” És
„Az igazi pénz az idegen földön vívott háborúkban van. Az Egyesült Államok
hadseregének fenntartása ma a világ egyik leggyorsabban növekvő szolgáltatási
szektora – még úgy is, ha eltekintünk a
szerződéses fegyvergyártóktól, akik az iraki háborúnak köszönhetően hihetetlen
nyereséget vághattak zsebre. "A világ eddig még nem látott háborút, mely
két olyan ország között tört volna ki, melyekben egyaránt működik McDonald’s
étterem", jelentette ki büszkén Thomas Friedman, a New York Times
publicistája 1996 decemberében. Nos, az élet két év múlva nemcsak, hogy
rácáfolt állítására, de az Egyesült Államok hadserege a profitorientált
hadviselés modelljének megfelelően a Burger Kinggel és a Pizza Huttal karöltve
vonul a háborúba, hiszen e cégek leányvállalati biztosítják a katonák étkezését
a bázisokon Iraktól a Guantánamói-öböl "minivárosáig".
Mindezek után itt van még a
humanitárius segélyezés és az újjáépítés. E tevékenységek Irakban debütált
profitorientált megvalósítása hamar globális paradigmává lépett elő, és immár
nem számít, hogy az eredeti pusztítást egy megelőző csapás okozta, mint Libanon
2006-os izraeli megtámadása, vagy éppen egy hurrikán. Az erőforrások szűkössége
és a klímaváltozás nyomán egyre fokozódó ütemben bekövetkező katasztrófák
ismeretében a vészhelyzetek kezelése túlságosan is ígéretes, növekvő piac
ahhoz, hogy meghagyják a non-profit társaságoknak…”
A bemutatottak gazdasági – és
persze annak nyomában társadalmi – súlyáról így beszél: „A
katasztrófakapitalizmus komplexuma méreteiben a kilencvenes évek "fejlődő
piacaihoz" és az információtechnológiai fellendüléshez fogható. Sőt, a
bennfentesek azt állítják, hogy az üzlet még a dotkom-korszakbelinél is jobban
megy, és "a biztonsági buborék" magába szívta a korábban kipukkadt
egyéb gazdasági buborékok után maradt romokat is. Ha mindehhez hozzávesszük a
biztosítási szektor kiemelkedő profitját (a számítások szerint ez csak az
USA-ban elérte a 60 milliárd dolláros rekordértéket a 2006-os évben), valamint
az olajiparban realizált őrületes hasznot (mely minden krízissel csak
emelkedik), könnyen elképzelhető, hogy a katasztrófakapitalizmus mentette meg a
világot attól a jelentős válságtól, mely szeptember 11-e előestéjén már a
küszöbön állt.”
S hogy világosan lássunk: „A
"nagy kormányzat" és a "nagy üzlet" közti határok
eltörlésének rendszere nem igazán liberális, sem konzervatív vagy kapitalista –
legjobban a korporatista, vagyis vállalatközpontú elnevezés illik rá
(pontosabban gazdasági korporatista, de a szövegben megmaradunk ennél az
egyszerűbb alaknál – a ford.). Legfontosabb jellemzője ugyanis az, hogy ahol
megvalósítják, a közvagyon hatalmas részei kerülnek magánkézbe, és ezt a folyamatot
gyakorta a hitelállomány felduzzadása is követi, az elképesztően gazdagok és a
nyomorgók közti szakadék egyre nő, az agresszív nacionalizmus pedig utat nyit a
biztonsági kiadások határtalan emelkedésének. Azok számára, akik bejutottak az
így kialakuló hihetetlenül gazdag elit köreibe, nincs nagyobb haszonnal
kecsegtető módszer a társadalom szervezésére.” Ha jól meggondoljuk, rájövünk,
hogy ebben a célok és az azok elérésére felhasznált eszközök radikális
mivoltától eltekintve nem sok újdonság van: így működik a kapitalizmus azóta,
hogy nekiálltak a közlegelők „magánosításának”.
A könyv hét részre tagolt 21
fejezetben ad részletes, markáns elemzést és értékelést a katasztrófakapitalizmus
világáról. Ezeket követő befejező része ugyanakkor valamelyes biztató pozitívummal
szolgál: arról vázol fel széles nemzetközi körképet, hogyan szorul az vissza az
egyes országokban, milyen erők lépnek fel ellene. Címét idézve: „A sokkhatás lecseng
- Az újjáépítés emberi útra tér”. Ez Friedman 2006-os halálával indul. Klein
idéz egy nekrológból: „Friedman, mint a szabadpiaci közgazdaságtan utolsó
hatalmas oroszlánja, tátongó űrt hagy maga után. [...] Nincs még egy hozzá
hasonló szellemi nagyság a jelenleg élő közgazdászok között. Vajon azok az
elvek, melyekért Friedman harcolt és kiállt, képesek-e hosszú távon fennmaradni
határozott, karizmatikus és rátermett szellemi vezetők új generációja híján?
Aligha tudhatjuk a választ.” majd így folytatja: „Corcoran borús helyzetleírása
még csak megközelítőleg sem írja le azt a zűrzavart, ami azon a novemberen a
korlátlan kapitalizmus híveinek táborában uralkodott.” Tömör áttekintést ad a
kurzusváltásokról, kiindulásként felvillantva, hogy mekkora feszültségeket
okozott a katasztrófakapitalizmus. Amint írja, „a chicagói fiúk (Friedman és
csapata – OP) tevékenysége nyomán (…) a (chilei) diktatúra "szabadpiaci"
törvényei pontosan azt tették, amire kitalálták őket. Ahelyett, hogy egy
tökéletesen harmonikus gazdaságot alakítottak volna ki, inkább arcátlanul
gazdaggá tették a már eleve vagyonosokat, a szervezett munkásosztályból pedig
eldobható árut csináltak. A rétegződés e mintázatai mindenütt megfigyelhetők
voltak, ahol csak a chicagói iskola ideológiája győzedelmeskedett. Kínában, a
hihetetlen gazdasági növekedés ellenére a városlakók és a 800 milliós vidéki
szegénység közti jövedelmi szakadék megduplázódott az utóbbi húsz évben. Argentínában,
ahol 1970-ben a leggazdagabb tíz százalék jövedelme 12-szerese volt a legszegényebbnek,
ez a szám 2002-re 43-szorosra nőtt. Chile "politikai sikere" tehát
valóban világméretűre duzzadt. 2006 decemberében, egy hónappal Friedman halála
után megjelent egy ENSZ-tanulmány, mely kimutatta, hogy "a világ felnőtt
lakosságának 2 százaléka birtokolja a háztartások globális összvagyonának több
mint felét". A változás talán az Egyesült Államokban volt a
legszembeötlőbb, ahol 1980-ban, amikor Reagan elindította a friedmani folyamatot,
a vezérigazgatók átlagosan 43-szor többet kerestek a munkásoknál. 2005-re a
szorzó 411-szeresre nőtt.” Ugyanakkor, Klein a trendforduló egyik fontos
jellemzőjeként írja: „Latin-Amerika legjelentősebb védelmét a jövőbeli
sokkhatásoktól (és így a sokkdoktrínától) az adja, hogy a kontinens egyre
kevésbé függ Washington pénzügyi intézményrendszerétől, mindezt pedig a térség
kormányainak fokozódó összefogása teszi lehetővé.”
Vajon mennyiben teljesedik be az
idézett fejezetcím ígérete, vajon a katasztrófakapitalizmus visszaszorulásának
napsütése mennyiben változtathatja még át rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá -
ez még a jövő titka. Az azonban igen valószínű, hogy ez már aligha változtathat,
legalább is rövidtávon, mindazokon a mélyenszántó, és igen sokak számára
romboló változásokon, amelyeket a sokkdoktrína alkalmazása létrehozott. Akárcsak
az eredeti tőkefelhalmozásnál, a végbementeket már nem lehet meg nem történtté
tenni, s a vesztesek is aligha kapnak érdemi kárpótlást. Ám ha kitart a
trendforduló, legalább nem folytatódik az irányzat diadalmenete. Klein
megmutatja, milyen ígéretes pozitív hatásokkal jár, ha a közösségek összeszedik
magukat, hogy felülkerekedjenek a rombolásokon. Példákkal bizonyítja: „Létezik
egy igen fontos közös jellemzője mindazon példáknak, ahol az emberek saját
kezükbe veszik az újjáépítést: a résztvevők úgy látják, hogy nem egyszerűen
épületeket hoznak helyre, de saját magukat is gyógyítják.”
