Norman Mailer: MOONFIRE Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja

Norman Mailer: MOONFIRE - Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja - Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése
A száraz tények: 1969. július 20-án az USA Apollo űrprogramjának keretében az Apollo 11 teljesítette Kennedy elnök ambíciózus ígéretét, Amerika nagy álmát, és ember lépett a Hold felszínére. A Holdra-szállást szolgáló, a NASA által megvalósítandó Apollo programot 1961 májusában jelentették be. Kennedy 1961-ben tűzte ki célul a Kongresszusban tartott beszédében, hogy az USA még az évtized lejárta előtt embert juttat a Hold felszínére, s onnan épségben vissza is hozza a Földre. Az idáig vezető út nem volt sima, és nagyon nem volt olcsó - az árába még emberéletek is bekerültek. A program keretében űrhajósok elsőként az Apollo 1 fedélzetén repültek volna a világűrben, azzal a feladattal, hogy Föld körüli pályán kipróbálják a majdani holdraszállás „anyahajójaként” szolgálni hivatott Apollo űrhajót. 1967. január 27-én azonban az indítópadon álló Apollo-űrhajóban próba közben halálos baleset történt: egy rövidzárlat következtében tűz ütött ki a tiszta oxigénből álló légkörű kabinban, és a legénység (Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee) életét vesztette. Ezt ember nélküli kísérleti repülések követték, és az Apollo 7 lett az első űrhajó, amely 1968 október 11-én három űrhajóssal a fedélzetén 163-szor sikeresen megkerülte a Földet. Az embereket a Holdra vezető út következő nagy lépését az Apollo 8 tette meg: űrhajósokkal a fedélzetén a Holdhoz repült, azt megkerülte, és sikeresen visszatért a Földre. Az Apollo 10 ismét űrhajósokat vitt a Holdhoz, akik a holdkomppal gyakorolták a holdraszállási manővert, 15,6 km-re megközelítették a holdfelszínt, de nem szálltak le. Űrhajójuk a visszaindulás előtt 31-szer kerülte meg a Holdat. Ezt követte az Apollo 11 sikere, Neil Armstronggal (a küldetés parancsnoka), Buzz Aldrinnal (a holdkomp pilótája) és Michael Collinssal (a parancsnoki kabin pilótája), amellyel lezárult az akkori két versengő szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió közötti űrverseny egy döntő szakasza.
Az Apollo 11 talán a legfényesebb csillag az űrkutatás egén. S ahogy a világunkat alkotó ele-mek nagy része szupernovák kohóiban jött létre, hasonlóképen a modern eszköztárunk nagy hányadát a katonai célú kutatás-fejlesztéseknek, köztük, némi eufemizmussal - vagy meglehe-tősen átlátszó álcázással - szólva, az űrtechnológiai kutatásoknak köszönhetjük.
A Holdraszállás több vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű. Mindenekelőtt és -felett, az ember első ízben tudta megvetni a lábát egy másik természetes égitesten. Az ebben megtestesülő tudományos és műszaki teljesítmény nagysága önmagáért beszél. S bár a 20. század második felében már mindinkább körülvették az embereket a hétköznapi életükben is a mindenkori csúcstechnológiák termékei - ill. azok polgári „leszármazottai” -, valószínűleg semmi más nem hívta fel a figyelmüket ennyire látványos, megragadó és nyilvánvaló formában a modern tudományban és technikában rejlő óriási lehetőségekre.
Az akkor még igencsak felszabdalt nemzetközi színtéren kiemelkedő jelentőségű volt az is, hogy az Apollo 11 sikerével az USA minden látható tény szerint visszavette az elsőséget az űrversenyben a Szovjetuniótól - ma már azt is tudjuk, hogy véglegesen. Nyilvánvaló az is, hogy milyen hatással volt ez a polgárainak az országuk iránt érzett megbecsülésére, amelyet a hatvanas évek igen sokakban igencsak megtépázott. S ma már tudjuk azt is, hogy a kikényszerített fegyverkezési verseny - annak látható homlokterében pedig az űrverseny és a csillagháborús fenyegetés - volt a fő eszköz abban, hogy az USA meg tudta törni az akkori nagy ellenfél, a sokban több mint potenciális ellenség, a Szovjetunió erejét, ami végül is elvezetett az utóbbi összeomlásához. Az Apollo 11 sikere, Neil Armstrong híres mondásával a „nagy lépés az emberiségnek” nagy lépés volt ezen az úton is. Az már egy más - nagyon is súlyos - kérdés, hogy mit tesz egy szuperhatalommal, ha úgy érzi, immár fenyegető versenytárs nélkül ül a világ trónján, és mit tesz a polgári célú kutatás-fejlesztéssel, ha mögötte nem állnak a geostratégiai versenyek és feszültségek által hajtott, erőltetett ütemű katonai fejlesztések teljesítményei. Mintha napjainkra a kutatás valamelyest meg is feled-kezett volna égi kísérőnkről, új jelentést adva Radnóti sorainak: „Ki fog néked, hold, szerenádot adni, / Hisz ma a bolondok ölnek, csalnak, / Éji zenét a Pénznek adnak… / A józanok, - a józanok meg bolondabbak, / Mint régi nagy bolondok. / Ki fog a holdnak ma szerenádot adni. (Radnóti Miklós: A bolond és a hold)
Mailer műve az emberiség egyik nagy hőseposzának sajátos megfogalmazása. Hőseposza az embernek és az ő modern technikájának, hiszen mi lehetne kényesebb kettejük viszonyában, mi tehetné szélsőségesebben próbára az ember bátorságát és a technikába vetett bizalmát, mint az, hogy három űrhajós rábízza életét egy rakéta-monstrumra, hogy az elvigye őket a Holdig, és épségben vissza is hozza, kettejük pedig ezen felül még egy törékeny kis szerkezet-re is, hogy az leszálljon velük a Hold felszínére, és vissza is vigye őket az űrhajóra. Minden előzetes felderítés ellenére is, a Nyugalom tengerében kijelölt leszállóhelyük valójában az ismeretlenség óceánjában úszott, hiszen ember a Holdon addig nem járt.
E történet nagyban a kockázatról szól, amelyet az ember azzal vállal, hogy egy űrhajóra bízza az életét, s amely messze túlszárnyal minden mást, ám a holdkomppal történő utazás kockázata még azt is sokkal felülmúlja. Ha a holdkomp cserbenhagyja utasait, senki sem segíthet rajtuk. Már az is a modern ember és a modern technika hallatlan és szinte felülmúlhatatlan csodája volt, hogy az Apollo 13 legénysége minden balszerencse ellenére épségben vissza tudott térni a földre. Több mint valószínű - és Isten ne adja, hogy ki kelljen próbálnunk! -, hogy ha a leszállt holdkomp meghibásodik, nem csikarható ki esély utasai kimentésre. A kötet idézi Michael Collins, a holdraszállás során a Hold körüli pályán keringő parancsnoki kabin pilótájának szavait: „Ha valami gondjuk van a Holdon, én semmit sem tehetek... Ők is tudják, én is tudom, és tudja a küldetésellenőrzés is, hogy van olyan üzemzavar, amikor egyszerűen nem tehetek mást, begyújtom a hajtóműveket, és nélkülük térek haza”. S ha belegondolunk, nehéz megmondani, ki járt volna rosszabbul, ha ez meg-történik: a két űrhajós, aki örökre ott marad a Holdon, vagy Collins, akinek már mindvégig azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy ott hagyta őket. Armstrong pedig, midőn a felszállás előtt sajtótájékoztatón megkérdezték, mik a terveik arra az esetre, ha a holdkomp nem tudna felszállni a Hold felszínéről, előbb nagyon emberi, majd nagyon professzionális választ adott: „Nos, erre nem kellemes gondolni.” és „Úgy határoztunk, hogy nem gondolunk rá, amíg nincs itt az ideje.”
A Vince Kiadó ajánlójából idézve, „A 20. század egyik legnagyobb íróját, Norman Mailert a LIFE bízta meg, hogy tudósítson a Holdra szállásról.” Aligha van objektív mérce annak megítélésére, ki számíthat „egyik legnagyobb” írónak. Tény, hogy Mailer a 25 éves korában megjelent nagysikerű könyvének, a Meztelenek és holtaknak erőteljes, nemegyszer cizelláltan brutális lényegláttatásával hívta fel magára a figyelmet. E kötet tekintetében jelentőséggel bír, hogy a főiskola után a Harvard Egyetemen repülőmérnöki tanulmányokat folytatott (aeronautical engineering - l. http://en.wikipedia.org/wiki/Norman_Mailer). Újságírói munkásságát az Encyclopaedia Britannica úgy jellemzi, hogy a tényeket a regények módján, az egyéni látásmód gazdagságával és a képzelet összetettségével tárja az olvasó elé. Kétszer is elnyerte a Pulitzer díjat, s megkapta az évente kiadott, az év legkiemelkedőbb minőségű, ame-rikai szerző által írt és amerikai kiadónál megjelent könyvét kitüntető Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award). Így nem meglepő, hogy megkapta ezt a megbízatást, és az sem, hogy e művét korántsem pusztán az események hűséges leírására összpontosító krónikaként, hanem „kobzán a dal magára vall” öntörvényű irodalmi alkotásként írta meg - ám rögtön meg kell jegyeznünk, hogy benne a pontos, részletes, korrekt krónika is maradéktalanul megtalálható.
Mailer itt hatalmas, gótikus katedrálist épített szavakból, s azt gyakran barokkos díszítésű mondatokkal leírt, rengeteg részlettel tölti ki. Mindent elmond a tényekből, amit összeszedhe-tett ill. megtapasztalhatott, és azok felvonultatása mellett szentel nem kevesebb teret annak, hogy írói eszközeivel is bemutassa az eseményeket, történéseket körülvevő hangulatokat, megidézze a küldetés egész légkörét, szellemét. Olykor meglehetősen messze el is kalandozik a közvetlen tárgytól, és lírai leírásokba, máskor filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, s az amerikai élet olyan sötét zugaiba, amelyek inkább csak földrajzilag kötődnek az Apollo 11 nagy útjához. Történetmondásának meghatározó fogása, hogy a krónikásról, akinek szemén át láttatja az eseményeket és azok környezetét, valamint hátterét, harmadik személyben szól - beszédes neve Vízöntő -, és vele mondatja el, hogy ő mit érez és mit gondol minderről. Az eredményt, az ebből született beszámoló milyenségét így összegzi a mindig korrekt és meg-bízható Vince Kiadó ajánlója: „Senki sem ábrázolta úgy az embereket, a hangulatot és a gépezetet, mint Norman Mailer.”
Enyhén szólva is rendkívüli élményt kínál a hatalmas album képanyaga. Az eseményeket több száz kiváló, a NASA archívumaiból, folyóiratokból, valamint magángyűjteményekből származó fénykép idézi fel, köztük bámulatos csillagászati felvételek, képek az alkalmazott technikáról, és természetesen a Küldetés emblematikus képei. Közülük sok először ebben a kötetben jelent meg. A bennük elénk táruló jelenetek skálája is igen széles. A képek megidézik az odáig vezető út számos jelenetét, fontos szereplőket, a felkészülés pillanatait, sok bravúros felvétellel a technikai részleteket, a kilövésre váró emberek hangulatát, a diadalmas visszatérést, és természetesen magának a holdutazásnak a képeit.
Aki megírta a Meztelenek és holtakat, aligha tekinthet el attól, hogy az űrprogram technikája az ördög nyoszolyájában fogant. A régi római mondásnak, hogy a pénznek nincs szaga, na-gyon ideillő modern változata, hogy a megszerezhető fontos technikának sincs bűze, amint azoknak sem, akik azt elhozzák. Mailer a beszámolójában nyomatékosan kitér az USA űrprogramjának második világháborús német gyökereire. Reflektorfénybe állítja a szakmai teljesítményével méltán legendás Wernher von Braunt, a náci rakétafegyverek atyját, akinek 1945-ben sikerült ötezer (!!) alkalmazottat és családjukat az oroszok elől amerikai hadifog-ságba menekíteni úgy, hogy vitték magukkal a dokumentumok egy részét is. Von Braun az USA űrkutatási programjának - akkoriban minő kedves eufemizmus az interkontinentális, majd az űrbéli fegyverkezésre! - is olyannyira kiemelkedő alakjává vált, hogy Vízöntő szerint az átlagos amerikai akkoriban az egész rakétaprogramban csak az ő nevét ismerte.
Az indítás előtti sajtótájékoztatón von Braun így összegezte az ember Holdra szállásának fon-tosságát: „Szerintem ugyanolyan jelentős pillanat, mint amikor az evolúció során a vízi élőlények kimásztak a szárazföldre.” Majd így folytatta: „Amit a holnapi útban keresünk, az valóban a kulcs földi létünk jövőjéhez. Kiterjesztjük az emberi elmét. Kiterjesztjük ezt az Isten adta elmét, és kinyújtjuk ezt az Isten adta kezet a legvégső határáig, és ezáltal az egész emberiség gyarapodni fog. (...) Amit elértünk, amint Neil Armstrong kilép a Holdra, egy egészen új lépés lesz az emberi evolúcióban.” Ez utóbbi szavak nyomán pár nappal később Vízöntő - írja Mailer - el is gondolkodott Armstrong híres mondásának - „Kis lépés ez...” - eredetéről. Von Brauntól idéz a kötet egy kulcsmondatot az egész program sarkalatos törvényéről is: „Az ideális a száz százalékos titoktartás lenne, és mindaz a pénz, amelyre szükségünk van. Amikor a Kreml ballisztikus lövedékeket akar, azt mondja a tudósoknak, hogy tartsák a tervet, és nem érdekli a hírverés. Itt (...) a képviselőknek hinniük kell abban, amit csinálunk, de ez addig nem történik meg, amíg a közvélemény nem hisz bennünk.”
Mailer történetmondását a kötet rengeteg idézettel, interjúk, nyilatkozatok, sajtóban megjelent cikkek részleteivel, a repülési naplóból, s szintúgy szakértők kommentárjaiból vett részletekkel és egyéb tényanyagokkal teszi az Apollo 11 küldetésének még pontosabb és részletesebb krónikájává. Visszautalva az USA űrprogramjának gyökereire, így olvashatjuk egyebek közt, hogy von Braun a texasi Fort Blissbe került, ahol már működött a Hermes-projekt, amelynek keretében rendbehozták és összeszerelték a német raktárakból elhozott rakétákat. A floridai Canaveral-fokon újonnan megalapított nagy hatótávolságú gya-korlóbázisról elsőként egy Bumper V-2-t indítottak. Ez volt az első kétlépcsős rakéta, amely a V-2 és a WAC Corporal rakéta összeépítéséből jött létre, s az első ember alkotta tárgy, amely kilépett az űrbe.
Az idézetek közt szerepel Richard Nixon értékelése: „A teremtés óta ez a világtörténelem legjelentősebb hete (a U. S. S. Hornet hadihajó mentőcsapata a küldetés 8. napja, 18. perce 18. másodpercében erősítette meg a sikeres vízreszállást), mert a történtek eredményeként a világ örökre kitágult.” Jó, mondhatjuk, így kell beszélnie egy politikusnak, hogy növelje országa teljesítményének tekintélyét. Ám az amerikai televíziós újságírás egyik legnagyobbja, Walter Cronkite is ekként fogalmazta meg a közmegítélést az indulás napján: „Azt hiszem, ez a nap szolgált életünk legnagyobb történetével... Hírt adtunk a II. világháborúról (...) és az azóta bekövetkezett konfliktusokról, az államfők változásáról. De nem hiszem, hogy ezzel bármi is felérne...
S hogy mi tette mindezt lehetővé, micsoda technikai teljesítmények szárnyán teljesült az Apollo 11 hősies útja és történelmi küldetése, arról is a részletek, tények, adatok, s nem utolsó sorban a dokumentáció értékű képek gazdag tárházát találjuk e kötetben.

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)- Geopen, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Ha majd először jobb székeken ülünk, akkor fogunk jobb emberekké is válni.” ◙ „Az iparban megjelenő modern művészet osztálykérdés. Ez a döntő.” ◙ „Öreg bútorok és fiatal idegességek - ez a modern.” ◙ „Az igazsággal, legyen akár többszáz éves is, erősebb a kapcsolatunk, mint a hazugsággal, amely mel-lettünk jár” - Mottók a könyvből.
Rostás Péter e műve nagyon alapos, szakszerű kutatómunka eredményeinek igen magvas, tanulságos feldolgozása. Címe szerint egy nagynevű cég pályájának és komoly kulturális jelentőséggel is bíró tevékenységének története, s valóban ez is áll a szerző történetírásának és ahhoz kapcsolódó elemzéseinek és értékeléseinek fókuszában. Ennek révén viszont mélyreható betekintést kapunk abba a társadalmi, gazdasági és kulturális környezetbe, amelyben a cég működött, s amelyben meg kellett találnia a vevőket a maga különleges termékeire és szolgáltatásaira. S mielőtt itt az „alapos” és „szakszerű” jelzők bárki számára is a „száraz”, netán „túlzottan elvont” (magyarán, a laikus számára unalmas) szinonimájaként érződne, emeljük ki, hogy a robusztus album több érdeklődési kör nézőpontjából is kiemelkedően érdekes ismeretanyaggal szolgál. Szintúgy azt is, hogy a több mint 700 képet tartalmazó illusztrációs anyagával a bútor- és az enteriőrművészet egy nagyon is meghatározó jelentőségű korszakában született alkotások bámulatos, csodálatosan gazdag és sokszínű kép-tára.
Igazából maga a korszak, amelyet e kötet áttekint, s még inkább annak a második fele volt igen nagy jelentőségű, az akkor végbement fejlődésnek köszönhetően, s az ebből adódó lehetőségek meglovagolása tette meghatározó fontosságúvá a bútor- és az enteriőrművészet e fejlődési szakaszát. E korszak második fele hozta el a modern kor első - és valószínűleg egyben utolsó - egységes, nagy művészeti stílusának, a szecessziónak a kibontakozását és diadalme-netét. Annak híveit egy új hit lelkesítette: a remény, hogy a születőben lévő nagyipar, s mindaz a modernség, amelyet attól reméltek, aranykort képes hozni, hogy a születőben lévő Gólem az emberiség szorgos, engedelmes, hasznos szolgája lesz. A szecesszió e lelkesültségben tudatosan törekedett arra, hogy a tárgyalkotást a hétköznapok életminőségének javítása szolgálatába állítsa. Arra, hogy a kialakítás növelje a tárgy értékét, a tárgy büszkén hirdesse az értékét, s mind-ezekkel iparrá tegye a szép, hasznos, mívesen igényes tárgyak termelését, s kívánatos életminőséggé azok használatát. Az ezt követő art decoban még ennek visszfénye csillogott a modern technika szellemiségének hangsúlyozásával, a további stílusokban azonban már megjelent a zavarodottság, a kiábrándultság és a döbbenet annak felismerése nyomán, hogy az ember a modern nagyiparban és az arra támaszkodó viszonyokban nem a remélt jótevőt teremtett magának, ha-nem nehezen - talán egyáltalán nem - domesztikálható fenevadat.
Az itt leírt korszakban azonban még messze nem ez utóbbiaknál tartunk. Valószínűleg nem nagy túlzás azt mondani, hogy itt a maga nemében korszakalkotó fejlődés megy végbe, amelynek lényege, hogy új társadalmi rétegek zárkóznak fel a luxusipar e szegmenseinek, a bútor- és az enteriőrművészetnek a fogyasztói közé, s megindul az a folyamat, amely a későbbiekben, az ipari formatervezésnek a nagyipari alkalmazása révén elviszi az alkalmazott művészetet a társadalom mind szélesebb köreihez. E folyamatnak két alapvető mozgatója volt: egyrészt az új közönségben fel kell kelteni az érdeklődést e luxustermékek iránt, másrészt a magabiztos bátorságot, hogy merhetik azokat maguknak is igényelni, hogy megmutathatják általuk /is/ a gazdasági és társadalmi felemelkedésüket. Ezt is nyomon követ-hetjük a Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története révén.
A szerzőnek nagyon erős szakmai alapja van ahhoz, hogy fölényes biztonsággal kezelje a témáját: művészettörténész, a cég történetét és tevékenységét dokumentáló archívum igen jelentős hányadát őrző Kiscelli Múzeum igazgatója, és bútorgyűjteményének kurátora. Könyve tanúsítja, hogy minden bizonnyal hibát-lanul alapos kutatómunkát végzett a Friedrich Otto Schmidt Lakberen-dezőház (a továbbiakban: Schmidt-ház) történetének, valamint alkotó- és üzleti tevé-kenységének feltárására. Így biztosak lehetünk, hogy a kultúr-, művészet-, társadalom- és gazdaságtörténeti részletekben bővelkedő ismertetése szakmailag helytálló, hiteles áttekintést és információkat nyújt. Műve egyúttal kiváló forrásmunka: Rostás utal rá, hogy azt a tudományos dolgozat igényével írta, s ez egyértelműen meg is mutatkozik az egész tárgyalásmódban. Alaposságát jelzi az is, hogy a szöveget kiegészítő hatalmas jegyzetanyag 1164 tételből áll.
A könyvnek itt a gazdasági nézőpontú olvasatát emeljük ki, amely önmagában is igen figyelemre méltó. Amint olvasható, a Schmidt-ház az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legjelentősebb enteriőr- és iparművészeti vállalkozása volt, s tevé-kenységének számottevő hányada kötődött Magyarországhoz. Különösen érdekessé teszi, hogy - amint arra fentebb már utaltunk - a benne leírt időszakban, főként annak második felében ment végbe az ipar- és gazdaságfej-lődésnek az a szakasza, amely létrehozta a kifejezetten az ipar számára alkotó formatervezést, és a modern ipari termelés egyik fontos eszközrendszerévé, a termékfejlesztés fontos eszközévé tette azt, és új piaci szegmenseket teremtett a formatervezett termékek kínálatának és az irántuk megnyilvánuló keresletnek a létrehozásával. Megmutatkozik ez a Schmidt-ház tevékenységében is. A könyv - valójában gazdagon illusztrált album - dokumentáció értékű ismertetéseket és képanyagot közöl a cég bútor- és enteriőrművészeti alkotásairól és termékeiről. Ezek jelentős részében már megjelennek a későbbi, nagyüzemileg gyártott búto-rok és egyéb lakberendezési termékek előképei, prototípusai.
A Geopen ismertetője írja, hogy „Abban a korszakban, amikor a lakberendezés ügye szenve-délyes ’hitviták’ tárgya és világnézeti kérdés lett, a Friedrich Otto Schmidt cég által kínált történeti és modern stílusegyveleg a született és a pénzarisztokraták rétegének volt önkifejezé-si, önreprezentációs eszköze.” Rostás érzékletesen, példák és tendenciák felvonultatásával mutat rá, hogy e ’hitviták’ valójában nagyon is evilági törekvések ütközései voltak, jelesül a körül dúltak, hogy kik tudják vásárlókként meghódítani maguknak a lehetséges vevőközönsé-get - magyarán, a piacért ment a harc. Magáról a ’hadszíntérről’ így idézi egyebek közt Fritz Minkusnak, az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetéséhez szorosan kapcsolódó szakírónak 1901-ben közreadott elemzését: „Az osztrák ipart a hagyományosan meglévő versenyképessége elvesztése fenyegette, mert fenyegető volt, hogy az arisztokrácia és a körülötte csoportosuló osztályok, röviden a hangadó körök, látva a hazai kézművesség művészeti visszamara-dottságát, fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy iparművészeti szükségleteiket külföldi piacokon elégítsék ki, elsősorban Angliában. (...) Azokat a bútorokat, amelyeket az új társadalmi szokások, illetve az élet praktikus oldala, a ház gyakorlati funkciókat szolgáló helyiségei, mint a könyvtár és a dolgozószoba berendezése megkövetelt, a kandalló előtti fotelek, a könnyen mozgatható tea- és játékasztalkák, valamint a télikertek és parkok gyékénybútorai, Angliából hozatták be, mert a hazai ipar semmi használhatót nem tudott kínálni, ráadásul az angol bútor anyagminőségben és kidolgo-zásban összehasonlíthatatlanul jobb volt a hazainál.”
A könyv elénk tárja a bécsi Secession művészeti csoportnak és az Osztrák Művészeti és Iparmúzeumnak a vásárlói hajlandóságot is erőteljesen befolyásoló művészeti ízlés feletti uralomért folytatott harcát is. Mindezekben a hadjáratokban jeleskedett -a maga érdekkörében - nagyon sikeresen a Schmidt-ház is, sikerének két fő forrása pedig a módszeres kapcsolatépítés, valamint a hasonlóképpen módszeres termékfejlesztés volt. Aki pedig ebben és Rostás sok meg-állapításában azt véli felfedezni, hogy a cég kiválóan alkalmazta és hasznosította azt, amit ma marketing szemléletmódnak és arra épülő üzleti stra-tégiának neve-zünk, az cseppet sem téved. Ez is egy jó példa arra, hogy a tudás, a sikerre vezető gyakorlat - technika - nem azzal születik meg, hogy nevesítik, hanem hogy eredményesen alkalmazásba veszik. Elvégre a Schmidt-ház számos itt látható alkotásában is már megtestesül az ipari formatervezés anélkül, hogy annak idején használták volna ezt a fo-galmat.
Szakmai érdekességként, közbevetőleg emeljük itt ki a következőket: Az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetését 1897-ben vette át Arthur von Scala, aki addig az 1873-as bécsi világkiállítás nyomán 1875-ben életre hívott Osztrák Kereskedelmi Múzeum vezetője volt. Amint olvasható, utóbbi elsősorban piacszervező, kiállításrendező, információs és közvetítő irodaként működött. Másolatokat és olyan eredeti darabokat is árusított, amelyeket másolás céljá-ból vettek meg Londonban. A közönség és az iparosok ízlésének formálásában a másolás és az előállított darabok értékesítésének megszervezése mellett előadá-sok tartásával is részt vett. Mindez kétségkívül igen modern és hasznos szerepkör volt. A Schmidt-ház is az ügyfelei közé tartozott, a raktárkönyvek alapján tudjuk, hogy már 1889-től vásároltak tőlük modelleket.
Visszatérve a történetének fő vonalához, a cég az arisztokratákkal és nagypolgárokkal kialakított szoros, bensőséges üzleti kapcsolatokra építette a tevékenységét. Ezt az üzletpolitikát követte Magyarországon is, így jutott hozzá, hogy - amint arról részletes képet kapunk - az egyik legfontosabb szerepet játszotta a századforduló körül, és azt követően a magyarországi késő historizmus kastélyainak és budapesti városi palotáinak berendezésében. (Közbevetőleg jegyezzük meg, szakmai érdekességként, hogy e munkái jelentős részben a fennmaradt pénzügyi kimutatásokból követhetők.) Nyilvánvaló, hogy ezt csak úgy érhette el, hogy a megren-delői mindig elégedettek voltak a szolgálataival. Az eredmény pedig kiválóan megmutatkozik Rostás történetírásában: A cég az 1880-as évek végétől Bubics Zsigmond püspök megrendelésére végezte a kassai püspöki palota be-rendezésének megújítását. Ehhez mai szemmel nézve is modernnek ható bútorokat is terveztek.
Bubics püspök ajánlotta be Max Schmidtet a 120 szobás fertődi Esterházy-kastély hat éven át tartó restaurálásának elvégzésére, amelyet ő a visszaemlékezéseiben élete mestermunkájának nevezett, s elmondása szerint ezért jött Magyarországra, ahol le is telepedett. Az Esterházy-hitbizomány zárgondnokaként is működő püspök bízta meg a Schmidt-házat a majorátus in-gatlanainak több mint tíz éven át tartó felújítási és berendezési munkáinak elvégzésével, s ennek során részt vettek a pottendorfi várkastély, a lékai vár, a kismartoni kastély és hercegi vasúti váróterem (!! - OP), a budai Tárnok utcai Esterházy-palota felújítá-sában és berendezésében is. A Bubics kapcsolat hozta meg a megbízást a temesvári püspöki palota berendezésére is. Rostás az Esterházy-megbízások közvetlen hasznaként emeli ki azt is, hogy azok hatására bővült a cég modellválasztéka.
A Schmidt-háznak más magyarországi munkái is voltak. Max Schmidt tervezte, s cége vitelezte ki Budapesten a Wodianer-palota belsőépítészeti kialakítását, s ugyanebben az időben vettek részt a budai Emmer-palota berendezésében. Ez utóbbinál olvashatjuk, hogy a lépcső-házban ma is meglévő eozinmázas kandalló a formája alapján a Zsolnay gyárnak tulajdonítható, amelyet méltán nevezhetünk a korabeli honi ipar egyik zászlóshajójának.
Munkáik, elsősorban az Esterházyaktól elnyert megbízás, valamint a magyar történészi és iparművészeti közéletben fontos szerepet játszó Bubics püspök révén a cég bekapcsolódott a magyarországi kiállítási életbe, és 1898-ban visszatért az osztrák iparművészeti kiállításokba is. Hírnevének öregbítésében nagyon hatásos eszközül szolgált részvétele a magyarországi millenniumi kiállításon, amelyen a fertődi Esterházy-kastély bizonyos szobáinak másolatával, az ún. Esterházy-szobasorral szerepelt.
A cégnek a könyvben 1918-ig követett története természetesen nagyon sok további tanulsággal érdekességgel szolgál. Az 1870-es évekkel kezdődő időszak Magyarország gazdasági aranykora volt. Nyilvánvalóan ezzel vág össze, hogy - amint sok egyéb közt Rostás elmondja - a magyar úri közönség az 1890-től kezdődő két és fél évtizedben roppant nagy piacot jelentett a luxusipar, az előkelő lakberendezést kínálók számára, s a Schmidt-ház itt őket célozta meg. Max Schmidt, azaz immár Schmidt Miksa 1894-ben kárpitos iparűzési engedélyt váltott ki Budapesten, s vélhetően 1902-ben nagyszabású boltot nyitott a Lipót körúton, Weiss Bertold (Weiss Manfred bátyja) bérházában. A Schmidt-ház kitűnő manőverező tehetségét bizo-nyítja az is, hogyan fogták ki a szelet a protekcionista és nacionalista magyar iparművészeti élet éppen őket támadó hangadóinak vitorlájából: látványosan bekapcsolódtak egy hazafias megmozdulásba, a Vörösmarty Mihály születési évfordulója alkalmából a szobrának felállítására indított gyűjtő-akcióba. Igen elmés fogás volt ebben, hogy Schmidt Miksa, azon túl, hogy adakozott a szoboralap javára, az 1901 február 16-án megnyitott kiállításán egy teljesen berendezett „magyar főúri lakást” mutatott be, amelynek megtekintéséért 2 koronás belépődíjat szedett - e külön belépődíj a közönség szemében minden bizonnyal erőteljesen felértékelte e bemutatót -, és az ebből befolyt összeget szintén az emlékmű javára ajánlotta fel.
1903 tavaszán Schmidték főszerepet játszottak a Magyar Iparművészeti Társulat lakberendezési kiállításán az Iparművészeti Múzeumban. Bécsen kívül itt, a múzeum középudvarában kialakított négyszobás lakástárlaton mutatkozott be első alkalommal a cég modern lakberendezés kínálata.
Rostás elmondja, hogy körülbelül 1903-ra tehető annak időpontja, hogy Schmidt Miksa Ma-gyarországra költözött. Habár a bécsi cég továbbra is az ő tulajdona maradt, és továbbra is az övé volt a döntő szó az üzletmenetet érintő kérdésekben, ideje nagy részét ettől kezdve a ma-gyar fővárosban töltötte, és - ami a mi szempontunkból ennél is lényegesebb - az itteni iparművészeti közéletnek lett részese. Ettől kezdve Budapesten bővült a cég modern modellreper-toárja. Magyar tervezőket vontak be új modellek kifejlesztésére, és velük együttműködve vettek részt kiállításokon, s viteleztek ki különféle megrendeléseket. A Ma-gyarországon való megtelepülés indítékai között igen figyelemre méltó, hogy ezzel egy igen komoly akadályt tudtak elhárítani az itteni gazdasági térnyerésük útjából: ez volt a leghatékonyabb módja, hogy a maguk tekintetében leszereljék a hazai iparművészeti közéletnek a patrióta indíttatású, s ezért - főleg az osztrák - ipari, szellemi és művészeti importtal szemben ellenséges magatartását, amely az állami megrendeléseknek a hazai cégekre való korlátozásában is megnyilvá-nult.
Végezetül, nem hagyható említetlenül, hogy a könyv jelentős hányada színes, élvezetes ol-vasmányként is gyönyörködtet (s ha már ezt a szót használtuk, említsük ismét a felsőfokú dicséretet érdemlő, bámulatos képanyagát). S érdekes kérdésekre vezet végiggondolni, vajon mi lehet annak az oka, hogy a mai Magyaror-szágon, az üzleti életnek a nagyközönség előtt megmutatkozó nyilvánosságában vagy tényleg nem jelenik meg ilyen szolgáltatásokat kínáló cég, vagy pedig rendkívül alacsonyan tartja a profilját.

Székelyföld csodái sorozat: Udvarhelyszék - Aranyosszék, Marosszék, Erdélyi-érchegység

Székelyföld csodái sorozat: Udvarhelyszék - Aranyosszék, Marosszék, Erdélyi-érchegység

Alexandra Kiadó, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

A kötetek szerzői, Fucskár Ágnes és Fucskár József Attila már a Hargita - Utazások Székelyföld szívében c. gyönyörű albumával (Alexandra Kiadó, 2007) megmutatta, hogy milyen megragadó láttató erővel tudják bemutatni a tájakat, a lakóikat, az ottani életet, s évszázadaik míves-gyönyörű örökségét. Az Alexandra Kiadó nemrég (2009) Székelyföld csodái összefoglaló címmel a Székelyföldet és környékét bemutató sorozatot indított, amelynek első kötete Udvarhelyszék címmel jelent meg. Telitalálat az alcíme: Ízes utazások Székelyföldön és környékén. Ez valamelyest szó szerint is vehető, hiszen megtaláljuk néhány módfelett csábító helyi étek elkészítésének leírásait is (csodás lehet a mívesen elkészített erdélyi töltött káposzta!), ám még inkább átvitt értelemben: megragadó és feledhetetlen íze, karaktere van annak, ahogyan az album elénk tárja Udvarhelyszéket, annak jellegzetes tájképeit, lakóit, látványait, népének művészetét és mindennapi jeleneteit, valamint a táj élővilágát. A főszerep a kötet túlnyomó részét kitevő, kitűnő minőségű, művészi fényképeké, amelyeket a vidéket, tájait és helységeit bemutató viszonylag tömör, ám igen hangulatos leírások fognak keretbe, és a képekhez kapcsolódó rövid szövegek egészítenek ki.
Csodálatosan szép, vonzó, és - ami ma különösen nagy érték - emberséges világot mutatnak be ezek a képek és ismertetések. Olyannyira, hogy némi szorongás is kél az ember lelkében: vajon amit itt látunk, tényleg még így létezik, vagy netán a hétköznapok szürke fátylából, a hajdani szépségeket már többé-kevésbé elfedő kopott burokból mesteri ügyességgel kibontott „földiekkel játszó égi tünemény”? Abból, amit itt látunk és olvasunk, szinte ellenállhatatlan vonzerő árad, amelytől az ember úgy érzi, nagyon is szeretné mindezt testközelben is megismerni, átélni ezeket a találkozásokat, pillanatokat. A „romlatlan” jelzőt persze már félve használjuk, bár a képekből árad, hogy ez a vidék legalább még valamelyest, legalább részben még ilyen. Annak viszont, aki felkeresi Székelyföldet, hogy élményt, felüdülést, örömet és netán a gyökerekhez való visszatérést keressen annak csodáiban, valóban nagy segítséget adhatnak ezek a kötetek, hogy a rejtettebb szépségeket is képes legyen meglátni - még ha azokra le is rakódott a történelem és a korszak korma, keményen, vastagon. Ahogy a számítógépes program kitisztítja a zavartól elhomályosított képet, úgy segíthet ez az értő és szeretetteljes bemutatás bennünket is abban, hogy meglássuk, kiélvezzük a vidék szépségeit, ízeit, amikor szemtől-szemben állunk velük.
A történelem és a korszak korma az is, hogy sokak e kötet előszavából tanulják meg: a szék, mint földrajzi fogalom közigazgatási-bírósági-katonai egységet jelentett. És itt olvashatjuk: a régi Udvarhelyszék egyike volt az ősi hét székely széknek, s a hagyomány és szokásjog szerint mindig úgy tekintették, mint anyaszéket, azaz a székely székek elsejét. Ezen a tájon maradt meg a legtöbb hagyományőrző falu, a legtöbb fatornácos székely parasztház és székely kapu. Hegyvonulatokkal, folyó- és patakvölgyekkel erősen tagolt, változatos, sűrű megállásra késztető. Legendás hegysége az égig érő fenyőfákkal borított Hargita.
A kötet fejezetei, e csodás kalandozás szakaszai: Székelyudvarhely és környéke ‡ Gyergyó felé ‡ Sóvidék felé és a Görgényi-havasok ‡ Homoród vidéke és Székelyudvarhelytől nyugatra ‡ Érdővidék és a Vargyas-patak mente ‡ Székelyudvarhelytől Csíkszereda felé, a Hargitán keresztül. (Alexandra Kiadó, 2009)
A második, hasonlóképpen megragadó-szép album Aranyosszéket, Marosszéket és az Erdélyi-érchegységet veszi sorra, ezzel a címmel. Tündérkertként, mesevilágként tárulnak elénk a székely vidékek. Sajnos nem szabadulhatunk a gondolattól, hogy az album, s az egész sorozat értékmentésül is szolgál: ki tudja, hogy ebben a mindent globalizáltra döngölő új világban meddig marad még fent az a bámulatos, nagyon karakteres, nagyon emberséges kultúra, amelyet a székely emberek évszázadok során kimunkáltak, és - amennyire lehet - még őriznek maguknak. Nagy örömszerzők is ezek az albumok: gyönyörködtetőek mindenkinek, akiknek van érzékük az emberséges életnek, az épített környezetének, s nem utolsó sorban a természetnek a szépségeihez, akik meglátják a jót, szépet a természetességben. Remélhetjük, hogy még azokban is felébresztik e képességeket, akik maguk sem tudták, hogy azok bennük élnek. Nagyon is kellenek az ilyen művek, hiszen új, kritikus jelentőségű értelmet kapott az „embernek maradni” kihívása.
„A keleti Kárpátok tövében, égretörő bérczek alján él egy maroknyi, tősgyökeres magyar nép; szorgalmas, értelmes, ügyes, utánozhatatlan művésztehetség, századok óta bástyája Magyarországnak (...) erős, mint a sziklaláncolat, mely festői szép völgyeit, aranykalászos rónáit köríti. A nép a székelynép, földje: a Székelyföld.” idézi az Előszó az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület szavait 1896-ból. S Hunfalvy János 1864-es szavaiból: „A székely nép kitűnő jellemvonásai: a harczias vitézség, az őszinte szívesség és vendégszeretet; vallásosság, munkásság és szorgalom. (...) Az ősi szokásokat, nemzeti jelleget, a múlt idők emlékezéseit és hagyományait (...) a székelyek leghívebben őrizték meg.”
S ahogy a szerzők végig kalauzolnak bennünket az albumban ismertetett hét vidéken, magunk is sokra ráérzünk a mondottakból. Látjuk, mily sokat sikerült megőrizniük, életben tartaniuk a maguk világából, hagyományaiból, és egészen nyilvánvaló, hogy bizony rengeteg - bár a hétköznapok ködfátyla alatt maradó - „harczias vitézség” kell ehhez. Az pedig mindegyik képen szemünkbe ötlik, hogy mennyi tehetség, szépérzék formálta ezeknek az embereknek a világát, és - ami még fontosabb - mennyi igényesség.
Az album nagy részét ezúttal is a bámulatos fényképek teszik ki, azokat veszik körbe a rövid, megkapó hangulatfestésekkel és/vagy lényegre törő, tömör leírásokkal szolgáló szövegek. Járjuk vele végig e vidékeket, nézzük az embereket, a képeken megmutatkozó életüket, a csodálatos épületeket, kulturális örökségük szépséges jeleneteit, Erdély gyönyörű tájait, s élvezzük a találkozás tiszta örömét. És olykor gondolkodjunk el a látottakon: Fonott kosarakkal házaló ember megy szépen gondozott homlokzatú házak előtt a tiszta utca közepén - szegényebb-e az az élet? S tényleg jobb-e nekünk az autóinkkal, mint nekik ott az ökrösszekereikkel?
Utazásaink ezúttal: ◙ Torda és környéke ◙ Torockó és környéke ◙ Nagyenyed és környéke ◙ Erdélyi-érchegység ◙ Aranyosszék és Marosszék között ◙ Marosvásárhely és Szováta között ◙ Marosvásárhely és attól északra.

Spanyol kulinária + Francia kulinária

Spanyol kulinária + Francia kulinária

Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Meglehetősen kevés olyan divatot terjeszt a globális média, amelytől élesebb lesz az elme, jobb az ízlés, műveltebb, szélesebb látókörű, szellemileg igényesebb az ember. Az igazán pozitívak, intellektuálisan hasznosak egyike az érdeklődés más népek étkezési szokásai, konyhaművészete, az ezekhez (is) kapcsolódó kultúrája iránt. Nagyon érdekes és hasznos ismeretekkel szolgálnak ezek az ottaniakról, hiszen az ízlelés örömének, a míves étkezés élvezetének legfőbb filozófusát, Jean Anthelme Brillat-Savarint idézve „Mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy” és „Az állatok táplálkoznak, az ember eszik, s csak az igazán értelmes ember tud étkezni”. S ha netán túlzásnak gondolnánk a következő szavait: „A nemzetek sorsa attól függ, hogyan étkeznek”, jusson eszünkbe, hogy mennyire függ azok sorsa az emberek intelligenciájától, amelyet viszont jól jellemez a kulináris kultúrájuk is.

A Vince Kiadó Kulinária sorozata ugyanolyan magas színvonalú, ugyanúgy megfelel az igen kényes intellektuális ízlésnek is, mint a kitűnő művészeti, művészet- és kultúrtörténeti kötetei. Az Európai konyhaművészet, az Orosz-, a Görög- és az Olasz kulinária után a mostaniakkal már hat kötetre bővült ez a bámulatos gasztro-kulturális körkép. Mindegyik darabja megragadóan szép képekkel gazdagon illusztrált, elegáns album. Divatos szóval multifunkcionálisnak is joggal nevezhetőek, hiszen konkrét, elkészíthető receptekkel épp úgy szolgálnak, mint az adott ország, s azon belül az egyes karakteres országrészek, vidékek jellemző étkeire és itókáira vonatkozó ismeretekkel, és sok-sok információval magáról az ország, a vidék népéről, kultúrájáról, olykor valamelyest annak történelmi gyökereiről is. Lásd, hogy mit esznek-isznak, milyen kultúrával készítik és élvezik az étkeiket és italaikat, hogyan ékítik azokkal az életüket, s beteljesedik Brillat-Savarin szava: valamelyest a lelkükbe is látsz. Talán nem is ismeri igazán a spanyolokat, aki nem evett az asztaluknál paellát, vagy a katalánokat, aki nem látta, hogyan készítik hagyományos módon az aliolit, amit a Spanyol kulinária is joggal nevez művészetnek. A kultúrák ínyenceinek ezért élvezetes a helyi piacok meglátogatása, a aligha véletlen, hogy mindkét album egy-egy különösen karakteres piac bemutatásával kezdődik

A Spanyol kulináriának épp úgy, mint a Franciának tökéletes, helyénvaló mottója lehet „a változatosság gyönyörködtet”. Mindkét ország sok-sok helyi kultúra és azokat formáló-tápláló hagyományok ötvözetére épül, és teszi sokszínűvé az étkeiket, italaikat, az azokhoz kapcsolódó, olykor az életvitelüket is jelentősen színező szokásaikat. A két, méretében és tartalmában egyaránt impozáns album ezekről ad a tárgyához méltóan alapos, mívesen kimunkált, az érdeklődő szellemet és a szép látványokra fogékony szemet egyaránt gyönyörködtető körképet.

Körkép. A Spanyol kulinária címszavai: ◙ Kalaónia ◙ Baleár-szigetek ◙ Aragónia ◙ Navarra ◙ La Rioja ◙ Baszkföld ◙ Kantábria ◙ Asztúria ◙ Galicia ◙ Kasztília és León ◙ Madrid ◙ Kasztília - La Mancha ◙ Extremadura ◙ Valencia ◙ Murcia ◙ Andalúzia ◙ Kanári-szigetek. Már e nevek is felidézik Spanyolország legendás történelmét, népeinek, kultúrájának ezerszínű világát, az album pedig a maga speciális nézőpontjából ad mindehhez sok-sok megragadó betekintést, ez alkalommal szó szerint fűszerezve azt válogatott ínyencségekkel (mert az igazi érdeklődőnek ínyencség az egyszerűbb étek is, ha azt kellő odaadással készítik el).

A Francia kulinárián mindenekelőtt a szerkesztőjének neve ragadja meg a szemünk: André Dominé. A Vince Kiadó 2008-ban jelentette meg Bor c. hatalmas monográfiájának második, átdolgozott kiadását, amelyben tényleg szinte minden benne van, amit e nemes italról tudni érdemes vagy érdekes (az E-hírlevél 2009/7. számában szóltunk róla). Az album címszavai: ◙ Párizs ¤ Île de France (ZSUZSA, ITT AZ EGY FEJEZETBE TARTOZÓ NEVEK KÖZÖTT EGY PONT AZ ELVÁLASZTÓ. TEGYEN ODA BÁRMIT, AMIT JÓNAK LÁT) ◙ Champagne ¤ Lotaringia ¤ Elzász ◙ Nord-Pas-de-Calais ¤ Picardia ¤ Normandia ¤ Bretagne ◙ Loire-vidék ¤ Centre régió ◙ Burgundia ¤ Franche-Comté ◙ Lyon ¤ Rhône-Alpes ◙ Poitou-Charentes ¤ Limousin ◙ Bordeaux ¤ Périgord ¤ Gascogne ¤ Pays Basque ◙ Toulouse környéke ¤ Quercy ¤ Aveyron ¤ Auvergne ◙ Rousillon ¤ Languedoc ¤ Cévennek ◙ Provence ¤ Côte d’Azur ◙ Korzika. A Franciaország földrajzában és történelmében kevésbé járatos ember bizony döbbenten nézi, mennyit nem is ismer igazán közülük.

Mindkét albumban az egyes fejezetek a tájegység karakterét érzékeltető, tömör kis esszével kezdődnek. Találunk bennük sok-sok, a legkülönbözőbb témákról szóló kicsi keretes betétet ( kiragadott példákként: olivaolaj Katalóniából; Ebro-delta: az ínyencek oázisa; A szegények hala; Borágó; Hogyan születik a munster? Ibolyaszínű mustár). Találunk ugyancsak örvendetesen nagy számban enciklopédikus szócikkeket, amelyek már kissé alaposabb tájékoztatást nyújtanak; mini-katalógusokat egy-egy sajátos termékcsaládról; és mini-esszéket seregnyi érdekes témáról, helyi gasztronómiai, néprajzi, történelmi, kulturális jellegzetességről (például: Spanyol karácsony, fieszta Pamplonában, El Camino). Kiváló, élvezetes ismerkedést nyújtó, szellemiekben és gyakran szó szerint is ínycsiklandó olvasmányok.

Az iszlám bankolás és pénzügyek tudománya

Yahia Abdul-Rahman: The Art of Islamic Banking and Finance - Tools and Techniques for Community Based Banking (Az iszlám bankolás és pénzügyek tudománya - A közösségi-alapú bankolás eszközei és technikái)

John Wiley & Sons, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Az emberek legjobbjai azok, akik a leginkább hasznára vannak a többi embernek” Mohamed Próféta kijelentése.
„Erkölcsi elveink - a zsidó-keresztény-iszlám értékrend - azt követelik tőlünk, hogy soha ne súlyosbítsuk az eladósodottságát azoknak, akik nem képesek teljesíteni az azzal járó adósságszolgálatot” A szerző szavai.
„Az etikát és az erkölcsösséget nem a törvények és szabályok táplálják bele az emberekbe, hanem a szüleik, az iskolarendszer, és általában a társadalom, s ennek már kora gyermekkorukban el kell kezdődnie.” Idézetek a könyvből.
„If you cannot beat them lead them”, ha nem tudod legyőzni őket, állj az élükre - valószínűleg a „fehér” civilizáció jövője múlik azon, hogy a vezetői mielőbb belássák: ez a régi elv nagyon nem fog működni a mai iszlám világgal. Minden bizonnyal az egyetlen működőképes modus vivendi, közösségi stratégia a „ha nem tudod legyőzni, akkor tanuld meg elfogadni őket, s ne akard rájuk kényszeríteni a maga normáit” lehet. Az elfogadáshoz pedig nélkülözhetetlen, hogy előbb meg kell érteni. A gazdaság és a pénzügyek terén a világelsők közé tartozó Wiley Kiadó számos könyve kínál alapvető jelentőségű ismereteket ahhoz, hogy megérthessük az iszlám elveinek megfelelő bankolást, és általában a pénzügyek ilyen kezelését (ezek meghatározó sajátosságait lentebb vázoljuk). Mindez pedig messze nem csupán elméleti jelentőségű. A szakirodalom már sok éve jelzi, és a szerző is szól róla, hogy a pénzvilágban évtizedek óta növekszik az „iszlám szektor”, azaz terjed az iszlám bankolás és finanszírozás. Tudjuk azt is, hogy ennek hajtóerejét nemcsak pénzügyi megfontolások adják, hanem sokak számára ez az identitásuk erősítését, a hovatartozásuk kinyilvánítását is szolgálja. Az iszlám szilárd követésével határozzák meg magukat e mai világban, amely szinte minden tekintetben elvenné tőlük az önállóságukat. Az iszlám országokban pedig az politikai állásfoglalást is jelent. Az üzleti gyakorlat számára mindez azzal jár, hogy aki nemzetközi pénzügyekkel foglalkozik, az mind kevésbé engedheti meg magának, hogy ne értse az iszlám bankolás és finanszírozás lényegét és az azt meghatározó elveket.
Kevésbé ismert témában, amilyen ez is, még inkább kritikus jelentőségű, hogy valóban megbízható ismereteket kapjunk. A Wiley már eleve garancia arra, hogy a könyvei ezzel szolgálnak. A szerzőről pedig e könyv ajánlójából egyebek közt megtudhatjuk, hogy igen széleskörű, több mint negyvenéves tapasztalattal bír a banki tevékenységek, valamint a kőolaj és földgáz ipar terén; szakterülete felöleli a nemzetközi pénzügyeket, befektetéseket, az iszlám bankolást és finanszírozást, abban a projekt-, és a KKV finanszírozást, a közösségi bankolást, a bank menedzsmentet és a pénzügyi szolgáltatásokat. Alapítója és elnöke az American Finance House: LARIBA pénzügyi cégnek, amely az USA-ban elsőként 1987 júliusa óta kínál iszlám finanszírozást és dolgozik annak fejlesztésén és kiépítésén. Részletesen be is számol e könyvében szakmai pályafutásáról, sokrétű gazdasági frontvonalbeli gyakorlatáról, a LARIBA létrehozásáról és gazdasági szerepének erőteljes fejlesztéséről és bővítéséről. E cég és annak a szerző által vezetett saját bankja már az USA mind az 50 államában jelen van, és széles portfolióval működik, a LARIBA márkanév pedig világszerte ismertté vált az iszlám finanszírozás márkaneveként. A sikertörténet fontos része, hogy együttműködést létesítettek az USA jelzálog piac csúcsát alkotó Freddie Mac és a Fannie May cégekkel, s ennek keretében is megvalósították az iszlám szabályai szerinti finanszírozást. Mindezek semmi kétséget sem hagynak a felől, hogy e könyv kitűnő, a tárgykört jól felölelő, megbízható forrás.
A szerző úgy határozza meg e műve célját, mint erőteljes törekvést, hogy bevezesse a köztudatba a bankolás egy új márkáját, amelynek lényege, hogy a zsidó-keresztény-iszlám értékrendre támaszkodik, s egyúttal megtartja az USA törvényeit is. Magától értetődő, hogy az utóbbi elengedhetetlen érvényességi kellék, hiszen pénzügyi tevékenység csak az adott ország törvényeinek megfelelve végezhető. Az iszlám bankolás és finanszírozás esetében azonban mégis célszerű ezt hangsúlyozni. Amint Abdul-Rahman elmondja, hasonló céllal a LARIBA csoport a külsőségeit is úgy alakította ki, hogy azok egyértelműen kiemeljék a kötődésüket Amerikához.
A pénzügyek iszlám kezelésének megértéséhez ismerni kell a következő alapvetéseket:
· Az iszlám hívei számára a társadalmi rend nem válik szét világi és vallási szférára, hanem általános, az élet minden területére egyaránt érvényes magatartási szabályrendszert jelent, amely egyaránt meghatározza az emberek viszonyát Istenükkel és egymással, a minden téren követendő etikai és a társadalmi normákat, s úgyszintén azt is, amit a nyugati felfogás polgári, valamint büntetőjogként kezel. A shari’ah, az iszlám jogrend és szabályrendszer teljessége, egységesen és teljes mértékben, minden vonatkozásban normaadóként meghatározza a hívők életét, s nem tesz semmilyen különbséget annak lelki és világi vonatkozásai, az üzleti és a magánélet, a szent és a profán között.
· A gazdasági kapcsolatokban - és így a banki ügyletekben is - mindent mást felülíró erejű alapszabály, hogy szigorúan tilos kamatot bármilyen formában megkövetelni, tilos kamatot elfogadni, úgyszintén tilos azt fizetni, és tilos kamatfizetéssel járó ügyleteket közvetíteni. Az iszlám elveivel kizárólag olyan finanszírozási ügyletek egyeztethetőek össze, ahol a finanszírozó a pénze fejében csak az annak felhasználásával elért haszonból kap előre meghatározott arányú részesedést, és ugyanígy osztozik az általa finanszírozott vállalkozás esetleges veszteségeiben is. Ahhoz, hogy ez a gazdasági életben ténylegesen is érvényesíthető legyen, a modern iszlám kidolgozta a maga sajátos finanszírozási konstrukcióit.
· El kell kerülni minden olyan gazdasági tevékenységet, amely a szerencsejáték elemét is tartalmazza, vagy azzal egyenértékű. Az iszlám jog tiltja a szerencsejáték minden formáját. Ugyancsak tilos a hazárd kockázatvállalás. A muszlim jogtudósok egyöntetű véleménye szerint megengedhetetlenek az olyan ügyletek, amelyekben a felek amúgy elkerülhető kockázatot vállalnak. Ennek megfelelően tilalmasak egyebek közt az ilyen spekulatív ügyletek. Tilosak így az olyan ügyletek, ahol az eladó nincs birtokában az árucikknek, vagy ahol még kétséges annak rendelkezésre állítása - például lábon eladni a termést. Hasonlóképpen tilos határidős tőzsde ügyleteket kötni. A jogtudomány álláspontja szerint az ilyen ügyletek semmisek. Általában érvénytelennek tekintik a jövőbeni teljesítésre kötött megállapodásokat, mert bizonytalanságot visznek az ügyletbe. Külön kiemelést érdemel, hogy a bizonytalanságot tartalmazó ügyletek tilalma erős hatással van biztosítási ügyletek iszlám elvek szerinti megítélésére is. A nyugati típusú biztosítási ügyleteket jelentős részben e tilalom alá esőnek ítélik, ezért a modern iszlám kidolgozta a maga sajátos biztosítási konstrukcióit.
Ezek tehát a meghatározó elvei mindannak, amit a szerző az iszlám bankolás és pénzügyek tudományáról és technikájáról, tevékenységeinek gyakorlatáról itt kifejt. A visszterhes finanszírozásban követett alapkoncepciót és stratégiát ekként foglalja össze: „Mi nem kölcsönzünk pénzt, hanem befektetünk a partnereinkbe.”
Fentebb idéztük a kamat alkalmazásának tilalmát. Yahia Abdul-Rahman a tilalom tárgyát összefoglaló arab riba pontos jelentését így adja meg: „pénz kölcsönzése révén előnyt húzni azokból, akiknek pénzre van szükségük alapvető szükségleteik kielégítésére, olymódon, hogy a pénz áraként kamatot szednek tőlük”. A továbbiakban részletesen is meghatározza a riba gazdasági tartalmát. A könyvében bemutatott iszlám pénzügyi tevékenységek legfőbb közös meghatározó sajátosságát éppen abban adja meg, hogy azok mentesek a riba alkalmazásától. Alapvetésében erőteljesen és részletesen kritizálja a mai banki gyakorlatot, amely minden óvatosságot felrúg a haszonért, a jutalékért, s azért akár bajba is sodorja a közösséget. Bemutatja, hogy ez okozta a 2008-as nagy összeomlást. A lényeget megragadó tartalmi kérdésként emeli ki a szóhasználatot, hogy a pénzvilág szereplői „pénzt csinálnak" [make money], míg a szerint a szemlélet szerint, amelyet ő helyesnek tart, a pénzt meg kell szolgálni [earn money] megbízható működéssel.
Kiemeli továbbá, hogy a shari’ah szigorúan tiltja a megtévesztő és a spekulatív elemeket az üzleti ügyletekben. Ennek a tilalomnak a modern értelmezése magában foglalja, hogy tilos az olyan „esetleges” dolgok eladása, amelyek léte vagy lényegi jellemzői nem bizonyosak, s amelyek kockázatos természete ezért az ügyletet a szerencsejátékhoz teszi hasonlatossá. Ezért csak az nevezhető riba-mentes ügyletnek, ami mentes a megtévesztéstől is. Tilos továbbá finanszírozni alkohollal vagy szerencsejátékkal kapcsolatos tevékenységeket, a környezetvédelemben felelőtlenül eljáró cégeket, s szintúgy olyanokat, amelyek nem korrektek az alkalmazottaikkal. (Általános tilalom, hogy a sari’ah szabályai szerint semmi olyan ügylet nem finanszírozható, amely az iszlám értékrendjével ellentétben álló termékek vagy szolgáltatások előállítására irányul. OP) Kinyilvánítja meggyőződését, hogy a riba-mentes bankolás visszahozza USA-nak és a világnak annak a bankolásnak a jellemzőit, amely felépítette Amerikát, s hangsúlyozza, hogy ezt a LARIBA csoport versenyképesen meg is tudja valósítani.
Fontos, ám ugyanakkor nem problémamentes eleme az iszlám bankolásnak, hogy külön felügyelő bizottságot létesíthetnek a vallási követelmények betarttatására. Abdul-Rahman ezt is részletesen tárgyalja, s kitér annak kérdésére is, hogy ezt bankonként, vagy a központi bank funkciójának részeként célszerűbb-e megvalósítani.
A könyv két fő részre oszlik. Az első a riba-mentes bankrendszer alapvető elemeit mutatja be nyolc fejezetben. Ezek tárgyalják egyebek közt: ◙ Az ebben mértékadó jelentőségű zsidó-keresztény-iszlám értékrendet ◙ Az annak megfelelően tisztességes árképzés elvét, valamint a riba-mentes ügyletek alapmodelljeit ◙ A megfelelést a shari’ah követelményeinek, és annak biztosítását az iszlám finanszírozásban ◙ A pénz szerepét a nyugati típusú gazdaságban, másrészt annak az iszlám elvei szerint kívánatos szerepét a közösség szolgálatában ◙ A bankárok társadalmi felelősségét az iszlám bankolásban, beágyazva ezt annak fejlődéstörténetébe ◙ A riba-mentes és a hagyományos, haszonelvű bankolás összehasonlítását, bemutatva az előbbi fejlődését a korai 1950-es kezdetektől.
A második rész hat fejezete kísérletet tesz arra, hogy az addig bemutatottakat egy megbízható, jól kialakított, társadalmilag hasznos bankrendszerré integrálja, amely mind az elveiben, mind a lényegében megfelel a mértékadó zsidó-keresztény-iszlám értékrendnek.

Tárgyak természetrajza - Tapasztalásaim könyve

Fekete György: Tárgyak természetrajza - Tapasztalásaim könyve

Holnap Kiadó, 2008

Dr Osman Péter ismertetése

Fekete György könyve a tárgyak mindannyiunk számára meghatározó jelentőségű világát segít jobban megismerni, és megérteni. Mélyen filozofikus mű e fogalom legjobb értelmében, ami azt jelenti, hogy az elmélyült elemzésben kevésbé jártasakat, arra kevésbé felkészülteket is igen jól segíti abban, hogy átlássák és tisztázzák a tárgyak világához fűződő viszonyukat, megértsék, hogy a nyilvánvalón túl azok milyen további szerepeket töltenek be az életünkben, s mindezekben felismerjék a dolgok lényegét. Tehát tanulságos, hasznos, igazán jó könyv - s e mellett a tárgyi világ nagyon szép és reprezentatív, gazdag képtáraként is szolgál és gyönyörködtet.

Márpedig egész életünket tárgyak uralma alatt éljük. Szó szerint az uralmuk alatt, hiszen sokféleképpen, és valójában minden pillanatban hatással vannak ránk, még ha ezt nem is mindig vesszük észre. A látványuk szinte szünet nélkül betolakodik ébrenlétünkbe, befolyásolhatja a hangulatunkat, általa a világlátásunkat, s halmozódó hatásaival többé-kevésbé az ízlésünk alakulását is. A bennünket körülvevő tárgyak ergonómiai tulajdonságai éjjel-nappal erős hatással vannak a komfortérzetünkre, sőt kisebb-nagyobb mértékben még a fizikai állapotunkra is (annak következményeként szintúgy a lelkire). A mai életmódnál kegyetlen átok valakinek azt kívánni, hogy legyen rossz a fekvőhelye, s munkában, pihenésben az ülőalkalmatossága. A tevékenységeinket is eszközök használatával végezzük, s ezek ismétcsak tárgyakként állnak vagy éppen nem állnak a kezünkhöz, segítve vagy akár nagyon is nehezítve a munkát. A példák sorát hosszan folytathatnánk, ha pedig követjük alapfunkcióik típusainak e könyv egy fejezetét kitevő bemutatását - használati-, pszichológiai-, érték-, szociológiai és dokumentáris funkció -, úgy láthatjuk, milyen sokféle módon és síkon avatkoznak be a tárgyak az életünkbe, vagy vesznek részt abban.

A lényeg röviden összegezhető: amióta az ember egyre fejlettebb eszközökkel veszi körül magát, a tárgykultúra mindinkább meghatározó tényezője a civilizációjának, s az életének is. Ezen mit sem változtat, hogy a hivatásos értői és művelői csak a történelmi közelmúltban léptek színre, s első felfénylő vonulatuk a XIX. századi angol Arts and Crafts mozgalom volt: Az ipari formatervezés a tömeggyártással kapott létjogosultságot és teret, így válhatott a XX. században a termékfejlesztés növekvő jelentőségű eszközévé. Az Encyclopaedia Britannica szócikke - industrial design - szerint gyakran a német építész Peter Behrenst tekintik az első ipari formatervezőnek, akire nagy hatással volt az Arts and Crafts. Ő a német AEG cégóriás művészeti tanácsadójaként nemcsak ipari épületeket tervezett, hanem még kis elektromos készülékeket is, s szintúgy tervezőként vett részt a cég arculatának kialakításában, beleértve ebbe a csomagolást és a hirdetéseket is. Később a XX. századi művészet útkeresései a tárgykultúrában is megjelentek, akárcsak e század kócos, vad devianciái. A józan lét útjára visszahullva azonban tudjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy a tárgykultúra, s szintúgy a tárgyakat létrehozó tervezői szándék akkor jó, ha emberséges és emberközpontú. Ínséges időben - melyik nem az? - olykor azt is felvetik, hogy az ipari formatervezés holmi úri huncutság, mert drágítja a terméket. Az igazság azonban, hogy a jól alkalmazott formatervezés egyáltalán nem drágít, sőt a leleményessége és ésszerűsítései révén még javíthatja is a költséghatékonyságot (a versenyképességről nem is szólva), alkalmazásának mellőzése viszont színtiszta ostobaság.

Életünk e kísérőinek, s gyakran részeinek a világára maradéktalanul érvényes, amit Schrammel Imre mond itt az Ajánlásában, s amit megragadó erővel érzékeltet, szemléltet és magyaráz is Fekete könyve, amelyet akár a témáról való, csaknem 120 oldalon átívelő, bölcs és lényeget felmutató gondolkodásnak - tanításnak - is nevezhetünk. Schrammelt idézve: „A tárgyak használhatósága, szépsége, erkölcse a civilizáció legszemléletesebb fokmérője, egyben kulturális meghatározottságunk egyik alappillére. Tudjuk, mert minduntalan megtapasztaljuk, hogy a tárgyak a múlt értékeinek őrzői, s a jelen általuk válik kézzelfogható valósággá, újdonságaikkal pedig szinte megelőlegezik a jövőt.”

Fekete Györgyöt egy nagyon különleges tervezési feladat kapcsán ismertem meg. 1982-ben rendezte a cégünk - NOVEX Találmányfejlesztő és Értékesítő Külkereskedelmi RT - az Első Innovációs Kiállítás Magyarországon elnevezésű és rendeltetésű bemutatót, amelyen tárgyakkal, kiállítási installációkkal igyekeztünk bemutatni az akkor még itt kevéssé ismert gazdasági eszköz, az innováció természetrajzát. Ennek a kiállításnak a művészeti vezetője és fő tervezője volt Fekete György. Sokat tanultunk tőle, e könyvéből pedig mindenki sokat tanulhat a tárgytervezés teremtő erejéről, s kifejező képességéről. Ismét az Ajánlást idézve (s azzal tökéletesen egyetértve): „a nézőpontját elismert tervezőművészi praxis, témába vágó egyetemi ismeretátadás (1997-től egyetemi tanár a Soproni Egyetemen, annak professor emeritusa), kivételes intenzitású társadalmi érdeklődés, könyvekben, folyóiratokban megtestesülő szakírói tevékenység teszi hitelessé”. A könyvében elénk álló kiemelkedő szakmai teljesítményt és hitelességet fémjelzi, hogy a díszbemutatóján a két ismertetőjének egyike Dr. Bendzsel Miklós, a Szabadalmi Hivatal és a Magyar Formatervezési Tanács elnöke volt.

Maga a szerző így szól e művéről az Előhangjában: „Ez a könyv a tárgyak iránti végtelen rokonszenvem, felelősségérzetem írott dokumentuma, és nem felületes feltételezések csokra. (...) Személyes tapasztalataim, töprengéseim tükre, nem pedig másik harminc könyv tartalmának szerkesztett kivonata. (...) Olyan kérdésekre adott válaszok gyűjteménye, melyek utazási élményeim, tervezői gyakorlatom, kultúrpolitikai meggondolásaim során merültek fel, és egyetemi hallgatóim tettek fel több mint ötven éven át. Ez a könyv jóindulattal közreadott segédlet az emberi környezet megértéséhez, alakításához.”

A könyv 29 fejezete az alkotókészség csodáival teli, bámulatos szellemi, esztétikai és ergonómiai körképet tár elénk. Nem állhatjuk meg, hogy ízelítőül és jellemzésül ne idézzünk legalább néhányat a sokatmondó fejezetcímek közül: ◙ Egyediség és tömegszerűség ◙ A tárgytípus, a típustárgy, a tipikus tárgy, a prototípus és az etalon ◙ A tervező, a tervezés és a terv ◙ A gyűjtés ◙ A divat és a reklám ◙ A hagyomány ◙ Az ergonómia ◙ A művészi ipar és az iparművészet ◙ A képzőművészet és a műtárgy ◙ A dizájn ◙ A szakrális tárgyak ◙ A másolat, a kópia és a hamisítvány ◙ A giccs ◙ A jelkép és a szimbólum ◙ A státusszimbólum ◙ A tárgyszaporulat, a felesleges tárgyak és a hulladék ◙ A képtelen tárgyak és a műfajtévesztések.

Utóhangjában a szerző a korunkról szólva a reményét fejezi ki, hogy a bajt nemcsak előidézni lehet, hanem orvosolni is, és ebben az értelemben az értelmes, humánus, nélkülözhetetlen tárgyak sokasodása is pozitív szereplő lehet. Nem vitatva ezt, csupán kissé kiegészítendő fűzzük hozzá: ha a tárgyaink közt erősen növekszik az ilyenek részaránya, az biztos jele lesz annak, hogy bölcsebbek lettünk, s emberibb a világunk. Amint a kacatok szaporodása ennek az ellenkezőjéről tanúskodik...

Fény és Forma - Modern építészet és fotó, 1927 – 1950

Csengel-Plank Ibolya – Hajdú Virág – Ritoók Pál: Fény és Forma - Modern építészet és fotó, 1927 – 1950

Vince Kiadó, 2010, Második, átdolgozott kiadás

Dr Osman Péter ismertetése

Kétszer kettős olvasatú mű, és mindegyik olvasata forrásértékű. A modern magyar építészet-ről, és az annak alkotásait megörökítő fényképészetről, az építészeti fotóról ad gazdag áttekintést, s ezzel mindkét tekintetben egyszerre művészet- és technikatörténet. Magától értetődik, hogy ez a négyosztatú kép egyben a 20. századi kultúrtörténetünk egy jelentős szeletévé is összeáll, és szintúgy fontos adalék e korszak társadalomtörténetéhez., Ha pedig azt is hozzávesszük, mi minden pusztult el építészeti örökségünkből az utóbbi hetven év során, úgy az albumnak fontos értékmentő funkciója is van.

A korabeli fotókkal gazdagon illusztrált kötet mondandóját és csúcsfényeit jól érzékelteti a kiadó ajánló szövege. Ebből idézve: „Luxusvillák, elegáns bérházak üvegcsőben mozgó liftekkel, egy erőmű őskori űrhajót idéző irányítóterme, divatos üzletbelsők, hangosfilmeket játszó áramvonalas mozik - mindezeket röviddel elkészülésük után lefényképezték a Tér és Forma folyóirat számára. Magyarországon elsősorban ez a kiadvány terjesztette a modern mozgalom eszméit 1928 és 1948 között, amikor magyar építészek olyan műveket alkottak, amelyek a nemzetközi modernizmus legjobbjai közé tartoznak. Az ezekről készült fényképek ma nagy értékű források, amelyek nemcsak dokumentálják az épületeket, hanem azt is bizo-nyítják, hogy az építészeti fotó önmagában is lehet műalkotás. (...)Csengel-Plank Ibolya fotótörténész, Hajdú Virág és Ritoók Pál építészettörténész tanulmányai azt vizsgálják, ho-gyan hatott a modern mozgalom a magyar építészekre és hogyan fényképezték épületeiket. A könyv fő része 63 épületet és belsőépítészeti alkotást mutat be 217 remek fotóval, amelyekhez rövid épületleírás és a képekre vonatkozó magyarázat társul. Ezt néhány jelentős építész és fotográfus portréja és az 1930-as évek Budapestjét ábrázoló városképek követik.”

Ma, amikor már minden jobb mobiltelefon is egyúttal fényképezőgépként, sőt videokamera-ként is a rendelkezésünkre áll, a legtöbben talán fel sem ismerik, mennyivel nehezebb feladat volt a könyvben szereplő felvételek elkészítése. A művészi és/vagy mesteri fényképfelvételek elkészítéséhez kétféle képesség kell, s mindkettőből jó sok: hogy úgy tudjuk a fényképezőgép látóterében megragadni a látványt, hogy a róla rögzített kép azt mutassa, éreztesse, sugallja, amit mutatni, sugallni és éreztetni akarunk, s hogy úgy tudjuk használni a gép funkcióit, hogy a lehető legjobban hozzuk létre a kívánt képet. Bonyolultságától, az általa kínált funkcióktól függően a modern fényképezőgép a technika remeke. E hajdani fotósoknak azonban nagyság-rendekkel szűkebb szolgáltatásokat nyújtó eszköztárral kellett boldogulniuk. Nem lényegte-len, hogy a digitális technikával akár százával is készíthetjük a fényképeket anélkül, hogy ez költséget okozna, s így korlátlanul kísérletezhetünk a felvételekkel, a hajdaniaknak viszont minden képkocka pénzbe került, legalább a film és az előhívás árába. Ha pedig még hozzávesszük a képek kidolgozását, a különféle trükkös utómunkálatokat is, akkor megsokszorozódik a modern fényképalkotás csodája. Nézve e kötet felvételeit, vegyük figyelembe, micsoda kényes, nagy figyelmet és precizitást igénylő munka volt a hagyományos eszközökkel dolgozó analóg fénykép kidolgozása. Már az előhívásnál aknákon tipegett az ember a sötétkamra vörösében, s az elkövetett hibák többnyire jóvátehetetlenek voltak. Sok elkötelezettebb hajdani fotós bizonyára a lelkét is odaadta volna azokért a képmódosítási lehetőségekért, amelyeket ma több ingyenesen letölthető szoftver is kínál. Ezért ne is ütődjünk meg azon, hogy e kötet felvételeinek egy része képminőségben valame-lyest elmarad attól, amihez a modern digitális képalkotó technikák lehetőségeit jól kihasználó fényképektől elkényeztetett szemünk hozzászokott. A lényeget, a hazai modern építészet alkotásainak remek áttekintését így is jól mutatják.

Ami a láttatást, a felvételek mondandójának kibontását illeti, úgy tűnik, hogy - mint oly gyak-ran a művészeti alkotások értelmezésében -, itt is tere van a feltevéseknek, és a néző számára merésznek tűnő következtetéseknek. Jó példa erre, hogy egy villa teraszáról készült képen egy csővázas szék, egy „tipikusan modern lakberendezési tárgy” is látható, s ehhez a következő megjegyzés csatlakozik: „az eredeti szándékot nem ismerjük, ám a motívum megjelenése más fényképeken is azt valószínűsíti, hogy miközben a szék kétségtelenül oldotta az építészeti motívumok egyszerűségét, szimbolikus formában a tulajdonosok modern életvitele is kifeje-zésre jutott”. Fűzzük itt rögtön hozzá: a felvételeken számos olyan /nagy/polgári épület, ill. épület-részlet szerepel, amely jól érzékelteti hogyan adott teret, keretet, segítséget ez az építészet az igényes és tehetős lakók életvitelének, s a lakóterek míves kimunkáltságában sok olyat látunk, amelyet az ember boldogan tudna a magáénak.

Az építészet lehetőségeinek szükségszerű kereteit és korlátait mindenkor a rendelkezésre álló anyagok és eszközök adják. A magyarországi modern mozgalmat áttekintő tanulmány sok egyéb közt - pl. építészképzés, szakmai sajtó és közélet, az építési szabályozás - elmondja azt is, hogy az 1900-as évektől kezdve Magyarországon egyre szélesebb körben alkalmaztak vas-tartókat, majd vasbeton szerkezeteket, gyakran téglafalazattal keverve. A korszerű, vasbeton szerkezetű épületek az 1930-as évektől gyakoribbak, ám a vasbeton még ekkor is igen drága. Az építés még alig volt gépesítve, a földmunkákat túlnyomórészt kubikosok végezték, az épí-tőanyagot a legtöbbször rézsűs feljárón hordták fel a magasabb szintekre. A korszak jellemző új anyaga a bauxitbeton, amely a rövid kötési idejének köszönhetően a maihoz hasonló gyors építésmódot tett lehetővé, s mert így a zsaluzatot hamarabb lehetett újra felhasználni, ezzel anyagtakarékos is volt.

A 20. századi modern irányzat sajátosságai ugyanakkor itt is hatnak. A világhírű modern épí-tész, Le Corbusier 1923-ban megjelent, programadó kiáltványából idézi a kötet, hogy „az új szépségideál képlete funkció=szépség!!” A legtöbbünk erre magától aligha jönne rá, s bizony bizony a hazai modern építészet itt felsorakoztatott alkotásai nem csekély részének látványa sem igen visz közelebb ennek felismeréséhez. Sorolhatók viszont kötetből az ellenpéldák is, ahol az épületben a modern koncepció és technika alkalmazása valóban magas esztétikai értékké, szépséggé nemesedik.

A Fotó - Építészet - Művészet c. tanulmányában Csengel-Plank Ibolya e kötet specialitásaként mondja el: az abban közzétett illusztrációs anyag azt hivatott bizonyítani, hogy a korabeli építészeti fotográfiának sikerült bekapcsolódnia a modernizmus áramlatába, s a példák mutat-ják, miként lehetett fényképek segítségével vizuális élménnyé transzformálni egy ipari komplexum enteriőrjét (emeljük ki a címlapon is szereplő bravúros-szép felvételt egy gőz-gyűjtő tartály belsejéről - OP). Hangsúlyozza, hogy a fényképészek e műveikkel a látható jelenségek mögötti összefüggéseket - az időt, a mozgást, az ember helyét az ipari civili-zációban és a társadalomban - is fel akarták tárni. S mivel az épített környezet valóban mindenkor az ember életének és tevékenységeinek meghatározó jelentőségű tere és kerete, fenntartás nélkül mondható, hogy e kötet igen izgalmas betekintést nyújt abba, mit adott ehhez Magyarországon az adott korszak modern építészete.

Fontos közlése az is, hogy a korabeli épületfényképek majdnem úgy funkcionáltak, mint a divatfotók. A fényképészek igyekeztek az építészeti alkotások legelőnyösebb oldalait megmutatni, kiemelve azoknak és a bennük alkalmazott megoldásoknak az előnyeit. A kötetben olvashatunk arról is, hogy e felvételek gyakran kifejezetten kereskedelmi reklám célokat is szolgáltak, jelesül, hogy az épületeket vonzó árucikként mutassák be.
Modernizmus. A kötet idézi az egyik legelső magyar Bauhaus-tanítvány építész, Molnár Far-kas munkáit áttekintő tanulmányból, hogy „mivel a légi közlekedés új nézőpontokat adott, a modern házak formáját felülnézetben is tudatosan kell kialakítani”. Bierbauer Virgil építész pedig a Magyar Művészet c. folyóiratban a kelenföldi hőerőműről publikált cikkében így be-szél: „Megdöbbenve írom le ezt a szót: ”. Az alkotó, úgy tűnik, - a korszakban már nem is újdonságként -, új istent talált a modern technikában.

A bevezető/elemző tanulmányokat követően, a kötet nagy részét a magyarországi modern építészet 63 épületét és belsőépítészeti alkotásának egyenkénti ismertetése teszi ki, s ezekhez olykor a témakörhöz kapcsolódó jegyzetek is csatlakoznak. Az egyik például vázolja, hogy a bútorok formája leegyszerűsödött, elveszítve a régi értelemben vett lakályosságukat ill. drága műtárgy jellegüket. A megrendelőket a mindenáron való díszítés helyett a jó arányokkal, a korszerű anyagokkal és a racionális elhelyezéssel kárpótolták a tervezők. Mai fogalomtárunk-kal ezt a formatervezés és az ergonómia előretörésének is nevezhetjük.
Célszerűség. Az egyik ilyen ismertetés egy üvegkereskedő üzletházát mutatja be. Annak ki-emelésre érdemes jellemzője, hogy úgy alakították ki, hogy ezzel a cég reklámjául, árubemu-tatójául is szolgált.

A belső hal - Utazás az emberi test 3,5 milliárd éves múltjába

Neil Shubin: A belső hal - Utazás az emberi test 3,5 milliárd éves múltjába

Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Az élővilág fejlődésének őstörténete arra utal, hogy az ember egyáltalán nem speciális vagy különleges teremtmény a többi élőlény között. Ha megtudunk valamit az ember korai eredetéről, az csak gazdagíthatja különleges létezésünk képét: rendkívüli vagy annak tűnő képességeink mindegyikét azoknak az alapvető összetevőknek köszönhetjük, amelyek az ősi halakban és más élőlényekben alakultak ki. A közös ’alkatrészekből’ aztán igencsak különleges konstrukció állt össze. Az ember nem választható el az élővilág egészétől: annak vagyunk a részei nemcsak a csontjainkban, hanem a génjeinket illetően is.”

„Ha legközelebb mélyen belenéznek valakinek a szemébe, felejtsék el a romantikát, a teremtést, a lélek tükrét és a hasonlókat. Mert a mikrobáktól, medúzáktól, férgektől és legyektől örökölt molekulák formájában a szemünkben is ott van egy egész állatsereglet.”

Idézetek a könyvből (az első kissé megfésülve).

A legjobb értelemben vett népszerű tudományos mű kiemelkedően jó példája ez a kötet. Népszerű abban az értelemben, hogy minden előképzettség nélkül is tökéletesen megérthető mind a mondanivalója, mind pedig a magyarázatai és a levezetései. Semmi sincs viszont benne abból a - gyakran jól kifizetődő, ám igencsak ártalmas - törekvésből, hogy a mondanivaló intellektuális, vagy éppen szakmai értékét rontó leegyszerűsítésekkel igyekezzék népszerűségre szert tenni. Annyiban mindez magától is értetődő, hogy a Vince a tudományos ismeretterjesztő kiadványaiban, akárcsak a művészeti, művészet- és kulturtörténeti könyveiben, nagyon igényes, s az általa kínált szellemi minőséget illetően joggal mondható elit kiadónak.

A könyvnek háromféle olvasata is van, s mindegyikük megérdemli, hogy itt szóljunk róluk. A világ iránt érdeklődő, intelligens ember számára mindig izgalmas és tanulságos, ha számára jól érthető betekintést kap a tudományos kutatásba, a kutatók munkájába. (Ezért is fájdalmas sokunknak, hogy a magas matematika eszköztárának alkalmazására támaszkodó kutatásokat már olyan világnak látjuk, amelybe képtelenek vagyunk betekinteni. Tipikus példák erre az anyag szubatomi szerkezetének, vagy éppen a világegyetem keletkezéstörténetének és szerkezetének modern kutatása, amelyeknek még az eredményeit is nagyrészt csak a matematika nyelvén lehet megfogalmazni.)

A második olvasat lényegét a fenti idézetek is érzékeltetik. Arról szól, hogy ’tervező’ ( e tekintetben mindegy, hogy evolúciónak, vagy másnak nevezzük!) már korábban, évek tíz- és százmilliói során kifejlesztett és bevált szerkezeti elemekből és -megoldásokból rakott össze bennünket, hogy mindazt a ’hardvert’, ami bennünk működik, vagy legalább is annak korábbi, esetleg kezdetlegesebb prototípusát a törzsfejlődésben előttünk járt élőlényektől örököltük. Eme örökségünk eredetének teljesen hihetetlen távlatait tárja elénk, amire hajmeresztően meghökkentő példa a második idézetében foglalt ténymegállapítás mikrobákról, medúzákról, férgekről és legyekről. Mondani ezt persze könnyű, hiszen nincs az a rutinos és tehetséges bulvárújságíró, aki ne tudna még vadabb szenzációkat is kiötleni. Shubin azonban az egész könyvét arra is szánja, teljes sikerrel, hogy részletesen bemutassa ezeknek a megállapításoknak a tudományos alapjait és bizonyítékait. Itt nem a „hiszem, mert izgi!” logikája működik, hanem a „hiszem, mert olyan tiszta, átlátható a magyarázat, és ezzel meggyőző is a bizonyítás”.

Magyarázat és bizonyítás. A könyv harmadik, szintúgy megragadó olvasata ennek a nagyon különleges kutatásnak a mikéntjét mutatja be. Részletes leírásokat és magyarázatokat ad azokról az óriási hozzáértést, és talán még erőteljesebb intuitív képességeket igénylő kutatási módszerekről, amelyek célja annak feltárására, hogyan alakultak ki az emberi testet alkotó konstrukciós megoldások - szervek, anatómiai képletek - az élőlények fejlődése során. Az egésznek a kiindulási alapja voltaképpen nagyon logikus: az azonosságokat és a hasonlóságokat keresi az anatómiai felépítés elemeiben az ember és a hajdanvolt állatok között, így például az õsi halak uszonyának csontozata és az ember karja és keze közt. Így vezeti le sok egyéb közt, hogy a belső fülünk története visszavezethetõ a legkorábbi halakig, a folyadékában lévõ neuronoké pedig még korábbra is. Elmondja, hogy az utóbbiaknak minden más neurontól eltérő jellemzői vannak, s így teszik a dolgukat a mi belső fülünkben, valamint a halaknak a környezetükben zajló mozgások érzékelésére szolgáló neuromast szervében. Ami pedig ebben a témánk szempontjából igazán fontos, a kutatók nemrégiben más állatoknál is elkezdték keresni ezeket a sejteket, és nemcsak olyanoknál találták meg azokat, amelyeknek mégcsak nincsenek is a miénkhez hasonló érzékszerveik, hanem még a fejjel nem rendelkezőknél is, így pl. az 500 millió éves férgekkel feltűnő hasonlóságot mutató, gerinccel sem bíró lándzsahalnál.

Szakterülete szerint Shubin paleontológus, azaz őslénykutató. Kutatási programjában bizonyos hajdanvolt élőlények megkövesedett maradványait kutatja- és dolgozza fel. A módszertan tekintetében igen tanulságosak e művének azon részei, amelyekben elmondja, hogyan tanulta meg, hosszú, kemény munka árán, egyáltalán meglátni a kőzetekben, vagy éppen a felszínen heverő kőtörmelékek között e fosszilis maradványokat, megkülönböztetni azokat a többi kőtől. Megtudjuk azt is, milyen magas színvonalú mesterségbeli tudás és mennyi különösen aprólékos munka kell ahhoz, hogy ezeket a maradványokat tanulmányozásra, elemzésre alkalmas állapotban kibontsák az azokat magukba foglaló kőzetekből. S miután sokszor hónapok munkája árán, mikrosebészeti eljárásokhoz hasonló finomsággal elvégezték ezt, még csak akkor lehet hozzákezdeni az anatómiai struktúrák feltárásához és elemzéséhez.

Shubin itt a figyelmünkért tiszta rajt-cél győzelmet arat: könyve már kezdetétől fogva megragadja érdeklődésünket, s mindvégig fogva tartja. Első négy fejezetében alapozásként azt mutatja be, hogy miképp tudják nyomon követni ugyanazt a szervet a különböző élőlényekben. A legelsőből azt is megtudhatjuk, hogyan válik képessé a tapasztalt kutató arra, hogy tudja, milyen korú kőzetrétegekben keresse a szerveink előtörténete különféle állomásainak tanúiként szolgáló maradványokat. A második végigköveti ugyanazoknak a csontoknak az útját a halaktól az emberig. A harmadik arról szól, milyen hasonlóságokat mutat a DNS a legkülönfélébb élőlényekben, s milyen hihetetlen egyezések vannak a működésében egymástól szélsőségesen eltérő fajok embrionális egyedfejlődésében. A negyedik arról, hogy az egymástól nagyon különböző szerveket létrehozó biológiai folyamatok ugyanannak a jelenségnek a különböző változatai. Amint mondja, ha látjuk ezeket az alapvető hasonlóságokat a különböző szervek és testek között, akkor elkezdjük felismerni, hogy a Földünket benépesítő legkülönfélébb élőlények tulajdonképpen nem mások, mint „variációk egy témára”. Ennek egyik részletesen kifejtett bizonyságaként szenteli a teljes 5. fejezetet annak bemutatására, hogy „minden élõlény koponyája egy közös sémára készül”. A hatodikból ehhez csatlakozva azt is megtudhatjuk, hogy a csirke minden szerve visszavezethető a fejlődő embrió három szövetrétegének valamelyikére, és - s ez a valóban átütő erejű közlése - ugyanez érvényes minden állati fajra, beleértve az embert is: e három réteg szignifikáns módon ugyanazokat a struktúrákat hozza létre minden fajnál. S még öt további fejezet van, amelyről szólnunk kellene...

Megáll/na/ az ember esze /ha volna/: a ’természet’ olyan bölcsen takarékoskodó konstruktőr, hogy nagyon sokat tanulhatnánk tőle - főként, ha figyelembe vesszük, micsoda őrült pazarlással dolgozik a mai, „piacorientált” fejlesztés. Shubin ámulatba ejtő példákkal mutatja be, hogy a jól bevált megoldásokat az újabb fajokban is rendre felhasználja, ami további bizonyítékul szolgál arra is, hogy testünk a biológiai örökségünk halmaza. S a technikai finomságaikkal is ámulatba ejtőek a kísérletek, amelyek mindezt feltárták, s amelyekről e könyv beszámol.

A világ vezető pénzügyi napilapja, a Financial Times ekként méltatta e könyvet: „Mestermunka.. Ha valaki meg akarja érteni az ember és más élőlények evolúciós fejlődését, de az idén több könyvre már nincs ideje, akkor ezt a ragyogó monográfiát olvassa el.” Méltó és mértékadó értékelés - tehetjük hozzá.

A Google-modell - A menedzsment forradalma

Bernard Girard: A Google-modell - A menedzsment forradalma

Typotex, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Elolvasásra feltétlenül érdemes, ugyanakkor sajátos potpourri ez a könyv.

A számítógépek személyes célokra történő használatához szokott emberek legalább is nagy része bizonyára megerősíti, hogy meg lehet ugyan lenni a Google mindinkább bővülő eszköztára nélkül is, ám vele sokkal kényelmesebb az élet. Csak pár példa erre.

Kezdetben vala ugyebár a Google kereső-rendszere. Hogy mivé nőtte ki magát, azt aligha szükséges ecsetelnünk, így róla és a világsikeréről csupán annyit, hogy Bernard 2009-ben frissített kézirata szerint az már 130 nyelven elérhető! Ha bármi érdekel bennünket, bárminek utána akarunk nézni, az egyik első dolog rákeresni, mit hoz fel róla a Google. Ez már olyannyira részévé vált az életnek, hogy a Wikipedia szócikke szerint az angolban napjainkban nemcsak elterjedt szlenggé, hanem hivatalosan is elfogadott, önálló tárgyas igévé vált a „to google” a Google használatával történő keresés alkalmazásának jelentésével. Folytatva a szócikkből, ezt az igét az American Dialect Society „a 2002-es év leghasznosabb szavának” választotta, 2006-ban hivatalosan felvették az angol nyelv egyik leghíresebb értelmező szótárába, az Oxford English Dictionary-be, valamint a hasonlóképpen rangos Merriam-Webster Collegiate Dictionary 11. kiadásába.

Bárhol vagyunk a világon, ha hozzá tudunk férni az internethez, máris elérhetjük a saját Google-fiókunkat, benne a levelezési címlistánkkal, továbbá mindazokkal az emailekkel, amelyeket a fiók használatának kezdete óta kaptunk, illetve küldtünk (hacsak ki nem töröltük azokat véglegesen még a „kukából” is), és olyan keresőrendszerrel, amelynek segítségével nevekre és kulcsszavakra is rákereshetünk mindebben. Az emailekkel együtt megtaláljuk az azokkal küldött ill. kapott csatolt fájlokat is, tehát mindezzel az email útján bonyolított teljes levélforgalmunk bárhol a világon a rendelkezésünkre áll, jól visszakereshető tárolásban. Mindehhez, és a többi személyes Google alkalmazásainkhoz jelenleg már 7496 MB egyéni és ingyenes tárolókapacitást biztosít nekünk a rendszer. Más kérdés, amelyet Girard is boncolgat, hogy mindez egyáltalán nem puszta jószívűség terméke. Elmondható, nem is alaptalanul, hogy mindaz a szolgáltatás, amellyel a Google rendszerei számukra ingyenesen segítik a felhasználókat - s amelyeket Girard részletesen leír -, maga a szép új világ. Ám, mint a valóságban mindig, ebben is mindennek ára van. Egyrészt - és erről részletesen olvashatunk - a rendszerekhez hirdetések kapcsolódnak, tehát a Google a hirdetőknek eladja azt a lehetőséget, hogy a felkeresett oldalain hirdetések is a szemünk elé tárulnak - elvégre a cég nyereségérdekelt vállalkozás, amelynek megfelelően nagy hozamot kell termelnie. Girard alaposan elemzi, értékeli és méltatja azt a valóban igen innovatív árképzési stratégiát és technikát, amelyet a Google a hirdetéseinek eladásához fejlesztett ki. Másrészt, ha arra gondolunk, hogy az információk birtoklása hatalmat ad, könnyű belátni, micsoda felmérhetetlenül nagy - legalább is potenciális - hatalmat jelent, s még inkább micsoda adatbányászati lehetőségeket kínál az a hihetetlenül nagy és gyorsan növekvő információhalmaz, amely így, a szolgáltatásai révén a Google gépein tőlünk és rólunk felhalmozódik. S tegyük hozzá, hogy információkat mégcsak nem is csupán ezzel adunk ki magunkról, hanem gyakorlatilag mindennel, amire a Google különféle szolgáltatásait felhasználjuk.

A földrajz és a légifelvételek szerelmesei jól ismerik a Google Earth rendszerét. Ha pedig saját szárazföldi járművel utazunk valahová, vagy csak érdekel a pontos útvonal, rendelkezésünkre áll a Google óriási térkép-rendszere, s azon belül egy rendkívül jó útvonal-tervező rendszer. Áradozni lehetne e szolgáltatás hasznosságáról, s hogy milyen pontosan és jól érthetően vezet végig a kérdezett útvonalon. Ahányszor például át kell menni egy másik útra, ehhez részletesen leírt útmutatással szolgál, s a térképen a szóban forgó helyre ugorva is megmutatja, hol a kritikus kereszteződés, és hogyan kell tovább menni a következő útszakaszra. Segítségével az ember valóban eltévedés nélkül mehet végig az útján.

Ha éppen nincs elegendően nagy sebességű internet kapcsolatunk, akkor jobb minőségű képeket küldeni emailben, csatolt fájlként meglehetősen lassú, időrabló, kényelmetlen. Ha viszont feltöltjük a képeinket a Google ingyenesen használható képrendező rendszerébe, akkor elég egy linket küldenünk hozzá annak, akinek a képeinket, vagy azok meghatározott részét meg akarjuk mutatni. Természetesen a képrendező arra is lehetőséget biztosít, hogy benne a magunk kívánalmai szerint kialakított könyvtárstruktúránkban tároljuk a képeinket, kímélve ezzel - már akinek ez fontos - a gépünk és a saját egyéb hardverünk tárolókapacitását.

A Google gyorsan gyarapodó szolgáltatásait még hosszan lehetne sorolni, de erről igazán jó képet ad ez a könyv. Azt az alcímében szereplő állítását viszont, hogy a Google cég a menedzsment forradalmát valósította meg, meglehetősen vitathatónak tartjuk. Girard e műve nem teljesen mentes a hatásvadász kijelentésektől, s ez is inkább közéjük sorolható, hiszen jóllehet többé-kevésbé radikálisan új elemeket, eszközöket is alkalmaztak a Google vezetői a cég menedzselésében, ez még nem forradalom. Forradalommá ezek csak azzal nőnek fel, ha széles körben bevezetik azokat a menedzsment élvonalbeli gyakorlatába, fölébe kerekedve ezzel a technika addigi állásának. Annál inkább állítjuk viszont, hogy a Google eszközei és szolgáltatásai igenis forradalmat teremtettek az informatikai és az infokommunikációs szolgáltatások terén, s szintúgy az internet korszak hirdetési üzletágában, és hogy mindezzel a Google diadalmenete az ezredvég egyik legfényesebb és legtisztább sikertörténete. Egy másik, a Google-ről szóló kitűnő könyvben pedig, David A. Vise & Mark Malseed: A Google Sztori c. művében (K.u.K. Kiadó, 2009, l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2009/5. sz.) a szerzők egyenesen azt állítják - s igen valószínű, hogy igaz is -, hogy amióta csak Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, és ezzel megnyitotta az emberek mind nagyobb tömege számára hozzáférést a rohamosan szaporodó nyomtatott információhordozókhoz, egyetlen innovációs eredmény sem teremtett olyan tág lehetőségeket a világ információkészletéhez való hozzáféréshez, mint a Google.

Girard pedig ekként vezeti be a mondandóját: A Google, amely korántsem az a hegemón helyzetben lévő cég, ahogyan azt róla a kritikusai mondják, elindult, hogy meghódítson egy új világot, a digitális univerzumot, a neten élt élet, és a neten végzett munka világát. Ezt a hódítást innovációnak hívják. És a Google sikere abból származik, hogy megtalálta a módját annak, okosabban, mint mások, hogy az innovációt folyamatosan áramoltassa. A könyv ezt a történetet elemzi és meséli el. S hozzáteszi: a Google azért állíthatja magáról, hogy a Fordhoz és a Toyotához hasonlóan modellé vált, mert a menedzsmentje egyszerre több területen vezetett be újításokat: az emberi erőforrások kezelésében, a termelésben, a vásárlói kapcsolatokban, végül az ipari tranzakciókban. Mindezt a maga módján tette: újított, de más vállalatoktól, az új technológiák világától is kölcsönzött, és ami teljesen szokatlan, az egyetemen tette (ez utóbbi tartalma azonban, a kezdetektől eltekintve, itt nem igazán bontakozik ki). Nem kérdés, hogy ezek a módszerek legelőször a Google-nál álltak össze rendszerré. A vállalat rendkívül gyors növekedése, alapítóinak személyisége, látásmódja, tudományos felkészültsége, megszállottsága, valamint azoknak a szakembereknek a tapasztaltsága, akiket sikerült maguk köré gyűjteniük, hozzájárult ennek a páratlan (sic! - OP) modellnek a megalkotásához. A könyv egyetlen törekvése, hogy kulcsokat adjon e modell megértéséhez: hogyan és miért működik így, ahogy működik.

Könyvéről szólva nem hallgatható el az sem, hogy bizonyos hátránnyal indul olvasói kegyeinkért. Az embert úgy elkényeztette a Typotex könyveinek kitűnő szakmai minősége, azoknak még az elmélyült mondanivalók esetében is a legtöbbször kellemesen olvasmányos, magával ragadó előadásmódja, hogy eleve ezzel az igénnyel kezdünk az olvasásához. Ezért eleinte meglehetősen úgy érezzük, hogy Girard e művének stílusa, gondolatmeneteinek alakítása a megszokottnál valahogy kevésbé szerethető, s ez valamelyest kevésbé gördülékennyé teszi a mondandójának be- és elfogadását. Nehéz lenne meghatározni az ellenérzés okát, de talán olykor túlzottan ex katedra szól, túl sommásan ítélkezik, s a mondandója fontos elemeit talán a kelleténél gyakrabban helyettesíti elnagyolt utalásokkal. (Néha a szöveg is meg-megbotlik.) A fogós mindebben az, hogy ha belekezdtünk, a könyv még így sem engedi, hogy ne olvassuk tovább, mert korunk egyik legizgalmasabb és legtanulságosabb vállalati fejlődés- és sikertörténetébe ad izgalmas, nagyon tanulságos betekintést. A kitartás pedig a rengeteg hasznos és érdekes ismereten túl abban is elnyeri illő jutalmát, hogy Girard stílusa gyakran meglendül, és olyankor a mondandója kellemes, érdekes, magával ragadó olvasmánnyá válik. Amikor a Google tényleges gyakorlatát részletezi, s nem némileg tudálékosnak ható és/vagy többé-kevésbé elnagyolt körítéseket ad elő, akkor kifejezetten nagyon jó!

Az ismertetéshez célszerű itt kitérnünk a szerző szakmai felkészültségére, kompetenciájára is. A Typotex róla szóló ismertetése elmondja, hogy Girard vállalatvezetési tanácsadó, rádiókommentátor és szakelőadó. Több könyvet írt a menedzsmentről, annak történetéről, és vállalaton belüli működtetéséről, számos cikket publikált a szervezésről, a munkaszerződésről, és a vállalati teljesítményre gyakorolt hatásukról. Meggyőződése, hogy a szervezeti változások a jövőben csak az informatika révén valósíthatók meg, ezért több mint húsz éve figyelmes, egyben kritikus megfigyelője az új technológiáknak. Egyike volt azoknak, akik már a nyolcvanas évek elején kétségbe vonták az új technológiákról szóló egyértelműen optimista vélekedéseket. Több tanulmányt írt az emberi erőforrások kezelésére és a vállalat modernizálására szolgáló szoftverekről, francia nyelvterületen ő végezte az első kiterjedt vizsgálatot az internetről. Ilyen alapállásból elemzi 2000 óta a Google vállalatot minden lehetséges szempontból.

Tény ugyanakkor, hogy e könyvében a Google által létrehozott és/vagy mesterien alkalmazott új megoldásokat gyakran azzal dicséri, hogy szembeállítja azokat másokkal, s az utóbbiakról nemegyszer még demagóg ostobaságokat is mond - így beszél egyebek közt az értelmes munkát akadályozó nyűgként a vállalati adminisztrációról, valamint azokról az ostoba követelményekről, amelyeket szerinte a marketing részlegek támasztanak a hagyományos vállalati modellben. Hasonlóképen, a Google vezetésének filozófiáját és stratégiai elveit rendszeresen azzal méltatja, hogy szembeállítja azokat az üzleti iskolák, a menedzsment szakemberek és más hasonlók tanításaival, mintha az utóbbiak mind az ördögtől valók, de legalább is megkövesedett ostobák lennének. A marketinggel szembeni érthetetlen utálata jelenik meg abban is, hogy a marketing részleget lényegében a fejlesztőmunka kerékkötőjeként állítja be, s érthetetlen egyenlőségjelet tesz a spammerek és az online-marketing szakemberek közé. Gyakran mondja könyve főszereplőiről, a Google vezetőiről, hogy nem tudja, azok olvasták-e ezt vagy azt a szerzőt, de adott kérdésben vele azonosan gondolkodnak. Nos, ő maga a modern nagyvállalatok társadalmi-gazdasági szerepéről itt gyakran úgy beszél, mintha a bolsevizmus legfőbb kommunikátoraitól vette volna a nézeteit. Nem egy sommás ítélkezése úgy szól, mintha a Komszomolszkaja Pravda cikkét olvasnánk a régi időkből. Így szól többször is a befektetési bankárokról, az iparjogvédelmi oltalom adta kizárólagos hasznosítási pozícióról, vagy éppen így nevezi tőzsdecsendőrségnek az USA Értékpapír Felügyeletet. Igencsak érdekes stúdium végiggondolni, hogy fér ez össze a Google cég kétségtelen csodálatával, ami könyvének egyértelműen a vezérfonala.

Erősen meggondolkoztató, hogy állítása szerint az informatikai iparág egész története, rendkívül gyors fejlődése a szellemi tulajdon gyönge védelmének köszönhető, s ha az informatikai iparágak olyan hatékony védelmet tudtak volna kialakítani a maguk számára, mint amilyet az autó-, vagy a repülőgépipar, ma a számítógépek nem lennének jelen mindenütt. (Nem mellesleg, akkor miért autóból van mégis ilyen mérhetetlenül sok, s nem lovaskocsik poroszkálnak mindenütt?? OP).

A Google maga nemében szinte páratlan sikertörténetéért érdemes nagyvonalúan túllépnünk azon is, hogy a szerző sarkos véleményt mond olyasmikről is, amikhez a véleményéből jól kikövetkeztethetően igencsak kevéssé ért, mint pl. az iparjogvédelem társadalmi-gazdasági szerepe, a kockázati tőke szerepe a jó növekedési képességű vállalkozások finanszírozásában (s milyen érthetetlen gyűlölettel beszél a kockázati tőkéről), vagy éppen (ahogy már utaltunk rá) a befektetési bankoké a cégek tőzsdei bevezetésében.

Megdöbbentő, hogy még olyan végletes ostobaságot is leír, hogy "a márkanevek védelme csak a nagyvállalatok érdeke"! Végiggondolhatná a jóember, mi lenne például, ha minden kóbor próbálkozó a Google márkanevével tehetné fel az agyszüleményeit az internetre! Micsoda káosz kerekedne a piacokon abból, ha bárki szabadon elbitorolhatná mások árujelzőit, azok álcájában kínálhatná a maga árucikkeit, és főként mennyire a fogyasztók lennének ennek a legfőbb vesztesei! Meglepő, milyen kevés ismerettel bír az üzleti angyalokról. Ezen a fórumon az sem hagyható szó nélkül, hogy szerinte a Google fontos jellemzője, hogy a doktori fokozattal rendelkezők az intuícióval szemben a racionális számításokat, az improvizáció helyett az adatok elemzését preferálják, és a cég vezetői éppen az ilyeneket keresik - márpedig ez így, általánosítva aligha igaz. Az innovációnak éppen az intuíció az egyik nagy mozgatója, s a Google vezetői aligha mondanak le róla.

Meghökkentő, hogy szerinte a Google oldalain megjelenő, valóban minimalista vizuális eszköztárral dolgozó hirdetések létrehozása „semmibe se kerül”, jóllehet tudnia kellene, hogy az ilyen hirdetés megalkotásában igencsak nagy szaktudás kell ahhoz, hogy azok kellőképpen megragadóak és hatásosak legyenek. Gondolkodásának megértéséhez sok más mellett érdekes lenne tudnunk, vajon érdemben mire utal azzal, hogy a Google tőzsdei bevezetésének következményeként „a tőzsdei hatóságok bizonyos diszkréciót kényszerítettek (a rusnyák!!! - OP) a cégre, ami korlátozta a cég életére vonatkozó információk minden munkatárs számára hozzáférhetővé tételét az intraneten”. Talán a rádiókommentátori gyakorlata ütközik ki abban, hogy a részleteket illetően nemegyszer meglehetősen felületes magyarázatokat ad, olykor egy-egy rövid utaláson túl nem fejti ki, hogy ki ill. mi az, akiről/amiről beszél. Végső soron ez tekinthető úgy, hogy valamelyest még illik is a tárgyhoz, hogy az olvasó "guglizza ki" (to google” - OP) azt magának! Könyve megértését szószedet segíti, ám nem állítható, hogy abban minden fogalom-magyarázata kifogástalanul szakszerű lenne. Megjegyzendő az is, hogy a magyar szövegben furcsa módon angol eredetiben jelennek meg bizonyos, a téma szempontjából fontos szakkifejezések, amelyek jelentésével azonban a magyar olvasók jelentős hányada feltehetően nincs tisztában, s azokra a szószedet sem tér ki. Ám ha mindezekkel a szöveg olykor kissé fárasztó, egyszer-egyszer még bosszantó is, a könyvet nem lehet letenni. Girard ebben nagyon ügyes: mire elegünk lenne egy-egy, az érdeklődésünket kevésbé vonzó gondolatmenetből, egy-egy kissé túl rágós magyarázatból, átvált egy új, izgalmas témára, s mi buzgón olvasunk tovább.

Vezetéselméletet sem igazán innen érdemes tanulni - ellenben rendkívül érdekes és tanulságos, amit a cég vezetői triumvirátusának konkrét megvalósulásáról és működéséről elmond, s talán még inkább az elemzése, amellyel bemutatja a Google-nek a potenciális munkatársak begyűjtésére és felvételiztetésére alkalmazott, nagyon jól és célratörően kimunkált, nagyüzemi rendszerét. Hogy ez valóban mennyire nagyüzem, azt mindennél jobban mutatja, hogy Girard adatai szerint a felvételre jelentkezők száma évi 500 ezer - ami igencsak meggyőzően szól a cég külső megítéléséről, vonzerejéről is. Úgyszintén igen figyelemre méltó mindaz, amit arról a rendszerről elébünk tár, amellyel a cég az alkalmazottainak fejlesztőmunkáját támogatja. Ennek talán leginkább közismert eleme, hogy azok a munkaidejük 20%-át a saját kezdeményezésű kutatásaikra és fejlesztéseikre fordíthatják. Ennek nagyjelentőségű hozadéka az is - amire talán kevésbé gondolnánk -, hogy ez sokat segít a céltudatos, buzgó fejlesztők megtartásában, mivel a kívánt szabad mozgásteret így helyben megkapják, s nem kell azt a cégen kívül keresniük. Girard felidézi, hogy Steve Wozniak, az Apple két alapítójának egyike (l. Jeffrey S. Young & William L. Simon: Steve Jobs és az Apple sikertörténete - Lexecon Kiadó, 2009 - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2009/5. sz.) eredetileg a HP-nek ajánlotta fel, hogy hordozható számítógépet készít, ám a cég elutasította azzal, hogy ez nem tartozik a prioritásai közé, Wozniak fejlesztőként „ne aprózza el magát” ezzel. Tény az is, hogy a fejlesztők igen számottevő hányada nyűgnek érzi a munkabeszámolók készítését (főként, amíg az ember fiatal, türelmetlen és nem eléggé viharvert). A Google vezetése ebben is igen bölcs: megköveteli a beszámolót a szabad K+F idő felhasználásáról, azonban hetenként mindössze 4-5 sort kér erről. Ez a mechanizmus egyszerre teremt kontrollt és önkontrollt. Az az alkalmazott, aki túl sokáig ismételgeti ugyanazt a pár mondatot, elárulja ezzel, hogy problémái vannak a maga választotta feladattal. Másrészt, aki így szembesül azzal, hogy nem képes a munkaidejének 20%-át valóban gyümölcsözően kitölteni a saját elképzelései szerinti K+F munkával, ezáltal felismerheti, hogy talán még nem áll azon a szakmai szinten.

Szembeszökő, ezért meglehetősen ismert vonása a cégnek, hogy meglehetős bőkezűséggel nyújtja a dolgozóinak a jóléti szolgáltatásokat. Girard is sorolja ezeket, de idézi hozzájuk a cég vezetőit is: „hajnali két óra táján is tele vannak az irodák”, vagyis az így ’kényeztetett’ emberek szinte megszállottan dolgoznak, nem méricskélve a munkaidő hosszát. Girard szavával, „a Google nyújtotta környezet nem több, mint mód rá, hogy a kevéssé hagyományos munkaidőben dolgozó munkatársak a hosszú, munkával töltött órák után kicsit helyrehozzák magukat. Nem annyira földi paradicsomról, mint alapvető higiénéről van szó.” Vise és Malseed említett könyvéből tudjuk azt is, hogy miközben a cég ingyenes szállítást biztosít az embereinek azok lakhelyéről a munkahelyükre és vissza, a szállítóeszközeit már igen korán felszerelte vezeték nélküli internet hozzáféréssel, hogy azok utazás közben is dolgozhassanak.

A könyv egyik tanulságos része a cégnél alkalmazott „peer review” rendszert ismerteti. Ez talán a legjobban az egyenrangú szakemberek egymás munkájáról adott értékelésének kritikai és minősítő rendszerének fordítható, s mindenképpen ezt jelenti. Elegendően bölcs fejlesztők közt alkalmazva kiemelkedően hasznos. Valóban bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember elfogadja a kritikát akkor, is ha az fáj, s felismerje, hogy az olyan hibáira, tévedéseire mutat rá, amelyektől jobb szabadulnia. (Hajdan, egy viszonylag kis fejlesztő laborban elektronikus áramköröket terveztünk így. Akkor még diszkrét elemekkel dolgoztunk. A fejlesztőjük megrajzolta az áramkört, s még mielőtt meg is építette volna, körülültük, és mindenki megpróbált belekötni. Abból indultunk ki, hogy az elektronoknak mindig igazuk van, s ha nem azt teszik, amit várunk tőlük, a hiba csak bennünk, a mi terveinkben lehet. Így jobb azt előre felfedeznünk, mint a megépített áramkörön tapasztalni, hogy nem úgy működik, ahogy a fejlesztője várta. Ezért kell mindenbe belekötni, amiben csak hiba rejtőzhet, és ezért nem szabad semmin megsértődni. A Keresztapát (Godfather) idézve: „ez nem személyes, ez üzlet”.).

Az ismertetést, akárcsak a fejlesztőmunkát, befejezni szinte sohasem lehet, de valahol le kell zárni. Ezért már csak erről a peer review rendszerről emelünk még ki, igen röviden, néhány meghatározó jelentőségű vonást. Megjegyezzük azt is, hogy Girard erről lebilincselően élvezetes áttekintést ad.

A saját fejlesztések megvalósításához előbb-utóbb a vállalat eszközei is kellenek. Ha a peer review kedvezően ítéli meg az elébe terjesztett munkát, a cég vállalja a további finanszírozását.

Aki a társai elé tárja a fejlesztési terveit, ezzel mindenképpen a szakmai hírnevét is azok mérlegére teszi. Ez arra ösztönzi az embereket, hogy igen alaposan gondolják végig ezeket a munkáikat, s azokban legyenek merészek (hiszen az az egyik alapja az innovációs fejlesztésnek), de sohasem könnyelműek vagy felületesek.

Azzal, hogy a fejlesztő bemutatja a munkáját, fejlesztési terveit és eredményeit, hozzá is adja azokat a cég közös tudásvagyonához. A cégnek ebből az az előnye is származik, hogy az a bizonyos tudás nincs tőle elzárva megalkotójának koponyájában. Utóbbinak ebből annyi hátránya is származik, hogy e tekintetben már kevésbé nélkülözhetetlen, mintha a cégnek fontos tudás monopóliumán ülne, másrészt értékesebbé is teszi őt, ha tőle várják a további fejlesztéseket is.

A peer review rendszere előmozdítja - érdemben ki is kényszeríti - a fejlesztési tervek és eredmények dokumentálását, mivel azokat dokumentumokban kell a többiek elé terjeszteni. S kikényszerít egy úgyszintén kritikus jelentőségű elemet: a fejlesztési munka ésszerű szakaszolását. Teszi ezt azzal, hogy a kollégák soha nem lennének hajlandóak túlzottan hosszú programokat megvizsgálni, mivel az a maguk szempontjából túl sok idejüket és energiájukat rabolná el. Az előterjesztőnek ehhez kell alkalmazkodnia - ez pedig magával hozza azt a nagy gyakorlati jelentőségű következményt, hogy hamarabb kibukik, ha valamiben tévúton jár.

Girard kiemeli, s nem alaptalanul, hogy az akadémiai világgal szemben itt a kritika soha nem anonim. Ez a kritikusokra ró nagyobb felelősséget, hiszen a szakmai tekintélyükkel felelnek a véleményükért. Tegyük hozzá: akadályozni is sokkal nehezebb így a másik munkáját, előmenetelét, mintha azt a névtelenség védőburka alatt tehetné valaki.

A peer review másként is nagyon sokatmondó intézmény. Aki azt tapasztalja, hogy ritkulnak a neki szóló meghívások az elbírálók közé, kezdhet elgondolkodni ennek az okán, annál is inkább, mert ez jelzője lehet annak is, hogy zuhanni kezdett a hasznossága a cég számára - s emlékezzünk, hogy ide évente félmillióan szeretnének bekerülni!

Végezetül: Girard gondolatmenetei kétségtelenül az igen nagy olvasottságáról tesznek tanúbizonyságot, és olykor meglepően és gyümölcsözően elágaznak. A peer review kapcsán, annak nagy horderejű elemeként beszél a tiszteletre alapozott kapcsolatokról, a megbecsülésért folytatott versengésről. Ehhez idézi egyebek közt a felvilágosodás alapművéből, a Nagy Francia Enciklopédiából a következőket: „Az igazi dicsőség azoknak a személyeknek a tiszteletéből fakad, akik maguk is méltók a tiszteletre, amely tisztelet csak az érdemnek jár ki.” A tiszteletről szóló szócikk szerzőjétől, Montesquieu-től idézi: „A politikai test mindenik részét a becsület mozgatja; ez kapcsolja őket egymáshoz azáltal, hogy működik; az eredmény az, hogy mindenki a közjóra törekszik, bár azt hiszi, csak a saját külön érdekét szolgálja.” Girard a peer review rendszerére utalva kiemeli: ez a ’becsületlogika’ elegáns megoldást jelent arra a problémára, amellyel minden vállalat szembetalálja magát, ha sok magasan képzett dolgozót foglalkoztat. Ez abban áll, hogyan lehet úgy perspektívákat kínálni magas szintű mérnököknek, hogy közben ne szaporítsuk a menedzsmentpozíciókat, mert az utóbbi eltávolítaná őket attól, amiben a legjobbak, és bürokratizálná a vállalatot.