George A. Akerlof, Robert J. Shiller: BALEKHALÁSZAT - A manipuláció és az átverés közgazdaságtana

HVG Könyvek, 2016

Dr Osman Péter ismertetése

„balek ered. ism., biz együgyűen hiszékeny, könnyen kihasználható ember” Idegen szavak és kifejezések szótára (Akadémiai Kiadó, szotar.net)

„Senki sem szereti, ha átverik, mégis újra meg újra átvernek minket, még az életünk leggondosabban megtervezett beszerzéseiben is.” (Forrásmegadás nélküli idézetek a könyvből, kiemelések tőlem – OP)

„A marketingesek és a hirdetők amolyan rejtett rábeszélők, mert a tudattalanjukon keresztül manipulálják az embereket.”

„A színtiszta piacgazdaság nemcsak a bőségszarut hozza, egyre körmönfontabb manipulációknak és átveréseknek is kitesz minket.”

„Könyvünkben három fejezetben is foglalkozunk majd a pénzügyi manipulációkkal. Olyan manőverek tartoznak ide, mint az ügyes pénzügyi számvitel és a túlzottan optimista minősítések. Ilyen esetekben az emberek tudják, mit akarnak, az információk fantáziadús manipulálása azonban elfedi előlük, hogy amit kapnak, az valami egészen más. Megjegyzendő, hogy amíg az ilyen bűvésztrükkökkel pénzt lehet keresni, addig bűvészekből nem lesz hiány. Ilyen a gazdasági egyensúly természete.” (A nyers köznyelv erre mondja, hogy »amíg verebek vannak, a tehénlepény mindig eladható«. – OP)

Felettébb súlyos, bosszantó, nehezen elfogadható kijelentések, a könyvben pedig hasonlóképp elkeserítő állítások és diagnózisok hosszú sorát találjuk – nézzük, mennyire kompetens a két szerző! George A. Akerlof-nak a Georgetown Egyetem honlapján olvasható bemutatásából: egyetemi professzor, kutatásai fő területe a közgazdaságtan, de gyakran merít más tudományágakból is, mint a pszichológia, antropológia, szociológia. Fontos szerepet játszott a magatartás-gazdaságtan kifejlesztésében. 2001-ben megkapta a közgazdasági Nobel-emlékdíjat Michael Spence-szel és Joseph Stiglitz-cel megosztva. A Nobel Bizottság idézte Akerlof 1970-es, A ’citromok’ piaca c. tanulmányát, amely elsőként írta le az információs aszimmetria szerepét a piaci perverzió (market perversity) létrehozásában.

Robert J. Shiller 2013-ban kapta meg a közgazdasági Nobel-emlékdíjat Eugene Fama-val és Lars Peter Hansen-nel megosztva „az eszközárak empirikus elemzéséért”. 2011-ben a Bloomberg beválasztotta „a globális pénzügyek 50 legbefolyásosabb embere” közé. Tőzsdemámor (Irrational Exuberance [2000]) c. könyve a The New York Times bestsellerlistájára került (forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_J._Shiller) (Magyarul megjelent: Robert J. Shiller: Tőzsdemámor, Alinea Kiadó, 2002)

Néhány markáns idézet a könyvből

„A szabadpiacok nem csupán a bőségszarut jelentik számunkra. Olyan gazdasági egyensúlyt is teremtenek, amelyben könnyen megtalálják a helyüket az ítéleteinket manipuláló vagy torzító gazdasági vállalkozások is. Az ilyen vállalkozások által bevetett üzleti praktikákat az egyensúlyban lévő, egészséges emberi szervezetben megtelepedő rosszindulatú daganatokhoz hasonlíthatjuk. A pénzbedobós automaták példája egyértelműen mutatja, miről van szó. (Minden jót lehet csalfán is használni – leírják, hogy a pénzbedobós automaták innovációjából hozták létre a játékgépeket. – OP) Nem véletlen, hogy szabályozásuk és törvényen kívül helyezésük előtt lépten-nyomon játékautomatákba botlottunk. Ha nem tudjuk egészen pontosan, mit is akarunk, gyengeségünket azonnal észreveszik és kihasználják azok, akik hasznot remélnek ebből. Kivetik a hálójukat, hogy mielőbb belefussunk.”

„A szabadpiacon automatikusan kihasználják a gyengeségeinket.”

„Ha van olyan terület, ahol vegytiszta formában láthatjuk a balekhalászatot, akkor az a hirdetés és a marketing.”

„A demokráciákban a politikusok ugyanúgy versengenek a szavazatainkért, ahogyan a szabadpiacon az eladók versengenek a dollárjainkért. (A marketing mind nagyobb társadalmi és gazdasági jelentőségű ága a politikai marketing, eszköztára pedig konvergál a végtelenhez. – OP) Látni fogjuk, hogy egyensúlyi viszonyok között a balekhalászok képesek aláásni a demokráciát.”

„Az új gondolatok és a technikai újítások a gazdasági fejlődés mellett a balekhalászoknak is új lehetőségeket teremtenek.”

„A sikeres hirdetések tehát azért voltak sikeresek, mert a narratíváikat sikerült átoltani a fogyasztók narratíváiba.” (Ami maga is igencsak ügyesen reklámozott narratíva. – OP)

Visszatérő kijelentés – ha tetszik, a könyv egyik vezérmotívuma -, hogy a szabadpiac teret ad a balekhalászoknak, s ezzel veszélyes azokra, akik balekké tehetők. Senki se értse félre: ez nem a szabadpiac valamiféle elítélése! A szabadság lényege – a piaci cselekvésekben is -, hogy az ember teheti, amit csak akar. A balekhalász és a balekok viszonya ebben a térben olyan lehetne, mint a ragadozóké és a zsákmányállataiké, a társadalmak azonban a saját stabilitásuk érdekében korlátok közé szorítják ezt a szabadságot. Ehhez alkalmaznak a gondolkodásba beépített korlátokat – vallási parancsokat (pl. az iszlám előírásai ma is tiltják kamatok szedését és meglepően széles értelmezéssel a szerencsejátékokat), etikai normákat, az emberekbe belenevelt értékrendeket és gátlásokat –, továbbá törvényi rendelkezéseket. Törvények tiltják a csalást, a megtévesztést. Hatályos jogszabályunk, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 373. § (1) rendelkezése szerint „Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz, csalást követ el.” A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 2. § rendelkezése szerint „Tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül – különösen a megrendelők, vevők, igénybevevők és felhasználók (a továbbiakban együtt: üzletfelek), illetve a versenytársak törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően – folytatni.” A dolog szépséghibája, hogy a jogszabályoknak meg kell határozniuk, mi minősül büntetendőnek, ez állandó versenyt keletkeztet a jogalkotók és a jogszabályokat kijátszani akarók között, s az utóbbiak a maguk sajátos területén gyakran igencsak ügyes innovátoroknak bizonyulnak. Kicsit olyan ez, mint az evolúciós verseny a ragadozók és zsákmányállataik között. S valójában felettébb hasznos – mert kellő óvatosságra és a felkészültségünk állandó fejlesztésére intő – tanulsága a könyvben adott áttekintésnek, hogy a szabadpiacra mindig Murphy törvénye 3.0 változatának ismeretével felfegyverkezve lépjünk ki: „ha valaki átverhető, át is verik”.

A szerzők a művük hangvételéről: „Ha a mai közgazdaságtant muzsikaként képzeljük el, a C-dúr hangnem illene hozzá, mert a szabadpiac dicsőségét zengi, ahogy a templomba járók a Halleluja kórust szokták felállva énekelni karácsony idején. Könyvünk célja, hogy árnyaltabb képet adjon a közgazdaságtanról. Ha elfogadjuk a szabadpiac előnyeit, még nem kell szemet hunynunk a hibái fölött. Amolyan moll hangnemű közgazdaságtan a miénk – jobban hasonlít az Újvilág szimfóniához, mint a Halleluja kórushoz.”

„Könyvünk célja Rengeteg példával szeretnénk illusztrálni, hogyan működik a balekhalászat, mennyire hatja át életünket és miként befolyásolja tevékenységeinket, gondolatainkat, céljaink megvalósulását és meghiúsulását. Példáink egy része a mindennapi élethez kapcsolódik – autókhoz, táplálékokhoz, gyógyszerekhez vagy az ingatlanokhoz, amelyeket az emberek életük során megvesznek vagy eladnak. Más példáink összetettebbek és technikaibb jellegűek lesznek – többek között a pénzügyi piacokról szólnak majd –, amelyek társadalompolitikai következményei különösen súlyosak. Bemutatjuk például, milyen következményekkel jár, ha a kormányok nem segítik, hanem hátráltatják a szabadpiac működését. Ahogy a komputereinket védjük az adathalászoktól, úgy szükségünk van védelemre a tágabb értelemben vett balekhalászok ellenében is.”

A HVG Kiadó ajánlójából: „Miért veszünk olyan dolgokat, amelyekre valójában semmi szükségünk? Miért dőlünk be a hirdetéseknek, a brókereknek és a politikai kampányoknak? Miért fizetünk több borravalót hitelkártyával, mint készpénzben? George Akerlof és Robert Shiller Nobel-emlékdíjas közgazdászok radikálisan új magyarázatot adnak irracionális viselkedésünkre. Szembeszállnak a közgazdaságtan megkérdőjelezhetetlennek gondolt »láthatatlan kéz« alaptételével, amely szerint a piacgazdaság mindig hatékony termelésre ösztönöz, és növeli a jólétet (ennél azért jóval árnyaltabban teszik – OP). Azt állítják, a piacok nemcsak jótékonyak, hanem kártékonyak is: a bőség mellett állandóan újratermelik a manipulációt és az átverést is. Ahogyan a számítógépünkön az adathalászok törvénytelenül, a piacgazdaságban a balekhalászok törvényesen használják ki gyengeségeinket és tudatlanságunkat mindaddig, amíg ebből hasznot húzhatnak.

A szerzők hétköznapi példák segítségével, szórakoztató formában fejtik ki a piacgazdaság eddig feltáratlan kettős természetét, valamint bemutatják, hogyan lehet kivédeni a mindent átható trükközést, és erősíteni a társadalom ellenálló képességét.

Korábbi közös munkájuk: Animal Spirits: How Human Psychology Drives the Economy, and Why It Matters for Global Capitalism.” Magyarul megjelent: George A. Akerlof, Robert J. Shiller: Animal Spirits - avagy a lelki tényezők szerepe a gazdaságban és a globális kapitalizmusban, Corvina Kiadó, 2011.

Ajánlásként a szerzőktől „Szeretnénk, ha a Balekhalászatot nagyon komoly könyvnek tekintenék, de annak is örülnénk, ha jókat mulatnának rajta. Reméljük, sokan élvezni fogják a történeteinket, felismeréseinket, valamint következtetéseinket, és nem csak a könyv „Mondanivalójáról” – nagy M-mel(!) – szóló, amúgy helyénvaló, méltatásokat olvassák el!”

„Sok problémánk magának a gazdasági rendszernek a természetéből fakad. Ha a szabadpiaci gazdaságban az emberek mindig önzően, szigorúan az önérdekük szerint cselekednek – ahogy azt a közgazdaságtanban feltételezik –, azonnal megjelenik a manipuláció és az átverés. De nem azért, mert túl sok köztünk a rossz szándékú ember. A legtöbben betartjuk a szabályokat, és egyszerűen csak szeretnénk jól élni. A verseny azonban óhatatlanul rászorítja az üzletembereket, hogy a szabadpiacon éljenek a manipuláció és az átverés eszközeivel. (Akár meg is alkothatjuk Gresham tételének [Sir Thomas Gresham, London 1519 – 1579, kereskedő, a londoni tőzsde megalapítója – a neki tulajdonított tétel szerint a forgalomban a rossz pénz kiszorítja a jót.], amely szerint az üzleti életben a trükköző szereplők kiszorítják a tisztességeseket – ha tehetik. – OP) Így aztán olyan termékeket is ránk sóznak, méghozzá borsos árakon, amelyekre nincs szükségünk, olyan munkát adnak, amelynek nem sok értelmét látjuk, aztán csodálkozunk, hogy az életünk nem úgy alakul, ahogy elképzeltük.

Csodálói vagyunk ugyan a szabadpiac-gazdaságnak, mégis megírtuk ezt a könyvet, mert azt szeretnénk, hogy minél többen meg is találják benne a helyüket. Gazdasági rendszerünk tele van trükkökkel, amelyeket ismernünk kell ahhoz, hogy ne vezethessenek félre, hogy megőrizhessük méltóságunkat és integritásunkat, és tudjuk, mit kell tennünk, ha a bolondját akarják járatni velünk. Ezt a könyvet elsősorban a fogyasztóknak írtuk, akiknek trükkök sokaságával kell szembenézniük. Számítunk azonban azoknak az üzletembereknek az érdeklődésére is, akiket lehangol ugyan a többiek cinizmusa, de gazdasági kényszernek érzik, hogy kövessék őket. Van mondanivalónk a kormányzati tisztviselőknek is, akik az üzleti élet felügyeletének hálátlan feladatára vállalkoztak, valamint az önkénteseknek, a filantrópoknak és a véleményvezéreknek is, akik integritásuk erősítésén fáradoznak. S végül szólunk a fiatalokhoz is, akikre egy élet munkája vár, amelyet szeretnének értelmesen eltölteni. (Igazából erősen kultúrafüggő, mi minősül értelmesnek, amint kultúrafüggő maga az alapkérdés is: elítélendő-e mások csaló kihasználása. – OP)

A balekhalászati egyensúly tanulmányozása – illetve azoknak a gazdasági erőknek a jobb megismerése, amelyek beépítik a rendszerbe a manipulációt és az átverést – mindannyiunk számára hasznos lehet. Ehhez természetesen nem nélkülözhetjük azoknak a hősöknek a történeteit sem, akik személyes integritásuktól (és nem a gazdasági előnyöktől) vezérelve sikerrel munkálkodnak azon, hogy a gazdaságban az átverés ne lépje túl a még elviselhető szintet. Sok-sok történet róluk szól majd.”

A szerzők a szabadpiac két arcáról „A jó és a rossz pénzbedobós automaták története az 1890-es évektől napjainkig azt a kettősséget illusztrálja, amellyel a piacgazdaságot is szemléljük. Alapvetésként dicsérjük a piacot. A szabadpiac a béke és a szabadság terméke, és stabil körülmények között szokott föllendülni, amikor az emberek nem félelmek között élik az életüket. De ugyanaz az ösztönző erő, a profit, amely kezünkbe adja a kívánatos dolgokat rejtő dobozokat, létrehozta a pénzbedobós automatákat is – ezek azért a kiváltságért veszik ki a zsebünkből a pénzt, hogy egy szenvedély rabjai lehessünk. (Valójában persze nem a rabságért, hanem a remény öröméért, még ha tudjuk is, hogy az »csalfa, vak«. – OP) Ebben a könyvben – átvitt értelemben – majdnem kizárólag a rossz pénzbedobós automatákról lesz szó, nem pedig a jókról, hiszen ha át akarjuk alakítani a gazdasági gondolkodást és magát a gazdaságot, nem a rendben lévő dolgokon kell változtatnunk, hanem azokon, amelyekkel elégedetlenek vagyunk.”

Mielőtt belenézünk a mondandó kifejtésének néhány részletébe, lássuk a könyv felépítését a szerzők összegzéseit idézve.

„Bevezetés. Meghatározzuk a balekhalászati egyensúly lényegét és szükségszerűségét.”

„I. rész: Kifizetetlen számlák és pénzügyi összeomlás. Az egy dolog, hogy megmutatjuk a vállainkon ülő majmokat (a Bevezetésben felépítik a mondandó kifejtését végig kísérő metaforát, amely szerint erős hajlamunk van az ésszerűtlen cselekedetekre, s ez olyan, mintha a vállainkon ülő majmok sugallatait követnénk. – OP); játszunk a szavakkal, és eddig nem használt fogalmakban beszélünk a gazdasági egyensúlyról. De egészen más, hogy mindez lényeges szerepet játszik az életünkben. Ezt szeretnénk világossá tenni a könyv első részében.

Az 1. fejezetből kiderül, miért aggódik a legtöbb fogyasztó a hónap (vagy a hét) vége felé a kifizetésre váró számlák miatt, és miért marad el a számlák kifizetése meglehetősen gyakran. Mindannyian hibázhatunk, de a legtöbb hibát olyanok segítségével és felbujtására követjük el, akik szeretnének »eladni nekünk valamit«.

A 2. fejezetben megmutatjuk, milyen szerepet játszott a balekhalászat a 2008-as pénzügyi válságban és annak pusztító globális következményeiben. Az általunk hírnévkiaknázásnak (reputation mining) nevezett jelenség nagy szerepet játszott ebben. Sok cég és tanácsadó ebben az időben többé-kevésbé szándékosan feladta a profit kedvéért az integritásáról kemény munkával kialakított reputációját.

(Jegyezzük meg már itt: A történteket – a válságot – egyrészt azok hozták össze, akik pénzügytechnikai bűvészkedéssel elsőrendűként kínált származtatott ’értékpapírokat’ teremtettek messze nem elsőrendű eszközökből, valamint akik ezt a szerepük és jóhírnevük prostituálásával segítették. Az összeomlásnak azonban feltehetően van egy további 'balekhalászati' vonása is. Kellettek hozzá azok az intézményi befektetők is, amelyek a haszon reményében ezeket az értékpapírokat felvásárolták. Nélkülük a válsághelyzet nem alakulhatott volna ki. Utólag visszatekintve a válságkezelésre, a történtek tükrében eléggé valószínűsíthető, hogy a nagy pénzügyi cégek azzal mentek bele a jövedelmezőnek remélt üzletbe, hogy ha az mégis bebukna, országaik nem vállalhatják az ő tönkremenetelük következményeit, hanem kénytelen-kelletlen is közpénzen kimentik őket. Ezzel a védekezésre képtelen adófizetőkből csináltak igazán nagy balekot. Nem először és minden bizonnyal nem is utoljára. – OP) E sorok írásakor ezt a krízist még nem hagytuk teljesen magunk mögött, s azok az erők, amelyek ehhez a gazdasági válsághoz vezettek, még mindig hatnak a gazdasági egyensúlyra. Nem könnyű megszelídíteni ezeket az erőket, de meg kell értenünk őket, egyfelől azért, hogy az újabb krízisek elkerülhetők legyenek, másfelől pedig azért, hogy ha mégis bekövetkeznének, kézben tarthassuk őket.

II. rész: Balekhalászat különböző helyzetekben. Ebben a részben szemügyre vesszük, hogyan működik a balekhalászat: a reklámban és a marketingben; az ingatlanok, autók és hitelkártyák piacán; a lobbizásban és a politikában; az élelmiszer- és gyógyszeriparban; az innovációban és a gazdasági növekedésben; az alkohol és a dohányáruk forgalmában; valamint két konkrét pénzügyi piacon. Ez utóbbi területet később – a maga helyén – külön is áttekintjük.

Mindezek során újabb érvekkel fogjuk alátámasztani, milyen fontos szerepet játszik a balekhalászat az életünkben, de más lényeges tanulságokat is fel fogunk sorakoztatni. Mindezzel szeretnénk megkönnyíteni a balekhalászat felismerését és megértését. Ezért sok új példát hozunk a balekhalászati egyensúly létrejöttére és a balekhalászok elkerülhetetlenségére, hogy világossá tegyük, itt nem az emberi gonoszságról, hanem a gazdasági rendszer természetes működéséről van szó. (Igen, a Milton Friedmannak tulajdonított mondás szerint „The business of business is business.”, és ha ehhez épp balekok kellenek, akkor olyanokat kell fogni! – OP) Mindemellett – s talán ez a legfontosabb – a különböző helyzetekben folyó balekhalászat gyakorlatának feltárásával új perspektíva nyílik előttünk a hol és a hogyan kérdéseinek megválaszolásához. A hirdetőkről és marketingesekről szóló fejezettel kezdve, akiknek az a dolguk, hogy megvetessék az emberekkel azt, aminek a promotálására szerződtek – túllépve Cialdini listáján (a könyv tárgyalja – OP) és a mai viselkedési közgazdaságtanon –, újabb, általánosabb szempontból vizsgáljuk meg, hogy azért manipulálhatók az emberek, mert jobbára úgy gondolkodnak, hogy belehelyezik magukat valamilyen történetbe. Ezért az egyik legjobb manipulációs stratégia a balekok megvezetésére, hogy új (a balekhalászok számára előnyös) történetekkel oltják be a régieket. (Hozzátesszük, a pszichológusok egyik fő vívmánya - túlzás nélkül: Freudtól Kahnemanig -, hogy előhozzák az emberekből a történeteiket, amelyeket maguknak mesélnek.)

III. rész: Következtetések és utószó. Az I. és a II. részben a balekhalászat általános összefüggéseitől (például a fogyasztói kiadásoktól és a pénzügyi piacoktól) fokozatosan jutunk el a konkrétumokig (a kongresszusi választásoktól egészen addig, hogyan kerülik meg az állami szabályozást és fogják be hálójukba a nagy gyógyszergyárak az orvosokat). Változatos példák alapján fejtjük ki elméletünket, a számunkra – és remélhetőleg az olvasó számára is – újszerű balekhalászati közgazdaságtant, és bemutatjuk, hol és hogyan kerülhetünk a balekhalászok hálójába. A zárófejezetben látni fogjuk, hogyan egyeztethető össze ez az új megközelítés az Egyesült Államokban ma zajló gazdasági és társadalompolitikai folyamatokkal – példáinkat a gazdaságpolitika három különböző területéről vesszük majd. Végül az Utószóban elsősorban potenciális bírálóinkhoz fordulunk, akik egészen biztosan fölteszik majd a kérdést: van-e a Balekhalászatban valami új. Éppen ezért összefoglaljuk, hogy szerintünk mivel, hol és hogyan egészíti ki könyvünk a hagyományos közgazdaságtant.”

Jöjjön pár karakteres részlet. (Előttük még, az összkép teljessége kedvéért halkan meg kell jegyezni: egy-kétszer úgy tűnik, a fordításban akad szakmai hiba. Meglepő - bár itt sajnos nem szokatlan -: angol szöveget is idéz rossz fordítással.)

„Adathalászat és balekhalászat Az adathalászat (phishing) fogalma az Oxford English Dictionary szerint 1996-ban született meg, amikor a világháló is létrejött. Jelentése: »csalást elkövetni az interneten annak érdekében, hogy a csaló személyes információkat nyerjen másokról, különösen tekintélyes vállalatok képviselőiről; online szélhámosság személyes adatok ’kihalászásával’«. Könyvünkben azonban más, ennél tágabb értelemben fogjuk használni ezt a kifejezést. A számítógépekhez kötött definíciót metaforának tekintjük, és bevezetjük a balekhalászat (phishing for phools) fogalmát, amely nem törvénytelen tevékenységet jelent. Értelmezésünk szerint ez sokkal általánosabb, és a történelmi múltban is sokkal messzebbre vezet: arról a tevékenységről beszélünk, amelynek célszemélyeit ráveszik, hogy a balekhalászok, és ne a saját érdekük szerint cselekedjenek. Valakik kivetik a hálóikat és várják, hogy az arra úszó óvatos halacskák közül valamelyik hibázzon és a hálójukba tévedjen. Rengeteg balekhalász van, ötletesebbnél ötletesebb balekhálókkal fölszerelve, ezért a nagy számok törvénye alapján előbb vagy utóbb mindannyian belefutunk a hálóikba, bármilyen elővigyázatosak vagyunk is. Senki sem kivétel ez alól.” (Védekezni persze lehet, és kell is. Kinyilvánított szándékuk szerint épp ezt segítendő írták a szerzők e művüket! –OP)

Az erkölcs itt nem játszik „Könyvünkben nem foglalkozunk azzal, hogy erkölcsösek-e (vagy erkölcstelenek) az üzletemberek, bár néha felvillantjuk majd ennek az éremnek mindkét oldalát. Az alapvető problémát abban a kényszerben látjuk, hogy a kompetitív piacok nem a leglelkiismeretesebb viselkedésre ösztönöznek. Iszonyatosan jók abban, hogy ösztönözzék és jutalmazzák az üzleti világnak azokat a hőseit, akik valamilyen innovatív, új termékkel valós igényeket elégítenek ki. Ám a szabályozatlan szabadpiac ritkán jutalmaz egy másfajta hősiességet, nevezetesen azokét, akik tartózkodnak attól, hogy hasznot húzzanak fogyasztóik pszichikai gyengeségéből vagy információs hiányosságaiból. A versenyből fakadó kényszerek miatt azoknak a menedzsereknek a helyét, akik ilyen értelemben visszafogottak, előbb-utóbb olyanok foglalják el, akik könnyebben félretolják a morális aggályaikat. A civil társadalom és a szociális normák valamelyest fékezik ugyan a balekhalászatot, a kialakuló piaci egyensúlyban azonban még a valódi morális integritással vezetett cégek is rákényszerülnek, hogy kihasználják az alkalmat, ha versenyben és életben akarnak maradni. (Ez bizony kőkemény kontraszelekció a tisztességesek ellen. Mi rosszabb: gondoljunk bele, mi történik, ha tisztességre nevelt, abban hívő ember bekerül egy ilyen kényszerek közt működő céghez, és ragaszkodni igyekszik a maga értékrendjéhez. Abban a pillanatban, midőn a tevékenysége, magatartása ezért ütközik a cég érdekeivel, vagy választásra kényszerítik – persze nem nyers őszinteséggel –, vagy egyszerűen elveszíti a munkáját. Eléggé nyilvánvaló – és fenyegető –, mire vezet ez az ember életében, s ha széles körökben gyakorlat, akkor merre viszi a gazdaságot és a társadalmat. – OP)

Balekhalászok hálójában „Arra tippelünk, hogy könyvünk (finoman szólva) népszerűtlen lesz azok között, akik azt hiszik, hogy az emberek majdhogynem mindig a lehető legjobban döntenek a maguk szempontjából. »Hogy jön ahhoz Bob és George – kérdezhetik –, hogy kétségbe merjék vonni, hogy az emberek mindig és kivétel nélkül a legjobb döntéshozók, ha magukról van szó?« Ahogy azonban a közgazdaságtan jelentős része, ez az állítás is csak elvont értelemben igaz. Ha ugyanis azt vizsgáljuk, milyen valós döntéseket hoznak a valóságban létező emberek (és ebben a könyvben mindig ezt fogjuk vizsgálni), akkor kiderül, hogy a legtöbben a balekhalászok hálójában vergődnek, ezért olyan döntéseket hoznak, amelyekről, ha csak egy kicsit is hallgatnának a józan eszükre, belátnák, hogy nem a javukat szolgálják.” Nem kell éleslátás ahhoz, hogy észrevegyük az ilyen döntéseket. Tudjuk, hogy vannak ilyenek. Látjuk, hogy rengeteg olyan dolog van, ami tulajdonképpen »a kutyának sem kell«.”

A további gondolatmenet alapja a megállapítás, hogy az emberek a józan ész szavával szembe menve, vagy arra nem is gondolva akarják maguknak ezeket a sajátos dolgokat. „Négy nagy területen is megfigyelhetjük, milyen széles körben terjed mindaz, »ami a kutyának sem kell«: személyes pénzügyi biztonság; makrogazdasági (a gazdaság egészére vonatkozó) stabilitás; egészség; és a kormányzás minősége. Mint látni fogjuk, a balekhalászok mind a négy területen jelentős hatást gyakorolnak az életünkre.”

„Személyes pénzügyi bizonytalanság” Réges-rég, egy másik világban azt tanították (politikai gazdaságtannak nevezett) hittan-órán, hogy a rút kapitalizmus azzal is kizsákmányolja a dolgozókat, hogy hitelezéssel csábítja őket az erejüket meghaladó vásárlásra. A diagnózis lényege itt, hogy a balekhalászok a gyengeségeinket kiaknázó válogatott trükkökkel túlköltekezésre csábítanak. „Egy alapvető gazdasági tény nincs benne egyetlen közgazdasági tankönyvben sem. Az ugyanis, hogy a felnőttek többsége, még a gazdag országokban is, a befizetendő számlákon töri a fejét egész éjszaka. A közgazdászok szerint mi sem egyszerűbb: a költségvetésnek megfelelően kell költeni. Azt azonban elfelejtik, hogy ha az esetek 99%-ában még észnél is vagyunk, de a fennmaradó 1%-ban valamiért úgy érezzük, a pénz nem számít, az könnyen meghiúsíthatja minden addigi erőfeszítésünket. A cégek pedig pontosan tudják rólunk, hogy van ilyen 1%-nyi pillanatunk.” Az erre vonatkozó megállapítások tanulságai pedig kiválóan jellemezhetők a második rész fejezetcímével: „Kísértések úton-útfélen”.

„Pénzügyi és makrogazdasági instabilitás. A pénzügyi piacokon alapvetően a balekhalászat okozza a legmélyebb recessziókba torkolló pénzügyi válságokat.” A Bevezető jólismert példái ehhez „a dotkomok eladása az 1990-es években; vagy a másodrendű (subprime) jelzáloghiteleké a 2000-es években. Persze, mindegyik eset más: másképp zajlanak az események, és más termékeket kínálnak a cégek. De a lényeg ugyanaz: vannak balekok és balekhalászok, s amikor kiderül, hogy túl sok a feltáratlan csalás, egyszer csak kipukkad az eszközárbuborék. Meglehet a befektetéskezelőknek mindez nem állt szándékukban (az összeomlás, a bukás biztosan nem – az viszont jó kérdés, mennyiben mentek túl messzire a nyereség érdekében a kockázatvállalásban és tették félre ezért a kellő gondosságot és körültekintést – OP), amikor azonban fény derült a balekhalászatra, rettenetes mellékhatások léptek fel: kiveszett az egész gazdaságból a bizalom; a kötvények ára a felére zuhant, az alkalmazottak az utcára kerültek, és a munkanélküliek továbbra is állás nélkül maradtak. A tartós munkanélküliség olyan méreteket öltött, mint a nagy világgazdasági válság óta még soha.”

Egészség Aligha kétséges, hogy a mai piacgazdaságban az egészségmegőrzés+fitnessz+gyógyulás kínálatai alkotják a fogyasztók számára az egyik legvadabb dzsungelt, s „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” [Dante: Isteni színjáték], mert annál fogva megragadnak, kifosztanak, felfalnak. Még kiszolgáltatottabbá tesz, hogy itt a józan ész gyakran még akkor sem segít, ha az embernek van olyanja, mert felülírja a félelem, a remény, vagy az aggódás a hozzá közelállókért – ezt pedig tökéletesen kiaknázzák a balekhalászok. Fejezetek adnak itt erről döbbenetes körképet.

„Rossz kormányzás. Ahogy a szabadpiac, úgy a demokrácia is tűrhetően működik ideális körülmények között. Csakhogy a szavazók a saját életükkel vannak elfoglalva, ezért nem veszik észre, ha egy politikus a törvényalkotásban nem őket képviseli. Mindemellett, éppen azért, mert emberek, szeretnek azokra szavazni, akik a legmegnyugtatóbban hatnak rájuk. Emiatt a politika ki van téve a balekhalászat legegyszerűbb formájának, amikor is a politikusok az érdekeltségeikből csendben jól megszedik magukat, és azután ebből a pénzből megmutatják, hogy ők is olyan emberek, »mint bárki más«.”

Balekhalászat és a piaci egyensúly Emlékezhetünk: a közgazdaságtan egyik fontos megállapítása – némileg egyszerűsítve –, hogy a piac működése révén a tevékenységek jövedelmezősége konvergál az átlagprofithoz. „Amikor az üzletemberek eldöntik, milyen üzletággal foglalkozzanak, vagy hol bővítsék, illetve szűkítsék üzleti tevékenységüket, igyekeznek a legjobb lehetőséget kiválasztani. Ez egyensúlyhoz vezet. Ha véletlenül valahol kimagasló profit szerzésére nyílik alkalom, arra hamar lecsapnak, ilyen lehetőség tehát csak kevesek számára kínálkozik. Ez az elv, és ezzel együtt az egyensúly fogalma, központi helyet foglal el a közgazdaságtanban. Az egyensúly elve a balekhalászatra is érvényes. Ez azt jelenti, hogy ha van valamilyen gyenge pontunk – valami, ami miatt a szokásosnál nagyobb profittal lehet minket kifogni –, akkor a balekhalászati egyensúly állapotában ezt ki is fogja használni valaki. Az üzletemberek között, akik körülnéznek és eldöntik, mire költsék a befektethető dollárjaikat, lesznek olyanok, akik észreveszik, hogy a balekhalászattal nagyobb profitra tehetnek szert. A gazdaság akkor van balekhalászati egyensúlyban, ha a szereplők a szokásosnál nagyobb profit megszerzésére kínálkozó összes lehetőséget kihasználják.”

Sohase lehessünk megelégedettek – ártana az üzletnek

„Minden idők egyik legelőrelátóbb közgazdásza, John Maynard Keynes egyik tanulmányában felvázolta, milyen lesz »unokáink élete« száz év múlva, 2030 körül. Azt feltételezte, hogy az életszínvonal nyolcszor magasabb lesz. 2010-ben az Egyesült Államokban az egy főre jutó reáljövedelem 5,6-szer volt nagyobb, mint 1930-ban.” Ezt olvasva magától adódik, hogy az emberek nyilvánvalóan nem élnek ennyivel jobban, és ez feltehetően rávezet a kimutatások egy fontos csapdájára: a jövedelmeket az igények változásához is mérni kellene. Keynes 1930-as prognózisa idején rengeteg drága árucikk nem is létezett, amelyeket a mai ember nem is csak nélkülözhetetlenként kezel, hanem rendre újból és újból megvásárol az erőltetett erkölcsi és olykor műszaki avulás miatt. Igazából a reáljövedelemnél valahogy ezt a fajta inflációt is számításba kellene venni. És íme:

„Miért vannak pénzügyi gondjaink? A szabadpiac nemcsak azt állítja elő, amire valóban szükségünk van, hanem azt is, amit a vállunkon ülő majom akar helyettünk. A szabadpiacnak része az ilyen igények megteremtése is, így aztán megvesszük, amit el akarnak adni nekünk. Az Egyesült Államokban szinte az összes üzletembernek az a célja (azok kivételével, akik részvényekkel, kötvényekkel és bankszámlákkal üzletelnek, róluk majd később lesz szó), hogy rávegyenek minket a pénzünk költésére. A szabadpiac folyamatosan szállítja a kísértéseket.” „Ma öt és félszer gazdagabbak vagyunk, mint 1930-ban. Ám a szabadpiac egy csomó új ’szükségletet’ is teremtett, valamint új módszereket arra, hogy pénzt költsünk e ’szükségletek’ kielégítésére. Ezek az új csábítások magyarázzák meg, miért jönnek ki olyan nehezen a fogyasztók a pénzükből. A legtöbben a józan eszünkre hallgatunk, és nem megyünk be az állatkereskedésbe az első sugallatra megvenni a kiskutyát. De nem vagyunk mindannyian és mindig ilyen racionálisak, amikor az utcák, a szupermarketek, a bevásárlóközpontok és most már az internetes portálok is teli vannak kísértésekkel. Sokan azt mondják, a modern világ, a fogyasztói társadalom sodort minket ilyen nehéz helyzetbe. Szerintük túlságosan anyagiasan gondolkodunk, spirituálisan a pokolra jutottunk. Szerintünk viszont az egyensúlyban rejlik a központi probléma. A szabadpiaci egyensúly minden emberi gyengeséghez hozzárendeli a megfelelő balekhálót. Hiába nő még egyszer vagy még kétszer öt és félszeresére az egy főre jutó GDP, ettől még nem fogunk kimászni ebből a csávából.”

Az alaptétel az Előszóban és a bevezetésben vázoltak összegzéseként és a további, részletes kifejtések felvezetéseként: „ha valaki nem használja ki a profitszerzésre kínálkozó alkalmat, akkor kihasználja helyette valaki más.” Ennek sokféle megvalósulásából ad sok értékes tanulsággal szolgáló példát a második rész tizenegy fejezete. Már csak néhány kisebb idézet belőlük:

Balekok mindhalálig „A marketingesek rájöttek, hogyan találhatják el a gyenge pontjainkat” c. fejezetből: „Elménk természeténél fogva narratívákban gondolkodunk. Gondolataink jelentős része valamiféle beszélgetés fonala mentén halad. Így halad a beszélgetés a maga medrében, közben a téma változhat, akár váratlanul is. Gondolatainkban – és beszélgetéseinkben – változtathatunk a véleményünkön. Nem csak azért, mert új információkat gyűjtünk be, nézőpontunk is változhat, és emiatt másképp értelmezzük ugyanazt az információt, mint addig. Fontos észrevennünk, hogy a gondolatok fejlődése azt is jelenti: véleményünk és az arra alapozott döntéseink meglehetősen következetlenek lehetnek. Az emberi gondolkodásnak ez a narratívaként vagy narratívaszerű folyamatként való leírása – amelyben tehát gondolkodásunk nem magától értetődően és szükségszerűen konzisztens – megnyitja az utat a hirdetők szándékainak érvényesítése előtt. Visszautalva a gondolkodás és a beszélgetések közti párhuzamra, azt mondhatjuk, hogy a legtöbb hirdetés nem más, mint új történetek átoltása a bennünk meglévő mentális narratívákra, azért, hogy megvegyük a hirdetett terméket.” (Végletesen eretnek felvetésként: ez is egy lehetséges magyarázat, s a szerzők a jegyzetekben tudományos nehéztüzérséget vonultatnak fel az igazolására. Izgalmas viszont, hogy ’fő magyarázatként’ mennyire élné túl Occam beretváját. Egyszerűbb, s feltehetően legalább az esetek egy részében megálló magyarázatnak tűnik, hogy a közvetlenül és közvetett módokon folyamatosan ránk zúdított marketing üzenetekkel a véleményeinket, értékítéleteinket manipulálják, s a gyengeségeinket – pl. kapzsiság, lásd ingyenes ajándékok ígérete – ragadják meg. Valószínűleg a kettő egymást erősítve érvényesül, szerez uralmat felettünk. – OP) „Ezt teszi az összes marketinges. Azért kerülünk könnyen a hálójukba, mert képesek saját érdekeiknek – és nem a mi szükségleteinknek – megfelelően alakítani a gondolkodásunkat. A könyv hátralevő részében még sok szó lesz erről. A történeteken alapuló gondolkodásmódunkból kiindulva ugyanis könnyen megérthetjük, miért nem okoz nehézséget másoknak, hogy saját céljaik szerint befolyásolják az észjárásunkat. Bemutatjuk, milyen szerepet játszanak a történetek a választási kampányokban és a lobbizásban; a gyógyszer-kereskedelemben; a dohányáruk értékesítésében és az azzal szembeni ellenállásban; vagy a bóvlikötvények forgalmazásában. Természetesen a történetmesélés szerepe sokkal mélyebb, semhogy ezekkel a példákkal kimeríthetnénk a témát. A történetmesélés valójában emberi mivoltunk elidegeníthetetlen része.”

„A marketing evolúciója” „A hirdetésekből levonható tanulságok számbavételét a 20. század három nagy reklámszakértőjének életútjával kezdjük, hogy bemutassuk a reklámnak mint történetmesélési módnak a fejlődését. Később azonban bemutatjuk a reklámoknak egy másik aspektusát is, ahogyan a történeteket modern statisztikai módszerekkel egészítik ki, amelyek semmivel sem kevésbé tudományosak, mint a legkifogástalanabb orvosi vagy közgazdasági statisztikák.” E három klasszikus Albert Lasker, Claude Hopkins – róla: „A három nagyság közül Hopkins jócskán kitágította a hirdetések határait a modern marketing irányába” – és a közülük ma talán legismertebb David Ogilvy. Mindhármuk munkásságáról áttekintést kapunk. „Lasker, Hopkins és Ogilvy példája jól jellemzi az akkori idők reklámját és marketingjét. Azóta a reklámszakemberek megtanulták, hogyan lehet sokkal precízebben célba juttatni hirdetéseik üzenetét.” (A mai megoldások teljes joggal nevezhetők a szakterület folyamatosan fejlesztett csúcstechnológiáinak. – OP) Az interneten böngészve olykor olyan érzésünk támad, hogy szinte olvasnak a gondolatainkban a big datán keresztül. (Csak keressünk valamilyen árucikket az interneten, majd nézzük a közösségi oldalt: szinte azonnal megjelennek és kitartóan vissza- visszatérnek az annak megfelelő reklámok. Büszkén vállalt tény volt már a Google keresőszolgáltatásánál is, hogy a működést finanszírozó, a jobboldalon megjelenő reklámokat a rendszer a kereséseinknek megfelelően hozza fel, ami nagyobb hatékonyságot jelenthet mind a reklámozónak, mind a kérdéses cikk/csoport/ iránt érdeklődő fogyasztónak. – OP)

„Ennek a képességnek a magasiskoláját az elnökválasztási kampányokban figyelhetjük meg, amelyek azért is nagyon tanulságosak, mert a kereskedelmi marketingnél sokkal nyíltabbak. Ha sorra vesszük a különbségeket Harding 1920-as és Obama 2012-es kampánya között, általánosabb képet kaphatunk a marketingben és a reklámban történt változásokról: kirajzolódik a trend a Lasker, Hopkins és Ogilvy idejében dívó balekhalászati megoldásoktól a mai áthatóbb és erőteljesebb módszerekig. Kiderül, hogy a korszerű statisztikai módszerekkel a marketingesek és a hirdetési szakemberek – akár magáncégek, akár politikusok szolgálatában állnak – felmérik, hol érdemes kivetni a hálójukat a balekokra, ahogy a korszerű geológiai technikákkal is jól kimutatható, hol és hogyan érdemes az olaj- és földgázkitermelőknek kutakat fúrniuk.”

„A modern kampányokban az egyes választókat egyénileg célozzák meg, hogy minimalizálják a negatív kísérő jelenségeket.” Ez már ’precíziós bombázás’ – vázolják ennek mikéntjét is. A nem épp kisléptékű megnyitás: „Az első lépésben több mint 100 millió potenciális szavazót egyedi azonosítószámmal láttak el.” Majd pedig (»Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. - Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.« [József Attila: Levegőt”] – OP), „Ezután személyre szóló információkat csatoltak a szavazók fájljaihoz. Ezek az információk sokféle forrásból származhattak. Először is, a nyilvános regisztrációkból (amelyek az államok egy részében a regisztrált személyek pártszimpátiáját is elárulják), valamint abból, hogy az illető részt vett-e az egyes választásokon. Ezek az információk szerencsés módon a nevet, a lakcímet és a szavazókörzetet is tartalmazták. Ezen túl a fájlokhoz csatoltak nem kevesebb, mint 1000 további adatot, amelyek kereskedelmi forrásokból, például hitelinformációkból, magazin-előfizetésekből és klubtagságokból származtak.” Így válnak árucikké a személyes adataink – és gondoljunk bele, milyen döbbenetesen sokat elmondanak az itt említett hitelinformációk (!!! –OP), a bankkártya költések(!!! ezek banki titkok lennének! –OP), az okos-eszközök GPS információi.

Hírközlés? „Különös rokonság van a hírközlés és a reklámozás között. Mindkettőnek a történetmesélés áll a középpontjában. A hirdető azt szeretné, ha a történeteit beépítenénk a sajátjainkba, s ezért megvennénk az általa eladni kívánt dolgot; a televíziós hírműsor pedig arra törekszik, hogy történeteivel magára vonja a figyelmünket, és ezért megnézzük a reklámjait is, amelyekből él. Ha erre sikerül rávenniük – még akkor is, ha tudjuk, hogy okosabban is eltölthetnénk az időnket –, máris a balekhalászok hálójába kerülünk. (Valójában a tömegmédiában épp a kellő vonzerő érdekében nem is hírközlés történik, hanem annak csalivá alakított változata, az infotainment. Szélsőségesen eretnek felvetés: a tömegmédiában ehhez a hírnek nem igaznak kell lennie, hanem megragadónak! – OP)

S mert ismét eljutottunk a pontig, amelytől már nem térhetünk vissza a könyv további részleteihez, álljanak itt a további, kedvcsináló fejezetcímek:

„Lehúzások az autó-, az ingatlan- és a hitelkártyapiacon” (Régen úgy mondták, merhetünk-e tőle használt autót venni – itt látjuk a trükkök garmadát mindhárom területen. Különös figyelmet érdemel, hogyan csábít maga a hitelkártyás fizetés jóval meggondolatlanabb költekezésre, s hogyan használják ezt ki. – OP)

„Balekhalászat a politikában” (Olyan biztosan nincs is, hogy is lehetne! – OP)

„Élelmisztárok és gyógysztárok”

„Innováció: A Jó, a Rossz és a Csúf” „Először röviden ismertetjük a gazdasági növekedés ma elfogadott elméletét, majd megnézzük, miért fontos ebben a vonatkozásban is figyelembe venni a balekhalászatot.”

„A dohányzás és az alkoholfogyasztás” „Ha a mai Egyesült Államokban van olyan terület, ahol a balekhalászatnak fontos szerepe van, akkor az elsősorban a négy nagy szenvedély: a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a droghasználat és a szerencsejáték.”

„A profitáló csőd” „Ebben a fejezetben és a következőben (annak címe itt kevesebbet mond, ám hatalmas átverést idéz fel – OP) azzal a pénzügyi válsággal foglalkozunk, amely mára jórészt a feledés homályába merült: az 1986–1995 között lezajlott ún. amerikai takarékszövetkezeti (S&L) válsággal. Érdemes visszapillantanunk erre a több évtizeddel ezelőtti válságra, hogy mélyebben megérthessük a pénzügyi világban gyakorta folyó, nehezen felismerhető balekhalászat valódi természetét.”

„Az ellenállás és hősei” „A könyvünkben leírt balekhalászati egyensúly mindent átható, de nem mindent átfogó. Azért nem, mert az emberek – köztük cégvezetők, politikai vezetők, gondolkodók, vallási vezetők – egy része nem haszonelvűen hozza meg döntéseit. A standard közgazdasági modellben (a »tiszta gazdasági modellben«) nincs civil társadalom. A valóságban azonban olyan emberek közösségében élünk, akik törődnek egymással. Könyvünkben számos hőst említettünk már. Most azzal foglalkozunk, miben áll a hősiességük, amikor ellenállnak a balekhalászat kísértésének, s számba vesszük, mit tudtak elérni és mit nem ezek a hősök.”

Hilary Rosenberg: The Vulture Investors (A keselyű befektetők)

John Wiley & Sons, 2000

Dr Osman Péter ismertetése 

“Pajtás, úgy fest, alulmaradtál / A Tétel és Törvény szerint - / Dögödre már hiéna szaglász / S a varjú éhesen kering..”

Hilary Rosenberg az üzleti világnak olyan szereplőiről és olyan ügylet típusáról ad áttekintést, amelyekkel eddig a hazai gyakorlatban - bizonyos kivételektől eltekintve - még nem találkoztunk, ám amelyek hamarosan minden bizonnyal fontos szerephez jutnak a magyar vállalkozások sorsának alakulásában is. Ők az ún. keselyű befektetők, akik a tőkepiaci befektetés egy igen sajátos fajtájára szakosodtak. Karinthy Frigyes fenti verssorai ugyan nem róluk szólnak, mégis sokban ráillenek a jelenségre, ahogyan e különös befektetők megjelennek egy-egy cég életében - és olykor halálában. Jobb ha a hazai cégeink tulajdonosai és vezetői is mielőbb megismerik tevékenységük jellegzetes tartalmát és hatásait, ne érje őket készületlenül, ha szembekerülnek velük. Rosenberg műve ehhez igen jó segítséget ad.

A dolog egy bizonyos változatával már találkozhattunk. A privatizáció éveiben fel-felbukkantak hírek arról, hogy befektetők megvettek egy vállalatot és rögtön meg is szüntették, hogy az eszközei értékesítéséből tegyenek szert gyorsabb és/vagy nagyobb haszonra, mint amit annak további működtetése hozott volna. Jellegzetes példa volt erre, ha a vállalatot azért vették - és szüntették - meg, hogy hasznot húzzanak az értékes telek felhasználásából vagy eladásából, amelyen elhelyezkedett.

A befektetőknek az a típusa, akikről Rosenberg ír, ennél többnyire jóval konstruktívabb szerepet játszik. A felvásárolt céggel kapcsolatos tevékenységük ilyenkor messze túlmegy a nyers mészáros munkán. Rendeltetése, hogy a haldokló céget, vagy annak életképes részeit új életre keltse, és ezzel pénzre, tőkenyereségre váltható értéket teremtsen. Ez lényegében a cég - vagy bizonyos részeinek a reorganizációja, ami nagyon komoly szakmai felkészültséget, továbbá szívós és gyakorta igen hosszú kitartást igényel. Az ilyen műtét persze a céljától függetlenül nagyon drámai és fájdalmas is lehet, mindenekelőtt azoknak, akik a cég elhalt, vagy elhalásra ítélt részeihez tartoznak.

A tőkepiaci spekuláció egyik ismert fajtája olcsón megvenni bajbajutott cégek részvényeit abban a reményben, hogy a cég erőre kap és vele megnő a részvény értéke. Rosenberg műve a keselyű befektetőknek azzal a fajtájával ismertet meg, akik ennél sokkal többet tesznek a befektetéstől várt nyereségért: arra törekszenek, hogy maguk irányítsák, de legalább is aktívan befolyásolják az anyagi gondokkal küzdő cég feljavítását és/vagy az abban meglévő értékek kimentését.

A mű esettanulmányokat mutat be. Meg kell rögtön jegyeznünk, hogy mindegyiknél meghatározó szerepe van a jogrendnek, mindenekelőtt a csődre és a csődegyességen alapuló reorganizációra vonatkozó USA jogszabályoknak. Ezek határozzák meg valamennyi érdekelt fél jogait, lehetőségeit, így a keselyű befektetők mozgásterét is. Annak, aki azt vizsgálja, hogyan valósítható meg hasonló ügylet nálunk, ehhez figyelembe kell vennie, mennyiben egyezőek és mennyiben eltérőek a vonatkozó hazai jogszabályaink.

Az itt sorakozó esettanulmányok jelentős mértékben variációk a fő témára. A lényeget jól szemléltetik az alábbiak:

Michael Price, keselyű befektető a kezelésében lévő alapok pénzéből a hitelezőktől a névértékhez képest vcsökkentett áron felvásárolja a fizetésképtelenné vált Storage Technology Corp. (STC) cég adósságainak - az általa felvett hitelek, kibocsátott kötvények - számottevő részét: mintegy 35 %-át. Döntését arra alapozta, ahogyan a cég pénzügyi jelentését elemezte. Abban azt látta, hogy az készpénzzel, ingatlanokkal rendelkezik, és tiszteletreméltó ügyfelek sorával szembeni követelésekkel. Price tehát úgy ítélte, hogy a cégben jelentős érték rejlik. Kapcsolatba lép a cég vezetőjével, aki már a válság menedzselésére szerződött oda. A két ember együttműködni kezd, hogy kivezessék a céget a csődből. Ehhez ki kell dolgozni és a hitelezőkkel a jogszabály előírásai szerint el kell fogadtatni annak pénzügyi reorganizációs tervét. Price azzal is segít, hogy olyan hitelezőktől, akik ennek útjában állnak, megvásárolja a követelésüket, természetesen ismétcsak jóval névérték alatt. Segít elhárítani egy másik keselyű felvásárlási ajánlatát is.

Figyelmet érdemel Price-nak az adósság felvásárlás révén elért pozíciója. Az ottani szabályozás a csődből való kivezetést illető tárgyalásoknál a hitelezőket a követelésük típusa szerint különböző osztályokba sorolja. A megoldás és az ahhoz vezető reorganizációs terv elfogadtatásához meg kell szerezni minden osztályban a szavazatok kétharmadát. Price felvásárolta az STC bankhiteleinek több mint harmadát. Az ezzel járó szavazóerő ugyan kevés ahhoz, hogy ő döntsön, de elegendő ahhoz, hogy az egyetértése nélkül ne lehessen tervet, megoldást elfogadtatni. Price tehát a többi érdekelt számára megkerülhetetlen. Más esettanulmány hoz példát arra, hogy ilyen esetben a ‘megkerülhetetlen’ befektetőtől úgy szabadulnak meg, akiknek útjában van, hogy megvásárolják tőle a követelését. Ezzel ő hozzá is jutott a neki már elfogadható mértékű nyereséghez.

Az USA szabályok szerint a hitelezők ilyen esetekben bizottságot alkotnak, bár abban nem kötelező a részvétel. Price és az STC vezetője úgy látták, hogy a bizottság elnöke, egy hitelező bank képviselője túlságosan magas követelést támaszt, ami megakasztja az egész reorganizációs folyamatot - vele Price befektetésének megtérülését is. Price tehát megvette a szóbanforgó banktól annak követelését és ezzel eltávolította a kérdéses személyt.

Mindezek után az STC vezetője és annak tanácsadói, valamint Price és a jogászai leültek véglegesíteni a pénzügyi reorganizáció megoldását. Miután ők kemény alku végén megállapodtak egymással, együtt fogadtatták el azt a hitelezők bizottságával.

Végeredmény: a céget kivezették a csődből. Ehhez új kötvényeket bocsátottak ki, és részben azokkal fizettek a hitelezőknek. Price, aki mindent összevéve átlagosan 47 centet fizetett egy dollár megvásárolt követelésért, dolláronként készpénzben kapott mintegy 15 centet, kötvényben további 45 centet és megkapta a reorganizált STC részvényeinek 23 %-át. Lényegében tehát ingyen jutott hozzá a reorganizált cég igen tekintélyes részvénycsomagjához. Az STC a továbbiakban prémiummal visszavásárolta a kötvényeket, a cég erősödésével pedig felment a részvények piaci értéke is, s ezeket Price lassan eladta. Végül is mindezzel a befektetés ötéves futamidejére 35 és 40 százalék közötti éves hozamot ért el, ami igencsak szép eredmény.

Rosenberg a számos példa között olyanokat is bemutat, ahol a cég vezetése keményen és szívósan ellene szegült a keselyű által szorgalmazott megoldás elfogadásának és ezért annak meg kellett ütköznie velük, továbbá ahol keselyűk csaptak össze a cég feletti befolyásért.

A - helyenként talán kissé túlírt - mű hitelességét és jó szakmai színvonalát a nagynevű John Wiley & Sons kiadó garantálja.

Boldogkői Zsolt: Hiénák a betegágy körül

Akadémiai Kiadó, 2016

Dr Osman Péter ismertetése

Kiváló, igen tanulságos vádirat, rengeteg hasznos tudás felsorakoztatásával, a hatását minden bizonnyal jelentősen növelő, megragadó, szenvedélyes előadással és sodró lendülettel. Szerzője elismert tudós, magasan a hivatalosan elfogadott tudomány hierarchiájában. Molekuláris biológus, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára. Rövid szakmai önéletrajza: http://web.med.u-szeged.hu/mdbio/hun/munkatarsak/CV-k/BZs-CV.html

Könyvét a tartalmában szakmailag is kétségkívül kompetens kiadója a következőkkel ajánlja:

„Korunk talán legjellemzőbb sajátsága a tudomány nagy ívű szárnyalása. A fizika a négy alapvető erő egyesítésén fáradozik, a biológia az emberi DNS és agy rejtelmeit kutatja, az orvostudomány pedig kezdi megérteni a fontosabb betegségek biológiai hátterét, s egyre sikeresebb ezek gyógyításában is. A modern orvostudomány paradigmaváltás előtt áll, a molekuláris biológia technológiái alapvetően új lehetőségekkel kecsegtetnek mind a diagnosztika, a prevenció és a terápia tekintetében.

Az autentikus tudományok mellett azonban él és virul egy párhuzamos árnyékvilág, az áltudományok hatalmas birodalma. Sokan az íriszből olvassák ki a betegségeinket, mások végtelen hígítású oldatokkal, mágneses paplanokkal, lúgosítással, valamint nem létező energiamezők egyensúlyba hozásával gyógyítanak. Másrészről, táplálkozásguruk bódítják a népet bizonyítatlan tanokon alapuló elképzeléseikkel és termékeikkel. A tudományalapú gyógyítás presztízse soha nem látott mélységek felé zuhan, míg az alternatív gyógyítás népszerűsége egyre emelkedő dinamikát mutat.

Érdekes módon nem az átverésekből profitálók, hanem maguk az átvertek védelmezik legvehemensebben a hatástalan terápiákat és az igazolatlan hatású diétákat. A szerző a tőle megszokott közvetlen, kissé csipkelődő, néhol kemény, máskor pedig fanyar humorú stílusában igyekszik feltárni a tényeket, bízva abban, hogy sokan elolvassák és elgondolkodnak az érveken.”

Mi itt, más diszciplínákon felnőtt emberként, aki megtanulta, hogy minden tételnek, állításnak keresse a színét és visszáját, továbbá annak értelmezési tartományát, megpróbáljuk kissé ezt tenni az itt mondottakkal. Kezdjük azonban azzal: nagyon sok vitathatatlan igazság van benne, amelyhez mindenkinek tartania kellene magát. Sok csalódástól és veszteségtől óvhatnak meg a kritikái és figyelmeztetései. Az egyik legsarkosabb, amely a kötet egyik mottója is lehet: „Igazán veszélyesek a komoly betegségek álgyógymódjai, főként, amit a hagyományos gyógyítás helyett alkalmaznak.” (Minden kiemelés tőlem – OP)

A megközelítésünk egyik kiindulása a tény, hogy az ember a mindenség egyik legbonyolultabb rendszere – bonyolultságban talán csak a világegyetem szerkezete és a globális társadalom tesz túl rajta. Vezérlőrendszerünknek csupán egyik része a központi idegrendszer, amelyet nagyjából tízmilliárd neuron alkot, azokat pedig úgy két nagyságrenddel nagyobb számú összeköttetés fog össze igen szövevényes hálózattá. Még sokkal bonyolultabbá teszi az egészet, hogy van ezzel részben párhuzamos, részben kölcsönösen összefonódó más, biokémiai anyagokkal működő vezérlőrendszerünk is, és van valamink, ami mindezekkel összekapcsolódik és beleavatkozik a működésükbe, s amivel egyedülállóak vagyunk az élővilágban. Ez dióhéjban úgy összegezhető, hogy a szervezetünk működését erőteljesen képesek befolyásolni a pszichés mechanizmusaink, azokra viszont jelentősen hathatnak a külvilágból érkező információk, e külvilág felé pedig exponenciálisan nő a kitettségünk. Ez a növekedés részben abból származik, hogy exponenciálisan nőnek a hálózatok, amelyekkel akarva-akaratlan érintkezünk, s amelyekből egyre inkább dőlnek ránk a legkülönfélébb információk, részben abból, hogy önkéntelenül, sőt olykor a jobb belátásunk ellenére is nő az igényünk eme információs Kánaán élvezetére, kiaknázására, s a félelmünk, hogy ott valami fontosról lemaradunk.

Mindezt a ’Nagy Hamlet-sejtés’ felvezetésére hoztuk fel, és annak indoklására, hogy érdemes azt szem előtt tartani, midőn a gyógyászat működésének elemzését követjük, hiszen mindennemű gyógyászatnak meg kell küzdenie az emberi szervezet bonyolult voltával, rendszerszintű működésének ma még sokban nem eléggé ismert részleteivel. A ’Nagy Hamlet-sejtés’ pedig természetesen: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem, bölcselmetek álmodni képes.” A tudomány nagy felfedezései, amelyek új világokat nyitottak meg a szubatomitól a világegyetem objektumaiig és szerkezetéig, s úgyszintén az élet működésében, eddig rendre igazolták, hogy a sejtés alighanem helytálló, Hamlet, ez a világának működését kutató ember, a lényegre tapintott.

Nézzük tehát a könyvet, helyenként kis feleselgetésben annak állításaival.

A helyzetkép részeként megkapó ellentétpárral indít, amelynek második fele igencsak ijesztő:

„Korunk legjellemzőbb sajátja a tudomány nagy ívű szárnyalása. A tudásunk több területen akkora léptékű paradigmaváltás küszöbén áll, melyre még nem volt eddig példa a történelem során. A modern fizika az anyagi világ végső miértjeit, köztük magának a létezésnek a problémáját feszegeti. A biológia pedig hatalmas léptekkel közeledik a DNS és az emberi agy működésének átfogó megértése felé. Képesek vagyunk megváltoztatni az örökítőanyagunkat, sőt már mesterséges életet is hoztunk létre, s remélhetőleg hamarosan megfejtjük a tudat misztériumát is. A modern orvostudomány alapvetően új lehetőségekkel kecsegtet mind a diagnosztika, mind a prevenció és a terápia tekintetében. A molekuláris biológia új alapokra helyezi a gyógyítást, a betegségeket számítógépes programok diagnosztizálják majd, az új típusú terápiák pedig személyre szabottá válnak. Úgy tűnik, hogy a fejlődés megállíthatatlan, sőt az üteme egyre gyorsuló. (Ne feszegessük, mekkorát koppant már korábban a tudomány, midőn elhitte magának, hogy eljutott a végső miértek és az átfogó megértés küszöbére. Ami pedig a tudat misztériumának megfejtését illeti, az csodás cél, ám nagyon úgy néz ki, hogy az ember egyelőre a maga teremtette számítógépek működését sem képes minden belső részletre, összefüggésre és azok összes kihatására kiterjedően átlátni. És mi lesz akkor, ha az emberi agyat szervesen összekapcsolják az őt támogató, kiegészítő, felturbózó eszközökkel és technológiákkal? Ha a szervezetünk más részeit is bionikával erősítjük? Mi lesz, ha átlépünk abba a világba, amelyet Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén c. művében felvázol? [l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2013/5. sz.] – OP)

Az autentikus tudományok és a racionalizmus mellett azonban él és virul egy párhuzamos árnyékvilág, babonák, ezotéria, téveszmék, hitszerű gondolkodás és áltudományok formájában. Konspirációs teóriák szövik át az előítéletes gyűlölségek terebélyes szövetét, s hazugságok viselik a hitelesség gúnyáját. Ma nem csupán a tudomány és az értelem, hanem egyidejűleg az irracionalizmus korszakában is élünk. Sokan, akik a tudományos és a technológiai forradalom bűvöletében élünk, el sem tudjuk képzelni, hogy e két világ vetélkedésében a tudás marad majd alul a miszticizmussal szemben, pedig ez is egy lehetséges forgatókönyv.”

„A tudománnyal és a modern gyógyítással szemben a közhangulat rendkívül ellenséges. Sajnos, a probléma még ennél is mélyebb gyökerű, maga a racionális és a tényeken alapuló gondolkodás népszerűtlen széles tömegek körében. Az alternatív orvoslás népszerűsége viszont soha nem látott magaslatokban szárnyal.” A „köz”-ön az istendta népet értve, érdemes kissé elgondolkodni a miérten, mert ez valamelyes magyarázattal szolgálhat az itt mondottak második részére. Az említett közhangulatot, legalább is a köz nagy részében, minden bizonnyal kettős frusztráció formálja. Az egyik a tudományhoz és annak gyógyászati, egészség-megőrzési képességéhez kötődik. A természetéből következően szenzációhajhász média az előrelépésekről, új eredményekről szóló hírekkel felcsigázza az elvárásokat, s így még nagyobb a csalódottság és harag a tudománnyal szemben, ha az ember nem kapja meg a várakozásai szerint hatékony és gyors gyógyítást, sokszor még az akár a viszonylag banális, ám annál kínzóbb bajára sem. A másik, hogy amikor rászorulunk, magunk vagy nekünk fontos mieink révén a gyógyításra, igen sokan azt olyan minőségben kapják – még ha gyakran a gyógyító által nem befolyásolható tényezők miatt is –, ami ha ellenségessé nem, ám igencsak haragossá tesz. Ezt a frusztrációt, nemritkán haragot, nagyban erősítheti, hogy a gyógyászat már nyíltan is kettészakadt: ami mindenkinek jár (klasszikus mondás: „jár, de nem jut!”), és amihez azok jutnak hozzá, akik képesek megfizetni. E kettős frusztrációnak pedig már egyenes következménye, hogy a jól segítő alternatívaként kínált lehetőségek felé fordulunk, vagy egyszerűen csak az új remény felé, ahol még nem ért csalódás. Erre visz a Hamlet-sejtés is, hiszen hátha csak a ’hivatalosak’ bölcselme nem fogta még fel az utóbbiak gyógyító képességeit.

„A bizonyítatlan módszerek közvetlenül is veszélyeztethetik az egészséget, de leggyakrabban azzal okoznak kárt, ha a betegek ezeket választják a hatásos terápiák helyett. A rossz döntéshez nem feltétlenül szükséges egy gátlástalan sarlatán tevékenysége, elegendő, ha téves hiedelmeknek engedelmeskedünk. Ezek a hiedelmek sajnos szabadon terjedhetnek az interneten és a médián keresztül.” Boldogkői professzor itt korunk egyik különösen veszélyes alapproblémájára mutat rá: a modern teremtvény, a szólásszabadság, a teremtője, az ember ellen fordul, és így mindenféle kártékony hiedelmek és nézetek szabadon terjedhetnek. Védekezni ez ellen legfeljebb a megtévesztést tiltó jogszabályok segítségével lehetne, ám az ilyesfajta nyílt és burkolt reklámok áradata mutatja, hogy a gyakorlatban valamiért ez aligha működik.

Helyzetkép - Különösen elgondolkodtató: „A gyógyításban az orvosok hivatottak a tudomány képviseletére, de többen közülük átpártoltak a szemfényvesztők táborába. Érdemes lenne tisztázni, vajon az ismerethiány vagy az anyagi indokok tolták őket oda, mert az oktatáson lehetne javítani, a kapzsiságon viszont nem nagyon. A média is zömmel a sarlatánság pártjára állt, a fejlett világ törvénykezése pedig megértően viszonyul mindehhez mondván, hogy nem ártalmas. A hazai egyetemek pedig sorra fogadják magukba az áltudományt, mely ezzel megszerzi legalitása legértékesebb pecsétjét.” Nos, kapzsiság: tény, hogy a már szinte mindenben monetarizált világunkban majd’ minden arra sarkalja az embereket, hogy a pénz és az azon megvehető jólét nem is csak a legfőbb jó, de meghatározó jelentőségű státusszimbólum is. Még így is „térdre, imához!”, ha beletörődünk, hogy a kapzsiságon nem lehet javítani. A média viselkedése viszont természetes: a szenzáció az árucikke, azt pedig nem a hagyományos orvoslás tisztes működésében, hanem a meglepőben, váratlanban, „forradalmiban” találja meg, ha az „nem is igaz, de elhiszik és megveszik”. Az egyetemek hozzáállásában pedig talán a hasznos, előrevivő nyitottság is felfedezhető.

Boldogkői professzor írja e könyvéről: „E könyv stílusa nem a tudomány szokványos szabatos nyelvezetét követi, hanem annál jóval lazább, kissé csipkelődő, néhol kemény, máskor pedig fanyar humorral vegyített. Fontosnak tartom ugyanis, hogy azok is elolvassák az írottakat, akik szakkönyvet eddig még soha nem fogtak a kezükbe. Emiatt az irodalomjegyzék sem tudományos precizitással készült. Fontosnak tartom tisztázni, hogy nem személyek, hanem káros eszmék ellen harcolok. Egy eszme persze rendszerint nem választható szét élesen az azt valló személytől. Egy tévhittel rendelkező embert azonban nem tartok eredendően butának. Én magam is fokozatosan próbálok megszabadulni téveszméimtől, de még távolról sem értem e folyamat végére.”

Alternatív orvoslás – a Bevezetőből: „A tudományos módszer egy rendkívül egyszerű princípiumon nyugszik, amely így szól: a világ pusztán gondolati úton nem ismerhető meg, kísérletekkel és megfigyelésekkel szerezhetünk csak megbízható tudást. Az alternatív gyógyászat nem fogadja el ezt az alapelvet, ehelyett évezredes népi bölcsességre, hitszerű ismeretek bizonyosságára és alapító atyák kinyilatkoztatásaira hivatkozik. Az alternatív medicina nem ismeri el a tudományos alapú gyógyítás kizárólagosságát (de hiszen ha elismerné, azzal megsemmisítené önmagát! – OP) sőt, gyakran még riválisa létjogosultságát is tagadja. A hiszékeny laikusok könnyebben felfogják a megnyerő modorú kuruzslók egyszerű magyarázatait, mint a tudomány érthetetlen szövegét, amit a várólistás sorra kerülés szűkre szabott perceiben az orvos meg sem próbál lefordítani. Senki nem szereti a rossz híreket, ezért szívesebben fordulunk a garantáltan jó hírekkel szolgálókhoz, ha baj van.” Enyhe túlzás: senki sem annyira agyilag zokni, hogy pusztán a garantált jó hírért menjen az alternatív gyógyítóhoz. Vagy valamiért már megszületett benne a bizalom iránta – erre vezethette akár másnak a számára kompetens véleménye, jó tapasztalata is –, vagy olyan kilátástalan helyzetbe került a hagyományos gyógyászatban, hogy ezért keres új reményt.

„Különféle gyógyító irányzatok bontottak nemrégiben zászlót: savval és mérgekkel telített testek, vitaminhiányban szenvedő, zsírégetésre váró szervezetek és megtisztulásra váró elmék az új filozófiák célpontjai. A lényeg persze nem a szellemi nevelés, hiszen itt a XXI. században már szégyellni való áltudásról van szó, hanem bizonyos porok és tabletták piaci forgalmának felpörgetése. A kapitalizmus logikája idevágó törvények és azok szigorú betartatása nélkül sajnos zabolátlanul pörög.” Való igaz, az üzlet és benne az azt szolgáló marketing egyik klasszikus fogása az új kereslet megteremtése és kielégítése. Boldogkői professzor itt korunk egyik nagy ellentmondására mutat rá: a modern társadalmak a szabadversenyen alapuló piacgazdaságot választották működésük alapjául, aminek egyik sarokköve, hogy a piaci szereplők tevékenysége, kínálata csak különösen indokoltan korlátozható, és kizárólag a jogalkotás teremtette, szigorú szabályokkal körülírt eszközökkel. A rabló itt mindig a pandúr előtt jár, hiszen elég olyan portékával piacra lépnie, amelyre nem vonatkoznak a meglévő tilalmak és korlátozások, s máris az egész jogrend az ő ’versenyszabadságát’ védi. Általános fékként szolgálhatna a fogyasztók megtévesztésének tilalma, ám azt – ne itt kutassuk miért – jól láthatóan többnyire nem érvényesítik. Így tolják naponta a csodaszerek és -kütyük reklámjait a tudatunk alá azzal, hogy többet használnak kínzó nyavalyáinkra, mint az egész orvostudomány. Pl., egy konkrét reklámból idézve, ha egyik lábunkra felcsatoljuk a varázskütyüt, többé másra nem lesz szükségünk, beleértve a gyógyszereket is.

Ami pedig a célközönséget illeti, nos, ha csak a tévénél maradunk, ahol napi műsorokban a betelefonálókat percenként sokszáz forintért látók és egyéb szakemberek szabadítják meg a rájuk telepedett ártó szellemektől, a reájuk „tett” „rontástól” és hasonló hatású „átkoktól”, hoznak rájuk napokon belül biztos pénzözönt eredményező szerencsét, vagy tesznek a kedvükért másra szerelmi varázslatot – hogyan ne mondhatnánk, hogy ha még ezeket is el lehet, adni, akkor mindent el lehet, csak elegendő meggyőző erőt állítsanak mögé.

Az egész piac működési mechanizmusa, beleértve a varázsszerekét és -módszerekét is, úgy tűnik, néhány sarokpontban összegezhető. Kiindulás lehet Einstein híres kijelentése: "Két dolog végtelen: az univerzum és az emberi ostobaság - bár az előbbiben nem vagyok biztos.” Ehhez ma már újabb végtelen és majdhogynem határtalan csatlakozik: a ránk zúdított információk és üzenetek tömege, bennük az eladásösztönző reklámokkal. További sarokpont a régi szabály: amíg verebek vannak, a lócitromra is mindig lesz kereslet. Hozzá az új tudás: megfelelő kommunikációs technikákkal a meglévő nyersanyagból a verebek tömege mindig növelhető, de legalább is fenntartható.

Közveszélyes trükközés a szavakkal „E jelentős pénztömeget mozgató területen manapság új ambíciók keletkeztek, bezsebelni a valóban hatékony orvostudomány eredményeit. A trükk egyszerű, karon fogjuk a jó öreg ortodox medicinát, s siker esetén együtt állunk ki a rivaldafénybe, a kudarcot pedig rákenjük, hiszen az nyilván a másik fél hibája. E vadonatúj megközelítés neve integratív medicina (IM)” – Szegény pandúr, akinek ezt kell leállítania, vajon hogyan teheti e szabad világban?

„A nyugati gyógyászat ellenfelei” ezzel az alcímmel folytatódik a gondolatmenet. Elgondolkodtató felvetése „A különféle téveszmék virágzása a modern tudomány korában meghökkentő paradoxonnak tűnik. Noha egyre többet tudunk a természetről, a társadalomról és magáról az emberi gondolkodásról, mai világunk mégis tele van mindenféle tudománytalan elképzelésekkel az ártalmatlan asztrológiától kezdve a különféle irracionális hiedelmeken át a gyakran az egészséget is veszélyeztető áltudományokig.” Az indítékokról Boldogkői professzor vázlatos pszichológiai és szociológiai magyarázatokkal szolgál, majd következik A nyugati orvoslás kritikája. Innen egy rövid, fontos részt emelünk ki: „Alternatív természettudomány nem létezik. E tény egyszerű oka az, hogy a tudomány a valóság megismerésével foglalkozik, valóságból pedig csupán egyetlen létezik. Kivétel a fenti szabály alól az alternatív orvoslás, amely nem alkalmazza a tudományos bizonyítás kritériumait. Vajon miért éppen a gyógyítás tudományának akadt vetélytársa? A válasz pofonegyszerű: biznisz van a dologban.” Az első két mondat nagyon is valódi problémát idéz fel: miközben maradéktalanul igaz, hogy „valóságból csupán egyetlen létezik”, nagy kérdés, hogy ténylegesen mennyit ismerünk abból, s ezzel szemben a teljesség mekkora hányadát véljük ismerni. A tudomány történetében sokszor esett meg, hogy az új eredmények az addigi ismereteinket egy nagyobb, ám még mindig távolról sem teljes egész egyik részeként mutatták meg. Hivatkozhatunk itt is a Nagy Hamlet-sejtésre: a valódi tudományokban is bekövetkezhet, hogy az addigi ismereteink fölött megjelenik olyan új, fejlettebb tudás, amely nem érvényteleníti ugyan az addigiakat, de korlátozza az érvényességi tartományukat, és azok mellett/felett új működési módjait mutatja meg a világnak. A matematika és a modern fizika az ilyen csodák egyre bővülő birodalmai, és az élettudományok körében is rendre nyílnak meg új világok, fedezi fel a tudomány az élet működésének addig váratlan, új mechanizmusait.

A harmadik mondat kérdésére adott válasz viszont tökéletes, különösképp, hogy másutt Boldogkői professzor maga is rámutat: a gyógyulás reményében mindenki megfizet mindent, amit csak képes – ez teszi különösen nagy biznisszé ezt a műfajt.

Preventív szűrés, de hogyan? „Sajnos az áltudomány gyakran bekéredzkedik a tudományos lapok hasábjaira. Ezek kiszűrésére jöttek létre az ún. szisztematikus és metaanalízisek, melyek nem eredeti kísérletekről szólnak, hanem a már publikáltakat összegzik. E vizsgálatok nem nézik a konklúziót, csak azt, hogy megfelelő sztenderdek alapján végezték-e a kutatást. Ha nem, kirakják az adott cikk szűrét a további elemzések közül. Ráadásul a bennmaradó anyagok összegzett mintaszáma alapján megbízhatóbb következtetésekre jutnak, mint az egyedi munkák. E módszer óriási csapásnak bizonyult az alternatív orvoslás számára, lényegében kigyomlálta őket a tudomány kertjéből.” Nos, a „megfelelő szenderdek” – ebben az a kritikus, hogy kik, hogyan döntenek róluk, s mennyire képesek biztosan és „sine ira et studio” (valamint szakmai és netán egyéb elfogultság nélkül) megkülönböztetni az újdonságot a tévedéstől és a sarlatánságtól. Ilyenkor elkerülhetetlenül feltolul a kérdés: Hány találmány született téves szakmai előítéletek leküzdéséből, és mi lett volna belőlük, ha a fejlesztést előre engedélyeztetni kellett volna egy, a hivatalos tudomány képviselőiből álló zsűrivel?

„A telihold végtelenre hígított fénye – homeopátia” – kiváló alcím, benne Boldogkői professzor egész véleménye e gyógymódról! Ezzel a fejezettel kezdődik a kötet első, Alternatív Gyógyítás c. része, amely széles áttekintést ad ezekről az irányzatokról. módszerekről.

„A homeopátia az alternatív gyógyászat királynője, lévén annak legismertebb és egyben legvitatottabb válfaja. E módszer elvi és gyakorlati alapjait Samuel Hahnemann (1755–1843) német orvos és gyógyszerész fektette le több mint kétszáz évvel ezelőtt. (...) Az alapító atya az általa kidolgozott gyógymód három alapelvét (a hasonlóság, a gyógyszervizsgálat és az energetizálás) különítette el, de valójában e módszer ennél több princípiumon nyugszik. Nézzük ezt a kibővített listát szép sorjában.” Itt ebből csupán a címszavak közül emelünk ki, pár hozzájuk tartozó idézettel.

„A hasonlóság elve” Az igen alapos és átfogó kritikai elemzésből pár önmagában is sokat mondó részt emelünk ki: Ø Boldogkői professzor elmondja, hogyan talált rá a homeopátia megalkotója e gyógymódjára, melyek voltak ebben a nagy módszertani tévedések és hibák, s hogy „a »kutyaharapást szőrivel« logikán alapuló koncepció képezi a homeopátia első számú princípiumát.” Továbbá, „A homeopátiás módszerek esetében viszont semmilyen biológiai mechanizmust nem tudunk említeni, ami annak feltételezett működőképességét magyarázná.” A homeopátia felemelkedéséről pedig, ami nélkül az ma sem létezne: „A homeopátia előnye kora drasztikus orvosi beavatkozásaival szemben az ártalmatlansága volt. Ez a korabeli gyógyászatban valóban fontos erénynek számított, hiszen a főáramú orvoslás kifejezetten veszélyeztette az egészséget, ráadásul – a homeopátiához hasonlóan – áltudományos megközelítéseket alkalmazott.”

„Minimum elv” – ennél már valóban az ész megáll, és egyhelyben zokog. Íme: „A homeopátia azon alapelve, hogy egy készítményben minél alacsonyabb a »hatóanyag”«-tartalom, annál hatásosabb, még az előzőeknél is meghökkentőbb. Az eredeti anyagot hígítani kell, melynek lépései rendszerint tízszeresek (D), vagy gyakrabban százszorosak (C), a hígítások száma pedig változó, például a tipikusan alkalmazott C200 kétszáz egymást követő százszoros hígítással elkészített homeopátiás »gyógyszert« jelöl. Minél nagyobb a hígítás mértéke és lépéseinek száma, annál magasabb tehát a szer potenciája, más szóval az erőssége – legalábbis Hahnemann és követői szerint. Mivel a nagy hígítású készítmények a »legveszélyesebbek«, ezért ezeket kizárólag szakemberek írhatják fel a páciensek részére. Létezik C100000-es hígítás is, ami matematikailag nem más, mint 100¹⁰⁰⁰⁰⁰-en.”

És lesz még rosszabb is: „Vízmemória” „A túl nagy hígítások okozta ellentmondás feloldására a homeopátia jelenkori hívei a víz memóriáját hívják segítségül. Állításaik szerint ugyanis a gyógyító hatást valójában nem is maga a hatóanyag váltja ki, hanem az oldószer (rendszerint víz), amely memórianyomként őrzi a hatóanyag emlékét.” A Nagy Hamlet-sejtés alapján ez tökéletesen ugyan nem zárható ki, ám az eléggé fejlett ismereteink alapján a valószínűsége kábé annyi, mint hogy Bodri kutya bejön, és mézes kamillateát főz nekünk, hozzá kuglófot is süt. Részletes cáfolattal pedig a könyv szolgál, beleértve azt is, hogy milyen hajmeresztő őrültségekkel mernek egyesek előállni, mások pedig hogyan trükköznek azzal, hogy a magyarázatot a tudomány legmodernebb eredményeinek még nem teljesen feltárt vidékeihez kötik.

„Az energetizálás elve” „A következő homeopátiás alapelv az úgynevezett potenciálás (más szóval dinamizálás), ami nem más, mint az eredeti őstinktúra hígítása, majd ezt követő alapos ütögetéssel történő összerázása. Nem mindegy ám, hogyan tesszük ezt: határozott mozdulatokkal, egy-egy hígítási lépésnél tízszer kell egy rugalmas felülethez verdesni a fiolát.” Boldogkői professzor pár elemző mondattal mindezt úgy lövi le, mint mesterlövész az agyaggalambot, és kétség sem férhet ahhoz, hogy igaza van.

„Ötletelés” – íme, van még lejjebb! Részlet innen: „Manapság a legabszurdabb szimbolikákból származó asszociációk szolgálhatnak egy feltételezett hatóanyag elméleti alapjául. Egy süllyedő hajó utasai félelmet élnek át, ezért ha egy hajóroncsból veszünk mintát és készítünk belőle homeopátiás szert, az kiválóan alkalmas lesz a pánik orvoslására – emlékezzünk: hasonlót a hasonló ellen. Hogy vajon hogyan őrzi a hajóroncs a korabeli utasok lelkiállapotának információit, és ez az emlék miként adódik át terápiás erővé végtelenszeres hígítást követően? Nos, e kérdés bizony megválaszolatlan marad.”

„A bizonyítás doktrínája” Az elmélet egyetlen igazi hitelesítője, ha kiállja a gyakorlat próbáját – amíg a világ világ, ez így marad. Boldogkői professzor elemzése itt sem hagy kétséget: a homeopátiának a ránézésre is őrült bizonyítási ötletek felhozatalából jeles, a bizonyításból kiköszörülhetetlen elégtelen jár.

A többi princípiumon most átugrunk, pedig igen gusztusos címek alatt sorakoznak – pl. „A vitális erő elmélete”; „A személyre szabott gyógyítás elve” ; „Miazmaelmélet”; „Holisztikus módszer”; „Az egyszerűség elve”.

„Vad ötletek” – Ha az itt soroltak ténylegesen árult készítmények, akkor egészen bizonyos, hogy az emberek egy része még Einstein vélekedésénél is ostobább.

„Egy kis homeopátiatörténelem” Érdekes részlet belőle: „Jelenleg a homeopátiás szerek legnagyobb fogyasztója India. E gyógyítási módszert egy erdélyi orvos honosította meg a hatalmas országban.” Riasztó fejlemény? „Az 1970-es években a homeopátia kezdett visszaáramlani Indiából a szülőföldje felé. Ezekre az évekre tehető a keleti gyógyászat elterjedése is a nyugati országokban. Úgy tűnik, a kapitalizmus nemcsak gazdagságot, hanem miszticizmus iránti igényt is teremtett a fejlett világban.” Vajon legalább részben nem az történik-e, hogy a kapitalizmus nemcsak gazdagságot teremtett, hanem ma is sok-sok szegényt, akik nem tudnak hozzájutni a nyugati orvoslás jótéteményeihez?

„A homeopátia igenis működik! Vagy mégsem?” A hatásosság vizsgálatáról. Boldogkői professzor egyebek közt elmondja, hogy egy francia kutató, aki a HIV felfedezéséért részesült Nobel-díjban, kiállt a homeopátia mellett, „azt állította, hogy homeopátiás hígítást követően a víz megőrzi DNS-információ tartalmát”. Jól meg is kapja tőle a magáét!

„Miért hiszik azt az emberek, hogy a homeopátia hatásos?” Rövid, tanulságos fejtegetés. Benne egyebek közt, hogy „Nem véletlenül nem kap engedélyt a hagyományos gyógyszeripar placebo előállítására.” Ám egy megdöbbentő állítása: „Az emberi elme szubjektíven ítéli meg a tapasztalatokat is: megjegyzi, ha az elképzelését támogató esemény következik be, s nem vesz tudomást az azt cáfoló esetekről, vagy hamar elfelejti azokat.” – tényleg ilyen ostobán működnénk? Ez azt is jelentené, hogy csak igen korlátozottan tanulunk.

„Hallgatók és orvosok” „A Szegedi Tudományegyetem általam vezetett Orvosi Biológiai Intézete misszióként vállalta a gyógyítás és az egészség témakörén belül bujkáló téveszmék elleni küzdelmet.” Kiemelkedően fontos misszió, hiszen a leendő szakemberek világnézetének egyik meghatározó alakítója az egyetemük. Ugyanakkor roppant kényes, ezért kitűnő irányítást igénylő küldetés. Védekezni nagyon is kell a téveszmék fennmaradása, még inkább azok terjedése ellen. Erre szolgál ez a könyv is. A kritikus kérdés – ismét citálva a Nagy Hamlet-sejtést -, hogy hol van ebben az ésszerű határ, ahol ez még nem okoz túlzott elzárkózást? A 19. század vége felé erős meggyőződés volt tudományos körökben, hogy a fizikában az alapvető kérdésekben már eljutottak a megismeréshez. Onnan nézve mekkora őrültségnek vagy szélhámosságnak tűnhetett volna pl. előállni a relativitáselmélet, a kvantummechanika tételeivel, a kvantumösszefonódás és az arra alapozható kommunikáció lehetőségével? És az akkori orvostudománynak felvetni a legmodernebb diagnosztikai eszközökkel elvégezhető vizsgálatok, vagy épp a klónozás lehetőségét? Milyen fogadtatást kaptak volna a tudományos körökben azok a távlatok, amelyeket épp most látszik sejttetni a bionika, az emberi szervezet kiegészítése technikai eszközökkel?

Álom és a valóság „A homeopátiás készítmények és az alternatív gyógyítás egyéb termékei óriási piaccal rendelkeznek. Nem mondhatjuk azonban erre azt, hogy mindenki arra költi a pénzét, amire akarja, hiszen hatástalan szerekre a legtöbben nem adnánk ki egy petákot sem. A probléma az, hogy ez az átverés nem nyilvánvaló. Az orvosok és a gyógyszerészek nem tájékoztatnak, a tudomány képviselői és a hatóságok pedig nem lépnek fel kellő eréllyel a csalás ellen, ezért az burjánzik. (Ez eddig a rémálom, most jön az álom – OP) Felmerül a kérdés, hogy miért nem lehet legalább arra kötelezni a gyártót, hogy írja rá a fiolára: »a szer hatásosságát az égvilágon semmi sem bizonyítja, sőt biztos lehet benne a kedves fogyasztó, hogy az teljesen hatástalan«”. A valóság pedig: „A homeopátiás szerek engedélyezését illetően az Európai Parlament és az Európa Tanács irányelve (2001) egy egyszerűsített eljárást javasol: az alternatív gyógyászat termékeit illetően nem szükséges a hatásosság és a biztonságosság klinikai és toxikológiai tesztelése, ezek a szerek ezek nélkül is teljes jogú gyógyszerként regisztrálhatóak.” Ennek láttán nyilvánvaló, hogy döbbenetes lobbyerőről tanúskodik az EU irányelv. Az is megfordul az ember fejében, hogyan kaphatnak ezek a szerek ilyen óriási versenyelőnyt azokkal a gyógyszerekkel szemben, amelyeket az ismeretesen kőkemény, roppant költséges és időigényes engedélyezési eljáráson kell végigvinni, hol itt a verseny oly szentként kezelt tisztasága? A könyv ezt követően áttekintést ad az alternatív gyógyászat jogi státusáról számos országban. Ebből egy részlet, hazai vonatkozással: „A homeopátia művelését illetően a különböző országokban eltérőek a szabályozások, még az Európai Unión belül is. Vannak olyan államok, ahol nincs szabályozva a kérdés, másutt viszont a praxishoz engedély és végzettség is szükséges. Van, ahol a végzettség az orvosi képzés keretén belül valósítható meg, másutt speciális tanulmányok kellenek a szükséges fokozat megszerzéséhez. Magyarországon egy 1997- es népjóléti miniszteri rendelet alapján csak orvosok gyógyíthatnak homeopátiával. Egyetemi oktatóként nem tudom, sírjak-e vagy inkább nevessek, hogy a szemfényvesztés ily magas rangot kapott.” S a lobbyerő: „Több országban a közegészségügy fizet az ilyen kezelésekért, vagy ha nem, akkor magánbiztosítók téríthetik meg az ezoterikus költségeket. Dániában, Franciaországban és Nagy Britanniában államilag támogatott a homeopátia.”

Az eddig vázoltak a homeopátiával csak egy viszonylag kicsi, ám nagyon is jellemző szeletét adják az alternatív gyógyítás helyzetképének, és a megítélésével kapcsolatos problematikának. Az ezt követő fejezetek az egyéb módszerek szó szerint szédületesen széles spektrumát mutatják be – Boldogkői professzor elemzései és kritikája olvastán megkockáztatható, hogy az árutermeléshez alkalmazott invenció és olykor netán a szédelgés döbbenetes műveit. Hosszan-hosszan szemelgetnénk tovább is e minden ízében, részletében izgalmas könyvből, ám sajnos semmi alternatív módszer sem segít a lehetséges terjedelem erős tágításában. Ezért, bízva abban, hogy a továbbiakat már az igen találó címek is jól sejttetik, már csak azok felsorakoztatására szorítkozunk. Íme:

·        Az erő velünk van – energiagyógyászat

·        Kínai szurkálók – akupunktúra

·        Elhajlott erőterek – mágnesterápia

·        Csontok kovácsai – kiropraktika

·        A szomszéd csontkovács – oszteopátia

·        Kézrátéttel gyógyítók – reiki

·        Univerzális életerők – aura- és csakragyógyászat

·        Hindu erőterek – pránagyógyászat

·        Mindenütt sugarak – radiesztézia

·        Távirányított akarat – távgyógyítás (ez még a többiekhez képest is az „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” [Arany János: Ágnes asszony] szélsőséges esete – OP)

·        Csiszolt gyógykövek – kristálygyógyászat

·        Házam, házam, mondd meg nékem… – feng shui

·        Misztikus talpcsiki – reflexológia

·        A természet patikája – gyógynövény-terápia (Ide kell a magyarázó idézet: „A fitoterápia az alternatív medicina legnagyobb bevételt produkáló ága. Ez az a terület, ahol a kerek perec elítélő kijelentések némileg árnyalódnak, hiszen közismert, hogy a természet patikáját a gyógyszeripar még ma is intenzíven kutatja új hatóanyagok felfedezésében bízva. A tudományos vizsgálatok pedig a népi gyógyászat több felfedezettjénél mutattak ki kedvező hatást.” – OP)

·        A halál vámszedői – alternatív rákterápiák

·        Szemben az egészséggel – íriszdiagnosztika („Az íriszdiagnosztika azon az elgondoláson alapul, hogy az írisz (szivárványhártya) felületén leképeződik az egész test és a szerveink.” Hasonló leképeződést feltételez a fentebb említett reflexológia is. Hihető magyarázattal azonban még senki nem szolgált arra, vajon a Tervező – legyen bár az evolúció vak mestere vagy egy hiperintelligens teremtő – miért szerelt volna ilyen kijelzőt és/vagy kapcsolótáblát, esetleg többet is, belénk. – OP)

·        Hókuszpókusz masinák – alternatív diagnosztikák

·        Csillagokban az egészség – asztrológia (ismétcsak van lejjebb! – OP)

·        Sejtjeink ősei – őssejtterápia (Az itt elmondottak is jól érzékeltetik, hogy igazából ennek csak egy része tartozik az alternatív gyógyítás birodalmába. A róla szóló, felettébb izgalmas ismertetést Boldogkői professzor így indítja: „Az őssejteken alapuló terápia a regeneratív orvoslás nagy reménysége, melynek segítségével képesek leszünk meggyógyítani számos szerzett vagy veleszületett rendellenességünket.” Más kérdés, hogy – amint vázolja – a hiszékenység és a kétségbeesés kiaknázói ezzel is visszaélnek. – OP)

·        Te csak ne piszkálj az én génjeimbe! – géntechnológia (Az előző megjegyzésünk ide is érvényes – OP)

·        Fecskendezett halál – oltásellenesség (Önálló kis tanulmánynak is beillő elemzés a védőoltások eredetéről, alkalmazásáról, problematikájáról, és azokról az ön- és közveszélyes emberekről, akik elutasítják – OP)

·        A gyógyító elme – placebohatás (A kérdések kérdése – képes-e hatni szervezetünk működésére, s talán javítani is annak zavarait az a valami, amit pszichének hívnak? – OP)

S mindez még csak a könyv első – igaz, legterjedelmesebb – része.

A második rész címe, tárgya Táplálkozás – önmagában is hatalmas piac. Csupán a bevezető borotvaéles elemzéséből idézünk: „A tudományos alapú orvoslás aranykora az 1930 és 1975 közötti periódusra esett. Ebben az időszakban fejlesztette ki fő hatóanyagait a szintetikus gyógyszerkémia, s ekkor vezettek be számos technológiai újítást is a gyógyításban: szívműtét, csípőprotézis, dialízis, szervátültetés stb. A hetvenes évek második felétől azonban megtorpanás követte a nagy ívű dinamikát, kifulladt az orvostudományban az innováció, melynek okáról megoszlanak a vélemények. A lejtmenet tendenciát szuggeráló, csökkenő ütemű fejlesztések, a kevés új gondolat, módszer és eszköz pesszimista hangulatot teremtettek a gyógyításban. E borúlátás generálta térbe tört be egy az eddigiektől merőben új koncepció, mely szerint a főbb betegségeink végső oka a táplálkozásban rejlik. Az új orvostudomány élharcosai és követőik fennhangon hirdették a helyes étrend mindenhatóságát. Az úgynevezett táplálkozástudomány szerint nem mindegy, mit eszünk, és persze, hogy mennyit. Az alapelv könnyű emészthetősége, és az a hit, hogy helyes életmóddal megelőzhetjük kórjainkat, lelkes fogadtatásra lelt nemcsak a laikusok körében, hanem az orvostársadalomban is. A média is felkapta a témát, trendi lett az egészségesnek vélt táplálkozás. Élelmiszerféleségek kerültek piedesztálra és szégyenpadra, majd gyakran következett a helycsere, ugyanolyan tudományos megalapozottság nélkül. E gondolati káosz a szélhámosok áhított terepe, megjelentek az ideát pénzre váltó vállalkozások is: beindult a táplálkozásfilozófiák, az étrendek és receptkönyveik, az étrend-kiegészítők, a zsírégető tapaszok és pirulák, a méregtelenítők és egyéb hókuszpókusz termékek piaca. Nem csoda, hisz a kapitalizmus logikája diktálja ezt. A kormányok is támogatták e »mély tudományt«, hiszen mennyivel olcsóbb megelőzni a betegségeket – ráadásul a választópolgárok saját pénzéből –, mint a pácienseket államilag dotált gyógyszerekkel tömni, s kórházi ágyakon fektetni. Volt azonban a dologban egy kis bibi. Nevezetesen, az étrendelmélet rendkívül gyenge szakmai alapokon állt.” Ehhez csupán egy megjegyzést fűzünk. Az egészséges ill. egészségtelen, netán veszélyes élelmiszerekről szóló, a nagyközönséget célzó figyelmeztetések, netán riogatások mögött alighanem sokszor a piacért küzdő, egymást kiszorítani akaró ágazatok állhatnak. A koleszterin-hisztéria fellángolása például szépen kiütötte a sertéshúst főként a marhahúsnál olcsóbb baromfi javára. Kerülőbb út, és a kapcsolatot is keresse, aki meri, ám tény, hogy a szivacsos agyvelőgyulladástól felkeltett félelem a szarvasmarha ágazatot vetette vissza a piacon, a madárinfluenza-rettegés a szárnyasokét. Fő az egészség – és a profit!

E rész fejezetei:

·        Az vagy, amit eszel – táplálkozás és egészség

·        Kapszulázott egészség – vitamin- és antioxidáns-terápiák

·        Az őskőkor menüje – paleolit táplálkozás (Szépen szóló indítása: „Vegyünk górcső alá egy népszerű étkezési bolondériát, az egyre több hívet toborzó őskőkori táplálkozást.”, egyik szellemes alcíme pedig: „Az ősember hamar halt” – OP)

·        Vedd el tőlünk mindennapi kenyerünket! – a glutén

·        Elhízott molekulák – „bűnös” és „jótékony” zsírsavak (koleszterin, omega-3 zsírsavak és társaik – OP)

·        Húsban a betegség – vörös és feldolgozott húsok

·        Sejtjeink átmosása – méregtelenítés

·        Globális elsavanyodás – lúgterápia

·        Máglyára vele! – zsírégetés

·        Betegítő gének – genetikailag módosított szervezetek

A következő rész a reményé: A tudományos alapú gyógyászat jövője – remélni azt kell, hogy a benne vázolt remek fejlődés nemcsak megszületik, de mindenki számára hozzáférhetővé is lesz.

Az utolsó rész áttekintés egy ma már mindent átfogó, és minden hajdani lovagi törvényt félresöprő hódító háborúról: Harc a médiában. („Véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” [Faludi György: Haláltánc-ballada] – OP)